Oldal nyomtatása - Kis udvar a mohás szökőkúttal

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/olivia.png)

Nem igaz, hogy lehetnek ilyen hülyék az emberek!
Ez a sok új szabály a rosszak vérmániájával, meg a diákok szétválasztásával, eme új eszmék szerint. Felnőttek. Ez jellemző. Nem szeretem, ha gyorsan ilyen sok szabályt hoznak, én meg észben sem tudom tartani. Ráadásul ezek olyan buta szabályok! Nem szólhatok hozzá Dylanhez, mikor ő a legjobb barátom és ez csak azért van, mert ő sárvérű. Nem tehet róla. Ő akkor is a legjobb barátom lenne, ha majomvér folyna az ereiben. Engem sosem érdekelt ez a dolog és nem is fog. Akár új tanárok vannak akár nem! Ám én sajnos nem tudok, mit tenni ez ellen, ők viszont úgy intézkednek ellenünk, ahogyan csak akarnak. Borzasztóan felidegesítenek az ilyen tökfilkók!
Rövid lábaimat gyorsan kapkodom az elhagyatott folyosó szakaszon. Nincsen pontos úticélom, csak megyek. Dühös vagyok s muszáj volt eljönnöm, mielőtt még a könyvtárban állok neki kiabálni. Hogy mi történt velem? Íme, eme mesébe nem pont beleillő, varázslattal telített fabula:
A könyvtárban ültünk és a Bűbájtan házit csináltuk, de közben hülyültünk és nagyokat nevettünk. Azt hiszem ez hívta fel a figyelmet ránk. Prefektusok jöttek és belénk kötöttek csupán az új eszmék miatt. Dylan sárvérű én meg szóba álltam vele. Nem szálltak le rólunk én meg felálltam, az egyiknek a lábára tapostam és eljöttem. Jobban mondva siettem. Majdnem futottam.
Öhm… nagyjából ennyi lenne, és most meg ugye itt vagyok, de hol is?
Egy boltíves ajtó mellett sétálok el, mely egy kis udvara nyílik közepén egy régi, kiszáradt szökőkúttal. Mivel az imént sikeresen elrobogtam mellette, most két lépést visszatolatok, majd kiguvadt szemekkel figyelem meg a még sosem látott udvart. Hmm… rejtekhelyet kerestem. Ez tökéletes. Itt kifújhatom magam…
Beugrálok immár kissé vidámabban, arcomon derűs mosollyal, s érdeklődve koslatok a bokrok körül, majd a középen lévő szökőkutat is alaposan megvizsgálom. Tök jó kis csobogó lenne, ha működne, kár hogy rossz.
Zsebembe kotorok, s kezem megakad egy almában. Előkapom majd vigyorogva beleharapok, s lehuppanok a szökőkút előtti alacsony kőpadra.
Furcsa, hogy vannak még helyek ebben az iskolában, ahova nem jutottak el a halálfalók.

(http://i36.tinypic.com/1zbxysn.png)

Kezem sebesen jár, a penna pedig hangosan serceg, amint körmölöm a levelet. Talán nem is nehéz kitalálni kinek. De hogy ezt miért nehéz megírnom mások előtt. Nos... nem is tudom. Talán épp amiatt, mert most túlzott figyelemnek vagyok kitéve. Nem mintha bánnám, de... egy idő után ez bizony frusztráló. Ezzel már akkor tisztában voltam, amikor elindultunk a Roxfortba.
S bár ez még az első napok egyike, mégis ki kell írnom magamból mindent. Ezt az egészet, hátha akkor egy csöppet megkönnyebbülök...
S mint mindig, most is ide jöttem, a régi, kopott szökőkúthoz, annak is a tövébe, élvezve a lágy kora őszi szellőt és fényt. Elszigetelve mindenkitől természetesen, mert hát őszintén szólva ide csak kevesek tévednek be.
A legtöbb diák számára nem mondd sokat ez a hely. Kicsi is meg... túl zegzugos. De nekem épp erre van szükségem.
Talán még Draco sem ismeri ezt...
Felpillantok erre a gondolatra, s tekintetem a messzeségbe fókuszál, majd két aprócska pislantással űzöm el a kósza elképzeléseimet, s hosszú pilláim ismét lefelé tekintenek, a smaragd szememmel együtt a lapokra. A legtöbb már teleírt az én gyerekes macskakaparásommal és elnyújtott betűimmel, míg a többi teljesen üres, mindössze pár tintapaca pettyezi, sötét foltként virítva a világba.
Sóhajtva emelem fel a fejem és döntöm neki a kút peremének.
Vajon hány embernek volt ez rejtekhely. Netalántán a hány szerelmespár suttogott itt? Lehet most is sokaknak titkos találkahely. Na nem, nem épp Vikitriára gondoltam, noha ki tudja, lehet neki is voltak korábban barátai... még Draco és a halálosan nagy szerelmük előtt...
Vagy Parkinsonnak? Á nem annak a libának érzései sincsenek...
A léptek viszont megzavarnak és összehúzott tekintettel meredek a közeledő irányába, aki szinte csörtetve szeli át a nem túl nagy teret és vágódik le egyenesen a padra....
Mégis mit képzel ez?
Dühösen szalad ki belőlem a levegő, és a cipőfűzőm sem közöm be a piros tornacipőmön mert még azt is elfelejtem. Naná, mondani sem kell, nincs rajtam talár. Sokkal inkább egy lyukas farmer, amiből az egész jobb térdem kikandikál és egy sárga póló valami idióta mintával az elején... olyan... hmmm nonfiguratív vagy milyen, de micsoda szakszó már ez. Szóval olyan... fura... Tudom, hülyén vagyok felöltözve, de ez kezd lassan szokásommá válni, arról nem beszélve hogy a pálcám a fülem mögött van. De ez is jellegzetes vonásom. Ám a másik, az a kis srác belépője még furábban hat mintha én így jelennék meg a karácsonyi bálon.
Végigmérve csak egy hangos 'Cööööööööööh' szalad ki a számon, semmi több. Igen, ezzel jellemeztem, majd elhúzott szájjal pillantok ismét a lapjaimra. Ha szerencsém van, mire feleszmélek eltűnik, mert talán annyi értelem csak szorulhatott belé hogy lássa, én voltam itt hamarabb és hogy... zavar. Mert ha társaságba lennék biztosan nem itt kuksolnék. És biztos nem vele... de hát ezt sokaknak nehéz felfogni a csökkentet agyszint miatt még most is, pedig már új szabályok vannak, és remélhetőleg lesznek is ezután.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/olivia.png)

Hatalmas élvezetekkel harapdálom az almát melyből – eddig legalábbis – úgy tűnik kifelejtették a kukacot. Mondjuk nem is baj, de az igazat megvallva kedvelem az apró csúszó-mászókat. Mármint nem az ízük tetszik, bár már jó párnak a fejét sikerült véletlenül leharapnom, hanem azt hiszem ez az általános szimpatizálásomhoz köthető, melyet a bogarak és egyéb szánalmas kis lények iránt táplálok. Na, ez de stréberül hangzott. Mintha valami hülye tankönyvből vettem volna a szavakat. Blöeee…
Egy újbóli harapásos akciót intéznék szegény, már-már csutka felé, mikor egy roppant különös hang férkőzik érzékeny hallójárataim aprócska tekervényeibe. Olyan, mintha valami – vagy valaki- eresztésbe kezdett volna, persze most a szag nélkülire gondolok, csupán hogy félreértésekbe ne essünk. Hmm… tényleg, itt a Roxfortban ritkaság, ha valaki… öhm… annyira elengedi magát. Komolyan. Most megfogadom, ha valakit szellenteni látok, hallok, vagy érzek, bár ettől inkább kíméljenek, akkor az rögtön kapja a sóbálványátkot és irány a trófeaterem. Huhú, mit kapnék érte a vén Galagonyától! De nem igazán izgatna, még ha trófeákat is kéne sikálnom Friccsel meg a rühes macskájával egészen év végéig.
Megrázom fejem. Tiszta hülye vagyok, hogy ilyen baromságokon agyalok.
Ahelyett hogy tanulnék.
Na szép. Egy ilyen javaslat csak anyámtól telne ki, de… az ő tanácsaira már jó régóta, nagy ívben szarok. Már bocsánat a nyers kifejezésért. Sosem voltam a szép, választékos szavak embere.
Mikor végre elhatározom magam, hogy meglessem a hang forrását, megfordulok, s feltérdelek a kemény padra, mely kissé nyomja is a térdem, de fiatal vagyok még, bírom én az ilyen dolgokat. Visszahúzom magam mellé talárom, melyet lehúzott a földre az a sok kacat melyeket a zsebeimben tárolok. Van ott minden, a koszos zsepiktől a tisztákig, meg a törött ceruzáktól és pennáktól kezdve egészen a félig megrágott rágókig, melyekkel általában a pennákat szoktam összeforrasztani a professzorok és padtársaim nem kis rosszallására.
Szememmel gyorsan átfésülöm, a kis területet mikor megpillantok egy bozontos fejet, mely a szökőkút tövében gubbaszt, pergamenek fölött. Észre sem vettem, mikor bejöttem. Ez fura. Biztos egy szellem, vagy valami különös mágikus lény melyről még sohasem hallottam, bár ezt erősen megcáfolja öltözéke, mely, ha nem tudnám, hogy egy varázslóiskolában vagyunk, biztosítana arról, hogy az illető mugli, persze mihelyst megpillantom a füle mögé tűzött pálcát, eme ötletem el is párolog, sőt már roppant nevetségesnek is tűnik, s nem is értem magam, hiszen én is szoktam mugli ruhákban caplatni a folyosón s most, hogy ez az új rendszer van, fogok is. Sőt! Elhatározom, hogy amikor csak tehetem, talár nélkül megyek be órákra bár akkor a talárom tartalmát kéne bezsúfolnom a táskámba, de az viszont elég bajos lenne. Na, mindegy ezen a problémán még ráérek rágódni.
Kivégzem az almát egy utolsó harapással, majd a szökőkútba hajítom a kifosztott csutkát.
- Szia! – köszönök rá vidáman, jó hangosan, lassan kiejtve a szót, csak, hogy érezze, én is ismerem valamicskét az illemet és hogy tudja, hogy a ’cööööhh’ megnyilvánulása helyett talán jobban értékeltem volna, ha hasonlóképpen köszön. Nem, nem vagyok allergiás ezekre a formaságokra, de olykor jól esik piszkálni másokat vele.
- Észre sem vette… - hirtelen elhallgatok, tudván hogy nem éppen kellene ezt az elég nyilvánvaló dolgot közölni vele, hiszen sokan nem szeretik, sőt, senki nem szereti, ha csak úgy levegőnek nézik. És ha a csaj – merthogy más nem lehet – aranyvérrel van feltöltve, akkor végképp felháborodást válthatok ki belőle szavaimmal. Egy nagy levegőt veszek, mintha visszaszívnám a szavakat, majd újból próbálkozok. – Arthur vagyok. – mutatkozok be az arcát fürkészve, de nem igazán járok sikerrel, így csak annyit tudok tenni, hogy várok, amíg felnéz rám. Persze az is lehet, hogy itt hagy vagy nem tudom. Lehet, hogy nem igazán tetszik neki a jelenlétem sőt, biztos is, de engem nem olyan fából faragtak, melyet annyira izgatna mások véleménye, szóvaaaal…. ha tetszik neki, ha nem, én maradok.

elég beteg lett, bocsi ;D

(http://i36.tinypic.com/1zbxysn.png)

Mialatt a más esetbe vicces kis szellő végigborzolja a hajam, a motoszkálás erősebbé válik. Sőt, szinte már idegesítően, meglehet pont azért mert tudja a másik hogy idegesít. Na ilyenkor lenne kedvem leszedni a fejét és mint egy kvafflabdát 10 pontosan dobni vele.
De inkább csak mélységesen koncentrálni próbálok, hogy kiszűrjem az idegesítő forrást.
A fiú, aki észrevett persze nem ülne meg a nemesebbik felén. Reccsenve a pad is beleremeg a térdével való találkozásba, és sajna az arcán látszik hogy nem eléggé volt számára fájdalmas az ütközet, hogy a vérfarkast ütné meg a guta...
Naná hogy láttam, titkon odalestem, azt hiszem ez evidens, főleg ha olyan kíváncsi jellem valaki, mint amilyen történetesen én is vagyok.
Így persze ha tetszik nekem ha nem végig kell hallgatnom, a bocsesz, szevasz, nem láttalak szöveget, amit kívülről fújok, mert az idősebbek is ezt vágják a fejemhez, miközben majdnem eltipornak. Ilyen esetekben üvöltöm vissza hiperagresszíven, hogy ha anyád tudná hogy két szemed van de egyikkel se látsz biztosan majmot vett volna apádnak ajándékba...
De ennek a taknyosnak a képébe üvöltsem? Ugyanolyan tökmag mint én, legalábbis ahogyan kikandikál apad mögül meglehet még kisebb is tőlem.
Elég sárkánykakis ügy, szóval inkább csak egy morci fejet vágva pillantok fel.
- Nos... Arthur...- egy percig tény és valóan el kellett gondolkodnom a nevén, annak ellenére hogy egy fél perce mutatkozott be. Már nagyon megy a zajkiszűrési radarom, haha.
- Artheeee, igazán tudhatnád hogy nem illik másokat zargatni... nem elég nagy neked a roxfort játszóháza vagy miaz, hogy nem tudsz magadnak más helyet találni? -
Hangom gúnyos, és nem lepődnék meg ha élesen szólna vissza vagy rögvest megsértődne. Na nem mintha érdekelne, ahogy elnézem nem a házamból való, azokat legalább ismerem. A többi selejt. Evidensen ő sem másabb. Vegye megtiszteltetésnek hogy voltam hajlandó hozzá szólni. De a következő kósza gondolatom, amely hirtelen ötlött fel rögvest hangot is kap.
- Nagyon ajánlom hogy csak azért lebzselj itt mert nincs jobb dolgod! Ha valaki keres, mert megint balhéztál, hát hívom az unokabátyámat... igazán örülnék lenne ha engem semmibe se kevernél bele...-
És mint aki jól végezte dolgát süllyednék vissza a lapok közé de persze csak a cipőm orrát bámulom, várva a reakciót, a hisztit, a nyávogást, amit a fiúktól hall az ember nap mint nap, várva a viharcsendet és a béke előszelét, újra...

Jennifer E. Swift

Egész nap furán néznek rám az emberek, a diáktársaim. Aki csak elhalad mellettem tekintetét hegyes tűként fúrja az enyémbe, azt várva tőle, hogy ettől majd észre veszem magamat, ettől majd valami megváltozik, hogy ettől majd nem mosolygok. Ám a vigyor az arcomon széles, s némely szúrós tekintet láttán még tovább húzódik, szinte már-már nevetésként kitörve belőlem. Nem hagyom, hogy bárki most szegje kedvemet, hogy a körülöttem lévők komorsága rám ragadjon. Nekem sem tetszik a jelenlegi helyzet, de ez nem jelenti azt, hogy akkor a jókedvet elűzve magamtól, keserű ábrázattal, szinte önmagam halovány utánzataként kell járkáljak a folyosón.
Miután egy kicsit soknak érzem ezt a mérhetetlen nagy elutasítást irányomba, úgy döntök, hogy keresek egy olyan helyet, ahol talán senki sem kérdőjelezi meg a kedvemet, a kifejezésre juttatott örömömet. Így a jó öreg szökőkút felé veszem az irányt, s közben próbálok nem kifakadni a velem szembe jövőkön.
Amikor odaérek a kis mohás szökőkúthoz körbenézek, hogy nem jár e arrafelé senki ebből a fancsali brigádból, s aztán leheveredek az egyik padra, s magam mellé ledobom a kis batyumat is. Lábaimat felhúzom, majd a bokáimnál összefonom őket, s így törökülésben veszem már magam elé a szokásos papírt, táblát és a ceruzát, s elkezdek mindent lerajzolni, ami eszembe jut.
Először egy diáktársam arca jut eszembe, aki a folyosón úgy a képembe bámult, egy lány volt, s szinte előttem van a savanyú tekintete, így egészen könnyedén rajzolom le őt, lassacskán azon kapom magamat, hogy egyfajta karikatúra kerekedik a képből, amely meglehetősen mulatságosra sikeredett.
Amikor a már szinte kész műre tekintek, halk kuncogásban török ki, s közben figyelem nem lát e senki, hiszen még a végén könnyen azt hihetnék, hogy háborodott lettem. Pedig koránt sem, csupán ez a haláli hangulat már nem fekszik nekem.
Eztán összegyűröm a karikatúrát, s magam mellé helyezem, egy nagy sóhajtás kíséretében.

- Jaj, ti ostobák! –

Majd tekintetemet, körbe járatva élvezem, hogy nem vesz körül az a mérhetetlen mennyiségű megsavanyodott ember, akik pedig minden valószínűség szerint engem tartanak érzéketlen tuskónak, vagy pedig amolyan eseti bugrisnak.

Nyjah Porter

Ó de jó lenne, ha nem kéne ennyit tanulni! Tudom, ez teljességgel lehetetlen, hiszen ez is csak egy iskola, de akkor is. Mi lenne, ha csak egyszer, egyszer nem adnának semmi megírandót, vagy tanulni valót? Persze, akkor bekövetkezne a világ vége. Tudom én jól mi történne akkor: az emberek bediliznének és a Föld pedig felrobbanna, a diákok meg élvezhetnék az űrben a házik nélküli tökéletes perceket.
Ezt mindenki tudja, még én is, akinek egy rakás házi feladatot kéne megoldania, amiket a háta közepére sem kíván. Még így sincs kedvem megírni őket, hogy ma, ha visszamegyek a klubhelyiségbe neki kell látnom a munkának, vagy el kell viselnem az ezzel járó következményeket, amik valószínűleg büntetőmunka, vagy pontlevonás, de ezek közül nekem egyik sem fekszik.
Lehet, hogy sorrendet kéne írnom, hogy melyikek azok a tanulnivalók, amiket szeretek, és melyikek azok, amiket utálok? És akkor kezdhetném azokkal, amelyikeket nem csípem, s és amikkel több idő megy el, így utoljára maradnak a szeretett tárgyak, amikkel hamar kész vagyok. Hmm… ez nem is rossz tanulási módszer, ha visszamegyek, lehet hogy ki kéne próbálnom.
De most még nem megyek vissza. Most még élvezni akarom a szabadság édes illatát, s nem pedig a tintáét, amint keveredik a frissen elővett papíréval, és azt sugallja, hogy ideje a tanulmányaid rabjává válni. Ez még odébb van, s így vidáman sétálgatok, jelezve az emberek felé, hogy nekem jelen pillanatban még semmi dolgom sincsen. Azt nekik nem kell tudni, hogy később elég sok gondom is lesz, elég, ha abban a hitben vannak, hogy ez a lány örülhet, mert nem kell a tanulás miatt aggódnia, hiszen ő ár biztos rég végzett az egésszel (ami a legkevésbé sem igaz, de ez most mindegy).
Ezekkel az igazán fontos gondolatokkal elfoglalva észre sem veszem, hogy időközben elérek a mohás szökőkúthoz, amit aztán meg is kerülök, hogy leüljek a másik oldalára, ami szerintem a legjobb hely, a kút részei közül. Mikor körbe érek, egy ismerőst pillantok meg, amint elmélyülten rajzolgat a kút ezen részén. Arcom felderül ház- és évfolyamtársam láttán, s vidáman köszöntök rá.
- Szia Nyjah! Mi újság?- kérdezem, miközben gondosan letisztogatom azt a helyet, ahova le fogok ülni, s ezek után is a taláromra ülök rá, nehogy a ruhám koszos legyen.
- Mi jót rajzolgatsz?- érdeklődök tovább, s a papírok fölé hajolok kíváncsian, hogy jobban szemügyre vehessem azt, amit a srác alkotott.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/olivia.png)

Egy angyali vigyort villantok a kócosra, aki volt oly kedves és roppant illendően kifejtette véleményét és jó előre elküldött a búsba, ahonnan bizony nem sokan térnek vissza. Ha lehetne szemekkel ölni, akkor…. huhúúú… nem egy gyerekjáték ez a csaj. Igazi vadmacska, a harc ősi istennőjének valamelyik törpe leszármazottja, mert, hogy nem nagyobb nálam az tuti. Ugyanolyan kis porbafingó. És tessék, már megint ez a fingás téma.
Megköszörülöm torkom, s levetvén magam a padról, szépen lassan sétálok elé, majd vele szemben leülök a földre, térdeim magam alá húzva, törökülésben. Pimasz vigyorral nézek rá, hogy egész biztosan tudja, leszarom mit akar, majd megszólalok.
- Asszeeeem… nem értettem a neved. – na, jó. Vegyük figyelembe a körülményeket. Ez. Itt előttem, egy lány. Akárhogyis nézem, nem szellem és nem is szörny, leszámítva a modorát, de hát eme téren bizony én is hagyok kívánnivalókat magam után. És mivel lány, lányokat nem bántunk, még ha azok provokálnak is. Azt, hogy miért nem, nem tudom, ne kérdezze tőlem senki. Ez lett mondva, ez van. Ennyi. És vitázni sem szívesen állok le vele, hiszen már így is eléggé elkúrták a délutánom, nem hiányzik még egy kis szócsata. Meg egyébként is értelmetlen lenne. Na, igen, ilyet is ritkán hallani tőlem, de valakinek mindig kell bölcs, mindentudót játszania, és mivel úgy látom, az IQ szint hányadosunk alapján most bizony nekem kell elvállalni eme megtisztelő feladatot.
Aztán a következő kijelentése után gülüszemekkel nézek arcára, mely, ha így közelebbről megnézzük, mármint ha belátok a hajkorona alá, akkor egész csinos, sőt…
De, hogy ilyen nagy hírem lenne már a suliban? Azért annyira nem vagyok én bajkeverő. Még két éve sem vagyok itt, de már az Arthurról levágják, hogy ki vagyok. Hűha. Komoly egy karrierem van!
- Már miért keresnének? Úgy nézek én ki, mint aki folyamatosan menekül a balhéi miatt? Ugyanmáááár. – csitítom kicsit, hogy aztán valami normálisabb hangnemben talán folytatni tudjuk a csevegést. Igaz, a csaj nem éppen az én súlycsoportom, de ez még változhat.
- Egyébként ki az unokabátyád? – tekintek körbe, mintha keresném az említettet, majd kezeim hátratéve megtámasztom magam, félig meddig hátradőlök, s úgy figyelem a lányt.

(http://i36.tinypic.com/1zbxysn.png)

Szemforgatva pillantok fel és nézek rá, hogy a tekintetem mindent eláruljon. Körülbelül azt sugallhatja, hogy mégis te mia fenét képzelsz magadról, proli de kellő cinizmussal megfűszerezve.
Komolyan nem tudja hogy ki vagyok? Még a nevemet is megkérdezi. Ez már sértő. És igen, legszívesebben leordítanám a fejét hogy mekkora egy bunkó, hogy még ennyit sem tud. Látszik hogy sárvér fatty, vagy ha mégsem, kellően közel áll azokhoz hogy oda besorolandó legyen.
Szánalom a köbön és igazából az ilyen érdemelné meg hogy hülyén halljon meg.
De hát talán pont a jó szívem az, ami nem hagyja hogy ezt tegyen és inkább felvilágosítsam, no meg amúgy is szeretek kérkedni. Talán a családfám hosszas levezetése elveszi a kedvét a további pimaszkodástól. Legalábbis nagyon ajánlom vagy ha nem akkor egy visszakézből kapott taslinak lesz a kisgazdája.
- Tudod... - kezdek bele nagyképűen - elég szánalamas, hogy azt sem tudod, ki is vagyok. Olivia Lestrange! -
Nyújtom neki a jobbon, miközben már felálltam, s a jegyzeteim a földön pihennek. Szándékosan erőteljesen hangsúlyozom ki a vezetéknevem, hátha leesik neki a tantusz. Ha nem, akkor folytatom egy szarkasztikus pillantás keretében.
- Én vagyok Bellatrix és Rodolphus lánya ha nem tudnád. A híres neves unokabátyám pedig Malfoy. Draco Malfoy. Habár ahogy elnézlek te még ezt sem tudod....-
Gunyoros mosollyal pillantok rá, miközben a mellettem lévő pad oldalának dőlök és keresztbe fonom a kezem.
A nap sugara cirógat, kissé el is vakít, hát hunyorgok csöppet a zöld macskaszemeimmel, miközben a vörös tincseim egyikét kiszedem a perifériámból.
- Teljes mértékben olyannak látszol aki nemcsak hogy vonzza a bajt, maga gerjeszti is! -
Elég csak ránézni. Puhány fej, bájvigyor, amit mindenki rühell. Szar egy élet lehet.
Kissé fárasztó is ha mindig elverik az embert, de hát majd az idő megedzi. Vagy ugyanilyen lúzer marad vagy kikupálódik. Bárhogy is legyen, nem az én dolgom.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/olivia.png)

Olyan szépen néz rám, hogy a kaka fagyik meg bennem, amilyen az a tekintet, azok a hideg, hűvös szemek, ahogyan ellenáll nekem, ahogyan próbál bunkó lenni, ahogy megpróbál ellenszegülni. De nem fog sikerülni neki. Mert nekem nem lehet ellenállni. Tudom. És ki is használom.
Szemébe nézek, próbálok gondolatokat olvasni, de csak annyit szűrök le, hogy azon agyal, miért vagyok ilyen eszementül jóképű, és fess. Hogy hogyan is érhette olyan megtiszteltetés, hogy velem társaloghat eme gyönyörű délután, ezen a romántikus helyen.
Fennhéjázó hangon szólal meg, pont úgy, mint akinek egész életében a seggét nyalták, és más dolga sem volt, csak a csodálatos arany vérét ápolgatnia. Felvonom szemöldököm, és újult mosollyal nézek arcára. Kezét nyújtja, én pedig megfogom, s azzal a lendülettel fel is húzom magam álló helyzetbe, így most pont egy szintben vagyunk.
- Kössz. Tudod – kezdek bele hasonlóképpen, sőt, hasonlóképpen is folytatom – elég szánalmas, hogy elvárod, hogy a Roxfort összes embere ismerje a te aranyvérű személyed. Bocs, hogy nem tudom betéve az egész családfád, minimum kétszáz évre visszamenőleg. – hangom abszolút nem haragos, vagy sértődött. Csak cinikus, és elég bunkó. De nem én kezdtem. Sajnálom, hogy nem bírom azokat, akik származásuk miatt hordják fenn orrukat. Az olyanokat, akik semmit nem tettek azért, amik most és mégis úgy tekintenek a fél-, vagy sárvérűekre, mint a porban fetrengő kutyákra.
Aztán a szüleire tér. Meg akar fenyegetni, vagy mi? Természetesen fingom sincs, kikről van szó. Talán Bellatrix nevét már hallottam valahol, de az apja? Jahm és Malfoy neve is ismerősen cseng. Hogy ne ismerném?
- Én meg Alec és Julia fia vagyok, és nincs unokabátyám, örvendtem a szerencsének. – válaszolom mosolyogva. Apám nevének említésekor fintorgok egyet, de zavartalanul folytatom.Tudom, hogy ő nem így gondolta, de én meg igen. – És képzeld, ismerem azt a görényt. Volt hozzá szerencsém. – mosolyom nem épp arról árulkodik, hogy a szerencsét, valóban annak is gondoltam. Malfoy nem egy esetben kapott már el, különböző aprócska kihágások miatt, s ítélt büntetőmunkára. Az a kis köcsög. Vagyis nagy.
Szemeim összehúzom a napsugarak bántó simogatása miatt, s így nézek rá.
- Oh, hát köszönöm, hogy így gondolod, valóban szeretek kiszúrni másokkal. De ez nem feltétlenül jelent rosszat, nem igaz? Hiszen ha úgy vesszük, a drágalátos unokabátyád is ilyenekben utazik, csak azt asszem terrorizálásnak nevezik. – gúnyos mosolyom láttán valószínűleg felképelném magam. Még jó, hogy én én vagyok, nem pedig más. Így még élvezem is a helyzetet.
Egészen jól érzem magam Oliviával, eltekintve attól, hogy semmibe vesz, és tök hülyének néz. Mindegy, valakinek, ilyennek is lennie kell. És attól még kedvelem.
Elnézek a válla fölött, s a feje fölött hálót szövő kis pókot nézegetem. Milyen szépen dolgozik, milyen bámulatos, hogy mire képes. Ha én is ilyen hálót tudnék szőni, szerintetek bajlódnék azzal, hogy tányérból egyek?

(http://kepfeltoltes.hu/120101/am_www.kepfeltoltes.hu_.png)

zene (http://www.youtube.com/watch?v=DF8x0v8RiLQ&feature=endscreen&NR=1)

Nem is tudom miért ide jöttem. Talán a túl sok ember volt az oka, talán más. Minden esetre jobb volt most kicsit elszabadulni a külvilágtól és elvonulni. Persze, mehettem volna valamelyik üres terembe, de inkább a természet lágy ölére vágytam.
Most igen, cinikusan pillantok fel a padról. Még hogy ez itt lágy öl. A szerencsétlen szökőkút úgy áll ott, mint egy szomorú hírnök, amely azért még emlékszik a jobb időkre. Hisz igazából a birtok ezen része kissé elhanyagolt. Lehet direkt, de lehet csak Friccs gondatlansága. Habár ez meglehet már nem az ő hatásköre, de jobb is így. Az elhanyagoltság elriasztja a kellemetlen vendégeket. S most nem is bánom.
Egyrészt, mert házi feladatot kell írni, McGalagonynak, amit kénytelen kelletlen vagyok most megcsinálni, mivel a délutáni órán számon fogja kérni. És a másik része az, hogy nincs kedvem emberekkel találkozni. A rossz hírek rossz hírek maradnak. Még ha társaságba vagy, akkor is.
És ezzel leginkább az a baj, hogy ők nem értik. Nem fogják fel, hogy neked épp nincs kedved jó pofizva mindenkivel dumálni. Ilyenkor irigylem a magányos farkas típusú embereket. Kár, hogy sose bírnék meglenni pár órán át egymagam. Mert kell a társaság. Csak… néha már terhet.
Megállok az írásban, s felpillantva a szökőkút kissé havas peremét szemlélem. Szép, tényleg szép kis kút. Kár érte.
Elégedetlenül rázom meg a fejem. Mert, ugyan… mit számít ez. Ami volt, elmúlt. S egyedül csak pár emlék marad meg, vagy jó vagy rossz, keserű, vagy örömteli, más nem. Hiába rágódni ezen. Dacosan kezdek hát el újra írni, s lapozok bele a padra ledobott könyvemre.
Igazán nem értem, mi a frásznak kell már rögtön a szünet után beadandókat írni, ráadásul olyan dolgokból, amik nem is feltétlen érdeklik az embert. No de amúgy se az átváltoztatástan a kedvencem. Habár a tanárnőt tartom a legkorrektebbnek az egész brigádból. Hát igen… a halálfaló banda.
Összehúzott szemöldökkel pillantok fel. Most az ajtó irányába, mert mintha mozgást láttam volna. Lehet már hallucinálok? Szőke fürtök egy ablakban. Talán valaki más is erre a helyre pályázna? Kár. Igazán kár. Pedig örültem volna, ha magam lehetek.
Félrebillentett fejjel várom, mikor szedi össze az illető a bátorsága maradékát arra, hogy végül mégis csak ide jöjjön. De végül inkább csak megrázom a fejem és az égre pillantok.
Havazni fog. Valahogy mégse fázom, így kabátba, kesztyű nélkül. Lenézek a papírokra. Már vagy három oldalt írtam. Talán elég lesz. És még több mint egy órám van ebédig. Ergo, ennyi szabadidőm lehet magányosan, amíg az emberek be nem préselődnek mind a Nagyterembe, hogy lelkesen teletömjék magukat. Remek.
Akaratlanul is újra az ajtó felé pillantok. Már nincs ott szőke tincs, se egy arc vagy egy test, amely hozzá tartozna. Tehát meggondolta magát. Pedig, ha valamit nagyon akar az ember, akkor küzd érte. Bár ezek szerint van, aki könnyen lemond mindenről. Érdekes.

~ Briant ~

Szeretek céltalanul bolyongani. Főleg ebben a hatalmas kastélyban, amely még mindig képes lenyűgözni, annak ellenére, hogy már egy ideje itt élek. Ez a hely ismeretlen és félelmetes számomra, nem érzem úgy, hogy készen állnék arra, hogy normális életet éljek itt, és hogy még olyan dolgokat is tanuljak, amelyekben pár hónappal ezelőtt még hinni sem mertem volna, de vagyok olyan bátor és vakmerő, hogy belevessem magam mindenbe. Az iskola az egyik legnagyobb lehetőséget nyújtja nekem ilyen szempontból, kihívást jelent és izgalmat. Néha egy-egy folyosón elhaladva amolyan deja vu érzésem támad, de hát ez érthető. Öt évig neveztem ezt az épületet otthonomnak.

Ami azt illeti, nagy gondolkodásom közepette már vagy hatodszorra megyek el ugyanazon kép előtt, de fel sem tűnik különösebben. Nem vallanám be magamnak, hogy eltévedtem, mert akkor csalódnék önmagamban. Úgyis feltalálom magam! Még teszek egy pár kört, hátha találok valamilyen más kijáratot, de nem járok túl sok szerencsével, így inkább kimegyek az udvarra. Egy elhanyagolt szökőkutat látok, és egy rakás törött padot, melyeket (egy-egy kivétellel) a növényzet szinte teljesen behálózott. Hú, hát ez egy kissé félelmetes hely, látszik rajta, hogy nem éppen a diákok által leginkább kedvelt része a hatalmas birtoknak, de nem is csodálom.

Azt viszont meglehetősen furcsának tartom, hogy egy fiú mégis ott ül az egyik padnál, annak ellenére, hogy mennyire csúnya ez az udvar; bár az igaz, hogy teljesen üres legalább, itt senki sem zavarja meg. Vajon mit csinálhat? Lehet, hogy leátkozza majd a fejemet, amiért megzavarom. Erre a gondolatra megállok. Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy odamenjek-e hozzá, aztán rájövök, hogy miért is ne? Mi a legrosszabb, ami történhet? Lehet, hogy megkedvelem, és az jó lenne, hiszen senkit sem ismerek szinte a kastélyban, nem ártana, ha lenne egy ismerősöm. Halkan indulok hát meg felé, és egyre világosabbá válik, hogy feltehetőleg tanul. Ajj, talán nem kéne zavarnom… Fordulj vissza, fordulj vissza!

Áh, már úgyis késő. Biztos, hogy már akkor észrevett, amikor elindultam a padokhoz, meg hát amúgy is - már ott állok felette, és eléggé idiótának nézne, ha most elszaladnék. Bután nézek rá, és csak azon gondolkozom, hogy mit mondjak neki. Mondj már valamit, na!

- Öööö. Helló. Le…ülhetek? – kérdezem dadogva, és a kissé ferde padra pillantok. Nem várom meg igazából a válaszát, mit sem törődve a piszokkal vagy kosszal, levetem magam mellé, elvégre már így is csupa folt a kezem. Ne próbáljatok meg tintával és pennával rajzolni, mert borzalmas!

- Látom, hogy… Tanulsz. – állapítom meg nagy okosan a helyzetet, és igazából teljesen zavarban vagyok, mert még senkit sem szólítottam így le. Arcom kissé elvörösödik, ezért gyorsan megrázom a fejemet, hogy összeszedjem magam, majd felpattanok. – Na jó, kezdjük ezt elölről. Szia, a nevem Amelie, és hugrabugos vagyok. És… Te? – kérdezem, és már nyújtom is felé a kezemet. Hát, már biztos, hogy komplett idiótának néz. Szép volt, Amelie!

(http://kepfeltoltes.hu/120101/am_www.kepfeltoltes.hu_.png)

zene (http://www.youtube.com/watch?v=DF8x0v8RiLQ&feature=endscreen&NR=1)

Tekintetem kissé elkalandozik ki tudja már hanyadik alkalommal a szökőkút és a buja növényzeten amikor a lágy szellő meglepetést tartogatva felém egy illatot sodor. Ösztönösen összevonom szemöldököm, amitől egy mély ránc jelenik meg közöttük, jelezve a világnak a működő agytekervények életbe lépését. Fejem mozdul az irányba tudat alatti kíváncsisággal, amikor is a szemeim lassan befókuszálják valakinek a csípőjét. Majd lassan lassan feljebb vándorolva a tekintetem a kezeket, a vékony derekat, a formás felsőtestet és végül az arcot is konstatálja. A szőke hajú szépség viszont talán mindebből semmit sem vesz, amilyen zavarban van. S a zavart dadogásra időm sincs válaszolni.
Saját kérdését kielégítve huppan le nem túl messze tőlem, s én mindössze annyit tehetek hogy a köztünk lévő táskámat, benne a cuccaimmal fogom és könnyeden magam mellé teszem a földre. Mire feleszmélem újra kérdést intéz felém, vagy ez inkább kijelentés, mint kérdés, tehát erre se tudok nagyon mit mondani, inkább csak fél mosollyal arcomon szemlélem őt, amitől talán még inkább zavarba hozom, oly annyira hogy inkább villámgyorsan felpattan, s már egy pillanatig azt hiszem itt is hagy futva. Ám ehelyett bemutatkozik olyan gyermeteg ártatlansággal, amely egy csöppet sem illik a mai Roxfort kegyetlen világába, és oly hivatalossággal a kéznyújtás miatt, ami szintén valahogy nem… ő.
Hangosan felnevetek kissé érdesen, mint ahogy szoktam, miközben ráérősen felállok én is a pennámat és pergamenem bal kezembe fogva hogy kezet foghassak vele, ha már azt akar.
- Hódolatom Amelie! Briant vagyok, és ezek szerint a háztársad. Örvendek a szerencsének. –
Nem tagadom, tetszik. Miért ne tetszene? Mindig is a szőkék voltak az eseteim. Itt, a suliban, Vikitria. De az rég volt és igaz se volt. Most ez a lány, noha gyönyörű, mégis olyan kedvesen szelíd, hogy inkább érzem a kishúgomnak, mint egy nőnek akivel bármit is csinálhatnék. S valamiért, amely igazán megmagyarázhatatlan, elfog az ösztön, hogy azokat a szomorú szemeket megnevettessem. Hát nem engedem el a kezét, hanem csak erőteljesen megemelem, amire ő talán az ebből a félkörből leírt mozdulattól megpördül a saját tengelye körül.
- Nos, ülj csak le. Gondolom te is ide vágytál. Épp azon tűnődtem, hogy talán jobb is ha nem vagyok egyedül. – pillantok rá, miután én magam is helyet foglaltam. És újfent elmosolyodok.
- Egy jó társaság pedig, minden féle csendes magánnyal felér. Na de gondolom nem engem jöttél megmenteni a kegyetlen egyedülléttől, szóval mesélj. Mi járatban erre a… nem túl szép helyen? – Vonom fel kissé a szemöldököm. Elvégre tuti van oka, hogy itt tébláboljon. Ha más nem, hát ő is bele akar temetkezni egy könyvbe vagy a szakirodalmak rejtekébe. Minden esetre bárhogy is legyen, én nem állom útját annak se.

Én komolyan, vonzom az ilyen helyzeteket. Annyira igyekszem, hogy megkíméljem magam a kellemetlen szituációktól, de a furcsa személyiségem valahogy mindig ilyen dolgokba kever engem. Mennyivel okosabb döntés lett volna elszaladni, és nem idejönni hozzá… Akkor legalább nem indítottam volna el a hülyeség-lavinát, ami egyre jobban növekszik a fejemben. Most, mint ahogy az utóbbi időben annyiszor, megint eszembe jut az, hogy vajon Anwen is ennyire szerencsétlen volt, vagy ez csak az én karmám? Mármint, persze, az ugyanúgy én voltam, de azóta rengeteget változtam én is – legalábbis a Doktor mindig ezt mondja nekem. Kár, hogy nem emlékszem a múltamra, sokkal könnyebb életem lehetne most.
Miközben össze-vissza beszélek, fél szemmel azért végigmérem az áldozatomat. Nagyjából velem egyidős lehet, talán egy picit idősebb, de meglehetősen jóképűnek tűnik így elsőre. Erre a gondolatra elpirulok, hiszen mégis mit képzelek, hogy már rögtön ilyesmire gondolok? Én tényleg nem azért jöttem ide hozzá!
Figyelem, ahogy lerakja a táskáját, de miközben beszélek, nem akarom a saját szavamba vágva meggyőzni arról, hogy ne tegye le, mert csupa por és kosz lesz, úgyhogy végül csak nyugtázom, hogy nagyobb hely van közöttünk. Nem mintha szeretném, hogy kevés hely legyen! Így sokkal kényelmesebb. Igen.
Az amúgy is hatalmassá nőtt zavaromat tovább fokozza az, ahogy a féloldalas mosolyával néz rám, így inkább úgy teszek, mintha nagyon néznék valamit mögötte. Mikor bemutatkozom, már biztos vagyok benne, hogy hülyének néz, szóval most már meg sem próbálok normálisnak látszani. Megmosolyogtat, ahogy felnevet, de hátrálni kezdek, mikor feláll. Kicsit megrémülök, bár nem tudom mitől, hiszen csak nem csap le a könyvével azért, mert ilyen bután viselkedem, de örömmel veszem, hogy kezet nyújt felém. Félősen nyújtom ki a kezemet, majd húznám vissza kézfogás után, de ehelyett – legnagyobb meglepetésemre – megpörget engem. Nevetni kezdek, majd miután elengedett, végre reagálok is arra, amit mondott.

- Huuu, te is hugrabugos vaaagy? Dekirály! – örvendezek rövid nevetgélés közepette, és fel sem tűnik, hogy megint ilyen muglinak nevezett szlenget használok. Hiába próbálnak leszoktatni róla, ha azt is alig hiszem el, hogy boszorkány vagyok! Mindeközben mellé ülök, de szigorúan a pad másik végére. Nem akarom, hogy rosszat gondoljon rólam.

- Na és miért vagy egyedül? Gondolom tanulni akartál, és csak csendben tudsz. Vagy nem? Tényleg nem zavarok? – kérdezem, bár remélem, hogy azért nem fog elküldeni, persze nem épp úgy néz ki, mint aki el akarna zavarni.

- Ki tudja, lehet, hogy a sors akarta így, hogy idejöjjek, és megmentselek! – nevetek, majd komolyabb stílusra váltok, elvégre időközben sikerült megnyugodnom picit. – Én csak sétálgattam, tudod, nemrég kerültem ide, és elég ismeretlennek tűnik a hely. Fel kell fedeznem a kastélyt. – felelem lazán, majd elpillantok a távolba. Borzalmas ez a hely, de igaz, ami igaz, a társaság mindent képes megszépíteni. – Talán segíthetnél, de nem muszáj, mármint ne vedd tolakodásnak, csak akkor, ha nem gond. – hadarom ismét kissé zavartan, végül a földre nézek. Fúj, ott egy pók…

(http://kepfeltoltes.hu/120101/am_www.kepfeltoltes.hu_.png)

zene (http://www.youtube.com/watch?v=DF8x0v8RiLQ&feature=endscreen&NR=1)

Az öröme noha nem korai, de meglep. Ennyire azért nem jó, hogy háztárs valaki, aki…
Eltűnődöm. Ismerős valahonnan ez az arc, ezek a szemek, az orr is, de olyan, mintha egy teljesen más ember darabjait gyúrták volna egybe és az eredmény koránt sem lett tökéletes. A félreértés elkerülése végett persze tény, Amelie gyönyörű. Bájos ártatlanságával még a vélák se vehetik fel a versenyt, mert belőle ez természetesen sugárzik, nem holmi mesterséges bűbájos gén béna kölcsönhatása. Szóval simán elgyönyörködnék benne órákig, évekig vagy ha tehetném és nem lennék csak por és hamu, évezredekig is akár.
Könnyeden bólintok neki, hogy megerősítsem lelkendezését. S közben alaposan megfigyelem. Igen, ismerős, de honnan? A hang, a viselkedés nem passzol. A hajszín sem…
Lehunyom a szemem, majd mikor felpillantok, még mindig Amelie van. Fene…
- Naná, tiszta csúcs! –
Hangom kedves, mosolyom lágy, és igen, a mugli szleng nem áll távol tőlem hála a kedves húgomnak. Hát mit is tehetnék ha belém ivódik egy rossz szokás? A család ellen sose lehet védekezni.
A kérdésre viszont csak összesöpröm a cuccom és látványosan vágom bele a táskába szélesen vigyorogva. Pár perc hatásszünet után szólalok csak meg.
- Ugyan, dehogy… csak gondoltam, előadom az erre járó tanárainknak, mekkora szorgalmam is van, ami valójába sose volt. Hátha megtéveszti őket a vizsgákon. De hát álmodozni csak szabad… viszont mikor van jobb dolog is, eszembe se jutna egy ostoba könyvvért felhagyni valakit. Az írás megmarad… -
Tény, többre értékelem az embereket, de a könyvet se vetem meg, noha az is, mint az emberek is változóak és bizony, keményen témafüggőek. Így mikor a lány megemlíti hogy most került csak ide, őszintén meglepődöm.
- Naná hogy a sors is ezt akarta, de… biztos, hogy most vagy itt… először? Olyan, ismerősnek tűnsz. Amelie… -
Hát, sokan nem szeretik a kérlelően kíváncsi pillantásomat. Mintha némán könyörögnék a válaszért. Most is. Nézem a lányt, és választ próbálok kiolvasni, ami szinte lehetetlennek tűnik. Kissé csökkentem közöttünk a távolságot, lassan, nehogy megijesszem őt, hiszen nem akarok semmi különösebbet. Kezem ösztönösen mozdul és kisimítok egy tincset az arcából, amíg ő keményen fixírozza a földet.
Egy perc kell, mire rájövök félelem lopakodik be a lélektükreibe. Elhúzom az ujjam, mert úgy vélem, az érintésem rettentette meg. De legalább tudom, valódi ember, mert nem tűnt el, mint egy ostoba kósza tünemény, ami arra született, hogy a sírba vigye a férfi embereket.

Nem tudom, hogy minek köszönhetem a túlzott lelkesedésemet, de néha a pokolba kívánom. Ilyenkor mindig annyira gyerekesnek és szánalmasnak érzem magam, főleg olyankor, amikor… Hát valljuk be, fiúk közelében vagyok. Elvégre előttük magabiztosnak, hűvösnek, megközelíthetetlennek kellene tűnnöm, nem? Veszélyesen hülye vagyok néha, ez tuti. De az ilyen helyzetek, a kapcsolódási pontok annyira fel tudnak dobni! Mintha lenne életem, és pontosan tudnám, hogy ki vagyok. Azok az emberek, akik valamiben hasonlítanak rám, kicsit azt az érzést keltik bennem, hogy normális vagyok, hogy nem különbözöm tőlük semmiben – pedig ha tudnák…
Szóval igenis fel tud dobni, hogy ő is hugrabugos. Az efféle apró örömök miatt érdemes élni, de tényleg. Szerencsére Briant is tudja kezelni ezt a kissé furcsa viselkedést, amivel persze csak azt éri el, hogy még vigyorgósabbra veszem a figurát, és most hatalmas mosollyal figyelem a szavait. Hűha, egy igazi laza arc a sok befásult mókus között, hát ez baromi jó! Figyelem, ahogy mosolyog, és egy pillanatra összeszorul a gyomrom. Összeráncolom a szemöldökömet, elvégre hééé, ez csak egy mosoly volt… Ne értsd félre, kedveském.
Persze jólesnek az embernek ezek a semmiségek, mert – bár én teljesen megértem a helyzetet, csak mégsem érzem annyira magaménak a problémát – ezekben az időkben nagyon ritkán látni olyan embert, akin látszik, hogy béke és kedvesség van benne. Valószínűleg hippinek kellett volna születnem, mert hiszek abban, hogy a szeretet megoldhatna mindent. Najó, ennyire még nem őrültem meg. De el tudom képzelni így is a világot…

Apró nevetést hallatok, amikor megszólal, és lóbálni kezdem a lábamat.
- Pedig olyan okosnak tűnsz. – mondom, majd hirtelen szabadkozni kezdek – Mármint nem úgy, szóval olyan tanulósnak, érted… Tehát nem nézném ki belőled, hogy csak úgy teszel, mint aki tanul, mert tuti tanultál is. Vagy nem is tudom. Szóval… A könyv jó dolog.

Érzem, ahogy arcomat ismét elönti a pír, és mosolyogni kezdek. Szerintem már megszokta, hogy össze-vissza beszélek, pedig tudok komoly is lenni. Csak nem egy ismeretlen sráccal. Főleg, ha úgy néz rám, ahogy ő. Mert hát nagyon szépen tud ám nézni…

- Hát ami azt illeti, tényleg először vagyok itt. – úgy döntök, hogy nem kezdem el neki magyarázni, hogy mi is a helyzet, meg nem keverem bele Anwent is a dologba. Hiszen megkértek, hogy ne beszéljek erről senkinek… - De lehet, hogy már láttál a klubhelyiségben, vagy valahol, és onnan vagyok ismerős.

Tekintetemet a földre szegezem ismét, és csak némán bámulom a köveket, majd a cipőm orrára pillantok; nem ártana megtisztítani. Szinte észre sem veszem, hogy közelebb csúszik hozzám, csak akkor tűnik fel, amikor ujjai az arcomhoz érnek. A szemébe nézek, és néma csend áll be, melyet végül én török meg.

- Mi az? – kérdezem, és ezúttal állom a pillantását. Kíváncsivá tett.

Sansa

Nincs is jobb egy kellemes délutánnál, amit olvasással tölt az ember. Ma az idő is aránylag kegyes hozzánk: a reggeli eső már felszikkadt, a nap pedig süt, bár néha egy-egy felhő eltakarja arcát, mintha csak nem akarná látni, hogy mit össze szenvedek itt a tankönyveimmel az egyik padon ülve. Elég szép rendezetlen halmot alakítottam ki magam mellé két-három könyv és néhány jegyzetekkel telekaristolt pergamennel, amit földi halandó hiába is próbálna kibetűzni, a kézírásommal sokra nem menne. Ami azt illeti, néha még én sem... Most még a bűbájtan se tudott lelket önteni belém, pedig azt kifejezetten szeretem és abból igen jól szuperálok. Ez az oka annak, hogy a pad egyik részén a tanszereim vannak művészi kupiban, a másik részén meg én ülök kicsavart/szétfolyt testhelyzetben, nem épp gerinckímélő módon. Annak ellenére, hogy tanulni már nem bírtam, azért mégis csak olvasok, de a változatosság kedvéért egy verses kötetet. A szórakoztató irodalmat sose értékeltem igazán olvasásnak, az csak olyan tevékenység nekem, mint mondjuk a lélegzés. Sőt, még dúdolgatok is hozzá, amolyan népdalokat, mint a "részeg tengerész", vagy az "azt mondták az ördög meghalt" meg a "hegyeken túl és még messzebb". Nincs rossz hangom, de nem énekelgetek teli torokból, hiszen végül is ezek mugli dalok, nem biztos, hogy ezt mostanság olyan jó néven venné bárki is. Én már csak ilyen nagyon csendes lázadó vagyok, már ha ezt annak lehet nevezni, mert pont, hogy nem akarok senkit és semmit provokálni, nem fér össze a szemléletemmel. Amíg nekem nem ártanak igazán, addig semleges akarok maradni, csak ha kenyértörésre kerül a dolog, akkor kerülök választás elé, de addig egyszerűen csak élni akarok. Nem az én háborúm és nem is a családomé, ezt játsszák csak azok, akiket személy szerint érint. Na meg nem is látok különösebb alternatívát a jelenlegi rendszer mellett. Ott vannak a válság jelek, a nyomok, amik mutatják, hogy van ellenállás, van harc, de én az ilyen gerilla módon rejtőzködő, kétes dolgok mellett nem tenném le a voksom, mert mindig van veszteni való, ha más nem, hát az életem. Egy nyílt kiállás esetében már más lenne a hozzáállásom, de erről meg senkinek nem kell tudnia. Ezért szépen bezárkózom a magam világába, ahol a tananyag, az olvasás az írás és a zene tölti ki a gondolataim java részét. Hát ilyen egy tavaszi délután egy ötödik évfolyamosnak, aki az RBF-ek közelében igyekszik józan eszét és teljesítőképességét megőrizni.

Morgan

Unatkoztam és elegem volt mindenből, nem is tudom hanyadszorra éreztem így csak a mai nap folyamán. Lassan rájöttem arra, hogy a nővéremnek még véletlenül sem lett igaza. Az idő semmit sem változtat a fájdalom mértékén, ez az egész olyan, mint egy nagy kráter valahol az Isten háta mögött. Egyszer valami felsértette a földfelszínt, azóta persze a szél belehordja a homokot, az eső feltölti, de azért ott marad. Ugyanolyan üresen és fájón, mint volt.
Ma is láttam Fredericket. Ez igazából nem kellene, hogy akkora szenzáció legyen, mivel mindennap kénytelen vagyok szembenézni vele és azzal is, amit velem tett. Azzal, hogy végtelenül ostoba és naiv kislány voltam, aki hitt a mesékbe, meg a raszta hercegekben csúcsteljesítményű seprűkön. Minden percben mikor látom arra gondolok vajon igaz volt-e bármi, abból, amit nekem mondott az érzéseiről, hogy érzett-e bármit. Nehéz azt gondolni, hogy szívtelen dög volt csak, aki kihasználta a zavart gyermeki elmémet, amíg nem tudom valójában mi játszódott le a fejében.
Titkon azt remélem ez csak egy nagyon csúnya félreértés volt kettőnk között és egyik nap majd oda lép hozzám, a karjába kap és minden teljesen olyan lesz, mint régen. Igen, én sem tudom minek áltatom magam, sokkal ésszerűbb lenne keresni valakit vagy valamit, amivel elfoglalhatom magam. Szerencsémre valami följebbvaló energia meghallgatta ki nem mondott imámat és megláttam egyik kedves ismerősöm és felületes barátomat Morgant.
Természetesen már megint a könyvei társaságában volt, de hát mit is vártam tőle! Oda lopakodtam a háta mögé és a lehető legalkalmatlanabb pillanatban a vállára tettem a kezem és elmosolyodtam.
-Nem robban szét a fejed már attól a sok tudástól?!
Nevettem rá, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Hogy miért? Nos , mert az emberek ezt teszik, hogy ne tűnjenek furcsának. Valahogy mindenkinek el kell fogadtatnia magát. Valamiért mindenki azt akarja, hogy szeressék, még én is, holott már rég nem hiszek a tiszta és őszinte szeretetben. Inkább vagyok a vicces, könnyed lány, akiből nem nézel ki sokat. Azt hiszem Morgan is épp ilyennek lát, hülye üres pohárnak. Nincs is ezzel baj, jobb, ha nem ismernek, jobb, ha nem tudnak semmit. Nem kérdeznek és nem akadékoskodnak, a maszkom pedig soha sem esik le, már ha minden jól alakul.

Sansa

Komolyan mondom, ha így fokozódik a nyomás, bajban lesz az egész évfolyam. Az eddigi rendszer se volt RBF évben kíméletes, de most aztán minden keményebb lett. Egyre több társunk dobja be a törülközőt és csinál hülyeséget, pláne azok, akiket korlátozások és szigorítások érnek. Nekem szerencsém van, na jó, nem szerencsém, hanem alkalmazkodó képességem és eléggé háttérbe tudok vonulni, hogy ne legyen bajom, így csak a tananyag miatt főhet a fejem, az viszont most délutánra már rendesen megvan. Ennek a látszata is megvan, jó kis kupit csináltam magamnak tanszereimből, bár én rendezett környezetben eleve képtelen vagyok tanulni vagy dolgozni, kell az alkotói káosz, amiben tényleg tudok prosperálni. Fura, de így van, bájitalon is mindig irtózatos munkaterületet alakítok ki magamnak, bár ott az eredményeim se állnak messze az előbbi jelzőtől… Lehet ez is olyan, mint a Galaxis útikalauz könyvsorozatban a Bisztromat hajtómű, ahol még a terítőn lévő ételfoltnak is matematikai vonatkozása volt és szerves alkotója volt az űrhajó működésének. Ilyesmik is egyre gyakrabban jutnak eszembe tanulás közben, egyre kisebb a hatásfokom, sokszor kalandozom el, ez pedig koránt sem jó. Nincs is így értelme foglalkozni az egésszel, így félre is rakom, mert merő időpocséklás erőltetni valamit, ami egyre kevésbé megy. Helyette itt van nekem a szórakoztató irodalom, amit egy kis ördögi hang indíttatására csak magammal hoztam. Nem hiába, számítottam rá, hogy ide fogok kilyukadni ezzel a tanulással is. A dolgozatok megírása is várhat még… majd reggel felkelek hamarabb és összedobom, ahogy szoktam. Meglepő minőséget tudok még így is biztosítani több dolgozat esetében, de hogy miért, azt magam sem értem. Ebből a kis világból zökkent ki egy kellemes női hang és egy váratlan érintés. Össze is rezzenek hirtelen. Azért én is megtanultam tartani az ilyen váratlan dolgoktól…
-Megnyugtatlak, van még itt hely neki kedves Sansa. De ez most már csak Wordswoth és Coleridge, nem tananyag. –mondom, amikor felocsúdok és magamhoz térek röpke rémületemből. Igen, kellemes évfolyamtársam a leányzó, noha nekem mindig is egy kicsit fura volt, persze ez fordítva is igaz lehet. Egy ideje érzem rajta, hogy valamiért zárkózott. Megérzem könnyen, hiszen tőlem nem idegen viselkedésforma ez, Holly esetében is könnyű volt „diagnosztizálni”, más szemében a szálkát ugye… persze ez a felismerés nem jelentette azt, hogy akarok is vele kezdeni valamit. Hogy én esetleg közelebb engedjek valakit magamhoz és én is közelebb kerüljek? Ugyan! Nem érezném magam biztonságban. Már az az egy kivétel is necces, de azt muszáj volt megtennem. Közben kezeim helyet csinálnak a rendetlenségben, javarészt begórva a táskámba a könyveket, a pennák, tinta pedig biztosabb helyre kerülnek, az utóbbi először lezárásra, az előbbiek pedig dobozba, hogy ne törjenek.
-Foglalj helyet itt nálam! –vigyorgok fel a lányra. Ahogy a szemébe nézek, látom, hogy előbbi nevetése olyan függöny volt, mint az én előbbi vigyorom, vagy bármelyik másik. Két néma és süket diák… legalábbis olyanok vagyunk így.
-Tudsz valami jót mesélni? –azt már nem teszem hozzá, hogy „vagy csak a panaszáradatot szaporítod?” mert nem is jönne ki jól és hozzám se nagyon illik. Én mindenkit meghallgatok szépen, objektíven, aztán adok valami hasznos vagy haszontalan tanácsot vagy véleményt. Egy lelki szemetesláda, ami nem ad ki magából semmit.

Eledir

Nem hittem volna, hogy a május tud ennyire hideg lenni. Csak üldögélek itt, egymagamban, pálcámmal játszadozom – különböző kavicsokat röptetek –, és közben csak bámulok ki a fejemből. Jó érzés egy picit egyedül lenni, nem a klubhelyiség zsúfoltságában, nem azt figyelni, miként készülnek a többiek a vizsgáikra. Amúgy sem tudnék koncentrálni, az elmúlt héten erre már rájöttem. Folyamatosan elterelődik a figyelmem, ami talán nem is lenne csoda… Tizenkét évesen egy ódon kastélyban, miközben odakint éppen a jó idő tombol nagy vidáman, mosolyt csalva a többség arcára. De még akkor sem volt valami jó kedvem, amikor ma elborult, és esőt ígérő felhők költöztek a szikrázó napsütés helyére.
Megrázom a fejem, hajam lobog körülöttem, ahogy ezt teszem, és a koncentráció hirtelen hiányától a kavics is a földre huppan. Dühösen morranok föl, és úgy döntök, kis szünetet tartok. Elrendezem inkább a körülöttem heverő papírlapokat. Ezért jöttem ugyanis ide, nem csak azért, hogy egyedül legyek, hanem, hogy írjak valamit, ami az elmúlt héten szintén majdnem mindig kudarcban végződött. Itt sem történt ez másképp. Nem tudom, hogy túlságosan dühös, vagy túlságosan fásult vagyok ahhoz, hogy bármi értelmeset kisajtoljak magamból.
Amikor takaros kis kupacba rakosgatom azt a néhány pergament, amelyeket sorakoznak a szavak, fölemelkedem, és a kúthoz megyek. Lehet, hogy csak most találtam meg ezt a helyet, de ha mindig ennyire üres, akkor egészen biztosan vissza fogok járni. Már csak a nyugalom miatt is, ha másért nem. Kellemes érzés, hogy nincs itt senki, nem kapok sem furcsálkodó, sem lesajnáló tekintetet másoktól, mert azt azért a körülöttem lévők is ki tudják találni, hogy valami történt. De ameddig nem tudják, mi, addig jó mindenkinek.
– Vingardium leviosa – mondom ki a varázsigét, és ezúttal három követ emelek a levegőbe. Ez a sikerélmény mosolyt csal az arcomra. Nos, akkor valami kicsit nehezebb… Tudom mozgatni őket? A következő pillanatban már ott köröznek a fejem körül, mint holmi bizarr korona, én pedig csak azt sajnálom, hogy a tanárok nem látják ezt. De hát, ha élvezem, nem is kell megmutatnom másnak, igaz?

Merit

Néha, főleg, mikor másokat akarok meg viccelni kicsit elszomorodom, hogy hiába van már varázs pálcám, amit majdnem sétapálcának is használhatnék, még nem tudok elég varázs igét, és ezért olykor fölösleges köröket kell futnom. Ma is így alakult. Szegény fiúmosdó, az első emeleten egy kevés moháért könyörgött nekem, és mivel én olyan kedves diák vagyok el is határoztam, hogy viszek neki. Bár legszívesebben varázsoltam volna, mert a mágia valami… eszméletlen jó dolog, de sajnos még mohát sem tudok varázsolni. Hamar túl lettem a szomorúságon, így meg is indultam arra a helyre, ahonnan kölcsönkérhetek némi mohát. Csak hamar odaértem a mohás szökőkút kis udvarához, viszont nagy meglepetésemre valaki már ott volt. Egy hugrabugos évfolyamtársam egy lány. A nevére is emlékeztem, Marlen… ~nem, hanem Margot? Melvin? Nem, az fiú név… Merlin? Mirelit? Me…Me…Meteor! Nem! Me… Eh! Majd Me-nek fogom becézni, biztos viccesnek fogja találni.~ Amit reméltem is, hiszen egy ideje nem volt olyan vidám. Nem voltunk barátok, de még így is észrevettem, hogy szomorkásabb egy ideje, már amennyit láttam. Akár a vizsgák miatt, akár mert csúfolják, ahogy most megláttam elhatároztam, hogy megviccelem, hogy jó kedvre csaljam. Már tudtam is hogyan…
- Vingard…. Áú! – Készültem volna a papírjai közül egy-kettőt megreptetni, de túl nagy ívben lendítettem a pálcámat, s erre fejbe találtam magam, mire a pálca egy halk, de vidám szikrát szórt, jelezvén, hogy nem sikerült a varázs, valamint, ahogy én értelmeztem ki is röhögött. ~No, megállj! Most sikerülni fog!~ - Vingardium leviosa! – Aztán már fel is emelkedett a legfelső lap a kupac tetejéről. Azt sajnáltam, hogy nem láthattam az arcát, de ahogy jelét mutatta, hogy észrevette az ártalmatlan kis tréfámat már egyáltalán nem koncentráltam, és felkuncogtam.
- Helló, Me! – Köszöntem neki széles, zsivány mosollyal, s elindultam felé, közben a pálcámat, mint egy rövidebb kardot, visszatűztem az övembe. – Mi jót csinálsz itt egyedül? Ugye nem a mohákat tanulmányozod? – Kérdeztem, még mindig zsivány mosollyal az arcomon, miközben balommal a pergamen halmára mutattam.

Nem is tudom, meddig ülök ott, röpködő kavicsokkal a fejem körül, amikor meghallom a lépteket. Hirtelen megfeszülök, készen állok arra, hogy elfussak, ha szükséges, de nem mozdulok még. Tudni szeretném ki az, aki szintén tud erről a kis helyről, aki megzavarta a helyet, amit a magaménak véltem, ha csak egy pillanatra is. Közben a pergamenekre esik a pillantásom, és még nagyobb vágy ébred bennem, hogy a futást válasszam. Nem akarom, hogy valaki meglássa, mit is csinálok. Nem mintha szégyellném az írásaimat, de nem a bukott próbálkozásaimat szeretném megmutatni valakinek, aki igen könnyedén kinevethet.
Aztán meghallom a hangot, az irányába kapom a tekintetem, és kibukik belőlem a nevetés, amikor meglátom, hogy fejbe vágja magát a pálcájával. Egyáltalán nem rosszindulatból teszem, nem akarom megbántani, de egészen egyszerűen nem bírtam megállni. És mielőtt még abba tudnám hagyni – ami meglehetősen gyorsan megtörténik – elkönyvelem, hogy ez igen jól esett. Hiányzott már egy kiadós kacagás, és… Mégis mit csinál?
Ahogy észreveszem, mit művel, azonnal leugrok a szökőkút széléről, koncentrációm odavész, a megbűvölt kavicsok pedig szépen abbahagyják eddigi lebegésüket. Az egyik beleesik a kiszáradt medencébe, a másik gellert kap a szélén, és eltűnik az oldalvonal irányába, a harmadik pedig van olyan kedves, hogy az orromra essen, majd onnan lepattanva a fiú lába felé kacsázzon néhányat a kövön. Én azonban nem is törődök az orromba nyilalló, hirtelen fájdalommal, sem az apró, vékony vérpatakkal, ami elindul belőle, csak előreszegezem a pálcám.
– Tedd le! – szólok rá. Nem akarom bántani, de ha az írásaimra rászáll, esküszöm, megátkozom… valamivel. Azt a pár, hasznos dolgot, amivel párbajozhatnék, a bátyámtól tanultam, és azokat soha többé nem akarom használni. De majd kitalálok valamit. A szemem villámokat szór, és láthatja ő is, hogy nem érdemes packáznia velem ebben a szent pillanatban.
Pedig alapvetően kedvelem a srácot. Eledir, vagy Elendir, nem tudom pontosan, mi is a neve, de kedvelem. Nem romantikus értelemben, és nem is a barátom, de úgy tűnik, Ő maga sem olyan, ami különösképpen fölvágna az aranyvérűségére, márpedig ezt becsülhetem benne. Nem sok olyannal találkoztam a Roxfortban, aki hasonlóképpen tenne. Fene tudja, ha leteszi a papírjaimat, akár még jóban is lehetünk.

Merit

Néha olyan furán reagálnak az emberek a vicceimre, pedig szerintem vicces, ahogy ott lebeg az a papír, vagyis csak lebegett. Amit el is kellett mondjak neki, mert úgy tűnik még nem vette észre, bár ennek a legfőbb oka talán, hogy háttal áll neki? Viszont a kérdésemre nem válaszolt, ami picit bántó, de mivel lány, ezért elnézhető neki… ugye?
- Nézz a hátad mögé! Már nem is lebeg! – Hívtam fel a figyelmét zsivány mosollyal az arcomon, hogy ahogy a koncentrációt beszüntettem, a pergamen szépen, óvatosan visszahullott a halom tetejére, még nem voltam azon a szinten, hogy a koncentrációt beszüntetve is egy darabig a levegőben tartsak tárgyakat. Direkt nem lebegtettem magasra, hiszen mégis csak hollóhátas vagyok, és hát mégis csak a tudáspártiak központja a házunk, vagy nem? Úgy gondoltam, hogy azok a lapok a tudását rejtik, igen rejtik, mert túl messze vannak, hogy bele olvashassak.
- Most már válaszolsz is a kérdésemre, Me? A mohákat tanulmányozod? – Egy rossz sejtésem támadt, amitől a mosoly minden formája leolvadt az arcomról, s pánikszerű hangon egy újabb kérdést tettem fel. – Ugye nem kell bájitaltanra vagy gyógynövénytanra házit írni a mohákról? – Az asztronómia dolgozatom is alig lett meg, nem akartam még egy házi dogával szenvedni! Főleg nem egy olyannal, amiről eddig nem is tudtam! Viszont úgy tűnik, hogy nem csak az emlékezetemmel kezdenek bajok lenni, hanem a megfigyelőképességemmel is, mert ahogy elhangzott az előbbi kérdés megláttam azt a piros csíkot Me orra alatt, ezért egy újabb kérdéssel rohamoztam meg. – Mi történt az orroddal? Mitől vérzik? Gyerünk, menjünk fel Madam Pomfrey-hez vagy Amythia Lixfise nénihez! – És már nyúltam is a keze után, hogyha kell, akkor felrángassam a gyengélkedőre. Hiszen megsérült! Vagy valami betegsége, kórja van! Szóval meg kell gyógyítani! És hát én nem tudok gyógyítani, nekem az még annyira se megy, mint a mohavarázslás a wc ülőkékre… Khm… Szóval jobb kezemmel az ő balkezét próbáltam megfogni, hogy felvigyem a gyengélkedőbe.

Elég nekem az is, hogy kimondja, hogy már nem lebegteti a papír, már le is eresztem a kezem, és elrakom a benne tartott pálcát a talár rejtekébe. Remélem, nem is kell majd onnan elővennem újra a nap folyamán, hacsak nem Csillagászat-órára, de az csak késő este lesz majd. Amikor megismétli a kérdést felsóhajtok, és még mindig nem törődök azzal különösebben, hogy vérzik az orrom. Gyerekkoromban voltak ennél csúnyább sérüléseim is, a csont pedig csak tompán sajog, nem úgy tűnik, mintha eltört volna. Valószínűleg csak kívülről sikerült annak a gonosz kavicsnak megütnie az egyik sérülékenyebb érnek a helyét. Nem mintha nagy vigasz lenne.
– Nem – felelem. – Nem tanulmányozom őket. Csak szerettem volna egy kicsit egyedül lenni – mondtam, de a hangomban nem érezhet neheztelést afölött, hogy megzavarta a magányomat. Amúgy is jobban szeretem legtöbbször a társaságot, csak ez a hét… ez ez a hét. Nem tudom jobban megfogalmazni anélkül, hogy rá kelljen gondolnom, miért, és az csak tönkretenné a kedvem. És azzal, ahogyan elkomolyodik, amikor a bájitaltant említi, még el is vigyorodok egy kissé. – Bár most, hogy mondod, lehet, hogy említettek valamiféle házi dolgozatot…
Arra a kérésre, hogy mi történt az orrommal, már én sem hagyhatom tovább figyelmen kívül. Megtörlöm a kezemmel a szám és az orrom közötti helyet, és ahogy eltartom, meglátom, hogy vér. Először csak a talárom oldalába törlöm a kezem, majd, ahogy ezzel végeztem, már hátra is vetem a fejem, és két ujjammal megfogom az orrnyergem. Számat szinte azonnal elönti az a kellemetlen, fémes íz, és ezen nem segít, hogy a fiú megpróbál arrébb vonszolni.
– Jaj, El, hagyd, el sem tört – motyogom, ár ellenállásom szavakban lagymatag, de nem mozdulok. Inkább leülök a szökőkút mellé, és jelzek neki egy kurta, suta kis biccentéssel, hogy értékelném, ha mellém telepedne. Az ember lánya ne vérezzen egyedül, igaz? – Egyébként meg a kavicsok voltak. Az egyik rosszul esett…
– Sajnálom – mondom, még mindig az eget kémlelve, fél kezemmel meg eltakarva a kilátást. – Mármint azt, hogy csak úgy neked szegeztem a pálcám. Nem haragszol, ugye?

Merit

Persze, hogy nem tanulmányozza, hiszen egyik órán sem is volt róla szó, hogy a moha az kellene bájitalba, vagy gyógynövénynek, pedig puha és jó lehet rajta ülni… Így megnyugodtam, de aztán felrémlett, hogy azokon az órákon sem figyeltem mindig úgy, ahogy kellett volna… Aztán, amit mondott, hogy tényleg említettek házi dolgozatott… Majdnem kétségbe estem volna, de az ő sérülése elterelte a figyelmemet, s kis időre teljesen el is feledkeztem a bájitaltanról és gyógynövénytanról, mert nem akart jönni.
- Biztos, hogy nem kellene megmutatni valakinek az orrod? – Huppantam le mellé, de természetesen, úgy hogy véletlenül se érjenek össze a vállaink, és azt nehogy félreértse. ~Az ilyeneket a lányok félre szokták érteni… azt hiszem…~ Minthogyha ő is fiú lenne, úgy kezeltem, és hát azért is tartottam a jó kettő arasznyi távolságot, mert azt se akartam, hogy egy fiú válla hozzám érjen. – A kövek keménydolgok, nem ú, mint a moha, amin még ülni is kényelmes lehet… – Osztottam meg egy zsivány mosoly kíséretében a gondolatomat vele.
- Ugyan, már elmúlt, és nem átkoztál meg, szóval nincs harag. – Legyintettem egyet a bocsánat kérésére, s aztán elismerően, de óvatosan megveregettem a vállát, az óvatosság azért kellett, hiszen mégis csak lány, és a lányok törékenyebbek, nem? – Sőt, dicséretet érdemel, hogy a tudást, amit azokra a pergamenekre írtál, ennyire védelmezed… – Szemeim elkerekedtek, ahogy a pergamen mennyiségre néztem, s újra eszembe jutott, hogy mondott valamit valamilyen házi dolgozattal kapcsolatban. – E-ennyit írtál? – Mutattam a pergamenjeire, de közben a házi dolgozatra gondoltam, arra nem, hogy más is lehet rajtuk.
- Miről kell írni, hogy ennyit írtál? – Tettem fel nem sokkal később, elhaló hangon a kérdést. Hiszen, hogyha ennyit lehet róla írni, akkor nagy bajban lehettem, mert nekem még a témája, a címe se volt meg. – Milyen hosszút kell írni? Lemásolhatom egy részét rólad? Nekem még egy centi sincs leírva…

Tényleg egészen kényelmes a mohán ücsörögni. Na, nem annyira kényelmet, mint egy baldachinos ágyon, vagy esetleg egy karosszékben, de megvan a maga varázsa. Éppen válaszolnék Elnek, hogy nem, biztosan nem akarom megmutatni senkinek… Madam Pomfreynak éppen elég gondja van nélkülem is. Van, akinek szőrt kell eltüntetni a torkából, az én vérző orrom a legkisebb gond…
– Kényelmes! – nevetek föl, ezt azonban rövidesen meg is bánom, mert egyből elveszítem a fogást az orromon. Na, jól van, inkább próbáljunk csöndben maradni, rendben? Mármint, nem úgy, hiszen szívesen beszélgetek, de azt hiszem, jobb, ha most inkább hallgatóság leszek, legalább addig, amíg el nem áll az orrom vére.
A pergamenek említésére fülig vörösödöm. A több mint tucatnyi papíros még mindig ott hever a földön, a táskám mellett, ahol hagytam őket. Jaj, jobban kellene rá vigyáznom. Más sem hiányzik, minthogy valaki telekürtölje a gyenge kis firkálmányaimmal az iskolát, és ezeken nevessen mindenki néhány hétig. Mégis, El nem tűnik olyannak, aki ilyesmit tenne, de azért nem akarok kockáztatni.
– Nem kellett – motyogom alig hallhatóan, még mindig zavartan kissé. Aj, sehogy sem tudom kikerülni, helyette meg hebegek és habogok itt össze meg vissza… – Az… önszorgalom. Vagyis olyasmi. és sokkal rövidebb, mint lennie kellene, mert… Mert nincs sok kedvem írni, de mégis szeretnék.
Lehajtom a fejem, aminek a hatására már jóval keskenyebben, de megint elkezd folyni a vér az orromból, és ezúttal a földre is csöppen néhány csepp. Hátrahajtom inkább a fejem újra, közben meg imádkozom, hogy álljon már el minél előbb. Amin persze nem segít, hogy majdnem minden vér a fejembe szökött a pergamenek említésére. Megsemmisülten, legyőzötten sóhajtok, és a fiúra szegezem kék szemem.
– Ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni, El – mondom, és csak akkor folytatom, ha letette az esküt akár Merlin szent alsónadrágjára. – Írok. Mármint történeteket. Kitalált figurákról, sárkányokról, lovagokról, varázslókról, ilyesmikről. Mondd, hogy nem nagy butaság…

Merit

~Szerinte is kényelmes, szóval csak jó ötlet, hogy kimohapárnázzam a vécét!~ Állapítottam meg a korábbi döntésem helyénvalóságát.
Megnyugodtam, ahogy kiderült, hogy mégsem egy elfelejtett házi dolgozatról van szó, hanem, hogy ő is valami magán tanulmányt folytat… ~Ilyen szorgalmas, vagy kíváncsi, és nem a hollóhátba került?~ Tűnődtem el, miből Me hangja zökkentett ki.
~Jé! Kékek a szemei!~ Tettem meg az első megállapítást, még mielőtt azon gondolkoztam volna el, hogy mégis miért akarja, hogy esküdjek meg rá, hogy nem nevetem ki. Azt sejtettem, hogy a papírjaival kapcsolatos, mivel, bár még csak elsős vagyok, mégis láttam, hogy egyes háztársaim milyen furcsa dolgokat csinálnak. Ez nálunk jóformán megszokott, hogy valaki valamilyen szokatlan dolgot tanulmányoz, rajzol, írogat, vagy bármi… Viszont Me hugrabugos, ahol szerintem nem sokan csinálnak ilyet, ezért újra, de csak egy röpke gondolat erejére eltűnődtem, hogy mégis hogyan lehet, hogy nem hollóhátas. Mivel kíváncsi lettem, hogy min dolgozhat, és örömmel fogadtam, hogy be akar avatni a dolgába, ezért egyet rántottam a vállamon és boldog mosoly kíséretében feleltem neki:
- Ne legyen a nevem Eledir, ne én legyek a de Infernal-ok közül, aki harmadikként viseli ezt a nevet, ne legyek de Infernal, csapjanak ki a Roxfortból és törjék pálcámat, hogyha kinevetlek azért, amit mondani készülsz, Me. – Az ünnepélyesnek indult eskütételt kissé elcsúfította a végén az a szomorú tény, hogy nem tudom a lány nevét. Viszont reméltem, hogy ez őt nem fogja zavarni, mert kíváncsi voltam, hogy min dolgozik.
- Azta! – A reményem beteljesült, nem zavarta, hogy csak a neve töredékére emlékszem, és igazán érdekes dolgokról ír. – Ez nem semmi! Még, hogy butaság! Akár valós tetteken alapul, akár csak a képzeleted szüleménye, nem butaság! – Nyugtattam meg óvatos vállveregetéssel kísérve. Aztán egy röpke kérdés zuhatagot szabadítottam rá. – Mióta írsz? Mindig ugyan az a hős? Ki ő? Élő személy? Vagy csak valakiről mintázod? Milyen kalandokról írtál eddig? Most miről írsz? Elolvashatom? – Kíváncsiságtól csillogó szemekkel, és az egy szusszal elhadart kérdésektől kicsit lihegve vártam a válaszokat.

Ahogy az ünnepélyes eskütevését hallgatom, halkan felkuncogok. Kicsit túlcicomázza, ez tény, egy egyszerű „megígérem” is elég lett volna, de egészen jó hallgatni, ahogyan sorolja és sorolja a számára nagyobb szörnyűségeket. A végén, mielőtt elmondanám neki a kis titkomat még az is átfut a fejemen, hogy milyen furcsa, ilyen gyorsan elkezdtük tegezni egymást. Bár tény, a mi korunkban a gyerekek általában jóval közvetlenebbek, mint a felnőttek, akik még évek elteltével is csak „Miss” meg „Mister” megszólítást használnak. Sosem értettem őket.
A vállveregetés jól esik, a szavai pedig még jobban. Tessék, ő már a második élőlény – és az első ember –, aki szerint nem butaság az, amit művelek. És ez nagyon-nagyon jó érzés, olyan, mintha a jókedvem, amit a levél érkezése egy palackba zárt, most kiszabadulna, legalábbis részben. Nem vidulok föl annyira, mint korábban, de jól esik, hogy valaki ezt kimondja. Viszont, attól tartok, ez nem tarthat örökké, és máris jönnek a kérdések, amikre vagy nem tudok, vagy nem akarok felelni.
Aztán, ahogy elkezdenem záporozni a kérdései, egy kicsit összezavarodok. Jaj, nem lehetne egy picit lassabban? Pontosan ezért nem szeretek erről beszélni az embereknek. Olyan sok mindent akarnak tudni, majdhogynem mindent, amit csak el lehetne mondani, és én nem tudom ezeket a dolgokat. Pontosabban tudom, de nem olyan könnyű felelni rájuk, mint ahogy azt a legtöbben hiszik.
– Csak kitaláltakról, és… Nem! – felelem, kicsit élesebben, mint azt a helyzet megkívánná. – Nem készek, ha beleolvasnál, nem látnál igazán semmit… Csak töredékek, mert mostanában nem megy ugyanúgy, mint korábban, vagy éppen úgy, ahogyan szeretném…
És vissza is kanyarodtunk a rosszabb témához. Merlin szentséges nevére, miért kötök ki mindig itt? Csak megrázom a fejem, hogy elűzzem a gondolatokat, az orrnyergem úgy markolva, mint egy torreádor a bika nyakát, amikor lovagol rajta, és próbálom emlékezetembe idézni, hol is tartottam. Ahogy a gondolataim visszatérnek a normális mederbe, elmosolyodok.
– És te miért vagy itt, El? Csak nem találkozol valakivel? – ütöm gyengéden oldalba, ahogy a fiúk szokták egymást.

Merit

Siker, teljes siker volt az eskütételem, amit így utólag, lehet, hogy túl komplikáltam, de túl kíváncsi voltam, sem mint egyszerű legyek, viszont a siker teljességéhez az is hozzá adott, hogy nem zavarta az, hogy nem a teljes nevét mondtam a végén. Így megtudhattam, hogy mit is rejtettek a pergamenek s kisvártatva a kérdéseimre is választ kaptam. Vagyis a fontosabbakra, miszerint valós, vagy képzelt eseményeket írt le, és hogy elolvashatom-e.
- Rendben, hogyha nem olvashatok bele, akkor nem olvasok bele. Viszont, mond csak, nem lehet, hogy azért nem tudsz már újabb történeteket kitalálni, mert nincs, ami ihlessen? – Kérdeztem egy „ebből semmi jó nem származhat” mosoly kíséretében. – Egy-két kaland kellene neked, meg néhány felfedező túra a kastélyon belül és kívül. És… hogyha nem bánod, akkor… talán egy-két kalandra el is kísérnélek. – Reméltem, hogy nem értette félre. Én csupán barátként, mint fiú a fiút, vagyis az ő esetében lányt elkísérni. Viszont mégis csak lány, és ők félre szokták érteni az ilyesmit, vagy nem? – Viszont nem mindig érek rá, mert tudod tanulni és… khm… ku… tanulnom is kell. – Bólogattam hevesen. És fújtam egyet, hogy szerencsére nem szóltam el magamat. Bár majdnem sikerült elárulnom magam, hogy valami után kutatok, ami nem más, mint az animágia. Erről senki sem tudhatott, még Me sem, pedig ő már elárulta a pergamenjei titkát, de még neki se akartam erről beszélni. Hogy miért? Azt én magam sem tudtam, egyszerűen titokban akartam tartani, mert ez az én dolgom volt, és igazából én magam sem tudtam, hogy miért érdekel, talán ezért is akartam nagy titokban tartani.
- Persze, hogy találkozok valakivel! Méghozzá veled, bár ez nem volt előre megtervezve, csupán a véletlen, vagy talán a sors műve. Eredetileg a mohákhoz jöttem. Vagyis a szökőkúthoz, hogy megtisztítsam. Szegényke már biztosan nagyon-nagyon régóta mohásodik itt, és minő véletlen, hogy mielőtt ide jöttem volna az első emeleti fiú wc könyörgött nekem, hogy moházzam össze, és mivel én jól nevelt fiú vagyok, ezért megígértem neki, hogy szerzek mohát. Sajnos hiába van már pálcám, és tudok néhány igét, egy sem tud mohát varázsolni az ülőkékre. Ezért jöttem ide, mert emlékeztem, hogy itt bizony van sok-sok moha, így kettő legyet üthetek egy csapásra. Az első emeleti fiú wc hálás lesz nekem, mert mohát viszek neki, és a szökőkút is hálás lesz, amiért megtisztítom. – Meséltem el Me-nek az itt létem okát, mindvégig zsivány mosollyal az arcomon.
- Oh! Neki is állok a moha leszedésének! – Keltem fel a hugrabugos lány mellől, és fordultam a mohával benőtt szökőkút felé. – Te csak pihenj, nem kell segítsé~ég! – Ahogy ezt kimondtam, fejjel, vagyis szerencsére kézzel előre bele borultam a szökőkút medencéjébe. – Ez így terveztem! Innen könnyebb elérni a mohás részeket. – Füllentettem minden kétség nélkül, s aztán már el is kezdtem a moha telepeket lekapirgálni.

Még mindig mosolyogni támad kedvem, ha az esküjére gondolok. Nem tudom, miért bonyolította meg ennyire, de kifejezetten jókedvre sikerült derítenie, amit értékeltem. És legalább elfogadja, hogy nem… vagyis inkább még nem. Ezt nem mondom, mert nem akarok hamis reményeket kelteni benne, de szerintem, ha végre összerakok valami jót, akkor majd megmutatom neki. Mert, végül is, miért ne? Veszíteni nem veszíthetek sokat, igaz? Ahogy folytatja, arra viszont elsápadok – mondanám, hogy minden vér kiszalad az arcomból, de azt hiszem, az nem lenne teljesen igaz –, és elfordulok, hogy ne lássa ezt.
Aztán, amikor azt mondja, kaland kell nekem, és hogy néhányra el is kísérne, olyan slunggal pördülök felé, hogy a könyököm a homloka előtt suhan el fél centire. Úgy meglepődök, hogy még az orrom vére is eláll, és elmosolyodok.
– Én… megköszönném, ha eljönnél velem – mondom, hálás pillantás kíséretében. Tessék, tényleg úgy tűnik, hogy lett egy barátom. Csak remélem, hogy nem érti félre a beleegyezésem. Nem karom, hogy azt higgye, olyan lány vagyok, vagy ilyesmi… – De én nem nagyon szoktam kalandozni. Van valami ötleted?
Esküszöm, ha nem mosolyogna, félig-meddig talán bolondnak nézném. Persze, kinézem valamelyik roxforti mosdóból, hogy beszél, vagy esetleg dalra fakad… Sok mindent nem tudok még. Viszont hogy ecseteli, hogy be akarja vonni a WC-ülőkét mohával, már én is elvigyorodok. Őrült dolog, teljesen szabályellenes, valószínűleg megüti a bokáját… De Merlin rúgja meg, nekem tetszik az ötlet. Éppen előveszem újra a pálcám, hogy segítsek neki, amikor ő föláll, és azzal a slunggal bele is esik a szökőkútba. Én meg kétrét görnyedve kacagok.
– Van ennek egyszerűbb módja is, El – mondom neki, miközben a kezemet nyújtom, hogy kisegítsem onnan, ahova esett. Azzal, ha elfogadja, már a mohára szegezem a pálcám, elmondom az eszembe jutó bűbájt, és a moha felkunkorodva leválik ott, ahova a pálca mutat. Rávigyorgok Elre. Imádom megmutatni, mire vagyok képes… Ahogy mozgatok a pálcát, egy kicsit több jön le, és így akár az egész szökőkútról elszedhetném, ha akarnám. De nem szeretném, olyan jól néz ki így… csak egy keveset, amennyi Elnek kell. – Mennyire is van szüksége a te WC-dnek?

Merit

Elkerekedett szemekkel néztem Me-re. Talán egy hüvelyknyi távolság sem volt a könyöke és a homlokom között. Elhittem, hogy felkeltettem az érdeklődését a mindenképpen helyén való tanácsommal, de azért kicsit túlzásnak éreztem, hogy le akart könyökölni. Ami szerencsémre nem sikerült neki. Néhány pislogást követően feleltem neki.
- Most nincs igazán ötletem kalandra… Bár a könyvek is rejtenek kalandot. Nem! Nem úgy, mint a te történeteid! – Gyorsan szabadkoztam, mielőtt azt hitte volna, hogy azt akarnám sugallni neki, hogy más írók műveit másolja, hanem a könyvekben rejlő titkok, mint például az a fura bájital, aminek a neve is túl bonyolult volt, hogy megjegyezzem, amit pár… hete találtam, miközben animágiáról szóló könyvet kerestem. – Hanem, mondjuk titkos receptúrák, érdekes ráolvasások, furcsa növények… Bár lehet, hogy ez neked túl hollóhátas kaland lenne, de hogyha a könyvtárban könyvekben akarsz kalandozni, akkor szólj, mert… egy részét már átfésültem… felületesen. Viszont, hogyha valamilyen mozgalmas kis kalandot szeretnél, akkor szemed hegyezd és a füledet tartsad nyitva, mert bármikor rád találhat egy kihívás, vagy kérhetik a segítséged. – fejeztem be a kalandos ötletezésemet zsivány mosoly kíséretében, hisz jelenleg én is egy ilyen szent küldetésben voltam. Mohát az első emeleti fiú wc-be!
- Valami jó kis varázslatod van, Me? – Csillant fel a szemem, főleg, mert valami érdekes és hasznos és mágikusságos mágiáról lehetett szó. A felém nyújtott kezét gyengén, hiszen lány, megfogtam, hogy könnyebben és esés nélkül kikászálodhassak a szökőkút medencéjéből.
- Mennyi mohára? Nos… – Az államat dörzsölve és félhangos motyogással igyekeztem kiszámolni, hogy mennyi négyzethüvelyk mohra is lesz szükségem. – A wc ülőkét, hogyha téglalapba foglaljuk… tizenhárom és fél hüvelyk széles, tizenhat hüvelyk hosszú téglalap… százharminc meg tizennyolc, az százötvenhat négyzethüvelyk… hat ülőke van, de mivel lukas, ezért csak három… – Aztán a kicsit talán lassú fejszámolásomat követően meg is lett az eredmény. – Négyszáznyolcvan négyzethüvelyknyi mohára lenne szükségünk, ahhoz hogy egy réteg mohával vonjuk be az ülőkéket. Hogyha véletlenül elszámoltam magam és ez sok lesz, akkor az sem baj, biztos a lány wc is örülne egy kis mohának. – Osztottam meg vele a tartalék tervemet „ebből jó nem származik” mosolyom kíséretében.

Látom, ahogy elkerekedik a szeme, és egy pillanatra elszégyellem magam. Nem akartam, hogy megijedjen, vagy ilyesmi, meg hát mégiscsak én vagyok itt a gyengébb, nekem kellene megijednek tőle, ha úgy adódik, és nem fordítva. Csak hallgatom, ahogy beszél, és elmosolyodok, amikor mentegetőzni kezd. Túlságosan Hollóhátas kaland… Merlin segíts, lehet, nem bírnék sokáig a könyvek fölött ülni. Viszont ahogyan ebbe belegondolok, egy apró kérdés azért megfogalmazódik bennem.
– És mondd, te miért is töltesz olyan sok időt a könyvtárban? – nehezen hiszem el, hogy elsősként annyi házi feladata lenne, hiszen nekem sincs. Hallottam már néhány felsőbb évest panaszkodni, egyet zokogni, de ő ötödéves volt, ők meglehetősen gyakran kapnak ideg-összeroppanást mostanában, és mindig a vizsgák miatt sírnak olyankor, de azok csak nem lehetnek olyan rosszak… Én már várom a sajátjaimat.
Csak szégyenlős mosolyra futja a kérdésére, miközben segítek neki kikecmeregni a kiszáradt szökőkútból. Nem tudom, hogy mennyire jó, az biztos, hogy kicsi, de az biztos, hogy hasznos és jó… Ahogy beszélni kezd, és hangosan számolgatni, úgy megrázkódok a nevetéstől, hogy kis híján több mohát szedek le, mint alapvetően szeretnék. Csak megrázom a fejem, és folytatom.
– Nem tudom, szerintem a te WC-dnek is elegendő lesz ez a moha, a lányokét még sosem hallottam sírni utána – megyek bele a játékába. Halovány segédfogalmam sincs, mennyi a szükséges négyzethüvelyk a valóságban, szóval inkább csak levágok annyit, amennyit jónak tartok, és megszakítom a varázslatot fölfelé rántva a pálcámat. Utána odamegyek és megtapogatom a mohákat. Igen, ennek jónak kell lennie…
– Gyere, akkor vigyük el a te mosdódba ezt – vigyorgok rá, és hagyom, hogy összeszedje. Én a pergamenjeimhez és a táskámhoz lépek, előbbit beletuszkolom az utóbbiba, és elrejtem őket a legalján. Majd este megpróbálkozom ezzel újra, most egyelőre örülök, ha nem kapnak el bennünket. És persze annak, hogy El nem bizonyult olyannak, aki gonoszkodna velem azért, amit csinálok. Bár ki tudja, hosszú még ez a hónap, meg persze a következő is… Félelmetes dolog így feltárulkozni valaki előtt.

Merit

Hogy miért? Nos, meg volt rá az okom, de egyáltalán nem az, amit feleletként kapott, viszont azt egyelőre még nem akartam neki elmondani. Kedves lány… akarom mondani – nehogy félre értés essék – gyerek, valamint ő már megosztotta a titkát, mert úgy véltem, hogy titok lehet, hiszen megesketett, hogy senkinek sem szólok egy szót sem róla.
- A tanulás is egy kaland! – Válaszom hát neki a házam úgymond jelmondatát, viszont valamiért, nem tudom, hogy miért a következőket is hozzá tettem. – Egyszer majd részletesebben is el fogom mondani, de most hagyjuk. – Még nem akartam ezt a titkomat elmondani neki, nem, én egyáltalán nem féltem, hogy ki röhögne, egyszerűen senkinek sem akartam elmondani, hogy mire készülök. Egyelőre elég volt, hogy a drágaanyám tud róla.
Ahogy néztem, hogy mennyit szed le, így rá nézésre bár nem volt teljesen annyi, mint amennyit kiszámoltam, de úgy gondoltam, hogy tényleg elegendő lesz, ezért nem is szóltam érte. Főleg, mert csak számolni tudtam, de nem volt hozzá olyan jó szemem, hogy a területet ránézésre megtippeljem ekkora pontossággal, no meg mérő eszközöm sem volt, szóval inkább egyetértettem Me-vel, hogy annyi moha elegendő lesz.
- Rendben! – Feleltem neki, aztán a pálcám már a kezemben is volt. – Vingardium leviosa! – Emeltem meg a mohát, hogy a talárom szárba becsomagoljam. Kicsit nehéz volt egy kézzel, de sikerült. Ahogy meg is voltam vele, beszüntettem a mágiát. Az öltözetem, így, hogy a talárom féloldalas lett, és a bal kezemről egy csomagszerű dolog lógott le, az különcnek, furcsának sejlett. Viszont attól nem féltem, hogy gyanús leszek, legfeljebb, hogy nem elég furcsa, mivel mégis csak az én házamban látható a legtöbb különc kiegészítő, ruha viselet. Szóval úgy éreztem, a házam tökéletesen elfedi azt, hogy én bizony most valami rosszban sántikálok. Meg is eresztettem egy zsivány mosolyt.
- Mehetünk! – Jeleztem, hogy elkészültem, s aztán a zsivány mosolyt felváltotta az idétlen, s azzal az arcomon indultam el az első emeleti fiúmosdó felé.
- Köszi a segítséget, Me! – Mosolyogtam rá a lányra a fiúmosdó előtt. – Szerintem ezzel el leszek sokáig, majd még találkozunk! Szia! – Fél pillanattal azután, hogy elköszöntem tőle már bent is voltam a mosdóban.

/Szabad a helyszín./

Roxfort RPG

Múlt => Nyugati szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 06. - 11:35:46