Roxfort RPG

Az Óraépület a Roxfort egy hatalmas és szellős tornya. A diákok valamiért előnyben részesítik. Titkok és nagy dolgok fültanúi voltak ezek a falak az évszázadok folyamán, s ez még ma sincs másképp.

Az élet folyt a megszokott kerékvágásban – legalábbis látszólag. A tanórák megkezdődtek, még ha kicsit rendhagyó alakban is, a diákok a tollaikat meg a pálcáikat koptatták az iskolapadban… de valahogy mégis más volt. A Roxfort lelke hiányzott a készletből. A diákok nem zsörtölődtek a sok házi miatt, a folyosón nem volt vidám zsivaj az óraközi szünetekben s még a nagyterem is csendes volt, amire korábban soha nem volt példa ebéd- vagy vacsoraidőben. Egyelőre nehéz volt megállapitni, hogy mire számithatunk az új tanári kartól: a szabályzat drasztikus, de mennyire fognak hozzá ragaszkodni? Kihágás esetén mi a büntetés? Ezek mind nyitott kérdések voltak, de a közfeltételezés, miszerint az új tanárok mindegyike halálfaló… mondjuk úgy a többséget óvatosságra intette.
Persze voltak mások is: akiknek hirtelen az orruk lett a legmagasabb pontjuk. Származásuk okán tudták, hogy ők most a felsőbbrendű életforma és ennek megfelelően viselkedtek úgy általánosságban is és velünk, alacsonyabbrendűekkel is. No nem mintha ez korábban másként lett volna, a különbség csak annyiban nyilvánult meg, hogy az efféle magatartás most sokkal nyiltabbá, sőt, a hatalom által pártolttá vált, mondhatni elfogadott volt. Ez egy picit megváltoztatta a sakktábla állását, de nem olyan nagy mértékben, mint amilyennek sokan gondolták… hiszen az efféle figurák főleg a zöldtalárosok sorai közül kerültek ki, ott meg már alapból is elég férges volt a populáció. Ami azt illeti, kevés normális mardekárost tudtam volna megnevezni… de ez visszafelé is igaz volt: kevés nem-normális nem-mardekáros szerepelt a listán. Persze volt egy-két név mindkettőn, de számuk elenyészőnek nevezhető. Valahogy annyira más lett az egész hangulat az iskolában: érezni lehetett a feszültséget a levegőben.

Ezen gondolatok társaságában róttam a folyosókat, szinte menekültem az emlegetett feszültség elől, de látszólag mindhiába. A Griffendél-torony, ami korábban abszolút mentsvárnak számitott mindennemű atrocitással szemben… hát fogalmazzunk úgy, hogy akár a feszültség magja is lehetett volna. Ez volt az a ház, ahol kevés olyan egyén volt, akinek semmi félnivalója nem akadt, aki nyugodtan meg tudott húzódni a sarokban és kivárni, míg elvonul a vihar… egyrészt rengeteg mugli-születésű alak volt nálunk, másrészt pedig akik ide jártak, szinte mindenkinek volt veszélyben forgó rokona, barátja vagy ismerőse: nem lehettek nyugodtak és a hangulatuk megülte az egész tornyot: itt tehát nem volt maradásom. Két lehetőségem maradt, ahova szievsen járok elmélkedni: ebből egyik a park, ami nem tűnt túl jó ötletnek a tegnapiak fényében: pontosan nem deklarálták az új szabályzatban, hogy az ’’Iskola területe’’ mint fogalom az egész birtokra érvényes vagy csak magára az épületre… de egyébként sem volt túl sok kedvem kiülni levegőzni, volt elég abból a nyár folyamán. Maradt tehát a másik opció, ami elvileg nem ütközött semmilyen szabályba (legalábbis a takarodóig…): az óraépület.

Már felfelé kaptattam a lépcsőn, mikor megszálltak az emlékek. Koszos kis életem rengeteg fontos momentuma játszódott le ezen a helyen: talán megszámolni sem tudnám. Eszembe ötlött, hogy Amandával gyakran jártunk ide azon gyönyörű hónapok alatt, amiket együtt töltöttünk… talán pont ezért esett a választásom erre a helyre később is, amikor elváltak útjaink s azzal a feltett szándékkal másztam meg ugyanezeket a lépcsőket, hogy én most véget vetek az életemnek. Aztán szerencsére jött Any, aki kiragadott az önsajnálat tengeréből és – mondjuk ki – megmentette az életemet. Fordulópont volt ez, innentől kezdve kezdett újra felfelé szárnyalni életem csillaga s némileg jobb idők következtek… és az ominózus események után is sokszor jöttem fel ide, egyedül vagy társaságban. Megszerettem ezt a helyet, szinte titkaim tárházának is nevezhetném… és ami a legfontosabb: általában kihalt volt, tehát teljesen alkalmas egy kis elmélkedésre.
Nem volt ez most sem másként, állapithattam meg, ahogy pillantásom végigvágott a torony tetején. Senki nem volt itt az öreg fogaskerekek és órarugók kivételével, akik ugyan nem voltak tökéletes társaságnak nevezhetőek a maguk állandó ficánkolásával és nyikorgásával, de az a tulajdonságuk, hogy mindig végighallgatták az esetleges mondandómat… nos, elviselhetővé tették őket. Nem mintha gyakran beszéltem volna magamban, de azért elő-előfordult.
Cigarettára gyújtottam s miközben tüdőmbe szivtam az első slukkot, hálát adtam a szabályzat kiskapuiért és hiányosságaiért. A régiben sem szerepelt a dohányzási tilalom és a mostaniba sem tették bele.
Az iskola gyökeresen átalakult, de van, ami sosem változik.

Mostmár hivatalosan is megkezdődött a tanév.
Kitartóan (bár valljuk be, naivan) reméltem, hogy minden vissza fog állni a régi kerékvágásba. Azonban az egyre felreppenő pletykák nem ezt bizonyították.
Volt, aki azt suttogta, a tanárok halálfalók, és Tudjukki szolgálatában állnak. Hát, tényleg nem túl szívmelengető erre gondolni.
Azonban perpillanatnyilag nem vágytam ezekre a pletykákra, ha igazak voltak, ha nem. Néha a folyosón állítottak meg, hogy Hé Raelyn, hallottad hogy... Én pedig a szavukba vágva mondtam, hogy Bocs, de dolgom van. Nem vagyok kíváncsi az újabb szenzációvadász rémtörténetekre.
Tudom hogy kissé magamnakvalónak tűnhetek, de amióta visszatértem a Roxfortba, mindenki feszült és nyugtalan... beleértve engem is. Ez pedig kecsegtető a dementorok számára, ha már itt tartunk.

Az első tanítási nap után unottan pakolgattam a holmijaimat az ágyam mellett ülve a földön, ugyanis nem sikerült még mindent a helyére tennem. Néhány használhatatlan kacattól eltekintve egész ügyesen pakoltam be a cuccokat. Ruha, ruha, könyv, ruha, könyv... haladtam lefelé a hatalmas bőröndben, amikor valami keményhez ért a kezem. Ez meg...?Egyetlen mozdulattam kivettem mindent, amit az ismeretlen tárgy fölött találtam, hogy hozzáférhessek. Egy méretes fa tok került a kezembe.
Hát persze, a hegedűm! gondoltam a hangszeremre, és ez a tény, hogy magammal hoztam, talán kicsit meg is dobta a hangulatomat. Aztán egy pillanatra elkomorultam.
Raelyn, te teljesen megzakkantál? A koffer alján kell szállítanod a hegedűdet, hátha eltörik igaz? Nem egy olcsó mulatság az biztos.
Hihetetlen gyorsasággal téptem fel a tokot, hogy megnézzem, nem esett-e semmi baja. Azonban szerencsére minden húrja ép volt, és a vonót is egészben találtam meg.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és ennek örömére a fejembe vettem, hogy el is megyek kipróbálni. A diákok úgyis csak benn ücsörögnek a klubhelységekben, és vagy egymás vérét szívják, vagy magukat emésztik. Jobban járok, ha elmegyek és játszom egyet.

Azt tudni kell, hogy körülményes volt a hegedű szállítása, de mindig megoldottam úgy, hogy ne legyen túl feltűnő. Az igazi nehézséget a helykeresés jelentette, a helyé, ahol játszhatok. A hegedű, valljuk be, iszonyú zajt tud csapni, ha véletlenül elrontok egy dallamot. És akkor lőttek a magányos hegedülésemnek; majd jönnek helyette a gúnyos megjegyzések és a csodálkozó tekintetek, hogy Rae, te tudsz hegedülni?
Könnyedén kisurrantam a folyosókon, szinte egy diákkal sem találkoztam. Egy pillanatra megijedtem, mi történhetett, talán valami gyűlés vagy megbeszélés van a Nagyteremben, amiről én nem tudok? de amikor megláttam néhány tanárt, ez a félelmem elpárolgott.
Már kinn is voltam a birtokon. Szemem lázasan kutatni kezdett egy megfelelő pontot keresve, aztán valamilyen oknál fogva nyugatnak indultam.
Először a parkra gondoltam, hogy oda megyek, de elvétve biztos akad ott néhány diák; aztán amikor az óra hirtelen délután 4-et ütött, magamban már döntöttem is.
Irány az óratorony!

Különös, de fel sem tűnt hogy nem egyedül vagyok. Talán a figyelmetlenségem tette, de talán inkább az, hogy nem számítottam senki másra. Még az óra kerekeinek csattogása is kapóra jött, ugyanis részben elnyomta a hegedű erőteljes hangját.
Damien amúgy sem volt a látóteremben, sem én az övében, de a játékom még egy nagyothalló fülét is hamar megcsapta volna. Kivételesen ezt egész szépen játszottam - én soha nem voltam megelégedve magammal, de ez a darab különösen tetszett. Sad romance a címe; azt nem mondanám, hogy túl könnyű.
Nagy beleéléssel kezdtem neki, mire kétszer is elrontottam. Mérgemben fújtam egyet, és kisöpörtem egy tincset a szememből, mert valószínűleg az zavart be. Aztán ismét nekikezdtem, immár hibák nélkül, folyamatosan tudtam játszani. Magamtól eszembe sem jutott volna, hogy esetleg valaki hallgatózik; most egyedül csak a zenével foglalkoztam.
Mikor a darab vége felé jártam, valami nesz csapta meg a fülem. Lehet hogy csak egy bagoly járt erre, vagy egy egér szaladt el az óracsavarok között, de én meglepetésemben elejtettem a vonómat.
Gyorsan le akartam hajolni érte hogy felvegyem, de aztán megfordultam.
 

Gondolataim ismét a tanári kar körül forogtak, mint már oly sokszor az elmúlt cirka egy napban. Habár egyelőre egyikük sem adta nyiltan tanúbizonyságát annak, hogy az Ő szolgája, azért még a feltételezés is elég aggasztó volt ahhoz, hogy egy magamfajta örök lázadót foglalkoztasson a dolog. Nyilvánvaló volt, hogyha ez a gyanú igaznak bizonyul, akkor a kihágásokat nem egyszerű büntetőmunkával fogják jutalmazni, hanem valami mással… és kérdés az is, hogy meddig mernek elmenni. Valószinűleg itt is a kasztrendszer szerint osztályoznak, aminek jelen esetben a legalján vagyok, szóval sok jóra nem számithatok: át kell értékelnem az esetleges csinytevéseket, mérlegelni hogy mi mennyit ér… de a legfontosabb: meg kéne húzzam magam addig, ameddig fény nem derül az igazságra az újdonsült tanerők kapcsán. Mivel amúgy is igyekeztem kerülni mostanában a feltűnést, ez talán nem is lesz olyan nehéz.
A gondolatmenetet hirtelen lépések hangja szakitotta félbe, mire gyorsan behúzódtam az ablak melletti, árnyékos sarokba. Reméltem, hogy fekete öltözetemnek hála beleolvadok a háttérbe és az illető nem fog észre venni – no nem mintha annyira antiszociális lennék, de az előzetes felmérések szerint nagyjából fele-fele eséllyel botlok barátba vagy ellenségbe azok között, akik visszatértek a kastélyba… és utóbbihoz valahogy semmi kedvem nem volt ebben a pillanatban. Jobbom azért – biztos ami biztos alapon – becsusszant a zsebembe, megmarkolva az ott tárolt kés markolatát, de a trükk bejönni látszott, hiszen a lépések gazdája egyetlen pillantás nélkül viharzott el mellettem. Szememet meregetve próbáltam rájönni kilétére és valahogy furcsán ismerősnek is tűnt az illető, de a nap pont a torony másik, ablaktalan oldaláról sütött, igy a szemközti falnál már kellő félhomály uralkodott ahhoz, hogy ne sikerüljön kideritenem a rejtélyes jövevény kilétét. Egy vállvonással lezártam magamban a dolgot és újra az ablak felé fordultam, kezem ismét az oldalam mellett lógott.

Mint az elmúlt hat évben oly sokszor, megint azon morfondiroztam, hogy tulajdonképpen mit is keresek én itt és hogy miért nem hagytam már itt ezt az egész kócerájt évekkel ezelőtt. Az első, újdonságokkal teli évet kivéve az egész csak egy szenvedés volt, egy kereketlen szekér, ami a legnagyobb erőfeszitések hatására is csak vánszorog előre. Persze, arra jó volt, hogy megússzam az atomfizikát, de ennyi, vége. S lám, még mindig itt vagyok, hosszú évek múltán is: ez főleg azzal a ténnyel együtt furcsa, hogy az idei évvel a fennálló veszélyek száma már meghaladta az elfogadhatót… ráadásul egyre inkább úgy tűnik, hogy nem is kevéssel. A legrosszabb az, hogy még megmagyarázni sem tudom a dolgot. Miért vagyok itt? Bármibe lefogadom, hogy fognám magam, leadnám a pálcámat a Minisztériumban és visszamennék a mugli életembe, akkor a varázslók egy életre békénhagynának. De… tudnék boldogulni? Nincs semmi képzettségem, talán még a személyazonosságom is elveszett abban a világban… Bár biztos vagyok benne, hogy meg tudnám oldani, hála a kapcsolataimnak, de gyanús, hogy nem lenne könnyű dolgom… és talán pont ez tartott itt az évek során: könnyebb volt itt lenni és végigülni az éveket, mint felállni és szembenézni a problémákkal. Sosem a szorgalmamról voltam hires, de talán megérte volna… bár ezt valószinűleg már sosem fogom megtudni.
A torony csendje hirtelen megtört, ahogy hangos zeneszó hasitott a levegőbe. Nem mondom, egy pillanatra megszállt az ijedtség, felgyorsult a szivverésem: nem tudtam, hogy honnan jön az éktelen hangzavar. Azután, pár pillanat elteltével már felismertem, hogy hegedűszót hallok s ez felkeltette az érdeklődésemet: varázslók nem nagyon hegedülnek, ergo az illető nagyobb eséllyel barát, mint ellenség… és a zene forrása jó eséllyel az az illető, aki az előbb viharzott el a közelben. Rövid töprengés után győzött a kiváncsiság: egy utolsót szippantva a cigiből, majd a csikket kihajitva az ablakon a hang forrása, és ezzel a rejtélyes idegen felé indultam. Folyamatosan játszott, igy nem volt nehéz megtalálnom s mivel egy jobban megvilágitott helyet választott, igy egyből ráismertem… bár a nevét azóta sem tudtam, de a korábbi találkozásunk elég mély nyomokat hagyott bennem. Nem akartam megzavarni, ezért a falnak dőlve hallgattam a játékát s a zenék szárnyán a múltba repültem., felidézve megismerkedésünk pillanatát. Egy elveszett lány a londoni éjszakában: talán igy jellemezhetném legjobban a helyzetet. Ráadásul pont Roccoval akadt össze… tényleg éktelen nagy szerencséje, hogy arra jártam: az a vén kéjenc jó eséllyel egy életre megnyomoritotta volna a lelkét.

A zene hirtelen elhallgatott, majd a vonó koppanva landolt a földön: talán megzavartam valamivel a koncentrációját? Kár lett volna érte, mert szépen játszott… de annyira nem voltam otthon a komolyzenében, hogy fel tudjam ismerni: itt volt a szám vége és nem én voltam az oka a megszakitásnak. Gyorsan felkapta a földről a szerszámot s szinte azon nyomban felém fordult: ebből arra következtettem, hogy észrevette hogy valaki figyeli, ugyanis a tekintetemet nem vettem le róla, mióta megpillantottam. Egy hosszú pillanatig csak bámultunk egymásra, majd ellöktem magam a faltól s felé indultam.
- Lám, milyen kicsi a világ… - köszöntöttem mosolyogva, kissé melankolikus hangot megütve. – Örvendek az újboli találkozásnak… és sajnálom, ha megzavartalak. – tettem hozzá elbizonytalanodva, a hegedű felé biccentve. – Igazán nagyszerűen játszol, egy élmény volt hallgatni.

Hogy lehettem ilyen figyelmetlen?
Eszembe sem jutott, hogy esetleg itt van valaki a hátam mögött és figyel engem. Tényleg, meg sem fordult a fejemben. Na de hogy az enyhe füst szag se tűnjön fel, annyira bele voltam merülve a darabba... Komolyan, legközelebb körbejárok mindent és minden zugba benézek, mielőtt játszani kezdek, nehogy ott lapuljon valaki.
Nagy hévvel megfordultam és szembe találtam magam az idegennel - aki annyira nem is volt idegen. Egy pillanatra lefagytam, még majdnem levegőt is elfelejtettem venni, aztán folytattam a félbehagyott mozdulatsort és felvettem azt a - hogy a fene egye meg - vonót, ami a földön hevert. Pont olyan lassított felvétel volt az egész, mint a Nagyteremben a hajgumival. Deja-vu érzés kerített hatalmába.
Ezek szerint a Nagyteremben is ő volt az?
Nem, nem, az nem lehet.

Egyszerre irdatlan mennyiségű gondolat tódult a fejembe, de először is, hogy ki ő?
Jó, persze hogy tudtam ki ő, de legutóbbi találkozásunkkor még úgy tudtam, hogy ő bizony mugli... Késsel szerelt le egy perverz részeget a kocsmában, én pedig minden erőmmel próbálkoztam, hogy még véletlenül se vegyem elő a pálcám - hogy leleplezzem magam. Ezek szerint minden erőfeszítésem hiábavaló volt, mert ha itt van a Roxfortban, az nem lehet véletlen. Muglik nincsenek a Roxfortban.
Pedig ha jól emlékszem, megkérdeztem hol tanul. Mit is mondott? Hogy nem szivesen jár az iskolába, csak a szülei szeretnék hogy befejezze...? Igen, mintha valami ilyesmi rémlene.
Ez egy pillanatra elbizonytalanított - én ugyanis nagyon szerettem a Roxfortba járni - de a londoni élményeink után nem tudtam rá idegenként nézni. Sőt, tartoztam is neki, egy sörrel és egy életmentéssel... ja, meg egy kabáttal a hidegben, bár azt nem valószínű, hogy viszonozni fogom. (Rá se menne egyik kabátom sem.)
De akkor is számon kellett kérnem, pedig nem akartam... egyszerűen kicsúszott a számon.
Lám, milyen kicsi a világ - jegyezte meg Damien.
-Hát te?-  Válaszoltam neki kissé élesen, éllel a hangomban, amit persze nem neki, hanem inkább a jelenlétének szántam hogy itt van, itt, az iskolában. Hirtelen olyan kellemetlenül éreztem magam. Valószínűleg ő is azt hitte rólam, hogy mugli vagyok, én úgyszintén róla; aztán egyszer csak összetalálkozunk a varázslóiskolában. Érdekes szituáció az biztos. Volt benne egy kis feszültség, meglepődés, de mégis, öröm is, hogy ismét láthatom.

Megdícsérte ahogy hegedültem.
Kissé bizonytalanul, igaz, de valószínűleg nem igazán értett a hegedűkhöz, mint a legtöbben.
Ez önkéntelenül is halvány mosolyt csalt az arcomra, ugyanis nem szokták igazán megdícséri a játékomat. Amiről persze én tehetek; soha nem játszom másoknak, csak a magam örömére teszem, meg maximum annak aki meghallja. Mégis, valahogy most jól esett ez a bók tőle.
-Köszönöm- Feleltem immár sokkal nyugodtabban és felszabadultabban, és mint egy villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés, hogy még mindig nem tudom a nevét.
Kínos...
-Raelyn Bells- Léptem hozzá közelebb egy lépést, és kinyújtottam felé a jobb kezem - a balban tartottam a hangszert a vonóval együtt. Furcsa volt ez a bemutatkozás, formaias, mintha nem ismernénk egymást, legszivesebben megöleltem volna; de mostmár tényleg meg akartam tudni a nevét.
Meg persze a házára is kíváncsi voltam, de szinte fogadni mertem volna, hogy Griffendéles.
-Hát, mit ne mondjak, megleptél, hogy itt találkozunk-
Mondtam teljesen őszintén a kézfogás közepette (biztos látszott is rajtam) ha odanyújtotta a kezét, közben pedig sejtelmesen méregettem. Igen, ő volt az, semmi kétség, még mindig ugyanúgy nézett ki, mint az őszi szünetben. Nem túl magas, de határozott alkat, és ugyanazok a zöldes szemek, amiket már akkor  sem tudtam hová tenni.

A vonó koppanva landolt a földön… szinte pont ugyanabban a pillanatban, amelyikben megszólaltam. Hosszú-hosszú másodpercek teltek el mire megfordult, mintha tartana attól, amit a háta mögött találni fog… s amikor megtörtént, újabb örökkévalóságnak tűnő pillanatokig néztünk farkasszemet egymással. Arcára kiült a meglepettség, a döbbenet…s talán némi sértettség is – lehet, hogy zokon esett neki a hallgatózásom? – én pedig a magam részéről ismét elvesztem abban a gyönyörű szempárban, melyre oly jól emlékeztem előző találkozásunkról. Igy álltunk, egymással szemben, egymásra rácsodálkozva… majd a pillanat megtört, ahogy lehajolt felvenni a földre hullt szerszámot. Újból felegyenesedett s egy darabig ismét csak néztük egymást – szó mi szó, meg tudtam érteni a döbbenetét. Már az is elég nagy véletlen, hogy két, egymást nem ismerő varázsló találkozik egy mugli kocsmában és együtt töltenek egy estét anélkül, hogy rájönnének ki a másik, sőt, anélkül hogy egymás nevét megtudnák… de hogy a rákfenébe sikerült majdnem egy teljes tanéven keresztül elkerülnünk egymást a kastély falai között? Ez valami olyasmi, ami már-már fizikai képtelenség. Márpedig biztos voltam benne, hogy nem láttam az őszi találkozónk óta – Ő nem olyan jelenség, akit könnyedén el tudnék felejteni. Különös fintora a sorsnak… de nem most kéne leállnom a jó szerencsémen elmélkedni.
 
A kérdés kissé élesebb hangnemben szakadt ki belőle, mint amire számitottam s szemöldököm egy pillanatra felszaladt meglepetésemben, de aztán önuralmam visszatért és vonásaim is visszarendeződtek: gondolataim akörül cikáztak, hogy vajon miért haragszik rám. Rájött volna…? Miután úgy döntött, hogy ottmarad a hotelban, megszállt valami rossz előérzet s már réges-régen megtanultam, hogy az ilyenekre hallgatni kell: én is ott éjszakáztam, bár csak lent a pubban, az egyik sarokban; igyekeztem vigyázni rá, hiszen nem lehetett véletlen, hogy pont akkor kezdődött, mikor magára hagytam… de a megérzésem ezen az éjjelen megcsalni látszott: nem történt semmi extra. Lassan beköszöntött a hajnal az ablakon, később pedig egy szemmel láthatóan nem londoni figura masirozott be nagy, lendületes léptekkel a helységbe, majd nem sokkal később Ő csatlakozott hozzá és kimentek. Feltűnés nélkül követtem őket az állomásig, majd miután felszálltak a vonatra, megnyugodva mentem haza és dőltem az ágyba. Egy ideig gyakran eszembejutott a titokzatos leányzó, de az idő múltával egyre ritkábban, míg végül már majdnem teljesen elfelejtettem… egészen mostanáig.
- Hát én – feleltem derűsen. Úgy döntöttem nem fogok helyből védekezni, ráér az majd akkor, amikor kiderül, hogy miért orrolt meg rám. – Bár ezt akár én is kérdezhetném… elég nagy meglepetés téged itt látni. – egy pillanatnyi szünet, majd bevillant valami s hozzátettem. – Bár gondolom ez viszont is igaz… nem sok késes huligán jár ebbe az iskolába, azt lefogadom. – fejeztem be jellegzetes félmosollyal, amire akár emlékezhet is… bár messze nem biztos, hogy olyan mély benyomást gyakoroltam rá, mint amilyen ő énrám.

Apró bókom elérni látszott a célját, ahogy egy lassú, halovány mosoly kúszott ajkaira, talán egy kis enyhülést hozva a borús légkörbe. Igyekeztem minél meggyőzőbb lenni, de magam is éreztem kicsengeni a bizonytalanságot a hangomból, lévén nem nagyon voltam képben a hangszerrel kapcsolatban. Úgy tűnt azonban, hogy neki vagy nem tűnt fel, vagy nem zavarja a tudat: látszott rajta, hogy jól esett a lelkének a dicséret. Éppen nyitottam volna a számat, hogy még valami kedveset hozzátegyek, tovább oldva a légkört, de hirtelen előrelépett és a kezét nyújtotta felém.
Raelyn Bells
Hát ez is kiderült.
- Damien Pulse – ragadtam meg gyengéden a felém nyújtott, törékeny kacsót, majd, mivel a bemutatkozást egy kicsit túl formálisnak, túl személytelennek éreztem, ezért… hát mondjuk úgy, kissé muglisabbá tettem azzal, hogy közelebb lépve hozzá egy-egy puszit nyomtam mindkét orcájára. Remélem, hogy nem hozom zavarba vele, de valahogy nem tartottam helyénvalónak, hogy úgy kezeljük egymást, mint valami vadidegent… elvégre egy nem akármilyen estét töltöttünk el együtt: nekem legalábbis mélyen az emlékezetembe vésődött.
- Szintúgy – feleltem, miközben kölcsönösen méregettük egymást. Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy valóban ő az. – Főleg az a meglepő, hogy ilyen sokáig sikerült elkerülnünk egymást ebben az apró kastélyban. – adtam hangot korábbi gondolataimnak egy mosoly kiséretében, miközben elengedtem a kezét és hátráltam egy lépést. – Volt egy olyan érzésem, hogy mi még összefutunk… s bár a legváratlanabb helyen, de azért örülök hogy igazam lett. Már ezerszer megbántam, hogy nem kérdeztem meg legalább a nevedet legutóbb.

Találkozások

Gordon az egyik ablaknál állt, és csöndesen nézte az eget. Lévén, hogy üveg nem volt a foglalatban, kellemes esti szél borzolta a haját. Tekintetével végigsimogatta a Roxfort birtokot. Eszébe jutott a sajátjuk. Vajon mi a helyzet otthon? Mi a helyzet Akhossal? Lassan teljesen felnő, s szárnyalni akar majd, messzire. Gordon elmosolyodott. Neki ott kell lennie majd akkor! Látnia kell az első tétova lépéseit a repülés felé, s aztán végül, majd egyszer valahogy meg kell lovagolnia.
Hirtelen valami szöszölést hallott az ablak melletti borostyánzuhatagból. Gordon lassan közelebb hajolt, majd hirtelen benyúlt a levelek közé, s megragadott valamit.
- Megvagy, te kis csavargó! - mondta miközben egy morcosan fujtató acsarkát húzott ki a növényből. - Már mindenhol kerestelek, a mamád nagyon aggódott érted!
A kis állat makacsul rágni kezdte Gordon ujjait, de nem támadásból, csupáncsak semmittevésből. A fiú elvigyorodott. Bárki bármit is mond, aranyos állatok ezek. Ekkor valami zaj ütötte meg a fülét. A lépcsőtől jött.
Valaki jött felfelé.

Egyszerűen nem értem... Hova a fenébe tűnt? Pedig tudom, hogy itt jöttem végig ezen a folyosó az órák után, nagyon rohantam, mert biztos voltam benne, hogy Rom bácsi baglya már megérkezett a heti jelentéssel. Oh, az volt a kedvenc pennám! Nem hagyhattam el csak úgy!
Sietős léptekkel és kapkodós pillantások közepette keringek az iskola folyosóin, éppen az Óraépületbe vezető lépcső fokain lépdeltem lefelé a tollat keresve, de sehol sem láttam. Pedig azt Mosestől kaptam! Biztos megsértődne, ha megtudná, hogy így bánok az ajándékával! Szóval igen, a lépcsőn nincs.
Ahogy felpillantok, hogy tovább keressem az íróeszközt, meglátok valakit az ablaknál. Esetleg megkérdezhetném, hogy nem látta-e a pennám... Bár szerintem jobb dolga is van, mint az én tollamra figyelni...
 - Szia! - integetek neki egy széles mosollyal, miközben megigazítom a rohanásban széthullott hajam. Képzelem hogy nézhetek ki... mondjuk... nem vészesebb, mint máskor.

Gordon meglepődve látta, hogy egy lány lépett ki a lépcső homályából. Az acsarkát még mindig a kezei között tartva felé fordult, s félszegen intett neki.
- Szia! - hallotta a lánytól. Rögtön szűk lett a neki a pulóvere nyaka. "Affene... Nekem kellett volna előbb köszönnöm!" Majd széles mosollyal nézett a jövevényre.
- Halihó! - mondta, majd magában keserűen konstatálta, hogy milyen fura hangja van. Hiába, ha hirtelen találkozik lányokkal, akkor az valahogy sosem úgy sikerült, mint ahogyan azt elképzelni szokta.
- Keresel valamit? - Néz a lányra, mert észrevette, hogy amint belépett ide, azonnal a földet fürkészi. - Gordon vagyok!

Ahogy kicsit magamhoz tértem, az éktelen nagy keresőakció közepette, végigpillantottam rajta, majd próbáltam visszapörgetni az agyamban, láttam-e már egyáltalán és végül arra jutottam, hogy igen. Hiszen Griffendéles, ha jól emlékszem hetedéves. Általában jól emlékszem, de akármi legyek, ha megmondom a nevét. Szerencsére nem kellett zavarba jönnöm, mert kedvesen rám mosolygott (ami meglepően jól állt neki...) és bemutatkozott.
 - Seosaphine, de barátoknak csak Seon - mutatkoztam be én is gyorsan vetve még néhány reményvesztett pillantást a földre, majd rákérdeztem - Nem láttál esetleg egy ilyen hosszú - mutatom az ujjaimmal - fekete színű, ezüstfogójú pennát valahol? Elhagytam és nem tudom, hogy hol... Amúgy az ott egy acsarka a kezedben? - néztem fel rá egy pillanatra, majd vissza az állatkára. Biztos hülyének fog nézni a nagy csillogó szemeimmel amikkel a lényre nézek, de na... imádom az állatokat.

- Ejha! - füttyentett Gordon miközben az acsarkáról a lányra nézett. - Te vagy az első, aki csak úgy felismeri. Ez dícséretes. - mondta vigyorogva, majd közelebb lépett a lányhoz.
- Sajnos nem láttam a pennád, már egy ideje fenn vagyok itt! Kicsit kiszellőztetem a fejem! Habár... - Gordon elgondolkodva nézegette a lányt. "Istenem, de szép szemei vannak!" - Habár mintha láttam volna Hóborcot egy pennával festegetni a Nyugati szárny folyosóin idefele jövet. Deeeee.... - folytatta, mikor látta, hogy a lánynak elkerekednek a szemei - Biztosan nem AZ a penna volt!
Gordon elvigyorodott, majd Seonra nézett.
- Szóval bírod a legendás lényeket?

 - Kösz. - mosolyodtam el. - Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen nagy dolog...
Ahogy elkezdett a pennáról beszélni rámeredtem. Ha tényleg Hóborcnál van, akkor végem. Még maga Merlin sem könyöröghetné tőle vissza nekem. Mondanom sem kell, hogy nem jövök vele ki túl jól, igaz?
 - Biztos vagy benne, hogy nem az én pennám volt az? - kérdeztem kissé kétségbeesve. Jobb lenne ha elveszett volna, mintha Hóborc martalékává lesz. Nemááár! Talán Félig Fejnélküli Nick tud segíteni. Ha esetleg tényleg Hóborcnál van, ő valahogy majdcsak ráveszi. Végülis, szellemek közt nem sok értelme van az ellenségeskedésnek és Nicket csak nem fogja lerázni. Remélem. Hátha.
Ahogy tisztáztam magamban kicsit a B tervet, figyelmemet ismét Gordonnak szenteltem.
 - Aha, de nem csak a legendásakat... - nevetek. - Kiskorom óta imádok minden élő, izgő-mozgó kis lényt. Talán a nagybátyám miatt, ő kutató. Új lényeket keres, több-kevesebb sikerrel, szóval lehet emiatt. És te? Gondolom te is kedveled őket. - találgattam a fiúra mosolyogva.

"Miért van az, hogyha egy lány rám mosolyog, akkor idétlenül vigyorgok vissza?" Gordon alig bírt uralkodni rakoncátlankodó arcizmain. Fejében a lány szavai jártak. Végül is, ha jobban visszagondol, akkor nem igazán biztos abban, hogy fekete pennát látott Hóborcnál. Lehetett az akár piros is. Sőt most, hogy minél többet gondolkozik róla, annál vikágosabb, hogy biztosan nem lehetett ez a penna, mivel vörös pamacsot látott a tetején, és Seon elmondása szerint ő egy feketét keres.
- Most, hogy belegondolok, Hóborcnál vörös penna volt - mondta kisvártatva - Szóóóóval, ha akarod, akkor segíthetek megkeresni a pennád!
"Hihetetlen, hogy nem találkoztunk még ezelőtt egyszer sem" - morfondírozott magában Gordon - "Asszem hatodikos, mondjuk úgy talán érthető. De akkor is... Azt mondta, hogy rajong az állatokért, azt hittem, hogy a suliban csak én vagyok ilyen "hibbant", bár ez amolyan dícsérni való hibbantság, szerény véleményem szerint. Jó, hogy nem vagyok egyedül."
- Hogy én kedvelem e őket? - vigyorodott el szélesen a fiú - Van egy sárkányom! Illetve a családnak... Akhosnak hívják, és egyszerűen imádom. Fenséges lények a sárkányok, de a mennydörgő mindenkin túl tesz. Nem bírok betelni vele. Hihetetlenül intelligens. Persze ezen a kis acsarkán - emelte meg a kezében immáron szuszogó kis állatot -  kívül is van még egy alomnyi a klubhelyiségben, plusz a Roxfort birtok is egy szuper hely ebből a szempontból. Egy szó, mint száz én is szeretem az állatokat.
Gordon beharapta az ajkát, és a lányra nézett. "Hogy tud valaki ilyen szép szemekkel nézni? Na, jó Gordon állítsd le magad, ez a te bajod, mindenki tetszik neked. No... szóval hol is tartottam? Jah, igen... MILYEN SZÉÉÉÉP SZEMEI VANNAK!!!!!"
- Szóval örülök neki, hogy ez közös bennünk. Már azt hittem, hogy egyedül vagyok az állatimádatommal. Amúgy merre vesztetted el a pálcád? Mármint merre volt az uccsó órád? Mert talán kezdhetnénk ott a keresést...
Hirtelen a homlokához kapott.
- Ajj, de lökött vagyok... Tanultátok már az Invito bűbájt? - vigyorodott el - Invitozzuk körbe a sulit!

 - Oh - sóhajtottam megkönnyebbülten, a térdeim is remegni kezdtek hol az örömtől, hol meg... nos igen, nagyon helyes a mosolya. Nem az a furcsa, önelégült, "hé, kislány, én vagyok a világ teteje"-féle mosoly, amit a legtöbb Griffendéles (meg persze nem Griffendéles is) alkalmaz, hanem inkább az "ah, olyan édes vagy" típusú mosoly, amitől olyan aranyos lett az egész megjelenése. - Ez jó hír és örülnék, ha segítenél. Egyedül még keresni sem az igazi - mosolyogtam.
Amikor a sárkányát említette, elkerekedtek a szemeim.
 - Saját sárkányod van? Merlinre, szívesen megnézném egyszer! - lelkesültem fel teljesen. - Ráadásul magyar mennydörgő, az egyik legszebb és leghatalmasabb sárkányfaj. Elismerésem! - nevettem fel. - Utoljára a Tusán láttam olyat, teljesen lenyűgözött. Este még ki is lógtam az erdőbe, hogy készíthessek róla néhány képet! - kicsit kifulladva hallgattam el, éppen annyi időre, hogy levegőt vegyek és kezdhessem a következő témát. - Amúgy láttam már a klubhelyiségben őket, de nem tudtam, hogy a tieid. Igazán édesek - simítottam végig a Gordon kezét harapdáló acsarka feje búbján, ami rögtön az ujjam után kapott, de elvétette, én pedig kinevettem.
 - Én is - bólintottam. - Már kerestem a bűbájtan teremben, de nem volt sehol... - mondom csalódottan grimaszolva miközben azon morfondírozok, hogy merre kereshetnénk még. Amikor felveti az Invitos ötletet, a homlokomra csapok. - Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe!? Persze, hogy tanultuk! - húztam elő a pálcám.

- Igen - vigyorodott el Gordon - Az acsarkákat már láthattad a klubhelyiségben. Mondjuk tegnap meggyűlt velük a gondom, mert elszökdöstek. Őt  - mutatott lefelé a tenyerére - például épp azelőtt találtam meg, mielőtt jöttél volna.
Gordon csöndesen megsimogatta az acsarka fejét, majd újra a lányhoz fordult.
- Mennyire sürgős megtalálni azt a pennát? Mármint... úgy értem, hogy....  - szabadkozott - "Basszus, most biztos azt gondolja, hogy nem is fontos nekem a pennája... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ, miért nem tudok csak lazán beszélgetni, meg ilyenek, könnyedén neki dőlni a falnak, és... és kizuhanni onnan, amilyen béna vagy, nagyokos! "
- Szóval úgy értem, hogy - szedte össze gondolatait  - ha egyszerűen ide Invitozod a pennád, akkor nem kell érte körbejárni a sulit.
"Na, most kivágtam magam valahogy... Kivágtad? Ennél bénább dumát arra, hogy itt marasztald még nem is hallottam! Miért szted mit mondjak neki? Maradjon itt? Tényleg... ez nem is rossz..."
- Szeretek itt fenn lenni - mosolyodott el Gordon, s a kilátás felé fordult - Gyönyörű a kilátás, a naplemente, és jobb a levegő - nevette el magát.
- Itt jobban tudok gondolkodni, merengeni, még tanulni is! És hát valljuk be, az utóbbi időkben, főleg amióta, tudjuk, hogy  - egész lehalkítottaa a hangját - Tudjukki visszatért, azóta van is min merengeni.

 - Furfangos kis jószágok, annyi szent, megszökni sem lehetett nehéz nekik. Ügyesebbek, mint az ember lánya hinné... - játszottam tovább a kis állattal, az ujjaimmal incselkedtem vele, néha néha felkuncogva. Rendkívül szórakoztatott azon próbálkozása, hogy megharapjon, ahogy össze-vissza tekerte a kicsiny fejét, hogy elérje az ujjam.
 - Tulajdonképp annyira nem fontos azonnal megtalálni, de tudom, ha most nem keresem meg, akkor késő lesz. A bátyámtól kaptam a születésnapomra, nagyon szép penna, az a kedvencem - mondtam kissé elgondolkozva azon, hogy hogyan is szabályos az Invito, meg mekkora a hatótávja, de végül úgy döntöttem, tennem kéne egy próbát. Óvatosan, kecsesen rajzoltam ki a már félig elfelejtett mozdulatsort a pálcámmal a levegőben, miközben megpróbáltam határozottan és érthetően kimondani a szót: - Invito!
Éreztem, hogy valami megmozdul, megmagyarázhatatlan, de kellemes érzés volt varázslatot alkalmazni, és megéreztem, hogy az írószerszámom ott van a "vonal" túlvégén. Közeledik.
 - Megtaláltam! - kiáltottam fel lelkesen. - Közeledik!
 - Szeretek itt fenn lenni - mosolyodott el a fiú.
 - Én is. Valóban gyönyörű a kilátás, főleg naplementekor, amikor vörösre festi az eget az alkonyat és az éj kékje már beborít mindent fölöttünk. És amikor végleg leszáll egy pillanatra csend lesz mindenütt, hogy aztán elkezdődhessen az éjszaka. A tilalom napszaka - mosolyogtam, kétség sem férhetett hozzá, hogy imádok ilyenkor kóborolni a kastélyban. Még a prefektusok és tanárok kijátszását is élvezem. Hiszen akit nem kapnak rajta, azt meg sem büntethetik.

'Legalább a penna megkerült. Bár azt hiszem, hogy bárhová elmentem volna vele, hogy megkeressem." Lassan Seon felé fordultam, s csendesen hallgattam, ahogyan a naplementéről beszélt. Nem tudom, hogy mi fogott meg jobban benne. Az, hogy a kezemben tartott acsarka szemmel láthatóan szórakozását lelte abban, hogy harapdálni próbálta a lány ujjait, vagy az, hogy pontosan azt fogalmazta meg a látvánnyal kapcsolatban, amit én is éreztem. Elmosolyodtam, s mikor láttam, hogy visszamosolyog rám, gyorsan az ablak felé fordultam. Tele volt a fejem mindenfélével.
"Most mit csináljak? Csak úgy simán mondjam meg neki, hogy nyugodtan maradjon, merthogy tetszik a társasága? Ajánljam fel, hogy a klubhelyiségbe kísérem? Ahhhh... Gordon... tisztára hülye vagy. Egy helyre megyünk. Még a végén azt fogja hinni, rá akarok szállni! No, elég volt ebből! Normális vagyok, bár nemtom ki állítaná még ezt, hogyha meglátná, hogy egy acsarkával állok a kezemben az óraépületben. Mindegy."
- És mi a mai programod? - pillantok a lányra. Próbálok marhára lazának tűnni, de mikor neki akarok támaszkodni a falnak, véletlenül kicsit mellé sikerül, és kiesek az egyensúlyomból. Nagy nehezen sikerül csak megtartanom magam, remélve, hogy a büszkeségem még nincs oda. "Hát ILYEN NINCS! Mit bénázok én itt? Komolyan már azt hinné az ember, hogy soha sem volt dolgom lányokkal. Hogy nekem mindig olyan rózsaszín felhőcskékként léteztek a lányok. Pedig volt. Sőt... Ha nagyon dramatikusra szeretném venni a figurát, akkor még azt is mondhatnám, hogy megjártam a poklot is. Az utolsó kapcsolatom, hát... Finoman sem mondható szépen végződőnek. Soha nem akarom senki azt, amit velem tett az a lány. No, de mindegy. Miért is gondolkodom én ezekről? Elvégre most itt áll velem szemben Seon, s inkább rá kellene figyelnem, mintsem, hogy a magam pitiáner kis problémáival foglalkozom. Szedd össze magad, Gordon!"
- Mármint úgy értem, hogy én még egy jó ideig itt leszek, és ha akarsz... mármint...  - kissé elvesztem a fonalat. "Na, tessék, már megint hebegsz-habogsz itt össze-vissza. CSÖND LEGYEN!"
- Szóval nem bánnám, ha maradnál! - vigyorodom el végül - Elvégre az acsarka is egész megkedvelt már...

Ahogy a kezembe "repült" a keresett penna, megragadtam és hatalmas cuppanó puszit nyomtam a markolatára, majd a hajamba tűztem, akár egy indián. Fekete Tollú Seon. Viccesen hangzik, ez lesz a következő álnevem: Fekete Toll. Úgyis olyan nehéz mindig újat kitalálni. Bár az is lehet, hogy nem sok értelme van az itt-ott a faliújságokra tűzött verseim aljára odabiggyeszteni valami nevet. Hiszen se így, se úgy senki nem fog rájönni, hogy én voltam.
Amikor rámosolyogtam Gordonra, mintha zavarba jött volna, elfordult, újra kinézett az ablakon. Ez kicsit engem is összezavart. "Talán barátnője van... vagy csak terhére volnék? Igaz, elég váratlanul pofátlankodtam bele a magányába, holmi jelentéktelen pennát keresve, ami most már megvan, szóval akár távozhatnék is... Biztos unja már a fecsegésem, én is így tennék a helyében. Sőt, én elküldtem volna magamat melegebb éghajlatra!"
 - Öhm... hogy az én programom? - ocsúdok fel a merengésből kissé. - Hát... tulajdonképpen nincs programom. Mármint konkrét, előre tervezett... Nálam a "programok" elég spontán módon jönnek-mennek - nevettem kicsit zavartan, az alsó ajkam harapdálva hirtelen jött idegességemben. Azonban rögtön elszállt minden kétségem, amikor megkért, hogy maradjak. A mosolyom újból felragyogott, tekintetemet ismét rá emeltem, majd az acsarkára pillantottam.
 - Nem mondtam, hogy el akarok menni... - mondtam halkan. - Szívesen maradok itt... veled... meg az acsarkával. Ha gondolod, akár vissza is vihetnénk a testvéreihez a klubhelyiségbe. De maradhatunk is... - hadartam gyorsan, de magamhoz képest még mindig csekély hangerővel, miközben a kis állatot fikszíroztam. Nem mertem felnézni a fiúra.

"Meg kell, hogy jegyezzem, hogy amennyire meglepett, hogy a pennát a hajába szúrta, annyira jól is áll neki. Gyerekkori emlékeket idéz, mikor apa hazahozott egy kvárklit, s az szanaszét hagyta fekete tollait a házban. Utána napokig én voltam Sötét Toll, a félelmetes indián varázsló. A barátaimra a frászt hoztam, mikor a legkülönfélébb helyekről ugrottam ki eléjük."
Elmosolyodok, majd a lányra nézek.
"Nocsak, nocsak... láttad ezt? Szinte majdhogynem elpirult, mikor mondta, hogy szívesen maradna! Igen, láttam! Tényleg láttam! Ezekszerint abbahagyhatom végre ezt a lazulós figurát, és lehetek egy kicsit Esterhas is. Mármint... Eddig sem ment a lazulás, sőt, sztem csak szánalmasan festhettem, szóval őszintén belegondolva az embernek tényleg az éri meg jobban, hogyha önmagát adja. Nem mást, nem egy felvett szerepet, önmagát. Mert hiszen, ha már önmagunkat sem vagyunk képesek felvállalni, akkor hová fog fejlődni ez a világ? Így is van elég mocsok benne, legalább MI, saját magunkkal legyünk őszinték. ... Na, hallod, de szép beszéd volt ez! Ha elmondod Seonnak is ezt, biztosan a karodba ugrik! Jajj, ugyanmár... Ne hordjunk itt össze semmiféle hülyeséget. Én így gondolom és kész! Erről még nem kell tudnia a széles világnak. Ha jobban megismer, akkor majd ő is rájön, hogy hogyan gondolkodom. Jah... Kisze-kuszán!"
Elmosolyodok, az itt töltött órák óta először azért, mert valami olyan szívből jövő öröm miatt mosolygok.
- Ennek... örülök! - mondom csendesen - És biztosan az acsarka is üdvözli a gondolatot, hogy tovább majszolgathatja az ujjaid!
Nevetünk. Amint rám néz elkapom a pillantását. Fürkészően keresek a tekintetében valamit. Még én sem tudom, hogy mit.
- Említetted, hogy a nagybátyád új lények után kutat. Gondolom, akkor gyermekkorod óta körül vagy véve állatokkal! Ezzel is szeretnél majd foglalkozni, ha a Roxfortot befejezed? - kérdezem, majd körülnézek. A levegő lassan lehűlt, s már a napot is alig látni. Hamarosan besötétedik. Újra Seonra nézek. A gyomrom mindig ugrik egyet, mikor a szemébe nézek, s ő is rám néz. "Hmmm, rég éreztem már ezt."
- Jah, és ha fáznál, akkor nyugodtan szólj, odaadhatom a dzsekim. Csak remélem nincs benne több állatka... - kacsintok.

Na tessék, ennyit a bátorságról. Olyan aranyos, én meg itt bénázok, miközben azon kattog az agyam, hogy mi a fenét mondjak. Utálom a csöndet társaságban. Biztos el is pirultam, úgy nézhetek ki mint egy érett paradicsom, vagy egy kosár vörösmigrol... De akkor is, olyan szééépen tud mosolyogni, hogy jobb ha oda sem nézek. Inkább bizgerélem az ingem alját. Aztán a zsebemben kezdek kotorászni, ahonnan előkerül néhány papírdarab meg némi papírzsepi. Semmi extra.
 - Én is üdvözlöm a tényt, hogy egyre gyengébbeket harap. Biztos fárad a kicsike... - nevetek vele. Ahogy a szemembe néz, nem tudok elfordulni, csak néhány másodperc elteltével.
Az eget kezdem kémlelni, a horizonton végleg eltűnt nap helyét. Valahogy nem akartam, hogy minden végleg sötétségbe boruljon, azt akartam, hogy az alkony örökké tartson, ahogy a világunkban is. Alkonyodik. A Sötétség már készülődik, lassan felemészti az összes kis fénysugarat és elnyel minden színt, hogy sötétbe fordíthassa. Aztán persze egyszer úgyis eljön a Hajnal és új napra virradunk majd. De addig... Talán csak azért félek ennyire az Alkonyattól, mert félek, hogy nem érem meg a Hajnalt. Félek a Sötétségtől. Hiba.
Kicsit megzavar a hangja, annyira elkaladoztam, de mosolyt erőltetek az arcomra és úgy felelek:
 - Igen, a nagybátyám nagy utazó, szeretnék vele tartani, ha befejeztem az iskolát, de én nem csak az állatokkal akarok foglalkozni. Író szeretnék lenni - vallottam be. - Izgalmas regényeket, igaz történeteket akarok megörökíteni, fényképezni, bejárni a világ varázsmentes és varázslatos részét egyaránt. És te? Mi leszel ha nagy leszel?
Amikor felajánlja a dzsekijét elvigyorodok.
 - Nem szeretném ha puszta lovagiasságból fáznál meg. Inkább sétáljunk vissza a toronyba. Vagy barangoljunk egy kicsit a kastélyban. Mit szólsz? - ajánlom fel.

- Vagy barangoljunk egy kicsit a kastélyban. Mit szólsz? - mondta s kedvesen rám mosolygott. Újra elöntött az a bizonyos régenvárt, régen átélt érzés, de már nem csináltam hülyeséget, nem akartam kizuhanni a toronyból, s hebegni sem kezdtem el. Vissza mosolyogtam. Csodálatos mosolya van. Nem is igazán tudnám megmondani, hogy mihez hasonlít. Fényre a Sötétben? Reményre? Talán ilyenre, de megnyugtat. Amióta csak vele vagyok, ami lássuk be talán max. egy fél óra lehet, azóta valahogy bizakodóbban nézek a jövőbe. Ha vannak még olyanok, mint Seon, akkor nem lehet annyira végzetes, és szörnyű a "holnap". Nem. Biztos vagyok benne, hogy MI győzni fogunk, és elsöpörjük a mocskot mindenhonnan.
Ránéztem a lányra. Mindez csak egy pillanat alatt játszódott le a fejemben. Az az idő alatt, míg visszamosolyogtam.
- Gondolom téged sem izgat az, hogy tilos a diákoknak a folyosókon tartózkodni egy idő után - vigyorodtam el - Tudok néhány jó helyet, ami prefektus biztos. Útközben pedig elmesélem, hogy miért akarok az lenni, ami! Kicsit komplikáltabb a helyzetem... - az utolsó szavakat szinte már csak magamnak motyogtam.
Elindultunk az ajtó felé. Utoljára még visszanéztem az égre, mely már mélysötétkék színű volt, s csak alig látszott valami kis vörösség ott, ahol a nap lebukott a horizont alá. Igen, valóban itt a Sötétség, s a fény eltűnik. De ez csak felfogás kérdése. Vannak, akik úgy tartják, hogy a Gonosz irányítja ezt a világot. Hiszen nincs semmi, ami az ellenkezőjére utalna. Olyan dolgok, mint a hit, remény, szeretet, már rég kihaltak ebből a világból. Ám szerintem ez nem így van. Szerintem az éjszakát MINDIG legyőzi a hajnal. A legapróbb fénysugár is beragyogja a sötétet, és aki szeret, az erős. Hiszem, hogy változni fog minden. Hiszem, hogy Dumbledore nem hiába halt meg, és hiszem, hogy a Jó mindig győzedelmeskedik. Visszafordultam Seon felé, s azon vettem észre magam, hogy meg akarom fogni a kezét. Vegyél vissza Gordon! Vegyél vissza!
Elmosolyodtam.
- Mutatok neked egy portrét, ami tetszeni fog! - vigyorodtam el.

 - Amit nem vesznek észre, az nem fáj nekik, amit nem látnak, azért nem büntethetnek meg, nemde? - kérdeztem vissza vigyorogva. - Nem szoktam semmi rosszat csinálni, akkor meg miért büntetnének meg. Ilyenkor kevesen vannak a folyosókon és kevesebb a szabály. Ilyenkor szoktam gyakorolni is, ha olyat szeretnék kipróbálni, amit egyébként nem lehet - magyarázom. Igazán nem értem mi baja a tanároknak az esti kimenőimmel, nekem erre szükségem van, meg amúgy is, nem elég, ha az órákon megmondják mit tegyek és én meg is teszem? Tudok vigyázni magamra, jobban mint hinnék!
 - Miért is komplikáltabb? Talán a szüleid...? - kérdeztem rá óvatosan, hiszen nekem is nap-mint-nap meg kell küzdenem velük az igazamért, de általában én nyerek. Nem vagyok az a könnyen kezelhető típus, de ez valahol az ő hibájuk is, hisz két bátyám után kicsit elkényeztettek. Ennek következményeképp nem egyszerű velem vitatkozni, ugyanis nem hagyom magam. Még azt is bebizonyítom, hogy az ég neon zöld és nem kék, ha arról van szó. Görcsösen ragaszkodom ahhoz, hogy mindig nekem legyen igazam. - Oh, oké, lássuk azt a portrét! - indultam el mellette kíváncsian, azon gondolkodva, vajon miért is fog tetszeni a portré, láttam-e már egyáltalán vagy amolyan elrejtett "kincs" a kastélyban.
Ahogy ezen gondolkodtam és vártam a választ előző kérdésemre, valahogy sikerült rosszul lépnem. először csak megtántorodtam, majd jobb kapaszkodó híján, hogy el ne essek, Gordon karjába markolva egy apró sikkantással hanyatt vágódtam, magam mellé rántva őt is a földre. Hihetetlen, hogy egy kis botlás is mikre képes! Persze rögtön a fiú felé fordultam, hogy megnézzem mennyi kárt tettem benne:
 - Jól vagy? - kérdeztem kicsit aggódva. Semmi kedvem nem volt minden ok nélkül a gyengélkedőre juttatni szegényt, ráadásul megint én voltam az ügyetlen, amit kezdtem roppantul idegesítőnek találni.

Szélesen elmosolyodtam, mikor említette, hogy szívesen mászkálgatna velem. Sok minden átfutott a fejemen. Vajon miért örülök én ennek ennyire? Mert szimpatikus nekem? Valószínűleg. Sosem voltam egy mimóza típus, mármint szinte azonnal belevetem magam egy érzelembe, ha megtalál. Lehet az gyűlölet, vidámság, szomorúság, vagy akár a szerelem. Mondjuk az is igaz, hogy emiatt a tulajdonságom miatt ért már engem tűz és víz is. Fájdalmak, és gyönyörök. Mégis, amióta egy kicsit jobban odafigyelek, az azóta van, hogy a legutóbbi kapcsolatom hatalmas nagy törést jelentett nekem. Szinte széttépte a lelkem. Úgy éreztem magam a szakítás után, mint a szilánkokra hullott fény. Alig bírtam összekaparni magam a csalódás miatt. Nem tudtam, hogy mit hoz majd a jövő. Erre meg itt van Seon, a maga csodálatos stílusával, tiszta tekintetével, és humorával. És összezavarodtam, olyan érzéseket éltem újra, melyekről már azt hittem, hogy sosem fogom újra érezni, de eközben azt sem tudtam eldönteni, hogy ez most az az érzés e, amit régen ismertem, vagy pedig csak egy szánalmas kis másolata. Hisz oly rég történt már mindez. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben az ajtó felé meneteltünk. Hirtelen feleszméltem. Seon kérdezett valamit a szüleimről.
- Nem, nem. - ráztam a fejem - Nem a szüleim miatt komplikált a helyzetem, csupán eddig még senki sem csinált olyat, amit én szeretnék, illetve ÚGY nem, ahogyan én szeretném!
Titokzatosan rákacsintottam, majd léptem volna ki az ajtón, de éreztem, hogy a lány megbotlik. Annyira váratlanul ért, hogy nem bírtam megkapaszkodni, s mindketten a földre zuhantunk. Ahogy ott feküdtünk, nem bírtam visszatartani, és elkezdtem kuncogni, hiszen azt juttatta eszembe, hogy én is milyen szerencsétlen szoktam lenni. Hallottam, hogy csendesen szitkozódik. Hirtelen felé fordultam, hogy megnézzem, hogy van.
- Jól vagy?  - kérdezte Seon, majd ugyanúgy fel is jajdult, mert azzal az erővel, amivel én fordultam felé, ő is felém fordult, s mindketten összefejeltünk. Újból a földön, mindketten a fejünk fogtuk, s szenvedtünk csöndesen. Ujból kuncogni kezdtem.
- Nem lehetünk ennyire szerencsétlenek, nemigaz?  - fordultam óvatosan felé mosolyogva. Féloldalra támaszkodtam, s egy kicsit fölé hajoltam.
- Jól vagy? - kérdeztem aggódva - Nem fájt nagyon?
Óvatosan megérintettem a homlokát. A kezem utána úgy vettem el onnan, hogy egy kicsit lágyan megsimítottam az arcát.
Pár percig csöndben néztem őt, ahogy ott feküdt, s pihegett. Elmosolyodtam.
- Hol voltál te eddig, Seon? - kérdeztem csendesen. Igazából nem is vagyok biztos benne, hogy hallotta. Talán jobb is így. A kérdés arra irányult ugyanis, hogy az életemből hol volt eddig. Amióta ismerem, egy kicsit pozitívabb vagyok. Talán Dumbledore halála óta először. És ez jó. Ez nagyon jó. Bármi is lesz, hálás vagyok neki ezért a mai napért.

Az ütközés kicsit hirtelen jött, az utána jelentkező kicsi, ám annál erőszakosabb fájdalom pedig úgy tűnt nem akar elmúlni. A hátamon fekve tapogattam a fájó homlokom, miközben apró színes karikák keringőztek a szemeim előtt. Szédültem és valamennyire légszomjam is támadt, próbáltam mélyebbeket lélegezni, de lassan ment. Olyan volt, mint amikor a kerthátuljában gyakorlás közben leestem a seprűmről, másfél-két méter magasból. Valószínű, hogy rossz helyen ért a találat.
 - Úgy tűnik, de, lehetünk... - nyöszörögtem halkan, a fejemet az egyik oldaláról a másikra fordítva, hátha attól elmúlik a fájdalom. Világ életemben hajlandó voltam összetörni szinte mindenem és elkapni minden nyavalyát. Azt hittem már kinőttem belőle... Tévedtem volna?
 - Persze, persze, jól vagyok, csak... kicsit szédülök és... ezek a karikák! - sóhajtoztam, mosolyogni próbáltam, majd önnön szerencsétlenségemen nevetve bámultam a plafont. Ilyen nem létezik!
 - Hol voltál te eddig, Seon? - kérdezte halkan, mégis meghallottam. Nem értettem, hogy miért teszi fel ezt a kérdést, így kicsit értetlenül, de válaszoltam.
 - Azt hiszem a nagyteremben kerestem a pennám legutóbb... Miért kérdezed? - érdeklődtem, de amikor felnéztem rá, miközben fölém hajolt, hirtelen megfogalmazódott bennem a sejtés, hogy a kérdést nem egészen jól értettem. Láttam a szemében azt a... azt a megfoghatatlan, de mégis ismerős  érzést, amitől kicsit megijedtem. Valahogy megijesztett a gondolat, hogy esetleg belém szerethetne... Igazán nem érdemelné meg ezt a csapást.
Valahogy az eddigi kapcsolataim, már ha szabad ezzel a névvel illetnem őket, nem voltak valami sikeresek. Tartósak sem, ami azt illeti. Valahogy vagy én vagyok túl sok, egyeseknek, vagy másokból szeretek ki nagyon hamar. Igazándiból nem is tudom, hogy miért történik mindig ugyanaz, de... belenyugszom. Egyszer úgyis vége lesz, még fiatal vagyok, kinőhetem, találhatok valami kedves, rendes férjet magamnak és szülhetek gyerekeket később is. Most viszont nem érzem igazán fontosnak, hogy "párt" találjak, nem érzem azt amit a többi lány, akik csak úgy loholnak a menőbbnél menőbb és jóképűbbnél jóképűbb srácok után. Nekem ez nem megy.
Végül úgy döntöttem nem javítom ki magam. Nem akarok pofára esni, sem megbántani őt. Olyan kedves és vicces... ráadásul a mosolya, meg az acsarkák...

Pár pillanat is elég volt. Pár pillanatig néztem a lány szemébe, s láttam, hogy felesleges miatta idegeskednem. Nem érdemes tennem semmit. Nem érdemes újra tönkre tennem a szívem azzal, hogy megint elhiszek egy olyan dolgot, ami nem is létezik. Nem szerelmes belém, s én sem vagyok! Csak a magány az, ami beszél belőlem. Csak az sikolt fel mindig mikor egy lány a szokásosnál kedvesebben beszél velem. Nem akarom, hogy újra fájjon. Így hát csak felemelem a fejem, és mosolygok tovább. Majd valahol, kiadom magamból az érzést. Ahol nem lát senkit. Ahol nem szégyen a sírás. Mindegy is. Lassan végzek a suliban, és eltűnök. Beveszem magam az Auror Főparancsnokságra, mint gyakornok, és addig hajtok, teperek, míg auror nem leszek. S kíméletlenül lecsapok mindenkire, aki Voldemorttal kapcsolatban van. Főbenjáró átkok? Kicsit sem izgat. Voldemort sem szokott kegyelmezni, én sem fogok. Hűek lehetnek a nevükhöz a halálfalók, mert a nyomomban a halál fog kaszálni.
Kissé megráztam a fejem. Úristen, teljesen begőzöltem. Nyugi, Gordon. Nyugi. Ez még nem a világ vége. Lekászálódtam Seonról, majd vigyorogva felemeltem a földről.
- Máskor majd jobban vigyázok Rád! - kacsintottam felé, majd kinyitottam előtte az ajtót. - Egészen besötétedett, szóval tökéletes a helyszín!
Elindultunk lefelé a toronyból.
- Tudod. nekem azért komplikáltabb a helyzetem a pályaválasztással kapcsolatban, mert az első auror szeretnék lenni, aki egy legendás lénnyel együtt dolgozik. Jelen esetemben egy magyar mennydörgővel. Tudom, hogy szinte lehetetlennek tűnik, de én meg biztos vagyok benne, hogy nekem sikerül. Nem hiszem, hog sokan vannak a világon, akik annyira értenének a sárkányokhoz, mint én, főleg, hogyha még képzem is magam. - mosolyodtam el.
Seont néztem. Az arcát, az ajkait, és keserűen elmosolyodtam. Hülye vagy, Gordon! Egyszerűen hülye vagy!
- Nem messzire megyünk! - vettem suttogóra a mondanivalóm, mivel már a folyosón voltunk - Ha prefektusba is botlunk, hát majd improvizálunk! - kacsintottam újra Seon felé. - Ismered Őrült Kroll portréját?

Cuppogós léptek rázzák a régi falépcsőt. A rozsdás vaskorlát aprókat kileng, ezzel teljesen megzavarva azt aki esetleg fentről nézi. Errol nagyon is szerette a gyors rezgéseket, amik valami elképzelhetetlen dimenzió képződményévé varázsolta pár pillanatra az üreges fémrudat. Ennek a (számára) bámulatos jelenségnek azonban senki sem lehetett most tanúja (szerencsére), mivel üres volt a számlap mögötti szöszös, pókhálós tér. A régi fagerendákat csak a mágia tartotta életben, és az ember tudta, hogy a következő pillanatban összedől a hatalmas torony. Mindig a következőben. A skót gyakran gondolkodott efféle elvont dolgokon szabadidejében. Ezt persze teljesen  helyénvalónak látta. Lassan tizenhét éve alatt ez alakult ki normává, etalonná,  még ha egy apró szeglet a fejében tisztában volt azzal, hogy ilyet a többség nem csinál. ~Régen meg a többség azt hitte, hogy lapos a föld.~ Mentegeti mindig magát, de óhatatlanul adja magát a kérdés, hogy hogyan bír ennyi hülye egy rakáson fennmaradni a téves nézeteivel ilyen sokáig? Ezt is meg tudja magyarázni. Nem is ő lenne, ha képtelen volna bebizonyítani a fehérről, hogy fekete. De a bizonytalanság, a megerősítés hiánya kezdi korrodálni az észérveket. Ami egyet jelent a sablon tömegben való diszszolválással. Nem akar, nem lesz kockacukor a kávéban, de még só sem. Nem, nem, nem! Indulatossá, agresszívvá válik az elkeseredettségtől, mikor úgy érzi képtelen felülemelkedni az egészen. Dühösek lesznek a mozdulatai, idegesen boxol mindenféle kemény tárgyba és a helyzet csak fokozódik, ha hozzászólnak. Ezért általában nem törődve intőszóval, fenyegetéssel, kijárási tilalommal, takarodó idővel felbaktat az óraépület felső emeletére, vagy egyéb üres, kietlen helyre.

A vastag réteg sár minden lépéskor igyekszik megtartani koszos, és átázott cipőjét. A pocsolyáktól átlátszó zoknija aktívan hűti lábát. Nadrágját, de még hátát is sikeresen felcsapta a túl határozottra sikerült lépteivel.
- Rohadékok. - nem törődve az efféle zavaró körülményekkel durván levetette magát az egyik sarokba. Gerendák vették körbe, mintha ketrecben lenne. Lába erősen feszül neki az egyiknek, míg a fal a hátát tartja. Kezeit karba teszi, majd rövid időközönként mérgesen üti a korhadt fát. Reccs Érzi, tudja, látja, hogy ismét megrepedt, eltört valami apró csont. Fáj a fogás, az ujjak nyújtóztatása, és egyáltalán minden munkavégzés aminek köze van a mutató-, és gyűrűsujjhoz. Szerencsére a bal, varázsolni még tud. Nem jajong, nem szisszen fel. Pedig megtehetné. Minden joga meg volna rá, és senki sem röhögné ki. Hisz a két középső bütyök irreális pozíciója már akkor fájdalmat ébreszt, ha csak ránézünk. Ő már megszokta. Leszarja konkrétan az efféle problémákat. Teste tele van lila foltokkal, horzsolásokkal. Ami leginkább a közlekedéséből adódik. Néha úgy elgondolkozik, hogy elesik, nekimegy a falnak, ajtónak, túl közel megy a futórózsához, a kiálló szöghöz és hasonló  ügyetlenségek. Gyakran csak utólag veszi észre, hogy van rajta valami seb is. Agya nem tartja érdemesnek az efféle problémák feldolgozásába erőt befektetni. És a hollóhátas ezzel teljesen egyetért. Rutinszerűen fogja közre hüvelykével, és mutatójával az egyik kis dudort, hogy határozott mozdulattal a helyére nyomja. Arcán erős torzulás, fogai közt kiszalad a levegő. És most jön a második. Nem rontja el, hibátlanul csinálta.  Nem is csinálhatná máshogy ennyi gyakorlati tapasztalattal a háta mögött. Eszébe jutott, hogy pálcával talán könnyebb lenne, de ő már örökre megmarad ennél a módszernél. Még akkor találta ki, mikor nyolc éves volt és efféle csodás segédeszközök nem voltak a birtokában. És mellesleg eredményessége ellen nem szól semmi.
Muglimelegítőnadrág, a hozzátartozó cipzáros felső, alatta valami hasonlóan frenetikus állapotban lévő rövid ujjú. Az apró lyukakon befújt a hideg szél, végigborzolva teste egészét. (Nem zavarta, sőt élvezte is egy kicsit.) Hiába a rendszer, Voldemort, halálfalók. Őt ez nem hatja meg. Mikor éppen nem kell uniformist vagy egyéb díszes baromságot viselni akkor mindig így néz ki. Persze a sokat feltett kérdésre reakcióidő nélkül jön a meggyőző, de cseppet sem megnyerő válasz: "Gyerekességem okán képtelen vagyok megfelelően vigyázni a ruháimra. A varázslótársadalom öltözékeinek összekoszolásával a varázslóhagyományokat sérteném meg, míg ha egy mugli ruhán ejtek foltot, akkor az már felmagasztalás az egész varázstalan társadalomra nézve, mert egy varázsló tette." Nincs hiba, nincs belekötés csak fintorgó keserűség az arcokon. A szemtelen Dreenman pedig megunva saját sikerét, közönyös pofával sétál tovább. Általában megigazítja a sapkáját ilyenkor, vagy legalább hozzáér, hogy érezze rajta van még, legalább az, legalább önmaga nem hagyta cserben. Így tesz most is. Helyrepofozott baljával lejjebb húzza a felcsúszott tökfedőt, majd nadrágja zsebéből egy rézgolyót és egy szolidan megmunkált fadarabot húz elő. A golyó lassan gurul a padló egyenetlenségeinek engedelmeskedve,  majd lassan megáll. A fadarab mereven szegeződik rá, majd finom mozdulatokkal készteti növekedésre, alakváltozásra az apró tárgyat. Nem telik bele fél perc sem, és a fa visszakerül a helyére, a golyó helyében pedig egy ütemesen kattogó metronóm kerül. Katt      Katt. Nem gyors. Kellemes ütemébe nem zavar le az óra hatalmas mutatójának kattogása, mivel egy hangfogó varázst mond rá minden év elején (nehogy egy idegesebb pillanatában hamarabb jusson eszébe az idegesítő hang forrásának szétzúzása, mint lecsendesítése). Monoton, furcsa, megnyugtató. Némán bambul a semmibe, fel sem fogva környezetét: a pókhálókat, porcsomókat, a vállára szállt furcsa bogarat, a hűvös légmozgásokat, a metrummérő ide-oda járó fémkalapácsát. A gondolatok megállíthatatlanul, érzékelhetetlenül, értelmezhetetlenül szaladnak fejében, betöltve a világ(a) minden apró részét.
Csak ül csöndben... egyedül...

Puffanás nyomta el az egyik kattanást, és hirtelen élessé vált a csend. Talán az előbbi elvarázsoltságból való hirtelen felébredés teszi, talán a fáradtság, az idegesség, vagy ki tudja milyen észrevétlen tényező, de hirtelen egészen lassan mozog a világ. Várja, hogy kattanjon egyet a metronóm, hogy a lány tátogása hanggá alakuljon, de semmi... idegtépően semmi nem történik. Ettől olyannyira meglepődött, hogy elfelejtette a pincébe leordítani a lányt. De ami késik nem múlik. Mindennek meg van, és meg lesz a maga ideje. Ahogy eljött a kattanás is, és a hangok szép lassan elkúsztak hozzá. A lefagyottság, a csend varázsa nem tart örökké, pedig meg tudta volna szokni ezt a remek pillanatot, még ha az is az ára, hogy megzavarják.
Nem szól. Csöndben kémleli a sötét kontúrt. A fényviszonyok lehetetlenné teszik, hogy akármit is kivegyen a szemben álló kilétével kapcsolatban. Kettőt tud biztosra: lány, és nem tanár. A hang, a reakció elég volt, hogy valami hugrabugos észlény is ki tudja következtetni ezeket. Ránthatna pálcát, varázsolhatna fényt, kötelezhetné a lányt, hogy igazolja személyazonosságát, hisz az is lehet, hogy spiclivel van dolga, vagy valami túlbuzgó prefektussal aki szalad árulkodni Friccsnek, vagy más hasonlóan kedves tanárnak, inspektornak. Látja magát, ahogy leszidják, elszörnyülködnek magatartásáért, és mindenféle értelmetlen, hosszadalmas munkával próbálják büntetni. Leszarta. Méghozzá olyan mértékben nem érdekelte, nem volt hajlandó foglalkozni tettei esetleges következményeivel, hogy az kimerítette a nemtörődömség határait. Felőle házimanólázadás, vagy akár egy Potter Voldemort párbaj is lehetett volna az épület előtt. Nem mozdult volna el apró vackából. Kellett neki az egyedüllét, a csönd, a magány, hogy rendezni tudja túlburjánzó, rendszertelen gondolatait. Persze nem, annak a rohadt univerzumnak most kell kicsesznie vele, és valami balfasszal keseríteni meg az életét.

- Hát ezt kurvára jól látod. - indulatosan, mégis halkan beszél. Reszelős hangja így is betölti a helyiséget. Lekezelés is felbukkan a tónusban, méghozzá nem is kevés, de ez nyugodt állapotban is afféle szériatartozéknak mondható. - El se hiszem, hogy ekkora zsenik vannak, ebbe a kibaszott iskolában. - gúnyos csodálkozással tárja szét kezeit és tekint körbe. A kifigurázó színjátékhoz azonban nincsen túl sok kedve, ezért hamar visszadől a falhoz, és karba teszi kezeit.
~Igen, jól van a kezem. Képzeld nem kell minden kis szirszarért a gyengélkedőre szaladni, még a nőknek sem. Bár, magadfajta csitrik a legjobb jóindulattal sem nevezhetőek nőnek.~ Válaszolná reflexből, és meg  is teszi majdnem, mivel a célja nem más, mint a lány elküldése. Egy adag bunkózás, sértegetés mindig elég a helyzetek megoldására. Legalábbis általában. Nem tartja valószínűnek, hogy pont ez a gyámoltalan mozgású, bizonytalan hangú lányka dönti meg gondosan felépített sztereotípiáját kortársairól. Valamiért mégis finomodik benne a gondolat, mire kibukik ajkain
- Jól van a kezem. - afféle ezerszer elmondtam már te senkiházi, mekkora hülye vagy stílusban sikerült ismét kifejeznie magát, de abszolút nem bánja, mert lelki szemei előtt már látja, ahogy a lány sértődötten, valami szánalmas erősségű megjegyzéssel leszalad a lépcsőn. ~Ez van kislány, fogadd el, hogy nem mindenki akar barátkozni a másikkal~

Bárcsak visszatérhetnék a múltba. Abba az időbe, amikor anyám még élt, amikor boldog voltam, és nem kellett semmiért sem aggódnom, csak élnem és fejlődnöm. De az élet olyan, mint egy folyó. Csak megy az útján, és semmi sem állíthatja meg. Nincs aki visszatarthatná. Vannak helyek, ahol nehezebben jut át, és akkorák is, ahol szabadon száguldhat előre. A lényeg, hogy mindig utat tör magának. Megállíthatatlan. Ilyen tehát az élet is. Az idővel minden változik. Az emberek, a helyek, az érzések, a döntések. MINDEN.
FORDULAT.
ÁTALAKULÁS.
VÁLTOZÁS.
Igen, ez az élet. Semmi sem marad olyannak, amilyennek született. Talán csak az emlékek. De mit érnek ők? Azt mondják az idő minden sebet begyógyít. Mindent helyre hoz. Persze, lehet, hogy így van, de közben sok mindent romba dönt. Az idő nem csak gyógyít, de felejteni is kényszerít. És egyszer csak hátranézel és mit látsz? Egy semmit. Egy űrt. Az emlékek elpárolognak, mint eső utáni napsütésben a pocsolyák. Mi marad a múltadból? Semmi. Még te is változol, minden egyes nappal. Hibázol, tanulsz. Vagy mégsem. Ez a lét rendje. Nem tehetsz ellene.
Az élet egy csata. De most nem csak azt kell megvívni, hanem az a Tudjukki háborújában is    küzdeni kényszerül az ember. Igaz, hogy a világ sosem volt teljesen jó és tökéletes, de most? Perpillanat az eddig legsötétebb korszakoknál is fénytelenebb. Régen az emberek, a fiatalok azért harcoltak, hogy jó jövőt biztosítsanak maguknak, de most? Mindenki azért harcol, hogy túlélje a napot, és hogy másnap újrakezdje ugyanazt a létfontosságú csatát.
Reményvesztő és kiábrándító, hogy senki sem tudhatja, hogy mit hoz magával az új napfelkelte. Hogy mi minden vár rá, és mivel kell szembenéznie. A jövő tervezése pedig olyan lehetetlennek, mint egy egy pálcát a hegyére állítani.
Már annyira elegem van a kegyetlen valóságtól. Néha becsukom a szemem és a saját világomnak élek. Bár amikor újra kinyitom sokkal nehezebb és fájdalmasabb elfogadni az igazságot. Azt, hogy mindent amit láttam, csak a túltengő fantáziám, vagy a leghűbb vágyaim édes elképzelései. De mégis jól esik. És bár sokkal kevesebb örömöt, mint csalódást szerez, mégis ad egy kis hitet. Reményt, hogy egy nap talán valóra válnak az álmaim. Hogy esetleg úgy élhetek, ahogy kis korom óta tervezem. De ez az élet... Minden egyes nappal az álomképek egyre csak halványodnak. Az egész oly elérhetetlennek tűnik. A kérdés csak az, hogy tényleg képtelenség mind? Valóban elérhetetlenek lennének az álmaim? Mert mást jelent, ha valami annak tűnik és ha tényleg az.
Most is harcolok, de én nem csak a következő napért. Harcolok a jövőmért, harcolok a rabság ellen és magam ellen is. Lehetséges, hogy a legnehezebb az összes csata közül a magamban folytatott vívódás. Naiv vagyok, hiszek mindenkiben és mindenben. És bár jól tudom, hogy ezáltal könnyen be tudnak csapni, akkor sem tudok változtatni rajta. Mert mindig hiú reményeket táplálok. Sokszor hibázom, ugyanis a „remény hal meg utoljára” szerint élek. Elég vakmerő, vagy inkább nevetséges? Hát igen... A naivak sosem tanulnak a hibáikból. Mert mindig hisznek. Bíznak a semmiben. Csupán egy jó van a hozzám hasonlókban. Hogy sosem adják fel. Mindig keresik a kiutat. Még akkor is, amikor úgy érzik egy sötét alagútban tévedtek, ahogy semmi a fénybe, a világosba vezetőt nem látnak. Csak mennek és mennek. Előre. Néha visszanéznek, de értelmetlen. Mindössze sötétséget látnak. Árnyak, vagy ahogy mások nevezik, emlékek...
Egy szokásos nap. Ugyan olyan, mint a tegnapi, a tegnapelőtti és az azelőtti. Ijesztő! Megrémülök attól, hogy tudom mi lesz holnap. Vagy inkább unom?
Végre kiszabadultam az átváltoztatástan világából. Nem igazán vágytam kimenni a hidegbe. Az idő is a mostani életmódra emlékeztet. Rideg, szürke és hűvösen fogadja az érkezőket.
Egyetlen egy hely képét látok magam előtt, mégpedig az óraépületét. Az számomra a gondolatok tere. Olyan csendes és elhagyatott, hogy az ember még a saját agytekervényeit is hallja. És mindig szótlanul meghallgat. Nem hibáztat, nem okol, csak végighallgat. Talán ezért is szeretem.
Ezen a monoton délutánon is azt terveztem, hogy a keserű életen gondolkozom. Épp, hogy elmélyülök az elveim boncolgatásában, amikor egy lányhang kiáltja fel a nevemet, majd a tulajdonosa a nyakamba ugrik. Kizökkenek a gondolataimból. Öröm tölt el a tudatra, hogy ki a támadóm. Az, aki mindig is mellettem állt, és aki életem végéig a szívembe férkőzött. Aki olyan fontos és megnyugtató számomra, mint a nagy levegővételek egy rémálom után. Megfordulok, és szótlanul átölelem Angela-t. Csak magamhoz szorítom, és nem engedem el. Az öleléshiány kikívánkozik.
 - Angiiiiem – suttogom a hajába – Úgy örülök neked!
Végre elengedem és bár szomorkásan, de mégis mosollyal az arcomon nézek rá.
 - Sok mindenről kell beszélnünk, nem igaz?
A  kérdésemtől és a ténytől, hogy Angie itt van velem egy picit felderülök. Hát igen... Jess jelenléte mindig is fel tudta, fel tudja dobni a kedvemet.

Az előttem álló Angie-t nézem. Mennyire változtunk. Tegnap még csak kislányok voltunk, akik babákkal játszottak, és teadélutánokat rendeztek. Akkor még nyugodtabb életünk volt. Mind a kettőnknek boldog családja és léte volt, de mára ez mind por és hamuvá változott. Az egyetlen talán, ami megmaradt, az az egymás iránti szeretet, megértés és barátság. Bár mostanában elég keveset beszélünk. Néha úgy érzem, mintha teljesen eltávolodnánk egymástól. Hiányoznak a régi csevegések, a sok közös nevetés, meg az együtt elkövetett bolondságok és félek, hogy soha többé nem fogom ezeket tapasztalni. Rettegek attól, hogy egy nap Angie elítél a tetteim miatt és magamra maradok. Jess az egyetlen szép dolog, ami a régi életemből maradt. Nem tudom, hogy mi lenne velem, ha őt is elveszíteném. Akkor a világon talán nem lenne senki, aki igazán megértene. Magányos lennék.
Angie-re mosolygok és szokásomhoz híven a teljes figyelmemet neki szentelem.
- Hát igen. Mostanában elég keveset beszélünk.
Egy erőltet mosoly jelenik meg az arcomon. Nem akarom éreztetni vele, hogy bánt a dolog. Igazából nem sok értelme van rejtegetőznöm. Angie olyan jól ismer, mint a tenyerét. Neki bőven elég egy ilyen ajakfelrándulás, hogy tudja miről is gondolok.
 - Mi újság - bután kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna a feltett kérdést.
Elmosolyodom. Mit is mondhatnék neki? Unom az életemet? Elegem van, hogy ilyen monoton napjaim vannak? Panaszkodjak? Amikor tudom, hogy neki sem jobb… Nem csak rám van hatással a háború. Nem csak nekem vannak családi vagy egyéb problémáim. Bár jól esne elmondani mindezt… Akarom terhelni?
 - Semmi új. Tudod. Csak a szokásos problémák. Család, tanulás és - szünetet tartok. Nem tudom, hogy mit is akarok mondani. Igazából csak nem akarom kimondani - az egész élet. De mit is magyarázzak, amikor te is tapasztalod.
Legszívesebben visszavonnám a mondatomat. Olyan ridegen hangzott. Attól félek, hogy talán eszébe juttattam Chery-t vagy a nagymamáját. Abból gondolom, hogy nagyapám képe villant fel a szemem előtt, miután befejeztem a mondókámat.
 - Igen, a terveim nem változtak. Alig várom, hogy Alex és Nico magukhoz vehessenek. De félek - szomorúan fintorodom el - Nem akarok a terhük lenni.
Hát igen. Mind a két bátyám igazán elfoglalt, főleg, hogy most háború folyik. Azzal, hogy nem engedik meg, hogy hozzájuk költözzek csak a javamat akarják. Meg nem akarnak szembeszállni apánkkal. Természetesen, ha apától függne akár egész életemben és mellett élnék. Na persze! Hogyne! Eleonor mellett. Amellett az irigy, rinyálós, pénzéhes senkiházi mellett. Mindig is utálni fog, mert anyámra hasonlítok. Engem is meg a Linát is. De nem számít. Az érzés kölcsönös - Várom a szünetet. Pihenésre vágyom. Természetesen inkább a Rokfortban unatkozom, mint otthon. Eleonor. Már a nevétől is rosszul vagyok - folytatom a mondanivalómat egy kis iróniával megfűszerezve - Apám ki fog akadni, de nem tehet semmit. Már nagykorú vagyok. Bár ő ez nem igazán veszi figyelembe. De hát muszáj lesz  - magabiztos hangon jelentem ki. Tényleg nem érdekel, hogy mit gondol apám. Talán bánt, hogy a kapcsolatunk ne olyan, mint régen, de egy nap, esetleg, kibékülünk.
 - És te? Mesélj magadról. Mi történik veled?
Tudni szeretném, hogy mivé változik az élete. Angie sorsa mindig is fontos volt számomra és ez most is így van. Szeretném, ha látná a régi Lena-t. Lehet, hogy változom, de vele mindig is ugyan úgy fogok viselkedni. Képtelen lennék megbántani őt.
Emlékszem arra az időszakra, amikor nem igazán lehetett minket megkülönböztetni. Ugyan olyan mosolygósak és vidámak voltunk. Az elején még azt hittem, hogy ugyan abba a házba fogunk kerülni. De nem így lett.
Az élet, az iskola és a háború teljesen megváltoztatott minket. Máshova tartoztunk és ennek köszönhetően már kialakult pár dolog, amiért vitában szállhatnánk egymással.
Az Roxfort mindig is egy pletykafészek volt. De egy ideje nem csak másokról, hanem magunkról is hallhatunk különféle mendemondákat.
Sosem akartam hinni a pletykáknak, de mi van, ha igazak. Ez a gondolat egyfolytában kísér. Mi lesz, ha az ellentéteink választanak szét minket. Vajon leszünk-e olyan erősek, hogy még ezeket a megpróbáltatásokat is kibírjuk?
Visszarázódom a beszélgetésbe és látom, ahogy Angie ajkai egy ösztönző mosolyba görbülnek. Általában ilyenkor jönnek a frappáns kérdései. Az, hogy fogalmam sincs mit is akar kérdezni egy kicsit megijeszt. Végül kiböki a kérdését. Tudom, hogy ez az egy mondat már rég megfogalmazott benne.
A kérdés hallatán tágra nyitom a szemem. A szívem kihagy pár dobbanást és megtorpanok. Próbálok normálisan viselkedni. Nem akarok furcsának tűnni.
 - M-Malfoy? Milyen Malfoy, drága?
Homlokráncolva kérdezem vissza miközben mind a két tenyeremet felfelé fordítom, mint akinek fogalma sem lenne, hogy miről van szó.
 - Mégis honnan tudjam, hogy mi van vele? A ház - és évfolyamtársam. Nem tudhatom, hogy mi történik minden mardekárossal.
Kínosan mosolygok. Próbálom elegánsan kihozni magamat a sárból, csak épp az a kis bökkenő, hogy a nyakaimig ér. Mindjárt megfulladok benne, a saját hazugságaimba.
 - Inkább mesélj a saját kalandjaidról!
Próbálok témát váltani. Bátorítom egy széles mosollyal, és reménykedem, hogy nem tér vissza a malfoyos kérdéséhez. Sajnos van egy megérzésem, hogy minden bizakodás hiábavaló. Ha Angie meg akar tudni valamit, az eltitkolás szinte lehetetlen küldetés.

Örülök, hogy Angie itt van velem, hisz a csend néha elég rémisztő tud lenni, főleg akkor, amikor valaki egymagában gondolkodik. Olyankor a némaság szinte ordítja az igazságokat. Lehet, hogy elképzelem, és csak a képzelőtehetségem teszi, de időközönként olyan, mintha a saját síró lelkemet hallanám. Ahogy szenved.
Tényleg hiányzik a régi énem, de nem hiszem, hogy vissza tudom majd hozni. Nem célom olyanná változni, mint amilyen voltam, pusztán visszavarázsolni a mosolyt az arcomra. Ahogy nagyapám mondogatta: A anyukád mosolyát. Igen, ezek szerint anyukám mosolyát is örököltem, nem csak a természetét. Bár belőlem fakóbb a tudásvágy. Lina az, aki mindig a könyveket bújja. Nem mondom, hogy nem szeretek tanulni, hisz elég siralmas, ha aranyvérű létemre egy nap nem bírok majd helytállni a Varázs Társadalomban. Mondjuk elég híres és befolyásos család a Pierce, szóval nem hiszem, hogy nagyobb bajom is lehetne, dee.. Én nem ilyen vagyok. Szeretnék saját magamért gondoskodni, és bebizonyítani apámnak, hogy igen is képes vagyok egyedül is boldogulni. Eléggé bánt, hogy felelőtlennek tart, pedig igazán ismerhetne, legalább is azért, mert a lánya vagyok. De mindegy… Volt időm túllépni ezen, és bár még mindig közködök, minden egyes nappal könnyebb felfogni.
Angie kérdésén huncut mosoly ül ki az arcomon.
- Hát nem is tudoom. Szívem szerint megmérgezném, hisz a bájitaltan elég jól megy - forgatom a szememet - De egy kis átok is tökéletesen megfelelne.
Egymáshoz préselem a tenyereimet, pont a mellkasom előtt, majd felfelé nézek, egy angyalt imitálva. Remélem, hogy a kis színjátékom mosolyt csal a drágám arcára. Olyan rég láttam nevetni, hogy már hiányolom. Azt is, ahogy egymáson nevettünk és ahogy semmi erőfeszítés nélkül kacagásra kényszerítettük a másikat. Imádtam, hogy Angie a mostohaanyámmal tréfálkozott. Bármit megadnék, hogy visszatérhessek egy ilyen tréfa időpontjába.
 - Pontosan - bólintok csalódottan a kérdésére - Bár itt sem lesz ám sokkal jobb - újabb fintor kerül az arcomra, de olyan gyorsan eltűnik, amilyen hirtelen előkerült. Hallom, ahogy Angie magukhoz invitál, és a szívem csak úgy repdes az örömtől. Emlékeszem, amikor együtt töltöttük a karácsonyi ünnepeket. A fenyőfa fényei, a finom sütik illata, a meleg tejjel vagy teával teleöntött bögrék, az ajándékok és a legfontosabb - a nevetés és az boldogság. Az emlékek úgy haladtak át az agyamon, mint egy sikátoron az árnyékok.
- Angie, nagyon szívesen, de sajnos már késő. Tegnap jelentkeztem de Crassonál, hogy itt óhajtok maradni a téli szünet idején - a hangsúlyt az óhajtokra fektettem. Elég játszós kedvemben vagyok, pedig még pár perce, mielőtt Jessie megérkezett volna, teljesen magam alatt voltam - Ha meg elszöknék, tudod, hogy egyből röppenne apámhoz egy bagoly, és ő hol fog először keresni? Nálatok természetesen - nevetek fel - minimum azért, hogy tőled kérdezősködjön - rázom meg a fejem. Csodálkozom, hogy hogy nem lett nyilvánvaló apám számára, hogy Angie sosem árulna el. Elég sok ideje volt, hogy ezt megjegyezze, de ő mégis minden egyes alkalommal ugyan azt a hibát követi el, ha úgy érzi vagy látja, hogy baj van velem. Angietől kérdez.
Figyelek Jessie beszámolójára. Amikor a bátyjáról mesél lehajtom a fejem, majd pár lépéssel közelebb megyek hozzá. Tudom milyen, ha valakinek aurorok a bátyjai, hiszen az enyémek is azok, vagyis Alex. Szerencsére vele még nem történtek komolyabb bajok, és remélem, hogy ez továbbra is így lesz. Nem bírnék még egy ember elveszíteni. Anyám, nagyapám… Ennyi bőven elég.
Ismét magamhoz szorítom Angie-t. Azt szeretném, ha tudná. Rám mindig számíthat.  
Elengedem, mikor folytatja a mondókáját. Potter hallatára forgatni kezdem a szemem.
 - Hát nem kicsit. Nagyjából miatta van az egész, de szerintem jobb, ha másról beszélünk - mosolygok rá, majd megigazítom az egyik hajtincsét.
Kellett nekem kérnem, hogy másról beszélgessünk. Újra felhozza a dracos témát. Felnevetek az utolsó mondatán, de nem lépek hátrébb.
 - Ne feledd, hogy én is a kígyók házában vagyok - viccelődök, annak ellenére, hogy tudom, egyszerűen képtelenség elfelejteni.
 - Szóval informátoraid vannak. Érdekes - kacagok fel. Kíváncsi, vagyok, hogy vajon kik azok a bizonyos informátorok. Elég óvatos voltam, így több, mint nehéz elhinni, hogy bárki is meglátott.
 - Biztos, hogy már tudod, elég kíváncsi vagyok minden pletykás nevére, deeee… Hidd el, Köztünk nincs semmi.
Még. Ezt a kis szót kihagytam a mondatomból… Pontosan nem tudom, hogy miért. Igazából több lehetősége is van. Az egyik az, hogy fogalmam sincs, lesz-e egyáltalán valami abból a kis csókból. Ezenkívül azért nem raktam bele, mert feleslegesnek tartom. Miért keltsek kétségeket Angieben, ha még nem tudom, hogy lesz-e ennek folytatása? Inkább elhallgatom abban reménykedve, hogy ezzel megkímélem magam a további kérdésektől.

Megpróbálom megtörni a csendet. Igaz, hogy mostanában szörnyen kevés a nyugodt idő, amikor az ember kimehet a szabadba pihenni, vagy sétálni egy-egy fárasztó óra után, de nem érdekel, hiszen nem csak ez marad ki az életemből, hanem az is, hogy Angievel nyugodtan beszélgethetek. Róla, rólam, mindenről. Nekem ez többet ér, mint bármi a világon. És mostanában elég kevés ilyen alkalomban részesülök, szóval kihasználom a lehetőséget, hogy jól elbeszélgessünk. Most vannak is okai a beszélgetésünknek, de ennek ellenére nagyon élvezem a vele együtt töltött perceket. Szeretném, ha úgy csevegnénk, mint régen. Anno nem kellett indok, hogy találkozzunk és meséljünk a másiknak. Kár, hogy ez megváltozott, és most máshogy működik. Mind a kettőnk elfoglalt, kevés ideje, de nagyon sok problémája van, nem csak a suliban, de még otthon is. Sokan a RAVASZ vizsgáikra készülnek. Mi is közéjük tartozunk. Én azt kívánom bárcsak túl lennék rajtuk. Merlinre esküszöm, hogy utánuk fogom magam, meg persze drága Angelámat, és ketten elmegyünk egy tök messzi szigetre. Egy kis kikapcsolódásra. Távol a gondoktól, a szülőktől mindentől. Ráérünk. Ha kipihentük magunkat, visszajövünk. A gondok ugyan itt lesznek. Várnák ránk, nem párolognak el. Pedig jó lenne. Eleonor is elillanhatna. Egyáltalán nem bánnám.
 - Hmm... Nem is rossz ötlet – mosolyodok el. Elképzelem, hogy milyen is lenne nélküle az élet, és valahogy egyre jobban tetszik az elképzelés – De sajnos nem tehetjük. Apám kiborulna és egy egész életre szobafogságra ítélne.
Elgondolkozom. Milyen vicces, hogy ilyen gyorsan nőttem fel. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Angievel a gyerekhintában ülve, kacarászva szórakoztunk. Már mind a kettőnk fiatal nővé vált. Előttünk az élet. Ha már itt tartunk... Utálom ezt a kifejezést. Előttem az élet és néha pont ezért nem látom a jövőmet. Mert a lét tréfai gyakran kiakasztanak, és képtelen vagyok a jövőre gondolni.
A gondolatmenetemet Angie tökéletes alakítása szakítja meg. Meg sem próbálom felvenni a pókerarcot, mert felesleges lenne. Egyszerűen fantasztikus, ahogy beáll és a körmeit nézi. Mintha csak Eleonort látnám, kivéve, hogy Angie sokkal fiatalabb, szebb és szívből imádom.
Látom, hogy szívesebben azt hallaná, hogy vele megyek, és nála töltöm a szünetet, de sajnos nem lehet. Most, hogy itt van a szünidő... Legszívesebben elutaznék valahova, egyes egyedül. Hogy átgondoljak pár dolgot.
Angie szavaira egy halvány mosoly jelenik meg az arcomon. A karjáért nyúlok. Megfogom a tenyerét, az ujjaim pedig gyengéden megszorongatják azt.
 - Elleszek – próbálom nyugtatni, majd válaszolok a többi kérdésére – Nem, teljes mértékben igazad van. Egy bagoly nem tud visszatartani minket – nevetem fel halkan – Ugyan már, Angie! Hát hol más lennék, ha nem nálatok. Lehet, a kapcsolatom apával nem olyan, mint régen, de ő akkor is az apám. Ismer. Mellesleg hazudni bűn, én meg nem akarlak a rosszba vinni – viccelődök vele – Fogalmam sincs. Egy ideje nem beszéltem vele. Nagy valószínűséggel hazamegy, bár ki tudja?
Hát igen, a húgom mindig is próbálta összetartani a családunk maradványait. Ő is utálja Eleonort, de mivel sokkal türelmesebb nálam, így könnyebben el tudta, el tudja őt viselni. Bármi is történjen, már döntöttem. Itt maradok és kész. Majd elfoglalom magam valamivel. Készülök a vizsgákra, olvasok, gyakorlok... Na jó! Bevallom magamnak. Ez nem egy álom szünidő, de lehetne rosszabb is, nem? Amúgy ha hazamennék ugyan ez lenne, kivéve, hogy a saját halómban ülhetnék és az "imádott" Eleonort kell majd elviselnem. Ha apám látni akar, akkor a nyáron több alkalma is lesz. Nem látom értelmét a hazaútnak, hisz tudom, hogy Baron Pierce, ugyan úgy, mint mindig, egész végig dolgozni fog. Azért nem fogok órákon át utazni, mert paranoiás, és sokkal biztonságosabbnak érzi, ha ott vagyok mellette. Tehát ha szépen végiggondolom, akkor már inkább a Roxfortban maradok.
Angie nekiáll megosztani velem a Potter és a háborúról alkotott véleményét. Forgatom a szemem. Nem értek egyet vele.
 - És most, hogy itt van? Mi a különbség? Ugyan úgy háború van. Az iskola egy dementor tanyához hasonlít. És miért? Mert Pottert keresik, aki eközben Merlin tudja, hol van és mit csinál.
Elhalkulok. Úgy gondolom, hogy nincs értelme veszekednünk. Mind a kettőnknek megvan a saját véleménye, és attól, hogy rokonok vagyunk... Nem hiszem, hogy ez változtatna valamin.
 - Inkább váltsunk témát.
Nincs kedvem, nem akarok összeveszni Angievel. Az kizárólag még egy tonna jelentene a vállamra, nekem pedig épp elég terhem van.
Csak egyet nem értek. Hogy miért védi mindenki szent Pottit? Attól, hogy túlélte a halálos főbenjáró átkot, nem azt jelenti, hogy csak ő képes legyőzni Tudjukkit. Túlbecsülik azt a fiút...  
Angie következő kijelentésére nem válaszolok, csupán úgy nézem, mintha nem érteném. Nagyon jól tudom, hogy miért kerültem a kígyókhoz, és bár az unokatestvérem ezt nem látja, kiváló helyen vagyok.
Nézem, ahogy Jessie szemöldöke felszökken, majd újból megszólal. Nem értem, miért kell feltételezni, hogy egyáltalán van valami köztem és Draco között.
 - Miért? - kérdezem, miközben végignézek magamon - Talán úgy nézek ki, mint aki viccelődik?
Hangom komoly és határozott. Angie, Angie... Miből gondolod, hogy valami komolyabb is történt azon az estén??

Sosem szerettem, ha valaki befolyásolni akart. Utáltam, még most is, ha bizonyos emberek nem elégedettek velem, és azzal, amivé váltam. Miért akarják egyesek a másokra tukmálni a saját véleményüket? Miért baj, ha saját meglátásaim vannak? Undorodnék magamtól, ha olyan lennék, mint a többiek. Ha nem lenne saját álláspontom, és másokat majmolnék. Nem vagyok egy gondolkozásképtelen senki, aki nem tudja magától eldönteni, hogy mi helyes és mi nem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a gondolkodási módom mindig helyes. Nem, egyáltalán nem. Mi több! Van, hogy nagyon rosszul feltételezek, de legalább egyedül csinálom. Ha hibázok, majd tanulok. Ilyen könnyű ez, legalábbis szóban.
Elszakadok a gondolataimtól és megint Angiere figyelek, ugyan úgy, ahogy eddig is. Igaza van, már nem vagyok gyerek, de ez nem teljesen igaz. Inkább úgy fejezném ki magam, hogy nem vagyok kölyök, hanem egy, épp most került a felnőttek közé gyerek, hiszen csak most lettem 17. Nehezemre esne egyedül megoldani az életemet, bármennyire is talpraesett vagyok. Eléggé hozzászoktam, hogy mások teszik meg helyettem a dolgokat. Apám például minden elintézne helyettem, csak szólnom kell neki, ha valamivel bajom van. Otthon pedig ott vannak a manók. Ők is sok mindenben segítenek. Kezdem megérteni, hogy túlságosan is hozzászoktam a kényelmes otthoni körülményekhez, hogy elszökjek és új életet kezdjek. Amúgy se lenne sok értelme, hisz egyszerűbb, ha azt mondom, hogy Pierce vagyok. Akkor rögtön könnyebb lesz minden. Végül is kinek van több esélye? Egy ismeretlennek, aki azt állítja magáról, hogy aranyvérű, vagy egy híres nevű, gazdag, aranyvérűnek? A válasz egyértelmű.
 - Miért? Ha a mugli világban élnék, akkor nem lennének lehetőségeim? - kérdezem vissza, mert nem igazán értem, mi köze van ennek a beszélgetésünkhöz – Mellesleg, de, mert ő a fő Pierce, az apám. Bármit csinálhatok, de ezen nem változtathatok. Az ereimben az ő vére folyik. Szerintem ez elég nagy kötelék – közlöm Angievel a véleményemet, majd a mellkasomnál keresztbe rakom a kezem. Oldalra nézek, valami messzi pontot keresve – Igazából még most sincs kedvem sok mindenhez. Otthon Eleonor az egyetlen bajom. Ha őt nem veszem figyelemben... Nincs értelme elmennem. Otthon megteszik helyettem, mindazt, amit nem akarok megcsinálni. Miért tagadnám meg magamtól az, ami megadódott?
A tekintetem Angie szemeiben fúródik a kérdés végén. Nézem a gyönyörű szempárt, és eszembe jön, hogy régen is ezt csináltam, amikor egymással szemben ültünk és a jövőnket tervezgettük. Angie pillantása mindig is melegséget árasztott, legalábbis én úgy tapasztaltam. Számomra jó érzés volt, és bevallom emlékekként is őrzöm azokat a pillanatokat, amikor Angie mosolygott, a szemei pedig csak úgy ragyogtak. És nem csak az övé, de az enyémek is. Kár, hogy ez a csillogás elhalványodott, és lassan kezd elveszni, legalábbis az én szememből.
Angie következő kérdésére csupán bólintok. Szemhéjaim lassan, lustán csukódnak le, majd egy másodperc múlva hagyják, hogy a barna íriszek a hugrabugos lány arcára tévedjenek. Hallom, hogy nevet, és egy pillanatra úgy érzem magam, mintha gyerekek lennénk. Az illúzió végigjárja a testemet, majd eltűnik, ugyan olyan gyorsan, amilyen fürgén bekúszott.
Viccesnek találom Angie következő kijelentéseit, de nem nevetek, csupán mosolygok. Igaz, hogy ő is változott, de véleményem szerint én jobban. Tényleg sosem voltunk angyalkák, de ördögök sem, most viszont... Nem is tudom, hogy hova tegyem magam, de az biztos, hogy nem a glóriásoknál a helyem. És lassan a kettő között sem.
 - Tudom én – pislogok még egyszer, a mosoly pedig még mindig az arcomon van. De nem sokáig, hisz visszatérünk a Potteres témára, ami egy picit már idegesít. Sajnálom, hogy Angie is azok közé tartozik, akik azt hiszik, hogy Potter meg fogja menteni a Világot. Bár, ha végiggondoljuk... Ez a legkevesebb, amit tehet, azután, hogy mióta kezdődött el s háború.
Elengedem Angie karjait és hátralépek pár lépést. A kezem újra a mellkasom elé kerül, és összeszűkült szemmel figyelem a számomra abszurdnál is abszurdabb feltételezéseket. Nem szakítom félbe, inkább végighallgatom. Nem kell azon agyalnom, hogy hogy válaszoljak, vagy reagáljak erre, hisz már akkor tudtam, amikor belekezdett ebbe a furcsa, valóságtalan sztoriba.
Mikor megemlíti nagyapámat, olyan, mintha tört szúrnának a szívembe. Sosem tudtam, nem is akartam beszélni a haláláról. És azt is utáltam, ha valaki felhozta a témát.
Angie végre befejezi a történetét. Egy pillanatig csendben nézem, aztán halkan, keserűen felnevetek, majd a padlóra szegezem a tekintetemet. A hang, amit kiadtam igazából nem is nevezhető nevetésnek. Inkább egy felhorkantáshoz hasonlított. A fejem még mindig előre dől, de a pillantásom Angie arcára kerül. Felvont szemöldökkel teszem fel a következő kérdésemet.
 - Te tényleg azt hiszed, hogy Voldemort csak gyilkolni akar? Tán elfelejtetted, hogy mi a célja? - kiegyenesedem. - Fogalmam sincs, hogy hogy gondolod, de nem kérdéses, hogy valamit félreértettél. Kezdjük ott, hogy a nagyapám még mindig élne, ha Potter nem lenne itt, hisz Tudjukki célja nem az, hogy kiirtsa a varázserőt birtokoló népet. Mi több! Ő csak rendet akar tenni. Befejezni Mardekár Malazár tervét, csakhogy Voldemortnak nagyobb tervei vannak. Ő nem az iskolát akarja „megtisztítani” a mugliktól, hanem az egész Varázs Társadalmat. Ez mit is jelent? Hogy nagyapám egyáltalán nem lenne veszélyben, ha élne, hisz ő milyen volt? Aranyvérű! - mondom ki a választ úgy, mintha azt hinném, hogy Angie nem tudja – Tehát nekem ne próbáld bemesélni, hogy Potter nélkül szőrnyű lenne a világ. Most kit keres Voldemort? Pottert. És miért halnak meg egy csomóan? Mert ostobák, mert azt hiszik, hogy Potter mindent helyrehoz, és inkább feláldozzák magukat... - hangomban undor rejtőzik. Rühellem az együgyűeket. Viszont félek, hogy Angiere is ez vár. Nem akarom, hogy veszélybe kerüljön az élete, csak azért, mert buta pletykákat követ, amik azt terjesztik, hogy Potter és a társai megtalálják és megölik Tudjukkit.
A következő mondatán viszont kiborulok, de egy ideje elég jól tudom álcázni az érzéseimet. Egyből reagálok.
 - Még hogy én bízom fele annyira benned, mint régen? Most mondtam, hogy köztünk nincs semmi, te meg nem hiszed el. Szóval ki nem bízik a másikban? - a bal kezem a csípőmre kerül, majd újból megszólalok.
 - Ha már egymás szennyesét teregetjük ki, akkor igazán mesélhetnél arról a férfiről, akivel a Három Seprűben láttak.
Nem akarok témát váltani, csak megvédeni magam, hiszen lassan olyan érzésem van, hogy azért vagyunk itt, hogy fejmosást kapjak, amiért más véleményem van egyes dolgokról.

Megváltozott. Minden és mindenki. Eddig azt hittem, hogy csak én lettem más, de úgy látszik, hogy tévedtem. Angie is változott, és ez sok mindenben megnyilvánul. Már nem tudunk úgy beszélni, ahogy rég. És nem, szó sincs arról, hogy nem bízok meg benne. Csak egyre jobban, azt érzem, hogy a szeretete elhalványult, már nem olyan erős, mint rég. És lehet, hogy ez azért van, mert nem vagyok a régi, legalább is egyesek szerint. Mindenki csak azt látja, ami már más. Senki se keresi azt, ami nem változott meg, a régi énemmel azonos, megmaradt tulajdonságaimat. A többség csak azt látja, ami eleven rossz. És mivel az előbbi jellemvonás gyorsabban tűnik fel, mint a jó, így senki sem keresi az utóbbit. Érthető… Kinek kellene olyasvalakitől helyes tett, aki már megbántott?
Inkább azt érzem, hogy ő az, aki nem hisz bennem. Hogy úgy véli, a régi Elena már nem létezik, és az újban nem lehet megbízni. Pedig mind a kettő itt van bennem, és bár többnyire nem férnek el, mert az egyik felülkerekedik a másikon, nem azt jelenti, hogy teljesen megváltoztam. Mert ha szeretném, akkor se tudnék. A múltam az, ami örökre megpecsétel. Nem menekülhetek előle.
Lehet, hogy büszke vagyok a nevemre, és ezt általában érzékeltetem is az emberekkel, de miért ne tenném. Szerintem mindenkinek annak kell lennie. Kötve hinném, hogy szégyellném a nevem, ha például mugli születésű lennék, attól függetlenül, hogy mindig azt mondom a sárvérűeknek, hogy nincs mire büszkéknek lenniük. Senki sem tehet arról, hogy hol születik. Egyesek szerencsésebbek, mások kevésbé, de végül is, csak az számít, hogy mit kezdünk azzal, amink megadódik.
Tulajdonképpen nem értem, hogy hol csesztük el. Ha most, ebben a pillanatban valaki oldalról nézne, elemezgetne minket, lejegyzetelne minden egyes szavunkat, mozdulatunkat, arcrezdülésünket, nem hinném, hogy arra következtetne, mi vagyunk a legjobb barátnőnk, és az egész világon, az összes ember között, talán, egymásban bízunk a legjobban. Ez valahogy most ködös, nem látni. Csupán azt, hogy mind a kettőnk érveken és ellenérveket hoz fel a másik ellen, vagy éppen az ellen, amit mond, keresztbefonja a karjait, ami egyértelműen a visszautasítást jelzi, elpillant a másiktól, nem néz egyfolytában a szemében, elfordul, hátat fordít és még egyebek. Sorolni akár órákig is lehet, de nem sok értelme van. Míg ha egymáshoz is vágnánk ezeket, nem sok mindenen változtatna, valószínűleg inkább újabb vitát venné kezdetét.
Mű mosolyog, miközben válaszol. Ez is csak az imént felvázolt helyzetet bizonyítja. Ez már nem az a barátságos beszélgetés, nem az, aminek elindult.
Elmagyarázza, hogy mire gondolt, és végre megértem, de nem értek vele egyet.
-   Ott sem lennék gyerek. Inkább úgy fogalmaznék, hogy fiatal felnőtt. Egy majdnem nagykorú, akinek sok lehetősége. Amúgy meg gyerekként is több lehetőségem lenne, hisz egy kicsit másabb vagyok, mint az ottaniak – válaszolok, miközben viszonzom a mosolyát. A más alatt azt értettem, hogy nekem vannak képességeim, attól függetlenül, hogy hogy, mikor, hogyan és ki előtt vagy ellen használhatom őket.
Talán csak én érzem úgy, hogy valami visszatartja, hogy úgy beszéljen velem, mint rég, de az is lehet, hogy tényleg így van. Azonban én vagyok az egyetlen, aki nem érti, hogy miért. A változás nem azt jelenti, hogy az ember elveszíti a szerettei iránt táplált érzéseit. Még csak azt sem jelenti, hogy megváltoznának, vagy enyhülnének. Angie-t ugyanúgy szeretem, ahogy rég. Meglehet, hogy mostanában kevésbé érzékeltetem vele, de ez mind, azért van, mert a körülöttünk lévő világ, élet is megváltozott. Mind a kettőnket megvannak a saját kisebb-nagyobb gondjai, amik megakadályozzák, hogy egymással foglalkozzunk. Ami ezt illeti, nem tudom, hogy Angelaval is ez van-e, de a szeretteim között nem ő az egyetlen, akivel kevesebbet foglalkozom. A megszokottnál még magammal is kevesebbet törődöm.
Pillanatnyilag fogalmam sincs, hogy mi zajlik a fejében. Talán küzd magával, visszatartja a fortyogó mérget, ami kikívánkozik. A haragot, amit egy kétszínű, felfuvalkodott, aranyvérű mardekáros csalt elő benne. Igen, talán számára már csak ennyi vagyok, csupán ennyi maradt a drága, kedves Elenából. Gőg, képmutatás. Csupa rossz tulajdonság.
Azzal, hogy a távolba meredek, mindössze a régi életem emlékeit, a boldog pillanatokat próbálom fölidézni, semmi más. És ezalatt nem azt értem, hogy azokat a múltbeli pillanatokat keresem, amikor piszkos, kis házimanók körbeugrándoztak, mert ez ma sem változott, és igen idegesítő tud lenni, hanem inkább arra, amikor anyám még élt.
Felcsattan a hangja. És újra ez a semmit nem érő és nem helyén való műmosoly. Nem is értem, hogy az ilyen pillanatokban miért vigyorog ironikusan. Amikor komoly dolgokról beszélünk…
   Voldemort nem rossz? Ezzel is csak azt mutatja, hogy minden egyes szavam gonosz értelmezésére gondol, anélkül, hogy megpróbálna megérteni. Egy szóval sem mondtam ilyet. Attól, hogy nem támogatom Pottert, nem azt jelenti, hogy Tudjukki mellett állok. Miért kell azt gondolni valakiről, hogy a rossz oldalon áll, ha nem pártol Potterhez. Már csak az maradt, hogy kiderüljön egy ostoba szabály létezése, mely szerint valakinek az oldalára kell állnod. Az embernek lehet saját véleményünk is. Miért kell olyasmibe keverni másokat, amihez semmi közö?. Nem mintha azt mondanám, hogy nem tartozik rám a háború, hisz én is a társadalom része vagyok, de az előző kérdésemet akkor sem értem. Nem kell azt gondolni, hogy lenézem a többieket, azért, mert másban hisznek, hisz ezek szerint magamat is lenézem, ami természetesen nem igaz.
-   Hah – halkan felnevetek, nem gúnyosan, inkább fájóan. – És lám. Tudni szeretnéd a titkaimat, de nem is figyelsz rám. – keresem a tekintetét, miközben beszélek. – Látom, megint félreértettél – csalódottan grimaszolok. Úgy látszik, ez a beszélgetés a félreértéseké. – Egy szóval sem mondtam, hogy támogatom Voldemortot, vagy, hogy jónak tartom a módszerét, vagy bármit, amit csinál. Csupán nem értem az álláspontod, ezért vázoltam fel ezt az egészet, de látom, túl messzire mentünk – a félreértések földjéig, olyan messzire. Egy ember életéért sem lennék képes dönteni. Hagyjuk már! Még a saját életemet is nehezen irányítom…
Végighallgatom a mondókáját. Nem néz rám, nem néz a szemembe, csupán azt a nyamvadt, szürke eget fürkészi, ami az életkedvet is elveszi az embertől. Inkább az unalmas égnek nyílik meg, neki mutatja meg az érzéseit, mint nekem. De így nem várhat el olyasmit tőlem, amit nem viszonoz.
-   Ez hülyeség! Mindenki kész feláldozni magát a szeretteiért. Ez nem ostobaság… - reagálok a mondataira. Nem mondom, hogy én is feláldoznám magam ért, ugyanúgy, mint Lináért, apámért, mindenkiért, akit szeretek. Gondolom magától is rájön, hogy a szeretteim listáján ő is ott van, nagy piros, aláhúzott betűkkel.
A szavaimmal nem akartam megbántani, és nem tehetek arról sem, ha félreértett. Sajnálom, hogy így alakult, de ha megpróbálok mások hibáért is aggódni, amikor még a sajátjaimmal sem bírok el… Hova jutok? A sötét, kínzó pokol medrére. Nekem pedig semmi kedvem újra azzá a magányos, kétségbeesett, gyenge lánnyá válni, aki két-három éve voltam. Ő csak valahol nagyon mélyen létezik bennem, de csupán azért, mert nem sikerült kitépnem magamból. Ahogy már mondtam, a múlt pecsétjeit nem lehet lemosni.
Egy kicsit furcsállom, ahogy vélekedik, hisz semmit nem tud a Draco és köztem történtekről. Senki más ne tudja a részleteket, csak én és szőkeség. Meg egyébként is nem tudhatja, hogy mit vagy hogy érzek iránta.
-   A hit és a bizalom majdnem ugyanaz. Sok közös van bennük. Egymás szinonimájaként lehet őket használni…
Nem igazán értem, hogy mit akar mondani az utolsó tagmondatával, még azt sem, hogy mire értette. Lehet, hogy megint a Dracoval való kapcsolatomra akart utalni, de ezúttal sem kapiskálom, hogy hogy tud valaki olyasmiről véleményt nyilvánítani, amiről nem tud semmit.  
Ha már ő is kérdez, akkor én is. Én legalább nem idős, úgy értem, nálam sokkal idősebb emberekkel kezdek ki. Nem hiszek a pletykáknak, de ha már hallottam, témán vagyunk és Angie is akar bizonyos válaszokat, így jogomban áll megtudni. Ha nem is, akkor legalább, érdeklődni.
-   Társalogtál? – kérdem vissza hitetlenkedő hangon és felemelem a szemöldököm. – Mert gondolom, jobb társaságot nem is találhattál. Más eszedbe sem jutott… - reagálok az utolsó tagmondatára. Nem hibáztathat, ha meg sem próbált megkeresni, arról nem is beszélve, hogy megtalálni. Nem tudhatom, hogy éppen mikor van rám szüksége, még ha akarnám is, akkor se…  

A könnyek elől szinte menekülök keresztül a Roxforton. Nem is nézem, hogy merre lépek, de annyira nem is érdekel. Csak el innen, valahová, akárhová, ahol egyedül lehetek. Újabb levelet kaptam apámtól. Mióta elrabolták, ez a második. Azt írja benne, hogy még életben van, nem esett nagy bántódása, emiatt nem kell aggódnom. Figyelmeztetett, hogy az RBF közeledik, és szeretné, ha büszke lehetne rám.
Nem azért kezdtem el bőgni, mert hiányzik vagy mert rettegek, hogy őt is meggyilkolhatják. Hanem azért, mert ennyire felületes volt mindig is a viszonyunk. Távol van tőlem, több mint fél éve nem találkoztunk. Anyámat megölték a merénylő Halálfalók, és neki az iskolai eredményeim a legfontosabbak?! Az egészben az a legrosszabb, hogy ha írt volna egy mézes-mázas levelet, hogy mennyire hiányzok neki és milyen rossz, hogy nem lehet mellettem, gyanakodnék, hogy nem is az ő pennájából származnak a sorok. Soha nem mondaná ki, le meg pláne nem írná, hogy szeret engem vagy szüksége van rám. Ha csak egy ilyen rövid levelet engedélyeznek neki, nem azt kellene írnia benne, hogy mennyire szeret? Hogy minden rendbe fog jönni, ne féljek? Anyám ezt tenné.

Mire észbe kapok, már felfelé haladok egy lépcsősoron. Letörlöm a könnyeket, és lassítok a lépteimen. Nem telik el sok idő, és már fel is értem az Óratoronyba. A hűvös, márciusi szél ide is befurakodott. Hátamat a hűvös kőfalnak vetve behunyt szemmel próbálom összeszedni magam. A levél még mindig a kezemben van, bár az a széle, amelynél fogom már össze van gyűrődve. Előbb körülnézek, a toronyból különösen szép a kilátás. Az alatta elterülő birtok ilyenkor kora tavasszal kicsit olyan, mintha egy másik világhoz tartozna. Valójában, ha a muglik által érzékelt ,,valóságot" vesszük, akkor másik is. Halvány mosollyal tekintek a Tiltott Rengeteg felé. Valamikor mostanában el kéne látogatnom a szélén húzódó területre. Számtalan érdekes növénnyel találkoztam már ott, és lenne rá újra esélyem így tavasszal.

Ismét, most utoljára elolvasom apám hozzám írt levelét, majd összegyűröm a pergament, és előveszem a pálcám. Haragos mozdulattal hajítom a levegőbe a papír labdát, és halkan elmormogom a bűbájt, amitől a levegőben marad, majd izzani kezd. Lassan, egyik pontján jelenik meg először a narancsos meleg fény, majd terjed. Pálcám rászegezve tartom a levegőben, és nézem ahogy a semmibe vész.
Még mindig van belőle bőven minek elhamvadni, amikor lépteket hallok. Ha szerencséje van, és gyorsan felér a lépcsősoron, akkor még láthatja ő is az izzó kis labdacsot. Halvány mosollyal az arcomon várom, hogy ki fog hozzám csatlakozni. Elvégre… én mindig mosolygok.

MIYUU 美優

Ma van pontosan két éve. Nem tudok a tornyunkban maradni, mozognom kell, magányra van szükségem. Nem érdekel, hogy lassan takarodó, hogy már sötét van a folyosókon. Egyszerűen csak mászkálok, mert mennem kell. Az egyik fiókom mélyén megtaláltam egy pár elveszettnek hitt elemet, és elhatároztam, hogy azt ma este le fogom meríteni. Nem is jöhetett volna jobbkor. Fogalmam sincs merre járok, csak kószálok a Nyugati szárny kihalt folyosóin.

„Don't look don't look the shadows breathe
Whispering me away from you
Don't wake at night to watch her sleep
You know that you will always lose”

Halkan éneklem magamnak a kísérteties strófákat, mint már oly sokszor. Észre se veszem, hogy az Óraépülethez keveredek. De ez nem is baj, ez egy jó hely. Csendes, elhagyatott. Zsebemből egy viseltes, kissé gyűrött fényképet halászok elő, és meredten nézem a távoli fáklyák imbolygó fényében. A családom… az egykori családom. Azon a nyáron készült, mikor megtudtuk, hogy felvettek a Roxfortba. Nagy volt a boldogság. Emlékszem, ezen a délutánon mind kint voltunk a kertben, apának a sokadik alkalommal sikerült úgy beállítania az asztalra a fényképezőt, hogy mind a hárman egészben rajta legyünk az elkészült fotón… Itt még boldogan öleltük egymást. Pokolian hiányoznak…

„But every night I burn
But every night I call your name
Every night I burn
Every night I fall again”

Az egyik sötétebb zugban a hátamat a falnak támasztom, majd lassan a földre csúszom… immár guggolva, majd leülök, és a felhúzott térdeimet átkarolva rádöntöm a homlokomat. Szinte gépiesen suttogom magam elé a dalszöveget.
Azóta teljesen egyedül vagyok. Persze vannak jobb napjaim, azért a Roxfort falain belül történnek néha kellemes és vicces dolgok is. De ez a nap… ez pokolian rossz. Hiába próbálok a jóra, jobb dolgokra gondolni, egyszerűen olyan, mintha egy egyre mélyülő spirálba kerültem volna, és zuhanok – csak zuhanok le az anyagtalan semmibe.

Nem sokára itt a nyári szünet, de ahhoz sincs semmi kedvem. Mehetek Walesbe… kész unalom. Nagyszüleim még mindig kényszeredetten azt hiszik, hogy minden napra muszáj valamilyen – akármilyen elfoglaltságot találniuk a részemre. Pedig nem…. ó de mennyire nem. Nah mindegy, majd csak kibírom valahogy. Tavaly is túléltem most is menni fog.

Csak csapongok, de amilyen hirtelen jött, úgy megy a gondolat, és veszi át a helyét egy másik.

Eközben a lábammal és a tenyeremmel ütöm az ütemet, mintha dobolnék. Észre sem veszem, ahogyan önkéntelenül is hangosabban énekelem a refrént, és egyre jobban magával ragad a ritmus, és merülök el a gondolataimban. Teljesen érzéketlenül, mintha csak egy álomba esnék. Egyszerűen csak magával ragad a dolog. Megszűnt a külvilág, megszűnt az idő. Csak a Holló van, és a szomorú emlékek.

TED テッド

-   Hidari. (左) – hallatszott az elszánt hang a kihalt udvaron.

Vacsoraidő volt. Az iskola ilyenkor teljesen kihaltnak tűnt, csupán az ebédlőből szűrődött ki a diákok kitartó ricsaja. Megállás nélkül ment a locsogás a nap eseményeiről, a rivális lányok frizurájáról, vagy a következő szezon legesélyesebb kviddics-csapatáról. Ilyenkor úgy tűnt, mintha még mindig Dumbledore lenne az igazgató: nem lebegnének dementhorok az iskola tornyai körül, nem hurcolnák el a mugli szülketésűket a Minisztérium alagsorába… mintha csak minden rendben lenne. Vagyis majdnem minden.

Előző este, Miyuu ugyanúgy vacsorázni ment diáktársaival, ahogy máskor is: kicsit lemaradva, de kitartóan lépkedett, hogy ő is asztalhoz ülhessen. Annak ellenére, hogy elég sovány, beteges alkat volt, nagyon szerette a hasát. Főleg, ha finom süteményekről volt szó, vagy színes pudingokról. Ezekből rekord mennyiséget el tudott pusztítani, megdöbbentően rövid idő alatt. Tegnap is eltervezte, a főételt valahogy elblicceli: semmi kedve nem volt húsokhoz vagy a fura tökfőzelékhez, ehelyett inkább a desszertre tartogatta kapacitását. Nagy elhatározásban nem is figyelt, mi történik körülötte. Kihúzta a székét, majd előrébb lépett, hogy leülhessen. Erősen szemezett egy szép, piros almával, így azt már észre se vette, hogy a mögötte ülő két mardekáros lány megfordul. Mire leült volna, már ki is rántották alóla a széket. Úgy pottyant a földre, mintha csak hoppanálna: egyszer csak eltűnt két asztaltársa között. A termen óriási röhögéshullám cikázott végig, ami talán nem is a „balesetnek”, inkább Miyuu döbbent ábrázatának szólt. Pár pillanatig csak ült a földön, bár a feneke rettenetesen sajgott.  Még a száját is nyitva felejtette, miközben arra próbált rájönni mi történt vele. Asztaltársai miután az első döbbenetükön túlestek hamar felnyalábolták a földről, kérdezgették, hogy minden rendben van-e. Miyuu zavarában az illemről is megfeledkezett: meg se köszönte a segítséget. Ehelyett inkább igyekezett remegő ajkait összeszorítani, majd fellökve székét, esetlenül fordult hátra. A mardekár asztala felől újabb röhögéshullám érkezett, s ezt a hollóhátas lány már nem bírta cérnával. Lehajtotta fejét, hogy ne lássák könnyeit, majd amennyire csak tőle telt, botladozva sietett ki az ebédlőből. Borzasztó élmény volt, sokáig sírt szégyenében a földszinti női mosdóban. Nagyon éhes volt, ám visszamenni már nem akart. Nem lett volna képes elviselni egy esetleges újabb megaláztatást. Ehelyett korgó gyomorral tért vissza a Hollóhát tornyába, de megfogadta, legközelebb nem hagyja magát.

És ma így is tett. Lesétált az ebédlőbe, meredten figyelte a lába előtt a földet, nehogy kigáncsolják, vagy egyszerűen csak megbotoljon. Ma nem ő lesz a mardekáros bagázs napjának fénypontja. Az asztalhoz érve fogta kis rózsaszín termo táskáját és szépen belepakolt pár süteményt, majd fogta a két legszebb piros almát, és azt is mellé csomagolta. Asztaltársai értetlen kifejezéssel arcukon követték mozdulatait, ám ő csak udvariasan rájuk mosolygott és kis csomagjával kisétált az ebédlőből. Hátra se nézett, csak remélte, hogy diáktársai arcára most ráfagyott az a gonosz vigyor. Az udvar persze kihalt volt, az idő kellemesen meleg. A szellő Miyuu felé fújta a színes virágágyások illatát. Boldogan sétált a kövekkel kirakott ösvényen, majd hirtelen ötlettől vezérelve kilépett az oldalsó szegélyre.

-   Migi. (右)- óvatosan teszegette egyik lábát a másik után, végig egyensúlyozva, a kövezett út peremén. - Hidarikara migi, hidari, migi... (左から右、左、右...)

Boldogan ismételgette a szavakat. Őszintén örült, hogy most ilyen jól megy. Legutóbb, amikor elesett a folyosón, és Ted visszakísérte a Hollóhát tornyába nem ment ilyen jól a mozgás. Egész éjjel zúgott a feje, zsibbadtak a végtagjai. Másnap pedig annyira nehezen ment a járás, hogy igazi kihívás volt lejutni az első szintre. El is késett Bájitaltanról, amiért persze azonnal kapta a pontlevonást. Akkor nagyon meg volt rémülve, egész nap csak gubbasztott a hátsó padban. Ted ott ült előtte, mint mindig, ám Miyuu az előző napi események ellenére se mert hozzá szólni. Pedig nagyon szeretett volna: minden óraközi szünetben, amikor elment mellette, mondani akart neki valamit. Ám egy „sziánál” többre sajnos nem futotta. Igazából még abba is teljesen belepirult. Megfogadta, hogy vacsora után mindenképpen beszél vele, ám ekkor történt az a bizonyos székes incidens, és ő persze elszaladt. A mai napon nem volt túl sok közös órájuk, csak Sötét varázslatok kivédésén sikerült elkapnia a fiú tekintetét. Próbált neki integetni, amit a tanár sikeresen félre is értett: azt hitte, párbajra jelentkezik. Borzasztóan kellemetlen volt, amikor az első „stuporral” mellbe találták. Ez is csak megerősítette döntésében: ma kihagyná a székes mókát és inkább egyedül vacsorázik.
 
-   Hidari. (左)

A szegély egyszer csak elfogyott, s a lány ott állt az út végén, az óratorony tövében. Felnézett a magas épületre, egészen beleszédült, ahogy az időt próbálta leolvasni róla. Vajon hány méter lehet? Mennyire hosszú a lépcsősor? Van olyan, mint a Hollóhát tornyáé? Egyszer, egy orvosi könyvben azt olvasta, ha problémái támadnának a mozgással, érdemes minél többet gyakorolnia. Bizonyos betegségeknél ez segíthet, megakadályozhatja a további állapotromlást. Talán jót tenne, ha legalább megpróbálná: odafentről a kilátás is nagyon szép lehet, egy próbát azért megér. Lassan körülnézett, majd hátrált egy lépést. A külső bejárat tőle balra volt, és szerencsére lakat se volt rajta. Közelebb osont, majd rápróbált a kilincsre, hátha nyitva van.

~ Érdekes, nem csukták be rendesen… ~

Az ajtó résnyire nyitva volt, a zár nyelve nem kattant a helyére, így könnyedén tolhatta be az ajtót. Odabent félhomály uralkodott, csak a lépcsőfordulóban pislákoló fáklya fénye világította be a földszinti kis helységet. Kopottas kőpadló, pár poros trófea a falon, a sarokban egy pók lakta páncél. A lány lassú, óvatos mozdulatokkal tette meg az első pár lépést a fölfelé vezető lépcsősoron. Magában számolta, hány fokon van túl, így szinte észre se vette, s máris félúton járt. Ám ekkor odafentről hangokat hallott. Először halk mormogást, majd ütemes dobolást: mintha csak shinto papok imáit hallaná, szálltak felé a különös hangfoszlányok. Miyuu ahogy csak tehette, még jobban a falhoz lapult, az utolsó fokokat szinte már lábujjhegyen tette meg. Óvatosan kilesett a fordulóból, keresve a hang forrását, tekintetével az egyik sötét zug árnyai közt kutatva. Odakint arrébb vándoroltak a fellegek. Az irdatlan nagy óra tejüveg számlapján átszivárgó holdfény az egyik szélső boltív alatt gubbasztó alakra vetült. Miyuu lejjebb kuporodott, majd erősen meresztgetve szemeit próbálta megállapítani, ki lehet az óratorony „szelleme”. A hangja ismerősnek tűnt, bár kevés diáktársát hallhatta eddig énekelni. Egy lépéssel közelebb csusszant, és ekkor már sikerült felismernie a fiú gondterhelt vonásait.

-   Flanagan-kun? – szólalt meg, s fölemelkedett kuporgó helyzetéből. Óvatosan közelebb lépett, át a bejáratként szolgáló boltív alatt. Lába alatt megreccsent a régi hajópadló. Egy pillanatra össze is rezzent, majd tett még pár tétova lépést előre, végül megállt az óralap földre festett fénykörében. A kezében tartott kis csomagot jobban magához szorította, s újra a sötét sarokba meredt, hátha innen jobban látja az ismerős alakot. – Te vagy az?  

MIYUU 美優

Hűvös szellő cirógatja végig az arcomat. Kellemes, jól esik az érintése… szinte fel se fogom, csak élvezem, ahogy a bőrömön siklik mint egy puha kéz, egy finom virágillatú puha kéz. Az óralapon átszűrődő holdfény is azon munkálkodik, hogy sápadt ragyogásával kizökkentsen ebből a szuggesztív állapotból… Nem teljes sikerrel, gondolataim tovább cikáznak.

 Az elmúlt néhány nap egyetlen pozitívuma az volt, amikor egy esti kóválygásom során véletlenül összefutottam egy hollóhátas leányzóval. Rég voltam annyira zavarban, mint akkor, nem is tudom miért. Ahogy akkor ott feküdt a földön, kiszolgáltatottan… Őszintén? Jó volt, hogy segíthettem rajta. Jó volt, hogy számítottam valakinek. És kaptam érte puszit. Hát már ezért megérte.

Aranyos lány, pedig neki is megvan a maga baja. Tegnap este a mardekárosok megint rajta nevettek. Én persze túlságosan el voltam foglalva a saját sirámaimmal, tudtam, hogy mi közeledik. Épp emiatt, már csak a nevetés elcsendesülése volt az, ami kizökkentett az akkori elmélkedésemből, és csak a többiek mondták, hogy szegény Miyuut megint nevetség tárgyává tették. És nem volt senki, aki a védelmébe vette volna… besz*ri ez a Hollóhátas bagázs, komolyan mondom. Ha már a saját háza nem teszi, akkor majd én vigyázok rá. Nem fogom hagyni, hogy még jobban megkeserítsék az életét, velem kötekedhetnek, engem nem érdekel, lepereg. Hogy is mondta? Griffendélesek, azaz mi, hősök vagyunk. Akkor már szolgáljunk rá erre a magasztos jelzőre.

Fél szemmel hunyorgok magam elé, ahogy felpillantok. Árnyék vetül rám, ahogy az eddig vigyázó hold fényét kitakarja valami. Próbálom kivenni a miértet, hogy hová lett az eddigi palástom, ki az a galád, aki elrontja ezt a pillanatot. Az eddigi zenés produkció abbamarad. Társaságom akadt. Ám a nekem szembe világító holdfény miatt csak egy alakot látok fölém magasodni. Sötét talár, hosszú haj, vékony alkatú, talán egy lány. Valamit szorongat a kezében, amiből semmit sem látok. Biztosan a pálcája.
 
~ Jobban teszem, ha az enyém is kéznél van ~

Óvatosan kiveszem a fülemből a fülest, és jobb kezem a pálcámért siklik, amikor meghallom az ismerős, félénk hangot… amit ezer közül felismernék.

~ Te vagy az? ~

- Miyuu-chan? – kérdezek vissza meglepődött tekintettel, ahogyan hunyorogva az arcát próbálom kivenni az ezt cseppet sem megkönnyítő háttérvilágításban. Elengedem a pálcámat, már tudom, nem lesz szükségem rá. Minden rendben? Mit keresel ilyenkor errefelé? – tudakolom immár mosolyogva.

TED テッド

Ahogy Ted arcát fürkészte, Miyuu úgy érezte, nincs minden rendben. Persze az is lehet, hogy csak a félhomály és a sötét árnyak festettek gondterhelt ráncokat a fiú arcára. Erősen meresztgette szemeit, igyekezett átlátni a sötétségen, ám egyre inkább az a benyomása támadt, hogy tényleg valami nagy baj van. Igyekezett felidézni az elmúlt két nap eseményeit, történt-e valami szokatlan vagy megrázó. Ám akárhogy is erőlködött, egyedül Bimba professzor elaludt haja jutott eszébe, ma délelőttről. A Griffendélnek kicsit később volt vele órája, ám az a masszív vasalás az idős hölgy arcán és az a hajnak csúfolt szénaboglya órák múlva is megrázó élmény lehetett. Bár ismerve Ted-et, úgyse figyelt órán, így ezt a lehetőséget azonnal ki is zárhatta. Lehet, inkább rá kéne kérdeznie. Nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani, vagy legalábbis enyhíteni rajta.  Miyuu csak egy dolgot nem tudott még: hogy dobja fel a témát úgy, hogy ne hozza a másikat kellemetlen helyzetbe?

- Miyuu-chan? – hallotta ekkor Ted hangját, és ezzel komor gondolatai nyomban el is szálltak. Mintha csak soha nem is léteztek volna. A keresztnevén szólították! Kis szíve nagyot dobbant, de annyira, hogy félt: szabad füllel is hallani lehetett. Egyik kezével elengedte a kezében szorongatott kis termo táskát, majd mellkasához emelte, mintha csak talárját próbálná megigazítani. Persze inkább a hirtelen jött szívrohamot igyekezett elcsendesíteni ezzel a haszontalan mozdulattal. Vajon korábban is így szólította volna? Erre nem is figyelt… De jó érzés volt hallani a sok Sawai-san után. Ám neki még gyűjtögetnie kellett a bátorságot ahhoz, hogy kimondjon egy egyszerű hárombetűs szót.

~ Ted. ~

- Hai. (はい。) – bólintott végül – Vacsorázni jöttem.

Már ki is mondta, mire rájött, ez egy elég szokatlan kijelentés volt. A pókhálós, lakatlan tornyok ritkán hozzák meg az ember étvágyát, na meg ilyenkor egyébként is az ebédlőben kéne lennie. Bár ha már itt tartunk, Ted-nek is ott lenne a helye.

- Nagy volt a hangzavar. Szóval… inkább eljöttem.

Ez így, ebben a formában nem volt igaz. Ám azt mégse mondhatta, hogy azért nem eszik a többiekkel, mert fél. És inkább egy kísértet lakta toronyba megy vacsorázni, mint saját diáktársai közé. Úgy gondolta, ad nekik egy kis időt. Hátha találnak jobb elfoglaltságot, minthogy őt piszkálják. Máskor is evett már a mosdóban, vagy az emeleti összekötő hídnál. Itt legalább a huzat nem kapja ki az öléből a szalvétát.

- Hoztam egy kis süteményt. Te nem vagy éhes? – lépett közelebb, s állítását igazolva magasabbra emelte a kezében tartott csomagot – Az epres nagyon finom.

Választ nem is várva, letérdelt Ted mellé a földre, és elhúzta a táskán a cipzárt. A szalvétákkal bélelt tárolóból finom, meleg sütemény illata gőzölgött, olyan édesen és ínycsiklandóan, mintha csak most kapták volna ki a sütőből. Szerencsére nem volt messze az ebédlő, így sikerült frissen, sértetlenül elhoznia idáig. Az egész eprek szinte mosolyogtak a kis kerek muffinok közepén. A rózsaszín cukros hab pedig, amibe beleékelték a piros szemeket csak úgy sikítoztak a kalóriáktól. A fehér csokival bevont mignonokról nem is beszélve…   

-   Az igazság az, hogy tejet nem hoztam, mert nem nagyon szeretem. –biggyesztette le ajkát, s mellette olyan arcot vágott, mint aki épp kettéharapta az extra savanyú töltelékes golyórágót – Almát hoztam helyette. Nézd, szép piros, olyan mint a Hófehérkében. Jajj, nem úgy, nem mérgező!

MIYUU 美優

Érdeklődve álltam Miyuu fürkésző tekintetét. A magamé biztosan egy nyitott könyv, ám az a rengeteg dolog ami egyszerre vetül ki rá megnehezítheti az olvasását. Ez a lány valahogy mindig meg tud mosolyogtatni, pedig nem csinál semmi rendkívülit. Csak néz, és szinte a szemeivel mosolyog rám. Legszívesebben elvesznék a tekintetében. A hold fénye még most sem kegyes, de oldalról az arcára szűrődő sápadt fény láttatni engedi aggódó arcának néhány részletét.

~ Miattam ilyen gondterhelt? Mily aranyos. ~

Ám nevének hallatán vonásai kisimulnak, arca mosolyra húzódik, ahogy talárját igazgatja. Csak nem fázik? Azért annyira hűvös nincs, bár ki tudja… a lányok érzékenyebbek lehetnek az ilyenre.

- Hai, Vacsorázni jöttem – hangzik a válasza, amit nem igazán tudok hova tenni.

~ Az óratoronyba? Vacsorázni? ~

Ám mielőtt értetlen arcot vághatnék, megmagyarázza azt, ő sem kedveli a tömeget. Hmm, ez közös dolog. Bár, az az igazság, teljesen megértem. A tegnapi után nekem se lenne kedvem a mardekárosokkal a kötelezőnél több időt tölteni. Az órákra nincs kifogás, de legalább a vacsit el lehet bliccelni.

- Hoztam egy kis süteményt. Te nem vagy éhes? Az epres nagyon finom.

Most közelebbről megfigyelve a kezében egy uzsidobozt szorongat. És én balga még azt hittem pálca van nála. Még szerencse, hogy nem vettem elő a sajátomat. Milyen kínos lett volna. Ám ekkor, mielőtt még válaszolhattam volna, a lány mellém térdel, és megkínál a kinyitott dobozból. Megcsap az édesség friss illata. Már ettől megindul a nyálelválasztásom… mikor rápillantok és ott az a sok színes finomság. Nagyot kordul a gyomrom, ami miatt szégyenlősen összehúzom magam.

Miyuu szomorkásan megjegyzi, hogy tej helyett almát csomagolt. Majd zavarában a mesebelihez hasonlítja pirosságát. És igaza van, tényleg pompásan néz ki minden.

- Ne haragudj, kihagytam a vacsorát – mondom mentegetőzve – nagyon kedves tőled, de nem szeretném felfalni előled, és én sem hiszem, hogy mérgező lenne. Ám talán egy almát mégiscsak elfogadnék, olyan hívogató. - rákacsintok, és ha nem bánja, akkor elveszem a kisebbiket.
 
- Csupa meglepetés ez az iskola. – kezdek a mondandómba lassan, érzem, hogy az arcom elpirul.

~ A fenébe már, de miért??? ~

- Nem számítottam társaságra, ám mégis örülök, hogy a tornyot választottad a vacsorád helyszínéül. – mondom halkan, félénken mosolyogva. Jómagam elvackoltam ide zenét hallgatni, nyalogatni a múltbeli sebeimet, merengni egy keveset. De nem bánom, hogy társaságom akadt, sőt. – hálásan nézek rá. Lehet, hogy mégsem a legjobb ötlet mindig a magányt választani.

A pillanatnyi csendben duruzsoló halk és folyamatos háttérzajból eszembe jut, hogy nem kapcsoltam ki a zenét. Gyorsan utána tapicskolok, és lenyomom, hogy ne kopjon feleslegesen az elemem, meg amúgy is zavaró. Majd taláromban mosolyogva megtörlöm a kapott almát.

- Köszönöm – emelem meg, és aprót harapok a "vacsorámba".

 TED テッド

~ Talán nincs is semmi baj… ~

Miyuu úgy érezte túl sokat aggodalmaskodik mostanában. Lehet, csak képzelte a borús árnyakat a fiú arcán. Na meg az elmúlt napokban nem is történt semmi tragikus. Vagy legalábbis semmi olyasmi, amiről ő is tudott volna. Hiszen akkor Ted most nem mosolyogna így! Esetleg levelet kapott? Valami rossz hírt otthonról? Talán kicsit később rákérdez. Ám most kár lenne elrontani ezt a szép pillanatot. Na meg, amíg így mosolyog, biztos nem gondolhat semmi rosszra.

- Ü-ühmm. – rázta meg Miyuu a fejét, majd még mutatóujját is felemelte, hogy nagyobb nyomatékot adjon mondandójának – Vegyél csak nyugodtan sütit is. Azt hiszem, most is többet hoztam el, mint amennyit meg tudnék enni.

Miyuu-nak ugyanis volt egy rossz szokása, amivel anyukája hosszú évek óta nem tudott mit kezdeni. Mégpedig az, hogy mindig nagyobb volt a szeme, mint a szája. Nem kellett hozzá a roxforti finomságoktól roskadozó asztal, otthon is összeszedett a tányérjára mindent, amit csak megkívánt. Ám végül a töredékét se ette meg a bespejzolt fogásoknak. Csak olyan arcot vágott, mint aki rosszul van, hangosan sóhajtozott és hosszan szuggerálta a következő falatot, mielőtt kelletlenül magába gyűrte volna. A végén már csak pöckölte, lökdöste a pálcikával az ételt ide-oda, amíg anyukája meg nem sajnálta, és nem engedte, hogy otthagyja a felhalmozott felesleget.

-   Ha nem eszel rendesen, még elfogysz nekem. – tolta egy picit közelebb a sütis dobozt, hátha Ted még nem érezte meg az illatát – Beteg leszel… Vagy talán mind én egyem meg? Azt akarod, hogy elhízzak?

Igyekezett határozott, ellentmondást nem tűrő arcot vágni, bár a szigorú ábrázat sose volt az erőssége. De azért megpróbálta; szemöldökét összevonta, s egy darabig még a homlokát is sikerült ráncolnia. Így nagyjából úgy nézhetett ki, mint egy dühös pocok. Inkább vicces volt, bár mindenképpen hatásos. Már csak az a kérdés, milyen hatást szeretne elérni az ember… Hogy példát mutasson, fogta is az egyik rózsaszín habos muffint, és ajkai elé emelte. Ám mielőtt még beleharapott volna, egy pillanatra megdermedt. Meglepetten pislogott a süteményre, mint aki azon tűnődik, vajon mindig ilyen nagy volt-e? Lehet, ha ezt megpróbálja egyben betolni, az eredmény egy nagy habos orrú pocok lenne, az pedig valljuk be… hát nem valami nőies. És most nem egyedül ül a szobájában képregényt olvasgatva, hogy ez mindegy legyen. Így inkább fogta magát, és leemelte a muffin tetején virító epret. Amúgy is az tűnt a legfinomabbnak, így hát elsőre csak abba harapott bele. Egy pillanatra még szemeit is behunyta: annyira szerette ezeket az édes vackokat, hogy teljesen meg is feledkezett arról, hol is van éppen.  

-   Oishii! (おいしい！) – suttogta szinte, majd bekapta az eper másik felét is.

Közben alig halotta Ted-et, csak amikor már a muffinba is beleharapott, lepődött meg nagyon. Annyira éles kontraszt volt a süti íze, és a fiú mondanivalója között, hogy majdnem félrenyelt. Akkor nem hallucinált, és tényleg valami nagy baj van! De hát mi történhetett? Tényleg valami rossz hírt kapott? Az utolsó falatot már alig bírta lenyelni, annyira száraz lett a torka.

-   Sebeket? – kérdezte rémülten – Mi történt, baglyod jött? Rossz hírt kaptál?

MIYUU 美優

Látva a sütis doboz méretét, és telítettségét magam is úgy éreztem, hogy talán sok lesz ez mind Miyuunak. Szó sincs arról, hogy lebecsülném az étvágyát, csak hát mégis. Ezt a rengeteg édes, habos nyálcsorgató süteményt felfalni… azt hiszem, még nekem se menne. Talán két-három darab után már én is feladnám. De gondolatomban Ő is megerősített, több lesz az, mint amivel egyedül is elbírna.

Közelebb tolja a dobozt, egyre inkább telítődök az édes illattal.

- Ha nem eszel rendesen, még elfogysz nekem. Beteg leszel… Vagy talán mind én egyem meg? Azt akarod, hogy elhízzak?

Leteremt, korhol, és szigorúan néz rám. Összevonja a szemöldökét, még a homlokát is ráncolja. Ám látszik, hogy ez mind csak tettetett dolog…

~ És ezek után ne legyen az embernek jó kedve. Kincs ez a lány. Teljesen hihetetlen, hogy évekig mögöttem ült, és semmit sem tudtam róla. Mekkora szerencse, hogy akkor összefutottam vele. Olyan mintha már évek óta ismerném. Amilyen aranyosan kérlel, nem lehet neki nemet mondani. Ám azt állítani, hogy elhízik… ugyan már.~

Gondolataimnak hangot adva gondolkodás nélkül válaszolok az előzőkre.

- Jó-jó, veszek – és felkacagok. Akkor mégiscsak segítenék a sütik pusztításában, nem hagyhatom, hogy egyedül szállj szembe ezzel az egész regimentnyi habos finomsággal. Az alakodat pedig nem kell féltened, csinos vagy. Karcsú, mint a nádszál.

Elhallgatok. Ekkor jöttem rá, hogy mit is mondtam. Zavaromban a sütikre koncentrálok, érzem, hogy megint vörös a fejem.

~ Ezt most miért mondtam? Nem mintha nem lenne igaz, de így hirtelen? Váááá, legszívesebben világgá szaladnék, de az minden lenne csak nem férfias. Hmm, akkor együnk egy sütit. Legalább addig is csendben vagyok, amíg tömöm a fejem.  Az az epres pont jó lesz. Gusztusos falatnak tűnik. ~

Mintha magam elé motyognék valamit, a kezemet lassan a doboz felé nyújtom, ám Miyuu pont azt a sütit emelte ki, amit magamnak szemeltem ki. Már majdnem beleharapott, mikor egy pillanatra megállt, majd mintha mi sem történt volna, leemeli a süti tetején a habban pihenő epret. Szinte megbabonázva figyelem, ahogy a pirosló gyümölcs az apró ajkaihoz ér és aprót harap belé, majd behunyt szemmel élvezi az ízét.

Legszívesebben megpofoznám magam, hogy észhez térjek, zavaromban újra a sütis dobozt szuggerálom, és teljesen véletlenszerűen kiemelem az egyik édesség halmot. Az eddig szorongatott almát inkább a talárom zsebébe csúsztatom, az jó lesz későbbre.

A lány eközben tovább élvezte az eper nyújtotta édes élvezetet, és ennek hangot is adott mikor eltüntette a maradékot is. Mindig olyan fura volt az anyanyelvén hallani. Egy kukkot se értettem belőle, ám mégis. Mintha csak egy kismadár trillázna, ez a dallamos hangzás… csak mosolygok magamnak.

~ Biztosan ízlik neki. ~

Tovább falatozik, immár a muffinba harap, és csak ekkor jut eszembe, hogy ismét mekkora tapló vagyok. Most édesanyámtól olyan szidást kapnék… Étellel kínáltak, és még jó étvágyat sem kívántam neki.

- Jó étvágyat – mondom halkan, zavaromban nem is tudom, hogy merre nézzek. Tényleg finom - dícsérem, miután magam is belekóstoltam.

Szinte el is felejtettem, hogy miért is vagyok itt. A lány olyan hatással van rám, mint eddig semmi más. Tavaly egész nap, csak ténferegtem, a hálókörletben se nagyon lehetett hozzám szólni. Finoman szólva is antiszociális hangulatban leledztem egész nap. Ám most ez teljesen máshogy alakult. Nem tudom, hogy az eltelt újabb év, vagy Miyuu hatása. Talán mindkettő. De az biztos, hogy nélküle most sokkal rosszabb lenne.

~ Sebeket…? ~

Az eddigi felhőtlen jó kedvem kissé alábbhagy, ám mosolyom kissé lankadtan, de megmarad.
- Tudod – lassan keresem a szavakat. Ez egy nem olyan régi történet, ám nem is mostani. Ma van pontosan két éve, hogy… borzalmas dolog történt a szüleimmel – kissé elszontyolodom.

~ Senkinek sem beszéltem erről. A tanárok tudják, ám a diáktársaim közül senkinek sem mondtam még. De nem akarom ezzel az ő kedvét is elrontani. Szeretem mikor mosolyog. ~

Ám újra egy mosolyt erőltetek az arcomra, és összeszedem magam.
- Szomorú történet, és nem szeretném ezzel rombolni a hangulatot, elrontani a te kedvedet is. Inkább önző módon örülök annak, hogy itt vagy, és van finom süti is.

A lányra kacsintok, nem az igazi, nem túl őszinte, de igyekszem elnyomni a feltörni igyekvő rossz kedvemet, és élvezni Miyuu társaságát.

 TED テッド

~ Csinos? ~

Miyuu pici szíve nagyot dobbant. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Ilyet még soha senki nem mondott neki! Persze, sokan mondták már, hogy kedves vagy aranyos. Sőt, az idős nénik rendszeresen csipkedték az arcát, mondván, hogy milyen helyes és hol az anyukájához, hol az apukájához hasonlították. Vagy épp egyszerre mindkettőhöz. Egyik rövidlátó nénikéje még odáig is eljutott, hogy azt mondja: „Milyen édes ez kisfiú, csöndes és illedelmes, szép kerek arca van. Csak kár hogy ilyen sovány… Persze-persze, mert nem adsz neki eleget enni, Chiaki-san.”  Na de hogy csinos? Bár ha ezt a fentebb említett nagynéni, vagy egyéb idős családtag mondta volna, Miyuu csak legyintene. De most… Mert akárhogy is nézzük, akkor is, ha „csak” egy barát, Flanagan-kun mégis egy fiú. És az teljesen más! Miyuu lesütötte szemeit, hátha úgy nem látszik, mennyire belepirult. Nagyon jól esett neki ez a kedves bók, akkor is, ha biztos volt benne, ez nem igaz. Akárhányszor is nézett a tükörbe, ő csak egy beesett arcú, sápadt lányt látott, kicsi, hegyes orral, vacak, kezelhetetlenül egyenes hajjal. Egyszer elcsente anyukája neszesszerét, és a mosdóhoz tolva egy felfordított lavórt, felmászott a tükörhöz, hogy kipingálhassa magát. Hosszan vacakolt a szempilla spirállal, mert félt, hogy kiszúrja vele a szemét, a púdert pedig letüdőzte, úgy hogy majdnem megfulladt. De az az élénk piros rúzs! Na azzal sikerült szép pici gésaszájat rajzolnia. Nagyon büszke volt az eredményre, s egy kis ideig egészen szépnek is érezte magát. Ám akkor csöngetett be a szomszéd srác, és mivel a szülei nem voltak otthon, ő nyitott ajtót. A fiú jól kinevette, azt mondta, elmehetne a cirkuszba bohócnak. Hát ez nem tett valami jót az akkor hét éves kislány önérzetének. Sírva szaladt a fürdőszobába, fel a lavór tetejére, közben ruhaujjával erősen dörzsölgetve ajkáról a piros rúzst. Mire a tükörbe nézett, az elkenődött rúzzsal, szürke könny áztatta arccal valóban úgy festett, mint a horrorfilmek bohócai. Vagy inkább annál is rosszabbul. Így elfogadta, hogy ő bizony egy sovány kisfiú, akinek nem adnak eleget enni a szülei. Később a betegsége is sokat rontott elenyésző önbecsülésén. Kosárméretben se volt éppen eleresztve, amitől pedig csak még szánalmasabbnak érezte magát. Így, amit Ted mondott, annyira váratlanul érte, hogy csak ült némán, lehajtott fejjel. Csupán egy kis boldog, jóleső mosoly játszott ajkain. Akkor is, ha Miyuu nem hitte el, Ted nagyon is boldoggá tette ezzel a pár kedves szóval.

Gondolatait a továbbiakban inkább a süti-evésre koncentrálta. Csupán Ted szomorú megjegyzése billentette ki meghitt kis világából. Bár a fiú továbbra is mosolygott, a szemein látszott, mennyire fájdalmasan érintette az eset. Persze, butaság is lenne mást feltételezni. Miyuu el se tudta képzelni, milyen érzés lehet, ha valaki elveszíti a szüleit. Persze még nem volt benne biztos, az alapján amit a fiú mondott. De ez a „borzalmas dolog”, és a hangsúly, ahogy mondta a legrosszabbat feltételezte. Ted akár japán is lehetett volna, olyannyira szabadkozott. Nem akart senkit se terhelni a problémáival.

~ Inkább magában tartja? ~

Az iménti öröm gyorsan elszállt, a helyébe pedig mély szomorúság költözött. Miyuu nem érzett ezelőtt még hasonlót, csak amikor a nagymamáját veszítette el. Biztosan más, mintha az embernek a szüleivel történik valami, ám neki Obaasan (おばあさん)olyan volt, mintha az anyukája lett volna. Mindig ő vigyázott rá, minden éber percét vele töltötte. Így a hiánya óriási űrt hagyott maga után. Talán Ted is ugyanezt érezheti… Miyuu át se gondolta cselekedetét, ösztönösen nyúlt a fiú szabad keze után. Kis ujjai a másiké köré kulcsolódtak. Annyira aprók voltak Ted-éhez képest, ám mégis melegség áradt belőlük. Talán a fiú sok-sok kedvessége miatt érzett szeretet, vagy az őszinte részvét melegítette fel az egyébként folyton hideg ujjacskákat.

-   Azt ígértük egymásnak, hogy barátok leszünk. Kérlek, ne tartsd magadban, mondj el mindent, ami neked fontos. Ígérem, én se titkolok többé előled semmit. De ha magadban tartod, a bánat csak nőni fog. És én őszinte mosolyt szeretnék látni az arcodon...

MIYUU 美優

Apró keze a tenyerembe siklik, ujjai az enyémre kulcsolódnak. Méretét tekintve elvész az enyémben, ám így is érzem melegét, bőrének finom selymességét. Valahogy mégis jóleső nyugodtsággal tölt el. Máskor valószínűleg mérhetetlenül zavarba jöttem volna, de most nem. Egy olyan egyszerű mozdulat volt ez, mintha teljesen természetes lenne… mintha minden nap ezt csinálnánk. Szinte szívom magamba a belőle áradó melegséget. Érzem, ahogy lassan eláraszt, megolvasztja a szívemet markoló jeges kezet, hogy elűzze a rosszat. Azt a rosszat mi rég belülről mardos, és ne maradjon más csak Ő, és a törődése.

-   Azt ígértük egymásnak, hogy barátok leszünk. Kérlek, ne tartsd magadban, mondj el mindent, ami neked fontos. Ígérem, én se titkolok többé előled semmit. De ha magadban tartod, a bánat csak nőni fog. És én őszinte mosolyt szeretnék látni az arcodon...

Halkan szól hozzám, tekintete kedves, megértő. Szemeivel bátorít, erőt ad.

~ Talán… m-m. Nem, nincs talán. Igaza van. Tényleg barátnak fogadtuk egymást. Érzem, hogy Ő más. Nem fecsegi tovább, Ő nem az a pletykás nőszemély, mint oly sokan mások. Benne megbízhatok. ~

Csak bólintok felé. Óvatosan, a kedvességét megköszönve, megszorítom a kezét. Hálás vagyok, hogy erőt ad. Hogy törődik velem. Ám ezután sem eresztem az apró ujjakat, bátorításért, megértésért kapaszkodom belé.

- Igazad van – suttogom felé a szavakat, hálásan mosolygok. Hmm, hol is kezdjem…
- Épp aznap volt a Nemo kapitány és a víz alatti város bemutatója a londoni mozikban. Mindig is rajongtam a mugli dolgokért… zenék, filmek. Teljesen fel voltam pörögve, rengeteget könyörögtem a szüleimnek, hogy engedjenek el. Amúgy is szerettem a Verne regényeket, anyám könyveit rongyosra olvastam a szünidőkben, így nem volt meglepő, hogy odáig voltam mikor megtudtam, hogy adják a mozikban. Lelkesedésemet a szomszédból Brand is osztotta. Velem egykorú volt, mugli fiú, de hasonló az érdeklődése. Amikor otthon voltam és nem a Roxfortban állandóan együtt lógtunk. Ezek után nem csoda, hogy mindketten be voltunk zsongva a filmért. A szülei rendesek voltak, felajánlották, hogy elkísérik, és engem is magukkal hívtak. Bár apám először ellenezte a dolgot, de édesanyám meggyőzte. Tudta, hogy mennyire szeretném, a szomszéd Lewisék pedig megbízhatóak voltak, így nem féltett.

- Ezért nem voltam otthon aznap este... Dugóba kerültünk, egy taxi koccant egy busszal, és teljesen beállt a Southampton Road. Már tíz óra is elmúlt mire végre hazaértünk. Tudtam, hogy meg fognak szidni, vagy még rosszabb, szobafogságot kapok. Bár ez lett volna… szívesen vettem volna bármilyen büntetést, csak ne ez történt volna.

Elcsuklik a hangom… arcvonásaim megkeményednek. Nagy levegőt veszek, lassan fújva ki azt. Erőt gyűjtök a lány tekintetből, hogy folytatni tudjam. Érzem, tényleg meg kell tennem. Túl régóta nyomja már a lelkem, el kell mondjam valakinek. Lassan megnyugszik a lelkem… szükségem volt erre a néhány pillanatnyi pihenőre, hogy rendezzem a gondolataimat.

- A házunk előtt rendőrautók, fekete-sárga szalaggal bekordonozva a kapubejáró, a bejárati ajtó. Mindenhol a Scotland Yard emberei… Beszaladtam a szalag alatt, át rendőrök között. Próbáltak elkapni, de eleget sportoltam, egyszerűen csak elslisszantam a kezük között. A nappaliban találtam meg őket. A földön feküdtek, körberajzolva… mint a filmekben. A lakás feldúlva, fiókok kiborítva… a könyvek össze-vissza a földön… mindenhol a kis számozott táblácskák. Én pedig csak álltam ott lemerevedve, ahogy néztem a mozdulatlan testüket. Összeroskadtam, nem bírtam felfogni, hogy ez megtörténhetett. Ekkor kaptak el a rendőrök, és cipeltek ki a házból. Lewisék vigyáztak rám, amíg a nagyszüleim Birminghamből értem jöttek…
-  Lelőtték őket, egyszerűen csak lepuffantották, hogy elvigyék az értékeket. Hiába értettek a mágiához, semmit sem tehettetek. Esélyük sem volt. Elszundítottak a kanapén, álmukban ölték meg őket. Én csak azért vagyok még életben, mert aznap este nem voltam otthon.

Könnycseppek gördülnek végig az arcomon… Érzem a sóst ízt ahogy az ajkaimhoz érnek, majd tovagördülnek. Lefelé meredek, összeszorított szájjal… próbálom elfojtani az áruló cseppeket. Miyuu apró ujjait nézem, miközben minden pislogásnál egy újabb kövér könnycsepp gazdagítja az arcomat. Próbálok erőt meríteni a közelségéből, abból a pici kézből ami az enyémbe fonódik.

- Ne haragudj – a hangom elhalkul – nem szokásom sírni. Az eddig szorongatott sütit leteszem, az így felszabadult kezemmel pedig egy tiszta zsepkendőt keresek, majd megtörölgetem az arcom. Szóval, pont ma van második éve, hogy egyedül maradtam. Ezért vagyok ma este itt…

~ Végre elmondtam… de nem érzek semmi változást. Talán egy picit könnyebb, talán később jobb lesz. Viszont megnyugodtam… ez lenne az? Erre az érzésre vártam? Most pokolian rossz, szinte újra átéltem az egészet, de tudom, hogy hálás lehetek Miyuunak, amiért meghallgatott, amiért itt van velem. ~

 TED テッド


-   Ne, kérlek, ne mondj ilyet. – szorította meg finoman Ted kezét – Természetes, hogy szomorú vagy.

Miyuu közelebb húzódott, amennyire csak lehetett. Ám figyelt arra, hogy egy pillanatra se engedje el közben a másik kezét. Ami Ted-del történt, az borzasztó volt, szinte már felfoghatatlan. Miyuu is éppen csak el tudta nyomni magában a jajkiáltást, hogy ne kelljen szája elé kapnia a kezét. Annyira megdöbbentette az eset, hogy először nem is tudta mit mondjon. Az az ember, aki ezt művelte, lelketlen, alávaló alak lehetett. Ennyire felesleges és értelmetlen halált! Bármit is mondott Ted, a lány csak örült annak, hogy a fiú aznap este nem volt otthon. Mert akkor ki tudja… belegondolni se mert.  Szerette volna megölelni a másikat, hadd sírja ki magát. S talán ő is sírna vele együtt, hiszen ebben annyira jó volt. Igazi kis bőgőmasina. Ám végül csak összeszorította ajkait, s próbált lecsillapodni, nehogy túlzottan beleélje magát a helyzetbe. Mert ha ő is sírva fakad, akkor végképp nem lenne se vége, se hossza a dolognak, és lehet csak jobban elkeserítené a fiút. Ted eközben zsebkendő után kotorászott, ám Miyuu hirtelen megállította, s megfogta a fiú másik kezét is. Ha máshogy nem is tud segíteni, legalább Ted szégyenérzetét próbálta csillapítani. Kivette kezéből a gyűrött papírdarabot, s ő maga törölte le az alágördülő könnycseppeket.  

-   Nem maradtál egyedül. – mosolygott rá biztatóan, s megfordítva zsebkendőt tartó kézfejét óvatosan végigsimított Flanagan-kun arcán – Te egy kedves, jószívű fiú vagy. Mindig lesz olyan, aki szeressen. És biztos vagyok benne, hogy ezt a szüleid is így gondolják. Ha nincs is túlvilág, és nem várhatnak rád a másik oldalon, én akkor is biztos vagyok benne, hogy találkozhatsz még velük. A nagymamám mindig azt mondta, hogy ez az életünk nem az első, és nem is az utolsó. A szerető barátok, a családunk elkísérnek életeink hosszú során át, újra találkozunk velük, ha más formában is, de biztosan. Ne add fel a reményt.

Miyuu szinte suttogott, ám biztos volt benne, hogy ha Ted most nem is, később biztosan megérti, amit mondott. A szeretteink elvesztése miatt érzett fájdalom erősebb a józanésznél. De ha az emberben megmarad a remény, a fájdalom idővel tompulni fog.  Miyuu ugyanezzel nyugtatta magát annak idején.

-   Ha már nagyon elviselhetetlennek érzed a hiányukat, írj nekik. Írd meg nekik, amit gondolsz, amit érzel. Vagy akár a mindennapjaidat, mintha még mindig élnének, s te csak hírt adnál a roxforti életedről. Hidd el, valahogy el fog jutni hozzájuk. És amíg így, szeretettel gondolsz rájuk számodra is olyan lesz, mintha soha sem mentek volna el. Én is ezt teszem. De ha akarod, gyújthatunk értük füstölőt is.

MIYUU 美優

Annyira magával ragadtak az emlékek, a mesélés által felelevenített képek, szinte észre se vettem mi történik körülöttem. Újra átéltem az egészet. Éreztem, ahogy a lelkembe hatol az a bizonyos kés, hogy a könyörtelen fájdalom megforgassa azt. Mikorra ez a gyötrelem már-már elfogadhatatlanra duzzadt volna apró érintés a vállamon… minden idegszálam erre az új érzésre koncentrált, csak hogy szabaduljon a rossztól. Miyuu mellém kucorodott, a karjaink, vállaink összeérnek. Ujjaink még mindig egyben, nem ereszt, és én hálás vagyok érte.

-   Ne, kérlek, ne mondj ilyet. Természetes, hogy szomorú vagy.

Hallom, érzem a hangján, hogy ő is elfogódott, ahogy lassan ejti a szavakat, ám próbál erőt venni az érzelmein. Megnyugtat a jelenléte… a kisugárzása… a testéből áradó melegség… kezének biztonsága. Nem tudom, hogy valaha meg tudom e hálálni ezt valahogyan. Keresem, de nem találom a szavakat. Egyszerűen nem tudom, hogy mit mondhatnék. Próbálom felitatni a könnyeimet, de a lány megfogja a másik kezemet is. Kiveszi az ujjaim közül a gyűrött zsebkendőt, és óvatos mozdulatokkal eltünteti azokat. Lassan, gondosan… csak nézek rá tágra nyílt szemekkel, meglepődött tekintettel, de szó nélkül tűröm a kedvességet. Miután befejezte kézfeje végigsimít arcomon. Nem tudok megszólalni…

Mikor törődő kezét visszavonja mélyet sóhajtok, és kicsit neki dőlök, fejemet az övének érintem.

~ Remélem nem haragszik meg érte… M-m, biztosan nem. Önző vagyok, de így most jó. ~

Egymás mellett ülve, egymásnak dőlve ülünk a fal tövében. Hallgatom a vigasztaló szavait, ahogy kedveskedik, próbál erőt önteni belém, és csak annyit tudok mondani: - Köszönöm.

- Ezerszer is köszönöm. – hangom csak erőtlen suttogás, de nem adom fel. Azt hittem, idővel jobb lesz. Elmúlik, és már nem fog így fájni. Azt hiszem ez még nem érkezett el… de meg fogom fogadni a tanácsodat. Mikor egyedül vagyok szoktam írogatni… naplót, verset, történeteket… jobb pillanataimban firkálok, rajzolok. Ám legközelebb a szüleimnek írok… rengeteg mesélni valóm lenne nekik.

Arcomon, ha csak egy pillanatra is, de egy apró mosoly jelenik meg. A másik kezemet az enyémmel fonódóra teszem, hogy azt immár a tenyeremmel fedjem.

~ Mindenképp meg kell említsem nekik, milyen csodálatos barátra leltem a Roxfortban. Kissé más az elképzelésünk a túlvilágról, de ezt betudom a kulturális különbségeknek. Szeretném, hogy igaza legyen, hogy még találkozhassak velük. Olyan jó lenne látni őket. ~

Lassan, mélyeket lélegzem… próbálom csitítani háborgó lelkem. A lány közelsége erőt ad, és így sikerül is.

– Nem tudom, hogy hogyan hálálhatnám meg ezt neked, de érzem engedett a bensőmet láncoló szorítás. Fáj, pokolian fáj, de már könnyebb a lelkem, és tudom, hogy idővel még könnyebb lesz. Néhány perc eltelik így, ám a végére összeszedem magam. Pillantásom a földön heverő sütis dobozra vetődik.

- Ne haragudj, teljesen ki fog hűlni a vacsorád… vacsoránk. Szégyenlősen, bocsánatkérően mosolygok, és a szemem sarkából az arcát figyelem.

TED テッド

Miyuu újra behunyta szemeit. Ahogy Ted halántéka az övéhez ért nem érzett kényelmetlenséget vagy nyugtalanságot. Talán mert sötét volt, és nem látta őket senki. De annyira természetesnek érezte ezt az állapotot, hogy nyugtalanság helyett csupán végtelen békét érzett lelkében. Talán a nagymamájának valóban igaza volt, és most egy olyan valaki mellett kuporog, aki egyszer régen már hozzá tartozott. Lassan, nyugodtan vette a levegőt, mintha megállt volna az idő. Utoljára Okinawa-n érezte ezt: ahol gondolatait csupán a tenger zúgása töltötte be. A szürkületi eget juttatta eszébe, a fodrozódó vizet, s a szikláknak csapódó hullámok morajlását.

~ Obaasan, kérlek, ne aggódj értem. Most már minden rendben lesz, többé nem vagyok egyedül. ~

Érezte, hogy a fiú a másik kezét is az övére helyezi. Ekkor kinyitotta szemeit, és újra Ted-re nézett. Szerette volna megjegyezni ezt a pillanatot, hogy elraktározhassa nehezebb időkre. Ha majd ülnek a tanteremben, és újra csak a fiú tarkóját nézheti, elképzelhesse azt, ahogy hátrafordul, és ilyen tekintettel néz rá. Hogy újra megfogja a kezét, mintha nem lenne ott senki más. Hogy rámosolyog, majd kedves szavakat súg a fülébe. Úgy könnyebb lesz elviselnie a szürke hétköznapokat, a diákok ostoba tréfáit és civódásait, vagy a tanárok igazságtalanságát. S este, amikor már mindenki alszik, és csak szobatársai szuszogását hallani, ne kavarogjanak rémisztő gondolatok az éjszakában. Ő pedig nyugodtan lehunyhassa szemeit, és soha többé ne kelljen rettegnie az elalvástól. Mert odaát is csak ezt a kedves tekintet fogja látni.

-   Úgy hálálhatod meg, hogy nem leszel ilyen bánatos többé.  Tudod, az élet túl rövid ahhoz, hogy szomorúan töltsünk akár egyetlen napot is.  – kacsintott a fiúra bíztatóan – Az pedig nagyon jó, ha sokat írsz. Anya mindig azt mondja, hogy az frissen tartja a szellemet, és ezzel segít a test egészségének megőrzésében is. Én is többször elhatároztam már, hogy verset írok, de sajnos semmi tehetségem hozzá. A legrövidebb haiku is problémát okoz, pedig olvasgatni nagyon szeretem őket. Talán nem éltem még hozzá eleget, hogy ilyen magvas gondolataim legyenek. Ha nem titkos, szívesen elolvasnám a te írásaidat is.

Aztán Ted megjegyzése a kihűlő vacsoráról eszébe juttatta, miért is jött ide eredetileg. Tekintete a rózsaszín dobozra irányult és egyszeriben rájött, hogy bizony még mindig nagyon éhes. Szerencsére a gyomra nem kordult meg, ám önkéntelenül is nagyot nyelt. Óriási dilemma elé állították. Két választása volt: ráveti magát a süti halomra, mint éhes pocok az elé szórt szotyira, vagy veszteg marad, és tovább foghatja Ted kezét. Ráadásul hátrébb is kéne csusszannia, ha el akarja érni a legközelebbi muffint. Ő persze minden gond nélkül koplalt volna, de a másiktól mégse várhatta ezt. Így csak lebiggyesztette ajkait, s pár pillanatig a földet bámulva, lemondóan pislogott maga elé.

-   Igazad van. – nyögte ki végül, mintha mi sem történt volna, s csak egy órai feladaton tanakodnának. Elengedte Ted kezét, majd tenyerével megtámaszkodva a földön, kissé megemelkedett, és hátrébb csusszant a dobozhoz. Felemelte, majd lesütve szemeit, Ted felé nyújtotta. Közben arcán tettetett komolysággal hajolt meg, mintha csak a császárnak szolgálná fel a vacsorát. Ha a fiú választott, leteszi a dobozt a földre, s ő maga is kiemel egy fehér csokis mignont.

-   Látom, zenét hallgattál. – jegyzi meg két falat között – Nekem alig maradt pár elemem, pedig két nagy dobozzal hoztam év elején. Itt meg persze sehol se lehet kapni. Biztos, mert az összes varázsló és boszorkány botfülű, és nem hallgat zenét. Hallottam még tavaly, ahogy az egyik felsőbb éves lány énekelt magában a folyosón. Mintha csak a nagyi macskája nyávogott volna, miközben a területét védi. Bár állítólag van a suliban egy rock banda, de én nem voltam a karácsonyi bálon, szóval nem tudom milyenek. Te milyen zenét szeretsz?

MIYUU 美優

Ahogy a lány az arcomat nézte, csak mosolyogva csodáltam őt. A szüleim elvesztése óta nem igazán kötődtem senkihez…. na jó, talán többet foglalkoztam Freddel a kelleténél, de ő mégiscsak egy bagoly. Miyuu viszont más, úgy érzem hozzá tudnék. Ő nem az a hivalkodó szépség, mint ahogy akad jó néhány a felsőbb évesek között, hanem tiszta, és ártatlan, mint a reggeli harmat. Kedves, és törődő, mint a felkelő nap melengető sugarai. Önzetlen, mint az éjszakai égbolt vigyázó csillagai. Nem tudnék rá rosszat mondani, bár nem nagyon ismerem, de annyira távol állna az eddig megismert személyiségétől, egyszerűen elképzelni sem tudom. Szeretném - legyen akármilyen gyötrelmes is az előzménye – ha ez a pillanat örökké tartana.

- Úgy hálálhatod meg, hogy nem leszel ilyen bánatos többé… –  hangzik a kedves válasz.
- Igyekszem. – bólintok. Az irományaimmal kapcsolatban… nem is tudom – szégyenlősen habogok. Senkinek sem látta még, és szerintem nem is olyan jók. Ám ha szeretnéd, neked megmutathatom, de előre szólok, hogy egyik sem valami nagy szám. Inkább csak a lelkesedés az ami hajt, tehetségem jóval kevesebb van.

Így utólag már bánom, hogy az előbb megszólaltam. Pedig jó volt úgy mozdulatlanul, csak egymásnak dőlve.

~ Elrontottam a pillanatot. Én marha… Mekkora balfék vagyok. ~

Miyuu óvatosan visszahúzza a kezét, az arca mintha egy pillanatra elszomorodna, és lassan a dobozért nyúlt, hogy abból megkínáljon. Találomra kiveszek egyet és köszönetképp hasonló komolysággal próbálom viszonozni a meghajlást, mint ahogy ő nyújtja felém, de nem sikerült, mert csak elmosolyodom magam. Aztán ahogy visszahúznám a kezem egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogom a doboz, talán véletlenül még a lány kezéhez is hozzáérek.

- Köszönöm! És ööm… - keresem a szavakat – ha te sem bánod, csüccs vissza, majd fogom én – súgom neki, és rákacsintok. Kezemben immár a süteményes dobozzal, most én kínálom őt. Majd ahogy választott egy fehér csokisat én is falatozni kezdek. A sütemény külső része már kissé megkeményedett, ám még így is ínycsiklandó finomság. - Nincs is jobb, mint egy kis késő esti nasi. – mondom kacagva. A lány eközben a zenére tereli a szót, amit annyira nem is bánok, ez a téma legalább eléggé hazai terepnek számít a számomra.
 
- Igen, Cure-t hallgattam, az utolsó pár elememmel. Én az enyémeket már sikeresen lemerítettem, ezeket is csak véletlenül találtam az egyik fiók mélyén. Igazán kitalálhatnának egy varázsigét, ami feltölti a használt elemeket. Tutira veszem, hogy hatalmas sikere lenne a diákok körében. Persze ez nem céljuk… Igazad lehet, biztos botfülűek… nem értékelik az igazi muzsikát.
 
- Ó „a” rock banda. – elvigyorodom, ahogy eszembe jut a nem is olyan rég történt incidensem Satine-nal. Egész jól játszanak, bár látnod kellett volna McGalagony arcát a lányok előadása közben. Szavakkal nem lehet leírni, de fenomenális volt, ahogy olvasni lehetett róla a véleményét. Nem olyan rég pedig összefutottam az egyik tagjukkal, miközben kint a birtokon kocogtam. Majdnem lerobbantotta a fejem valami durranó izével. Nem százas az a mardekáros csaj, komolyan mondom…

Akaratlanul is újra elvigyorodom ahogy eszembe jut a zöld haja, és a csiklandozó átkomtól való bokorban való fetrengése. A szintén neki köszönhető tetvek miatti iszonyatosan büdös pakolást pedig igyekszem az emlékezetem legmélyére, egy sötét zugba száműzni, hogy soha se térhessen vissza.

- Amúgy én személy szerint a rockot preferálom: Cure, Bon Jovi, ACDC, Van Halen, Queen, Scorpions… és még sokáig sorolhatnám. De amúgy elég sok mindent meghallgatok, a nyivákolós zenét viszont nem szeretem. És neked kik a kedvenceid? Esetleg van kedved belehallgatni ezekbe?

TED テッド

-   Ezt hagyd, hogy inkább én ítéljem meg. – mosolygott Miyuu Ted szégyenlős habogását hallva.

Lám, a férfiak is szoktak szemlesütve pirulni! A lány ezt nagyon édesnek tartotta, bár ez a rengeteg mentegetőzés önmagát juttatta eszébe.  Miről írhatott? Titkos szerelmekről? Nagy csalódásokról? Miyuu-t borzasztóan kíváncsivá tette: így majd könnyen kiderítheti, mire gondol a másik. Egész izgatott lett, ám látta Ted-en, hogy ez elég kényes téma, így hagyta, hogy inkább valami másra terelje a szót.

-   Egy varázslat? Nem is lenne rossz ötlet, bár az alapvető probléma inkább az, hogy a varázslók egyáltalán nem használnak áramot. – tűnődött el a fiú feltevésén.

Tudta, hogy rengeteg olyan varázslat létezik, melyekről egyáltalán nem tanulnak a Roxfortban. A könyvtárban eltöltött hosszú, kutatásra szánt idő is ezt bizonyította. Sokszor csak utalásokat talált ilyen vagy olyan bűbájokra ám volt, hogy konkrét varázsszavakat, pálcamozdulatok leírását is. Nem is beszélve a rengeteg főzetről, bájitalról, megbűvölt legendás tárgyról! Tudta, a varázslók a házimunkát elvarázsolt eszközökkel végeztetik, nem egy rendrakó-sepregető-portörlő bűbájt ő is ismert.  Azt is hallotta, hogy pár éve valaki az iskola tanulói közül egy megbűvölt autóval közlekedett. De sajnos azt is tudta, hogy a mugli tárgyak megbűvölése szigorúan tilos, elkobozzák, és büntetés jár érte.

-   Hát, nem is tudom… - Miyuu már a gondolatra is megborzongott.

Semmi kedve sem volt a minisztériumi dolgozók hosszas faggatózásához. Így jobb, ha ilyesmivel inkább nem próbálkoznak. Nagyon is jól emlékezett arra, amikor egy idősebb hölgy egy hórihorgas úr társaságában felkereste őt a Szent Mungóban. Akkor a szüleiről faggatták, az iskolai tanulmányairól, meg a „rejtjeles üzenetekről”, melyeket rendszeresen Londonba küldözgetett. Rettenetesen meg volt rémülve, már attól is, ahogy a hórihorgas figura ránézett: nem szólt semmit, csupán ridegen, rezzenéstelen arccal meredt rá, miközben a kezében tartott sétapálcával néha a padlót kopogtatta. Így utólag visszagondolva nem is csodálkozott, hogy azt hitték róla: rejteget valamit. Csak habogni tudott össze-vissza, nem értette a furcsa kérdéseket. Kis időbe tellett mire kiderült számára, a papíros amit a nő a kezében lobogtat egy egyszerű levél, melyet a szüleinek írt még az iskolából. És bizonyára azért gondolták „rejtjeles” üzenetnek, mert ha rosszul volt annyira remegett a keze, hogy a kanák szinte már olvashatatlanná váltak. Nagyon nehéz volt meggyőzni a minisztérium dolgozóit, így tanulva az esetből, biztos nem bocsát bűbájt mugli tárgyakra a közeljövőben.

-   Nem hiszem, hogy ez lehetséges. – rázta meg végül a fejét – Akkor már egyszerűen megbűvölhetnénk a walkman-t is, de sajnos azt nem szabad. Ha kiderülne, biztosan szigorú büntetést kapnánk ezért. Amíg viszont működik az elem, szívesen belehallgatnék ebbe a „Cure”-izébe. Azok a lányok amúgy szerintem bolondok. Másodikban rágót ragasztottak az összes székre az ebédlőben, egy csomóan bele is ültek. Tavaly pedig bűzbombát robbantottak a Hugrabug-Hollóhát meccsen. Állítólag egyszer még begyújtottak valami hajlakkos flakont is, az meg akkorát pukkant, hogy a gondnok majdnem szívrohamot kapott, a macskája pedig kiesett a második emeleti ablakon.

Közben ha Ted engedi, átveszi a fülhallgatót és ráindít a kazettára. Miyuu nem volt az a nagy rocker, s eddig a környezetében se volt olyan ember, akit annak mondhatott volna. Amikor még a mugli iskolába járt, annyira pici volt, hogy az osztálytársai legfeljebb gyerekdalokat hallgathattak, nem pedig a dübörgő basszusgitárt. Viszont előszeretettel koptatták a kasztanyettát. A szülei inkább rádiót hallgattak, így később is csak a populáris zenével ismerkedhetett meg. Aztán bekerült a Roxfortba… és hát volt némi fogalma arról, hogy a szobatársai a „Walpurgis Leányai” elnevezésű zúzós-boszi-együttesért rajonganak, de ezt inkább meghagyta a varázslóknak.

-   Hmm, valahonnan ismerős ez a zene… - tűnődött hangosan – Talán valami filmből, de már nem emlékszem a címére. Nem olyan rossz, de nekem a rock kicsit erős műfaj. Bár Bon Jovi-t pont szeretem, de ő inkább populáris, nem? Én általában Amano Tsukiko-t, vagy Mamiko Noto-t hallgatok… de tetszett a Spice Girls meg a Backstreet Boys is, őket biztos ismered. Enigma-t és Enya-t is szeretem még…

MIYUU 美優

- Akkor hát, legközelebb, ha találkozunk, elhozom a papirosokat, és megmutatom neked. – immár bátrabban rákacsintok, és úgy döntök, hogy a továbbiakban hanyagolom ezt a témát… úgyis lesz ez még terítéken.

Mindketten erősen gondolkodtunk ezen az elemes témán. Hogyan oldhatnánk meg, hogy alkáli energiaforrás hiányában tovább tudjuk hallgatni a kedvenc muzsikánkat. A varázslók nem használnak áramot… tisztára, mint a középkorban. Egyszerűen nem értem, hogy miért kell teljesen eldobni magunktól ezeket a technikai vívmányokat, mert bárhonnan is nézzük, az elektromosság előállítása és tudatos felhasználása az emberiség egyik legnagyobb eredménye.

Látom Miyuu is agyal, vonásai megkomorodnak, talán mintha el is szomorodott volna, de biztosan csak beképzelem. Aztán megszólal, és elmondja a tökéletes megoldást, magát a walkmant kell megbűvölni, hogy működjön elem nélkül.

~ Hogy erre én nem gondoltam! Persze, ez a legegyszerűbb megoldás! De sajnos igaza van, ha elkapnak vele még lehet a suliból is kicsapnak… ~

- Igazad van, – mondom szomorúan - de ha végeztünk a Roxfortban biztosan kipróbálom, már csak a kíváncsiság kedvéért is. Satine és bandája csínytevésein jót mulatok… - Hát igen, én szerencsére megúsztam a rágós sztorit, de emlékszem rá. Közben a kérésére odaadom a fülest, hogy nyugodtan belehallgathasson, és szinte türelmetlenül várom a véleményét. Olyan izgatott vagyok, mint egy kis gyerek, magam sem tudom miért. Alig várom, hogy a végére érjen… és bárhogy is próbálom leplezni kissé lelombozódom, mikor nem látom rajta a rajongást.

~ Hát persze, de nem is baj. Valahogy nem tudnám Miyuut elképzelni egy tombolós Cure vagy Metallica koncerten. De várjunk csak, csak nem? A filmet említette?! Ismeri? De jó! ~

- A hollónak volt a filmzenéje. -  lelkendezem. Ahhoz írták, az egyik kedvencem. Csak sajnos Brandon Lee meghalt forgatás közben, valami baleset történt, és az egyik fegyverben éles lőszer volt. – elszomorodom. Sajnáltam őt nagyon, de emiatt a film miatt lett az egyik kedvencem a Cure. Bon Jovi populáris? Hmm, végül is, eléggé felkapott mostanában. A Keep the Faith szerintem az egyik legjobb számuk, ami eddig megjelent. Enigma-t és Enya-t is hallottam már, mindkettő jó nyugis, relaxálós. A Spice Girls és a Backstreet Boys viszont elég távol áll tőlem – zavaromban megvakarom a tarkómat.

A mágikus uzsidobozra pillantok, már csak két süti maradt… észre se vettem, szinte úgy repül az idő. Beszélgetünk, falatozunk… és sosem gondoltam volna, hogy egy lány ilyen kellemes társaság lehet. Még magamnak sem merem beismerni, de jó vele lenni.

Bekapom a kezemben lévő édesség utolsó morzsáját, és azt hiszem elteltem. Ez a tömény cukros színorgia… több mint elég volt így egyszerre. Fél szemmel a torony órájára pillantok, és az átszűrődő holdfény megvilágításában próbálom leolvasni mennyire is jár későre… majd szomorúan konstatálom, hogy eléggé.

~ Nem sokára mennünk kell, különben meg fognak büntetni minket. Én nem bánom, de Miyuunak nem szeretnék rosszat. Nem akarok indulni, olyan jó így... csak még egy kicsit. ~

- Köszönöm, hogy megmentettél a ma esti éhezéstől. Talán egyszer kilóghatnánk a Roxmortsba valamikor… a Mézesfalás tele van finomságokkal – rákacsintok – szeretném viszonozni ezt a sok mindent.

TED テッド

-   Hát én sajnos nem úsztam meg. – jegyzi meg a rágós sztori kapcsán a lány, kelletlen kifejezéssel az arcán – Nagyon buta vicc volt, de remélem legalább ők jól szórakoztak. Szegény házimanók, volt dolguk utána bőven…

Szerencsére nem kellett sokáig a házimanók sanyarú sorsán rágódnia. Ted ugyanis felvilágosította, hogy a Holló című film betétdalát hallgatta az imént. Talán két éve adhatták a tévében, valamikor a nyári szünetben. Aznap este a szülei színházba mentek, Miyuu pedig nem tarthatott velük, mert a nyári meleg ellenére is sikerült megfáznia. Egyébként is könnyen elkapott bármilyen bacit, ám ez a nyirkos brit időjárás végképp betette nála a kiskaput. Tehát ő taknyosan-lázasan feküdt otthon, és az egész napot átaludta. Este pedig már sehogy se jött álom a szemére, hát fogta a kispárnáját, na meg persze a plüss nyusziját, és átköltözött a nappaliba. A tévében nem ment semmi izgalmas, sokáig csak kapcsolgatott. Sose szeretett a filmekbe a közepén bekapcsolódni, így amint talált valamit, ami éppen akkor kezdődött, hát annál is maradt. Így visszagondolva, nem volt valami félelmetes, inkább egyszer megnézhető, szórakoztató film. Ám akkor, egyedül az üres lakásban elég rémisztőnek tűnt. Főleg, hogy 11-12 éves fejjel sok dolgot még nem is értett, csak hogy elvetemült emberek borzasztó dolgokat tesznek benne, így jórészt csak pislogott. Ennek ellenére mégis lekötötte a film annyira, hogy reklámtól-reklámig lélegzetvisszafojtva meredjen a képernyőre. 

-   Hai, már emlékszem. – bólintott – Brandon Lee? Ő volt a főszereplő, ugye? Nem tudtam, hogy meghalt. De hát, akkor hogy forgatták végig? Szegény ember… De, hogy is mondjátok ti európaiak? A csúcson kell abbahagyni, nem? Így biztos mindenki emlékezni fog rá.

A szomorúság alattomosan kezdett benne kavarogni a színész halálának gondolatára. Biztosan nem így tervezte… vagyis, nem valószínű, hogy meg szeretett volna halni. És ez mindenképpen szomorú. Miyuu mélyet sóhajtott, ezzel megpróbálva kipréselni magából a kellemetlen, rossz érzéseket. Hogy jobb kedvre derítse magát, felkapott egy újabb sütit és nagyot harapott belőle. Érezte, ahogy szinte szétolvad a szájában. Ilyen finomságok mellett egyáltalán lehet szomorú az ember? A gondolat egészen elvonta a figyelmét az iménti témáról, így észre se vette, hogy egy kis rózsaszín cukros hab telepedett meg az orra hegyén. Ha ezt Miyuu tudta volna, biztosan fülig vörösödik, és az arca elé kapja a kezét. Ehelyett csak Ted-re mosolygott, és hevesen bólogatott a fiú véleményezésére.

-   Gondoltam, a lányok jobban szeretik az ilyesmit. De ezzel nincs is semmi baj. Meg is lepődtem volna, ha kiderül, mekkora egy Nick Carter-fan vagy.

A fiú tekintetét követve közben Miyuu is az órára pislantott. Döbbent vette tudomásul, hogy mennyire elszaladt az idő. Bent a vacsorának is vége, a többiek már biztosan a hálókörletekben vannak. Ha nem igyekeznek, nagyon megüthetik a bokájukat. Ezt talán Ted is észrevette, ám más jelét nem adta ennek, csupán megköszönte a vacsorát.

-   Igen, az nagyon jó lenne. – ragyogott fel Miyuu tekintete a Mézesfalás említésére. Egy pillanatra egészen úgy festett, mint aki eddig nem is sütivel tömte a pocakját, hanem nyers répával, és persze hetek óta egyáltalán nem látott édességet. Bár az orrán pihenő apró habkupac erősen cáfolta ezt a feltevést. – Az a világ legjobb helye! El kell mennünk oda!

Egy pillanatra egészen meg is feledkezett az időről, arcán látszott, legalább annyira lelkesedik az ötletért, akár egy csoport kiéheztetett óvodás. Az meg, hogy mindezt a bűnözést Ted-del követheti el, már csak a hab volt a tortán.

-   Bár, ha nem kapkodjunk magunkat, legfeljebb büntetőmunkára mehetünk majd. – mutatott kelletlenül a nagy, tejüveg számlap felé – Még a prefektusok előtt kéne visszaérnünk a körletünkbe. Elkísérsz egy darabon?

MIYUU 美優

- Igen, ő volt a főszereplője. Dublőrrel, és digitális technikák használatával fejezték be a filmet. Ezért nem volt feltűnő, hogy már nem az „igazi” Brandon-t látjuk… - mondom szomorkásan. A csúcson kell, így van, de ezt halálra nem nagyon szoktuk mondani. Sajnálom szegényt… - merengve elcsendesedem.

Látom Miyuu is elkedvetlenedett… bánt, hogy ismét elrontottam a kedvét, de látom, hogy csak pillanatnyi ingadozás csak, hiszen egy habos süteményt vadászva, majd majszolva derű és boldogság ül ki az arcára. Ám az egyik falatnál egy kevés rózsaszínes cukros hab került az orra hegyére, és láthatólag ő ezt nem vette észre. Igyekszem nem feltűnően bámulni, inkább csak magamban mosolygok rajta.

~ Milyen aranyos. Nem tudom mit csináljak, hogyan adjam udvariasan tudtára, hogy ott maradt egy  kis apróság? Vagy egyszerűen csak mosolyogva töröljem le? Hisz volt már olyan, bár azok könnyek voltak… De így nem engedhetem el, mert hát, hogy nézne ki, ha nem figyelmeztetem, milyen udvariatlanság lenne? De nehéz dönteni, pedig ez csak egy kis semmiség… ~

A lány közben valami Nick Carterről beszél, akiről fogalmam sincs, hogy kicsoda. Engem pillanatnyilag jobban leköt a „habos orr” probléma, amire megoldást kell találnom. Mélyebb merengésemet megakadályozza Miyuu határtalan öröme, amit a Mézesfalás említése okozott.

~ Boldog vagyok, hogy így örül neki. A mai este után sejtettem, de nem gondoltam volna, hogy ennyire édesszájú. Sebaj, egyszer nagyon szívesen elvinném oda. Ez a lány bármit megér… megmelengeti a szívem, szeretném, ha örömet szerezhetnék neki. ~

Magam sem értem, hogy mit érzek, mi ez a melegség a mellkasomban, talán ismét kipirultam. Zavarban vagyok, nem számítottam arra, hogy ilyen kitörő boldogsággal fogadja az ötletemet. Ám tudom, az idő vészesen fogy, lassan indulnunk kell, bármennyire is vágyom az ellenkezőjére. Nem húzhatom tovább a habos „dolgot”, döntenem kell, úgyhogy arcomon egy apró mosoly kíséretében cselekszem.

- Ne haragudj, nem tudom, hogy mondjam – kissé közelebb hajolok az arcához – csak egy apróság, ne félj, nem harapok – majd a mutató ujjammal óvatosan „megszabadítom” az orra hegyén kéretlenül megpihenő cukormáztól. Itt maradt egy kevés a süti habjából – mondom, s közben megmutatom, hogy lássa, nem lódítok.  Ellenben, csak idáig sikerült kigondolnom, hogy mit is csináljak, ám, hogy ezután mi legyen immár az én ujjamon strázsáló habbal? Nos, az rejtély… úgyhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve egyszerűen csak bekapom… probléma megoldva. Mire zavarom fokozódhatna, sajnos – szerencsére Miyuu is észrevette az idő rohanását, és megmenti a helyzetet.

- Még a prefektusok előtt kéne visszaérnünk a körletünkbe. Elkísérsz egy darabon?

~ Ha egy lány ilyet kér egy fiútól, lehet erre nemet mondani? Soha! ~

- Boldogan tennék eleget a kérésednek, sőt, kérned sem kell, ez csak természetes. – mondom mosolyogva, majd kezemben a dobozzal szinte felpattanok a földről, és szabad kezemet nyújtva Miyuu-t is felsegítem. Köszönöm neked ezt a szép estét, mert amilyen rosszul indult, hála neked teljesen megfeledkeztem a rossz dolgokról.

Karomat nyújtom, hogy ha szeretne, nyugodtan karoljon belém, majd elindulunk a csigalépcsők végtelenje felé.


Köszönöm a játékot! ^_^