Roxfort RPG

Egy kisebb park, ahová menekülhetnek a diákok egy-egy szünet alkalmával. Sűrű bozót övezi a teret, s néhány öreg hárs illetve nyírfa is álldogál ott, melyek beárnyékolják az egyébként sem túl napsütéses területet.

Natasha Márquez


Dupla Legendás Lények Gondozása óra után, nincs jobb a magánynál és nyugalomnál. Nincs oda sem az állatokért, sem az olyan tevékenységekért, amikben állatokkal kell érintkeznie.  Ezen az órán ráadásul a Griffendélesekkel voltak. Mondja azt valaki, hogy nincs oka a kiakadásra. Két órán keresztül hallgathatta, hogy "Úgysem mered megfogni." vagy  "Dobd rá, hogy megijedjen...haha. "  ez elsőben talán vicces lett volna... többszörös nekifutással átgondolva, de ötödikben nem az. Határozottan nem az. Idegesítő! A másik meg az, hogy mivel nem használhatta pálcáját és nem hallgathatta el őket más módszerekkel sem, kénytelen volt elviselni, társaival együtt. Annyi jó történt csupán, hogy többen összefogtak és bosszút terveztek ellenük. Közös program délutánra, igazán megindító. A mardekárosok is tudnak együtt működni, itt a bizonyíték. Így maradt le az óra feléről. Nem kár érte, majd elolvassa amit tudni kell.
Hála a sötét erőknek, vége szenvedéseinek és a kastély felé sétál. Mivel az idő kellemes, lyukas óráját is kint kívánja eltölteni. Nyugalom és magány, csak ez jár fejében. Nem nagy kérés, azt is tudja hol kapja meg. Célja a nyugati park, azok után meg pláne, hogy meglátta a kint maradó évfolyamtársait.
Nyakkendőjét minimálisan kilazítja, nyakát megtekergeti segítségképpen, magához fogja finom bőrtáskáját és megszaporázza lépteit. Mielőtt bárki utána szólhatna, eltűnik az ajtó mögött, majd a folyosón. Átsétálva a szárnyon sem érdekli ki van kint, ki látja, ki akarna esetleg hozzá szólni. Muszáj felejtenie, ilyen állapotban hogy remekeljen Bájitaltanon? Annyi szerencséje van, hogy a Hollóhátasokkal lesznek. Ők csendesek, és tudnak. A Legtöbb, a kivételekkel nem kell foglalkoznia.
A park bejáratához érve hezitálás nélkül lép a fűre és célozza meg az egyik távolabbi fa előtt árválkodó padot. Ahogy eltervezte, nincs itt senki. Leül, táskáját leteszi távolabb és hagy magának néhány perc szusszanásnyi időt mielőtt ismét a táskához nyúlna és keresni kezdené benne a fioláját.
Lazításképpen hátradől, lábait kinyújtóztatja, egyik karját pedig végigfekteti a pad támláján. Másik kezében a fiola, nem bírta pár percnél tovább, hogy ne vegye elő. Érdekli, milyen hatást fejt ki emberekre. Szobatársa állatán próbálta ki új szerzeményét, neki  pár centivel hosszabb lett a lába és hosszabb a szőre. Kezdetnek nem rossz, de  nem éppen az történt, amire számított. az egész állatnak nőnie kellett volna, nem csak egyes részeinek. Felemeli a fiolát szemmagasságba, és vizsgálni kezdi a kékes-lilás löttyöt.
- A színe olyan. Kérdés az.... kin próbáljam még ki? - Összeszorítja ajkait, fekete szemeivel pedig alany után néz. Senki nincs itt rajta kívül, ezért jobbára kénytelen a fűben keresgélni. Pech, nem olyan a hatás, ha állatokon próbálja ki. Ez, egy, egyszerű bájital, amit órán vettek. Legalább is neki egyszerű. ~ A professzor kin fogja kipróbálni? ~
Jobban előre dől, hátha meglát egy használható ... valamit. A Nap közben egyre jobban süt. Erről nem volt szó. Nem bírja az erős fényt, sem a meleget.

Zane Worthington

Alkímia után összeszedtem a könyveimet és keresni akartam egy csendes helyet, ahol gondolkodhatok Zavartak az úgynevezett „ barátaim” akiket én inkább energiavámpíroknak hívok . Minden energiámat felörli az hogy megpróbáljak jó pofát vágni a közeledésükhöz de nem megy. Ezért gyorsabban mint gondolnák faképnél hagyom őket, idegesítenek és untatnak, egyedül az a furcsa hogy ez nekik nem esik le. Bár szerintem abból hogy hetente körülbelül két esetleg három szút pocsékolok rájuk igazán mondhatna nekik valamit. Elindulok, végig sétálok a folyosón. Nem is tudom, hogy de valami úton módon a Nyugati parkban kötöttem ki. Jó határozottan csendes rájöttem, hogyha nyugalomra vágyok sokszor gondolkodás nélkül automatikusan idevezérel a lábam. Miközben feketecipellős lábaim a füvet tapossák könnyű mozdulattal előveszem az alkímia tankönyvem és olvasni kezdek. Nem vagyok tipikus hollóhátas soha nem is voltam az, ezért mondják hogy nem illek sehová és valóban, igazuk van. Nem is akarok beilleszkedni jó nekem úgy ahogy vagyok. Sokkos lány így is sokan szoktak emlegetni a pánikrohamaim miatt a kontrollálhatatlan dühkitöréseimről nem is beszélve ma már például egyszer megtörtént velem hogy hirtelen leordítottam valakit aki véletlenül volt rossz helyen meg is van sokaknak rólam a véleménye. Ahogy olvasok, közben megkeresem a kedvenc padom és leülök, nem nézek fel a könyvből de félszemmel látom hogy nem valami messze ül egy fiú. A nevét nem tudom csak látásból ismerem ha jól tudom mardekáros a legtöbbjük Draco Malfoy féle arrogáns idióta általában nem foglalkozom velük. Általában senkivel sem foglalkozom tovább, olvasok de most már nem annyira érdekelnek a szavak gondolkodom. A fiú valami fiolát vesz elő félszemmel látom érdekes vajon mi a franc lehet benne.Végül is kit érdekel? De hiába mondom egy kicsit mégis foglalkoztat az a gyanús kékes-lilás folyadék. Aztán kisüt a nap és belevilágít az arcomba. Gyűlölöm a napot esne inkább az eső vagy dörögne az ég de ezt a meleget ezt ki nem állhatom. Hirtelen David jut eszembe úgy emlékszem ez a fiú az ő évfolyamtársa de ez se biztos ilyen fölösleges dolgokra nem szoktam emlékezni. Lábaimat egymásra pakolom és beletúrok amúgy is rendezetlen hajamba, gondolkodom tovább.Közben könyvet váltok, és a bájitaltankönyvet kezdem el lapozgatni , egy széllökés az összes hajamat a szemembe röpíti. Szép nap lesz ez a mai gondoltam magamba valaki másnak biztos az lesz, nekem nem. Egy ideje már nincsenek szép napjaim. Rápillantok a fiúra aki kíváncsian forgatja ujjai között az üvegcsét a furcsa színű löttyel együtt. Most komolyan vajon mit akar vele? Mindegy, visszatemetkezem a könyvembe, és nem foglalkozom vele.

Natasha Márquez


Ez a park jó választás volt óra utánra, terve szerint eltölt itt egy kis időt, majd ebédeli megy, onnan pedig a következő órájára. Könyve nála van, nem indokolt, hogy feleslegesen visszavonuljon körletébe, pedig a legtöbb háztársának órája van, a körlet tehát csendes és ami a legfontosabb, hűvös. 
Miközben a fiolát vizsgálja, -minden oldalról, felpattintja a dugóját, beleszagol, visszanyomja rá, megmozgatja- egy lány lép látókörébe. Honnan jött ez, és miért pont ide?  Fordul meg fejében ez a két roppant kézenfekvő kérdés.
Ujjaival erősebben fog rá az üvegcsére és szemeit összébb szűkítve figyeli az előtte alig pár méterrel elhaladót. Egy távolabbi padra ül le olvasni. Első ránézésre alsóbb évesnek nézi és kétli, hogy mellétrafálna. Hozzá képest igen pöttömnek látszik és nem rémlik, hogy bármikor látta volna. Na jó, erre nem ad, nem  szokta figyelni a másik három ház diákjait, az ismerkedés is olyan ritka mint a  fehér holló. Szegény, szegény fiú, nem is sejti, hogy egy ideggóccal hozta össze a sors. Ez tulajdonképpen nem neki probléma, hanem a lánykának. De ha jól viselkedik, úgy mehet el, ahogy jött. A lehetőség mindenki előtt ott áll, csak egyesek ki tudják használni, mások meg nem.
Egyelőre nem mozdul meg, pedig feltett szándéka lett nagy hirtelenjében, hogy alanynak használja.  Ha jól van elkészítve a bájital, a lánynak semmi egyéb baja nem lenne tőle, csak pár cm-el nagyobbra nőne néhány óra erejéig. Itt a kérdés az, jól van-e elkészítve?  Zane még nem zárta ki a lehetőséget, elvégre állaton próbálta ki, nem emberen. Más a hatása, biztos, hogy más.
Tovább forgatja ujjai közt a fiolát, mutatóujja körmével megkapargatja a dugó tetejét... gondolkodik. Végül is  nincs itt senki rajtuk kívül, ki látná meg, kitől kapta. Menjünk akkor messzebbre... a bájital jól van elkészítve. Látszólag a hollóhátast is érdekli...
- A semminél jobb. - Ránt végül vállat, magában kipipálva a lányt, mint alanyt. Lassan leemeli kezét a pad támlájától, lábait visszahúzza és feláll, hogy odamenjen hozzá. Finom bőrtáskáját a padon hagyja, csak a fiola van nála, jól látható helyen, a kezében nagyjából derékmagasságban.
Először megáll közvetlen előtte, karjait összekulcsolja maga előtt, a fiolát ujjai mozgatják jobbra-balra.  Feltűnő jelenség, főleg, mert eltakarja az olvasáshoz szükségen fényt. Kedves fiú, nem kell aggódni... talán jobban belegondolva, mégis kell.
- Szervusz. - Köszön rá. Arckifejezése a szokásos, enyhén arrogáns mert ő most éppen kedves.  Nevet nem kérdez, sajátját sem mondja meg. Nincs rá szükség.
- Tudod, figyeltelek az imént, ... - Megállítja a fiola mozgását. - ... láttam nagyon érdekel mi lehet ebben a fiolában. -Néhány másodperc hallgatás után lejjebb hajol, mintha bizalmaskodni készülne, holott erről szó nincs. -  Én megadhatom a lehetőséget, hogy közelről megismerkedj vele. Valójában szívességet tennél. - Visszaegyenesedik.
- Növesztőszer. - Rántja meg alig észrevehetően vállát. Az esetleges mellékhatásokat természetesen elhallgatja. - Nekem nincs szükségem növésre, ám ahogy elnézem, neked annál inkább. - Nyájasan elvigyorodik és hozzáteszi. - Tudományos kísérlet lenne... terrrmészetesen. - Legyünk szabályosak és előbb a meggyőzést alkalmazzuk.   

Zane Worthington

Csak olvasom a sorokat szépen ám a következő pillanatban valami pontosabban valaki elállja a napfényt. Felpillantok és az előbb látott fiú áll fölöttem azzal a bizonyos üvegcsével. Beszélni kezd aztán közelebb hajol, ösztönösen elhúzódom pont olyan mézes-mázos alaknak látszik az ilyeneket még a bunkóknál is jobban utálom. Egyáltalán nem tetszik ez a nagy megjátszott bizalmaskodás azonnal tudtam hogy akar valamit és amint meghallottam hogy az üvegcse van a dologba rögtön tudtam hogy azt hiszi rajtam kísérletezhet.Ha ezt hiszi akkor nagyobbat koppan mint légy a falon mert nem vagyok aranyos kislány aki bármit megtesz amit csak kérnek tőle. Rámosolygok nem kedvesen inkább úgy mintha hülyének nézném.
-Már megbocsáss de komolyan ilyen ostobának nézel?
Kérdezem miközben belepakolom a könyvemet sötétlila táskámba. Azt hiszem valami saját kutyulmányát akarja megitatni velem de engem nem ejtettek a fejemre, nem bizony. Bár kinézetileg egy kedves és védtelen kislányra hasonlítok hosszú fekete szempillákkal de nem vagyok sem kedves sem védtelen.
-Gondolod hogy az orrom alá dugod ezt itt és én azonnal kész leszek felhörpinteni?! Tévedsz. Különben is mi lenne rá a garancia hogy nem dobom fel itt helyben a talpamat. Kössz nem.
Rázom meg a fejemet kíváncsi leszek erre mit mond de nem hiszem hogy lenne olyan épeszű ember aki szépen megissza és utána vállalja a nem említett következményeket.
-Szépen kérlek keress egy idiótát akit kísérleti patkánynak használhatsz.
 Mondom nyugodtan hála istennek úgy néz ki mára már lerendeztem a dührohamot és ha ettől a bődületes baromságtól nem kaptam sokkot akkor elképzelhető hogy az is elmarad. Nagy szemekkel ártatlanul pislogok a fiúra.

Natasha Márquez


Hogy minek nézi, azt hagyjuk, elvégre idejött hozzá és felajánlja, mint lehetőséget. A legtöbbjük érthető módon nem megy bele semmilyen gyanús magánkísérletbe. Milyen kár, hogy pont egy ilyen lánykát fogott ki. Sürgősnek nem lenne sürgős kipróbálnia, elvégre órán lehetősége lenne rá szabályos keretek között. Na de kit nem vonzzanak a mellékutak? A lány válaszára elfintorodik. Ezt komolyan kérdezi? Elvére itt van és éppen hozzá beszél. Alig hallhatóan sóhajt egyet szemforgatva.
- Komolyan akarod, hogy erre a kérdésre válaszoljak? - Kérdez vissza higgadtan, némi átéléssel, mintha látná maga előtt a jelenetet. Meggyűlne a baja vele, ezt leszűri az első mondatából. Nem kell itt semmi rosszra gondolni, eszébe sem jutna párbajozni kislányokkal, de a kislánynak lehetnek körmei és igazából félti makulátlan külsejét. Ha bedurvulna a hollóhátas, nem hezitálna rajta, hogyan higgassza le, de miért ő kezdeményezze az ilyesmit? Semmi haszna belőle.
Hallgatja a pánikrohamot és őszintén szólva a harmadik mondatnál unni kezdi, kénytelen közbeszólni. Ismét sóhajt, vállai megemelkednek, majd visszasüllyednek. Neki kell ezt elmondania? Pont neki?
- Nyuugaloom. Legyél egy kicsit ... - Inti le, két ujjával mutatva a mértéket. - ...kedvesebb. - Elvégre Zane nem támadta le, nincs oka pánikolni és fejjel menni a falnak. Különben is, mit hisztériázik? Még nem nyúlt hozzá. Egy, egyszerű kérdést tett fel. Na tessék, garanciát is akar. Habár ez jó kérdés volt, Zane sem tudja, milyen hatással lenne a szer a lányra. Ahhoz ki kellene próbálnia. Nem akar használhatatlan bájitallal órára menni... formaságok, egyebek.
- A garancia? - Szemöldökei fentebb szöknek a kelleténél. Néhány pillanat erejéig összeszorítja ajkait, az alsóba finoman beleharap, majd szóra nyitja.
- A garancia mondjuk legyen az, hogy nincs kedvem miattad az Azkabanba menni. - Látványosan eltűnődik, még álla is ráncolódik a feljebb húzástól. - Bár, ha jobban belegondolok, ezért nem biztos, hogy lecsuknának. - Ő nem tehetne róla, hogy a lányka megitta. Jól van, nem erőszak, mivel nem létfontosságú. Várni kell néhány órát, az eredményre és az érdemjegyre.
- Nem tagadom, téged néztelek annak... tudod, jobb híján. - A jobbat jelen esetben ostobább diákra érti. - Ha gránátalmalének adtam volna elő, megittad volna. - Von vállat. - És jobban jártál volna. Én meg főleg. - És ez az, ami igazán számít. Hátranéz táskájára  ami mozdulatlanul fekszik a pad árnyékba eső részén. Semmi mozgás idekint. Elteszi a fiolát talárja belső zsebébe.
- Nagy kár. Megemlítettem volna a neved, mint potenciális áldozatét, aki önként vetette oda magát... nekem. - Semmi további dolga nincs vele, el is menne ha nem látná meg a bájitaltan könyv szélét kikandikálni táskájából. Pech, csak félig sikerült belegyömöszölnie.
- Érdekelnek a bájitalok? - Kérdezi lenézően, mintha nem nézné ki belőle, hogy el tudna készíteni egy főzetet. - Tisztelettel kellene bánnod a könyvvel. Még a végén összecserélődnek a betűk és netán felrobbansz. főzés közben. - Egyesek könyvvel, vagy anélkül is elrontják főzetüket. jó rajtuk szórakozni. Azok a feledhetetlen bájitaltan órák.

Zane Worthington

Látom az idegen fiún hogy furcsán érinti a megszólalásom de különösebben nem foglalkozik vele.
Megkérdezi hogy válaszoljon-e az első kérdésemre ezt kissé gúnyosan mondja legalábbis én annak értelmezem. Válaszként megrázom a fejem tökéletesen nyugodt maradtam és ez határozottan jó az én esetemben. Sóhajt és vállat von a szerencsétlennek pont engem kellett kifognia én legalább tíz embert, ismerek aki van olyan sötét hogy kérdés nélkül megigya a bájitalt miért nem velük találkozott? Rejtély számomra bár jobb lett volna ha ezek közül talál meg egyet.Kifésülöm a hajtincseket a szememből és a fiúra pillantok. Aztán nyugtatni próbál és azt mondja legyek kedvesebb. Vicces ezt hallani miért lennék kedves hozzá? Mindegy érzéstelen arccal hallgatom. Aztán garanciáról beszél. Nem csuknák le, nem bizony. Sima, véletlen mérgezés lenne de nem lesz itt semmiféle mérgezés. Aztán arról beszél hogy ha másnak adta volna ki az üvegcsében leledző folyadékot megittam volna. Felhúzom a szemöldökömet különösebben nem érdekel már az üvegcse és a bájital sorsa. Aztán gúnyolódni kezd a táskámból kilógó könyv széle miatt. Ez aztán az udvarias magtartás, halál nyugodtan és hűvösen beszélek hozzá.
-Akár hiszed, akár nem képes vagyok bájitalok elkészítésére.
Pislogok párat és a könyvemet elrendezem a táskámban, az idióták szoktak felrobbanni vagy bármit is felrobbantani. A bájitaltan a kedvenc tantárgyaim, közé tartozik, tehát én evidensnek tekintem hogy kiválóan teljesítek belőle.Végül is hollóhátas vagyok vagy micsoda. Eddig nem voltam biztos a beszélgetőpartnerem házában most viszont leesett hogy az egyetlen hely ahova illik az a mardekár, bizonyára igazam van. Ennyi erővel bátran el is mehetne a dolgára pontosabban hogy keressen egy balekot akivel kipróbálhatja a löttyét, de még mindig itt áll. Igyekszem villantani egy kedves mosolyt csak hogy megnyugodjon én kedvesen viselkedem, úgy érzem szép műmosolyt produkáltam.

Natasha Márquez


Az állás kezd kényelmetlenné válni, ennek ellenére nem billeg egyik lábáról a másikra. Tekintetével végig a lányt pásztázza, aki mellesleg kezd egyre szótlanabbá válni.
Halványan, elégedetten mosolyodik el a fejrázást látva. Valójában jó választás, nincs is ezzel semmi probléma. Ez egy nyugis nap, Zane nem kötekedik és úgy tűnik okot sem adnak rá, hogy ez megváltozzon. Sőt a lányka most már tényleg csendes lett. Ahogy telnek a percek, egyre világosabbá válik a fiú számára, hogy zavaró tényező. Hát ez borzasztó, valamit tennie kell, hogy mindketten boldogok legyenek éppen ezért az egyetlen kicsikart mondatára kérdéssel felel.
- Csak nem zavarok? - Kérdezi megjátszott aggodalommal. - Rettenetesen "sajnálom", rögtön orvosolom a problémát. - Ahelyett, hogy elmenne és békén hagyná, "bűnbánó" arccal ül le mellé és teszi egyik karját a pad támlájára úgy, hogy nem nyúl a lányhoz. Másik karja térdén pihen. Eszében sincs elmenni, még a végén az is előfordul, hogy jól fog szórakozni. Láthatóan feszélyezi a lánykát, jelenléte. Ugyan miért? A fiolát eltette, nem szegez  pálcát a fejéhez. Igen barátságos önmagához képest.
Néhány másodpercig sütteti arcát a napon, ami egyébként nem túl kellemes érzés, majd ismét Natasha felé fordul.
- Mit is mondtál, el tudsz készíteni egy bájitalt? - Kérdezi szemöldökét felszöktetve. - Ez nagyon dicséretes. Remélem nem egy, egyszerű teára gondoltál. Bár, ha jobban belegondolunk, az is sokaknak gondot okoz. Khm... - Háta eltávolodik a pad támlájáról és korábban térdén pihenő kezét felé nyújtja.
- Megkaphatnám a könyvet? - Arckifejezése ismét a megszokott, enyhén arrogáns, talán annyi változás állt be, hogy homlokán néhány ránc látható. Oka a napsütés. - Had lássam milyen főzeteket tanultok idén. - Más rendszer, más tananyag. Nem elképzelhetetlen.
Sajátjában nem sok változást vélt felfedezni. Más tanítja idén és kb. ennyi. Nem mellesleg, érdekli milyen vizsga vár rá. Ez az év vízválasztónak számít.
- Hogy produkáltál Piton óráin? Ő nem kedveli a magad fajta strébereket. - Nem nehéz kitalálni, hogy hollóhátas, óráról jön, ott díszeleg a címer a talárján. Tavaly mondjuk nem Piton tartotta a bájitaltant, de azelőtt igen. Kapott ízelítőt. Zane különösen szerette hallgatni, ahogy diáktársait szapulta.
Lassan ideje lenne magához hívnia táskáját. Nem süti a nap, a finom bőrnek nem lesz baja, azonban idő van. Nem üldögélhet egész nap a parkban, egyik kedvenc órájáról pedig végképp nem akar elkésni senki miatt. Egyelőre csak arcát fordítja a pad felé, kezei nem mozdulnak.

Zane Worthington

Az ismeretlen továbbra is ott álldogál és engem vizslat, csöppet idegesít éppen csak csöppet. Most tartok ott hogy vagy üljön le nagyon gyorsan vagy maradjon magának. Úgy néz ki döntött és egy enyhén gúnyosnak tűnő bocsánatkérés közepette letelepszik mellé. Mondhatom igazán örülök neki. Aztán tovább beszél a bájitalkészítési tehetségemről. Tea?! Ha már nem töltöttem volna ki a mérgem valaki máson most biztosan tennék róla hogy a fogai körmérkőzést játszanak a bennmaradásért, de hát milyen jó hogy már teljesen nyugodt vagyok. Megvárom amíg elmondja a mondatot majd válaszolok.
-Hát a teánál már jóval előrébb járok.
Halványan mosolygok egy kis műkedvesség sosem árt megjegyzem nem is használ de épp ehhez van kedvem. A bájitaltankönyvem kéri, én készségesen kiveszem a táskámból és átadom neki. Utána Piton kerül szóba, szerettem az óráit ha őt magát nem is nagyon.
-Nem vagyok stréber, mindössze jobban tanulok mint mások. Én elviseltem Piton professzort, ő elviselt engem.
Ilyen elven működött az egész ez volt a kulcs annak hogy Piton sosem piszkált és sosem gúnyolódott többnyire észre sem vett. Különben sem tartom magam strébernek hiszen nem jelentkezem az órán és még véletlenül sem pedálozok a tanároknál. Csak akkor szólok ha kérdeznek. Aztán erőt vesz rajtam a jómodor.
-Ha már így kényelembe helyezted magad, Natasha Márquez vagyok.
Bemutatkozom hiszen fő az udvariasság ahogy látom úgy sem fogja megjegyezni a nevem maximum annyit hogy nem ugrottam neki első szóra. Nagyjából ennyire fog emlékezni belőlem.

Natasha Márquez


Nem jellemző rá, hogy odafigyelne mások érzéseire, vagy az, hogy foglalkozna mások érzéseivel. Ha jól szórakozik, mit számít az, mit gondol és mit érez a másik. Most is ez a helyzet, szemmel látható a lány feszélyezett viselkedése, Zanet pedig pont ez szórakoztatja. Elnézhető, egy unalmas és bosszantó LLG órán van túl, ahol a Griffendélesekkel voltak összezárva két órán keresztül. Ha bokros, fás területen lettek volna néhányat elnémítottak volna. Pechük volt, de tényleg, azon a zsebkendőnyi területen egy fa nem nőtt ki. Lesz még helyszínváltás nem kell aggódni, a bosszú édes ízét addig is ajkain hordozza sokat sejtető mosoly formájában. Kapnak még a kis vörösek.
Nagyon úgy tűnik megtette hatását a lehiggasztás, a Hollóhátas visszavett hangjából, okos lány, gyorsan tanul. És ha már ennyire "összehaverkodtak", Zane is helyet foglal. Most ehhez van kedve és motiváló hatású volt a lány bosszús tekintete. Egyszerűen nem hagyhatta ki. A pad kellemesen meleg, rögtön kényelembe helyezi magát, viszont a könyv, ami kikandikál a táskából nem hagyja hidegen.
- Ne szédíts... - Kerekíti ki szemeit és fellapozza az időközben megkapott könyvet. - ...bámulatos. Akkor neked könyv sem kell. - Átfutja a tartalomjegyzéket. Az elejében semmi változás, ugyan azokat a bájitalokat készítik, mondhatni az év bevezetése az első néhány oldal. Balesetvédelem és egyebek, gyógyfőzetek és egyebek. Lapozás közben hallgatja Natashát és valljuk be, nem hatják meg a hallottak. Nem vette észre eddig, hogy jobbak lennének pl. nála tanulás terén, csak többet stréberkednek. Azt nem tagadja, hogy a zöldek között is előfordul néhány tompa agyú, mindenhol előfordulnak.
- Ez rólam is elmondható, mégsem kerültem a Hollóhátba. - Fordul egy pillanatra a lányhoz, de épp csak annyira, hogy megvillantsa gonosz kis mosolyát. Bármilyen hihetetlen, inkább a Hollóhátban lenne, mint a Griffendélben, vagy a Hugrabugban. Milyen nagy szerencse, hogy nem csak három ház van, hanem négy. Villanásnyi "mosolya" után ismét a sorokat követi tekintetével és közben beszél.
- Mivel érdemelted ki szimpátiáját? - Nem hagyja annyiban Natasha kijelentését. - Felrobbantottál egy vöröskét? - Kérdezi enyhe nevetéssel. - Nem kár értük, nekem bevallhatod. - Ha tényleg ez a helyzet, diszkrécióját feladva fog röhögni. Kár, igazán kár, hogy Natasha elrontja a hangulatot bemutatkozásával. Nem válaszol rá rögtön, csak lapoz és arcizmai visszarendeződnek. Nem kérdezte a nevét, mert nem akarja tudni, nem érdekli sem a név sem a lány. Már mindegy. Felsóhajt, ajkai fásultan remegnek meg.
- A jólneveltség... cöh.  - Szólal meg végül és szinte odalöki saját nevét. - Zane Poison Worthington. - Örüljön, udvariaskodjon... akkor legyünk partnerek.
Ujját a megfelelő oldalak közzé illeszti és áthajtja a lapokat. Mérgek. Nem sok, épp három de kezdetnek nem rossz. Ajkai elégedett mosolyra húzódnak. Csúszik az év, ő ezeket már tudja ez pedig egyet jelen azzal, hogy újakat fog megtanulni. Jó lesz ez az év. Összecsukja a könyvet és egy elegáns mozdulattal visszanyújtja.
- Jobb a mostani rendszer, mint a korábbi. - Állapítja meg. Ezzel valószínű nem ért egyet a Hollóhátas lányka. Nem csoda, több mint valószínű, hogy nem egy oldalon állnak. Zane felfogása teljesen más a neveltetése, a vére miatt.

Zane Worthington

Aprócska gúnyos megjegyzést tesz, na szép már csak azért is mert elég jó vagyok bájitaltanból. Aztán saját agyi kapacitásáról beszél pff ha valaki bekerül egy házba annak megvannak az okai.
-Ha a fene nagy eszed ellenére nem a Hollóhátba kerültél annak az oka az lehet az hogy egy csöppet undok vagy tudomis én ilyen és ehhez hasonló jellemvonások. Mondom miközben a hajamat csavargatom ez ujjamra aztán gyorsan apró gúnyos mosoly kíséretében hozzáteszem.
-De meg ne sértődj! Mondom mintha komolyan gondolnám nem hiszem hogy bármin is megszokott sértődni nem olyannak tűnik ez a fiú. Nem egy érzékenylelkű típus. Piton szimpátiáját firtatja, vajon jó szó erre a szimpátia? Nem tudom de egyenlőre nem találok rá találó szót tehát ez marad. A robbantásnál lesütöm a szemem mert majdnem talált. Hmm..dühkitörés, enyhe de nagyon hatásos ugyan az illető ritka nagy bunkó volt de hát. Nem vagyok én olyan szörnyű legalábbis merem remélni hogy nem.
-Majdnem eltaláltad de nem én csak simán lepofoztam az idióta tahót. De nálam ez egyáltalán nem házfüggő. Teszem hozzá nehogy azt higgye előszeretettel pofozok fel griffendéleseket mágiatörténelem órák közepén. A bemutatkozásom után kelletlenül úgy is bemutatkozik, Zane mintha már hallottam volna a nevét de nem emlékszem különösebben.A rendszer, nem tudom. Vállat vonok, ingatom a fejem.
-Megmondom őszintén nekem minden jó amibe nem halok bele. Nem nézek rá elbámulok a fák irányába.

Natasha Márquez


Ki gondolta volna, hogy ilyen sokáig eltársalognak, nagy trauma után nagyon úgy tűnik kell a levezetés. Az LLG óra nem volt semmi, közvetlen utána legszívesebben átkozódott volna, most mondhatjuk, nyugodt. Később megint más lesz a hangulata. Nem újdonság amit Natasha mond, olvasás közben enyhe mosolyra húzza száját, de nem néz rá. Minek, nem kell megtapsolnia amiért alapvető tényt mondott.
- Elég azokból a tárgyakból fene nagy eszemnek lenni … - Hogy hasonló szavakkal éljen -… amelyek érdekelnek. Tudod, ez jelenti azt, hogy hiába van hozzá eszem  nem  a könyveket bújom egész nap... pluszban          
Nofene, miket mond kis Hollós, még hogy Ő undok? Felvonja szemöldökét és felemeli fejét, hogy ránézhessen. Harag, dehogy, az nincs benne. Mit számít neki, ki milyennek látja. Undok? Talán. Gonosz? Talán… na és?
- Tévhitben élsz kislány, nem mondták még? – Szórakoztató beszélgetés meg kell hagyni. – Akkor had segítsek a bajodon és tudatlanságodon. - Fáradtan sóhajt egyet és nagy kegyesen felvilágosítja. – Azok a diákok járnak a Mardekár házba akik életre valóak, és tiszta a vérük.  – Vállat von és sokat sejtető vigyorral hozzáteszi. – Az sem elhanyagolható szempont, hogy hajlamosak a kicsapongásra. És hogy most tisztáztuk, fogd fel szépen, nehogy máskor butaságokat csacsogj. – Rövid változat, ettől függetlenül elégnek érzi. Visszafordítja fejét a könyvhöz és lapozás közben nevetve, halkan megjegyzi. – Még hogy undokok…  -        
Kérdésére nem kap választ, ez feltehetően azt jelenti, nincs semmilyen szimpátia irányába. Nem meglepő.  Biztos nem lehet benne, de ezt szűri le a hallgatásból, megjegyzése pedig valószínű betalált. Hogy miért nem robbantotta fel? Ez van, az elismerő pillantást megtartja magának. Semmi érdekesre vagy izgalmasra nem képes ez a lányka… vagy talán… mégis? Pofozkodik.
Nem rossz. – Jegyzi meg fel se nézve. – Egy ragya átokkal többre mentél volna.  Óra után. – Mert az átkozódásnak következménye van, ha kiderül és ostoba aki tanár előtt végzi el. Mindennek megvan a módja és a kiskapuja. A tankönyvet becsukja és átnyújtja, megnézte amit akart, megállapította amit kellett. Natasha egyre szórakoztatóbb, majdnem felröhög megjegyzésén. Egyik kezét visszahelyezi a pad támlájára kinyújtva, másikat pedig térdére fekteti.
- Ugyan kedvesem… - Már-már felnevet  ezen a szinte látható, érezhető, tapintható naivságon. Igen, tapintható, mert egy karnyújtásnyira sincs tőle a leányka.  Csekély szögben dől oldalra, hogy közelebb legyen hozzá és tájékoztatásszerűen közli a számára talán  szomorú tényt. Valakitől meg kell tudnia és Zane a legalkalmasabb személy, mert nem fukarkodik a szavakkal és mindig azt mondja, ami ténynek számít.
- Ki ígért neked olyan, hogy nem halsz bele? Semmiben nem lehetsz biztos, senkiben nem bízhatsz igazán… nem tűnt fel? – Elvigyorodik, ami nála ijesztően hat. Van valami a nézésében és az a valami biztos nem nyugtatóan hat a Hollóhátasra, de biztos sem lehet benne hová tegye. Titkokat nem tud meg csak úgy az ember, Zane kis titka ezért leplezetlen marad.
- Ne legyél naiv Natasha Márquez. – Hátradől egészen a támláig és a bejárati kő boltívet nézi. Diákok haladnak el előtte.

Zane Worthington

Egy ideig csendben hallgatom Zane-t és az ajkamat rágom, eddig csak akkor rágtam ha ideges voltam de már sima gondolkozáshoz is kell. Amint a tiszta vérű szóhoz ér sóhajtok egyet, megvárom míg befejezi a mondatot és csak aztán szólalok meg, igen jólneveltség.
-Már megbocsáss, de szerintem az embereket nem a vérük és a családjuk határozza meg.
Mondom ezt én, akinek normális családja sincs csak emberek akik szánalomból eltartják. Rosszul vagyok ha erre gondolok, ezért érzem magam sokkal jobban a Roxfortban mint otthon. Otthon? Olyanom sincs, nem valószínű hogy a helyet ahol jelenleg lakom otthonnak nevezném. Aztán jön megjegyzés a pofozkodásra, dühkitörés közben nem tudok gondolkodni, nem figyelek semmire csak hogy ott okozzak fájdalmat valakinek ahol csak bírok és azzal ami csak van, abban az esetben a kezem volt. Mikor ez történik velem akkor nem én vagyok, vagyis én..de nem az a Natasha aki lenni szeretnék, az a Natasha teljesen rendben van nem szorul nyugtatókra. Én viszont igen. Visszaadja a könyvem én pedig visszateszem a táskámban. Zane láthatóan jól szórakozik rajtam, nekem meg mindegy mondjuk nem feltétlenül erre vagyok kitalálva de ha neki jó nekem is. Hát röhögje csak halálra magát ha attól jól érzi magát. Aztán felém fordul és beszélni kezd. Mikor azok hoz a szavakhoz ér hogy nem bízhatok senkiben az arcom megkeményedik de csak egy másodpercre. Tudom, én nem is bízom senkiben nem is tudnék. Néha annyira elmondanám valakinek de tudom hogy erre képtelen vagyok, ha bárhol a családról vagy a bizalomról, szeretetről van szó én biztosan eltűnök a közelből. Ilyen érzések rég nincsenek bennem. Ragaszkodás, bizalom, szeretet...ugyan már. 
-És ha meghalok? Kit érdekel?!
Mondom halkan de tudom hogy Zane hallja. Nem vagyok naiv, lehet hogy egyszer az voltam de mára már maximum a kiábrándult jelző lehet igaz rám, vagy a nemtörődöm.  Én csak a célomnak élek semmi másnak, gyakorlatilag tényleg ez tart életben. 13 évesen mások valószínűleg nem ilyen dolgokon gondolkodnak, de én más vagyok. Furcsa valószínűleg mindenki, Zane is egy szerencsétlen furabogárnak lát, de nem érdekel. Ez sem.

Emily M. Dean


Újabb unalmas nap.
Velem sosem történik semmi. Lassan kezdem unni ezt a végtelen egyhangúságot. Telik egyik nap a másik után, és amíg az ember azt hallgatja innen-onnan, micsoda dolgok vannak a világban, addig én tökéletes nyugalommal ülök az ablakban.
Pedig nem kellene, és nem is lehetne. Az iskola már régen nem ugyanaz mint a régi szép időkben. A tanárok megváltoztak, a diákokról meg már ne is beszéljünk.
Eddig is elvoltam egyedül, sosem volt szükségem arra, hogy mindig mellettem legyen valaki, ezután sem fogom magam a padlóhoz csapkodni. Rég elmúlt az az idő, hogy újra sírni tudjak valami miatt. Nagyon rég.
A frufrumat borzolva indultam kifelé, talán majd a levegő megoldja a bajokat.
Elvégre egy sétában még semmi rossz nincs. Nem tudsz összetörni semmit, legfeljebb magadat. Mostanában amúgy is sikerült rám nem jellemzően kétbalkezezni. Mert nekem mindig valami olyasmit kell csinálni, amit nem szabad. Vagyis szabad, de … na mindegy. Legjobb lesz ha szépen odafigyelek. Még az hiányzik, hogy tényleg elvágódjak valamiben.
Lesiettem a lépcsőkön a könnyebbik utat választva. Nem vágytam senkivel sem összefutni, míg a célom el nem érem.
A Nyugati Park.
Az egyetlen hely, ahol senki és semmi nem zavarhat meg. Eddig akárhányszor jártam kint, valahogy mindig sikerült olyan időpontot találnom, amikor zavartalanul henyélhettem. Főleg az első időszakokban.
Nem mintha most nem lenne szép idő, elvégre süt a nap, és novemberhez képest elég enyhe az idő, de most már nem maradhatok annyit, különben előbb-utóbb sikerül összeszednem egy könnyű megfázást.
Repestem az örömtől, hogy lassan beköszönt a tél, és a ruhatáram is melegebbre kell cserélni. Jönnek az idióta hógolyózók, hogy a szerencsétlen áldozatok se maradjanak ki a lyukasórában. Már ha idén szabad lesz hógolyózni. A jelenlegi vezetést elnézve azon se lepődnék meg, ha most fognának, és szépen visszatoloncolnának a kastélyba.
Pedig már majdnem ott vagyok.
Tudom, hogy nem csak én nem értek egyet mindennel ami az iskolában folyik, de ahogy a régi jó mondás tartja, nem szól szám, nem fáj fejem. Nem vagyok az a hős típus, aki bárki elé odavetné magát, csak hogy megmentse. Kivételt pedig csak ritkán teszek. Egyetlen ember illetné meg, Ő viszont már nincs a Roxfortban,  se az élők sorában.
Hátraráztam a hajam, és levettem a fejemről a csuklyát, ahogy a park széléhez értem. A nap sugarai bágyadtan melengették az arcom, ahogy felé fordítottam a fejem.
Akkor vettem észre hogy nem vagyok egyedül.
A maszk azonnal visszacsúszott vonásaim elé, ahogy a régi szép időkben is boldogan elrejtette amit másoknak nem volt szabad látniuk. Kár hogy azóta már a sokadikat kellett csinálnom. De nem baj. Ami nem öl meg, az csak megerősíteni tud…
Valaki már volt ott. És háttal ült nekem. Kivételesen akadt olyan pillanat, amikor más is itt volt. Félrebiccentett fejjel néztem a padot. Én is azon szoktam ülni. Olyan jó helyen van, félig a bokor mögött. Megnyugtató, de ha kell óv a kíváncsi szemektől.
A hirtelen jött szellő összeborzolta a hajam. Reflexszerűen nyúltam utána, és mielőtt agyvérzést kapok, inkább hátrakötöttem az egészet. Semmit sem utáltam jobban, mint ha a szél a számba fújja.
Vajon ki lehet ez a lány? - tettem egy óvatos lépést előre. Még sosem láttam erre. Aztán megpillantottam a zöld szegélyt a talárján.
A szemeim kikerekedtek a csodálkozástól, és a meglepettségtől elhátráltam egy lépést. Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak. Most mit csináljak? Sétáljak el mellette és üljek le? De az bunkóság… Ugyanakkor Ő meg egy Mardekáros. Nyugodtam védekezhetek azzal, hogy nem akartam megzavarni a nagy elfoglaltságában.
Felszegtem a fejem, és könnyed lépésekkel átszeltem a kettőnk közti távolságot. Tőle vagy két méterre jobboldalt egy másik üres pad volt. Nesztelenül elsuhantam előtte, és a lehető leghalkabban leültem.
Egyszer már megtanultam milyen a közelükben lenni. Főleg ismeretlenül. Nem volt szükségem arra, hogy újra nevelni akarjanak...

Athalea Lestrange

*Sohse lesz vége ennek az elátkozott januárnak.
Nem kerestem magamnak még csendesebb helyet, mint amilyen csend amúgy is körülvesz, mióta átlakoltattak minket a Hollóhát tornyába, a folyosóhoz közeli kőpadon választottam helyet, ahol még hallhatom a folyosón közlekedőket, beszélnek, nem beszélnek, sietnek, sétálnak, rohannak, szidalmaznak másokat és önmagukat, hogy hol hagyhatták a pergamenjeiket, pennáikat, mivel egyre több a félvér és mugliivadék minden törekvés ellenére, füzeteket is emlegetnek. Zaj. Háttérzaj, nem sokkal értékesebb, mint a Hollóhát klubhelyisége, de sokkal elviselhetőbb.
Amíg megvolt a saját klubhelyiségünk soha nem becsültem meg eléggé azt a légkört, amit adhatott. Leülhettem, elhelyezkedhettem anélkül, hogy valakinek a terem végén lett volna egy rosszindulatú megjegyzése rám, persze, a kígyónyelvű pletykák terjedésének az otthonos közeg sem vethetett gátat, de legalább olyan ismeretek alapján káromoltak, amiket a valóságból, megtörtént események alapján szereztek, a rosszindulat alapja nem annyi volt, hogy „ott az a Mardekáros”. Megdöbbentő, milyen metamorfózison mentek keresztül a hollóhátasok, amióta kénytelenek elviselni mardekárosokat kikopott belőlük a tartás és tisztelet. Mivel sajnálatos módon nem lehet őket fegyelmezni oly módon, mint ahogy azt a folyosón megteheti az ember, mivel látnak minket aludni, mozogni, beszélgetni, leckét írni, megannyi hétköznapi cselekvésbe oltva az időnket egyszerűen megfeledkeznek az olyan alapvető dogmákról, amik korábban beléjük táplálták a távolságtartást, megfontoltságot. Akár a griffendélesek általában, ők is elkezdték próbálgatni az erejüket rajtunk, elsősorban azért, mert a saját fészkükben a számbeli fölény biztos menedéket adott, másrészt pedig, mert hontalanul, úgy, hogy nem rendelkezünk saját bázissal, mind valamilyen szinten kiszolgáltatottak lettünk. Hiszen ha visszatámadunk a provokálásra, nincs hova hazamenni, köztük kell újra álomra hajtanunk a fejünket, és a Hollóhátasoknál fennáll a lehetőség, hogy az ágyra bocsátott védőbűbájokat áttörik. Ahogy korábban hálát éreztem azért, hogy nem a Hugrabugba, vagy a Griffendélbe kerültem, úgy kezdett mostanra bosszantani a Hollóhátasok pimaszsága, ami már lassan túlment minden határon. Különösen, amióta Neehill megpróbálta felnyitni a ládám, de az egy egészen kriminális eset volt már.
Vágytam a hozzám hasonlók társaságára úgy, ahogy korábban a hat és fél év alatt még soha, mert akkor megvolt minden, amit kívánhattam, most pedig értékelhettem. A többi Mardekáros is szellemként járt odafent, a könyvtárba menekültek, kis csoportokban húzódtak össze, nem volt számukra élettér. Nem gondolom, hogy ez igazságos volna, nem lett volna szabad így kiszolgáltatni minket a többi diák kénye-kedvének, különösen nem így, hogy a Nagyúr embereivel találkozni a folyosókon. Nem tudom átlátni a stratégiai döntést emögött, nem értem, hogy miért a hagyományosan Halálfaló-ház diákjainak az életét nehezítették meg, ahelyett, hogy mondjuk kiköltöztették volna a Hugrabugosokat, szétosztják őket a két másik ház között, a Mardekárosok pedig egy tömbben maradva költözhettek volna oda. Nem lenne igazságos, de ha az a céljuk, hogy az iskolát megreformálják és átneveljék, akkor igazán nem kellett volna elrontaniuk a jó példát, amit mi képviselünk, mert szétszórva, gyenge bázisokban biztos, hogy nem tudunk hatni a többiekre.
Nekem különösen energiám sincs arra, hogy teljesen parttalan vitába bonyolódjak velük, minden komor órával egyre nagyobb súlyként viselem apám terhét, ha már az otthon témakörnél tartok, erről sem feledkezhetem meg, semmiképpen sem. Egyedül a Malfoyjal történt incidens javít a kedvemen, a felfedezés közös öröméről ugyan még meg kell győznöm őt is.
Mephisto az ölemben felkapta a fejét a neszre, amivel Lestrange megérkezett, az ifjabbik. Felemeltem én is a fejem, amit a pad mögötti fa törzsének támasztottam, akármennyire is hideg volt, megengedhettem magamnak, hogy olyan vastag talárban hűsítsem a fejem, hogy nem tűnt különösebben veszedelmesnek az időjárás.
Én hívtam ide a lányt, pontosabban, miután sikertelenül próbáltam megtalálni a toronyban úgy véltem, órák után tud szánni néhány percet arra, hogy odaadjam neki a könyv másolatát, amiben a családunk három ágának a házasodási rendje van, a családok, amikkel kapcsolatba kerültek, elsősorban a német ág beolvadása az ottani családokba, és az én felmenőim az angol szigeteken. Az apám küldette neki az idősebbik Lestrange felé tett gesztus gyanánt, de a személyes látogatásuk alkalmával valamiért nem volt alkalmas, hogy átadja, és apám már csak olyan, hogy az utóbbi időben kerüli a Nagyúr szolgálóinak a társaságát, ha mégoly nyájas és együttműködő és velük. Egy ilyen írást azonban nem gondolom, hogy másra bíztam volna, a bagoly se tűnt megfelelőnek, jobb lesz itt, feltűnésmentesen nekiadni, becsomagolva, hogy a bátyjának címezve, ahogy akarja, jutassa el. Ez is olyan, mint a mágiatörténet, már nem érzem, mi benne a fontos, miért lehet érdekes bárkinek is, de nekem nincs is dolgom vele. Ahogy nekiadom, leveszem róla a kezem, egy bűbáj úgyis olvashatatlanná teszi, ha avatatlan szemek elé kerül, csak felesleges kör lenne újat készíttetni belőle, ha valaki tönkretenné.*
-Üdvözlet-*köszöntöttem jelezve, hogy észrevettem az érkezését, bár egyelőre nem tértem a lényegre, hiszen még abban sem lehettem biztos, hogy apám feltételezése helyes, és Athalea vállalja a követséget a bátyja felé, alapvetően nem gondolnám, hogy testvérként ez a kötelessége lenne, de az új helyzetek új kötelességeket állítanak.*

Athalea Lestrange

*A túlzott elővigyázatossággal nem csak magamat, de másokat is az őrületbe kergetek.
Nem mintha ez számomra különösebb nehézséget, vagy akadályt támasztana, jegyzetelésben, lejegyzésekben, pontos és logikai sorok vezetésében mindig megtalálom a számításom. Így aztán a levél másolatát, amit neki írtam is éppen olyan pontosan katalogizáltam, mint minden mást, a naplóm megfelelő helyére bemásoltam, így pontosan tisztában lehetek majd azzal, ha valami történne az emlékeimmel, hogy pontosan mikor és mit csináltam. Továbbá a mindennapok eseménysorozatai között nem ártott, hogy az aktuális találkozó előtt megnéztem, hogy biztos nem írtam neki olyan információt, ami a találkozónk természetét meghatározhatta volna, és ily módon visszariasztotta volna. Nincs is kellemetlenebb annál, mint várni valakire, aki nem érkezik meg.
Rögzítőpontokba kapaszkodom. Ez is egy ilyen pont. Rendet kívánok magam körül, annyi a káosz és a mérgező zűrzavar kívül is belül. Erre van szükségünk.*
-Valóban nem-*a kelletlen zavar és a meglepettség sajátos elegye uralja Athalea vonásait, nem mondhatom, hogy eddig különösebb figyelmet fordítottam volna rá, így most sem teszem, túl azon, hogy megnézem magamnak, amennyire lehet az azonosítás végett, elvégre a Százfűlé főzet csodákra képes, még akkor is, hogyha a gesztusokat nehéz leutánozni, Hollóhátasok között lakik ő is, miért ne akarná valamelyik kíváncsi kislány meglesni, hogy mit is akarunk egymástól egy ilyen közel sem titokzatos és még kevésbé rejtélyes órán.
De szerencsére semmi nem vall ellene, ez a fókuszálatlan figyelem, ami jellemezte azt a pár lépést, amivel közelített határozottan rá vall, ahogy a hanghordozása és az a határozatlanság is, ahogy rám, majd a padra néz. Felkelek a kedvéért, ne érezze magát kellemetlenül se ő, se én, amiért hölgy létére hagyom álldogálni, de mivel a lehetőség adott volt a leülésre és nem élt vele, úgy nem érzem, hogy unszolnom kellene. Gondolom nincs sok ideje rám, ennek ellenére nem veszem elő azonnal a kötetet a válltáskámból, inkább gyorsan lerázom Mephisto szőrét a taláromról.*
-Bár nem volna az sem kedvem ellen való, hogyha a famulusokról beszélgetnénk, ha neked is macskád van, ráadásul ez a fajta, biztos megvannak vele a magad tapasztalatai.
*Mephisto az ölemből a nedves kőre ugrott, szürkén nyújtózott egyet, aranyló szemét a lányon tartva, bizonyára érezte rajta a macskáját, mert barátkozó gesztussal, simán pöndörödő farokkal, rugalmas, csendes léptekkel közelítette meg a talárját, hajolt a szegélyéhez és szimatolta meg, mintha helyettem is próbálna megfelelő szükséges ismereteket megszerezni róla.
Hát, nekem az ilyesmi nem mondott sokat, a szemek, az arc olvasása pedig általában több, mint félrevezető, holott mennyi gondolat nyüzsög egy fejben, aminek az ismerete nélkül minden kimondott szóról csak árnyékjelentést képezhetünk, de kiteljesedett valóságában nem ismerhetem a jelentés ideálját.
Túl nagy jelentőséget tulajdonítok mostanában mindennek. Nem érzem jól magam itt. Ennek ellenére nem nézek rá barátságtalan haraggal, hidegen és ellenségesen, mégiscsak valahol, valaha volt arra lehetőségünk, hogy egy társasághoz, egy réteghez tartozzunk, és noha a Halálfaló-rend elméletileg az arisztokrácia korává fejlesztené a jelent, elszigetelt fénypontok vagyunk, akik egymással sem mernek kommunikálni, hacsak nem vagyunk makulátlanul feddhetetlenek, márpedig a mi korunkban már senki nem lehet az.*
-Kérni szeretnék tőled valamit. Bár ez így helytelen, mert az apám kérné ezt tőled, de végül is én vagyok itt-*az apámhoz hasonló aranyvérűek soha nem intézkednek személyesen. Tiszta marad a kezük. Meg tudom érteni a hozzá hasonlókat, még akkor is, ha azonosulni képtelen vagyok amióta a józan eszem tudom. Kellemetlen ez a pillanat, hiszen melyik aranyvérű lány szereti, ha indokolatlanul ugráltatják, ezért igyekszem óvatosan megválogatni a szavaim.*
-A fivéred nemrég járt nálunk, és kért valamit az apámtól, ami azonban csak mostanra készült el, erről volna szó-*egy könyvnek karcsú, lapos, közepes méretalakú csomagot veszek elő a táskámból, fekete bársonyba kötötték gondolom szorgos házimanó kezek, nincs rajta egyetlen hiba, se egyenetlenség sem, varázslatra fedi fel a belsejét, mint minden igazi érték.* -Nem tartja tanácsosnak baglyokra vagy házimanókra bízni, ezért arra kért, hogy neked adjam oda.
*Figyelmesen pillantok rá, a reakciói aligha lesznek kedvezőek, holott semmire se vágyom kevésbé, mint újra egy lány érzékenységével bajlódni. Rengeteg figyelem és energia, egy olyan célért, ami se őt, se engem nem érdekel különösebben, mégis mi osztozunk az ügyön.*

Athalea Lestrange

*Őzbarna szemeiben egészen más világot látok, mint ami körülvesz minket, de azt hiszem, nem mernék közelebb menni ehhez. A valóság elég dühítő és döbbenetes a számomra ahhoz, hogy még további furcsaságok és anomáliák tapasztalatára ne vágyjam. Amennyiben elszórakoztatja saját magát, úgy csak az én dolgom könnyíti meg. Szinte üdítő, hogy valaki olyasvalakivel beszélek, aki nem akar már a második mondatával megmenteni engem a saját közönyösségemtől és arroganciámtól, vagy nem próbál meg önmagát kiforgatva teljesen hiábavalóan megalázni, hiszen az ilyesmi nem sikerülhet, mert nincs olyan dolog, aminek hitelt adhatnék más szájából hallva és derogálva engem. Nem tesz nyugtalanná így a viselkedése, főleg, hogy úgy látszik, átmeneti jellegű a dolog, a felesleges ingerek ellen védekezik csak, és visszatér hozzám és a problémához, amikor szükséges. Mindazonáltal figyelemreméltó jelenség, emberileg és pszichológiailag.
Két határozott biccentéssel és egy megakadályozhatatlan fél mosollyal jutalmazom a kifejtését a brit kékről, különösen kivívja az elismerésem azzal, hogy ismeri a két fajta közötti különbözőséget, és Mephistot is jó helyre helyezi a fajták között. Összekeverni nem bűn, hiszen a testalkatuk és nagyon hasonló, és noha azt állítja, hogy nem szakértő, kíváncsi lennék még további gondolataira is róluk, hiszen hamarosan itt a tavasz, a macskák pedig, hacsak a gazdáik nem gondoskodnak az ellenkezőjéről különösen termékeny hangulatba kerülnek, és a karthauzi házasítása a brittel bizonyosan szemnek kedves utódokat hozna. Az új élet teremtésének a lehetősége ebben a formában sokkal jobban érdekel, mint a sajátom elmérgeződő tetemének az újraélesztése, a hamuból és porból való újbóli emberteremtés. Sajnos azonban mással kell foglalkoznom, megoldani ezt az új, vártatlan problémát, amit elém tár.*
-Úgy véltem, véltük, hogy találkozol vele gyakrabban, ezt sajnos nem tudhattam, hogy nem így van-*mit ahogy az apám sem, de ez teljesen részletkérdés. Év végéig azonban nyilvánvalóan nem várhat a dolog, hiszen egyrészt akkor Lestrange, az idősebbik számon kérné, vélhetőleg indokolatlan agresszióval, márpedig éppen elég a feszültség ahhoz, hogy ne kívánja még többet, másrészt apám sem lenne elragadtatva tőlem. Igaz, most ez alig-alig érdekel, de próbálom felébreszteni a korábbi tiszteletem, az érzés-emlékeim arról, hogy milyennek is kéne látnom a világot, így nem mehetek el e ténynek a figyelembevétele mellett.*
-Ez nem lesz jó megoldás.
*Mondom ki a nyilvánvalót, miközben meghökkent ezzel a mondatbefejezéssel, annyira... nem elegáns. Nem lehet minden tökéletes, még akkor se, hogyha úgy szeretném.*
-Nem lenne szerencsés, ha én írnék neki, még kevésbé, hogyha szóba kerülne az irat. Megtennéd kérlek, hogy írsz neki egy baglyot, amiben idehívod? A birtok kapujához, vagy Roxmortsba, hiszen te mégis a húga vagy, én pedig egy idegen. Elég titokzatoskodónak tűnt apám szerint, mint aki szeretné, hogy családokon belül maradjon ez a dolog.
*Bár elég meglepő, hogy nem találkoznak. Igaz lehet a feltevés, a pletyka, hogy nem feltétlenül harmonikus a viszony köztük, nem is tudom kitől hallottam, de az ilyesmiben senki nem lehet biztos. Az aranyvérű családok, mint a mienk is, túlságosan egységes fellépést tanúsít ahhoz, hogy nyíltan ki lehessen jelenteni, nincs meg a megfelelő viszony az egyes tagok között. Athalea reakciója azonban határozottan megerősít abban az elgondolásomban, hogy az ő személyes érdekében jó lenne, ha felhagynék a dolog forszírozásával és engedném, hogy megfeledkezzen erről a találkozóról, visszatérhessen a macskájához és az ábrándjaihoz. Talán ha, ahogy Smith is megfogalmazta, nem lennék ennyire közönyös mások iránt, ezt is tenném. Hagynám, hadd menjen a maga dolgára, félretéve az alapvető óvatosságot. Egy ember kedvéért a feladatot. Ezt tenné egy Griffendéles, egy Hugrabugos, egy Hollóhátas. Illetve nem, egy Hollóhátas, ahogy a tapasztalat megtanított rá a toronyban, inkább ellopná a kérdéses holmit, hogy ő maga tanulmányozhassa. Attól, hogy az ész házába kerültek, a legtöbbjük még nem kapott jellemet, egyediséget, méltóságot, kiforrott logikát, sajnos, vagy éppen szerencsére, voltaképpen nézőpont kérdése.*
-Kérlek. Leköteleznél vele.
*Sajnálom Athalea, bármennyire is nyilvánvaló az ódzkodásod, nem adhatom fel ennyire egyszerűen, mint ahogy szeretnéd, és nem beszélgethetek a macskákról sem veled, mint ahogyan én szeretném. Ez a kényszerhelyzet azt hiszem mindkettőnkből kihozza a legrosszabb viselkedési formát. Te őszintén sértettnek látszik, én pedig egyáltalán érzem otthon magam a szituációban. A diplomácia, a családi ügyek, a hírnév fenntartása mindig is a bátyám feladata volt ebben a családban, semmi közöm az ilyen helyzetekhez. Nem ez a tökéletesség útja, még ha a pillanatnyi állapot annyira idealizált is. Borzongom ettől.*

Athalea Lestrange

-Ez nagyszerű volna-*fejezem ki egy finom főhajtással felé a megkönnyebbülésem és hálám, de azért nem ragadtatom el különösebben magam, hiszen egészen biztos vagyok, azért itt még nincs vége a diskurzusnak, bár igen komoly eredménynek könyvelem el, hogy hajlandóságot mutat felvenni a kapcsolatot a bátyjával. Talán rosszul ítéltem meg a kapcsolatukat, talán csak egyfajta kihívás volt a részéről, teszt, amivel az alkalmasságom mérte a figyelmére, vagy egyszerűen csak hagyta magát meggyőzni a dolog fontosságáról, átérezte és elfogadta. Nemes jellemre vall, örülök ennek, még akkor is, hogyha némi finomításra természetesen szorul még a megegyezés, egy öröm sem lehet teljes azonban a nyilvánvaló óvatosság nélkül, amivel tovább vizsgálom az arcát, a gesztusait, hosszan, figyelmesen és merőn szemlélem őt, ami valójában nem túl udvarias tőlem, de olyan ritkán kényszerülök arra, hogy szemtől szembe egy emberre figyeljek, hogy ennek minden pillanatát újként élem meg, mivel a társalgásunk közel sem olyan egyrétegű, egynemű, mint amilyennek szeretném.*
-De kérlek, ne említsd a csomagot, szeretném, hogyha a levelet átolvasnák is, mikor kimegy az iskolából, bár aranyvérű vagy, de újabban ez sem jelent teljes biztonságot, ne lehessen tudni belőle, hogy mi a cél. Akármilyen okot írhatsz, nem bánom, a helyzet úgyis tisztázódik, ha idejön. A legjobb az lenne, hogyha valami személyes okot, konfliktust, problémát használnál, hiszen az érdekli a legkevésbé az illetékteleneket. Ha érintőlegesen belefoglalod a nevem, az még nem jelenthet problémát, és jelzés lehet a számára, de konkrétan még nem derül ki belőle, mi a cél. Feltételezem, ő sem szeretné, és bizonyára számít valami megoldásra.
*Az arca megint egészen elbájolódik, lágy, finoman metszett vonásain távoli gondolatok árnyképe borong, mint az otthonos, sziklás, tengerparti tájon a köd, éterivé árnyalva az amúgy emberi lépték szerint szép és megkapó vonásokat, különös homállyal telítve a szemeit. Ennek ellenére élénk marad a tekintete, nem úgy, mint a belépőjekor, amikor teljesen más síkban és értelmezésben létezett, mint én, most a csomagra néz, ez még indokolt, aztán újra rám, a karomra.
Megfeszítem magam, de nem nyílok oda. A legnagyobb gyengeség lenne így elárulnom magam, mintha szégyellném a bélyeget, holott az áldozata vagyok, ezért nem tartozom elszámolással. Neki se, se senki másnak, bármit hisz és gondol erről, ez egy olyan intermezzó, egy lehetséges továbbfejlesztése a beszélgetésünknek, ahova nem fogom hagyni, hogy elfajuljunk. Ez a dolog az én magánügyem, nem keveredhet ebbe bele, hiszen teljesen más, ez üzlet. És üzlet is marad, még akkor is, hogyha a beszélgetésünk könnyebb, felszínes irányt vehet majd.*
-Ó, ne aggódj. Sokkal egyszerűbb lett volna a számunkra, ha csak a kedvedért idejönne, de ha így áll a helyzet, hogy kerüli a találkozást veled, akkor joggal bízhatunk abban, hogy érteni fogja, hogy mire megy ki a játék.
*Legalábbis bízom az értelmi képességeiben, hiszen voltaképpen egy másik aranyvérű fiúról van szó, aki, ha elég tájékozott vagyok, a családfő szerepét is betölti a jelen időkben, mi több, a Sötét Nagyúrhoz való kapcsot is jelenti ennek a nemes vérnek, amit ők képviselnek. Noha, az iskolai véráruló és közönségességben otthonos személyekből okult tapasztalatok alapján már ebben sem lehetnék biztos, semmiképpen sem sérteném meg azzal Athaleát, hogy olyasmit feltételezek a bátyjáról, hogy méltatlan volna a rangjához és a nevéhez.*
-Valóban fontos.
*Derülten hunyorítok, ahogy rájövök, hogy milyen kíváncsiság fűti ezt a kérdést, mintha törékeny burkából hirtelen előjönne, hogy több, nagyobb felületen tapasztalja meg a valóságot. Vajon az izgatja, hogy a bátyja miért találkozik másokkal, vagy olyan egyszerű motivációja van, hogy ő is részt kíván venni benne? Esetleg a sértettség motoszkál ott valahol, ami nehezményezi, hogy amíg vele nem tartja a kapcsolatot az elmondottak alapján egyáltalán, úgy másokkal hogyan és miért. Nem szeretnék egy kicsinyes bosszú eszköze lenni, mégse látom okát, hogy emiatt visszatartsam a választ.*
-Személyesen jelent meg a kúriában, de azt állította, hogy több ilyen alkalomra nem lesz lehetősége, ami tekintve az ő politikailag erősen befolyásos helyzetét nem meglepő, hiszen a családom jelenleg nincs olyan státuszban, hogy titkokat tarthasson vissza. Egy alkalom esetén még állíthatják, hogy udvariassági látogatás volt, de a fivéred önkéntelenül is magára vonná mások figyelmét, ha többször is járt volna ott. A magam részéről nem tudok biztosan, hogy mi a célja azzal, hogy elkérte apámtól ezt-*érintem meg a csomagot*-mert közvetlenül nem avattak be, de a magam következtetéseit levonva úgy gondolom, hogy a varázserő, képességeivel kapcsolatos eredetkutatást végez.

Athalea Lestrange

-Sajnálom, ha sokat kell kérnem.
*Visszafogottan válaszolok elgondolkodó megállapítására, ami nem fejez ki semmilyen indulatot, érzékelhető érzelmet, mégis a megfogalmazása, ez a két szavas mondatdarab oly sok mindent kifejezhetne. Pusztán azzal, ahogy meg lett fogalmazva. Bár nem én kérem tőle továbbra sem, úgy érzem felesleges volna erre újra felhívni a figyelmet, értette elsőre is, de jelen pillanatban én vagyok itt, én képviselem a kérést.
Bár ne tettem volna. Nemet kellett volna mondanom, de az ilyen lehetőség nincs benne a viselkedési elvárásoknak, egyszerűen nincs olyan, hogy nemet mond. Sóhajtok. Reméli értem. Hogyne érteném, noha a megértés részhez szükség volna néhány sejtés teljes és bizonyos tisztázására, amire kitérni azonban módfelett udvariatlan lenne.*
-Mindent és mindenkit ellenőriznek, keresik az árulókat-*felelem kurtán, érzékeltetve a kelletlenséget, ami azonban már sejteti, hogy megértő leszek és elfogadó ebben a kritériumban.* -Ahogy jónak látod Athalea, de kérlek tartsd szem előtt a célt, hogy minél kevésbé legyen érthető és egyértelmű külső szempontból, hogy ez a találkozás mennyire fontos bárkinek is.
*Tehát voltaképpen csinálj, amit csak szeretnél, csak sokkal színesebben, átélhetőbben megfogalmazva, úgy, mintha valójában én határoztam volna meg, holott nem így van. Szükség van ezekre a látszat-körmondatokra? Természetesen a palotákat faragott kövekből kell építeni, míg egy kunyhóhoz elég a vályogtégla is, de ahhoz, hogy kifejezzük és megértessük magunkat valóban szükségünk van arra, hogy ily módon körbe járjuk a problémát. Jól esett volna csak annyit mondani, hogy persze, csináld csak? Nem, hiszen akkor meg se próbáltam teljesíteni a rám rótt elvárásokat, az pedig, hogy a bátyja milyen megkötést adott neki, igazán nem kellene, hogy az én problémám legyen. Nem jó ez így, hogy megakadályozhassa, hogy a neki szánt csomagot akadályozza, következetlen és ostoba hozzáállás, egy kapkodó, nem alapos, nem szisztematikus ember jellemzője, vagy csak olyané, aki nem gondol eléggé távolra a jövőbe, nem érti eléggé az ok-okozati összefüggéseket. Persze, egyáltalán nem volna meglepő, ha így lenne, de az se, hogyha tévednék. Újabban egyre többet tévedek, azt hiszem, ezt annak is köszönhetem, amire Malfoy oly szívesen felhívta a figyelmemet, ha az embereket nem, mint érzelmi lényt tekintem, hanem mint logikus szisztémákat, akkor semmiképpen sem jutok közelebb a megértésükhöz. Most hirtelen ezt nem is bánnám, a megértés nem egy olyan erény, amit szívesen gyakorlok, inkább csak egyfajta kényszer.
De hogy ezt a kényszert továbbvetítsem a lányra, aki itt áll előttem Mephisto ismerkedő, de diszkrét rajongásától övezve, igazán nem volna etikus, ezért hagyom. Hagyom, hogy csak nézzem, elengedem a kikötéseket, nem ragaszkodom a saját elképzeléseimhez. Mi értelme volna őt rákényszeríteni valamire, patthelyzetre kényszeríteni a saját családján belül? Bár nem vagyok egy tipikus mártír alkat, hiábavalónak látszik az, hogy kényszerítsem valamire, amit nem akar. Zavart tekintete szép, merev, higgadt vonásai fölött nem mondhatnám, hogy meghat, inkább elfogadom a külső burokba csomagolt gyönge, emberi lény óhaját.*
-Óvatosan a szavakkal-*jóváhagyólag biccentek, de a következő szavai megint csak előhozzák belőlem az elemzőt, noha meg akarom védeni a semleges álláspontját a tudatommal, a szavaim valahogy nem az én szavaim, anélkül fogalmazom meg őket a hallottakra reflektálva, hogy különösebben gondolkodnék a jelentésükön.*
-Igazán örülnék, ha elkísérnél a találkozó helyére és idejében-*nem hiszem, hogy bármi ilyesminek örülni tudnék alapvetően, de a puszta kíváncsiság, hogy mit reagál a szavaimra az eddig tőle látott gondos, alaposan felépített ellenvetés után, amit leromboltam, érdekel valami újszerű, valami reakció, olyasmi, amire nehezen számíthatott előre. Ehhez olyan szavakat kell használnom ugyan, amiket nem mondanék magamtól, a gondolataim új irányt vesznek, és máris egy kísérletben vagyunk, ahol a viselkedése lesz a produktum, az én szavaim pedig a reagensek. Közegnek az arcát választom, ha el akar nézni mellettem, hát tegye, de én odaadó figyelemmel tanulmányozom a vonásai, várom, hogy sötét szeme engedjen az unszolásnak, és őzbarna mélyébe tekintve talán tanulhassak belőle valamit.*
-Így a te vágyad is teljesül, hiszen látni szeretnéd, mégsem kell a postást játszani, de ugyanakkor a jelenléted igazolja a levelet is, a tényt, hogy nem csak felhasználtam a neved eszközként, és elloptam az írásod egy bűbájjal, hanem valóban te hívtad ide, és valóban szükséges volt, indokolt az iderendeléssel. Ezzel mentesítenéd magad mindenféle vád alól, nem lennél postát se, és beszélgethetnétek is, alighanem, mint aranyvérű, főleg, ha a bátyáddal találkozol, a faluba is lemehettek, ha már egyszer itt van.
*Érzem, ahogy a kaján figyelem minden sejtemet áthatja, annak ellenére, hogy milyen könnyedén, szinte behízelgő hangon fogalmazok. Igen, tudom, érzem, sejtem, hogy hazudik, a bátyját legszívesebbe nagy ívben elkerülné, a mondatainak egybefűzöttsége, az indokolatlan emlegetése mind ezt sugallja. Önmagát ejtette csapdába az anyám felemlegetésével, azt hiszem nem volt fair dolog tőlem, hogy tiltakozásra kényszerítettem. Most már mindegy, igazán érdekes. Közönyös vagyok. Smithnek legalább ebben igaza volt, átkozott, metamorf bőrét is legszívesebben elnyúznám, hogy méltóbb hasznát vegye a varázstársadalom különös mágiájába, amit kár egy Hugrabugos csitribe pazarolni.*

Athalea Lestrange

*Talán tényleg nem kéne provokálnom. Ahogy rám néz, meghátrálásra késztet a tekintete, holott nem is közelítettem felé, egy helyben állok a pad mellett, amióta csak felemelkedtem ültömből, hogy ne hozzam egyikünket se kényelmetlen helyzetbe, mivel neki szemlátomást nem volt szándékában mellém telepedni. Legfeljebb Mephisto az, aki engem képviselve szinte a testi közelségébe férkőzött, de ebben aligha vagyok én hibáztatható, hagyom leperegni merő nézését, erős, kifejező tekintetének könnyű „nem”-et felelni pusztán a testbeszéddel.
És talán erre felel ő, lehunyja a szemét, gyöngén, esendőn a kopott kövek között, a sövény mögé rejtett ablakos folyosón diáktársak vonulnak, moraj, az égen acélszürke felhőszörnyeket mozgat a szél, dementorok köpenyét sejtetik az önmagukba csavarodó pazar felhőtornyok, Athalea pedig mindezek elől elzárkózva, lehunyt szemmel torpan meg a pillanatban. Mintha nem hatna rá az idő, nem létezne jelen, múlt, sem a kérésem, sem a bátyja, sem az apám, sem a háború, semmi, semmi nem létezne rajta kívül. Én sem. A létezésem ilyetén figyelmen kívül hagyása, a testéből való könnyed eltávolodás olyan emberietlen, amit nem feltételeztem volna róla, és ha őszintén hallgatnék az indulataimra, megállapíthatnám, hogy bosszant engem, a büszkeségemet érő provokáció, a hiúságomnak szóló kritika, egyáltalán a létezésem értelmének durva és modortalan megkérdőjelezése. Nem számít semmi, semmi, amit mondhatok erről a dologról, annyira se érdekli, amennyire engem se, de az udvariassági kötöttségeket is gyakorlatilag lelöki magáról. Érzem, hogy az indulat megtalálja a maga rejtett útjait bennem, ahogy a sokféle düh keveredve talált magának egy alanyt, egy áldozatot, aki ugyan valóban megsért, de mégis... nem érzem úgy, hogy neki van igaza? Nem gondolom, hogy a létezésünk ezen percei valóban haszontalan naplójegyzetekké fakulnak, anélkül, hogy a margóról értelme volna beemelni őket a tudásanyagba? Dehogynem. Kettőnk közül azonban úgy látszik, neki van bátorsága így hátat fordítani a dolognak, én tovább figyelem, epedve a pillanatot, amikor felnyílnak majd azok a szemek, és a szempilláinak árnyékában a kitágult pupilla mélyén még a gondolatok árnyéka látszik majd, és lassan-lassan visszatér a valóságba, összeszűkül majd a tág, sötét rés, hogy minél kevesebb helyen érhessen be a külvilág, a kelletlen. Megvárom ezt a pillanatot a válasszal, ráérünk, most még igen, annak ellenére, hogy a válaszom sürgető a maga józan, higgadt módján.*
- Szerencsés volna, ha már ma elküldenéd neki a levelet, igen, akár most is. Elkísérhetlek egy alkalmas terembe.
*Ahol zavartalanul írhat, a zavartalanságát pedig készséggel biztosítom. Mások azért nem képesek arra, hogy ilyen szinten elfeledkezzenek rólam, de talán csak én érvényesítem jobban az akaratomat máskor, mint most. Valahogy nem látszik helyénvalónak vele szemben az akaratoskodás, és ezt a pillanatnyi gondolati elgyengülést nem tudom mire vélni magamban. Rajtam kívülálló okai kell, hogy legyenek, amiket természetesen fel fogok számolni, de most még nem ennek van itt az ideje.
A pillantását fürkészem, ahogy ő is engem néz, nagyon fura nekem Athalea, még akkor is, ha Mardekáros és hat évem volt megszokni a jelenlétét, mintha soha nem láttam volna, az egyentalárnak hála soha nem emelkedett ki a többi zöld szegélyes varázsló és boszorkánytanonc közül, egy volt azok között, akik az én házam, tehát a maguk sajátos módján az én közösségem részét képezték. De hogy személyesen miért nem láttam benne soha semmit, alighanem az én hibámul felróható. Szűklátókörűség, bár miért akartam volna látni egy embert a többi közt, amikor összességében nem és nem érdekeltek? Mindegy már, nagyszerű lehetőséget teremtett ez az alkalom arra, hogy lássak, hogy megvizsgáljam, ilyen közelről, ami egyszerre egyfajta gondolati távlat is. Tetszik, valamiért, a maga megfoghatatlan, emberi módján tetszik, holott nem gondolnám, hogy a nyers erő, az alkímia és a bájitaltudományok tanulmányozása terén elég beható ismeretekre tettem szert ahhoz, hogy újféle gondolati irányt válasszak magamnak, de Athalea arra késztet a maga megsajdult létezésével, hogy ilyesmibe kezdjek. Provokáljam, figyeljem és hallgassam őt. Jegyezzem a válaszait, a reakcióit, ahogy rezzenéstelenül fogadja a sorsát azt sugallja, hogy talán már készen is áll a visszavágásra, arra, hogy megalázzon önnön ötletem értelmetlenségének fegyverré csiszolásával, de nem teszi, talán nyertem. Gondolkodik, vár a válasszal, akárha szándékosan tenné, pedig biztos vagyok benne, hogy a szavaim megütötték, meghőkölt. Nem láttam, de hinni akarok ebben, hogy jól láttam, jól értelmeztem, magányos óráim megszokott félmosolyával az arcomon figyelem, ahogy változik, nem kívül, hanem belül. Nagyszerű, ha meg kell gondolnia a választ máris azt jelzi, hogy ő legalább gondolkodik, nem ugrik fejjel valami olyasmibe, ami nem akar, keresi magának a lehetőséget, mohó kíváncsisággal várom, hogy mit talál.
Hát persze. Hogy semmit sem. A diadal üres, jóváhagyólag biccentek, nem élvezem ki.*
-Akkor már csak a bátyád válaszát kell megszerezni, hogy mikorra várjuk. Az előcsarnokban találkozunk majd az ő időpontja előtt mondjuk egy negyed órával?-*kérdés-ízű iránymeghatározással tárom elé az elképzelésem. Milyen büszke, ahogy tartja magát, elvágva az érzelmi, ösztönös koloncokat, nem beszél mellé, nem kíváncsi, nem kérdez, nem akar hozzám furakodni, nem akar érteni semmit, csak túlmozdulni ezen az egészen. Ha szárnya lenne, most bizonyára elrepülne, de nincs.* -Visszamenjünk a Hollóhát klubhelyiségbe megírni, bár a jelszót én se tudom, így okvetlenül várakoznunk kellene, vagy valamelyik terembe?-*penna, pergamen van nálam, vélhetőleg nála is, mozgásba hozom a dermedt pillanatot, mellé lépek, hogy elinduljunk vissza az iskolába, a többiek közé. Mintha meghasadna valami csend körülöttem, érzem, hogy átjárnak a hétköznapibb érzések, a bosszúság a hálóterem miatt, a házi feladatok közönséges problémája, és más, hasonló, elhalasztott dolgok, amiket úgy tűnik, kizártam valahogy a figyelmemből.*

Athalea Lestrange

*Ritmustalan szavainak disszonanciáján túl én vagyok az egyensúly, a józanság, a szilárd és makacs akarat, céltudatosság. Emlékeztet Athalea egy kissé Dracora, annak ellenére, hogy náluknál különbözőbb személyeket biztos nehéz lenne mutatni, de mindkettő blokkol és fagy a közelemben, mint a tiszta vízbe cseppentett izzó matéria, összedermednek, burkot húz a felszínükre valami erő, amit aztán én török át. Hogy miért és hogyan, elképzelésem sincs erről, megint csak egy elmélet, éppen olyan ostoba és kibogozhatatlan, mint az összes többi, amit azóta építek, hogy céltalanná vált a lét, legalábbis erre az évre. Nem érdekel semmi magasztos, de forrón sóvárgok utána, a célért, ami irányba vezeti a gondolataimat, a felismerésért, ami majd megvilágosít mindent. A jelre vágyom, ami megszakítja ezt a kapálózást, ezt a küldöncséget. Mert én is csak postás vagyok Athalea, egy másik akarat postása, engem is megtört valakinek a személyes érdeke, ahogy a te életedbe is beavatkoztam én, illetlenül és helytelenül szerinted.*
-Valóban.
*Barátságosabb? Gondolod, hogy barátságosabb környezetre van szükségünk, mint a lassú hévvel izzó gyűlölettől és szánakozástól fortyogó klubhelyiség légköre? Hangulatosnak tényleg hangulatosabb, ez vitathatatlanul, meg legalább a kíváncsi szemek feddő tekintetétől is megkíméljük magunkat. Szinte hallanám a holnapi gondolatokat arról, hogy vajon mit szövetkezett Lestrange és Lamartin, nevetséges, de a Smith ügy után teljesen nyilvánvaló, hogy nincs olyan épeszű megmozdulás ebben a kastélyban, amit a legtöbben ne röhögnének körbe valami álságos és gyalázatos módon, legyen az akármilyen közönséges.
Úgyhogy elindulok vele, mellette, vagy inkább előtte ahogy próbál nekilendülni, megfordulni, de mintha nem igazán kapaszkodna megint a testéhez a lelke, eltávolodott. Különös, nagyon különös és egyre különösebb és érdekesebb lesz az idő múlásával, nem veszti értelmét ezzel foglalkozni, de ha többet úgyse beszélünk, mert valami lányos neheztelés befészkeli magát a lelkébe, akkor nehezebb lesz megérteni ezt, mint egy alkímiai jegyzetet. Bár kiábrándító, hogy ismét nem az ember maga érdekel, a probléma, ami a háttérben, a mélységbe húzódik, hiszen az valahol minden magamkorú fiatalnál ugyanott ered, inkább a mód, amivel megéli ezt, az emberi természet változása, torzulása, a szellem, a lélek bizonyítéka az ilyen reakciókban lappanghat. Talán a szenvedés nemesít tényleg, annak ellenére, hogy tehetetlenné bénít. Nem a tökéletesség útja, hiszen az nem lehet tehetetlen, de messzire, megint messzire szaladtam gondolatban, amikor az egyszerű valóság még mindig nincs megoldva.
Mephisto hívja fel erre a figyelmem, holott már majdnem  a folyosóra értünk, ahol a szürke köveken a szürke macska könnyedén elveszik, most azonban még tisztán látszik, ahogy megmerevedik egy bokor előtt, aztán elégedetten nyújtózik, puha mancsaiból a kecses karmok a földbe vájnak, jobbra-balra leng az izgalomtól a farka vége, aranysárga szeme éppen úgy követi a kis brittet, mint egy közel sem előkelő és nemes gavalléré, akiről pontosan tudjuk, hogy mit akar egy tisztelt vagy éppen tisztességtelen hölgytől. Ejnye, nem vall jó házból való macskára, de ha egyszer meghagytam kandúr mivoltából, az ezzel járó felháborodással számolnom kell és számolok is. Kettőnk közül legalább ő tudja, hogy mit is érlel a közelgő tavasz a számára, ha már nekem fogalmam sincs róla.*
-Valóban hasonlítanak-*nézem meg nekem a zöld szemű kedvencet, viszonzom egy macska pillantását, ahogy Legendás Lényeken tanítják. A famullus állatok értelmesek, ez a biccentés pedig még több értelmet sugall. Nem közönséges tenyészmacska, alighanem nemzedékek óta varázslókhoz és boszorkányokhoz tartoznak az ősei. Igazán szép, kedves és előkelő, ahogy velem végez, bizonyára teljesen ártalmatlannak ítél, hiszen a közönyöm gyakorlatilag elolvad előtte. Alázatossá és figyelmessé válok, mintha a macskák csakugyan istenek volnának, ahogy azt a misztikum őshazájában, Egyiptomban tartotta a köznép és a tudósok egyaránt.*
-Nagyon szép macska-*tolmácsolom Mephisto gondolatait, aki érdeklődve szimatol össze a lánymacskával, mindenféle kertelés nélkül nyilvánít tetszést a maga egyszerű, jól értelmezhető macska-nyelvén, a testbeszéddel, és a szívmelengető hanghatásaival.* -Fajtiszta és jellegzetes, régóta a tied lehet, ha ennyire figyel a hangodra, és rád. És hogy megtalált.
*És hogy egyáltalán kereste őt. Vajon tudod értékelni azt, hogy legalább a macskádnak kellesz, szüksége van rád, még ha az emberekben nem is találod meg a számításod? Draco mulatna ezen a gondolaton, sőt, bárki más is, senki nem gondolja, hogy így kellene megközelíteni a házi kedvenceket, érző, értő lényként, akinek legalább annyira szüksége van ránk, mint egy barátra, és ha beszélni nem is tudnak, érzelmileg többet adnak, mint akármilyen barát. Azt hiszem. Talán.
A folyosóra kanyarodok, csendesen lépkedek, a taláromat a szemből jövő hideg huzat egészen hátrafújja, az első terembe bepillantok, ami az utunkba akad, csendes volt és kihalt, nem is tudom tartanak-e itt egyáltalán órát, az ablaka előtt az udvar sövénye húzódott, eltakarva a kilátást, tökéletesen megfelelt. *

*Athalea ismétlése és gyorsan végigégő, az arcán, fakó bőrét átszövő kék erein cikázó öröm látványa olyan gyors és futó inger, mint egy gyúlékony matériába mártott cérnaszál lángra lobbant halála, piromániás gyönyör, én pedig, ugye, kevéssel is beérem. Elég egy mosoly árnyékával jeleznie, hogy mi egyívásúak vagyunk ezen a téren, a macskáink, az életünk, a kísérő szellemek körülöttünk, a hangok, a képek, amikkel gondolunk, sajátos távoliságot jeleznek. Akárha mi is a függőleges metszetű résen keresztül élnénk meg a mindennapokat, csak az ingerek egy szűk spektrumát engedve át, és abban is tetemes hányad a legjobb társunkra jut.
Őrülten csapongok, ezt teszi velem szótlansága, a csendje. Mintha üres volna, vagy inkább kiürített, felhajtott kehely, félbevágott gyümölcs kifacsart, komor héja, minden rostjában rémületesen halott, mégis az élettel egyfajta haláltusát vív a létezése.*
- Igazán? Megválogatod, hogy mire érdemes emlékezned.
*Ebben nem hasonlítunk. Mindent felró a tudatom, véres pennával karcolja a koponyámra az elhangzottakat, a képeket, az adatokat, a célokat, a számításokat, irányokat, a szomorú történelmet, az elfajuló jelen minden új hangját. Nem kottáz, ó nem, semmi zeneszerű nincs az egészen, egyszerűen csak karcolja a mondanivalót.
Hogy van-e még mondanivalón egymásnak az nehezen megmondható, én már sokat beszéltem, túl sokat hozzád. Ezek a szavak persze nem azt célozták, hogy felelj rájuk, hanem, hogy rábírjanak valamire, és végül győztem. Győztem? Mit nyertem általad, pontosabba, mit fogok nyerni általad? Egy papirost, amit elküldesz, ami egy találkozót hoz nekem, de semmi többet. Nem nyertünk, tudod, megint játékszerei lettünk a hatalomnak, aminek nem akartunk. Itt kapcsolódik össze minden, rajtunk és bennünk, ezen az átkozott pillanaton keresztül. Taszít engem is, nem csoda, hogy elhervaszt téged. Gyönge virág vagy te Athalea, fogalmam sincs, hogy maradtál életben ebben az évben, persze, láttalak korábban virulni, de mind tudjuk, hogyha egyszer belekap a láng a száraz anyagba, szempillantás alatt elfogyasztja, édesmindegy, hogy milyen volt annakelőtte. Csak a jelen számít. A jövő sem. Nekünk nincs jövőnk, külön-külön sem, összefogva, együtt sem, hiszen hallgatagok vagyunk, két emberi sírgödör, a gondolatok temetője. Állítasz keresztet nekik? Fekete szirmú rózsát hordasz magadra?
Komolyan viszonzom a visszapillantását, bátorítón, ahogy a kilincsre tette a kezét. Menj csak Athalea, essünk túl rajta, tudod, te is ezt szeretnéd, és én is. Becsukom az ajtót magunk után, kirekesztve a hangokat jobban ezúttal, mint ahogy azt a kedves sövény próbálta az udvaron.
Le se ülök, amíg megírja, noha pillanatnyi megtorpanása engem elbizonytalanított, talán arra vár, hogy megfogalmazzam? Nem ismerem a köztük élő nyelvezetet, nem vagyok beavatottja a szavaiknak, csak ő tudja, hogy mi lesz.
Elég lesz. Szerintem is, bólintok jóváhagyólag, ahogy a címert ráforrasztja a papírral, milyen súlyos, mennyire fekete, mennyire ítéletszerű.*
- Elkísérjelek?-*majd én is a szürke puhatalpúak után nézek, félmosollyal.* - Máris előrébb tartasz, mint más gazdák a felelősség megélésében.

- Aligha jelent problémát-*rázom meg kissé a fejem. Na és ha túlzott? Ez legyen a legnagyobb túlzás Athalea, a legkomolyabb bűn, amivel megvádolhatnak, de még elég fiatalok vagyunk ahhoz, hogy ne ez legyen. Bűn és ártatlanság, mindegyre pátoszban fürdő szavak jutnak eszembe rólad, gótikus fénybe vont hangulatokat élek át melletted, pedig, tudjuk, hogy nem ilyen vagyok. Gyakorlatiasabb, magasabb. Levetkőztem már magamról azokat az érzéseket, amik képessé tettek túlcizellálni a gondolatokat, gyorsabb vagyok ezeknél. Cselekszik a tudatom, és vele a kezem, gyarapítom a tudásom és gyakorlom a mozdulatokat, és csak most, melletted derül ki a számomra is, hogyha üresen hagyok egy pillanatot, ha megáll a kép, a létezés, akkor az én agyam is elborul, befátyolozódnak tiszta elméleteim, szellemképessé és fátyolossá válik minden.
Pedig tudom, hogy nem ez a tökéletesség útja. Talán most, hogy felismertem a problémát meg is szabadulhatok tőle, de mi legyen Athaleával. Nyilvánvalóan segítségre szorul külső látszatra, és még nyilvánvalóbb, hogy varázslóként nem segíthetek rajta, hiszen magamon sem tudok, és el se fogadná, mert a mi helyzetünkben nincsenek ilyen együttműködések.
Figyelem, ahogy rám néz. Végre énrám, noha nem törekedtem arra, hogy hangokkal, színekkel, harsánysággal és lendülettel magamhoz ragadjam a tekintetét, valahol mégis a hozzá intézett szavaim elismerése, hogy a figyelmét rámfordítja, bájosan mit sem sejtve arról, hogy mennyire bosszantott, amíg ezt nem tette.
Igaz, ez a bosszússág számomra is akkor vált nyilvánvalóvá, amikor megérzem a figyelmének kétkedő sugarát magamon, sötét szemébe pillantva a magam világosságával elkergetem az árnyékokat és újabb dolgokat látok, amiket nem értek. Nem, de legalább láttam őket, van élet a szemében, van öntudat ebben a bájos fejben, van benne valami rejtély, sötét szilánkok.
Csak meg kéne mozdítanom a kezem, hogy kiderítsem, mi szilánkosítja össze Athaleát. Mi teszi őt kaleidoszkóppá. Nem kéne sok. Csak néhány kérdés, szétnézni a családtörténetben, pár pletyka, és tisztán ott lenne a képlet, ami megfejti a lélek rejtelmeit. De nekem így az érdekes. Legalábbis most még így az érdekes, csak azt tudni, amit ő mutat. Nem sokat, sőt, nagyon kevés.*

- Nincs fontosabb dolgom-*hagyom jóvá a kitételét már-már elmosolyodva.* - Járjunk a végére-*akkorhát együtt, hiszen elfogadtad az ajánlatot a kíséretre. Nézem, ahogy ezt megpecsételi egy szájharapással, gesztusa a zavarnak, amit hát újra nem érthetek, de most nem is mélyülök el benne. Van még órád Athalea? Nekem még van, de elsétálok veled a bagolyházig, aztán vissza is, a csend pedig fátyolként követ majd minket, egészen bizarr élvezetet lelünk ebben olybá tűnik.
Éppen ezért meglep hirtelen közeledése, mert bár eddig sem volt túl távol, most hirtelen túl közel lesz, olyan közel, ami szinte már érintést tesz lehetővé. Akárha ember és ember között egy biztató ölelésre vágynak, idegenkedve szemlélem, remélem, ez nem így van, szörnyű csalódást okoznék neki és magamnak is, ha így veszíteném el a lehetőséget, hogy tovább figyeljem meg a létezésének sajátosságát.
Kissé lehajtom hozzá a fejem, hogy láthassam előre a szándékát, kipiruló arcát, felragyogó életét, a súlyos csendesség miatt drámai csak ennyire, legalábbis erről próbálom meggyőzni magam, noha semmi bizonyítékom nincs rá. Talán meg is cáfolja majd a következő pillanatban, hűvös kezeim értetlenül pihennek mellettem, a talár anyagához simulva, amíg kivárok, nem nyúlok a levélért, hiszen nem tudhatom még mi a szándéka vele. Várom a testének, a szájának vagy a szemének magyarázatát erre a furcsa lendületre, vagy csak a kérdőjelet a pillanat végére, amivel jelzi, hogy nem magyarázza meg, egyszerűen csak egymás mellé szegődünk majd a bagolyházig.*