Roxfort RPG

Ugyancsak átriumosan konstruált, hatalmas terem, középen nagy, tágas térrel. A katedra előtt egy széles asztal terpeszkedik.

SVK óra - 5. évfolyam



Lendülettel csapja kezét a kilincsre és nyit a terembe bízva abban, hogy nincs bent a tanár. Nem késik, csak annyi történik, pontos. A zaj többeket arra késztet, hogy az ajtó felé forduljanak és megnézzék ki akarja rájuk törni az ajtót. Mikor megbizonyosodnak róla, mindenki folytatja félbeszakított tevékenységét.
A teremben egyébként csend van, mintha zombik ülnének vagy sóbálványok akik néha kiadnak hangot vagy csak fejüket billentik egyik oldalról másikra feltehetőleg azért, mert kezd elzsibbadni az abnormális tartástól.
Senkit nem zavar a csend és hullaszag? Zanet se zavarja a csend és a lélektelenség, sőt, ebben érzi jól magát. Körbenéz és elmormog egy na végre-t. Ezt is megéltük, hogy mindenki csöndben ül és nem ostobaságokról fecseg.
Bevárja maga mögött az ajtót és keres egy üres helyet... a kedvenc helyét ami most üres, mert ha nem lenne az, csúnya összetűzésbe keveredne a birtoklóval. Ez kinek szerencse, kinek pech, igaz? Segítek, nem neki lenne pech. Középre húzza a széket, a másik széket eltolja az asztaltól. Nincs kedve senki képét bámulni, vagy hallgatni a szuszogását. Meglesz egyedül is.
Leül és kiteszi a szükséges felszereléseket kivéve a varázspálcáját, azt ruhája alatt tartja mint mások. Felkönyököl az asztalra és a könyvét lapozza a hátralevő néhány mpben. Néha felnéz, hogy jobban szemügyre vegye a mai felhozatalt.

A legutóbbi sötét varázslatok kivédése óra óta valahogy csökkent a kezdeti lelkesedésem a tárgy iránt. Tavaly Piton professzor tartotta, aki, aki... *-* De az új tanár, aki egyben a házvezetőnk is lett, nos...
Mirol.
Ám ez sajnos nem jelenti azt, hogy hasonlítana Keith-re. Van benne valami félelmetes, amitől borsódzik a hátam, és van egy olyan érzésem, hogy ő sem azért van itt, mert különösen szeretne kamaszokat istápolni és tanítani. Rossz előérzetem van a dologgal kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy minél jobban meghúzom magam, annál jobb.
Viszont sajnos itt jön képbe a dac, az igazságérzet, és minden, ami ellenkezik az új dogmákkal, a tiltakozás és az ellenállás, a szembeszállás attitűdje, mely minél többet gondolkozom ezen, annál inkább feldühít, és ez arra késztet, hogy cselekedjek valamit - bármit, csak kifejezzem azt, mennyire nem értek egyet ezzel! Hisz engem nem érdekel, ha megbélyegeznek, úgyis van az embereknek erre számtalan okuk: ott vannak a hegek a testemen, amiről mindenki azt hiszi, hogy vagdosom magam, és ez bár igaz is, azért nem kell rögtön ítélkezni - meg ott van a múltam, a pszichiátria, a kezelések sora és a rejtélyes hiányzásaim. A vetélésem és minden korábbi bűnöm. Szégyellnem kellene magam, de nem teszem. Többé már nem! Egyszer voltam már gyenge, de már minden más.
Úgyhogy teszek rá, hogy hol lenne a helyem, és az első padba ülök, ami mindazzal együtt, hogy mennyire tartok Angelus Miroltól, mint embertől, hát, valljuk be, óriási dolog tőlem. Kiszedem a jegyzetfüzetemet és a golyóstollamat, felírom a dátumot és a tárgy nevét, majd előveszem a kedvenc balkezes könyvem - ó igen, ez egy hátulról előrefelé olvasandó képregény -, és lábam keresztbe téve, hátradőlve olvasni kezdem az ölemben.
Íme a méltóság.

Sötét Varázslatok Kivédése - 5. évf.

Milyen órám lesz, milyen órám lesz? Nézzük csak, SVK az az Sötét Varázslatok Kivédése. Remek, a tantárgy amit nem utálok de nem is szeretek. Na, ez az én szerencsém! Most semmi kedvem hozzá. Kitartja?Angelus Mirol, aki a házvezetőnk is egyben. Sajna nem Piton pedig vele még egész jól kijöttem már amennyiben Pitonnal azt lehet.
A teremhez érek, épp csak annyira nyitom ki az ajtót hogy beférjek, apró hangtalan léptekkel jövök be a terembe. Nincsenek még olyan sokan de nem is én vagyok az első. Ez így szokott lenni, soha sem késem nem szokásom. Leülök valahova a középrészre, és turkálni kezdek a táskámba egy nyomorult füzet után. Hamarosan meg is találom, kényelmesen hátradőlök és csavargatom egy szőke hajtincsemet. Fáradt vagyok, nagyon fáradt pedig mágiatörténelmen megpróbáltam aludni. Ott általában teljesen kikapcsolok, leéghetne az egész terem valószínű hogy észre sem venném. Ezeken az órákon viszont feszülten figyelek, ezek fontosak, fontosabbak mint a többi.
Laposakat pislogok miközben lapozgatni kezdem a füzetem, nem olvasom csak nézegetem. Olvasni most lusta vagyok, jó lenne most hirtelenjébe egy lyukasóra, kár hogy nincs. Nagy kár.

SVK

Áá de fáj a fejem. Ez így nem lesz jó, főleg hogy most lesz SVK. Lehet, hogy le kéne mennem a gyengélkedőre kérni rá valamit? Igen ez a jó megoldás még így óra előtt. Már ha lesz rá elég időm, hiszen még el se készültem. Hol is vannak a csatjaim és a hajgumijaim? Ez nem lehet igaz! A hajam kész katasztrófa így nem mehetek sehová!
Idegesen kapkodok össze-vissza, mire végre kezem ügyébe akad valami normálisabb hajgumi, s futtában a tükör előtt lófarokba kötöm a hajam, majd felkapom a talárom. Még sötét varázslatok kivédése előtt le akarok érni a gyengélkedőre. De a jelek szerint ez nem igazán sikerülhet, ugyanis előkapom a pálcámat, hogy megnézzem  mennyi idő van, de a válasz nem éppen az amire számítok.
- Te jó ég, mindjárt elkések!- csattanok fel, s kezembe kapom a cuccaimat, majd rohanok órára. Hát így jár az, aki nem készül el időben. Még jó, hogy szeretek pontos lenni. Ez mostanában nagyon is meglátszik, csak úgy, mint jelenleg. Nem is tudom, mi lehet velem. Hiszen én sosem szoktam késni. Bár ezt a mostani esetet betudhatom a fejfájásnak. Csak érjek már oda.
Nagy lihegve berontok a teremve, s meglepődve veszem észre, hogy gyorsaságommal megdöntöttem saját rekordomat is.
Kicsit megigazítom a ruhámat, majd üres helyet keresve elindulok, ami nem túl nehéz, hiszen alig vannak a teremben. Ezt egy kicsit furcsállom is, mivel teljesen azt hittem, hogy el fogok késni, de úgy tűnik mégsem, ami megnyugtató.
 A hátsó sorban észreveszek egy nekem tökéletesen megfelelő helyet, s leülök, a táskámat pedig leteszem magam mellé. Remélem nem hagytam fent semmit, mert az cseppet sem lenne jó pont a tanárnál. Nem mintha annyira sokan kedvelnének. Hiszen én még is csak egy mugli születésű lány vagyok, akit épp hogy csak megtűrnek itt, s ha elfelejtettem volna elhozni valamit, az pláne nem lenne jó.
De hát majd óra közbe kiderül, hogy minden rendben van-e…

Sötét Varázslatok Kivédése - A megjelenteknek


Kellemesen indult ez a szeptember. Végre a Roxfort falain belül voltam, fiatal varázsló tanoncokkal körülvéve, akiknek a lelke, a gondolatai még igen csak alakíthatóak. És nem beszélve természetesen arról, hogy gyönyörű hölgyemények is körül vesznek. De persze, mindent csak módjával.
Szeptember 18-a van. Gyönyörű őszi nap. A mai napon lesz az első sötét varázslatok óra. Illetve sötét varázslatok kivédése. Na de, miért is tanítanám a kivédést? Ezzel egyenes utat adnék 1-2 diáknak, hogy egy aprócska esélyt kapjanak arra, hogy túl éljék ezt az évet. Vajon szeretném én ezt?
Áh, még nem tudom. Azt viszont igen, hogy elég érdekes óra elé néznek ma azok a diákok, akik megjelennek az órámon.
Nagyon remélem, hogy a listán szereplő összes diák tiszteletét teszi. Illetve akik maradtak. Ketten már jelezték, hogy nem tudnak részt venni az órán. Az egyik valami Conolly már nem is emlékszem milyen kifogást talált, a másik... Ja igen miss Sydney Hathaway. Szegény lányka. Kellemetlen kiütéseket kapott. Még most is a gyengélkedőn nyomja az ágyat. Aztán még két hölgyemény... már az Ő kifogásukra sem emlékszem... De biztos valami meggyőző volt. Vagy más volt meggyőző?

Egy mosoly fut végig az arcomon. Összeszedem a pergamen lapokat, amik szanaszét hevernek az asztalomon, mellé csapok egy aprócska, fekete noteszt, majd feltápászkodom az asztalomtól. Irány a terem.
Lassú, kimért léptekkel haladok a megnevezett terem felé. Ódon, sötét falak ölelnek körül, itt-ott kisebb-nagyobb repedésekkel, melyeken keresztül néhol utat tör magának a természet. Egy-két borostyán ág, avagy vadszőlő. Bármelyik is, csodálatos kontrasztot tud adni ezeknek az öreg, sokat látott falaknak. Milyen rég is volt, hogy még én is órára igyekeztem a macskaköves padlón. Milyen régen is volt. És most, határozott, kemény lépésekkel haladok a kitűzött cél felé, hogy néhány diákot megtanítsak egy-két igazán hatásos varázslatra. Kíváncsi leszek, mit tanultak az elmúlt 4. évben. Vajon sikerül e túl élniük az órát.
Meg is érkeztem. Megtorpanok a terem előtt. Hallgatózom. Csend. Egy szó annyi sem hallatszik ki a teremből. Hát akkor lássuk a Manticort.
A terem ajtaja kicsapódik ki nem mondott bűbájom nyomán, s belépek a terembe. Minden bizonnyal az összes diák összerezzent, s meglepődött a belépőmön. Hát csak lepődjenek. Tőlem másra nem számíthatnak, mint meglepetésekre. Tekintetemet végig hordozom a termen, s meglepve tapasztalom, hogy igen csak kevesen jelentek meg. Hát jó. Ha ők így, akkor én is így.

- Üdvözlöm önöket hölgyeim és uram. Köszönöm, hogy tiszteletüket tették az órámon - köhintek egyet.

Majd az összes kezemben levő dolgot leteszem a tanári asztalra.

- Amint látom igen kevesen jelentek meg a mai órán. No de sebaj, legalább kellemesen és családias légkörben telik el ez a dupla Sötét varázslatok – kis szünet után direkt nyomatékkal ejtem ki – Kivédése óra.

- Lássunk is először egy névsort. Áh, Mr. Worthington, - pipa – Miss Butler – újabb pipa - , Miss des Pres és ki ne hagyjam Swift kisasszonyt. - akaratlagosan a Swift nevet kicsit furcsán ejtettem ki a számon. Végül is egy sárvérűről van szó. A másik két ember, Worthington és Butler félvérek, de ők még motiválhatóak. És nem utolsó sorban Mardekár házát képviselik. Kellemes kis délután lesz. Igen kellemes.

- És akik nincsenek itt... hmhm – gyorsan feljegyzem a neveket, akik eddig nem jelentek meg az órán. - Laura Sanderson, Mitch Grosiean, Timothy McFadden, Raquel I. Palmer, Norina Mortal, Nyjah Porter. Az óra végéig kapnak haladékot a megjelenésre, akkor nem éri őket oly komoly büntetés, mint egyébként fogja. De természetesen nem tekinthetek el a házak pontjainak levonásától még így sem. Tehát -10 pont a Mardekártól, ami nagyon fájó, hiszen csak jómagam vagyok a házvezetőjük. Illetőleg -20pont a Griffendéltől. Ej, ej. Egyelőre maradjunk ennyinél. Az óra végéig még nagyon sok minden változhat. - Mondtam sokat sejtetően, majd az asztalra tettem a kis noteszt, ahová feljegyeztem a névsort és a pontokat. Eddig.
Leülök és végig járatom a tekintetemet a teremben levőkön. Vajon ki az aki állja ezt a sötét szempárt. Kíváncsi vagyok. Pár perc alatt ki is derül, hogy kik azok akik képesek a szemembe nézni. Úgy érzem ideje elkezdeni. Vágjunk is bele.

- Első körben kíváncsi lennék arra, mit is tanultak az elmúlt négy évben. 5 percük van arra, hogy összeszedjék a gondolataikat és papírra vessék azokat a támadó és védő varázslatokat, amiket eddig tanultak, illetve képesek is véghez vinni. Jól gondolják végig, mert ez lesz a mai nap utolsó lehetősége, hogy a másodperc törtrészénél több időt kapnak a gondolkodásra.

Tekintetemet végig hordozom ismételten a társaságon. Meglepett arcok. Szinte meg vannak merevedve. Pergamenek az asztalukon, tollak a kézben. Írnak... Írnak. Szinte hallani vélem, ahogy az apró kerekek csak úgy nyikorognak a fejükben. Ahogy a poros fogaskerekek egymásba marnak és tovább viszik a forgató erőt. Ahogy az apró porszemek még mikroszkópikusabbá morzsolódnak a két fog között. Hát csak forogjanak azok a kerekek. Lehet, hogy sok múlik most ezen, a mai órát figyelembe véve.
Karomat összefonva várom, hogy végezzenek az írással... Illetve azt, hogy vajon befut e még valaki  még mielőtt kezdetét veszi a móka... Gonosz mosoly fut végig az arcomon, majd tekintetem a távolba réved. Na mi lesz?

Tisztelt Diákság!


Mivel nem kívántak részt venni az órán, ezért az alábbi Pontlevonásokkal sújtom a Házakat:

Griffendél: - 5

Hugrabug: 0

Mardekár: -15

Hollóhát: 0

A jegelt karaktereknek természetesen nem jár mínusz pont... bár vissza nézném, hogy mióta jegeltek, de ez most lényegtelen... Illetőleg volt aki megfelelő magyarázattal állt elő, ami miatt nem tudott megjelenni az órán.

Köszönöm azon diákoknak, akik megtiszteltek a jelenlétükkel. Miattuk a házak az alábbi Plusz Pontokkal gyarapondak:


Griffendél: +10

Mardekár: +30



Így összesítve +15 pont a Mardekárnak és + 5 pont a Griffendélnek

(http://img812.imageshack.us/img812/4262/svkd.png)

Olyan gyorsan libbentem ki az óra végét jelző csöngő után a folyosóra, amilyen gyorsan csak tudtam, mert még idejében be akartam érni SV"K"-ra. A franc se akar elkésni Mr.Mirol órájáról, bár mostanság szerencsére sokat hiányzik. Nem mondhatnám, hogy kedvelem, és szinte biztos vagyok benne, hogy az ilyen eltávjain valakiből az élet távozik el. Nem tetszik az, ami  Roxfortból lett, vagy inkább maradt. Már titkolni sem próbálják, hogy Voldemort szolgái beszivárogtak az iskolába. Szinte érezni a háború és a halál szagát a levegőben, lehetetlen nem észrevenni, hogy mennyire eldurvult a helyzet.

Végre odaértem a teremhez , a résnyire nyitott ajtót óvatosan löktem be, de én voltam az első. Kifújtam a levegőt, majd egy fokkal nyugodtabban leültem a szélső részen középtájra. Ez talán az egyik legfélreesőbb hely, ami SVK-n nem utolsó szempont. Lassan nekiálltam kipakolni a táskából. Elővettem a könyvemet, pergament és pennát, valamint a pálcámat is a kezem ügyébe helyeztem.

Elkezdtek szállingózni a diákok. Aki köszönt nekem, annak illedelmesen visszaköszönöm. A Mardekárosokkal vagyunk összevonva, ami meglehetősen rossz választás volt szerintem. Néhány Madristól ugyanis nem áll távol az a néhány kedves bűbáj, amit Mr. Mirol előszeretettel gyakoroltatott velünk, és nem tartom túl jó döntésnek, hogy a Hugrabuggosokkal vegyítsük őket. Néhányan még megvédeni sem tudnák magukat! Én szerencsére, vagy nem szerencsére nem tartozok közéjük, és bár a sötét varázslatokkal már korábban is ismerkedtem, de kizárólag elméletben és pusztán azért mert érdekelt, hogy ezzel mit lehet elérni, aztán idén az új rendszernek hála már a gyakorlat is kötelező volt, pedig soha nem akartam kipróbálni.

Aztán egyszer csak besétált Mr. Vulkanov, aki repülést oktat, így nekem eddig nem volt vele órám, mert amint tudtam leadtam a repüléstant. Olyan grimasszal a fején vonul végig a padok között, hogy egyből a beképzelt szócska jut róla eszembe és az, hogy mennyire hiányoznak a régi tanáraim, eskü még Piton is. Vulkanov lecövekelt a katedra mögött, zsebre dugott kézzel és úgy méreget minket, mintha embert öltünk volna. Aztán némán megvárta amíg becsöngettek.

Miután belekezdett az órába kicsit nőtt a szememben, ugyanis nem a Cruciatus átokkal akarta nyitni az órát. Ez a halovány szimpatizálásom vele kapcsolatban akkor tűnt el, amikor felvéste a táblára a mai óra anyagát. Ez az átok sem volt jobb a Crucio!-nál, már előre rettegtem tőle, mert féltem, hogy az az egyetlen bűn, ami a taláromra fog égni az pont a sok egyéjszakás kalandom lesz. Annak reményében, hogy így megúszhatom, próbáltam nem erre gondolni. A hozzám legközelebb ülő egy barna hajú, évfolyam- és háztársam volt, ami némiképp megnyugtatott.

Én kezdtem. Felemeltem a pálcám, majd egy utolsó mély levegőt vettem és a srác felé fordultam. Ő is felém fordult, majd megborzolta barnás haját és kedvesen elmosolyodott. Felszegtem az államat, majd mindent kizárva a varázslatra összpontosítottam.

- Mehet? - kérdeztem, mire a fiú bólintott. Még egy pillanatig hezitáltam, aztán egy laza csuklómozdulattal meglegyintettem a pálcámat. - Lex Ignis! - Tűzvörös fénysugár tört elő a pálcám végéből, de még mielőtt elérte volna a társamat elhalványult. Nem adtam bele apait, anyait, mert nem is akartam. Még soha nem használtam ezt az átkot, pedig már olvastam róla, viszont személyes tapasztalat hiányában nem mertem teljes erőbedobással ráuszítani a srácra. - Lex Ignis! - Ismét kilőttem az átkot, ami vállon találta a fiút - pont ahová szántam. Elég volt néhány másodperc és az arca már el is torzul, majd megjelent a vállánál a tüzes felirat,  én azonban tüntetőleg elfordítottam a fejem. Megvártam, amíg Mr. Vulkanovnak idetéved a tekintete, majd rögtön meg is szüntettem. - Lex Culpa! - mormoltam, majd hátradőltem a székemen.

- Kezdhetem? - kérdezte ő, mire ismét felé fordultam. Lelkileg próbáltam felkészülni, de végülis mindegy volt, tehát bólintottam és ismét felszegtem az állam. - Lex Ignis! - mondta ki, de éppen hogy csak a pálcájának a vége megvillant. Bátorítóan rámosolyogtam, mire ismét megpróbálta. Már majdnem elért a vörös fény, amikor úgy mint nálam eltűnt. - Lex Ignis! - morogta kissé idegesebben, mire az átok telibe kapta a mellkasomat. Halk sziszegés jutott csak ki az összeszorított fogaimon, pedig olyan érzés volt, mintha tüzes vassal vésnék belém a betűket. Le sem kellett néznem, éreztem, hogy mit ír ki rám: Otthon varázsoltam!

Olyan megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, hogy már azelőtt felsóhajtottam, mielőtt levette rólam az átkot. Miután megszűnt a varázs még néhány percig szúrt a mellkasom, de már korántsem volt olyan fájdalmas. Végre volt időm körülnézni, a többiek is szépen gyakoroltak, ki több, ki kevesebb sikerrel. Nekem már nem volt dolgom ezért szórakozottan kihajtogattam egy pergament, majd rajzolgatni kezdtem rá és vártam, hogy végre kicsengessenek, nem akartam tovább gyakorolni.

SötétVarázslatokKivédése

---

Fáradtan kelek ki az ágyból, azzal a tudattal, hogy ami most jön az sem kellemes nem lesz, legkevésbé pedig élvezhető. Semmi kedvem nincs hozzá, főleg a már hátam mögött lévő két óra után, amin már részt kellett, hogy vegyek, és valójában is csak azért jöttem fel ide a hálóba, mert már annyira hasogatott a fejem, hogy nem bírtam, és úgy gondoltam, hogy talán egy pár perc pihenés segíthet rajta. Hát nem.
Lomhán kapkodom össze a Sötét varázslatos cuccomat, majd rakom bele a táskámba, amit aztán vállra kapva, lassan elindulok a terem felé. Jaj ne, az SV...K terem a nyugati szárnyban van, de nincs kedvem odáig eltámolyogni - lehet jó lenne menet közben betérni a gyengélkedőre, hátha a javasasszonyt meg lehetne győzni arról, hogy nem vagyok jól, és hadd ne kelljen bemennem órára: kizárt dolog, hogy sikerülne, vajon évente ezt hányan, hány alkalommal próbálták már beadni neki, csak, hogy lemaradjanak egy két dolgozatról? Rengetegen, az biztos, habár az is igaz, hogy ma (talán) nem kell dolgozattól tartani, bár az is igaz, hogy épp elég Miroltól.
-Sziasztok! -szakítom meg gondolatmenetemet, amikor néhány fiatalabb háztársamat látom meg közeledni felém az egyik szűkebb folyosón. Furcsán néznek rám, mi van? Ennyire látszik rajtam, hogy hosszú volt a mai nap? Lehet, tényleg be kéne térnem a gyengélkedőre még óra előtt, ha másért nem is, de legalább azért, hogy valamit kérjek fejfájásra. Igen, azt hiszem ez jó ötlet.
Jó néhány folyosót magam mögött hagyva érem el a gyengélkedő ajtaját, ahonnan fél perc múlva már sokkal boldogabban távozom, miután valamiféle kotyvalékot belé erőltetett a javasasszony minden ellenkezésem ellenére, hogy én azt nem akarom, inkább fájjon a fejem.
Mindegy, ezen is túl vagyok, és már a fejem is alig fáj, szuper - dugom be a fejem a nyitott ajtón a tanterembe, még alig van valaki bent, bár a tanár már bent ül. Apropó tanár, ez meg mit keres itt?! Jó helyen járok? Kérdezem magamtól, és már majdnem azon vagyok, hogy megnézzem az ajtón a kiírást, jó helyre jöttem? Minden bizonnyal, vetem el az előbbi gondolatot, miután felfogom, hogy az a néhány ember aki benn van a teremben, mind a háztársam, plusz még néhány mardekáros, bár igaz, azok nem is mennek emberszámba - így hát inkább elfoglalom a helyem az ablak melletti oldalon, elfoglalva az utolsó előtti sor legszélső székét, majd leülve a falnak dőlök: de el tudnék aludni - gondolom, majd le is hunyom a szemem, s a következő dolog amire felébredek, hogy a tanár éppen arról beszél, miként lehet a varázslatot megszüntetni: "A varázslatnak a Lex Culpa! varázsigével kell véget vetni. Ez csu..."
Ööh, tényleg, mintha mondott volna valamit a javasasszony arról, hogy a gyógyszernek erős altató mellékhatása van, és lehet, hogy nem óra előtt kéne bevennem; de most már mindegy, teszem félre gyorsan a gondolatot, bár, hogy az hogy eshetett meg, hogy nem ébresztettek fel, azt nem tudom - gondolom, majd segélykérőn az ismerős arcokat kutatom fel a teremben, hátha valaki tud valamit mondani arról, hogy vajon mi a frászt kell most csinálni?! Aztán miután látom, hogy Vulkanov az ellen varázslatot felfirkantja a táblára, rájövök, hogy valószínűleg a felette lévő feliratnak kell, hogy magának a varázslatnak a varázsszava legyen: Lex Ignis... még sosem hallottam - merengek el, egy ásítás közepette a táblán, a távolba bámulva, s azon kapom magam, hogy már mindenki egymásnak szegezve a pálcát a táblán lévő feliratot sugdossa, na, hogy ebből mi fog kisülni? - húzom fel kérdőn a szemöldökömet, ahogy egy másik egyedül ülővel találkozik a szemünk, miközben ő saját magának szegezi a pálcáját. Azt hiszem nekem is ezt kell tennem, nyelek egy nagyot, miközben a mellkasomnak szegezem a pálcám végét, és halkan kimondom a táblán olvasható varázsigét:
-Lex Ignis! -mondom ki a varázsigét, és abban a pillanatban összerándul mindenem, ahogy meglepő módon elsőre sikerülvén váratlanul olyan érzésem támad, mintha izzó vassal karcolnának bele valamit a mellkasomba. Ordítani tudnék a fájdalomtól, s hogy ezt elkerüljem, a szabad öklömet szorítom össze olyan szorosan, hogy érzem, ahogy kiserken a vérem, ahogy belevájódik a körmöm a tenyerembe. Iszonyú, főleg, az amikor lenézve a mellkasomra, furcsa, ugyanakkor szabályosan rajzolt jeleket látok meg magamon. Elszörnyedve meredek a tanárra, hogy lehet ekkora állat, hogy egy ilyen varázslatot tanít meg nekünk?!
Aztán tovább folytatódik a szörnyű égető érzés, és kétségbeesve keresem a táblán a feliratot, hol a francba van?! Pedig volt, volt ellen varázslat, volt!! Aztán hirtelen meglátok egy rövid szöveget a táblán:
-Lex Culpa! - mondom ki, végig sem gondolva, hogy ez mi lehet pontosan, de megnyugodva veszem észre, hogy ahogy kimondom, már abbamarad az égető érzés. Hülye állat, nem normális! - meredek a tanárra, aki látszólag nagyon élvezi, ahogy a diákok egymást kínozzák a varázslatával, s látom, hogy lassanként minden emberen valamiféle felirat jelenik meg, s összehúzva a szemem, egy Mardekároson mintha valami olyasmit olvasnék ki, hogy: "Megkínoztam a ma..." -többet nem tudok kiolvasni, miután észreveszi az illető, hogy figyelem, és elfordul.
Rettegve nézek le a saját taláromra, vajon mi az, mi az a dolog, ami megjelent rajtam?
"A Sötét Nagyúr ellen szövetkezett" -olvasom, s elképedve nézek körbe, valamely DS tagot keresve, vajon ők is ugyan így jártak?

~ Már csak két nap és vége... ~ a hugrabugos agyában egész mágiatörténet óra alatt ezek a szavak ismétlődtek. Egyre nehezebben tud összpontosítani a tanórákon, csak az jár a fejében, nem sokára otthon lesz végre. Addig még van egy kviddicsmeccs, egy átváltoztatástan és természetesen még egy dupla bájitaltan a pokol konyháján. Amikor szeptemberben átlépte az iskola kapuját, nem gondolta volna még, hogy lesz egy tárgy, egy óra, ami a bájitaltan vagy épp gyógynövénytan órák gyötrelmeit is felülmúlja. Akkor még sejtelme sem volt, hogy a tanév nagy részében az épp büntetésben levő diákokon, vagy épp egymáson fognak főbenjáró átkot gyakorolni. Nem esik nehezére azonosulni a pórul jártakkal, hiszen a tanév során ő is jó pár balhét tudhat maga mögött, de eddig szerencsére idáig nem fajultak a dolgok. Nem szereti ezt csinálni, kifejezetten rosszul érzi magát már a sötét varázslatok kivédése órákon, vagyis idei nevén sötét varázslatok-on.
Idegesen gyürködve táskájának vállpántját, közelíti meg a termet, a bájitaltanról már jól ismert zöldes ábrázattal, ám most ezen felül a gyomra is görcsöl, szíve fájdalmas dobogással teszi próbára bordái teherbírását. A helyzet duplán nem egyszerű, van még egy oka, amiért legszívesebben a seprűtárolóban ücsörögve töltené ezt az x percet. A raktárban átélt kínos percek óta, nem igazán mer egy bizonyos mardekáros példány szemébe nézni, kellemetlen, hogy épp az ilyen necces órákon van együtt Hugrabug és Mardekár. Eszébe sem jut másfelé menni, nem kockáztat egy késést, semmi kedve a próbabábu helyébe lépni, nem akar örömöket szolgáltatni a keselyű mardekárosoknak.
Az ajtó előtt még lemondóan felsóhajt, a világ fájdalmát és minden ódzkodását a termen kívül hagyva ezzel. Belépve aztán gyorsan felméri a lehetőségeket, int és mosolyog a bent levő sorstársaknak, majd a lehető legnagyobb óvatoskodások közepette sunnyog a helyére. Pillantása gyakran vetül az ajtó felé függetlenül attól, hogy jön-e valaki, vagy sem. Idegesen dobol lábaival, felkönyökölve körmeit rágcsálja, míg végre meg nem jelennek a szőke tincsek és azok gazdája az ajtóban. A jól megszokott széles mosoly is felragyog, amint találkoznak a zöldek a kékekkel. Naná, hogy foglalta Melore-nak a helyet. Visszavigyorog rá, ám szinte azonnal le is fagy, amikor a szöszi nyomában belép a tanerő is, aki kivételesen nem Mirol. Ez a tény önmagában adhatna némi okot a megkönnyebbülésre, azonban az, hogy az illető Vulkanov, valami módon mégsem csal mosolyt hugrásunk arcára. Sőt…

Végre aztán kezdetét veszi az óra, minél előbb, annál hamarabb szabadulhatnak innen. Pálcája a pad tetején pihen, s valami oknál fogva még pergamen és penna is került mellé, pedig nem nagyon szoktak írni. Most azonban épp kapóra jönnek. Shay semmi jelét nem adja, hogy akármennyire is felkavarná a viszontlátás a tanerővel, azonban ő köszöni szépen, egy pillantásra sem méltatja. Elég volt egyszer a szemébe nézni, akkor pár hete.. Kezébe veszi íróeszközét, s míg tart a kiselőadás, ő inkább csöndben jegyzetelget, szépen körülményesen, s ha nincs mit írni is firkál a pergamenre. Hall mindent, de csak magában kommentálja, fel pedig még csak véletlenül sem néz. A feladat elég egyértelmű, és sajnos a varázslatok is, ahogyan azt is sikerül leszűrnie, ez ma neki is fájni fog és nem, ma nincsenek szegény szerencsétlen büntetettek, hanem egymáson kell alkalmazniuk. Egymáson? Elfintorodik a gondolaton. Meg kell átkoznia Melore-t. Homlokát ráncolva fordul a jobbján ücsörgő lány felé, majd egy nagyot sóhajt. Eltart még néhány másodpercig, amíg megmozdul, majd a szőkeségre pillantva aztán előzékenyen felajánlja, hogy kezdjen ő. Nem mintha annyira vágyna a szenvedésre, de valahogy alkalmazni még kevésbé szeretné.
- Kezdd te! – mosolyodik el halványan, próbál bátorító lenni, nem úgy tűnik, hogy társa annyira lelkesedne a helyzetért. Azonban cselekedni muszáj, de inkább később, mint azonnal. Legalábbis Shay így van most vele. – Várj! – Emeli fel kezét is védekezőleg, így próbálva meg nyerni még néhány másodpercet. Vesz egy nagyobb levegőt, mintha azt gyakorolnák, hogy egy gurkó repül a hasfalának. Szemeit összeszorítja, majd megadja az engedélyt..
- Mehet… - kiles szemhéja alól egy pillanatra, amíg látja, Melore elvégzi a pálcamozdulatot, és hallja bátortalan hangján az igét hozzá. A levegőjét is visszatartja, felkészülve valamiféle fájdalomra… de semmi, ha nem számítjuk, hogy elharapta az ajkát.
- Ennyi? – kérdezi, majd talárjára néz, de semmit nem lát rajta. A jelek és a Szöszi arckifejezése is arra utalnak, hogy a varázslat nem sikerült. Tehát újra kell próbálkozni. Nem gond, csak nem fáj annyira, bár ő még nem tudja, milyen lehet megcrúciózva lenni, a sors könyörületes volt eddig hozzá, valahogy sosem sorsolódott még az elszenvedő szerepébe. Szíve hevesen kalapál, ahogyan rászegeződik a pálca ismét, most sem bírja igazán nyitva tartani a szemét, de egy kis rést most hagy. Kukucskál végig.
Hallja az igét, a következő pillanatban megrándul, s nyöszörög egy picit a megjelenő fájdalomtól. Olyan ez, mint a legdurvább izomláz, hozzá még égető fájdalom a mellkasán. Hiába, az átok belőle táplálkozik, elvégre valahogyan kapcsolódnia kell hozzá, s ezt miért ne épp valami fájdalmas módon tenné. A betűk lassan szavakká formálódnak, Shay pedig nagyon ideges. Jó pár kilónyi vaj van a füle mögött, elég széles a választék...
Jó pár másodperccel később azonban már tökéletesen kivehető bűne : "Elloptam Griffendél kardját". Széles körben ismert tény, és mindenek mellett megkönnyebbülést is hoz. Ezt mindenki tudja róla, saját bevallása szerint, csinált már ennél nagyobb dolgot is. Megkönnyebbülten szusszan fel, s törli meg homlokát, majd halványan rámosolyog Melore-ra, aki most a megszüntetésen fáradozik. Ez sem egy felvonásos meló.

A következő kör az övé, de most sem fűlik hozzá jobban a foga, mint percekkel ezelőtt. Bocsánatkérőn mosolyog padtársára, majd vesz egy nagyobb levegőt, szemügyre veszi a táblát, végül elpróbálja a pálcamozdulatot.
- Mehet? - az ilyesmire tényleg nem árt rákészülni, hagy is erre elég időt, végül ráirányítja a galagonya varázseszközt háztársnőjére..
- Lex Ignis! - motyogja, majd a pálcamozdulatot követően a lány felé bök. Azt nem tudja hova, ugyanis megint lecsukta a szemét, csak a terem túlsó végében felhangzó csörömpölésre pattannak fel szemhéjai. Nem merne rá megesküdni, de támad egy olyan gyanúja, hogy a szétpukkanó tintásüveg, és a szétfröcskölődő tinta - amely az egyik mardekáros fiú arcát és az előtte ülő lány haját telibe kapta - valamiféle kapcsolatban állhat azzal, hogy Melore-t nem találta el.
- Hupsz! - kapja szája elé kezét, bele is vörösödik mutatványába. - Bocsánat! - ám hangja alig ha egyáltalán padtársát eléri. Igyekszik feltűnésmentes maradni, s amíg nem kérik számon, addig ő sem jelentkezik.
- Megpróbálom még egyszer! - motyogja, pálcáját szemügyre veszi, majd miután megint felkészültek, Melore-ra irányítja. - Khm... Lex Ignis! - mondja ki végül határozottan egy suhintást követően pontosan a szőke leányzó bal válla felé mutatva. Szemei aztán kitágulnak, ahogyan a színes csóva kitör a fa végén s egy kicsit repülve eltűnik társa vállában. Megrettenve figyeli, pedig tudja már milyen érzés, mégis rémes nézni és tudni, mit érez.
- Bocsi! - kér elnézést, bár ezzel aligha teszi kellemesebbé az egészet, homlokát ráncolja, szánakozva figyeli, ahogyan a bénító fájdalom külső jeleket produkál a lányon. Azonban még nem szakíthatja meg, meg kell várni, amíg a felirat megjelenik.

- Lex Culpa! Lex Culpa! - a biztonság kedvéért kétszer is elvégzi a megszüntető igét, amint eljön az ideje, a pálcamozdulatig még igyekszik megőrizni a hidegvérét, de aztán elteszi a pálcát, hirtelen rá sem bír nézni, s aggódón fordul vissza Melorehoz. - Jól vagy? - kérdezi idegesen, majd körülnéz a teremben, lát még szenvedő arcokat, a nehézségek ellenére egész jól teljesítettek.
Kicsengetéskor nem időzik sokat a teremben, köszönés nélkül, ahogyan jött, úgy lapos kúszásban hagyja el a helyiséget Melore társaságában, nem nézve senkire, nehogy a hideg Blaine szempárral találja magát szembe. Meddig menekülhet még előle?

Már javában csevegünk a padtársammal, amikor befut a tanár - bár ez talán túl enyhe kifejezés a pasas érkezésére. A mellettem ülő csajt már első óta ismerem, így nem okoz gondot a vele való társalgás.
- Mi az: egyik füleden be, a másikon ki, mégis a fejedben marad? - kérdezem előre vigyorogva a fárasztó vicc poénján. A vállvonogatást látva megválaszolom saját kérdésem: - Jégcsákány.
- Hülyeeee - sikkant a csaj galádul összeborzolva a kivételesen formásra zselézett frizurámat.
- Hé, ez csalás! - kapok a keze után, hogy félresöpörhessem, mielőtt végzetes kárt tesz a Sabrina kedvéért létrehozott hajpompában. Mert délután randink van és elhatároztam, ha már annyira tetszett neki múltkor a rendezett tollazat, akkor megint megmutatom, igenis tudok fésülködni.
Ebbe az idillbe rondít bele az ajtóba robbanó termetes tappancs, néma döbbenetet eredményezve a diákság részéről. A fickóról első ránézésre süt, hogy nem most jött a házimanók közül, ráadásul az a hír járja, hogy egykoron durmstrangos volt; ami a korát tekintve nem is lehetett olyan rég. Az a tény, hogy repülést is oktat, még pluszban ellenszenvessé teszi számomra, de talán csak mert tériszonyos vagyok. Ilyen fiatal és máris ennyire utálnivaló... Gyalázat.
Minden esetre azt hiszem, nem fogom igazán kedvelni idén a sötét varázslatok kivédése órát, ami immár szimplán sötét varázslatok néven fut. Sokatmondó pillantást váltunk padtársammal a tanár szövegelése hallatán.
"...komoly sebzést okozó varázslatok..." - hallom elhangzani a gúnyos mosolyú katedrabitorló szájából. Arcom megfeszül, szám sarka dühödten megrándul, ahogy egyenként végigtekint a diákságon. Nem érdekel, ha látja is a rándulást, nem jópofizni vagyok itt, hanem mert tanulni akarok, mert nem akartam itthagyni a Roxfortot a halálfaló-uralom ellenére sem. Ha hagytam volna a sulit a bánatba, úgysem tanulnék tovább később. És persze itt van jócska vonzerőnek a szerelmem, Sabrina, aki nélkülem talán teljesen védtelen lenne. Na mindegy, most inkább a feladatra kéne koncentrálni.
Lex Ignis, a sárkány vigye el! Eszem ágában sincs bántani ezt a kedves lányt itt mellettem, nem akarok tüzes szavakat égetni rá, még a ruhájára sem. Szám ismét megrándul, idegességemben megcsörrentem a fülemben lógó bizsukat. Hiába tiltakozik ellene minden porcikám, mégsem tehetek semmit, nem szólalhatok meg, hacsak nem akarok a Szent Mungóban kikötni kínzás miatti téboly okán.
Belenézek a tanár kék szemeibe, ám csupán feneketlen mélységet látok bennük. Nem fogja meggondolni magát, nem is valami idétlen tréfa az egész. Ez komoly. Tényleg kínoztatni akarja a diákokat. Mert akármerről nézem, ez már a kínzás kategóriájába tartozik, nem kicsit. És törvénytelen. Etikátlan. C'est la vie, mondaná az kínai varázsló, ha tudna franciául.
Holmi sportszerűségre hivatkozva megadom a lánynak azt az előnyt, hogy ha már kínozni kell, szenvedek én előbb. Kezdje csak ő, addig is húzhatom az időt, hátha kicsengetnek, összedől a suli, vagy elvigyorodik a prof és mégsem kell bántanom a mellettem ülő törékenyen vékony, kedves, mulatságos lényt. Az embertársamat. A barátomat.
A lány felkészül, én pedig a várható kín mértékén rágódva megint a fülcsüggőkhöz nyúlok, körbeforgatom, megszámlálom őket. Tévedés lenne azt mondani, hogy félek (ilyet egy férfi soha nem vallana be), de azért bátornak sem nevezném magam jelen pillanatban. Összerándul a gyomrom, amikor bűntudatos, elgyötört arccal pálcát emel rám a csaj. Egy pillanattal később megcsikordulnak fogaim az égető fájdalom hatására, akárha tüzes vassal sütögetnék bőrömet. Billog, villan be a kép, közönséges megbillogozás. Nem baj, barátok vagyunk, ki kell bírni. Hatalmasat nyelek, amikor végre kimondja az ellenvarázst.
Ám nem sokáig tarthat a megkönnyebbülés, rajtam a sor.
- Kész vagy, mehet? - kérdezem gyengéden, bár lelkem mélyén tudom, erre nem lehet felkészülni.
Ő becsukja szemét és elszántan bólint, amolyan "Ide lőjetek!" testtartásban vár sorsára.
Első nekifutásra nem sikerül a varázslat. Nem csoda, hiszen mindössze az orrom alatt mormolom el kelletlenül az igét, annyira nem vágyom megtenni. Egyik szemét félig kinyitva, a másikat annál erősebben beszorítva les fel rám. Hiába, nem megy. Másodjára sem.
Azt hiszem, az ő szempontjából sokkal rosszabb, sokkolóbb lehet a helyzet, bármilyen megadóan várja az átkot. Muszáj lesz tehát összekaparnom minden tudásom és tehetségem. Arra kéne talán gondolnom, hogy a rontások egészen jól szoktak menni. Fogd fel úgy a dolgot, mint egy szimpla rontást!
- Lex Ignis! - mondom ezúttal erélyesebben.
Aztán inkább nem ordítok fel, hogy sikeeeeer!, mert a kirajzolódó felirat tanúsága szerint a hölgyemény részt vesz valami összeesküvésben a földkerekség leggonoszoabb varázslója ellen.
- Lex Culpa! - nyüsszenek gyorsan ijedten, hátha eltüntethetem a feliratot, mielőtt megláthatná a tanár. - Ne haragudj, nem akartalak bántani...
Amint eltűnik a felirat, barátian átkarolom a lány vállát, amolyan fájdalomdíjként az imént okozott kín miatt. Néhány további vigasztaló szót mormolok neki a nem létező bajuszom alatt, ami esetleg eltüntetheti a könnycseppeket a szemeiből.
Végülis a varázslat sikerült, ezen az órán már remélhetőleg nincs több dolgom. Jöhet a pihenés, az a bizonyos jól megérdemelt.


*c'est la vie: ilyen az élet

Lorraine

Warren prof… rendes, kedves, fiatal nő… legalábbis Mcgalagonyhoz képest mindenképp. Idén ő tartja a Sötét varázslatok kivédése órákat. Ugye ez az a tárgy ahol kb. minden évben új tanárt kapunk, fogalmam sincs miért. No, de lényeg a lényeg, idén nem bánom. Valamiért szimpatikus, tele van energiával, jól magyaráz, és nem hanyagolja a gyakorlatot sem.

Sokat gondolkodtam rajta, vajon megéri e megpróbálnom? Segíteni fog? Segíthet –e egyáltalán? Aztán mindig visszakanyarodtam arra az estére mikor csúnyán helyben hagytak az Óratoronynál. Mi lesz, ha legközelebb is előfordul? Mi lesz, ha nem úszom meg ennyivel? A hozzáállásom nem változott, ha Miyuut piszkálják, engem piszkálnak. Ha őt bántják, engem bántanak. Ha neki ártanak, nekem ártanak… és ezt nem nézem tétlenül. Épp ezért azóta is voltak már összeszólalkozásaim… A termetemnek köszönhetem, hogy szemtől-szembe nem mernek nekem jönni, a pálcámat is egész jól forgatom, úgyhogy ez is rendben lenne. Ám a legutóbbi eset óta nem vettem elő, még nem kockáztathatom, hogy az egész újra megismétlődjön. Ha Miyuu nélkülem marad, mert nem tudtam vigyázni magamra minden csak rosszabb lesz… így haladva viszont én leszek egyre nagyobb és nagyobb céltábla.
 
Nagyot nyeltem hát, és elhatároztam, hogy ma itt az ideje. Segítséget, tanácsot kell kérjek, hogy hogyan védhetem meg magam, magunkat egyszerre több ellenféllel szemben. Warren professzor auror, biztosan rengeteg tapasztalattal rendelkezik, és ha mellém áll ma a szerencse talán szán rám egy kis időt.

Vége az órának, lassan pakolok, a többiek mind elsietnek. Ez volt mára az utolsó, amúgy is csak pihennék egy keveset, úgyhogy ráérek. No meg persze végre összeszedtem a bátorságomat, ez sem egy utolsó szempont, nem szalaszthatom el. Tanárnő is szedelőzködik, most vagy soha… már csak ketten maradtunk a tanteremben, nem lesz ennél jobb alkalom.

Arcomra mosolyt erőltetek, majd elé lépek, mielőtt elslisszanhatna. Csak most tűnik fel, mennyivel magasabb lehetek nála, talán meg van az félfejnyi is. Arcán mintha meglepődöttséget látnék, de lehet beképzelem. De nem csaponghatok tovább, hiszen elég fura lenne ez az egész szituáció, hogy útját állom, egyetlen szó nélkül. Érzem, a lámpaláztól – mintha felelnék – kiszáradt a torkom, de nagy nehezen csak összekapom magam.

- Warren professzor. Ne haragudjon, hogy így útját állom, és feltartom – sietve körbepillantok, hogy tényleg egyedül vagyunk e – esetleg tudna rám szakítani egy kevés időt? Szeretném a tanácsát kérni egy fontos dologban, és nem tudom, ki máshoz fordulhatnék.

Mosolyom elhalványul, szemeimben az eddigi határozottság helyett immár kétely, de mégis bizakodom. A szemeibe nézek, és bízom benne… ahogy eddig hallottam szívesen segít a diákoknak, remélem nem én leszek a kivétel.

Ted

Péntek, utolsó óra. Ez mindig kínszenvedés mind a diákok, mind a tanáraik számára. Látszik a tanulók arcán, hogy már szeretnék letudni ezt a hetet, hogy szeretnének kicsit kikerülni a tananyag alól. Az iskola jelen helyzetében a kínszenvedés és a megaláztatás alól is. Idén nem egyszer éreztem erős késztetést arra, hogy büntetőmunkára küldjek egy diákot, de sosem tettem semmit. Annak nem lenne értelme, hogy egymáson gyakorolják a Crucio kiszórását. Épp az is elég nekik, hogy az órákon szembesülniük kell a leggonoszabb átkokkal.
A negyedikeseim többsége unott arccal jegyzetel. A mai óra elméleti, így csak beszélek végig kint a táblánál. Következő órán a párbajátkok jönnek, így most a párbajozásról tartok nekik órát nagy vonalakban. Butaságnak tartom, hogy erről nem szabad részletesebben beszélnem, mindenkinek jól jönne. Persze Voldemort nem örülne, ha a diákjaim tudnának párbajozni...
Belegondolok abba, hogy mennyivel jobb volt az élet az én diákkoromban, és hagyom őket hagy írják le lassan amit mondok- Végezetül még feltétlen jegyezzétek le azt, ami elengedhetetlen feltétele egy párbaj megnyerésének, sikerességének. Sokan butaságnak tartják, nem foglalkoznak vele. Ők halnak meg először- kemény vagyok, de annak kell lennem: csak így van esélyem arra, hogy megértetem a dolgok fontosságát velük- Ez a dolog az emberismeret. Semmi mágia nincs benne, egyszerű muglidolog. Mégis, életet menthet. Házi feladat a tankönyv vonatkozó részeit megtanulni, és aki elég elszántságot érez magában utánanézhet az érzelmek főbb megnyilvánulásának a könyvtárban! Viszontlátásra!- felállok, és ők is így tesznek, majd elkezdenek kiszállingózni a teremből.
Hátat fordítok az ajtónak, és letörlöm a táblát manuálisan: ez segít elterelni a gondolataimat. Minden megtartott órámról a diákként hallottak jutnak eszembe, és természetesen Ed... Minél inkább igyekszem nem rá gondolni, annál inkább nem megy. Gondolataimból az egyik griffendéles fiú hangja szakít ki. Felé fordulok, és figyelmesen hallgatom meg.
Szemöldökömet felvonom, és elgondolkozok azon a fontos dolgon. Órákon kívül nem lenne szabad a diákjaimmal foglalkoznom, de amíg én tanítom a sötét varázslatokat fittyet hányok erre a szabályra. Ha Ted hozzám mer csak fordulni segítségért, nekem kell segítenem neki- Nem álltad utamat- mosolygok rá- Mit szeretnél?- néha meglepődöm magamon is. Annyira jól tudom leplezni belső érzelmi világom teljes kopárságát, ahogy csak nagyon kevesen. Derűs arccal várom a fiú mondandóját.

Lorraine

Nem is tudom, hogy hogyan kezdjek a mondandómba. Annyiszor elterveztem már, de persze mire idejutok a fejem olyan, mint a szita… szellős és lyukacsos. Tanárnő arca vidám, hangja kedves, ám szemeiben mintha a derű mellett mást is látnék. Csupán egy pillanatra, de biztosan csak képzelődöm, nem is törődöm vele tovább. Igen ám, a mondanivalóm, koncentráljak csak arra. Nagyot nyelek, mielőtt tovább folytatnám.

- Előre bocsájtanám, nem azért akartam önnel beszélni, mert panaszkodni szeretnék a házvezetőnknek… - mondom halkan, még mindig tartva attól, hogy bárki meghallhat minket – vagy spicliként mást beárulni… Általában magam meg szoktam tudni oldani az iskolán belüli problémáimat, ám a mostani, sajnos tapasztalat híján túlmutat rajtam, és félek, hogy olyan véget ér a dolog, amelyet sem én sem más nem szeretne.

Kisebb szünetet tartok, tovább keresem a szavakat… kezemmel megvakarom a tarkómat, és az egyik padnak dőlök, mielőtt folytatnám a szóáradatot.

- Mindannyian tudjuk, hogy mióta Piton igazgatóúr elfoglalta a posztját az iskola élén a mardekáros diákokkal szemben sokkal engedékenyebbek lettek. – szavaim szinte már csak suttogom, nem kockáztathatom, hogy Ms. Warrenen kívül ez más fülébe jusson. - És idén sokkal nagyobb a szigor, és korlátozás a mugli származású diákok körében… emiatt gyakrabban újulnak ki ellentétek a diákok között. – igyekszem kissé homályosan fogalmazni, mert nem akarok neveket említeni, úgy érzem elég, ha csak magát a szituációt vázolom.

- A tényleges dolog, ami miatt mégis megkerestem önt… tudna nekem tanácsot adni, hogy hogyan párbajozhat az ember egyszerre több ellenféllel? Hogyan védheti meg magát több emberrel szemben?

~ Huhh… a végén csak kinyögtem, igaz hogy egy szuszra, de legalább túl vagyok rajta. ~

- Ön tapasztalt auror, ezért gondoltam, hogy önhöz fordulok… és nem utolsó sorban, a professzor mellkasában is griffendéles szív dobog. – igyekszem szépen fogalmazni, ám magam is elmosolyodom, hogy miket sikerül összehordanom. - Van valamilyen varázs? Olyan módszer, ami nem okoz komoly sérülést, ám mégis sikeresen használható egy ilyen szituációban? Ha nem muszáj, nem szeretnék bántani senkit, a főbenjáró átkoktól pedig lehetőség szerint távol tartanám magam, de egyszerre nem tudok három-négy embert lefegyverezni Capitulatus-szal.

- Tudna nekem segíteni? Segíthet –e egyáltalán? – teszem fel az utolsó kérdésemet, majd elhallgatok. Állom a tekintetét, s látszik rajtam elszántságom…

Ted

 A fiú csak pár mondatot ejt ki a száján, és már érzem, hogy miről akar beszélni velem. A nyilvános igazságtalanság ellen sajnos nem tehetek semmit. Együttérző arccal hallgatom meg, és agyam azonnal el kezd pörögni a fiú mondandóján. Látom, hogy csak körvonalazva mer beszélni, ő is- pont úgy mint sokan mások ebben az épülben- fél.
 A probléma gyökere a vérmiániás mardekárosoknál van. Ők azok, akik büntetlenül rátámadhatnak bárkire a folyosón, akik szórakozását az iskolát "őrző" halálfalók csak segítik.Tanárként engem nem bánthatnak, de mélyen együttérzek diákjaimmal az ilyen esetekkor. Utálom az igazságtalanságot.
 Ted végig nagyon udvariasan beszél, és én nem szakítom őt félbe. Hagyom, hadd mondja el amit akar. Látszik rajta, hogy nagyon izgatott, és talán most is azon gondolkozik jó ötlet volt-e nekem elmondania mindent. Mikor befejezi mondanivalóját felsóhajtok. Én lennék a legboldogabb, ha segíthetnék neki...
 Pár pillanatra lehunyom szemhéjamat, és átgondolom, hogy mit szeretnék neki mondani. Majd halkan megszólalok. Elővigyázatosságból pálcám egy intésével becsapom az ajtót, és egy Disaudio bűbájjal elintézem, hogy más ne hallhassa mondandómat- Ted!- kezdek neki hangosan- Addig, amíg én vagyok a Griffendél ház feje, tudnod kell, hogy bátran fordulhatsz hozzám bármivel kapcsolatban. Én bármelyik diákomnak szívesen segítek bármiben. Utolsó kérdésedre választ adva, ezt azonban sajnos nem tehetem meg. Nem érintkezhetek veletek csak a tanórák keretében. Ha egy Halálfaló hallaná ezt a beszélgetést már ki lennék rúgva. Vagy ki tudja, miután elküldtek meg is ölnének- hogy ne tűnjön túl komolynak irónikus mondom ki az ölés szót, holott egyátalán nem vagyok biztos ellenkezőjében. Itt már semmiben sem lehetek biztos- Ami most megy itt az iskolában nem normális dolog, ahogyan az sem, ami az országban történik. Minden Voldemort Nagyúrnak köszönhető. Rengeteg ember utálja, és gyűlöli őt; ezek az érzelmek pedig elvakítják a népet. Elfelejtik azt, hogy ugyan Voldemort szörnyű tetteket visz véghez, mégis tettei nagyok. Óriásiak. A legtöbb túlszárnyalja a józan ész határát. Félre ne érts! Nem pártfogom a sötét oldalt, itt haljak meg, ha igen!- teljesen átélem mondanivalóm, és csak abban reménykedek, hogy nem ijesztem meg ezzel a fiút- Mégsem felejtem el azt, hogy Voldemort Nagyúr egyszer ide járt, és a Roxfort egyik legjobb tanulója volt. Pontosítok, a Mardekár ház egyik legjobb tanulója volt, talán a legzseniálisabb mind közül. Innentől fogva nem szabad azon csodálkoznunk, hogy egykori házával csatlósai kivételeznek, hiszen a legtöbb Halálfaló gyereke még most is oda jár! A legeslegfontosabb lépés, amit meg kell tenned az, hogy kerülöd az érintkezést a mardekárosokkal. Hogy igyekszel meghúzni magad. Ha így teszel, nincsen szükséged a pálcádra, és párbajátkokra. Természetesen ilyenkor is keveredhetsz összetűzésekbe, jelenleg ez nem nagy feladat...- gúnyos mosolyra görbül a szám-  De úgy érzem nem találtad meg az arany középutat. A fejedben se forduljon meg főbenjáró átok használata! Azt komolyan is kell gondolni! Ha nem teszed, akkor nem történik semmi. Ha dühből próbálkozol, akkor pedig sokkal erősebb hatást is kiválthatsz, mint kellene. A neved ne keveredjen bele abba a kalapba, ahol a főbenjáró átokhasználóké van. Mint ahogyan azt te is érzed, a  Capitulatus eléggé nevetséges már ilyen szinten. Minimum kábíts... Egy igazi párbajban, ahol egy az egy ellen harcol, valószínűleg nem lenne olyan nehéz dolgod. Sajnos arra nincsen ige, hogy egyszerre több ember ellen tudj védekezni... Ezt csak hosszú gyakorlás, és tapasztalatszerzés árán tudod megtanulni a Griffendél Akadémia Auror karán... Sajnos ebben nem tudok neked segíteni. De!- előbbi halknak nevezhető mondataim után hirtelen kiáltok fel- Remélem odafigyeltél ma órán. Szívem szerint én az emberismeretet tanítanám, de a Minisztérium nem engedi. Így csak szorgalmi házinak adhatom fel. Érdemes beleolvasni. Illetve a kérdésed pont jókor jött: a következő órákon a gyakorlatban fogunk megismerkedni nem egy párbajátokkal, ami a hasznodra válhat.
 Eléggé sokáig beszéltem megállás nélkül, folyton gesztikulálva. Tudom magamról, hogy jó előadó vagyok. A hangsúlyt akkor viszem le, amikor kell, és akkor szúrok be egy hangosabb kötőszót, amikor kell. Ted látszólag figyelt, és nem hinném, hogy közben máshol járt volna. Elvégre ő kérdezett rá.
 Szívem szerint itt helyben megtanítanék neki nem egy átkot, de nem tehetem. Már így is messzire mentem- Szeretnél még valamit?- kérdem mosolyogva. Nem teszem hozzá, hogy "csak gyorsan már!", pedig ez lenne az ésszerű. Biztosan fel fog tűnni rövidesen valakinek, hogy az ajtó csukva, hangok azonban nem szűrődnek ki a teremből. Ha egy Halálfaló kettesben talál a fiúval... Mindkettőnkre nézve rossz vége lesz.

Lorraine

Szinte észre sem vettem, de a pálcája már a kezében van. Csak legyint vele egyet, és én összerezzenek az ajtó csapódására. Csak némán bólintok, mikor megszólít, és figyelem a szavait. Nem szólok közbe, csak egyszer-egyszer biccentéssel jelzem, hogy értem mire gondol.
 
Nem tehetek róla, hiába próbálom leplezni, csalódott vagyok.  Ahogy telik az idő a Házvezetőm csak mondja és mondja… mintha nem is gondolkodna rajta. Teljesen lelomboz. Arcom szomorú, ám csak egy pillanatig, aztán újra kontrollálom a mimikámat, és igyekszem semleges kifejezést magamra erőltetni.

~ Akkor mégis csak magamra számíthatok… Kár volt nagy reményeket fűznöm ehhez az egészhez. Persze az Auror képzőben minden megtanulhatnék, de még nem tartok ott… azt még el kell érjem… meg kell éljem. Az emberismeret hasznos tudomány, ám én már ismerem őket. Rothadnak belülről… a kevélység, beképzeltség, az arany vérük… a fekete arany mely az ereikben folyik rég megmérgezte őket. Mióta a Nagyúr visszatért, ez csak rosszabb lett, ez már csak a kiteljesedése ennek az egésznek, ami eddig is ott lapult.

Nem fogok meghátrálni. Nem vagyok gyáva féreg. Nem fogom hagyni, hogy bántsák azt, aki kedves a szívemnek. Akkor, ha nincs más, kutatok majd én magam. Ha nincs más segítségem, majd a könyvtár lesz az. Ha nincs más lehetőségem talán a szökevényekhez fordulok, és magam is nyíltan lázadok ez ellen az egész förtelem ellen. Ha egy Auror nem mer cselekedni a hatalom miatt, hogy csupán néhány tanáccsal kisegítsen, ami később akár az életemet mentheti… nos, nem sok jóra számítok. Legközelebb lehet nem egy Stupor kap hátba, hanem valamelyik nagyarcútól megkapom a halálos átkot, csak hogy felvágjon a többiek előtt, mert nagy szám volt. Mert nem hunyászkodtam meg. Mert nem tűrtem szemlesütve, hogy bántsák a gyengébbeket, mert nem néztem félre amikor mások igen.

Párbaj órák… ha tehetném megmosolyognám. Az eddigi Crucio helyett csiklandozni fogjuk egymást? Már oda-vissza átolvastam a könyvet, az összes idei átkot kívülről tudom. Mióta majdhogynem napi összezördüléseim vannak, bemagoltam az egész anyagot. Csak lapítok, és nem kérkedek vele. De tényleg nem tudom mi értelme van… Relaxo? Obstructo? Stupor? Egy rövid időre eszméletvesztés a villámló és égető kínok helyett. Pompás lesz.

Köszönöm a nagy semmit, de nem hibáztathatom. Bolond voltam, Lorraine Warren… a maga keze is meg van kötve. Talán, ha más idők járnának, kegyesebb lenne hozzám… ilyen az élet. ~

Nagyot sóhajtok, miközben a professzor lassan magyarázatának a végéhez ér.

- Persze, – bólintok a kérdésére, és elszakítom eddigi gondolataim fonalát – természetesen figyeltem órán. - Mindenképp megnézem a könyvet, a párbajokat pedig már alig várom. Köszönöm a segítséget, úgy érzem hasznomra lesz! – mosolygok rá. - Azt hiszem ennyi lett volna, mindent megtudtam amit szerettem volna, és még egyszer elnézést, hogy feltartottam. További szép napot professzor! – búcsúzom tőle, és kisétálok a teremből.


Köszönöm a játékot!