Oldal nyomtatása - A mindenkori mugliismeret tanár irodája/szobája

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/shannon.png)

   - MOREAU! – az üvöltés dobhártyaszaggató volt, az én piciny füleimnek.
   - O-ó! – a veszélyriasztóm megszólalt, kezdett forró lenni a talaj.
   - Gyere csak ide! – huhúú, ez égetett, futááás!
   Felpakoltam a lábaimat, és fénysebességgel majdhogynem repültem a folyosón, előre. Csak el innen, mielőtt még negyedéves pörkölt lett volna belőlem.
   - Moreau! – hallottam újra a nevemet, majd bevettem egy éles kanyart, eltűnve egy pillanatra üldözőim elől.
   Vadul lihegve szlalomoztam a szállingózó diákok között, némelyiket egyszerűen hihetetlen tökéletességgel kerültem ki, úgy, hogy csak a hajam érintette őket. Hangos szitkozódásokat hallottam mindenfelől, de a legöblösebb ordítás még mindig a két mardekárostól származott.
   Bravúros voltam, ha szabad ezzel a dicsérő szóval illetnem magam. Nem féltem. Én – nem – félek! Háhá, kerültem már én bunyóba ötödéves mardekáros csajszival, és ki lehet találni melyikünk győzött! Segítek… nem ő! Csak most add1: ketten voltak, add2: igen dühösnek látszott mind a kettő, és hát nálam van a Szerelmem! Nem kockázhattam, így menekülőre fogtam a dolgot, szerintem helyesen…
   Hogy miért is akartak kibele… akarom mondani kockákra átkozni? Hát mert olyat láttam, amit nem kellett volna. Persze-persze, ez nem lenne magában olyan nagy baj, sőt pofán röhögnének, hogy az én szavamra senki nem venne életbiztosítást, de ezúttal volt a markomban bizonyíték is! Beeezony! Lefotóztam őket, ahogy a sarokban nyalták-falták egymást. Most biztos hülyén nézel ki a fejedből, mert nem érted mi ebben a nagy szám, csak tudod, a fiúcskának igazából van egy barátnőcskéje, aki bizony szőkécske beütésű, ez a nősté… akarom mondani lányocska pedig barnácska volt. Há! Most jól benne vannak a kulimászban! Természetesen eszem ágában sem volt őket feldobni a csajnál, de ha már ennyire félnek tőle, lehet, fegyverként tudom használni… Óh, én ördögi! Faja, mi? Még sátáni kacajt is eleresztenék, ami a filmekben ilyen gregorián stílusú ítélet-zenéket tesznek be aláfestő dallamnak, de éppen két foga fehérjét mutogató vadállat kergetett végig a Roxforton.
   Észveszejtő gyorsasággal rohantam, csoda, hogy nem gyulladt ki a régi, poros szőnyeg alattam. Eszeveszett erővel feltéptem a legközelebbi ajtót, bevágva magam mögött, behunyva a szemem, nekivetettem a hátamat a falapnak.
   - Kérlekkérlekkérlek! – suttogtam röhögve.
   A hangos trappolás behallatszott az ajtón keresztül, és miután az utolsó lépés hangja is elhalványulni látszott, belebokszoltam a levegőbe, amihez egy győzelmi kiáltást is hallattam.
   - Igggeeeen! –
   Iggeeen, nagyon jó voltam! Lehet benne kéne lennem több balhéban, hiszen futni azt tudok, ha kell! Hehe…
Vállaimat hátravetettem, kifújtam a levegőt, és lecsúsztam a földig az ajtó tövében, lábaimat kinyújtottam, és kinyitottam a szemeimet.
   Lassan körbenéztem, de a szemeim azonnal kitágultak.
   - Hopsz… -

Nadine

*Az este úgy lopakodott be az irodámba, szobámba ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csendesen borított be, a pennám hegyéig se láttam a lassan sűrűsödő homályba, de úgyse nagyon számított, mert az asztalon heverő pergamenekre vajmi kevés figyelmet fordítottam. Igen, dolgozatok, valakik dolgoztak velük, ha csak annyi időre is, míg egymásról másolva próbálták átfogalmazni az amatőr igénnyel írott sorokat, hogy az én figyelmemet kicselezzék. Én pedig hálátlanul oda se pillantottam, a pennám szárával simogattam az egyik felhajló szamárfület, szórakozottan játszva a recsegő hanggal, amit a visszahajló tollrészek, akárhogy is nevezzék őket adtak. Előre és vissza, egyszer zajos, máskor puha, nem különösebben monoton ritmus, mivel az asztal élének támasztom karom meg-megremegett a kellemetlen tartástól, persze tőlem akár csinálhatott volna amit akart, mert némiképpen félálomban néztem kifelé az ablakon. Hogy mit néztem és mit láttam az nem tartozott még véletlenül sem egy lapra, de ugye szabadidejében mindenki azzal kínozza az agyát, így aztán a csillagok úgy jöttek fel a Holddal együtt, hogy teljesen vakon ragyogtak a szemben egészen addig a megrázó hangeffektik, ami belehasított a csendben, egyszerre késztetve ijedt rezzenésre és pálcarántásra, persze, a rántást követte a rezzenés, ahogy a várva várt hang helyett kislánycsefelést hallottam, méghozzá szó szerint tipikusan az a lihegős, zihálós megnyilvánulást, amit minden mugli filmben ellőnek legalább egyszer, ahol az amerikai iskolarendszer dísz szüzei menetelnek.*
-…-*szóra nyitottam a számat, aztán rájöttem, hogy a kérlelés nem nekem szól. Felemelkedtem a félhomályban, a nyitott ablakon túli hűvös és holdfény a hátamat cirógatta, felgyűrt ingujjam letekerésébe fogva vártam, hogy a jelenlétem felcsigázza a megroskadt kishölgy figyelmét, és éppen kezdtem volna elkeseredni, vagy láthatatlanságom boldog tudatába feledkezni, amikor megesett a csoda.*
-Hopsz a javából-*hagytam rá egy fehér cápa nyugalmával.* -Meg sem próbálok józan okot találni arra, hogy mit keres az irodámban szabadidejében kisasszony, sőt, arra sem, hogy miért futkározik a folyosón egymagában, amikor manapság sem a magány, sem a rossz, sem a jó társaság nem kifizetődő elfoglaltság-*bámulatosan józannak tűnt a hangon, legalábbis belülről hallgatva, olyan sietősen hajtogattam le az ingem végmandzsettáját, mint akit azon kaptak, hogy lövi magát.* -Megkérném, hogy álljon két lábra, fújja ki magát, rendezze a vonásait, húzza vissza a…-*minél több részletet fog fel az ember a diáklányokból, annál kevésbé tud koncentrálni a lényegre*-… ruhája pántját és simítsa le a pólóját, mielőtt valamelyik kolléga így meglátja.

//még gyakorlom^^//

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/shannon.png)

   Nyitott szájjal bámultam ki a szőke buksimból, de, ahogy a tanári szigor hang érvénybe lépett, nyomban cipzárt húztam rá.
   Oké, ez még enyhén szólva cink. Bizarr, cink, gáz, pech, és mindez összeadva! Úúúúúúristen én nem akarok büntetőmunkááááát. Utálok tanulni… Merlin! Hollós vagyok, már csak elvből nem gondolhatok ilyet! Akartam mondani, utálom a büntetőmunkákat! Na, igen, így már elfogadhatóbb.
Komolyan néha elnézve háztársaimat, sokat gondolkozok azon, hogy ez valami beteges perverzió, hogy valaki szeret büntetőmunkára járni? Vagyis házi dolgozatot írni, 50 oldalasat, valami tök értelmetlen témáról? Van pár ismerősöm, akinél megkérdőjeleztem volna, hogy nem igaz ez az állítás, rájuk vonatkoztatva.
   Kikerekedett szemekkel bámultam felfelé, a fölém magasodó professzor úrra. Csak utólag kaptam észbe, hogy befejezte, és nekem meg neki kéne vetkőznöm a dologgal, hogy felálljak. Vagyis… épp, hogy nem nekivetkőzni. Azok a szavak, amit eddig a döbbenetem nyomott el, most lassan eljutottak az agyamig, ami értelmezte őket.
Lassan lenézek a topomra, és kikerekedett szemmel állapítom meg, hogy NAGYON nincs a helyén. A fekete melltartóm több mint fele már kilátszódott a lehúzódott ruhadarab alól.
   - Jesszus! – felrángattam a pólómat, mire szerencsésen a másik pánt is lehullott a vállamról, így majdhogynem átkarolva magamat, felkecmeregtem a helyemről. Megigazítottam magamat, és felszusszantam. A szívem még mindig vert, de hát ez már mellékes volt, a megjelenésem tökéletes volt! Vagyis… tökéletes számomra. Nem tudom, hogy a farmerszoknya, és a barna, csipkés szegélyű top a tanár úrnál tökéletesnek számít-e.
   Őőő, és most?
   - Shannon professzor! –szólalok meg vidáman, hogy minél lazábban ússzam meg a kalamajkát, amibe kevertem magam. – Mi újság? – na, szép Nadine, először megfuttatod magad két lihegő dögge… izé mardekárossal a nyakadban, aztán berontasz egy professzor irodájába. Még jó, hogy a tanár úr, nem mást csinált. Voltaképp nem tudtam mit csinált. – Mi jóban zavarta… tudja mit? Inkább nem szóltam! – lassan elhalkultam, és a lábammal a földön kezdtem el körözni. Ez inkább ellipszis… vagy kör? Sose voltam jó számmisztikából… Oké, jó voltam benne, de hát nem figyelem azt, hogy mit rajzolok le a földre… basszus Nadine a tanárra kéne figyelni, hogy ne szedje le a fejed, és nem idióta dolgokon gondolkozni, mint valami retardált!
   - Tudja én éppen… fényképeztem! – azzal felkaptam a gépet, és elsütöttem. A vaku kivételesen nem villant atomvillanásnyit, de a félhomályt szépen beborította egy szekundumra. – Látja? – megnyomtam a „Galéria” – gombocskát, és odamerészkedtem Minticz elé, és félig mellé álltam, hogy aztán megmutassam a képet. – Igen fotogénnek tetszik lenni! – játszottam el hitetlenségemet, de miután rájöttem, hogy borzasztó színésznő vagyok, inkább visszasunnyogtam az ajtó elé, és összehúzva magam, a kilincs felé nyúltam lassan, várva, azt, hogy Minticz marasztal-e, vagy hagy menekülni.
   Elég kényelmetlen volt a helyzet... főeg az a toplecsúszás... pff, engem még nem zavarna, de azért a Professzor mégiscsak meglátott! Zavaromban habogtam el mindent.
   - Hát akkor én rohanok is…! – lenyomtam a kilincset.

Moreau kisasszony

*Egy hosszú pillanatig egy cukrot egészen biztosan be tudtam volna dobni a szájába. Vajon miért olyan meglepő, hogy az irodámban tartózkodom? Alighanem ahhoz lehet valami köze, hogy a lány egyáltalán nem engem keresett, sőt, nem keresett semmit, hanem menekült és merő véletlenségből engem ért a megtiszteltetés, hogy bűnrészességet vállaljak az eltüntetésében, holott mondhatni ártatlan vagyok ebben is. Ártatlan és ártalmatlan, ezt a két jelzőt nyugodtan ráaggathatnám, egész addig, amíg valami érdekes villanással ki nem süti a szemem, hülyén mosolyogva hozzá, ezzel kiérdemelve a helyzet árnyalására szolgáló „jobbára” kifejezést. Jobbára ártalmatlan, jobbára ártatlan és elképzelésem sincs róla, hogy mit vártam, némi megszeppenést, visszakozást, menekülést, egy gyors sprintet, hebegést-habogást, de valahogy a saját tekintélyem lassan áll fel a szememben, mintha a hangomat is elvitte valami összezavaró varázs, egyszerűen percekbe telt, mire újra moccanni tudtam az agyamba blokkolódott sokknak hála. Csodás Shannon, csodásan intézed a dolgaid, először lecsekkolod a diáklányt, aztán felhívod a figyelmét a hibáira, végül csak állsz, mint egy bálvány és próbálsz úrrá lenni a gyomrod remegésén, aminek izgalmának valami végletekig elrontott belső kapcsolás végett még véletlenül sincs közel az alulöltözöttséghez.*
-Nem megy sehova kisasszony-*már a ”leül de nagyon gyorsan” is a nyelvem hegyén volt, de egyelőre nem kívántam belegázolni felületes, könnyű kis lelkébe, így aztán hagytam, hadd ácsorogjon a női emancipáció jegyében, ha nekem állni illik, akkor álljon ő is.* -Ha még egyszer félhomályban valakinek a szemébe villantja a masinát, akkor biztos, hogy átküldöm egy arra alkalmas, jómodorra nevelő varázslóhoz-*a hangomat határozottan zordnak éreztem, úgyhogy inkább a gépre pillantottam, aztán vissza rá.*
-Egyáltalán hogy került ez magához és ki engedélyezte a működését? Úgy tudom a mostani vezetés nem különösebben elnéző az ilyen holmikkal szemben meg főleg nem. Legalább egy engedélye kell, hogy legyen hozzá, bár kora esti szabadidőben őrült rohangálás a kastély folyosóin szintén nem tartozik az olyan tevékenységek közé, amit meg tudnék magyarázni fiatal kora meggondolatlanságával-*ha a felét érteném annak, amit mondok, az egészen jó lenne, de valahol még mindig lemaradtam azon a csevegési stíluson, ahogy megszólított. Megrázom a fejem némi tűnődéssel, valójában a tűnődést előkészítendő értelemmorzsák egymáshoz közelebb helyezését végzem inkább vegyes, mint pozitív eredménnyel, miközben újra szemügyre veszem magamnak, immáron azért jóval kevesebb szemérmeskedéssel kéne szemlélnem, nem mintha az előbb eljutott volna a tudatomig, hogy mégis mit látok.*
-Nem engedhetem el csak így, vagy a házvezetőjénél jelentkezik némi vallomással, miszerint mit is csinált-*pillantok a gépre, mint aki mindent tud, pedig inkább csak sejtem, elvégre most ért véget a nyár, a muglik világában minden új, fényes, divatos és legfőképpen megörökíthető, mi lehet akkor a varázsvilágban*-vagy nekem kell feladatot adnom, ami emlékezteti bizonyos eszközök helyes, erkölcsös használatára, mintha száz évvel ezelőtt élnénk. Én az előbbi mellett döntenék, bár kerülném a kínos beszélgetést a tisztelt professzorával-*úgy érzem magam, mint akit agymostak. El kéne küldenem a fenébe, hadd menjen, majd ráfázik valaki másnál.*

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/shannon.png)

   Kérlekkérlekkérlek! Merlin, sose fohászkodtam eddig hozzád, de most megteszem, kérlek könyörögve, annyira, de annyira szeretném, annyira megbízom benned, csak ezt hadd ússzam meg, és utána semmi rosszat nem csinálok, jó leszek, elmegyek apácának, és mindenkivel csak jót fogok tenni, kérlek tedd meg csak ezt nekem, és...
   ...éééééééés neeeeeem! Kösz, a nagy semmit! Ennyi, kész, beállok szadista halálfalónak...
   Most miért kellett ezt? Miért nem lehetett volna csak egy picurit is megúsznom ezt? Miért kellett kitolni velem, mint Pitonnal, amikor nem kapott gyerekkorában sampont? De most komolyan! Csak egy apró szívességet kértem, de azaz ó hatalmas Merlin magasról tojt rá. Még hogy hívőség...
   Lassan elengedtem a kilincset, pont annyira, hogy ne csapódjon vissza, és némán fortyogva elengedtem a vasszerkezetet. BRÜHÜHÜ! A szigor könyörtelenül beletiport kicsi lelki világomba, így egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, mind az incidens, mind az egész szituáció szempontjából. Szótlanul megfordultam szorongatva a szépségemet, s már éreztem ahogy közeledik a nagybetűs Büntetőmunka.
   Csak úgy ömlenek a szavak a profból, s én alig bírom követni, de tényleg. Én próbáltam odafigyelni, de egyszerűen nem ment. Csupán részlegesen válaszoltam a kérdéseire, majdnem hebegtem-habogtam. Mi lett velem? Én nem vagyok beszari!
   - Hát... Tetszik tudni Prof, a fényképezőgép, az enyém... - azzal felderült az arcom és büszkén folytattam - Én vettem a saját, megkeresett pénzemből! - lassan átgondolva nem volt okos ötlet dicsérni magamat, de már tök mindegy volt a dolognak. - És... öhm... - próbáltam kimagyarázni a szaladós-eszeveszett-pszichopata-ámokfutást, de inkább elhallgattam, és hagytam, hogy folytassa. Még is mit szólt volna, ha elmondom neki azt, ami valójában történt? Brrr...
   Észrevettem, ahogy mustrál, vagy méreget, vagy bámul, vagy mit tudjam én mit csinál, de én makacsul a szemébe néztem. Ch...
   - Öhm... nincs harmadik lehetőség...? Mondjuk... hagy elmenni...? Nem? Nem... - a fenébe! - A másodikat választom! - jelentem ki ünnepélyesen, majd kicsit toporgok a helyemen, még hogy deCrassoval! Brr, inkább súrolok padlót Frics mosdójában, pedig az igen öngyilkos hajlamra utalna!
   Megadóan kinyögtem: - Jól van, na! Mit kel csinálnom? -

Miss Moreau

*Szétkapta a mondatait, mint varázslógyerekek az Ezer bűvös fű és gomba védekezésre képtelen kötetét, győzöm laponként, azaz szószerkezetenként összerakni az egészet, meg hogy mit akar kifejezni, de igazság szerint én is belekavarodok. A stílus nem tetszik. Nem mintha szőrszálhasogatnék, de nehéz megtagadnom a mardekáros vérvonalat, ami bizony megkövetelné a tanároknak kijáró tiszteletet, de voltaképpen magamra vessek, alighanem nem teremtem meg magam körül a hangulatot, ami ezt generálná, ahogy azt már láthattam a tavalyi évben is, szétszednének az erősebb jellemű diákok, ha véletlenül az órámra látogatnának, de egyelőre ezektől megóvott a jó szerencse. Ezektől eltekintve miért is ne lennék igazságtalan ugye?*
-Nem szükséges rámutatnia, hogy amit a kezében tart az valójában egy fényképezőgép, mugli holmi, aminek a legutóbbi időkig elnéző megítélése volt, de mostanában olyan kacatok közé tartozik, amit nem ildomos mutogatni, tehát ha ennyire büszke rá, akkor igazán megtehetné az épsége érdekében, hogy nem hadonászik vele a folyosón-*megmarconásodom, ahogy hallgatom, hátralépkedek az asztalomig, nekitámaszkodom, egyik lábam a másik előtt keresztbe vetem, a karjaim is összefonom, tartózkodó távolságtartással szemlélem az arcán a félhomályban végbement változásokat, és mivel nem borultam fel a kényes egyensúlyt igénylő tartásban, újra meg mertem szólalni.*
-Komolyan kisasszony, szálljon le kérem közénk a valóság talajára-*nicsak ki beszél Shannon, nicsak, mit beszélnek a hangok, arról, hogy ki, hova, merre és miért szállhatna, önkritikus káröröm tör a mindenféle szigorúság ellen, mélyet sóhajtok, mint akinek szörnyű bánata van és a lány arckifejezése láttán legyőzhetetlen kényszert érez a megnyilatkozásra, holott inkább csak a belső levegőellátottságomat javítom.*
-Crasso professzor biztos szívesebben időzne kegyeddel-*igen, ez a mosoly azért már hihetőbb, elég kaján ahhoz, hogy én is bedőljek neki, a kétértelműségét tekintve pedig meglehetős mennyiségű rosszindulatot sejtet, de mivel megadtam a választás lehetőségét most már nekem kell foglalkoztatnom a szőkeséget, ha már egyszer idebotlott a szobámba. Miért pont ide? Nem talált volna egy Mardekáros prefektust ügyének támogatására?*
-Ha azt mondom, írja le százszor az iskola aktuális szabályzatát, akkor azt hiszem szörnyethal-*mérem végig higgadtan, felmérve a képességeit és a lehetőségeit, ha már egyszer odaszobrozott az ajtóba*-De inkább kreatívabb feladattal látom el, ha már egyszer az órámra úgyse jár, pedig milyen hasznos erények birtokába juthatna általa-*számomra is fájdalmasat rándul a szám széle erre a kijelentésre, némiképpen hitetlenül hallgatom a hangomat.* -Alapos utánajárást igénylő feladatának dolgozatcíme: A fényképezőgépek történetének kezdete a varázstalanok világába és lehetőségeinek átgyűrűzése a mi világunkba. Úgy vélem ez olyan egy hétig minden estére ad két-három óra munkát a könyvtárban, ahol csend van, nyugalom és béke, elég ahhoz, hogy átgondolja a veszélyeit az ilyen randalírozásnak-*és Madam Cvikker a helyes öltözködést is megköveteli, de az ellen igazán nem lehet kifogásom.* -Örvendtem a szerencsének, egy hét múlva dolgozat, vagy előadás formájában várom viszont.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/shannon.png)

   Szálljak le? Ezt mégis mire véljem?! Elnézést, Mr Minticz, de én tökéletesen látom a valóságot, csak messze hidegen hagynak a mostani kormány muglikra és mugli születésűek vonatkozó törvénynek nevezett sületlenségek! Miért keseredjek, miért bújjak el? Mi értelme, ha ezt a fényképezőt csak úgy hagyom porosodni a polcon? Semmi, attól még ugyanúgy dúl a háború, és adogatják a labdát egymásnak az emberek! Még, hogy szálljak le! Tökömet elhagyom...!
   Füstölögve hallgatom végig a cinikus, megalázó hangnemmel megáldott monológokat, s nem kell sok, hogy ne szorítsam ökölbe szabad kezemet, de az önuralmam erősebb ennél, és ha Shannon prof észrevenné, hogy feszült vagyok, kihasználná az alkalmat, és csinálna okot, amiért kiborulnék, és akkor én csinálok neki okot, hogy még több büntetőmunkát begyűjtsek, de az már Crassonál... Ez nem fair!
   - Ja... - mormogom alig halhatóan a reakciót. Perszeeee a szabályzatot! Mindjárt másoljam le kétszer a Roxfort történetét, és történelmét!
   Ahogy hallgatom tovább, arcomból minden vér kifut.
   - Mi van?! - fakadok ki tátott szájjal, majd amilyen gyorsan be is csukom, mielőtt még ezért is megorrolna rám a professzor. Ez most komoly?! Esküszöm, a tanároknak kialakul egy olyan különleges képessége pályafutásuk során, hogy szinte hajszál PONTOSAN ki tudják osztani a személyre szabott feladatot, amit az alany a LEGKEVÉSBÉ csinálna! Jobban örültem volna, ha Mrs. Norris almát kellene takarítanom egy teljes hónapig! De komolyan! Még, hogy házi dolgozat! Na, ne már!
   Hüledezve kapkodok szavak után, és próbálok a lehető legillendőbb mondatot összefogalmazni a fejembe, hogy hassak a tanárra.
   - De Professzor úr! Kérem! - eddig jó. - Nem tudna egy gyakorlati alkalmazással kapcsolatos büntetőmunkát adni? Vagy akár gyakorlati oktatás, vagy bármi! Kérem szépen! -
   Utálok könyörögni. UTÁLOK. De szükség törvényt bont, mint tudjuk, és ez akkora szükség, hogy kilóg a birtokról! Próbálom lenyugtatni magam, de még mindig fal fehér vagyok. Már lelki szemeim előtt látom az ínhüvelygyulladással megáldott ujjaim között a több száz írt oldalból álló unalmas dolgozatot. Hú, de hisztizni tudnék most...
   De nem fogok. Jobb tervem van. Utolsó mentőöv az örökké valóságig tartó házi elől való menekülésre.
   Nagy szusszanással kihúzom magamat, ruhámat kisimítom, és törekszek arra, hogy semelyik piercingem, vagy tetoválásom ne látszódjon. Érett arc kifejezést veszek fel - IGEN, olyant is tudok! -, majd komolyan megszólalok.
   - Minticz professzor úr, megszeretném kérni, hogy vigye alacsonyabb szintre a büntetőmunka súlyosságát! - megköszörülöm a torkomat - Szeretném, ha megtenné ezt nekem! Nagyon hálás volnék, és úgy gondolom, hogy ha ezt teljesíti, a munkám is hatékonyabb lehet, hiszen nem annyira megterhelő számomra! -
   Fúj, ezt én mondtam?

Miss Moreau

*Itt járt egy érzés, de már messze járt, pillanatnyi gyengeség csupán, hogy engedjek a szép szemeknek, a felcsattanósan határozott stílusnak, hogy valami egészen más irányt szabjak a büntetésnek, amiből tanulni lehet… lehunyom a szemem. A fene, Roxfortban 70 év alatt nem lenne szabad tanárokat alkalmazni, ha egyszer a diákok se tartják be a talárviseletet. Felpillantok, rámosolygok, leengedem a karjaim, a tenyerem az asztal élének támasztom.*
-Ez nem a Sületlen Sihederek piaca, ahol alkudozni lehet-*nézek a szemébe, határozottan mulattat a helyzet, persze tudom, hogy ez csak egy gyerekes kompenzáció, hogy a magam feszültségeit másra vezetem, és voltaképpen teljesen érdektelen vagyok a büntetés témájában, nem úgy, mint McGalagony, akié bár minden tiszteletem, mégis olyan naívan hisz abban, hogy a szigorú büntetés, majd változást hoz, én nem ringatom illúzióba magam. Egyszerűen csak jól esik. Átkozottul jól esik végre az öntudat erősebb felén lenni, az éntudat és az akarat maximumán egyensúlyozni és nem a legalján kucorogni.*
-Azt hiszem kiskegyedet félreinformálták. Három kultúrált mondattól sajnálatos módon még nem áll módomban arra következtetni, hogy el is fogadta az üzenetem lényegét-*a fejemet felébiccentem, mindegy elismerésként a teljesítményéért, amiért hirtelen képes volt buta kis csitriből átalakulni egy harcra és védekezésre kész diáklánnyá, akiről szinte elhiszi a varázsló, hogy mondanivalója van.* -Jobb lesz, ha sietősen nekilát, ha szerencséje van, és a könyvtárban megfeszített munkával keresve sem talál választ a kérdéseire, akkora esetleg én is hajlandó vagyok válaszolni, természetesen az okulása érdekében-*szemmel tartom az arcának változásait, a szemében a hangulatot, a száján az indulatot, azt a feszengő rendezgetést, amivel hirtelen próbálja összekapni magát és ahogy tudatosodik benne, hogy késő bánat.* -A gyakorlati büntetésnek nincs értelme, ha egyszer az nem igazán büntetés, és ahogy elnézem önt messzemenőleg inkább kívánatosnak tartja azt, tehát eszemben sincs megkönnyíteni a dolgát. És mivel csak maga a bűnös, nem pedig az egész háza, ezért pontot nem vonok le-*félrebillentem a fejem.* -Bár tanulságos lenne azt is látni, hogy a háztársai mit szólnának a részrehajló oktatás mellett vérrel és verejtékkel kicsikart pontjaik értelmetlen elvesztéséhez.
*Az elméleti szadizmus egyik formája, ha az ember nem tesz mást, mint azokat a szavakat mondja, amik őt a legjobban idegesítik és elidegenítik önmagától. Vegyük ezt a lányt, látom rajta, hogy ő se ez, aminek most előadja magát, de úgy tűnik, ezt látja a legcélravezetőbbnek a túlélés, a megúszás érdekében, és bármire képes… bármire, hogy meneküljön ez annyira célravezető.*
-Egyéb hozzáfűzés?-*szinte kérem, hogy legyen. Nyissunk elvi vitát, csevegjünk el a dolgokról, hogy ne múljon el hiába az életünk.*

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/shannon.png)

   Majdhogynem nyáladzok. Giccses, nyálas, beképzelt, és - egyesek szerint - illedelmes, ahogy beszélek. A szavak ömlöttek belőlem.
   Könyörögtem, esedeztem, jó, hogy nem térdeltem le eléje, és SEMMI.
   Legalább megdicsérhetett volna, hogy szépen mondtam, de sajnos nem, de neeeeeem. Neki még ki is kell fikázniaaaaa. Mert ő tanár, és neki szabad, és felettem áll, és neki szabad, és felnőtt, és neki szabad, és cinikus, és neki szabad! Ez igazságtalanság! Most komolyan, gyakorlatilag beletipor a kicsi lelki világomba! (Na, mintha tudnék ez ellen tenni a mai világban...).
   Egyszerűen nem tudok magamhoz térni a szörnyülködéstől, és a hitetlenségtől - na meg az orbitális nagy dühtől! Nem lehetett volna annyi, hogy legalább megszabja az időintervallumot a dolgozatban, vagy meghosszabbítaná az elkészítési határidőt! Olyan nehéz lett volna? Annyira nehezére esett volna? Hát perszeeeeee, mert ő Shannon Alexiel Minticz, a kőkemény szigor, arghh! Hogy menjen a fenébe!
   Rendezem göcsörtös vonásaimat, s a tátott számat összezártam, majd ismét ROPPANT illedelmes képet vágtam.
   - Ó, igen, volna egy... - elmehetsz te a jó büdö... - Köszönöm a lehetőséget! - hogy beszólhattam volna. Csak mivel én olyan VESZETTÜL illedelmes, és visszahúzódó, és kulturált egyed vagyok a diákok közül, ezért nem éltem a lehetőséggel, és ha már ilyen illedelmes, és visszahúzódó, és kulturált vagyok megköszöntem neki.
   Tudod, hol érdekelt engem a begyepesedett háztársaim, és a stréber pontjaik? Esküszöm, ha nem lenék ilyen illedelmes, és visszahúzódó, és kulturált, akkor az arcába vágtam volna, hogy ha az megkímél az esszétől, hogy pontot von le a Hollóháttól, hát rajta! De mint tudjuk, én illedelmes, és visszahúzódó és kulturált vagyok...
   Felment bennem a pumpa, és ez még jobban tetőzte azaz elégedett kifejezés, mait nem volt képes letörölni a képéről Minticz.
   Ahogy kimondtam az utolsó szó, sarkon fordultam, és kiviharzottam az irodából, úgy, hogy a lehető leghangosabban vágjam be magam mögött az ajtót. Nem érdekelt, ha mondani akart még valamit, ha még pofán akart röhögni, ott hagytam! Tudja mikor fogom én megcsinálni azt a feladatot?!

idősík
___________________________________________________________________________________________________________

egy hét múlva

   ... és megcsináltam! Akármennyire is rühelltem a feladatomat, a tömör szövegek elolvasását, akármennyire is irtóztam is az egész büntetéstől, akármennyire behúztam volna egyet múltkor a tanárnak, megcsináltam, és msot, egy hét múlva megjelenek a kitűzött időpontban az iroda előtt.
   Hát, hogy is mondjam... Akármennyire is letojtam volna a feladatot, muszáj volt megoldanom, mert még mindig inkább Minticz, mint deCrasso! deCrasso lazán rám mondott volna egy Crucio-t, minden lelkiismeret furdalás nélkül. Minticz nem... legalább is messze ne néztem ki belőle, hogy egy pszichopata állat lenne. Ő elmeileg pusztít engem, egy tudatszadista!
   Itt állok.
   A ~~halál~~ tölgyajtó küszöbén.
   S kezem a kilincsért nyúl.
   Na jó, ezt unom... Azzal lenyomtam a kilincset, és benyitottam, majd stílusosan megkopogtattam a falapot.
   - Üdvözleteem! - szólalok meg vidáman, de csak azért, hogy felhúzzam az idegeit.
   Az irományt jelenleg a hátam mögött fogtam össze a két kezemmel, s így, bohókásan belöktem magam mögött az ajtót, és Minticzet kerestem a tekintetemmel a félhomályban.

Miss Moreau

*Arc. Zárt ajkak, nyitott tekintet, borongás helyett tűz, vágy helyett indulat, szomorúság helyett düh. Igen, félmosolyt csal a számra ez a látvány, mely bár közel sem bohókás, minden tekintetben a kedvemre való. Dühöngj csak. Gyűlölj tiszta szívedből, harapj, marcangolj végig minden szót rózsaszín lelkedben amíg csak bírod, hiszen ezzel fejlődsz, ezzel jutsz előre és tudod valójában meg, hogy milyen is a világunk. Okulsz belőle. Ez persze nem tudnám vele elhitetni, mint ahogy magammal se akarom, de a lázas gondolat a tudatomban összefekszik azzal az „énképpel”, amelyik nem akar ártani senkinek, amelyik annyira más, mint aminek lennem kéne, hogy az komoly belső megosztottságot eredményez néha, de nem itt, nem most, nem ebben a szépen megkoreografált percben, amikor a kishölgy sarkon fordul, ajtót becsap és a szavait olyan művi kényelmetlenséggel fogalmazza meg, hogy az gyakorlatilag fizikai fájdalmat okoz, nem csak nekem, de még a sötétben lapuló falaknak is.* -Nagyon szívesen-*nem szükséges ragozni, csak egy rövid, egyszerű mondat, ami úgy is hat és csattan, ha csak a hátát éri, miközben már kifele tart és nincs is ideje visszafordulni, lemaradva a nagy eseményről, ahogy végre leengedem a karjaim és a mozdulattal együtt a kendőző bűbájt is eltüntetem a karomról. Lemaradva, de nem a lényegről, hiszen a lényeg a sugallalt, én teszek neki szívességet, hogy nem adom igazán tanárkézre, elintézzük mi ezt a kis botlást egymás között, amikor ennél súlyosabb vétkekért is komoly felelősségre vonások járnak és mégis, vannak akik még mindig nem egészen érzik és fogják ennek a lehetőségét, eshetőségét, de hát Merlin vigyáz a hülyékre, megóvja őket a bajtól. Baj és a forrása. Lehunyva a szemem vártam ki a csattanást, amíg az ajtó rossz zárja vagy kattant kettőt, de primadonnám nem érkezett vissza és más se kívánta rám törni az ajtót, így aztán kénytelen voltam engedni a fény és a dolgozatok varázsának, nem kibírhatatlan, de azért nem kívánt terhének.*

---------------------Idő és hangulatváltás, az időváltást érzékeltetve: egy hét, hangulat-próba----------------

*Vissza és előre, vissza és előre, ahogy az óra ingája mozog, úgy ringattam én is magam a székkel, csak amíg a mechanika irigylésre méltó pontossággal és ismétlési képességgel rendelkezik, addig én úgy fokoztam a tempót egyre hisztérikusabbá és feszültebbé, mígnem már kétségessé válhatott külső szemlélő számára, hogy én mozgatom-e a székem, vagy a varázserőm tartja kordában a meglendült faszerkezetet és a közeli esés, a kecsegtető remény egy nyaktörésre csak azért nem következik be, mert elővigyázatosan párnázó bűbájjal vettem körbe magam, ami persze nem lett volna igaz.*
-Jöjjön be!-*förmedtem a nyíló ajtóra, a szék lábait úgy vágtam a földhöz, hogy fájdalmas volt a koppanás számomra, felpattantam, a fekete talár körbesuhogott, amitől megijedtem, sőt, megfeszültem, szerencsére senki nem jött a hátam mögül.*
-Kisasszony-*mosolyodtam el kimérten és próbáltam felismerni. Szőke, nagy szemek, muglidivatból ismert formulák köszöntek vissza, ami nem is lett volna baj, ha nem egy varázslóiskola növendéke, ahol a diákok nem szoktak csak úgy tanárt látogatni, egyáltalán mit keres ő itt? A pergamenre sandítottam az asztalon, és egy teljesen semleges név jött szembe velem a mai napra datálva, mint elintéznivaló, természetesen a legminimálisabb információközlés nélkül.* -Hacsak nem valami varázstini-magazint rejteget a háta mögött, akkor legyen oly szíves, és mutassa meg mit hozott-*nem bírom tartani a szigorúságot a hangomban, egyszerűen inkább úgy hangzik, mint egy védekezésképpen. Mondhatnám: ne haragudjon, alkalmatlan pillanatban zavar, de mivel semmit nem csinálok szemmel láthatóan, így aligha lennék hiteles. Letörlöm a homlokomon nyirkosodó pánikot. Semmi baj kisasszony, csak egy könnyű rosszullét, ne is zavartassa magát, az ilyesmi mindennapos. De marad a mosoly és a remény, hogy megvilágítja, pontosan miért is jött hozzám, mert a nevén kívül hirtelen csak annyi jut eszembe, hogy nem feltétlenül én vagyok a kedvenc tanára és valami a Hollóhát pontjaival kapcsolatban, de hát zűrös hét volt ez, a Hárpiák kikaptak, mert a vezetőjüket a minap küldték átnevelésre mugliivadék nagyapja miatt, elszabadult egy kazal csokibéka az ebédlőben és levonták az összes pontot az összes háztól duplázva, amit adtam, mondván nehogy már mugliismereten szerezzenek pontot a kedves egybegyűltek, így marad a zavar és a nyugodtba merevített arc, zaklatott szemekkel.*

//esetleges hibákért elnézést kérek, a word nem mindenható, én pedig vak és süket vagyok a jelzéseire//

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/shannon.png)

Nem igazán tudom, hogy mit csináljak így csak hintázok a sarkam és a lábujjam között. A házi dolgozatot hátam mögé rejtem, de csak reflexből, mivel ujjaimat összekulcsolom derekamnál. Ahogy a látszólag zavart tekintetű professzor megszólított, felhagytam a himbálózással, és talpam megragadt a földön. Furcsán mért végig, és elég feltűnő volt, hogy gyakorlatilag fogalma sem volt, ki ez a szőke csaj, és mit akar tőle. Azö tletek zuhataga átsuhan agyamon, de a szempillantásnyi idő alatt ügyelnem kellett, hogy ne vegye észre elfojtott mosolyomat. Ha nem emlékszik, hogy ki vagyok, akkor arra sem emlékszik, miért kerestem meg. Következő mondata el is árulja, hogy ez így van. Nem volt okom túlságosan nagy örömre, hiszen attól még, hogy elfelejtette, én nem tudtam erről, és ugyanúgy órákig gebedtem a könyvek felett,hogy összehozzak valami elfogadható irományt, de lényegesebben megkönnyebbültem. Attól, hogy meg kellett írnom, nem szívesen adtam be, mert nem lett olyan jó, hogy dicsekedjek vele. Szóval szívesen sutba vágnám az egészet, ha nem lenne muszáj bemutatnom. Nem vagyok benne biztos, hogy Mr Szigornak tetszene, sőt azt is megkérdőjelezem, hogy elolvassa. Lazán kinézem belőle, hogy kivágja a dolgozatot a kukába az orrom előtt, csak hogy engem bosszantson. Minden tanár ilyen... Sok-sok csúf kis törpe!!

Jó hangosan elkezdek köhögni, megkísérelve azt, hogy ez elnyomja, ahogy összegyűröm magam mögött a lapot, és farzsebembe dugom. Értetlenkedve felvonom a szemöldökömet, és úgy teszek, mintha foggggalmam sem lenne semmiről az ég világon!
- Tessék? - nézek rá ártatlanul, majd felmutatom kezeimet, hogy lássa: üresek. - Nem hoztam semmit, csupááán... szerettem volna érdeklődni mugliismeret után, mert lehetséges, hogy felveszem tantárgyként, majd... jövőre. - hát nem legjobb téma, mert ha visszakérdez könnyen belebukhatok, és lehetséges, hogy nem voltam elég hiteles, vagy túl hiteles voltam, és nem küld el a fenébe, hanem ódákat mesél majd a muglikról (amit persze köpni-vágni fogok).

A tanterem semmit sem változott mióta itt voltam, még a professzor is majdnem ugyanott állt. Egyáltalán kimozdul innen valaha Shannon? Sosem láttam még az iskolában, csupán az ünnepségeken (gondolom tanítani azért jár, de az sincs messze az irodától). Egy röpke pillanatig elkalandoztam gondolataimban. Vajon ennyire magányos? Tény, hogy a roxforti tanárok nem a legpartiképesebb felnőttek, de azért szoktak egymással dumcsizni gondolom... (Biztos vagyok benne, hogy van egy külön értekezletük, ahol kibeszélik a diákokat!) Shannon pedig nem elég öreg ahhoz, hogy bölcs öreget játsszon, szóval valami bibi van itt. Mielőtt még tovább szövögettem volna kusza kis szálaimat, a professzor kizökkentett gondolataim mélyéből.

Miss Moreau

-Miss Moreau-*határozottan halk és meglehetősen sötét árnyalatot kap a hangom, ahogy úgy érzem, engem itt meglehetősen hülyére vesznek.* -A bűbájos mosolya és az angyalian ártatlan szőkesége... na meg persze a hörghurutja sem jogosítja fel arra, hogy ilyesmivel próbáljon meg... hogy is mondják maguk? „Beetetni?”-*van valami a hangomban, ami engem megijesztene, de hát én köztudottan nem a bátorságomról vagyok híres, a mai kamaszok, főleg a lányok tudvalevőleg akármit megengedhetnek maguknak, amióta a talárviselés csak a konzervatívabb tanárok számára kötelező.* -Mivel ahogy elnézem elég művelt mugli kultúrából és mintha... úgy emlékeznék, hogy a múltkor mugli holmival való visszaélés miatt... esett be hozzám-*engem is meglep ahogy előmásznak a tudati kóválygás alól az emlékek. Hátratolom a székem, megkerülöm az asztalt, kihúzom a pálcám, egy hangtalan, néma invitóval szerzem meg magamnak a papírját, amit aztán kénytelen vagyok kisimítgatni, némi megrovó pillantást vetve a szőke hölgyre.*
-Ennyi?-*nekitámaszkodom a súlyos fal alkotmánynak, magam mellé helyezem azt a boldogtalan papirost, ami már a címében is hordozza a további büntetőmunka és pesztráció lehetőségét, de erre se időm, se energiám nincs igazából. Féligazság az ilyen, mivel időm, mint a tenger, alighanem a rögtönzött dolgozatával fogom szórakoztatni magam hátralévő időmben.*
-Köszönöm az együttműködődését-*bűbájos mosolyt csillantok rá, csak olyan ármánykodón, ahogy kell. Aligha leszek a kedvenc tanára, de mivel az arcomba lökte a hülyeséget, volt rá bátorsága, én cserébe azzal jutalmazom, hogy szabadon engedem. Majd valamelyik halálfalóbb kolléga kiműveli jó modorból.* -Bagolyban fogom értesíteni az eredményről, nem szükséges újra bejönnie.

köszönöm a játékot

Shannon

Kérd, hogy hagyjam abba!

Átható bűz terjeng a szobában. Olyan, mintha egy állat teteme hetek óta rohadna a helyiségben. A hányingert keltő szag beleissza magát a függönybe, a bútorokba, az összes berendezési tárgyba. Pont annyira maradandó, mint egy emlék. Egy kegyetlen, ám valaki más számára szórakoztató emlék.
Kopp…
Kopp…
Kopp…
Halkan hullnak a cseppek a sötétlő, aprócska kis tócsába. Elborzasztó, undorító, félelmetes, kéjes. Elmormolom a kiábrándító bűbájt, majd felülök a belső párkányra, lábamat keresztbe vetve. Vörös ajkaim tébolyult mosolyra húzódnak. Még kell, még kell, még kell az őrültség, ahhoz, hogy éljek. Még kell a kínzás, mások félelme, még kell.
Mint egy macska, úgy nyújtóztatom ki felsőtestemet, a csigolyák halkan megroppannak. Előre élvezem ezt az estét, nincs ebben semmi különös. Vagy csak számomra nincs? Erre egy halálfaló se tudna választ adni. Egy a lényeg. Élvezni fogom. Pont. Nem kell magyarázkodnom, nem vagyok olyan helyzetben.
Az íróasztalon ott feketéllik egy állat teste. Pontosabban egy macskáé. Valamelyik szétszórt diáké lehetett egykoron, nem tudom, nem hat meg az ilyesmi. A kérdés azonban nem az, hogy miért van ott, hanem, hogy miként? Felboncolva. Egy aprócska kis levéllel mellette.
„Készülj öcsi, visszatértem…”
Már hallom a lépteidet, már hallom a zaklatott szívdobbanásodat. Már látom a félelmet a szemedben, igen, látom. Remélem, legalább annyira fogod élvezni a látványt, mint én teszem. Emlékszem még, mikor kiderültek ezek a dolgok. Emlékszem a halálfalóra, aki elmesélte, milyen játékot is űzött veled a bátyád. A szemeiben fellobbanó kegyetlen tűzre és az élvezetre. A bujaságra, az őrültségre. Az utána együtt töltött véget nem érő éjszakára is emlékszem.
Hát miért ne tréfáljalak meg ma este? Mondd édesem, miért ne tegyem? Hisz olyan hosszú pillantást váltottunk valamelyik reggelinél. Emlékszel rá? Tudom, hogy úgy néztél rám. Láttam. Felismerem az ilyen pillantásokat, hiszen ezek éltetnek. De … most, hogy fogsz rám nézni? Hm? Pont olyan szépen, mint akkor?
Akárhogy teszel, nekem tetszeni fog. Utálj, gyűlölj, vágyj rám! Ha nem így lesz, szinte csalódottan fogok távozni. Próbálj megfélemlíteni, esetleg állj be közénk, önszántadból! Lenne helyed az eszeddel közöttünk. Most lépj még, míg részt vehetsz a világuralomban!
Gyere szívem. Gyere. Lépj be a pokol kapuján.

Monique

„Nekem kell
Amitől félsz, mert az megaláz
Nekem az kell
Amitől menekülnél
Mert a hideg kiráz”

*Tökéletesen érdektelen voltam a vacsora elfogyasztásában, ahogy abban is, hogy könnyekig hatódjam attól, ahogy pár merészebb diák a korábbi karácsonyi hagyományoknak megfelelően nekiállt feldíszíteni a folyosók bizonyos részeit. Még senkitől nem hallották, hogy nem kellene felhívni magukra a figyelmet? Vagy ha hallottak is, a legjellemzőbb emberi magatartást mutattak, süket füleket kínáltak.
Némiképpen felzaklatott a renitenskedésük, pedig én aztán igazán nem kérhettem számon senkin semmit, hiszen annak ellenére nem tudtam számottevő hatást gyakorolni bizonyos diákokra, hogy lépten-nyomon figyelmeztettem őket, hogy mit kéne nem úgy csinálniuk, ahogy csinálják. Az okosan meghúzódó alternatívát valamilyen általam ismeretlen oknál fogva nem és nem tudták a magukévá tenni a kedves túlizgatott tanulók. Bár az iskola voltaképpen arra is való, hogy az ember megtanuljon ellenkezni a szabályokkal, van, amikor nem lehet ellenkezni, nem érdemes, mert a következmények nem tartoznak az elviselhető kategóriába.
Nem kéne ezzel foglalkoznom. Megmondta Crasso év elején, megmondta később a miniszter is. Nem kéne foglalkoznom semmivel, csakis azzal, hogy okosan meghúzzam magam és az órámra beküldött változatos intellektusú minisztériumi emberekkel szemben se gyakoroljak túl komoly szellemi fölényt. Hagyni a dolgokat. Ugyanúgy képtelen vagyok, mint az évtizeddel fiatalabb ifjúság, leszámítva, hogy nekem nem ambícióm öngyilkos kardlopós mutatvánnyal szórakoztatni a kastély börtönőrei.
A folyosómra befordulva árva lelket sem láttam. Hétvége volt, sehol egy lézengő diák, egy unatkozó festményalak, mind elvonultak valahova máshova. Csoda, hogy egyáltalán a fáklyákat égve hagyták, kedves gesztus tőlük, hogy a világos folyosó melegen barátságos érájából tehettem át a lábam a dögletesen sötét irodába.
Bár a dögletesség egyáltalán nem biztos, hogy a sötétségtől eredt. Lehalkultak a gondolataim is, tisztán hallottam, hogy nagyot lélegzem a levegőből, ami egyáltalán nem hasonlított az iroda alapvető szagához. Mély, eleve kihánytnak érzett szagtól terhesen minden molekula fáradtan vonszolta magát ki és be a tüdőbe. Mi a rossebb? Édeskés volt, nem a vér bomló édeseként, de mielőtt belemélyedtem volna a további elemezgetésbe, a felvett szocializációnak hála a karomat az orrom elé szorítottam, a sötét talár nehéz anyagában aránylag kielégítően tudom visszatartani a lélegzetem. A pálcám a kezembe került valahonnan, de ahelyett, hogy fényt csiholtam volna vele az asztalomhoz indultam. Kintről éppen eléggé besütött a Hold hóról visszaverődő fénye ahhoz, hogy a tejfehér ragyogásban hátborzongatóan sötét legyen az a valami, ami sima fán sötétlett. Háromszögletű áll a pálcám hegyén, felmeredő fülek, a mereven kinyílt, mi több, kifagyott tekintetben függőleges pupilla. Macskafej, macskatesten. Halott macska. Élő macskának is csak akkor van keresnivalója itt, ha Shael véletlenül idehozza! Ez ugye nem az övé?
Nem. Annak hosszabb a pofácskája, ez valami kerek képű fajmacska volt, amikor még boldogan egerészett, alighanem rosszfele. Ki lehet az a perverz vadállat, aki egy döglött állatot tesz az asztalomra. Biztos valami diák, aki mélységesen elítéli a muglikat.
Szép macska lehetett. Óvatosan felemelem a mancsát, a vértócsát kikerülve, ami az asztalról cseppen az ablak felőli oldalára lépek az asztalnak, úgy állva, hogy ne takarjam el a fényt, ami nedvesen és opálosan csillan vissza a belső szervekről. Szörnyű ez a szag, megszédíti a fejem, lelopakodik a torkomon, de valahogy az ablak kinyitásának gondolata olyan távoli és nyűgös, hogy nem fordulok arra. A kicsiny test jobban lenyűgözi a figyelmemet annál, semhogy az okkal foglalkozzak, hogy hogyan került ide, és hogy miként fog távozni, valamint a ténnyel, hogy a dögletes kipárolgása, ami rohadásra nyilván művileg segítette rá valaki, mennyire undorító. Vajon miben halt meg? Túl azon, hogy utána nyilván kibontották, hogy jól látszódjon a kicsi tüdő, csepp szív, nyirkos belek. A pálca hegyével érintem meg a seb szélét, sima, jól...
Papír. Hitetlenkedve meredek rá hosszú pillanatokig, a sötétben nem sokat látni belőle, ezért az ablakhoz lépek vele, hunyorogva a betűkre bámulok. Szavak. Három szó, három borzongás a gerincem mentén, három nyelés a torkomban, de még így is maradt három gombóc. Sötétség, homály. Lehunyom a szemem, összegyűröm a papírt. Nem létezik. Nem. Megállíthatatlanul remeg a kezem. Én cakkosra vágtam volna a macska puha hasát. Én vágtam volna. Brayden rávett volna, hogy én vágjam. Ő nem pazarol. Nem használ olyan szavakat, hogy „öcsi”. KI VOLT ITT?!
Hátralépek, új illat, a levegőben, megfoghatatlan, a bűzben. Intek a pálcámmal, hogy kicsapódjanak az ablakot, a téli hideg pedig bedőljön, megdermesztve a félelmes páracseppeket a bőrömön.*
-Mit akarsz tőlem?-*sötéten izzó gyanakvás. Miféle figyelmeztetés ez? Mit akar tőlem? És legfőképpen kicsoda?! És MIÉRT így?! Miért egy pinceszagú, fémhideg emlékgúnyolat nyomán?!*

Shannon

Dobbanjon a szíved, félelemmel telve, a világot megremegtetve!

"Az az igazán bátor, aki retteg, de leküzdi a rettegését és megy előre."

Ujjaim tarkómra futnak, lassan kezdem markolászni a finom bőrt. Valamelyik este elfeküdhettem. Tekintetem az ablakon túli világot fürkészi. A jeges fuvallat próbál betörni, hogy megmarja arcomat, fedetlen lábaimat, amik olyan kecsesen keresztbe vannak vetve. Fekete hajam félig a szemembe hull, ahogy megpróbálok elsimítani pár tincset. Tenyerem a hűvös ablaküvegre simul, félredöntött fejjel nézem a pillanatot. Tudom, érzem, hogy a hideg csak arra vár, hogy végigfuthasson a karomon, hogy jeges, láthatatlan ujjaival megfogja a kézfejemet és magával rántson a jégbirodalomba.
Ekkor azonban kinyílik végre az ajtó és kezdetét veszi a játék. Az én elmebeteg, kéjes játékom. Hogy mire jó ez az egész? Nincs rá válasz. A lelkemnek esik egyedül jól. A félelmet szinte magamba szippantom, a szívem hevesebben dobog, jóleső adrenalin bomba robban be az ereimbe.
Vissza kell tartanom a kacagást, csak egy őrült, eltorzult mosolyra futja. A kintről beszűrődő fényben is jól látni Shannon arcán megjelenő érzelmeket. Igen…ezt akartam! Folytasd! Hagyd, hogy a pánik bejárja a testedet, hagyd, hogy a félelem ott zúgjon a szívedben, hagyd, hogy ezt én is megérezzem, mint egy undorító ragadozó.
Szia szívem. Mondd csak, hogy telt eddig a napod? Ugye neked is szükséged volt egy kis izgalomra? Nem lehet könnyű túlélni az unalmasabbnál unalmasabb perceket, egyedül…Hát megkönnyítem a dolgodat, majd én belecsempészem a fertőző tébolyultságot!
Olyan gyorsan ugrok le a párkányról, ahogy kitárul az ablak, hogy még én is meglepődök rajta. Szinte leesek. Meglepődöttségem nem tart sokáig, csupán pupilláim szűkülnek résnyire. Szóval így állunk. Így szeretnél játszani? Hát legyen. Kívánságod parancs. Csak kérned kellett. Miért kell rögtön ilyen cselekvéssel kezdened?
Lassan, hangtalanul tápászkodok fel a földről, miközben szemeimet végig a férfin tartom. Egy dolgot szeretnék elérni ezen az estén. Egyetlen egyet. Azt, hogy rettegjen. Ezért pedig mindent meg fogok tenni.
Bár parfümöm már lehet, hogy régen elárult. Nem baj. Így csak érdekesebb lesz az elkövetkezendő idő. Ugye hallod a tompa koppanásokat? Ugye érzed a jelenlétem? Nem tudom eltitkolni előled, hogy ott állok a hátad mögött, hogy hideg ujjbegyem végigszánt fedetlen nyakadon, majd tovalibbenek, mint egy átkozott kísértet.
Érzed a forró leheletem a bőrödön? Érzed a testem rezdülését? Látod, ahogy megszabadulok a magassarkútól? Nem. Nem láthatod. És így csak még csendesebb, még hátborzongatóbb leszek.
Elgondolkozva nézegetem a halott állat arcát, miközben megnyalom alsó ajkamat. Kiszáradt a nagy hév miatt. Ó hát tényleg nem érted? Engem felizgat ez az egész, kielégíti beteges vágyaim. A férfi szenvedjen. Az a dolga. Szenvedj hát egy kicsit te is. Rád fér.
Ujjamat belemártom a vérbe, hogy aztán tovább mázolgassak vele Shannon előtt az asztalon. Kissé előre hajolok, a szemébe nézek. Nézz úgy rám, mint valamelyik nap a reggelinél. Azt akarom, hogy úgy nézz rám!
Megtörlöm a szoknyám szélében a véres ujjamat. Egy utolsó pillantást vetek rá, majd hátat fordítok és a kitárt ablakhoz sétálok. Ugyanúgy megtámasztom magam a párkánynál, mint az előbb az asztalnál. Azzal a különbséggel, hogy most az éjszakának hódolok be, nem pedig a férfi félelmének.
Szinte fáj, ahogy a hideg belekap a hajamba, ahogy végigfut a nyakamon. Csillagot alig látni az égbolton. Már ők sem merik végignézni, ami itt történik, szemérmesen eltakarják szemüket, felhő mögé rejtőzve.
Ahogy talpam megemelem, megreccsen a padló alattam. Nem fordulok meg, ó nem. Minek? Leplezz le! Támadj meg! Vagy hidd, hogy egy mindenható lidérc követi a mozdulataidat. Brayden gonoszsága mindig is izgató volt. Te miért nem tudsz ilyen lenni?
Légy gonosz! Védd meg magad! Védd meg a reszkető lelkedet! Ne hagyd, hogy megmérgezzelek! Mire vársz? Tudod hol vagyok nem? Gyere…gyere! Hadd villantsam rád végre mosolyomat, úgy, hogy te is lásd! Annyira szeretném, ha láthatnád, hogy számomra ez mennyire tökéletes pillanat!

Monique

„Itt nincs helyed,
Támad már a tél,
Korbácsos szél kerget el.”

*Friss az idő odakint. A kastély falai között az ember megszokja a hideget, hiszen képtelenség minden folyosót és átjárót kifűteni, még varázslattal is. A hideg egyszerűen beeszi magát a falakba. A természetnek van egy olyan erőszakos ereje, amivel még a varázslat sem dacolhat. Minél északabbra mész, annál hidegebb van. De jártam én már északabbra is. Ahol a kúria van, a Minticz. Fagyos, szeles, nedves skót-felföld, nincs is olyan messze innen. Gondolom most romos és üres, csak a bomlás szagától vergődő elfojtott gondolataim járják dideregve az ismerős falakkal határolt tereket, keresik fel a zugokat, a pincétől a padlásig, végigsikoltozva ijedten a folyosókat, ahol gyorsan kellett sietni, meghúzódva a polcok, ágyak alatt.
Undok emlékek, undok gondolatok, elnyomom őket. Elnyomom, de úgy érzem, mintha valaki most egy kötelet vetett volna rájuk, hogy kicibálja őket a biztonságosan elrejtett helyről. Erőszakos és lendületes, de maradjunk annyiban, hogy én vagyok a jobb. Egyelőre én vagyok a jobb, a hideg szellő, ami betör az irodába és minden zegzugát bekalandozza az arcomba löki a „vendég” illatát, a fülembe muzsikálja testének túl könnyű dobbanását. Túl könnyű dobbanás, Brayden, ő nehéz. Súlyos. Apánk alkatát örökölte, mostanra pedig az Azkaban ellenére se hiszem, hogy ilyen könnyedén puffanna. Ennek ellenére nem mozdul a kezem, nem lendül a Finite-igével a pálcám, nem és nem akarom látni, hogy mi lenne, ha esetleg mégis róla rántanám le a láthatatlanság álcáját. Alighanem nem élném túl. Vagy ha mégis, abban se túl sok örömem lenne.
Lépések. Még csak nem is lopakodik.*
-Ez feszegeti a pofátlanság határait.
*Nem tudtam visszafogni az ingerült felcsattanást, amikor a mozdulat, a közelség, a lélegzet nyomán felmeredtek a pihék a tarkómon és végigcsordul a hideg ellenére a forróság a gerincem mentén. Oké, megszoktam, hogy szórakoznak velem, de az iskolában erre még nem volt példa. Azért vagyok itt, mert ez a MENEDÉK! Nem tűrhetem. Nem engedhetem. Nem és nem lehet. Nem adom meg azt az örömet, hogy a kedve szerint cselekedjek, akármi is legyen az a kedv.
Hiszen ismerem őt. Tudom ki lehet, a sejtés olyan bizonyos, mint a parfüm, ami betolakodik az orromba. Minden nőnek, lánynak más illata van ebben a kastélyban, úgy veszem észre, távolról se hasonlítanak egymásra. Melore ártatlanul édes, Shael energikusan könnyed illatú, de ez... ez súlyos. Rátelepszik az emberre, mégse bántja, aki szimatolja, mert nem tolakodik látszólag az illat, hanem csak csalogat, elillan, hogy aztán újra beburkoljon, aztán megint elillan. Inspektor-szag van. Jellemző. Mi másba is keveredtem volna. Kinyúlok, az asztalomra firkált mintát egyetlen vonallal áthúzom, a vért a macska bundájára törlöm az ujjamról és a pálcámról, amikor végre hajlandóak megmozdulni az izmaim. Lassan. Nem viszik túlzásba. Belemarok a szőrbe. Vajon ha hozzávágnám a tetemet, meglátszana rajta a vér? Alakot adna neki? Vörös, formátlan árnyat, rémálomból szabadult szörnyeteggé formálná amelyik nedvesen csillog a lefelé folyó belektől, májtól, szívtől? Kegyeleti okok... végigsimítom a pálcát fölötte, az igét olyan halkan suttogom, hogy én is alig hallom, mire a test engedelmesen porrá válik, minden vérrel és cafattal együtt. Csak a padlón édesedik tovább a tócsa, de egy tisztatóbűbáj azt is eltünteti.
Az én vérem viszont erősen lüktet a halántékomnál, dobog a koponyámon a szív.*
-Most már nyomod sincs. Elmehetsz-*vetem oda valahova az ablak felé, mély lélegzetet veszek, a pálcát visszacsúsztatom az övemen függő tokjába, megtámaszkodom az asztalnak a derekammal, összefonom a karomat a mellkasomon. Nem fogom megtámadni, nem fogom felrúgni, nem fogok semmit csinálni, amivel aztán visszaélhetne a fajtája. Nem szegem meg a szabályaikat. Nem olyan gyakran és nem olyan látványosan, ahogy azt a diákok teszik. Elvégre felnőttek vagyunk, a felnőttek pedig másféle tétekkel játszanak. Én bújok, ők keresik a hibát bennem, ha nem találnak, hát csinálnak. Hát, nem fognak.
Türelmetlenül dobolok a karomon, összehúzom a szemem, ahogy fürkészek az ablak felé. Pont olyan türelmetlenül, ahogy a szívem rándul a mellkasomban. Gyors-gyors-gyors ütem, szinte a vergődéshez hasonló rándulások. Kesernyés a nyál, ami a torkomon csúszik le, feszült az izom a nyakamon, ahogy túl mereven tartom a fejem. Mitől félek? Garsidenál komolyabb rémek is laktak már a szekrényemben, nem fogok megijedni tőle. De. Megijedni megijedtem. Félni nem fogok tőle. Csak tűnjön el végre, jó lidércként, az ajtót kinyitva.*
-Ilyenkor már a mumusok is lefekszenek, gyerünk.

Shannon

"Minden éj s napon pedig
Lesz, ki búra születik.
Minden nappal s éjszakán
Lesz, kit sorsa kéjre szán.
Lesz, kit sorsa kéjre szán,
S lesz, kit örök éjre szán.
Tévhitre vezettetünk,
Ha nem éber a szemünk,
Az éjszülöttek az éjbe enyésznek,
Mert a fényben aludt a lélek.
Isten jő, s ő a szegény
Éjlakó lelkeknek a fény;
De ember-formát ölt magára,
Ha Napfény-ország népe látja."

Nem érted, nem értheted. Ebben a világban már nincsen olyan hely, ami menedékül szolgálna. Nincs olyan hely, ahol biztonságban érezheti magát az ember. Mindenkit megtalálunk, felkutatunk, ha kell, megölünk, aki az utunkba áll. Mondd édesem, te végül, hogy döntesz? Ugyanilyen makacsul tagadod majd a benned lopódzó sötétséget? Miért nem tudod elfogadni, ami nyilvánvaló? Miért teszel úgy, mint aki a jóságát védve menekül? Hazugság! Csupán a gonoszság elől próbálsz elrejtőzni, ami benned is ott lapul. Majd én előcsalogatom! Tégy olyat, amit megbánsz holnap, tégy ma este olyat, ami távol áll álarc lelkedtől! Tépázd meg a maszkodat és légy olyan, amilyennek születtél, légy olyan, mint én! Hadd legyen rád büszke a bátyád… Nem kell senkinek megtudnia, de ma engedd el a fenevadot, ami ott van az elmédben.
Nem hiszel nekem? Hát miért nem mondtál soha őszintén nemet? Miért nem tagadtad meg igazán a bátyádat és pusztítottad el rothadó gonoszságát? Miért? Mert valahol mindig is élvezted ezeket a dolgokat, mindig izgatta a fantáziádat az őrültség. Hogy milyen lehet a világot így látni, hogy milyen lehet ilyen szörnyű dolgokat elkövetni…ugye így van? Ugye nem csal a megérzésem?
- Hahh…
Felszakad a sóhaj a torkomból, ahogy újra közelebb lépek a férfihez, pálcámat ezúttal kérhetetlenül szegezem rá. Elrontottad a mókám Shannon! Hogy lehetsz ennyire udvariatlan? Mit számított neked az a nyomorult macska ott az asztalon? Nem szeretem, ha tönkreteszik a játékomat. Meglepsz! Kíváncsivá teszel! Feldühítesz!
Oldalt állok neki. Pálcám hegyét a torkához tartom. Egyetlen másodperc az egész. Érezni akarom, ahogy az artéria lüktetése, átkúszik a pálcámba, s az édesen rezonálni kezd. Fejemben pár átok gondolata sikít, meglepően gyorsan jönnek az ötletek. A gond annyi, hogy egyelőre nem akarok rá Cruciot szórni, vagy esetleg a testét égő sebekkel megkínozni. MÉG nem. Egyelőre csak a félelmet akarom élvezni. Csak annyit, hogy ebben a pillanatban talán én vagyok fölényben.
Tekintetem végigsiklik a férfin, szinte már zavarba ejtően, érezhetően, tapinthatóan. Végül megállapodik a pálcájánál. Kissé távolabb lépek. Pár lépés. Ajkaim némán formálják az „Invito pálca” szavakat. Ha sikerül elvennem, teljesen eltávolodok tőle, ha nem, akkor újabb cselt eszelek ki. Pedig én mennyire élvezem…élvezném, ha pálca nélkül tudhatnám, teljesen ki lenne szolgáltatva kényem-kedvemnek. Micsoda gyönyör volna!
Nem tudhatja biztosra, hogy én vagyok. Sejteni sok mindent lehet, a parfüm bárhonnan jöhet. És számomra ez a kétségbeesés a legszebb. Hogy hiába sejti, hogy én vagyok, leleplezni nem mer, mert az emlékek megbénítják. De ez így kezd unalmassá válni.
Halkan suttogni kezdek.
- Mondd, milyen érzés újra átélni? Hm? Milyen érzés volt amikor Brayden rettegésben tartott? Mesélj nekem édesem…mesélj.
Búgom édesen, tovább akarom fokozni a saját agya által generált emlékeket. Azt próbálom elérni, hogy minél több és több kép tóduljon az agyába, lepje el a pánik feketesége. Ki akarom hozni belőle a vadállatot! Azt, hogy ha másért nem is, legalább a saját védelme érdekében váljon olyanná, amilyenné én szeretném.
- Már nincs messze szívem. Közeledik. Nem érzed? Vissza fog térni és újra kezdődik minden!
Ekkor vöröslő rúzsnyomot hagyok a nyakán. Ismét a háta mögött vagyok. Talán fel is nevetek, nem tudom. Ellepi a vágy az elmémet. Mindig ebbe a hibába esek, tanulhatnék már belőle, ám oly édesen borzongató ez az érzés, hogy nem akarok.
- Még mindig kísért igaz? Még mindig felriadsz néha esténként…igaz?
Nem bírom tovább. Tennem kell valamit végre. Valamit, ami megpecsételi az estét, ami bebizonyítja, hogy nem csak emlékeket felidézni jöttem. Pálcámat lendítem, ha az övé nála maradt, kivédheti. Tudom. De nem érdekel.
„Finis Captivo”
Láncra verhetlek? Megtudom tenni? Rabul ejthetlek? Vagy kivéded? Nem adod meg ezt az örömöt nekem igaz? Szörnyű.
- A mumus alszik, én nem. Te tudsz ma még?
Remélem, hogy nem. Milyen kegyetlen vagyok. Pedig soha nem ártott nekem, de ez nem lényeg. Meg akarom szerezni magunknak és tudom, hogy képes vagyok rá. Ez az én adományom...hogy a halálba csábítsam a férfiakat. Légy halálfaló! Tarts velem!

Monique

„Itt van mindig üldöz,
Soha nem szabadulok tőle,
Mondd mit tegyek, mit is tehetnék,
Hová fussak előle?”

*Valahogy ugyanaz a kellemetlen, öngúnyos, keserenyésen édes gondolat emelkedik fel buborékként a tudatomban, ami akkor is megörvendeztetett már, amikor a miniszter úrral beszélgettem. Bár voltaképpen nincs különbség, hiszen a műfaját tekintve mindkét ember ugyanaz. Feketék, sötétek, nehezek, mételyes mérget lehelnek a világba, amit megérezve a félelem fattyúdalát dobogja az egyszerű gondolkodású szívem. De a tudatom azért ennél már előrébb tart. Megvárom, amíg a gondolat pukkan a fülemben és elenyészik. A nyúl is várakozik a csörgőkígyó előtt, mielőtt megfeszített mancsokkal ina szakadtából inalni kezdenek, általában már későn. De mindig van lehetőség arra, hogy időben elindul. Nem sok, De van.
Trükközik a drága, érzem, ahogy a pálca megrándult az oldalamnál, a tenyeremmel nyomom vissza, ráhajtom a tok tetejét. Nem véletlenül hordom ilyesmiben, nincs az a varázslat, ami rábírná a pálcát, hogy gombolja ki a tokját. A korábbi érintés még izzó pontként ég a torkomon, nem volt fájdalom, nem volt kín, csak a kellemetlenség, ahogy a duzzadt erekre nyomódott a hideg fa.
Miért hiszi minden halálfaló azt, hogy velem kell játszadoznia, majd én jól kielégítem az egójukat, vagy nem tudom minek nevezzem azokat a beszélgetéseket, amiket velük lefolytatok, ha nem az egójuk ápolászásának, szakmai becsvágyuk megvalósításának. A hangja. A hangja pontosan alátámasztja azt, amit az illata alapján gondoltam, a mondanivalója pedig még inkább. Felnevetek. Szakasztott úgy, mint akinek testen kívüli élménye van, maró hidegséggel.*
-Újra átélni? Sokat tudsz, de mit gondolsz magadról? Braydennek a közelébe sem érsz, tudod. Ezért provokálsz. Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak.
*Mélységesen undorít a gondolat, hogy arról kéne mesélnem. Még rosszabb az „édesezés”, soha nem szoktam meg, hogy becézzenek, de ettől a nőtől azt hiszem, természetesnek vehetem. Ellököm magam az asztaltól, hogy ne érhessen újra hozzám, eltávolodok az asztaltól, elténfergek a kanapéig, leülök, hátradőlök. A balomat a pálcámon tartom, amikor a lánc rácsavarodik, meg a bokámra, felvonom a szemöldököm. El akar húzni? A lánc végét követem a tekintettem, megállapodik a semmiben, ahol a pálcája van. Mögéképzelem az alakját, filigrán női személy, sötét haj, csillogó, fekete szemek, embertelen mosoly, fehér fogacskák, piros nyelv.*
-Soha nem kezdődik minden ugyanúgy, ugyanolyan módon. Legyen igazad. De még nincs itt, tőled pedig nem fogok úgy félni, mintha ő lennél-*megjátszósan könnyed a hangom, legalább erre hajlandó. Nem remeg, nem botladozik, nem sántít. Felemelem a jobb kezem, a láncot elkezdem felcsavarni a kézfejemre. Ugyan már. Ezt a bűbájt is ismerem. Sokat tapasztaltam, sokat láttam tőle. Sokkal többet is kihoztak már belőle. Fantázia, kreativitás!
Mindazonáltal nem kéne bíztatnom.*
-Tudok. Édesdeden fogok szundikálni, amit kiteszed a romlott lelked az ajtón-*honnan jött ez a kifejezés? Ha már lelkek és romlás nekem sincs okom panaszra. Rosszallón meghúzom magam felé a láncot, vagy közelebb jön, vagy hagyja nyúlni, amíg csak a varázsereje kitart. Meddig tart ki? Jól képzett halálfalóként elég sokáig. Na de a türelme? Voltaképpen nem járna jól egyikünk se, ha elfogyna neki. Nekem fájna, neki meg... nem tudom. Talán vennék rajta revansot? Talán.*
-Kár tagadni. Na és? Mi közöd van hozzá? Ez az én dolgom, nem hiszem, hogy őrködni akarsz az álmom felett. Előrebocsátom, nem is hagynám. Te idegen kísértet vagy, testetlen, formátlan, semmi keresnivalód nincs itt. Miért jöttél?-*vajon miért? Gondolom ugyanazért, ami az egész rendszert mozgatja. Félelemért, rettegését, alázatért. Reszketésért, könyörgésért.* -Ne fejtsd ki, ismerem az indokot. Rossz helyen keresgélsz. Nálad veszélyesebb szörnyekkel is volt már dolgom-*talán nem kellett volna ilyen nyersen az arcába vágni, de mint minden félelem és ijedtség, ez a mostani is elkeseredett dühöt szül.*

Shannon

Kellemes nosztalgia árad végig rajtam, ahogy végigsétálok az ismerős folyosókon, csupán egy-egy óráról késő diákkal összefutva utamon. Szívesen megpihennék az ablakok előtt a kinti repülésórát szemlélve, esetleg csak a járkáló diákokat, de sajnos kötelez a menetrend. Így is meg lesz a böjtje még ennek a kirándulásnak, még ha rövidre is fogom. Sőt, már most érzem tagjaimban az árát. Nem hiába vágytam pihenésre, hiszen a birtok bejáratától kellett végig gyalogolnom, és be kell vallanom messzebb van ez, mint gyermekkoromból emlékszek. Az átvizsgálásról és az azt végző halálfalókról inkább nem is szeretnék szót ejteni. Így is ráz még a hideg és az undor, hogy végigkúszott rajtam tekintetük, mágiájuk és kutató kezük nyálkás gőteként. Túl sokat vesztegeltem ott. Viszont nem bízhattam holmi jóhiszemű madárkára, se Shannon jóakaratára az ügyet. Valóban, ez különleges eljárást igényel. A múltkori elválásunk… nos sajátos volt. fogalmam sincs mit gondolt rólam igazán, amikor késő délután elhagyta a kórházat azon álnok trükköm után, és előtte elmondott szavak, kérések, vádaskodások hogyan érlelődtek meg benne akkor és azóta. De hát muszáj volt, annyira muszáj! Anélkül most nem lenne kezemben az orvossága, ami ha nem is oldja fel minden problémáját, legalább enyhíthet rajtuk. Akkor is, hogyha álnok férgek megdézsmálták „próbaként”. Még jó, hogy mindig többet hozok!
Illetve azóta beszéltem lelki sérültekre szakosodott orvossal is, de úgy érzem vajmi keveset fog segíteni nekem. Shannonból csak egy van. Ezt a pszichózist pedig nem mindennap látják, és még ritkábban gyógyítják. Nemes Opál, csak egy van belőle a világon, és minden csiszolás teljesen átalakítaná, nyersen kell hagyni, hogy ne vesszen el önmagában. Ha ilyen ambícióim lennének, hogy parádéztatva hordjam körbe dicsőségért mások sebeit véres kardként harcmezőn, és ez lenne a szakterületem, akkor csodálatos tanulmányt írhatnék belőle. Ám ez távol áll tőlem.
Legalább olyan távol, mint Shannon nemrég megismert jelleme attól a képtől, ami irodája mellett díszeleg. Elszemlélem a játszadozva viháncoló kis tündéreket, és mosoly húzódik arcomra. Még ha árnyak lengik is be a régi épület falait, akkor is mindenhol megtalálható annak tiszta, üde megronthatatlan bája és öröme. Ez a hely fiatal szivek gyűjtőhelye, álmok, vágyak, lehetőségek… hogy is lehetne elnyomni még akár háború alatt is ezt a hatalmas erőt?
Engem is átjár hely szelleme, a remény ereje, ami maga a mágia. Itt Shannon is megkaphatja a gyógyulás esélyét, jobban, mint bárhol máshol.
Határozottan kopogok ajtaján.
„Shannon?”

Sötét hajnal

fehér éj

Nem volt semmi a két világ közt, ami megállíthatta volna csendes surranását a szürkeségben a fehér és a fekete határán. Balján kúszott a nyálkás sötétség, az alkarjára tekeredve húzta hátra, míg a jobbjában fehéren izzott a pálca az átoktól, ami nem távozott el belőle, mementóként ott maradt.
Mementója volt annak, amit éppen elkövetett. A léptei alatt szürkeség, a balján árnyak, jobbjában fény, előtte pedig az élet vörös tengere lüktetett, végeláthatatlan foltként mázolta a horizontot, összepárállott a melege a lélegzetével.
Még ki sem hűlt a férfi, aki mellé térdelt. A mozdulatlan test nyirkos volt, miközben a hátára fordította, az arcába bámult, de nem ismerte fel a vonásokat, torzultságukban megrémítették, a félsz, hogy mi lehet a vérmáz alatt menekülésre ösztökélte, keresztülhopponált a vértengeren, rándult a tudata néhányat, amíg a szaggatott utat megtette, és végre magára maradt a semmi közepén, ritmustalan hangokkal, soha nem egyedül a magányosságba, odabent...

*Felrezzentem, egy újabb álom, újabb, őrült látomás, érthetetlenül körvonalazott valóságosságával rémületes, sűrűn nyeldekelve bámultam az ajtóra, ahonnan a hang jött, ami rángatott az alvás közel sem édesen ölelő karjaiból. Kissé hunyorítanom kellett, ahogy a nap besütött az ablakon, éppen a jobb szememben, miközben a hátralökött székemben ültem, a lábam az asztalon.
Levettem róla, előrehajoltam, balról lestem az ajtót, a pálcám is a bal kezembe vettem, mert teljesen képtelen voltam fókuszálni a másikkal. Ugyan Shannon, ez az iskola, semmi igazán veszélyes nem lehet az ajtód előtt.
Ezt hittem a télen is.
Azonban ez a hang... igen, túl közeli ismeretség ahhoz, hogy máris elfelejtsem, megkönnyebbült sóhajjal dörzsölöm meg a homlokom. Bátor ember, meg kell hagyni, de hát ilyen a fajtája, meg voltaképpen, miért félne az iskolában? Meg miért ne okozna nekem még több bosszúságot, feltűnést, megcsóválom a fejem. Ahogy akarja doktor úr, aligha tudok érdemben tiltakozni az eljárás ellen, legfeljebb kiátkozom a szobából, ha nagyon nem tudok vele mit kezdeni. Gondolom, fogalma sincs arról, hogy mivé fajult az a nap, amikor legutoljára találkoztunk, de erről aligha fogom én felvilágosítani.
Csak nyugodtan Shannon. Hétköznapi fecsegés, gyors mozdulattal rendbe szedem a talárom, lesimítom a gyűrődéseit, összegombolom a pólóm felett, mielőtt kinyitnám neki az ajtót.*
- Fáradj be Caeoimhin, ha már eddig elfáradtál-*invitálom, becsukom mögött az ajtót, rutinos pálcamozdulattal idézem magamhoz a Roxfortos manót.* -Kávét?-*a cukor úgyis itt van nálam fent, félretolom a mugliismeret beadandókkal együtt az asztalról, annak a szélének támaszkodom, miközben a kanapé felé intek, üljön le nyugodtan. Figyelmesen szemügyre veszem, talán tanúsíthatnék némi érdeklődést az állapotom iránt. Kéne írnom egy cetlit ilyen vészhelyzetekre, amin pontokba szedem, hogy mit is kell csinálnom ilyenkor.*
- Jó hír, rossz hír?

Shannon

Már készültem újra koppantani, hátha nem hallott, esetleg benyitni, ha mégse lenni itt, mert talán órát tart, amikor meghallom bentről a mozgolódást. Jól van, akkor várunk még egy kicsit, és lőn, jő a jutalom, egy enyhén megzilált Shannon képében. A hangja mintha egy kicsit mély lenne, és az egy csipa a bal jobb szeme alatt? Biztos aludt, egészen aranyos. Bár nincs túl jó tapasztalatom alvó Shannonokkal, azért bizakodok, hogy a saját élőhelyében kevésbé védekező. Bár lehet territoriális… oh miket beszélek én már megint?
„Köszönöm.” Biccentek, és kihasználom a lehetőséget a leülésre, ha más nem azért mert úgy érzem mentem széthasad a hátam vagy legalábbis leesnek a lábaim. Ez így nem fogja járni. Kifele menet beszélnem kell az ellenőrökkel, hogy a légi közlekedéshez hogy állnak, mert hogy én még egyszer kerekesszékbe üljek kizárt, ahogy az is, hogy ezt az ügyet félbehagyjam!
Oldalamra helyezem a mankómat, és megmasszírozom a bal lábamat fájón. Bárcsak lehetne hopp-port használni az iskolába, vagy hoppanálni, de hát a gyermekek védelme valóban fontosabb az én kényem-kedvemnél.
Finoman bólintok a kérdésére. „Egy csészét elfogadnék.” Az alatt lenne időnk beszélni egy kicsit, és őszintén? Örülök az ajánlatnak, még ha csak üres udvariasság is, sokkal természetesebb viselkedés, mint amit kórházban mutatott, helyes, nagyon helyes. Valóban jót tesz neki a környezet.
„Ugye nem zavarok nagyon? Csak pár dolgot szeretnék megbeszélni és odaadni. Jobban érzed magad azóta?” Ugyanis jobban nézel ki. Bár igaz, egy délutáni pihenő és egy roham után én is egészen másként festenék.
„Is-is. Sajnos tényleg epilepsziád van, de a jó hír, hogy nem túl nehéz kezelni. Illetve több átokmaradványodra is lenne kúrám, amivel csökkenteni lehet hatásukat hosszú távon.”
Előveszem a kis táskámat, és picit büszkén nézek tartalmára, ha már sikerült behoznom kielégítő mennyiségben. Három üvegcse, és két apró zacskónyi tablettából áll csupán, miután metodikusan kombináltam össze különféle hatású anyagokat, hogy azért mégse egy kis szekrényre való gyógyszert kelljen nyelnie naponta. Így talán hajlandó is lesz rá. Elég sokáig tartott mit ne mondjak, nem egy álmatlan éjszakámat töltöttem bájitalkönyveket tanulmányozva. Nagyon remélem, hogy működnek, bár leteszteltem őket. Ha hatásukat nem is fejtik ki, ártani nem fognak neki, reméljük. Az altatóra is ezt gondoltam. Kicsit összeugrik a gyomrom, és a kínos csendben és hangulatban nem bírok tovább keringeni a forró kása körül, ami maga a beszédpartnerem létének ténye. Halkan szólalok meg.
„Sajnálom a múltkorit. Aljas volt tőlem. Nem lett volna szabad rád erőltetnem az akaratomat, még ha javadat is akartam.” Összeszedem a bátorságomat, bármilyen megalázó is volt a kirohanásom, és a szemébe nézek őszintén és bűnbánóan, mert így is érzek.

Sötét hajnal

fehér éj

*Vajon mennyire látja rajtam, hogy álmomból ébresztett? Sehogy nem fogom tudni kezelni, ha elkezd mentegetőzni ezért, hanem egészen rövid úton a falnak megyek, de olybá fest, hogy simán csak elfogadja az invitálásomat. Miután ilyen célzatosan a nyakamra jött. Előtte küldhetett volna egy figyelmeztető baglyot, én pedig, persze tiltakoztam volna a látogatása ellen, ahogy zsigeri mélyen, ahol az igazi fájdalmak fogannak még mindig tiltakozom. Egyszerűen nem akarok tudni semmit, amit mondhat nekem, mert az biztos valamiképpen kioktató lesz, és fárasztó. Esetleg megalázó, elvégre az én bajom az én bajom, másnak ehhez semmi köze, volt már olyan helyzet, amikor nagyobb szükségem lett volna orvosra, mint egy kis roham, de akkor persze senki nem volt ott.
És persze, nem is voltam igazán életveszélyben...
Képes vagyok anélkül feldühödni a puszta jelenlétével kiváltott gondolatok ritmusán és lendületén, hogy egyáltalán megszólalna. Vajon ő orvosilag milyen következtetést vonna le ebből magára és rám vonatkoztatva? Majdnem ilyet kérdeztem délután a harmadévesektől, csak egy kicsit más témakörben.
Iszik kávét. Nagyon helyeslem.*
- Csak amennyire egy medimágus jelenléte mindenkor zavaró és kellemetlen, semmi különlegesben nem akadályozol-*elmosolyodom, valahogy nem tudom felmérni a saját szavaimban mennyire voltam mételyezőn rosszindulatú, és talán nem is volna helyes egészen túllőni a célom. A manó szerencsére gyorsan fordul, halk pukkanással jelenik meg.*
- Minél jobban?-*kérdezem szórakozottan, miközben az én csészémet levéve, sziruppá keverve a tálcát a kávéval, tejszínnel, cukorra felszolgáltatom Caeoimhin elé.* - Azóta nem volt rohamom, ha erre vagy kíváncsi, és... nem történt semmi végzetes -*mondom végül habozva, elvégre élek, ez pedig beletartozik a semmi végzetes kategóriába. Lassan mozgatom a kanalat, körbeforgatom, hogy felemelkedjen a súlyosan leült cukor a csésze aljából, érezni az ellenállást. Bólintok a szavaira.*
- Bizonyos olvasmányokból sejtettem-*mit áltatom magam, tudtam. De Caeoimhin is áltatja magát, hogy könnyű lesz kezelni. Főleg, hogy sohse tudja, mi ér. Ahogy én sem. Mi jön még. Közel sincs vége az évnek, és az iskolán belül úgy érik az erőszak gyümölcse, mintha csak belőlem táplálkozna, vagy torz tükörképét akarná visszaadni az életemnek.*
- Egyelőre csak próbálkozzunk egyfélével, mielőtt úgy járok, mint a mákonyleveddel-*vetem oda kissé talán nyersen, nem felejtettem ám el, és továbbra sem tartom egyenes húzásnak, teljesen szétestem attól a létől. De Caeo már nem rám figyel. Pakol, gyorsan és röviden, mégis...*
- Ez mind?-*nyögök fel hitetlenkedve, döbbenten, kizárt dolog, hogy ezt mind meg tudjam jegyezni, még akkor sem, hogyha felírom sorrendben, és mi van, ha mindegyik okoz valami váratlan kis hatást, ugye.* - Hát nem bizony, de ezt se gondolod komolyan?!

Shannon

„Elnézésedet kérem akkor. Nem mertem bagolyra bízni, a végén félreértés történik, esetleg elveszik” Vagyis elkobozzák, ha nincs értelmes szót szóló karakán jellem mögötte, de annyira még én sem vagyok hazafiasan hősies, hogy ellenség kígyófészkében hangoztassam a véleményemet a rendszerről. Ez nem volt túl szép, a kígyók kedves állatok. Biztos van erre valami jobb kifejezés, sajnos nem vagyok elég költői, hogy most eszembe jusson.
„Ennek örülök. Köszönöm.” Elveszek egy csészét, kis tejjel öntöm fel, valahogy furcsán merev és kínos a légkör, szike kéne a vágásához, vagy műtéti fűrész. Bár tudnám, hogy vannak-e közeli barátai, de kétlem, hogy olyan volna, aki előnyös lenne e helyzetben, ha egyáltalán léteznek. Nekem kell felvennem ezt a szerepet, és ahhoz túl kell jutnom a kellemetlenségeken, és felvállalnom, hogy az én lelkemen száradjanak a dolgok. Ah, bár pszichológus lennék!
Belekortyolok a kávémba. Valahogy furcsa, hogy ennyire édesszájú. Nem tipikusan férfias, és nem is illik ahhoz az énjéhez, amit kívülről mutat, amikor sérült, vagy védi magát. Bár persze, én nem tudhatom milyen hétköznap. Lehet, hogy elragadó, kedves, simulékony diákjait nevettető tanár, akinél mindenki bizalmasra lel, hiszen nem az illene egy házvezetőhöz? Legalábbis Sárgához? Melyik az álca? Gyengédségre vágysz Shannon?
„Igen, gondoltam, hogy nem idegen az ötlet számodra. De manapság még a muglik is hatékonyan tudják kezelni. Persze… lehet, hogy nem hat kellően erősen, amit elsőre felírtam, a sok másik átok miatt ugye.” Óvatosan közelítem meg a problémát, mert bár nem akarok nocebo effektust létrehozni, főleg olyasvalakiben, aki amúgy is kételkedő, inkább leszek őszinte mostantól. Megérdemli, és nincs értelme eltitkolni.
„Mondanám, hogy egy kis nyugalom és életmódváltás sem ártana, de bizonyára itt a Roxfortban érzed magadat a legjobban, hisz mi tagadás, valóban a legbiztonságosabb hely. Kicsit nosztalgikussá is tesz. tulajdonképpen hogyhogy a Hugrabug háztanára vagy pont? Hollóhátra vagy Mardekára tippeltem volna igazából.”
Hm, vajon bemehetnék egy órájára? Sokat segítene, hogy meglássam, hogyan is viselkedik másokkal szemben. De talán majd máskor, ez még nagyon tolakodó lenne. Ha esetleg felmerül jó apropó megkérdezhetem még azért.
„Elvileg biztonságosak, de igazad van, lehetnek mindig mellékhatások, bár most már sokkal jobban értem milyen érzékenységeid vannak a vizsgálatok után. Ha tudtam volna, már akkor sem adok neked ilyen szert. Sajnálom, hibáztam.” Picit elgondolkodok a kezeimet szemlélve, de igen, igaza van, és bizonyos érthető a bizalmatlansága is. „A legjobb az lenne, ha most vennéd be, és megfigyelném az állapotodat egy ideig utána.” Kicsit elmerengek a lehetőségen. Erre nem terveztem, még van dolgom ma. Lehet nem kéne itt marasztalnom magamat, nem is túl udvarias. Viszont orvosilag meg…
„Igen, ez nem olyan sok. Ennél sokkal többet akartam eredetileg, ez már a kombinált és könnyített verzió. De, teljesen komolyan gondolom. Ez csak öt szer, csak annyi, hogy már előre hoztam eleget egy hónapra. Ha működnek rendesen, akkor majd hosszabb időre csinálok eleget. Ha akarod megbűvölhetem az üvegeket és zacskókat, hogy szóljanak, amikor be kell venni őket. Mondjuk csak annyi, hogy a tablettákból reggeli és vacsora előtt egyet-egyet, a bájitalokból egy fél millilitert este italba keverve ebből a lila üvegesből, a másikból reggel ugyanezt. Egyszerre veheted be tablettákkal. Mindig három abból, és egy ital. Idővel, ha kitisztul a testedből egy-két átok majd leválthatjuk, vagy akár ki is iktathatjuk egyes szereket.” Biztatóan mosolygok rá, hiszen tényleg egyszerű.

Sötét hajnal

fehér éj

- El se bírta volna a bagoly-*bizalmatlanul és rosszindulatúan méregetem a csomagot, komolyan képes volt ezt mind magával hozni, csak azért, hogy megetesse velem. Ha meg akarnám mérgezni magam, akkor biztos egy orvossal küldetném el a mérget, a „csak jót akartam neked” hozzáállásba és persze papírdobozva csomagolva.
Persze, engem ki akarna megmérgezni? A létezésem jelentéktelen, mondhatni, úgyszólván, legalábbis jelen pillanatban az.
Lestresszelek attól, ahogy a kávémat nézi, a csészét a kezemben, a kortyot a torkomban, nagyon nem szeretném tudni, hogy mire gondol, milyen vélt következtetései vannak ebből, de azért nem merem kinyitni a fiókot, ahol a Mindenízű várja, hogy elérkezzen a kávézás ideje, és most bizonyára teljesen elégedetlen. Egy édességnek is lehetnek érzései. Miért pont annak ne lehetnének. Nekem is vannak, nemde? Vagy... ?*
- Megbocsáss doktorkám, tudom, nekem nincs orvos tapasztalatom, stb, stb, így csak a gyakorlati megfigyeléseimre hagyatkozhatok, de... a rohamok következetesek, nem teljesen véletlenszerűek, mint azt a varázstalanok írják. Persze, nem tudom, mi zajlik a fejemben, de vegyük számításba, hogy a vérem tiszta, ezáltal minden sejtemet és gondolatomat áthatja a varázserő-*csak így tovább Shannon, csinálj teljesen hülyét magadból olyan elméletekkel, amiket saját magadban futtattál végig üres éjszakákon.* - Hovatovább azt kell feltételeznem, hogy a varázsló mivoltom miatt olyan mágikus hatásokra reagálok leginkább, amik túlmutatnak a hagyományos varázshasználat hétköznapiságán. Mivel ezek nem elkerülhetőek, nem tudom, hogy ilyen váratlan, absztrakt hatásokra fel vannak-e készülve a gyógyszerek-*jah, és amúgy simán csak megkeserítem a saját életem mindenféle képzelgéssel, de ez tényleg ne legyen már orvosi dolog. Egyáltalán, mit keresel itt Caeoimhin? Őszintén, ki kérte, hogy itt legyél? Biztos megsértődnél, ha ezt elédvágnám szó szerint, kikérnéd magadnak a stílust, és átfordítanád rám, hogy miért nem hagyom, hogy segíts nekem, miközben pedig az alapkérdést nem válaszoltad volna meg. Nem kell segítség. Van, amin nem lehet segíteni.
Életmódváltás. Elmosolyodok, belekortyolok újra a csészébe, hátrahajtom a fejem, hogy az utolsó cseppeket is eltüntessem, majd leteszem a még jócskán meleg csészét. Már a szívem se rebben a kávétól. A megszokás fásulttá tesz kívül és belül.*
- Itt volt üresedés-*hunyorgom rá, kissé megrázva a fejem.* - A Hollóhát de Crassóé, ő feketemágus, a Mardekár pedig nem fogadna el egy olyan varázslót, mint én, aki, ugye, mugliismeretet tanítok. Ennek a háznak a tanulói adják az órámra járóknak a zömét, így a legtöbb atrocitásnak is ők vannak kitéve, tehát az órámmal, amit tartok eleve felelősséget vállalok értük, most az, hogy a házvezetői tisztjüket is ellátom, nem jelent olyan gyökeres fordulatot-*és legalább jobban lefoglalom magam. Nem a saját sorsomon kesergek, ha az övéknek falazok biztonságosabb menedéket.
Figyelmesen hallgatom, ahogy a gyógyszerekről és a hibájáról beszél, kissé összehúzott szemmel. Tehát annyira megvizsgált, hogy már tudja mire vagyok érzékeny. Ez egy olyan tudás, amit nem szívesen osztottam volna meg vele, de hát ez már csak így szokott lenni. Kicsit megingatom a fejem, még hogy megfigyelni egy ideig. Hátborzongató a gondolat, hogy bevenném a gyógyszereket, aztán ülnénk itt egymással szemben, mint két faragott sárkány, és várnánk, hogy történjen valami, ő okos kis szemeivel vizslatna engem, miközben én mondjuk malmoznék.*
- Aham-*hosszan meredek rá, összeráncolom a szemöldököm*- Nincs elég bajom a paranoiával, még hangokat is halljak a zacskóból? Nem, köszönöm, inkább kockáztatom, hogy valamelyiket teljesen elfelejtem. Nem tetszenek-*ez persze nem jelenti azt feltétlenül, hogy nem fogom bevenni őket, de várom a kampány további részeit, hátha meggyőznek.*

Shannon

„Ugyan, kuvikban nem utazunk. Uhum van, az újszületett is elbír.” Szívem szerint megforgatnám a szemeimet ezen a gyerekes hozzáálláson, de inkább csak a jól ismert lágy mosollyal kísérem köretként a megjegyzésemet. Így is elég mérges, nem kéne kiemelni mennyire nevetséges is a problémázása egy ilyen apróságon. Sima tüdőgyulladásra van, hogy több szert kell adni! Arról én nem tehetek, hogy hatvanféle átok van benne és egy komplex pszichiátriai tünet együttes. Most dobjam fel vajon a gyógyteák nyugtató hatásainak előnyét, illetve a szolgálati kutya lehetőségét, vagy… nem, ez így is túl sok. Először erre vegyem rá. Olyan ijedten néz rám, most hogy belegondolok. Nyugalom, semmit nem raktam és nem is fogok tenni a kávédba. Már minden benne van a gyógyszereidben, egy enyhe nyugtatóval az estiben és étvágygerjesztővel együtt a reggeliben. Lehet túl sokáig mélázott el a tekintetem rajta, ha ennyire felfigyelt rá. Öreg hiba.
Érdeklődve hallgatom a kis előadását, miközben megkevergetem alaposan a kávémat, és csak egy pillanatra kérdőjelezem meg azt, hogy viszonzásként meg akar-e mérgezni? Illetve, hogy meg tudna-e? Veszek egy mély levegőt, mielőtt kiértelmezném mire is akart kilyukadni.
„Nos, amíg nem próbáljuk meg nem tudhatjuk, nemde?” Iszok egy kortyot, igazából ezzel be is fejezhetném, de rendes magyarázatot érdemel. „Az epilepszia egy nagyon sokrétű és sokféle betegség. Van, akinek csak bizonyos ingerekre lesz rohama, van, akinek véletlen és magától, bizonyos időközönként, és végezetül van, akinél a kettő kombinációja található meg. Amit leírtál, azok alapján nálad ez utóbbi áll fent. És mivel minden roham életveszélyes, és hosszú távú agyi károkat okoz illetve újabb rohamok esélyét növeli, ezért érdemes a kezelés, még ha igen, lehetnek is kivételes rohamok erős behatások miatt. De még azok is gyengébbek lesznek megfelelő kezeléssel. Illetve ugye nem csak azt akarjuk kezelni.”
Remélem kellően hivatalos a szöveg, és még nem vesztettem el a „kibeszélem a nomád alól a lovat” stílusú fogalmazásmódomat, ahogyan azt anyám szokta mondani. Ha más nem, az igazság és a puszta tényleges közlés remélem hat rá. Mostani találkozónk eddig sokkal kellemesebben zajlik, remélem így is marad.
„Másrészt kérlek vedd figyelembe, hogy bár a muglikat említettem, ezek a gyógyszerek teljes mértékben mágikus hatásúak, úgyhogy merem kockáztatni, hogy kellően méltóak a nemes véredhez, hasonlóan idomulnak, változnak és fejlődnek a testeddel együtt hatva. Természetesen majd finom hangolni kell őket éppen ezért, de reményeim szerint sokkal többel képesek megbirkózni, mint a hagyományos pirulák.” Azért álljon meg a menet, ha azt hiszed az aranyvérűséggel pattoghatsz és kihúzhatod magadat ez alól. Ha nem ez a rendszer lenne, és nem kettőnk élete múlna rajta, vagy a te ostoba sznobizmoshoz és büszkeséghez fűzött bizalmad és türelmed esélye komolyan fellépnék az e fajta gondolkodás ellen. Még hogy tiszta vér! Őrülettől, háborútól, gyilkolástól és bűntől mocskossá fertőzött vér. Ne nevettess Shannon, ebben még te sem hiszel. Ha megadatott volna nekem az a luxus, hogy ne legyen aki elsirasson megmutatnám összes nyomorul féregnek, aki azt hiszi az EMBEREK jogai képességektől, családtól vagy bármi más idióta általuk előírt metaforikus karikák átugrásán múlik. Leveszem megtisztítani a szemüvegemet frusztráltságomban.
„Igen, ez így logikus. Jó látni, hogy a szíveden viseled a tanulóid sorsát, biztosan nagyon kedvelnek. Remélem nem sok kistanonc szívét törted össze még.” Értőn bólintok a valóban logikus gondolatmenetre, majd visszaveszem a szemüvegemet. Hát tisztább nem lett, az biztos. És valóban örülök, a hugrások túláradó lelkesedése és őszinte kedvessége talán jó hatással van rá, még inkább, mint más házak. A presztízs, és az előbb említett ostoba hagyomány, vér helyett inkább láthat általuk, rajtuk keresztül, egyenlőségelvűen és igazságosan. Egy kis sárga még senkinek sem ártott meg.
„Oh, pedig hallhattad volna a csodaszép hangomat minden nap.” Nevetek halkan és kiiszom a maradék kávémat. „De bízok a képességeidben, és hogy adsz esélyt, hogy egy ilyen apróság segítsen rajtad. Ha esetleg valami kellemetlen mellékhatást érzékelsz, vagy bármi érdemlegeset, akkor nagyon örülnék, ha amazt megírnád nekem.”

Sötét hajnal

fehér éj

*Kissé megforgatom a szemem. Uhu, na persze, már csak az hiányozna ide, egy újszülött.
Csapongok, megint rettenetesen csapongok, az ébredés utáni magabiztosság lassan lepereg, elönt a kétely és a félelem, ki ez a varázsló itt, miért ül a kanapémon, miért van mellette az a zacskó, miért beszél hozzám, és egyáltalán mit akar tőlem? A zavart nehezen dolgozom fel a korábbi információkkal, annyira helytelen az itt tartózkodása, annyira nem természetes a létezése.
De meg kell küzdeni vele, nincs mese, koncentrálnom kell a figyelmemet, még akkor is, hogyha kínzóan nehezemre esik ez. Ennek ó nem, sajnos egyáltalán nem az az oka, hogy annyira unalmas dolgokat beszélne, bár így lenne. Egyedül azért tudok figyelni rá, mert a veszélyérzetemet mozgatják meg a szavai, a rosszallásom, és más, hasonló kaliberű érzéseimet váltják. ki. Orvos. Mit vártam? Hogy majd megnyugtat a jelenléte? Bár én nem vártam.
Talán, ha lehunyom a szemem, szertefoszlik.
Sajnos már nem merem lehunyni.*
- Ezt mondod azoknak is, akiket felnyitsz és meghalnak, vagy sem? Nem tudhatjuk, amíg nem próbáltuk-*nyögöm ki végül fájdalmasan, csak hogy meg tudjak kapaszkodni valahol a leírásában, értékes és ízes, és mindenekfelett olyan elbizonytalanító, mint semmi más. Kár volt hagynom, hogy beszéljen. Percekkel ezelőtt még több bátorságom volt megpróbálkozni a kis gyógyszereivel.*
- Iiigen?-*bólintok egyet elbizonytalanodva. Nem lehettem mindenre felkészülve az érveléssel, arra, hogy ez valami ilyen változatos kór, egy ilyen dögvész, egy ilyen ragály, de hát voltaképpen ő az orvos, legalább erről többet tud, mint én. Na nem mintha ettől jobban bíznék benne, de figyelmesen hallgatom. Jobb mindent megtudni erről a belső féregről, ami fel fog emészteni.
Nem is tudod igazán mi az a halálos Caeoimhin. De nem én fogom elmondani neked, hiszem megnyomorodtál már egyszer, ki vagyok én, hogy ennek a nyomorúságnak a fájdalmát újra felelevenítsem, mint a mindennapos gyakorlat része? Ezt a menetet, mondhatni megnyerte, tárgyi tudást tekintetében mindenképpen győzött, én pedig, csak pislantok néhányat az értés jeleként, és próbálok nem lefordulni az asztal széléről, ahol sikerült megtelepednem.
Hogy vegyem figyelembe? Fél mosollyal szemlélem, hagyom beszélni, bár érzem, hogy lassan átjár a feszültség, amit azt hiszem, kénytelen leszek tudatni vele. A szép kezdés után lassan, de biztosan felejti el, hogy hol van.*
- Ha jól értem, azt akarod mondani, hogy nem csak a betegségem akarOD kezelni. Én viszont abban egyeztem ki, hogy csakis azzal foglalkozunk, amitől összeestem az utcán-*nem veszem a számra a nevét, valahogy olyan lenne, mintha elismerném a betegség létjogosultságát. Nem lehetek beteg. Ez csak a sokk, a megpróbáltatás hatása. Ha mégoly rendszeres is.* - Sőt. Csak azt hagyom kezelni, a többivel ne foglalkozz, nem akarom, hogy bele, hogy hozzájuk nyúlj-*elmúlnak majd a kínzás nyomai, mindig elmúltak, mindig is el fognak múlni. A mellkasomon keresztezve a karjaimat figyelem, feszülten, határozottan.* -Ahhoz viszont elég egy szer, amit észben tudok tartani. Mint a tanulóim sorság, ha már témánál vagyunk.
*Kissé félrehajtott fejjel fürkészem az arcát. Nem fogom hagyni, hogy a sebeimhez nyúljon, az átkaimat kezelje. Brayden meg is ölne, ha másra bíznám a munkájának befejezését, így vagyok jó, ahogy ő hagyott. Megtette, amit megtehetett, a többinek idő kell. Nem lehet Caeoimhin, biztos lelomboz majd. Nem segíthetsz rajtam. Nem azért, mert nem tudsz, hanem nem szabad.*
- Vedd ezt figyelembe-*fűzöm hozzá szórakozottan, mintegy magamnak.*

Shannon

„Nem, senkit nem vágok fel Shannon.” Összeráncolom a szemöldökeimet, és értetlenül próbálom megfejteni, honnét is jönnek az ilyen tévképzetei? Sajnos pontosan tudom honnan. De fél, nem szokta meg, hogy tettek helyett szavakkal akarják meggyőzni, hogy van hova menekülni és küzdeni, és mégis fontos dolgokról van szó. Elfelejtették vele. Ha nem róla lenne szó valami egészen mást válaszoltam volna, de nem, komolyan kell vennem őt.
„Igen.” Egy kis győzelem, nem volt túl nehéz, én is ennyi eséllyel lépnék fel mechanikus ellen, ha tartanék kocsit. Nem tudom, hogy ez most elidegeníti tőlem még jobban, vagy meggyőzi, hogy igenis értek ehhez, megbízhat a döntéseimben. Mégis, nem tetszik, ahogy rám néz, pillanatra elveszve gondolataiban, szemében sötét indulat és undor. Nem, egyáltalán nem tetszik az, ahogy folytatja a beszélgetést, se hangulatra, se tartalomra.
„Nem emlékszek ilyen megegyezésben. Azt mondtad hagyod magad megvizsgálni és addig maradsz, illetve, hogy majd küldhetek gyógyszert. Ez meg is történt. Nem értem miért akarnád csak azt kezelni. Sőt, ha egészen pontosak vagyunk, ha csak azt kezelem, amitől összeestél, akkor is minden bajodat el kell látnom. A korábbi kínzások, és átkok nyomai komoly hatással vannak az egészségedre, és részt vesznek más betegségeid felerősítésében. Értelmetlen és nem kielégítő kezelés lenne. Olyan régóta élnek a testedben az átkok, hogy már nehezen szétválaszthatóak más abnormális működésektől.” Ismét zavartan szemlélem. Nem hittem, hogy minden egyes kis piruláért meg kell majd küzdenem, és egyáltalán nem értem miért pont ezeket nem hagyja kezelni? Félsz, hogy meglátják, nem maradandó a nyomuk? Félsz, hogy elveszik lényed egy része, ami olyan sokáig meghatározott, és mindent magába foglal, amit tudsz? Nem akarod elveszíteni, a megszokott, kényelmes szenvedést, mert azt legalább ismered? Azzal legalább együtt tudsz már élni? Tudod már milyen? De az nem élet Shannon! Olyan szerelmes vagy a saját nyomorodba és megkínzóidba. Bárcsak el tudnám rántani elmédből azt a romlott mocskot, ami ideáig facsarta realitásodat.
„Miért? Mi okod lenne megtartani ezeket a sebeket?” Igyekszem nem felhergelni tekintetemmel, mint ahogy a kórházban tettem, és bár meghasad ezért a méteres idiótáért a szívem- aki igazából nem is ostoba, csak agymosott, és érzelmileg sebezhetővé vert- erőt veszek magamon, hogy szívem ne a számon, vagy a szememen legyen. Nem tökéletes a pókerarcom, de több a semminél. Könnyebb lenne kerülni a tekintetét, de nem. Megérdemli ezt, a szemkontaktust, az őszinteséget, és…a kompromisszumokat is. Az ő szétfacsart, eltörött és mégis, a maga módján szépséges élete ez. Nem az enyém. Lassú, mély levegőt veszek.
„De persze… nem ülhetek mögötted és kényszeríthetlek semmire. Felnőtt ember vagy, és jogod van visszautasítani a gyógyszereket. Viszont nagyon kérlek, hogy gondold meg, hiszen csak hasznod származhat belőle.” Előveszek egy pennát, és egy nagy E betűt írok az egyik zacskóra, majd odalépek elé, és az asztalára, a csípője mellé helyezem a gyógyszereket. Őszintén nézek a szemébe, közelről, ahogy beszélek. „Ebben van az epilepszia gyógyszer. Itt hagyom mindet, ha meggondolnád magadat. Ezt a terápiát együttes hatással alkottam meg, és amíg nem szabadulsz meg a többi problémától ez is erősebb, és veszélyesebb lesz. Kérlek, nem a saját lelkiismeretem véget, hanem a te objektív jóléted miatt, ha rövid ismeretségünk megengedi ezt, akkor, mint olyan, aki törődik veled, hogy fontold meg. Ha van valami, amiről beszélni szeretnél, ami megakadályoz benne, vagy ami bánt, akkor nekem elmondhatod, és igyekszek segíteni ahogy tudok, de nem kényszerítelek.”

Sötét hajnal

fehér éj

- Minden orvos felvág. Vagy materiálisan, vagy mentálisan-*közlöm kategorikus kegyetlenséggel, igazságtalanul, de tobzódva abban, hogy meg akarom bántani, sérteni. Végül is, ő nem diák, rajta levezethetem a keserűségem és dühömet, főleg, hogy teljesen önként próbálja megkeseríteni az életem a lehetőségeken túl. A saját kockázatvállalásának teljes tudatában, és még csak nem is keresi az útját annak, hogy ne bosszantson, lassan és biztosan próbál kiidegelni, hogy tényleg orvosi segítségre szoruljak, és azt csináljon velem, amit csak akar. Milyen hasonló is ember és ember, a varázslók valahogy mindig megtalálják bennem a sérülékenységet.
Szigorúan szemlélem, tartózkodón, higgadtan, nem hagyom magam kiborítani megint, megvolt neki is az az öt perce.*
- Nem emlékszel?-*kérdezek vissza egy kissé vészjóslóan.* - Ezt szokták mondani a diákok is random dolgozat előtt, nemde?-*fejezem ki pontosan, hogy mit is tartok afelől, ha ezt szándékozik mentségnek felhasználni. Kezdem megbánni, hogy beengedtem, vagy egyáltalán azt, hogy nem átkoztam meg még a Mungóban. Elvégre meg kell tanulnom vigyázni magamra, kezdhetném vele.*
- Megmondtam Caeoimhin, felejtsd el az átkaim, nyomaim. Ezt már ott is megmondtam, akármennyire is nem vagy hajlandó emlékezni-*nem tudom visszafogni a megvetést a hangomban, mintha újra az iskolában lennénk, és valamelyik kis hollóhátas megpróbálna leokoskodni engem... mennyire régen volt, az arcokra, a nevekre és a szavakra nem is emlékszem már, minden elveszett az otthoni pincében, de a nyomai itt vannak. Ezt a hangulatot felismerem, ráismerek.
Újfajta érdeklődéssel szemlélem a „doktort”, ahogy próbálkozik, érvel, ágál, erőszakosan fúrja magát a világomban, holott én pontos és nyilvánvaló voltam abban a tekintetben, hogy mi tartozik az ő hatáskörébe, és mitől tartsa magát nagyon is távol, erről nem fog meggyőzni. Még ha az összes átok a gyógyszere ellen is hat, akkor legfeljebb nem veszem be, de azokhoz nem fog hozzányúlni, annak ellenére sem, hogy nyilván, vagy legalábbis remélhetőleg nem ártóak a szándékai, bár a magam emberismeretére legfeljebb egy csapóajtós csapdát alapoznék, így érzem. Ahogy néz engem zavarral, könyörög a lénye azért, hogy megsajnáljam, adjam a kezébe magam, mert ő akkor tud mit kezdeni velem, akkor tud hatni rám, az az ő szakterület. Valóban. Az enyém viszont az, hogy ezt ne engedjem, és erre jó okom van. Még ha felbosszantva is akar kiugrasztani ebből az állapotból, képletesen, mint a nyulat a bokorból. Miért gondolod, hogy ez egy jó, gyógyító taktika?*
- Miféle feltételezés az orvosilag, hogy okom volna megtartani őket?-*emlékeztetem arra, hogy akármilyen igyekezete is van, dugába fog dőlni, ha folyamatosan hülyének néz engem, szemtől szembe.*
- Nem bizony-*hagyom jóvá először, amit mond, nem fogom kigúnyolni az idealizmusát, szemlélem, ahogy közeledik, mellém pakol, egy kicsit feszítem csak hátra a fejem, de nem nyúlok a pálcámért, ugyan már Shannon, ez csak Caeoimhin, nem fog a puszta közelségével megátkozni, csak a gyógyszereit pakolja, nyugodj meg, nyugodj meg.
Kivételesen bejön az önpszichózis, ez még engem is meglep.*
- Hagyd el az objektív jólétem-*csóválom meg a fejem kesernyésen.* - Hogy maradtál te ennyire idealista? Nem segíthetsz rajtam. Ha ezt kihevered, máris megvalósulhat köztünk a párbeszéd. Olybá fest, inkább te akarsz valamiről nagyon beszélni, hallgatlak, ha annak nincs köze gyógyszerekhez, jóléthez, terápiához, összességében hozzám.-*már-már sikerül barátságosan kifejeznem magam. Már-már.*

Shannon

Nem szép tőle ez a vélemény. Tudom, hogy ő egy szélsőséges eset, de remélem azért nem így gondolnak ránk általánosságban az emberek. Nem, nem hagyom, hogy felbosszantson. Persze, és akkor majd már jogos okkal kipenderít. Órámra pillantok, igen tulajdonképpen hamarosan úgy is mennem kell, de sokkal jobban örülnék, ha nem kitennék a szűrömet, hanem barátságos köszönéssel válnánk el egyetértésre találva.
„Nem osztom a véleményed, de jogod van hozzá.” Intézem el fenemód diplomatikusan, hiszen hogyan is tudnék egyetérteni vele? Az a sok-sok varázsló és boszorkány, aki nap, keményen dolgozik, néha életét is kockáztatva mások jólétéért nem intézhető el ilyen derogáló összefoglalással. Persze, nem tökéletesek, de mind jó emberek. És igenis büszke vagyok arra, hogy közöttük szolgálhatok! Ettől a büszkeségtől nem fogsz megfosztani Shannon.
„Nem értem, nem értelek. De legyen.” Érzem hangjában az undort, szemében azt a lenéző fényt. Hiába, bármit is próbálok, nem működik, nem hat rá, és sehogyan sem képes megérteni, amit mondok. Nem a saját erőszakra nevelt nyelve, hanem az én kérő, józan, logikus hangomon. Itt csak az idő segíthet. Ha látja, hogy hat, hogy jobb tőle az élete, hogy én a társa vagyok, akkor talán belátja az igazamat, és talán add újabb esélyt. Majd mindig elhozom a másik gyógyszereit is. Nem kell bevennie őket, csak…elhozom. Hátha meggondolja magát. Be se kell vallania, hogy igazam volt, csak azt akarom, hogy jobban legyen, testben és lélekben. Elég elismerés lesz nekem látni a karikákat eltűnni szemei körül, és belőlük a félelmet, az állandó feszültséget és a védelmi állást a testéből. Elég lenne az nekem, köszönet sem kell.
„Nem feltételezem, de így tudom csak értelmezni, ha nem hagyod, hogy segítsek rajtuk, de jó, jó, értem! Nem hozom fel többet!” Leveszem a szemüvegemet, és megtörölgetem idegesen, kicsit orrnyergemet is megmasszírozom. Fáj a hátam, hamarosan a fejem is fog. Szörnyen lefárasztasz Shannon.
„Ezt elég nehéz megtenni.” Nézzek elnézést kérve, megenyhülten a szemeibe. Innen közelről még jobban észrevehető mennyire elnyűtt és megfáradt az arca. Látom vonalaiban a múlt kínjait, azt az ártatlan gyermeket, akit széttéptek és újravarrtak annyiszor, hogy már azt sem tudja kicsoda vagy micsoda.
Nem, nem tudom feldolgozni, hogy nem sikerült valami, hogy valakit nem tudok megmenteni, nem mert túl van a tudományon, hanem mert nem lehet, mert nem engedi. Képtelen vagyok elfogadni, de muszáj lesz. Az ő emberi jogai és önállósága, a kétes józan ítélőképessége egy manipulált élet hatására, az én moralitásom és kötelességtudatom mind az elmémben kavarognak. Megrázom a fejemet lassan.
„Nem így kéne lennie? Szerintem sokkal jobb hely lenne a világ, ha mindenki idealista lenne.” Mélyen sóhajtok, és elfordítom a fejemet. Ha nem segítek rajtad, akkor mégis miről beszélhetnénk még? Miről folyna az a párbeszéd? Akkor minden olyan…értelmét vesztett, reménytelen. Hirtelen lépek hátrébb attól, amit mond, egészen rátámaszkodok a mankómra, és csak értetlenül pislantok.
„Ezt hogy érted? Nincs miről beszélnem. Vagyis… van, de nem ide tartozó… érted mire gondolok!” Egészen leizzadok, mint akit rajtakaptak valamin. Én akarok beszélni, persze, de RÓLAD! Idegesen, és indokolatlanul zavarodottan fürkészem, hogy akkor most mit is akart tőlem? Azóta kiszimatolt valamit, vagy látott, esetleg…nem, csak szivat. Felnőtt ember vagy. Nincs semmi titkolnivalód. Csak meglepett a hirtelen meggyanúsítás.

Sötét hajnal

fehér éj

*Látom, hogy talált, nyilvánvalóan diadalt kéne éreznem, de ha őszinte akarok lenni magamhoz, márpedig miért ne lennék az, ha egyszer az őszinteség fájdalmas, Caeoimhin szerint pedig magamnak keresem a fájdalmat, és foggal-körömmel ragaszkodom hozzá, szóval ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor nem érzem a diadalt. Tompa, fásult elégedettséggel veszem tudomásul, hogyha akarom, akkor bele tudok marni, puha, védtelen húsába kígyóméregként oltva a keserűségem. Mardekáros szokás, lám, nem is esem olyan távol a házamtól, igaz, soha nem is tagadtam azt meg, még akkor sem, ha az elit szemében én egy véráruló vagyok. Talán az vagyok.*
- Örülök, hogy végre valamihez van jogom-*vigyorodom el sajátos lépésként afelé, hogy esetleg mégis békésebb mederbe tereljem a beszélgetésünket, de ez a vigyor inkább hátborzongató lehet, gyorsan le is kopik az arcomról, voltaképpen, amit mondtam, az szemrehányás, feddés, jelezve, hogy eleddig minden jogomtól megfosztott, szabad akarat, ilyesmi, beleegyezés, távozás joga.
Milyen ráhagyó hirtelen, merőn figyelem, ahogy már mellettem áll, nem ütöm tovább a fellágyított vasat. Nem kínzom hiábavalóan, bár ezzel értékes lehetőséget szalasztok el a megtorlásra, úgy érzem, nem vagyok eléggé bosszúálló alkat, legalábbis most nem. A tekintetének lágyságát elnézve azonban biztosra veszem, hogy jobb is, ha hallgat a gondolatairól és rám hagyja, amit mondtam, mert szinte garantáltan dühöngenék, ha ez az idealizmus, ami a szemében könyököl, szavakat kapna, mondatokban nyerne teret.
Felhorkanok.*
- Ne is-*zavartan törölgeti a szemüvegét, mint akinek nehezére esik meghátrálni, nekem pedig nehezemre esik elhinni, hogy mások tényleg merik hagyni, hogy az orvos úr a kiszolgáltatott sérüléseiken garázdálkodjon, és őket molesztálja, ha esetleg ez némi akadályba ütközik. Nem tudom elhinni, hogy mások eltűrik, hogy azzal vádolja őket, magukat okolhatják, de persze nem nagyon van reális kitekintésem az efféle dolgokra. Tényleg én vagyok az egyetlen, aki szembesít azzal félbarátom, hogy vannak nagyobb hatalmak és erők, felsőbb kényszerek, és hogy a nem, az tényleg nem, nem csak valami szűzlányos tiltakozás?*
- Egy próbát megér-*hagyom magam megnézni ebből a közelségből hátha ezzel kielégíti orvosi becsvágyát, és újabb rémületes tapasztalásokat szűrhet le az arcom vizsgálatából, amelyek mindegyiket talán külön-külön is halálosak, de együttesen már rég el kellett volna pusztulnom orvosi szempontból. Remélem, hogy nem ad majd hangot ennek az érzésének.*
- Rohadt ijesztő, ahogy nézel-*közlöm viszont a saját érzésemet, miközben állom a tekintetét, valamiért ritkán jönnek ilyen közel az emberek, nem mondom, hogy nem tartom helyénvalónak a távolság megtartását, ha egyszer a közelség ütésre ad lehetőséget, de hogy Caeoimhin néz, az a terror egy új formája. Nem egyszerűen lesajnál, megsajnál, de kvázi kihabzik a szemén az a temérdek orvosság, amit kezelhetetlen sebeimre kenne gyógyírként.*
- A világ semmiképpen sem lesz jobb hely. Akár idealisták, akár nem, de nem az erősségem a filozófia, főleg nem az emberekkel foglalkozó fajtája-*micsoda sóhaj! Ezért már megérte a felajánlkozás, nem tehetek róla, de ettől, ahogy hátralép megjön a kedvem a diadalmas vigyorgáshoz.*
-Tökéletesen tudod, hogy hogyan értem-*megtámaszkodom az asztal szélén, aminek a csípőmet vetettem, kicsit felülök a szélére, pont annyira, hogy a lábaimat kinyújthassam magam elé, bokában keresztezve kényelmi helyzetet veszek fel, átható pillantást vetek rá, ahogy eddig állta a tekintetem, és nem forgatta a fejét, úgy most is elvárom szinte, hogy ijedt pislogás helyett nyissa rám a szemeit.* - Ülj le!-*intek a mankójára.* - Sokkal kényelmesebb lenne neked, nem nagyon állsz jól, ahogy elnézem-*nem állsz jól a sebeimért vívott csatában sem, de nem is fogsz abban soha győzni. Nem baj, elnézem neked, hogy megpróbáltad.* - Ugyan már, fogalmam sincs mit kéne értenem, csak azt látom, hogy nagyon benned van a kényszer, hogy beszélj és hallgass, miért kéne akkor rólam beszélni? Sokkal érdekesebb csevejt is el tudok képzelni annál, mintsem azon vitatkozzunk, miért akarod megerőszakolni a szabadságom, és leszíjazva ecsetelgetni olyan sérüléseket, amiknek nem ismered a történetét, és, figyelmeztetlek, nem is fogod. De ha már így, véletlenül találkoztunk, miért ne mondanál valamit magadról? Hogy lettél orvos? Éppen te? Jó, persze, a fanatizmusod megvan hozzá, de látom, hogy fuldokolsz. A háború nem orvos-mulatság, az érzékeny lelkűek számára a mindennapos szenvedés látványa hogy lehetne elviselhető, márpedig egy medimágus pont, hogy ezzel szembesül, mintha a világ csakis ebből állna. Olyannyira rágörcsöltél erre, hogy más már eszedbe se jut, hát idézd fel. Mintha ezért jöttél volna-*a szavaim megbűvölik, mint egy kígyó a nyulat, eltolom magam az asztaltól, felé lépek, a vállát megfogva szépen, lassan, lépésről lépésre visszatolom a kanapéra, lenyomom rá, hogy üljön a sánta lábú kismadár.*

Shannon

Meglepő és felzavaró, ahogy néz rám, és a válaszára nem tudok olyat mondani, ami nem egy vitában és átokszórásban végződne, hát inkább nem mondok semmit. Anyám is mindig ezt mondta, vagy szépet, vagy semmit. Többet kéne hallgatnom a jó édes anyámra. Megvan a maga bája a mosolyának, de verébre vigyorgó kandúrra emlékeztet. Ha elhúzok előtte egy madzagot vajon rátámad?
Kicsit elvigyorodok, ahogy ellenem használja fel a saját szófordulatomat és indoklásomat. „Egy próbát? Nos, ennyit ígérhetek.” Valóban, ennyit és nem többet. Mert erősen kétlem, hogy képes leszek feladni az ő gyógyításával, de egyelőre távolságtartóbbnak kell lennem, és elfogadnom a feltételeit. Ahogy ő is mondta, csak így is jöhet létre köztünk párbeszéd. Úgy érzem magamat, mintha valami ősi háború békeszerződését írnám éppen. Csak ez sokkal nehezebb. Finoman nevetek
”Nos, ezt se mondta még senki.” Pedig szerintem ő néz ijesztőbben. Elveszem a tekintetemet róla, ha ennyire zavarja. Még hogy ijesztő, ahogy nézek! Szépséges, bájos, csábító, de nem ijesztő! Még közelről sem. ”Szerintem igenis jobb hely lesz, és lehet. Csak az emberi élet ideje megakadályozza a kellő kontextusba helyezését a dolgoknak rövidsége véget. Persze, ezt mind ráfoghatod az idealizmusomra.” Kérdőn pillantok rá a sóhajára, valahogy rossz érzésem támad a közeljövőt tekintve, ami még az idealizmusomat is megcáfolja. Kezdi magához ragadni a felsőbbséget, amint az álmossága adott nekem, és már egyenesen fenyegető, ahogy beáll a hatalmi pózába, én pedig zavaromban hátrálok meg. Majdnem leülök ott helyben a földre.
”Hogy mi? Oh” Világosodok meg a szándékára, amikor kifejti amazt jobban. ”Nem kell, igazából már…” Én próbálnék szólni, de ő csak beszél, és beszél, és beszél. Ilyen az, amikor magyarázok valamit? És hozzám ér. Miért? Én szoktam másokhoz érni, ez így nem normális, se az, hogy engem faggatnak, és nem fordítva. Ráadásul még hátra is nyom! Nem jó mulatság egy mankóval hátrafele lépkedni, új olimpiai szám lehetne a nehézségét tekintve. Kicsit botladozok, és aggodalmasan kapkodom a fejemet az útirány, és az engem hajtó elmebeteg között.
”Orvos? Hát sárkányidomár akartam lenni, és…lassíts kérlek! Szóval mást terveztem, amíg nem jött a balesetem, áh…és az orvosok…ugye tudod, hogy ez így marha kellemetlen?!” Fakadok ki végül felháborodva. Nem kérek különleges bánásmódot, csak mert testi fogyatékos vagyok, de ez azért mégis csak túlzás. Aztán szinte rázuhanok a kanapéra.
„Magamtól is le tudtam volna ülni! Hm, szóval! Elég csúnya balesetem volt, gerinctöréssel, és az orvosoknak köszönhetem, hogy újra tudok járni. Megihletett, amit tettek, hogy, ha lehetek ilyen fellengzős, újra reményt adtak. Úgy döntöttem követem a példájukat, hiszen ezt a munkát új korlátozásaimmal is el tudom látni kielégítően. És igen, nem könnyű, de valakinek ezt is meg kell tennie, vagy semmi sem változik meg. És nem görcsöltem rá, csak a feladatomra koncentrálok." Kicsit sértetten beszélek, nem a szokásos nyugalommal és kimért lágysággal, de a többirányú atrocitások kezdenek kihozni a sodromból.

Sötét hajnal

fehér éj

*Helyeslem a belátását, amivel elhallgat, illetve ismétel ő is, és egy olyan ígértet tesz, amiben ő sem igazán bízik, hogy be tudja tartani, de nincs mitől félned Caeoimhin. Majd én betartatom veled, erre talán még képes vagyok, futja az erőmből és a lelkierőmből. Egy nyomorékot csak le tudok verni a magas lóról, hogy aztán biztonságos beszélgetési irányba vezessem aztán. Túldimenzionál. Megint. Badarság. Őt a lelke miatt tudom befolyásolni. Mert neki van, valami szeretettől és törődéstől csöpögő hatalmas, vöröses lepény terpeszkedik az öntudatát, meleg szívdobbanásokkal áthatva tölti élettel, érzékenységgel, vagy mivel. Ám legyen.*
- Senki? Biztos a fájdalomtól annyira ködös mindenkinek az elméje, akivel találkozol, hogy nem látják, vagy egyszerűen máshogy nézel rájuk, vagy exchibicionisták-*és nem zavarja őket, hogy kinézed belőlük a lelket is, kissé megnyugtató, ahogy a figyelem reflektorát lefordítod rólam, nincs jó tapasztalatom a merőn bámuló szemekkel. Sőt. Rossz tapasztalatom van velük.*
- Ez nem ráfogás, ez nyilván az idealizmusod szülte gondolatiság, semmi nem változik, ne aggódj-*vagy inkább nem reménykedj, de azért mégis.
Érdekes a meghátrálása, nevetségesen azt az érzést kelti bennem, mintha én lennék a valaki, aki irányítja őt, pedig mindketten tudjuk, mennyire kevés is vagyok én ehhez, de annyi baj legyen. Megteszem, amit akarok, nem érdekel a tiltakozása, nyilván nem áll jól, és nem fogom csak úgy elengedni, hogy úgy masírozzon ki innen, mint aki teljesített egy szent és magasztos küldetést, előtte még szembesítem ezzel-azzal, random ingerekkel, hogy lehetőleg olyan zavarban legyen, hogy többet ne kívánkozzon vissza. Ez a terv. Ez egy jó terv, határozottan.
Óvatosan mozdulok vele, ahogy botladozik hátrafelé, nincs semmi mögötte, csak a kanapé, arra fog leülni, mégis úgy néz visszafele, mintha legalábbis a szakadékba tolnám, voltaképpen nem mondhatom, hogy nem fordult meg a fejemben semmi ilyesmi, de áh, nem lenne túl elegáns kiperdíteni az ajtón. Új lelkesedésre kapna ahhoz, hogy szorgosan nekiálljon kaparni a sarkokat, kiásni a tudatom fekete földjéből a megkövesedett csontjait a fájdalomnak, amikkel aztán kedvére kirakózhatna. Nem etetjük az orvost extra ingerekkel. Nem és nem.*
- Marha kellemetlen? Na de Caeoimhin, nem gondolod, hogy egy kicsit álszent dolog erről panaszkodni, miközben beteg embereket altatsz fájdalomcsillapítóval, és terrorizálod agyon őket a jó szándékoddal, már-már halálra gyógyítva őket?-*a hangom lágy, szinte fuvoláznak a szavaim, alig-alig tűnik fel az a mélységes cinizmus, amivel önmagamat mérgezem, persze, azért lelassítok, hogy biztosan le tudjam őt kormányozni az ülőalkalmatosságra, nem hagyom elesni sem, ha esetleg ezzel tervezné bebizonyítani az igazát.*
- A mágia csodái-*és ezzel a felkiáltással hanyagul magam alá intem a székemet is az asztaltól, hogy ne szobrozzak előtte, de mellé se üljek a kanapéra, hátradőlök. Az ott egy vérfolt a combja mellett? Remélem, nem veszi észre a sötét szövetbe ivódott rozsdaszín sötétséget.* -Érthető indok követni a jó példát, ami lehetőséget adott-*óvatosan a szavakkal Shannon, mielőtt önkéntelenül is arra kezdesz gondolni, hogy te milyen példákat követsz.* -És hogy viseled ezt a feladatot, ha már egyszer azt állítod, hogy nem görcsölsz?-*holott nyilvánvalóan igen, kényelmesen elnyújtózom a székben, amióta hátra tudok dőlni minden időt kihasználok erre. Feltűnik a hangjának sértettsége, de nem tudom hova tenni, így nem is reagálok rá, egyszerűen csak ráhagyom. Méghogy sárkányidomár. Apám jut róla eszembe, fájdalmasan összehunyorítom a szemem.* - És a család? Nem a testvéreid, szüleid. Jegyes, feleség?-*elvégre az írek klasszikusan családmániások, és ha már legutóbb Davanról beszélgettünk, miért ne? Mint régi iskolatársak egymás között. Néhanap hazudhatom azt is, hogy így normális.*

Shannon

„A legtöbb ember kedveli a pozitív, kizárólagos figyelmet. Főleg amikor félnek, és betegek. Te egy különleges eset vagy.” Lágyan mosolygok, hangomban csak leheletnyi élcelődés vehető ki. Nem baj az, ha különleges, de miért a pont nehéz fajtából? Nem természetes, ha a puszta tekintetem zavarba hozza. Egy kis szégyenlősség még érthető, de tanár! Mi lehet az én szemeimben, ami nincs a diákjaiéban?
„Azért az idealizmusnak is megvannak a maga előnyei.” Ezt már szinte csak sóhajtom, nincs benne súly, vagy érvi mérték. Talán csak gondolom és nem is mondom. Nem tud nagyon elbizonytalanítani, főleg nem hosszútávon. Ennél sokkal rosszabb és komolyabb próbákat is kiálltam már, mit nekem egy kis teketóriázás egy cinikussal?
A teketóriázás egy dolog, ez a kényszerített tolás, és lenyomás azonban már egészen más.
„Nem kellett volna fizikai erőszakhoz folyamodnod, hogy leültess! Én segítek másokon, és az egy sajnálatos eset volt, amiért szégyellem magamat, de attól ez sem válik tisztességessé. És a jó szándékom kétlem, hogy terroreszköz.” A te hozzáállásod és érvelési stílusod viszont annál inkább. Legalább még nem dühös. Még.
„Inkább a gondozás, szakértelem és emberi jóakarat csodái.” Fűzöm hozzá. Örülök, hogy leül, a kerekesszékben is azt utáltam, hogy mindig mindenkire fel kellett néznem, és fölém tornyosultak, mintha újra kisgyermek lennék. És sajnos sokan pont így is kezeltek. Most viszont úgy érzem magamat, mint a pszichiáternél. Már csak a jegyzetkönyv kéne Shannon kezébe, nekem meg kifeküdnöm a kanapén. Még a kérdései is azt a helyzetet idézik.
„Valóban” Oh bár követnéd az én példámat. De ezt inkább csak gondolom, mert bizonyosan felbőszíteném. Inkább hagyom, hogy a gondolat szépen lassan telepedjen az elméjébe majd az idők során. Egyszer oda is elérünk, hogy hisz nekem, nemde?
„Kifejezetten jól a helyzethez képest. Úgy érzem a háború lassan a végéhez közeledik, azután biztosan minden sokkal nyugodtabb lesz, és ha nem is, az ember megszokja a terhelést. Egy-egy sikeres eset örömét még a túlórák sem képesek elvenni.” Egészen önelégült kezdek lenni, amikor felhozza a témát. Valóban, mi van a családdal? Ha a munkára fogom azt mondja tényleg túlságosan is megvisel, de más ok… nem, úgy érzem nem állunk az intimitásnak ezen a fokán. Amúgy sem számít, és túl hosszú történet. Ez most amúgy sem rólam szól.
„Nincs párom jelenleg. Veled mi van? Mindig is népszerű voltál lányok körében.” Bár ez rám is igaz, ez a népszerűség soha nem érintett meg annyira, és néha csak bajt hozott. Mégis a maga nemében bájos és kedves volt, mindig örömmel fogadtam a magukat nekem, csak nekem, kitáró szíveket. Csak miért mindig a rosszak voltak? „És származásod tekintve valóban szokatlan, hogy nem vagy még házas, esetleg apa. Én a részemről úgy érzem bátyám kivette a maga részét a családalapításban egy időre.”

Sötét hajnal

fehér éj

- Én is kedvelem a pozitív figyelmet. A pozitívat-*mondom kedvesen, egyszersmind figyelmeztető hangsúllyal, kezdi megint belelovallni magát egy olyan állapotba, hogy csakazért is megcáfol mindent, amit mondok én. Az, hogy nem viselkedem hagyományos beteghez méltó módon teljesen felforgatja az értékrendjét, és előjön belőle az, hogy voltaképpen mennyire gyerekes még, mennyire fiatal, mennyire összezavart, mennyire elgyengült. Képtelen alkalmazkodni az általam jelentett kihíváshoz, és nem ismeri fel, hogy így nyilván gyógyítani is képtelen lenne, egyszerűen mániákussá válik, és ragaszkodik ahhoz a sémához, amit már megszokott, aminek lennie kéne hagyományos esetben.
Felismerem ezt, mert én is bele-belekerülök ebbe a helyzetbe, amióta Brayden és Armstrong mágikusan összekapcsolódtak egyszerűen képtelen vagyok alkalmazkodni, kihasználni Brayden gyengülését, hanem inkább Armstrongot is besorolom abba a kategóriába, amibe a bátyámat. Hogy semmi se változotton körülöttem, minden maradjon biztonságos és ismert.
Elkalandoztam.*
- Továbbra is képmutató dolog, mert voltaképpen én is segítettem neked, és most már ülsz, a jó szándék terroreszközzé vált, ahogy az én jó szándékom is, hogy leültesselek, és a fizikai erőszak valami olyasmi, amit nem kéne emlegetnek, hátha megjelenik-*villantom rá a szemem, nem tudom hirtelen miért támadt fel bennem az agresszió, de fellengzős tiltakozása, amivel megpróbálja kihúzni magát a dolgok alól egyszerűen provokál. Nagyot fújva fordítom oldalra a fejem, szórakozottan rábólintok arra, hogy a csodát az emberi tényezőnek tulajdonítja. Az ember csak a mágia eszköze, bárki, bármit is mondjon, de ilyen filozófiákban nem most és nem vele fogok elmélyedni.*
- Úgy érzed?-*hitetlenkedve villantom rá a szemem, aztán hátradőlök a székben, nem emlegetem újra az idealizmust, jóból is megárt a sok, és miért is ne? Szép a hit, életben tartja az embert, és nem mi, tanárok is azt hazudjuk nap mint nap azoknak a diákoknak, akik nem használták ki a lehetőséget magamutogató szökdösésre, hogy egyszer vége lesz? Hogy érdemes miért tanulni, élni, várni, mert lesz még olyan jövő, amiben ők élni akarnak? Dehogynem. Legyen igaza. Legyen igaza mindenkinek.* - Szakmai elégedettség pipa, eszerint nem attól vagy ilyen... zaklatott-*bólintok rá végül, alaposan megszemlélem magamnak, kutatón végigfürkészem az arcát, a tekintetét, a szemeit. Valami baj van ezzel a sráccal, csak nem tudom meghatározni, hogy pontosan mi nyomaszthatja belülről. Frusztráció? Talán.*
- Micsoda visszakérdezés, nem fordítod meg a helyzetet-*csóválom meg a fejem félmosollyal.* - A régi vonzerő megkopott, senki nem marad egy olyan alak mellett, aki sikoltozik álmában, és olyan a bőre, mint az enyém, paranoiás és összességében elviselhetetlenül képtelen bármi másra figyelni-*koncentrációproblémák, nem hibáztatom érte magamat, jó védőbástya volt mindig, nem tudtam beletemetkezni egy-egy fájdalomba se, egyszerűen prizmaként megtört a figyelmem minden ingeren. Nagy segítség.* - Nem vagyunk hagyományos család, sőt. A tiszta vér nem ajánlólevél a Minticz-ek esetében, de ezt biztos tudod, a bátyám a minisztériumban dolgozik, az alkalmazottai biztos gyorsan használódnak-*mennyire lélektelen és személytelen kijelentés, nem lenne szabad ilyen dolgokról hangremegés nélkül beszélni.* - A testvéreid gyerekei? Miért, sajátra nem vágysz? Ez csak valami kínos, családi kötelezettség?-*hmmm, gondolkodj Shannon hagyományos családokban, elvárásokban, közönséges életekbe. Üdítő. Határozottan.*

Shannon

Csak kedvesen mosolygok rá. Hogyne, a pozitívat, ki hogy értelmezi ezt. Számomra mások aggódása, gondoskodása, és segítségük állhatatos felajánlása igenis pozitív figyelem, de mit tudhatok én, szimpla orvos egy megtört elme elviségéről és gondolatairól? Sajnos a tőlem oly idegen cinizmust félretéve is be kell vallanom, hogy igen keveset. Mi is a kedves és jó neked Shannon? Nem csak szóban, hanem igazán gondolatban, testben, lélekben, mélyről előretörő vágyban? Mit szeretnél, és én hogy adhatnám meg ezt neked, ha egyáltalán tudom?
„Hogy képzeled el a pozitív figyelmet?” Igen, innét elindulhatunk, ebből építkezhetünk. Ha kérdezek, akkor talán felel, de ha nem is, már nem csak rajtam szárad az emocionális kielégületlenségének bűne, hanem rajta is. Figyelmesen hallgatom, érzem benne a dühöt, így elsiklok a lehetségesen akár szórakoztatónak, vagy viccesnek is mondható kifejezései felett. Csak a fenyegetés jön át belőle, úgyhogy bólintok, mint a jól nevelt szociális állatfajta. Nem kockáztatunk, nagyon is kihúztam nála a gyufát, és félek ő fog kihúzni engem a tiltott rengetegbe, ha így folytatom.
„Jogosak a felvetéseid a módszereket illetően.” Végül is tényleg van benne valami. Nem tudom mi ütött belém akkor, hogy ilyen csalfa és sunyi trükköt viteleztem ki. Biztos a mardekáros behatás. Na de Cian! Ne hárítsd másra a felelősséget, és főleg ne sztereotipizálj!
„Igen, és nem érzem magamat zaklatottnak.” Főleg nem hozzád képest kedves Shannon. Ha nem próbálnék éppen békítő szándékú lenni, akkor most kimondanám, hogy kettőnk közül egyértelműen te vagy a zaklatottabb, és szétziláltabb, ezt a vak is látja. Talán nem túl udvarias ilyesmit mondani, vagy éppen, mert ilyen egyértelmű hanyagoljuk a témát. És az én problémáim témáját is hanyagolhatnánk. Nem érdekes, és roppantmód kínos. Megadva magamat sóhajtok, ezt a csatát elbuktam.
„Oh, pedig én igazán próbálkoztam.” Viszonzok egy teljes, anyóscsábító mosolyt. Hamar lelohad, mert látom a válaszában a realitást és a logikát. Tudom, hogy érez, hogy milyen az, amikor az ember felett átsiklik mások figyelme, mert itt-ott egy kis segítségre, gyógyításra szorul, amit pont ők tudnának megadni, de nem. Mélyen belélegzek.
„Igazságtalan egy jelenség, de ismerős, bár persze máshogyan. Szerintem gyógyító hatású lenne számodra egy egészséges, boldog kapcsolat. Mindenki számára az lenne. Ez a szép szerelemben, az igazi hosszú távúban. Képesek vagyunk megjavítani egymást.” Vagy még jobban megbántani, térek vissza a valóságba a rövid, érzelgős kitérő végén. Csak kicsit kalandoztam el, a szemeim mégis Shannonról a padló mintáira, majd a saját térdeimre terelődtek. Hirtelen pillantok fel újra, erre a furcsa szóhasználtra.
„Nem fordulok meg sűrűn a minisztériumban, nem ismerem a családod hírét.” Ez a legdiplomatikusabb válaszom. Amit eddig tudok az alapján valóban, én sem kívánkoznék beházasodni közéjük, még ha Shannon egy szabályt szépen erősítő kis kivétel is, a maga áldozat mivoltával. Elég sok munkába kerülne, de lehetne belőle jó férj, bár valahogy nem tudom asszony karjában látni, hanem erősebb, támogató kezek alatt, dominánsan, de gyengéden vezető személyiséggel. Biztos csak az én hibámból képzelem el így.
„Hm? Jaj, nem nem nem! Ez csak egy kis vicc volt. Nincsenek ilyen elvárásaink, nem szabályozzuk és korlátozzuk egymás életét. Szeretem a gyerekeket, egyszer talán én is szeretnék, de több okból kifolyólag nem oldható meg sajnos jelenleg.” És soha nem is fogom tudni megoldani, hacsak nem változtatnak nagyon gyorsan a törvényeken.

Sötét hajnal

fehér éj

*Úgy mosolyog, mintha valami őrült marhaságot mondtam volna. Gondolja, hogy ő ettől nem tűnik teljesen őrültnek? Cian, kapj az agyadhoz, magadban mosolyogsz mindenféle külső ok nélkül! Egyáltalán nem megnyugtató a mosolyod, sőt. Azt sugallja, hogy még nálam is több hanggal küzdesz a fejedben, és odabent hangzott el valami szórakoztató, amiből engem sajnos, vagy szerencsére kihagytál.*
- Megint tématerelés, de ez már ügyesebb-*felelem a kérdésére egy kissé megrázkódva. Nem akarok válaszolni rá, jobb inkább a szemére vetni azt, hogy feltette azért, hogy elmeneküljön a neki szegezett kérdések elől. De sajnos belőle még azt is kinézem, hogy valóban érdekli a válasz. A válasz, ami nem létezik.*
- Semmiféle figyelmet nem tudok pozitívan értékelni. Leszámítva, ha néhány buzgóbb tanuló odafigyel órán, de akkor sem rám figyel, hanem a tanárra, a tanítóra, mint eszményre-*igen, jobb lenne magamat kihagyni a saját életemből, érzem, hogy itt van valahol a lényeg, és ennek a lehetetlen megfoghatatlanságában.
Teljesen váratlanul ér, hogy elismeri a jogosságát a kijelentésemnek, a hirtelen jött dühöm el is párolog ezen a meglepetésen, kritikusan megszemlélem, vajon miféle trükk ez? Nem vagyok teljesen avatatlan a befolyásolás lélektanában annak ellenére, hogy bizonyos helyzetekben egyszerűen képtelen vagyok kiállni magamért.
De végre rátér a fő kérdésre, ami egyedül érdekelni tud ebben a helyzetben.*
- Nem érzed?-*kérdezem vissza egy kissé tanácstalanul. Nem tudom mi járhat a fejében, amikor ezt így kimondja, de biztos nem a józan önvizsgálat lépésmetodikája. Megszemlélem a mosolyát, a pillantásom alatt érzem az ívét, formáját, mintha az ujjaimmal tapintanám, aztán a lohadását is. Pedig biztató mosoly volt, nem tűnt pszichopata, kegyetlen, szadista arcjátéknak, el tudtam fogadni az arcán.*
- Felnőtt ember vagyok Caeoimhin, nagyon boldogan elélek egyedül, magányosan, egészségesen. Sőt. Sokkal jobban, mintha valaki más terheltségével kéne birkóznom, amivel ugye kéne, mert a kapcsolat megköveteli a kölcsönösséget-*tiszta, józan okfejtés, a szerelembe hadd ne menjek bele, egyszerűen vannak olyan emberi témák, amikkel nekem semmi dolgom, amikben nem foglalhatok állást, és ha ezekről beszélnék, az olyan lenne, mintha halálfalóként foglalnék állást az egyetemes egyenlőség nevében.
Viszont valami szöget üt a fejemben, ahogy Caeo kihangsúlyozza a jelenség fontosságát, ahogy elveti az önálló boldogulás gondolatiságát. Milyen árulkodó is az elkalandozó tekintete, riadt a felpillantása, mint aki elhagyta a testét. Érdekes. Csalódás? Vágy? Plátói szerelem?*
- Nem kell ahhoz megfordulni, hogy legyen előképed, találkoztál Braydennel az iskolában-*kínos kis mosoly, ennyi, amit felelhetek, ha már egyszer nem bír megszabadulni a kiházasításom témájától.
Előrehajolok, a térdemre támasztom a könyököm, magam elé lógatom a karjaim, összefűzött ujjakkal, megnyújtom a hátam egy kissé, le kéne szoknom a székben alvásról, érzem, ahogy feszítenek a meggémberedett izmok, vagy akármik.*
- Több ok? A saját érdekedben remélem, hogy nem vagy impotens-*lesek fel rá ebből a tartásból, gyanítom, hogy a szóhasználat hirtelen nekiszegezve eléggé zavarba hozza majd ahhoz, hogy a következő kérdés is találjon. Csak kellene neki valami hatásos megfogalmazás, ami nem fog bekövetkezni, mert nem vagyok abban az állapotban, hogy frappáns legyek és társasági.*
- Valamiért az jutott eszembe, hogy a nyugtalanságod oka párkapcsolati jellegű. A háború nem kedvez az ilyen dolgoknak-*na mert én honnan tudhatnám?* - De feltételezem az, hogy azt állítod, hogy az ideális szerelmi helyzetben a partnerek képesek megjavítani egymást összefügg a fizikai „rontottságod” érzetével, és ily módon neked nagyobb szükséged lenne egy alkalmas támaszra, ami a hangnemedből ítélve nincs meg, nem áll a rendelkezésedre-*tartok egy lélegzetvételnyi szünetet, hogy elkaphassam, ha megpróbálna világgá rohanni.* - Ami szinte érthetetlen, hiszen a te pozíciód stabil, a nők félnek az ilyen időkben, vonzónak találhatnak egy olyan figyelmes, bájos férfit, mint amilyen te is vagy, ráadásul orvosként több esélyed van túlélni a háborút, ha nem lázadozol, hiszen gyógyítóra szüksége van mindkét félnek-*szóval marad az impotencia, mint a családalapítást kizáró tényező. Kínos, főleg, ha a balesetből fajul.
Azt hiszem túl messzire mentem.*

Shannon

Szerencsére nem vagyok gondolatolvasó, vagy roppant furcsának és aggasztónak tartanám, hogy Shannon számára az udvarias, kedves mosoly pszichózis számba megy, és ennyire megijeszti. Vajon milyen gyerekkora lehetett, ha még a boltos néni sem mosolygát rá soha puszta udvariasságból? Egyrészt nem akarom tudni, másrészt viszont igen, hiszen csak segítene annak a négydimenziós rubik kockának a megoldásában, amit Shannon lelki világa és kezelése nyújt számomra.
„Nem annak szántam” Vallom be, hiszen tényleg nem, csupán az őszinte kíváncsiság vezetett. „Gondoltam jobb, ha tudok róla, mert így a te igényeidhez tudok igazodni.” Én meg akarom adni neked, amire szükséged van Shannon, és ami jó neked. Bárcsak meglátnád ezt. De ez már lerágott csont.
„Miért gondolod így? Biztosan élvezed te is, ha kedveskednek neked, vagy szépen szólnak hozzád. Vagy tévedek? És a diákjaid rajongása is biztosan megérint nem csak szimbolikus szinten. Szerintem te is vágysz a figyelemre Shannon, csak nem tudod hogyan feldolgozni, se azt, hogyan akarod. Bár persze lehet, hogy nincs igazam.” Talán egy kicsit merész a kijelentésem, de remélem megmozgatok valamit az elméjében. Hiszen csak nem gondolja ezt komolyan! Minden embernek szüksége van a szeretetre és a törődésre. Jó, van akik ezt máshogy fejezik ki, nem cukormázas idillel, de mégis ott az igény és a szükség rá.
„Nem. Miért, kéne?” Meglep, ez a szimpla kérdés és válasz mennyire leveszi a lábáról az érvelésének a menetét. Lehet így kéne hozzáállnom mostantól? Kár, hogy azt sem tudom mit csináltam. Lehet pusztán a helyzetünk megcserélődése az, ami így megakasztja. Gyakran faggatott, ritkán faggató, mindenhez kell gyakorlat, és most remek első meccseket játszunk, csak kár, hogy vérre menően. Elszomorít, ahogy a magányáról beszél, de igaza van. Felnőtt ember, vannak akiket más tesz boldoggá…még ha képtelen is vagyok teljesen elhinni ezt a lelkem mélyén, magának kell ráébrednie erre, hogy hiányzik neki valami, nem kényszeríthetem bele. Az is meglehet, hogy csak képtelen vagyok nem a saját fejemmel és érzelmeimmel gondolkodni, nem érezni ezeket a vágyakat, olyan erősen, majd szétrepesztve, hogy képtelen vagyok felfogni, hogyan élhetnek mások ezek nélkül. De ha egyszer annyira akarom! Nem sekélyes testi légyottokat, nem gyermeki játszadozást! Saját otthont, társat, türelmet, kedvességet, közös titkokat és álmokat, szeretetet, családot… Hogy lehetnék ezzel a vággyal egyedül? Ennyire, ennyire egyedül.
Megint elkalandozok, bár most már jobban igyekszek figyelni rá. Bólintok, érzem, hogy egyre kínosabbá válik ez a beszélgetés mindkettőnk szempontjából. „Igen, valóban. Bár nem ismertem nagyon.” Csak a hírét, és a kizárását. Az a fiú egy pszichopata, hogy lehet, hogy elengedték? Igazából semmit nem kéne csodálnom Shannonon azok után, hogy az ő árnyékában nőtt fel. Örülhetek, hogy még él. Alig, de él. Biztosan ő intézte el így. De ha Shannon nem akar feljelentést tenni…és a pozícióját, elviségeit és a mostani szituációt figyelembe véve úgyis esélytelen. Nem vagyok a bosszú híve, de ez a büntetés késik csak, nem múlik. Egészen aranyos, ahogy nyújtózkodik, szegényre mégiscsak álmában törtem rá. Jó magam is elég fáradt vagyok, de a fűző olyan mereven tart, hogy nem is jut eszembe a hajlongás és nyújtózkodás. És akkor mondja ki a nap legsokkolóbb szavait.
„HOGY MI?!” Fakadok ki, és majdnem fel is pattanok ültömből. „Na de Shannon! Mégis honnét veszed ezt? Teljesen egészséges vagyok, és maradjunk ennyiben!” El is pirultam, ami az én koromban és vérmérsékletemmel elég ritka, de mégsem itt, ahol Hoborc, vagy bármely más kellemetlen tényező hallgathat ki kéne megbeszélni hogyan szeparál a nemi életem! És ez csak egyre rosszabb lesz.
„Nagyon tapasztaltnak tűnsz párkapcsolatok terén, olyanhoz képest, aki azt állítja, hogy a háta közepére sem kívánja őket.” Válik kicsit rosszindulatúvá a hangom. Így is elég fájdalmas és kellemetlen, nincs szükségem rá, hogy az arcomba kend. Én segíteni akarok, te nem tudsz nekem ebben. Tudom, hogy csak fel akarsz húzni, és ugratni. De tudod mit? Nem fog menni.
„Nyugtalanságom oka a háború, és a folytonos munka, hogy ne csak életben tartsam, de meg is segítsem az embereket Shannon. Ahogy mondtad, én is felnőtt ember vagyok, el tudok viselni egy kis magányos időszakot. És nem vagyok „rontott”. Nem tudom milyen önértékelési zavarokkal küzdesz, vagy nem, de a testi problémák nem befolyásolják az ember értékét, és tökéletesen jól boldogulok. És bár hízelgő vagy, egy kapcsolat ennél bonyolultabb, most nincs időm rá, és ez a téma vége.” A végére már határozottan paprikás kedvem lesz. Unom ezeket a kérdéseket. Újra és újra. Jaj, miért nincs feleséged? De hát neked biztos lenne! Csesszék meg, mit akarnak, mit mondjak? Az igazat? És ha megundorodnak tőlem? A varázsvilág, még a muglitársadalomnál is maradibb, nem kockáztatok. És ha igen, az se változtatna semmit, ha egyszer hiába vagyok ilyen „elragadó, kedves fiatalember” egy nyomorult maszturbációs segéden túl senki nem akar kezdeni velem semmit. Macerás, nehézkes, sajnálni való… nem vagyok soha más azok szemében, akik számítanak. Felállok. elintéztem, amiért jöttem.
„Sajnálom, de még sok dolgom van ma.”

Sötét hajnal

fehér éj

- Ne akarj az igényeimhez alkalmazkodni, mikor felejted már ezt az ostobaságot? Nem vagy te sem örömlány, sem pincér-*megfanyarítja a gondolataimat ez az ajánlkozása, vajon hallja magát? Hogy maradtál életben drága barátom, hiszen annyi perverz van a világon, akik örömmel vennék, ha az igényeikhez igazodva lassú haláltusával szórakoztatnád őket néhány napon keresztül.
Mély lélegzetet veszek és sóhajtom. Nehéz veled. Nem azért, mert olyan bonyolult és teljesen érthetetlen ember vagy, na jó, teljesen érthetetlen vagy, de nem azért, mert megőrültél és belecsavarodtál a saját gondolatvilágodba, hanem egyszerűen csak más logikával gondolkodsz, de ami nehézzé teszi ennek a megértését az az, hogy nálad nagyobb képmutatót még nem láttam.
A jó szándékodon kívül minden hazudik belőled Caeoimhin. A szavaid, a mimikád egy olyan bejáratott úton halad, ami gyakorlatilag egy maszk, nem sok köze van a valósághoz, még kevesebb hozzám, de még önmagadhoz sem sok. Eljátszod a szereped, hogy eltakard világos szemeidben azt, hogy mennyire meg vagy rettenve, mennyire nem találod a kapaszkodót a világban, és jobbára ez működik is, de mint minden, ez az álca is tönkremegy rajtam.
Megbántad már, mi, hogy összeestem az utcán, és éppen hozzád vittek be. Mit ne mondjak, engem se töltött el felhőtlen örömmel a viszontlátás, de nem sokat tehettem ellene.*
- Kéne bizony-*bólintok határozottan. Caeoimhin, a zavarod egy kiterített patkány egy kísérleti asztalon. Parányi végtagjai lekötve, felmetszett hasából kidomborodik a még lüktető kis szív, a belek rózsaszín csomója, ökölbe szorultan, hiszen a zavar ezt okozza. Nyilvánvalóan látszik benne, benned minden, minden, kivéve az okok. A gerince az egésznek rejtve van, ahogy a hátára fektetett patkány esetében is.*
-Higgalom-*a kifakadása engem igazol, mohón lesem, figyelmesen, nem is vártam, hogy rögtön engedjen, de magam is megfeszülök, mozdulásra készen, nem ám felugrik nekem, és akkorát esik, hogy belereng az épület, bár attól, hogy sánta még nem biztos, hogy teljesen béna is, de magamról tudom, hogy az indulat nem segít a koordinációban.*
- Eleve nem vagy teljesen egészséges, és én csak következtetek. Azt meg se próbáld letagadni, hogy valami nincs rendben, pirulsz is. Hűvös, józan és kimért lehetnél, ha valami nem bujkálna benned, és azért vagyunk itt, hogy ezt elmondd-*elvigyorodom.* -És mielőtt azt mondanád, hogy nem ezért, kénytelen vagyok bevetni, hogy csak akkor láthatod el orvosi kötelezettségeidet, ha a beteg megbízik benned, és mivel én nem tudok rólad semmit, ezért nem is bízhatom meg, így vagy válaszolsz, vagy szakmailag nem tudok veled mit kezdeni. Nem maradunk ennyiben.
*Összehúzom a szemem kissé, úgy figyelem őt. Meddig lehet elmenni egy ember érzelmi kivetkőztetésében? Vagy inkább meddig lehet úgy elmenni, hogy utána még rám tudjon nézni anélkül, hogy különösebben zaklatott lenne. Bár miért is akarnám?*
- Ez valami csipkelődés akart lenni, doktor úr?-*emelem meg a szemöldököm a rosszindulata hallatán, bájos, mint egy kismacska, amelyik véresre karmolja az ember kezét, miközben a hasát simogatja.
Megrázom a fejem elégedetlenül a kifejtése hallatán.*
- Ezzel nem cáfolod meg azt, amit én mondtam, a háború nyugtalanságát már lefutottuk, mint kört, és azt is, hogy milyen előnyei vannak a számodra. Ez pedig színtiszta hazugság-*komolyan figyelem, hogyne rontanák az ember értékét a testi zavarok, ezt ő tudhatná a legjobban.
Hazudsz nekem Caoeimhin, hazudik a szád, vajon ez minden orvosnak a rossz szokása? Nem csoda, hogy nem kerestem különösebben a társaságukat, ez egy agyrém. Teljesen hülyére vesz, önkényesen zárja a témát, nem beszélget velem. Egy merő ideggóc, és csodálkozik, ha úgy találom, hogy ő nem tud segíteni rajtam, ha egyszer magán se tudott?
Az, hogy mégis összeszedte a bátorságát a távozáshoz, legalábbis annak a megpróbálásához szinte meglep. Eszerint nem azért hazudik, mert egy gerinctelen féreg, hiszen van benne büszkeség és kiállás, még ha ez leginkább a menekülés felé hajtja is, hanem azért, mert a titka valami olyasmi, amit mindenképpen meg akar őrizni a róla kialakult látszat-kép mellett.*
- Esetleg mert a valóság rosszabb képet festene rólad, mint a hazudott képmás-*osztom meg a gondolat végét a hátával, az új felfedezés, feltételezés itt vibrál a tudatom peremén, egyszerűen csak nem tudom szavakba önteni. Leköt, hogy rajta gondolkozzam, úgyhogy nem engedem el csak úgy, elhúzom a pálcám, lazán bezárom előtte az ajtót egy néma igével, hogy ne jöjjön rá rögtön mivel kell kinyitni, aztán utána is lépkedem, nem sietősen, de nincsenek is túl nagy távolságok ebben a szobában. Egészen a hátáig megyek, hacsak meg nem fordul, ócska trükk, ahogy megtámasztom mellette az ajtó fáját.*
- Ha ennyire hamari vagy, miért vársz tőlem bármilyen együttműködést?-*susogom a fülébe halkan. Úgy viselkedem, mint egy sértett kislány, csak azért, mert felbosszantott, de ha egyszer annyira jó ezzel foglalkozni, inkább, mint bármi mással.* - Tippelhetek tovább, de nem hiszem, hogy a pedo, nekro és egyéb fíliák elnyernék a kedved, úgyhogy valljál, mi a legnagyobb bajod kedves, ír barátom, mert különben nem jutunk előre, és gonosz zsarolásokba kell merülnöm, ami nem tenne jót nekünk. Elvégre azt mondtad, alkalmazkodni akarsz az igényeimhez. Ez az igényem.-*és a kör bezárult.*

Shannon

„Nem csak pénzért gondoskodhatunk másokról Shannon. Neked meg ezt kéne kiverned a fejedből. A javadat akarom, ennyi.” Hogy voltál képes túlélni, csak magadra támaszkodva, az ezüsttálcán kínált lehetőségeket ellökve magadtól? Nyomorúságosan és nehezen, és mennyire látszik rajtad, mennyire érződik minden szavadon. Bárcsak te is megérezhetted volna a család kedves melegét, a mindent átölelő, szinte fullasztóan édes szeretet, amelyben én nevelkedhettem. Akkor ellöknéd magadtól azt, aki bánt, és nem a lábához kúsznál, hogy igen még, kérlek…
Nem ilyen egyszerű ez, jut eszembe, mindenkit megkerülnek a saját démonai, de a képzelet, és az ideál erőt ad, és ihletet. Nélkülük már én is ott tartanék talán, ahol te, és ezen ideálokat bölcsőmben kaptam még, majd gyengédséggel nevelték, neveltem. Te gyermeki kezedre mérges kígyó tekeredet, és azóta is önti beléd a mérgét, nem megölve, csak belülről rohasztva és megbénítva.
„Miért kéne? Nem érzek képzeletbeli dolgokat, se hamis állításokat. Nincs semmi bajom.” Nem értem mire akad kilyukadni. Nem értem, amíg túl nem megy a határon, és a lenyelt, elrejtett gondolatok közepébe nem lő obszcén és undorító módon, holt állat rothadó húsát arcomba vágva.
„Higgalom? Teljesen nyugodt vagyok.” Nem, nem vagyok az. Érzem, ahogy megrepedt a maszkom. „És ha nem is lennék, szerintem tudod milyen hatása van ennek a kifejezésnek, soha nem az, amit el kívánsz érni vele.” Meghallgatom őt, mert meg kell hallgatni a másikat, bármennyire is ki akarok vágtatni innét, szívem még lángokban, lelkem darabokban. Olyan ügyesen csináltam Shannon, és olyan sokáig. Senki nem gondolt semmi rosszra, senki látott át rajtam. Tökéletes, remek és erős voltam, bármi is jött. Hogy csinálod? Hogy tépsz szét ilyen könnyedén? Jó helyen voltál jó időben, vagy csak ismered az üvegházamat, amelyben ülök?
„Nem értek egyet veled.” Ezt jobb, ha előre leszögezem, és lehetőleg kulturált módon. Éppen kezdeném, hogy nem, nincs bajom, amikor közbeszól. Ettől, mint ostorcsapástól ló meghátrálok, és elhallgatok forró hevületemet lenyelve. „Igen furcsa igényeid vannak Shannon. Orvostól a szakmai képzetségét, és etikusságát szokták számon kérni, nem a magánéletét. Biztosíthatlak, hogy az előbbivel nincs semmi kivetnivaló, úgyhogy nem lenne jogod ilyesmit követelned tőlem…viszont.” Elhalkulok, és elhúzom a számat, nem nézve a szemébe egy pillanatra. Shannon, tudtad, hogy ütnivaló fejed lesz, ha vigyorogsz? Hirtelen a kamaszkorom jutott eszembe, és a mugli gyerekekkel való csetepatéim. Jó indulatú játék volt akkoriban, de most egészen más érzések futnak át rajtam. Nyugalom Cian, mit művelsz? Teljesen kifordulsz magadból. „Viszont olyasmit tettem, ami megengedhetetlen, úgyhogy értem az ágálásodat, mégis…” Ismét lecsap. Elharapom a mondatot, ami tiltakozásba, és szelíd, vagy éppen nem túl szelíd győzködésbe váltott volna. Shannon, bármit kérhetnél tőlem, szívesen megadnám, ha ezzel segíthetnék, hiszen tudod, boldogan ugranék… miért ezt kéred? Nem tudom elmondani, senkinek sem tudtam, még magamnak sem bírom teljesen bevallani, kérlek ne kérj olyat, amire nem vagyok képes. Nekem is megvannak a határaim.
„Csak amennyire a te kérdéseid és megjegyzéseid akarnak azok lenni.” Visszaesek a méregbe és a rosszindulatba, a próbálkozásaim ellenére. Jobb vagy ennél Cian, jobban bánsz másokkal, Shannon csak játszik veled. El akar taszítani, ahogy mindenki mást. Nem hagyhatom, neki van a legnagyobb szüksége a segítségemre. És mégis, egyre inkább arra gondolok, hogy bassza meg.
„Nem hazugság! A türelmes tágas mező, de annak is eljön a vége Shannon! Nem tűröm meg, hogy ezt mond, se magadról, se rólam, senki másról!” Nem, én ezt nem tudom elviselni. Tudom, hogy megígértem magamnak, tudom, hogy próbálkoztam, és rengeteg erőt beleöltem, de nem. Vannak olyanok, akiken nem lehet segíteni, legalábbis én nem tudok. Az elejétől fogva egy merő rémálom az egész. Miből gondolom, hogy nem lenne csak egyre rosszabb és rosszabb? Nem jó. Ha végül meg is bánnám a kirohanást… nem, most nem tudom ezt végigcsinálni. Jobb, ha szétválunk, mielőbb elfajul a helyzet.
„Ez meg mégis hogy jön ide?” Nem is válaszolok rá. Túl megalázó és vádló. Elbírom viselni, ha olyasmiért bántanak, amit én tettem, amiért megérdemlem, de ezt nem. Haza akarok menni, el ebből a kígyófészekből, és el az engem széttépő szavaktól. Túl fáradt vagyok, hogy ezt csináljam.
Utamat állja, hát persze, a kilincs nem hajlandó elfordulni, biztos megbűvölte. A pálcámért nyúlok, amikor egy középosztálybeli sorozat fő gonoszaként hajol hozzám hátulról. Oh Shannon, ez csak akkor működik, ha a másik vagy fél tőled, vagy le akar feküdni veled.
„Tudod mit? Igazad van, nem várok. Ezennel végeztünk egymással, te megtarthatod a nyűgjeidet és bajaidat, ha ekkora élvezetet lelsz bennük, és utálatot mások iránt. Talán nem az utcán esnél össze megkínozva, olyan gyakran, hogy már megszokod, ha nem így viselkednél. Nem alkalmazkodok semmihez. Nem ezt akartad. És most engedj, kérlek…” Ő hangjához igazodok, halkan morgom el utolsó imámat felé. Ez maga a pokol, egy apró, szívembe hasító, megalázó privát pokol.

Sötét hajnal

fehér éj

*Senki nem mondhatja, hogy nem figyelek rá, hosszan hallgatok, még ha a hallgatásomnak van némi szkeptikus felhangja is, nem válaszolok az egyértelműen provokáló kérdéseire, legalábbis nem a kérdések feltevése után, úgyis annyira lendületben van, hogy biztos ráér még néhány fél percet minden válasz, hátha addigra kimegy a fejemből, és nem fog annyira marni, mint egy kígyó harapása.
Mert ilyen válaszok gyülekeznek a nyelvem hegyén, miközben hallgatom őt, és megundorodom tőle. Önellentmondásainak gyűrűjében fuldokolva vergődik, bizarr haláltusa az övé, még az enyémnél is szokatlanabb, hiszen ő saját magát marcangolja, míg engem az idegeimre hurkolt átok késztet arra, hogy néha levetkőzzem emberi mivoltomat, és olyankor azt nem tudatosan teszem, miközben fennen hangoztatom, hogy a javamat akarom.
Nálad betegebb embert nem láttam, pedig a Minticz családba születtem, és másokkal is találkoztam már, akiknek egyszerűen nem lenne szabad emberek közzé menniük. Igaz, az igazán betegek soha nem ismerik fel, hogy azok, meg is tagadják.*
- Egyáltalán nem lep meg -*felelem lustán, ahogy leszögezi, hogy nem ért egyet velem, már a szavak is nehezen kívánkoznak a számra, annyira felesleges elmondani őket. Felpezsdített egy kicsit, gyarló emberi lelket az, hogy lehettem kegyetlen, lehettem okosabb, erősebb őnála, de amivé tette a fölényem és a játszadozásom, az már egyáltalán nem kívánatos, valójában nem ezt akartam, de hát ez egyetlen bíróságon sem állná meg a helyét.*
- Mindenkinek furcsa igényei vannak, pl. orvosnak a magánéletében -*dobom vissza a labdát, sajnos ez túl magasan volt, hiszen eddig a magánéletéről beszélgettünk, hogy mi lehet benne az, ami nem megy, és most ő próbálja meg a furcsaságot átpasszolni rám, lehetetlen volt nem visszadobni.*
- Nem vagyok róla meggyőződve, hogy nincs kivetnivaló, sőt, egyre több kivetnivalót látok az „etikusságodban”, a „szakmai képzettségedhez” pedig bizonyára hozzátartozott volna az orvos-beteg kommunikáció, de...
*Be se fejezem a mondatot, nyilvánvalóan elmulasztotta őket, mi több.
Hazugság, mosolyogom a felcsattanásán, a visszakarmolásain, eltávolodom tőle, visszalépkedek az asztalhoz. Nem egy szakképzett átoktörő tudomásom szerint, még egy kávét legalább megihatnék, mire megtöri az átkot az ajtón, mert elég okosnak gondolom ahhoz, hogy megcsinálja, csak nem egyik pillanatról a másikra. Felveszem a kis csomagocskáját, visszamegyek hozzá, és a pálcájára akasztom, feloldom a bűbájt az ajtón.*
- Menjél. Ezt vidd magaddal, mint orvos egyáltalán nem bízok benned, inkább méregkeverőnek tűnsz, Mr. „javadat akarom”, de valaki, egy másik beteg, aki hajlandó a kezedből enni, annak még jó lehet, amúgy meg a tűzben végezné, és szinte kár lenne a munkádért.

Roxfort RPG

Múlt => Nyugati szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 06. - 11:39:22