Roxfort RPG

Apró, mugli osztályteremre nagyon hajazó helyiség, általános iskolából ismerős parafa faliújsággal, nem mozgó fényképekkel a falakon. Kétszemélyes, összefirkált padok, kényelmetlen székek. Ide belépve tényleg a mugli világban érzi magát az ember.

-...és még egyszer nyomatékosan hangsúlyozom, adják át a pajtásaiknak, az, hogy a délelőtti óra elmaradt bizonyos sajnálatos körülmények miatt, messzemenőleg nem  jelenti azt, hogy akkor a díszes társaság megengedheti magának, hogy nem jön el az esti pótló órára-*merő szigor vagyok, rigor-szigor, legalább, mint egy téli hidegben kintfeledett karácsonyi puding a maga teljes, reszketős bájában. A fiatalok felkeltek, dühödten a táskájukba csaptak pennát és egyebet, nem látszottak harmonikusnak, én pedig nem voltam igazságos. Mivel a csoportnak a fele jött csak el a vacsora utánra meghirdetett mugliismeret órára, ami délelőtt sajnálatos módon elmaradt... Merlinre is, elvégre elájultam és bevertem a fejem az asztalba, még mindig érzem, hogy a járomcsontom felett lilállik a hús, pedig elláttam mindenféle módon, ahogy csak lehetett. Szóval hiába minden, a csoport nem vette komolyan, hogy tényleg pótolni akarom az órát, én pedig nem éreztem úgy, hogy ezek után simogatnom kéne azoknak a lejmolósoknak az egóját, akiket pedig mégis ideevett a penész. Vigyék csak a rossz hírem. Csak bátran, csak rajta. Majd győzöm jóvátenni könnyen megválaszolható kérdésekkel... már ha én állítom össze a kérdéseket. Már ha év végén még élek. Már ha... marha. Lecsapva a pálcám az asztalra se lettem harmonikusabb, így felvettem, a tanári asztal mögötti ablakhoz léptem, kinyitottam a jellegzetesen bárányszagú skót esőnek, megtámaszkodtam a párkányra, leintettem a fényeket, amikor az a kopogás bedobbant az életembe. Ki a jó fene az ilyenkor?*
-Jöjjön be-*megfordultam, a folyosóról bejövő fényben is felismertem az alakját, azt hiszem, ez már valahol kóros lehetett. A letolást máris megúszta a kislány, ha véletlenül az ő csoportjának is lett volna meghirdetve az óra, akkor őt biztos felmentem. Körvonalairól az ember lányát... Én persze mimikrikvel láthatatlannal öltöztem, fekete garbó, sötét nadrág, csak puritán egyszerűséggel, nem mintha annyira jellemző lett volna rám.* -Csodálom a bátorságát. Nagyon utálnak a folyosón?

Pedig olyan jól indult a nap. McGalagony megdicsérte az órán, mivel nonverbálisan neki sikerült először elvégezni az Avis-t, s még ezt követően sem nagyon sikerült senkinek a sárga madárkák elővarázsolása. Qcrossnál is domborított egy nagyot a Silenciojával, s kezdte azt hinni, hogy ez lehet élete egyik legjobb napja. Ebédnél aztán megkapta a mugliismeret professzor üzenetét. Így szoktak kipukkanni azok az álom bubik, amik akkor törnek az emberre, ha úgy érzi, ma minden rendben lesz. Sosem szokták a tanárok behívni a diákokat, csak ha valami probléma van. Őt eddig csak Foley és Bimba hívta magához, de ma még a bájitaltan tanár is megejtett felé egy bátorító mosolyt, hiszen a főzete aqua zöld helyett türkiz lett, ami között igazán nem sok különbség van. Talán élete legnagyobb sikerét sikerült produkálnia még annak fényében is, hogy tudta, estére bizony nem irigyelt programja lesz. Úgy tűnik teher alatt nő a pálma. A dologban az volt a rossz, hogy bár nem volt baja Minticz-cel a professzor elfelejtette a levélke végére kanyarítani, hogy mégis miért szeretné látni. Volt egy sanda gyanúja.
Vacsora után első útja a professzor tanárija felé vette az irányt, a gondolatok és rémképek csak úgy forogtak a fejében. Nem érti a problémát, a büntetőmunkát már megkapta az elkobzó tanártól. Túl is élte, azt hitte ennyivel el is van intézve. De az élet nem fenékig tökpuding, ezért is toporog az ajtó előtt már vagy fél órája és adott időközönként bekopog. Ha nem jár arra egy hollós másodikos és közli vele, hogy a tanerő mugliismeret órát tart. Az utóbbi időben annyit ráncolja az orrát, hogy már csak reflexből is megy neki. Egy csücsörítős grimasszal küldi útjára az apróságot, ő pedig kelletlenül vág neki a folyosónak.
~ Ilyenkor órát tartani.... ~ elmélkedik magában, s komolyan kétségbe vonja a férfi épelméjűségét. Nem siet túlságosan, ha már idő közben véget ér az óra, úgyis találkozniuk kell a folyosón. Azonban semmi, néhány diáktársán kívül senkivel nem találkozik, s még a terem előtt is majdnem negyed órát kénytelen várni.

Mocorgás, majd ajtónyitódás és végül egy kisebb csoport diák tűnik fel. Egyikük ábrázata sem valami kedélyes, de valószínűleg az övé sem lenne az, ha ilyenkor kellene mugliismereten senyvednie. Neki speciel semmi baja a tárggyal, sőt. Idén azonban a sok változás mellett ebben is történtek változások, az anyag nagyon kellemetlen lett, így már őt sem köti le, meglehet talán, hogy emiatt hívatja? Tény, a legutóbbi beadandóval nem sokat törődött.
- Jó estét, Professzor! - köszönti a férfit miután engedélyt kapott a belépésre, s már kezdené is a magyarázkodást, amit olyan ügyesen bemagolt a délután folyamán. Van több teóriája is, hogy miért lehet itt, konkrétat azonban nem tud. Ám mielőtt még védőbeszédét megkezdhetné a férfi közbeszól. Meglepetten vonja fel szemöldökét és zöldjeit a férfira mereszti. Eleinte nem igazán érti, de a néhány pillanatnyi döbbent csönd és egy sóhajtás után haloványan elmosolyodik. Hátratekint válla felett a csukott ajtóra, mintha csak röntgenlátását és szuper hallását bevetve próbálna választ találni.
- Nem mondanám, csak úgy hétféle halálnemet hallottam. Az egész jó arány, nem? Piton professzor ennek a dupláját kapta, a... z új tanárokról nem is beszélve... - nem igazán kívánkozik ki az igazság, hogy a Halálfalókról beszél, de talán elég egyértelmű a célzás. Kicsit szélesedik mosolya, s bár tudja, hogy a neheze most jön, a térdei már nem remegnek. Ha másnak nem, saját maga számára valamennyit sikerül oldania a légkört.

*A pálca nem arra való, hogy csapkodjunk vele, mint az imént tettem, de még csak arra se, hogy úgy lengessük, mint minden valamirevaló tehetségtelen, utolsó mitugrász... sóhajtottam. Irányítani való a pálca, arra, hogy fókuszálja a varázst, két lámpának fényt adtam vele, miközben Shael olyan illedelmesen összecsukta magunkat ebben a hangulattalan teremben. Kicsit élveztem, hogy a kezemben az irányítás. Azt hiszem könnyű engem boldoggá tenni, nem kell lánc, korbács, ostor ahhoz, hogy eltespedjek az uralkodás élvezetében. Most már legalább lát és látom. Mennyire zöld szeme van, ilyen távolságból is szinte ragyog.*
-Honnan ismerhet ez a fantáziátlan banda hétféle halálnemet? Csak nem tegnap tanulták mágiatörténelemből? Nem, az már régen volt, inkább ma délután lehetett-*egész jó szórás és ha belegondolok, hogy mardekárosok egyáltalán nem is járnak az órámra, gyakorlatilag el kell ismernem a csoport képességeit, van bennük tehetség, van jövőjük. Akinek elképzelt halála van, annak akár élete is lehet tartalékban, tudom őket irigyelni.* -Még nem vagyok népszerűségem csúcsán. Majd amikor az ön csoportjában kiosztom a dolgozatokat-*visszalépkedek az asztalomhoz, az ablakot nyitva hagyom, a fáklyáknak nem fog megártani a szél, a hugrás kislány meg csaknem most és itt akar megfázni. Bár újabban mintha a varázsló-lányok is az egészen extravagáns rövidségű ruhákat kultiválnák, mintha nem is tudnák, hogy skóciában igencsak hideg van. Ah igen, skót  vagyok a lelkem mélyén, legyen hideg, legyen levegő, legyen szél és akkor bárkit befogadok a talárom melegébe. Nem most. Most nincs nálam talár se. Formában se vagyok. Végigsimítok a szemem alatti folton, csoda, hogy nem vertem ki a szemem. Amilyen szerencsém van simán belefért volna.*
-Na de, ha már egyszer témában vagyunk, örülök, hogy magácska nem lébecolta el a meghívást, mint az ifjabb korosztály az órára járást. Ez nekem és magának is nagyon jó. Amiről beszélni akarok az már közel sem ennyire derűs, kellemes... kér egy kávét?-*bele az éccakába, jól van Shannon, rontsd meg a diákot, ő se aludjon, mindazonáltal az asztalon feltűnnek a sötétszürke csészék, cukortartók, forró kancsó, gőzölög, nedves, nyirkos kávéaromát lehelve magából, kis csuporban tejecske, edénykében cukrocska, fedett köcsögöcskében mindenízű drazsécska...* -Szolgálja ki magát, ha már egyszer a házimanóknak ilyen füle van-*addig én kihúzóm a súlyosan beragadó fiókot az asztalból, pontosabban az ölembe rántom és kihalászom a dolgozatát. Szépen felcsavart, gyöngybetűk.* -Elolvastam az írását, de nem nagyon javítottam bele. Gyakorlatilag hibátlan, hogyha azt kértem volna, hogy a tavalyi tananyagot és szemléletet írja le, de így értékelhetetlen. Ön félvér? Vonatkoztasson el-*még valami kikerül az asztalra, alighanem ismerős lesz neki a kedves, kazettás masina.*

Bár a professzor hangsúlya nem kívánná meg, Shay ajkai újra és újra mosolyra húzódnak. Kellemetlen helyzetben van, kínjában teszi, de ez rajta egyáltalán nem látszik. Már most eldönti magában, hogy ha Minticz neveket fog kérni, letereli vagy teszi a hülyét, ahhoz kivételesképp ért, és nem mond egyet sem. Véletlenül tudna pedig néhányat. A mentésre azonban semmi szükség a férfi ugyanis másfelé érdeklődik.
- Ne gondoljon komolyra, az ilyenek, hogy ölelgetne meg egy durrfarkú szurcsókot vagy, hogy menne el egy mandragóra koncertre... - talán itt kellene abbahagynia - ... a kedvenceim a rágcsálna el egy cserép mérges csápfüvet és a pacsizna egy mérges muskátlival, voltak. De mivel érdemelte ki ezeket a bájos jókívánságokat? - kérdezi továbbra is magára erőltetve a nyugalmat, s minden kínlódását palástolva egy kis lazasággal próbál nem külső tüneteket mutatni. Valamiért kellemetlenül érzi magát kettesben egy tanárral. Itt. Talán csak azért, mert tudja, van egy kevés vaj a füle mögött. De talán, ha az kiderülne, Lumpslucknál ülne és nem a mugliismeret professzornál. Egyelőre nincs ok a parára, ennek okán lép közelebb néhány lépést, a tanári asztalnál áll meg. Nem ül le, jelzendő, hogy nem tervezett egy hosszúra nyúló találkát itt az éjszakában. Valószínűleg téved. De tartja még egy kicsit, hátha a professzornak kedve támad a témára térni. Nem is késlekedik a bevezetővel, amivel sikerül megint kicsit megijesztenie a hatodévest. Nem jó... végül is ezt már sejtette, ha agyon akarta volna dicsérni, azt az órán, mindenki füle hallatára mondta volna el és esetleg még pontjutalmat is kapna, hogy a Hugrabug csúfos szereplésén egy hajszálnyit javítson. A folytatás azonban vár.  Kávéval kínálja a hugrást.

- Nem, köszönöm - utasítja vissza a koffeint, azonban a tej magában egészen jól hangzik, mutat és hirtelen rádöbben, hogy ki van száradva a torka. Jellemző. - ...csak egy kis tejet. - motyogja, majd az utasítás szerint kiszolgálja magát. Nagyon reméli, hogy tejtartónak is megvan az a mágiája, hogy újratölti magát, mert ha nem, a tanerő hosszú éjszaka elé néz.
Vesz egy nagyobb levegőt a bírálaton, de nem keseredik el. Végighallgatja a férfit, nem vág bele, nem kezd el szabadkozni, leteszi a csészét, majd a tanerőre néz. Állja tekintetét, akárhogyan is néz most rá, tudja, hogy elb...rontotta a beadandót, de azt a maszlagot, amit újabban megpróbálnak nekik beadni, nem könnyű megemészteni, feldolgozni.
- Sajnálom Professzor, de azt a szemetet elolvasni sem vagyok képes, nem hogy kielemezni. Lehet, hogy másoknak megy az egyik évben érdekes és tiszteletre méltónak találni a muglikat, a másikban meg undorító csatornatölteléknek, akiknek a létre sem lenne jogosultságuk... de nekem nem. Ha ezért megbukok, na bumm. - dacoskodik egy kicsit, ami rá aztán tanárral szemben még sosem volt jellemző, de ez most egy ilyen dolog. - Talán, majd ha már visszaváltunk a régi... szemléletre... - motyogja már leginkább a tejének, a végét pedig már nem is lehet érteni, mert inkább elharapja. Tény, bizakodik abban, hogy ez a rémálom csak átmeneti állapot, de azzal is tisztában van, hogy ha lesz visszaváltás, az sem most lesz.
Kortyol néhányat, végül sóhajt egy nagyot.
- Sajnálom, ha ad esélyt újraírom, ha nem, akkor majd legközelebb, ha rókazsákkal is, de végigolvasom azt a... tananyagot - szíve szerint inkább szemetet mondana, de nem tudja a professzor mennyire tűri az ilyesfajta beszédet, és lányként nem is akar nagyon vulgáris lenni. Pedig tudna, tanítottak neki csúnya szavakat, bár használni fél őket, megjegyezte mind.
A walkman viszontlátására kettős érzések kavarognak benne. Élénken él még benne a büntetés, de másrészről örül, hogy kütyüje épen és egészségesen hever előtte. Kíváncsian vonja fel szemöldökét, kérdő tekintetét Minticzre fordítja. Vajon hogyan került ez hozzá? És most még tőle is büntetést kap érte?

-Egyszerűen elképeszt ez a derültség kisasszony-*elképeszt, meglep, megdöbbent, hihetetlenül elképeszt, ahogy képes ilyen fesztelenül mosolyogni, mindenféle ok és ürügy nélkül, bár ha jobban belegondolok, voltaképpen itt vagyok én, mi kellhet még több a jókedvhez. Vagy ez már túlzás lenne?* -Ez a derültség, ez a mosoly, csak nem vizionálja maga előtt ezeket az ínyencségeket éppen?-*a kérdésére csak legyintek, mi mást is tehetnék. Eléfordítom a pergamenjét, hadd lássa jól a vétkét, komoly szembesítés, bár bennem azért kevés a draumaturgiai érzék, mindent elkövetek annak érdekében, hogy ez egy kicsit máshogy látszódjon. Csak összeesni tudok. De azt nagyon.* -A délelőtti óra elmaradt. Maguknak holnap lesz, készüljön fel rugalmasan, mielőtt nagyon megörülnének, ha véletlenül nem jelennék meg, óra akkor is lesz. Este, vacsora után. Aki nem jelenik meg, azt odaszórom az óriáspolip elé, vagy pálca nélkül kiteszem a Hargitára. Azt se tudják mi az. Egy hegy. Hideg hegy-*némi mosollyal fűzöm hozzá. Biccentek, igya csak a tejet, én egyelőre csak megtámaszkodom az asztalon, vele szembe, figyelem, ahogy a porcelánt a szájához emeli, belekortyol a tejbe, hófehér italcsepp az eleven színű, meleg bőrű szájon, kis libabőr a nyakon, sóhajtás, motyogás, lézeréles közelségből szemlélt ceremónia. Tipikus diák. Próbálja konszolidálni magát, de ma már nem megy, nem tudnak ezek félni, olyan erősek, olyan szabadok. Voltaképpen nem csoda, ha a halálfalók idetelepítették magukat. Minden diák potenciális lázadó. Még a hugrabugosak is. Hova fajult ez a világ?! És mindezt egy sóhajtásból látom. Kénytelen vagyok most már én mosolyogni rajta, pedig aztán semmi okom nincs a vidámságra.*
-Egyrészt ne sajnálja, másrészt nem szemét. Nem véletlenül választottam az új mugliügyi paragrafusokat. Művelt emberek fogalmazták művelt közönségnek, politikai igénnyel, értéktartó minimummal. Nem szemét, hanem törvény-*mondhatnám, hogy szimpatikus a hozzáállása, de kinek jó az, ha olyanokkal szimpatizálok, akik kanyarban sem akarják elfogadni azokat a szabályokat, amiknek én annak rendje és módja szerint behódoltam. Mert az élet ilyen. Ilyen jó alaposan igazságtalan.*
-Nem adok esélyt-*szigorhiányos határozottság.* -Nem kell újraírnia, gondolhatja, hogy írtak már elegen elég sok ostobaságot arról, hogy ne akarjam, hogy még maga is megossza velem a félreértelmezéseit. Mást gondoltam. Erre nem kap pontot. Visszautasíthatatlan ajánlat, jobb ha úgy él vele, hogy innentől minden másik házija olyan ezerszázalékosan könnyű és pontos olvasmány lesz, amibe még én se tudok belekötni. Nincs piros tinta, nincs fáradozás, falba ütögetett fej fájdalma, hajtépő kétségbeesés, nyafogó agresszió, semmi. Csak pontosan elvégzett feladat. Elvégre azért jár ide, nemde? Most nem azt kell megtanulnia, hogy milyenek a muglik, hanem azt, hogy milyennek kell látni őket. Ezzel ne vitatkozzon, fogadja el, fogja fel. Ennyit a szentbeszédről-*fújom ki a felgyűlt levegőt, felkapom a kazettajátszóját, felmutatom.*
-Más-*de még mennyire, hogy más, ha már egyszer többé-kevésbé lehordtam, hogy a legcsekélyebb mértékben se lázadozzon, mert nagyon nem lesz jó vége, akkor itt az ideje, hogy valamit mutassak is, valami meglepőt, valami mást.* -Könyörgöm árulja el nekem, hogy mit csinált szerencsétlen lejátszóval ahhoz, hogy tiszteletreméltó kollégáim azt hitték, fegyverként használható, titkos adatok továbbítása szolgál, továbbá rendelkezik azon képességgel, mint a Szükség Szobája és elnyeli azon renitenseket, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni unalmas óráikban, és bizonyos anti-halálfaló tüntetéseket rendeznek egymás közt-*szünet, sok beszédnek, sok az alja.* -Igen. Tudok a szobáról. Én is ide jártam-*mondom a megnyugtatása végett és az Roxfort történelmét is olvastam, de ennyire nem akarhatom lejáratni magam, úgyhogy erről a szerencsétlen körülményről inkább mélyen hallgatok.*

Mosolya némileg apad, amikor a fiatal tanerő megjegyzést tesz a vigyorgására. Ajkát beharapja, de akármennyire is igyekszik nem mosolyogni, olyan mintha múlóban lenne a vidítóvarázs, de még mindig mosolyra késztetné. Ez van, lehet lapozni.
- Nem tehetek róla… - von vállat. Talán nem kell belemennie abba, hogy mennyire önkéntelen is ez sokszor, mint ahogyan most is. Persze, ha Piton fekete szemeibe kellene bámulnia, már korántsem esne oly nehezére a faarc. De itt és most, már maga az, hogy mugliismeretből kap letolást ad egy vicces hangsúlyt ennek az egésznek. A feltételezésre, mely szerint épp azt képzeli el, hogy Minticz sorra próbálja a különböző szituációkat egy nagy igen lenne a válasza, de ehelyett csak megrázza a fejét, amely még mindig nem nemet jelent, talán egy már nemet. Minél jobban küzd a különböző képek ellen, azok annál erőszakosabban tolulnak a fejébe, s szemei előtt mások számára láthatatlan filmként peregnek le.

A dolgok aztán komolyra fordulnak, ahogyan azt ő is gondolhatta volna. A tanárok nyíltan sosem állnak a diákok oldalára, tilos is nekik, meg igyekeznek megóvni őket. De ha ennyi szenvedélyes lázadó közé keveredik, még egy hugrásra is átragad, hogy hallassa a véleményét, ha már van neki. Mellékes, hogy elvileg nem lehetne, és gyakorlatban csak társai egy része kíváncsi rá. Az a kis része, akikkel hétről-hétre a gonoszok orra előtt tartanak közös tanácskozásokat és  párbajedzéseket, akikkel közösen eszelnek ki csínyeket, hogy éreztessék, a Roxfort sem adta még meg magát, csak mert olyan tanárai vannak, akik beletörődnek ahelyett, hogy harcolnának. Csak azért marad csöndben, mert érzékeli, hogy a Professzor nem túl nyitott erre a kis vitára, pedig a lány kevésszer van ennyire elemében.
- Majd igyekszem… - kissé csalódott a hangja, már hogy a frászba ne lenne az, mikor épp most próbálja egy olyan ember letörni a lelkesedését, akiről azt feltételezte, hogy talán az ő pártjukon áll. Talán érzékelhető, hogy lenne hozzáfűznivalója, de van már annyira érett, hogy azt is felfogja, ez egy meddő vita lenne, és ő, mint egy átlagos diák, tehát gyerek, nem tehet mást, mint meghunyászkodik. A fenéket, de higgye csak azt a tanár úr, amit akar, talán egy idő után meg is kedveli, amit mond.
- Ezerszázalék… piskóta – bólogat, pedig egyelőre semmi ötlete, hogyan fogja ezeket a „törvényeket” minden gyomorfelfordulás nélkül magáévá tenni. Egyre szimpatikusabbnak tetszik neki az imént felvázolt zacskós megoldás, bár ha rajta múlna vetné a tananyag ezen formáját a tűzre. Ez a pálfordulás egy nem épp tökéletesen kivitelezett színészi alakítás, ő sajnos nem tud olyan jól képmutatni, de elég, ha a tanerő elfogadja, hogy Shaelynn rábólintott. A nyelve hegyére kell harapnia, hogy ne vágjon azonmód vissza, de sokadszor is emlékeztetnie kell magát, hogy még mindig egy tanárral beszél, vagyis egy tanár beszél vele. Száját látványosan elhúzza, s elfordítja tekintetét, hogy egy-két nagyobb levegővétellel leküzdje azon vágyát, hogy a csészéjét lecsapja az asztalra és megsemmisítő pillantások közepette vonja kérdőre Minticzet, hogy mégis mi a fenéről beszél. Belső feszültsége arcára is kiül, elégedetlenül megrázza a fejét, egy elhúzott mosollyal, majd egy helyben toporogva cipője orrát ellenőrzi, s végül vissza.

Más téma. A walkmanje. Remek. Még a kis morciját jelző piros foltok mindig ott virítanak az arcán, ezzel együtt kelletlenül néz fel a mugli ketyerére, s újra elvigyorodik, sőt vállai is rázkódnak a néma röhögéstől. Az egy milyen jó kis nap volt, és még azzal együtt is megérte, hogy most itt van, meg hogy hol volt korábban és mit kapott érte. Okulva azonban a korábbiakból, fordítva közelíti meg az egészet, pedig milyen büszke a tettére, ezt a felcsillanó smaragd zöld íriszek is elárulják. Kit érdekel, hogy haragszik rá, mert az oly nagy munkával összegyűjtött új maszlagját a lány nem akarja elfogadni és ugyan kit érdekel, hogy ilyen a hozzáállása, ő bizony nem tágít sajátjáétól, és épp ez a kis hordozható lejátszó az, ami az előző pár perc kellemetlenségeit úgy kiűzi belőle, mintha sosem történt volna meg. Harapdálja alsó ajkát, hogy ne vigyorogjon már ilyen fenemód elégedetten.
- Megszivattam vele egy mardekárost, aki kötekedni próbált velem. Tudja elég gyakran fognak ki maguknak, mert lány vagyok, és mert hugrabugos. Szinte minden héten próbálkoznak valamivel, a táskámat már most háromszor rámolták ki és szaggatták szét. Azt hiszem, ezt nem kell hagynom. Hirtelen felindulásból előkaptam és már nem emlékszem mit mondtam, de aztán kattintottam vele, amire kinyílt az eleje és az a srác úgy szaladt el, mint egy kismalac… hátöhm ennyi történt – zavartan rántja meg a vállát, és kénytelen a professzort fürkészni, hogy eldönthesse mosolyoghat-e.
~Olyan jó lenne egy kis cinkos csillanást elkapni a szemében, vagy valamit… ~ valamit amiből tudhatja, hogy nincs akkora baj, mint amekkorát csinálnak belőle.

*...és még mindig mosolyog. Elképesztő. Diákkoromban én odafagytam volna az asztalra, ha valamelyik tanár lehord azért, hogy körpanorámában figyel a derültség az arcomon. Nem mintha mosolygós gyerek lettem volna. Nem mintha lett volna rá egyáltalán bármiféle okom is, hogy mosolygós legyek.*
-Dehogynem tehet, mindenki a maga vigyorának kovácsa-*komoly tekintélyépítés zajlik itt kérem szépen, szinte hallom a gondolatait, ahogy sisteregnek a ki nem mondott szavak megfeszített száján. Mégiscsak használt valamit a drill? Nem tudom minek nézhet most ez a lány, de aligha lehet hízelgő rám nézve.*
-Mintha nem is lenne véleménye. Olyan kis beleegyező ma-*piszkálom meg az alvó, aranyszínű sárkányt benne, elvégre mi más is lenne a hugrabugos? A szárnyas lovak közül is az aranysárga a legjobban kezelhető, kisebbet harap, lomhábban mozog, a léptei lassúak, inkább erős, mint kreatív, inkább türelmes, mint lázadó, de persze csikókorában mind egyforma, rúg, harap, nyihog, csapkod, kivéve, ha megijed.* -Még a végén azt kell hinnem, hogy ennyire fél tőlem. Hát akkor csak ügyesen azokkal a százalékokkal-*biccentek, magamhoz húzok egy csészét, feltöltöm forró kávéval, a fedett csöbörből borítok bele egynéhány szemet, mire is némi opálos zöld szín vegyül a kávé feketeségébe. Még ilyet se láttam, elkeverem, eloszlatom a sebesen oldódó drazsékat abban az édes szirupba, amit így nyerek, felpillantok rá, ahogy igazán belelkesülten meséli a kis kalandját, démoni késztetést érzek arra, hogy letörjem a lelkesedését.*
-Ugye tudja, hogy jómagam is mardekáros voltam-*kérdezem annyira finom mosollyal, amennyire csak tőlem telik, miközben beleiszom a kávéba és szembesülök azzal az ízzel, amit a belekevert cukrok adtak neki. Megnyalom a szám, rajta tartom a szemem. Mintha fürkészne, vajon mit akar látni? Mindjárt zavarba jövök, megemelem felé a csészét, aztán visszakoppantom az asztalra.* -A mardekárosok pedig nem éppen arról híresek, hogy könnyen befolyásolhatóak, ijesztgethetőek... bár már a Teszlek Süveg se a régi, a humora is elromlott, így nem nyilatkozhatok a mostani generációról-*aki a mardekárba járt az a szíve mélyén örökre odatartozik és mélyen lenéz mindenki mást. Én pedig megint egy hugrabugos kis hölgyet próbálok jobb belátásra bírni. Azt hiszem menthetetlen vagyok. Megmosolygom a történetét.*
-Mindazonáltal bátor ötlet volt, ha mégoly felelőtlen is-*megsimítom az állam, felveszem a kütyüt, kipattintom az elemtartóját felmutatom a két, megdelejezettségében halványan fénylő elemet, aztán visszapattintom őket a helyükre.* -Bár nem értem, hogyha egyszer úgyis használhatatlan, akkor minek hurcolta magával, gondolja, hogy akadt volna olyan személy, aki működőképessé teszi a kedvéért?-*bár ha van egy kis esze, akkor megérti, hogyha az elem most fénylik, akkor az eszköz már működőképes. Vágom magam alatt a fát és hülyeségeket beszélek, de most miért ne tenném, ha már egyszer évtizedek óta így szokom.*
-Nem tetszik a hozzáállása-*mondom végül némi habozással.* -Mire fel ennyire bátor? Mitől ennyire merész? Gondolja, hogy magának van bármi joga tiltakozni, némi szaggatás ellen, amikor ezeknek a túlagresszív kölyköknek a szülei odakint embereket ölnek, stb, stb. Szép dolog a lázadás, persze, ha az elvi oldalát nézem mondhatnám, hogy nagyon jó, hogy kiállt magáért, de...-*minek?* -Úgy véli megérte? Persze, elvégre még mindig életben van. Még-*elétolom az eszközt.*
-Kifogástalanul működik, elviheti. Ne mutogassa, ne kattogtassa, egyáltalán ne is gondoljon rá. De zenét hallgatni akkor is jó, és inkább üvöltessen valamit a fülében ábrándosan sárga hálókörletében, mintsem óvatlan mardekáros fiúkákat ijesztgessen és feleslegesen konfrontálódjon.

-Ehm… - szemöldöke felszalad homloka közepére, és mosolya kicsit megfagy, kicsit fonnyad. Nem akar nagyon látványosan reagálni, de már ebből is látható, hogy csöppet sem ért egyet a férfival. Mily meglepő. Szerinte egy mosoly kiváltó oka sok minden lehet, az ő esetében pedig ez hatványozottan igaz, mivel akkor is vigyorog és mosolyog, ha ideges, vagy ha zavarban van. Ez meg olyan természeti dolog, amely jegyekért kevésbé lehet ő felelős, mint mondjuk az ősei.  Általánosságban úgy van vele, hogy akinek nem tetszik a vigyora, az ne nézzen rá, most sincs ez másképp, a Professzor nyugodtan bámulhat helyette kifelé az ablakán, ha már kinyitotta, azzal is csak az ő helyzetét könnyíti meg, mert legalább nem hozza zavarba egy-egy pillantással.  Újabb piszkálódást hagy igazi válasz nélkül, talán ezzel táplálva a férfiban azt a hiú reményt, hogy máris megtörte a lányt. Ugyan, ahhoz korábban kell felkelnie, és valahogy drákóibb módszerekre lenne szüksége. Meglehet, hogy szigorú tanárt fogott ki, de ha nem kap egyértelmű ellenállást, sokat nem tehet. Talán azért csak nem fogja az inspektorhoz vagy az iskolapszichológushoz küldeni, mert „bűnös gondolatai támadtak” és itt most nem arról van szó, hogy esetlegesen kacérkodott szegény professzorával.
Bármennyire is küszködik, hogy az az angyali mintadiák legyen, legalább erre a néhány percre, amíg itt van, rendesen próbára vannak téve egyébként igencsak kiegyensúlyozott idegrendszere. Minticz kötekedő megjegyzése most rá van olyan hatással, mint a tanerőre az ő vigyora. Tényleg csak egy paraszthajszál választja el attól, hogy valami nagyon csúnyát süssön most el. A maga nem normális, egy jóval vulgárisabb formáját mondjuk. Hogy viszonozza a macskabajusz ráncigálást olyan negédesen bűbájosan széles mosolyt villant, hogy félő, ha nem lenne füle, körbeérne a fején. Ha már kötekedés. Orcáján ettől függetlenül még mindig ott az a két kis piros folt, de nem törődik velük…
- Fogalmazzunk inkább úgy, hogy nem látom értelmét vitázni. Nem fogom meggyőzni, ahogy azt hiszem ez visszafelé sem fog megtörténni. Elfogadom, amit mond, és nem kötöm az orrára, hogy mennyire nem értek vele egyet. Így elkerülhetjük a kellemetlen és minden bizonnyal számomra hátrányos kimenetelű összetűzést – fejét oldalra dönti, vállát is felhúzza egy kicsit, jelezve, hogy ez egy jelentéktelen meghunyászkodás a számára, s ha innen kimegy, szépen leráz magáról minden negatívumot, mint megunt bundát a vedlő állat. Alkalmazkodni kell ugyebár, s ő meg is teszi ezt, hamarosan felfedezi kinek a közelében, hogyan kell viselkedni, idővel pedig majd fejlődhetnek ezáltal színészi képességei. Egyelőre azonban talán kissé meggondolatlanul fedi fel valódi gondolatait. Talán sikeresen megint kiharcol valami átnevelő órát, büntető munka keretein belüli meggyőző akciót, valamit.

Igazán meg sem lepődik azon, hogy sikerül megint valamibe tenyerelnie, most speciel a kis sztorijával.  Melyet gátlástalan lelkesedéssel és elégedettséggel ad elő. Valahogy úgy van vele, jobb lenne, ha nem mondana ezek után már semmit, mert valahogy semmit sem sikerül megfelelően tennie. Így viszont biztosítja magának, hogy később szabadul erről a merlinverte megbeszélésről. Jó vége nem igazán lehet, erre már rájött. Akármennyire is próbál simulékony lenni, s erre a pár percre, a férfi igényeinek megfelelően viselkedni, nem könnyű. Főleg, hogy a férfi még direkt szívatja is. Igyekszik idegeit kifésülni és a lehető legkevesebb ingerültséggel válaszolni az egyébként költői kérdésre és az azt követő, jelen helyzetben totálisan téves feltevésre.
- Meglehet, hogy nem könnyű. De nem vagyunk egyformák, a tudatlanság pedig könnyen kihasználható… - mint azt a mellékelt ábra is mutatja. Azt már inkább csak magában teszi hozzá, hogy a mostani mardisok egy része szellemileg nem olyan fejlett, mint mondjuk az előtte ülő exzöld.
Óh, de mi a szösz? Valamiféle elismerést hall? Lassan kezd elbizonytalanodni, hogy akkor most mi is van. Az egyik percben szidást kap, a másikban meg kérdőre vonják, hogy miért nem mond véleményt, aztán megint letolást, aztán meg csak így elejt egy elismerést. Persze gondoskodik arról, hogy ez se legyen elég egyértelmű. Az elemeket figyeli, melyeket maga sem emlékszik miért hagyott a walkmanben, ahogyan arra sem, hogy azok korábban is fénylettek volna. Azonban túlságosan össze van most zavarodva ahhoz, hogy ezekkel foglalkozzon. Talán a legjobb az lenne, ha a férfinak szegezné a kérdését, de egyelőre még nem teszi meg.

Shay komoly önkontrollról tesz tanúbizonyságot, még úgyis, hogy nem mindig sikerül szó nélkül hagynia mindent, és jó hugrabugoshoz méltón lesüllyedni félelmében, szégyenében valahova a pad alá, vagy akár még lejjebb. Már megint ott a nyelve hegyén a repost, de megint nem süti el, hogy nem, azért hozta el, hogy elkapják és büntetőmunkát kapjon érte. Pedig-pedig, és Minticz biztosan tudatosan húzza a lányt, aki már nagyon nem tudja, hogy akkor most tulajdonképpen mit is vár tőle.
-Tudja, ha nem érezném ki ebből, hogy aggódik értem, most komolyan kikelnék magamból és minden idegszálammal azon lennék, hogy megválaszoljam minden kérdését - meglepően nyugodt, pedig a professzor rendkívüli mód tüzelő hatású monológot ad elő és talán meg sem fordul a fejében, hogy annyira aggódjon diákjáért, de most ugyebár egy adott hugrás példányról beszélünk, aki hajlamos a dolgokat olyan aspektusból megközelíteni, hogy az embernek az álla leesik. Ajkain bájos mosoly tűnik fel, joggal gondolhatnánk, hogy hízeleg, de nem, az nem az ő stílusa, viszont így kissé átértékelve magában a dolgokat, a professzor igazán kedves, hogy így áll hozzá, noha a felvilágosító módszerei nem épp a legtökéletesebbek.
- Működik? – kérdezi felragyogó szemekkel és pofival, annál is vidámabb mosollyal és szinte fékezhetetlen örömmel. Zöldjei a férfira merednek  - De hogyan? Mit csinált vele? Olvastam róla, hogy elvileg lehetséges az ilyen, de hogyan? Nagyon nehéz? – ja, hogy nem azért van itt, hogy ötletbörzét tartsanak? Volt valami letolás és hőbörgés pár perce? Már pár perce volt? A múlt elmúlt, és valahogy ez az ő részéről el van feledve. A prof kedvesen aggódik érte, és még kedvesebben megbűvölte a lejátszóját. A nap ellenségéből gyorsan nap hősévé avanzsált.
Gyors közelebb lépked a tanári asztalhoz, magához veszi az eszközt, forgatja, csillogó szemekkel nézegeti, lenyomja a gombot s forog a tekerője. Félig rádől az asztalra, úgy szemléli tovább...
- Megtanítja ezt nekem? - kérdezi kissé talán mohón.

Miss Scarborough

 -Tudja, a kérdéseket, mi, tanárok nem azért tesszük fel, mert nem tudjuk a válaszokat, hanem azért, mert hallani akarjuk a pozitív megerősítést, hogy magácskáék, diákok is tudják-e, hogy mire gondolnak, vagy éppen milyen gondolatok szerint cselekszenek, vagy csak mennek a tömeg után, harapós birkanyáj gyanánt... de akár válaszolhatna is, ha már egyszer a lehetőséget meglátta a kérdésben-*felpillantok rá, ahogy örül. Kivirul, kiragyog, majd kicsattan, ahogy egy korabelinek ki kéne néznie. Igen. Ez lenne az egészséges. A diákokat érdekli, amit a tanár mutatni tud nekik. Lelkesednek iránta. Tudni akarják. Érezni a pálcájukban, az ujjaikban az erőt, hogy képesek leutánozni a látott formulát, nem pedig unott vállvonással elfordulniuk.*
-Igen, működik, nem véletlenül javasoltam, hogy inkább ezen élje mi magát, mint szerencsétlen diáktársain. Na meg ha tudja magát szórakoztatni, akkor talán nem fog mindenféle hülyeségen járni az esze, nem akar szökdösni, ne adj isten belekötni másokba, párbajozgatni, Százfűlé-főzettel alakot váltani, Hóborcót Friccs macskájához kötni egy aranyos bűbájjal, ne adja Merlin fekete talárba öltöztetett lovagszobrokkal ijesztgetni az elsősöket. Szóval ne higgye, hogy magáért volt, ez a feladatom, mint tanár-*igen, ezt is én mondtam, bármilyen hihetetlen, így egy másodperces utólagossággal.* -...aki pedig mentegeti magát, az egészen biztosan vétkes a dologban, úgyhogy most egy kicsit csináljon úgy, mintha lekötötte volna a lejátszó, nem látott, nem hallott, nem gondolkodott, csak úgy, mint ahogy átlagdiák szokta az órán, higgye el, menni fog az magácskának is-*én pedig addig is belekortyolok a homogén, fenyőzöld, pudingszerű állagot felvett kávémba, aztán lenyalom a számról is a sűrű folyadékot, szinte csettintek, de azért mégiscsak vendégem is van.*
-Lehetséges gyakorlatban is. Valójában nem annyira bonyolult bűvölési technika, csak kell hozzá némi mechanikai ismeret, amire pedig a mugli tárgyak működési mechanizmusának ismerete nélkül lehetetlen szert tenni. Ugye tudja, hogy az elemek elektorkémiai elven működnek, tölthetőek vagy éppen nem, a lényeg az, hogy a gépbe elektomos energiát fognak juttatni, amitől az működik. Pozitív és negatív pórusuk is van, ami azt jelenti, hogy legalább kétféle anyag építi fel őket. Ha most azt tekintjük, hogy a mágia is működik energia gyanánt, akkor egyértelmű, hogy ugyanezen az elven képes működtetni a mugli eszközt is. Kétféle mágiával kell tölteni az elemet, így az, a mi világunkban reakcióképtelen elektromosság helyett egy ugyanolyan, mágikus ellentétre alapuló energiát generál majd, ami már lényegében ugyanolyan delejes, mint az elektromosság. Kisebb módosítások a gépezetben és az sem fog berzenkedni ellene-*mire felfedezem, hogy elragadtattam magam már végérvényesen késő. Mély levegőt veszek, beleiszom a kávéba.*
-Nem. Kizárt dolog. Mint tudja jelenleg ez tilos. Meglehetősen rosszallják az ilyesmit, ezért is kértem, hogy ne, nyomatékosan ne mutogassa. Meg tudja állni?-*csésze az asztalra, előretámaszkodok, hogy a könyökeim leérjenek a falapra, hogy a szemünk egy magasságban legyen, alapos rálátással gyönyörködhetek a zöld lélektükrökben, amikben ugyan éppen le nem köp engem az indulat, de hát így szép az élet.* -Ne habozzon, mondja meg, hogy nem... majd megtanítom. Jövőre. Ha az iskola még állni fog. Csak ahhoz ügyesen, okosan életben kell maradnia. Megérné higgye el. Megtanul elemet tölteni-*muszáj vigyorra rándulnia a számnak, pedig nem akarok csatlakozni a mosoly-klubhoz.*

Kezében forgatja a walkmant, ragyogó, csillogó szemekkel és agyában a lehetőségeket vázolja. Nagyon szeretné, ha a professzor megtanítaná neki ezt a varázslatot. Nincsenek vele olyan világromboló tervei, csak szeretne velük kísérletezgetni. A tudás meg persze sosem árt, van, ami őt is kifejezetten érdekli, ezt meg még hasznosnak is találja. Hallja, amit a férfi mond, de igazság szerint nem nagyon van kedve válaszolni. Egyelőre nem. Ha később még érdekli, majd. Most más foglalja le, a walkman és annak megbűvölése. Igyekszik tényleg a legbájosabb mosolyát felölteni, bár így az asztalra hajolva, nehéz felakadt szemmel bármi bájosat virítani.
Egy apró mosolygós grimasszal reagál a férfi megnyilvánulásaira és fejrázással próbálja mutatni, hogy de hát ő sosem tenne semmi rosszat. A százfűlénél azonban picit megakad. Még ha a bájitalt valami merlini csoda folytán meg is tudná főzni a bájitalt anélkül, hogy lebukna, akkor sem biztos, hogy sikerülne használhatóra elkészítenie. De azért majd jó lesz eljátszadozni a gondolattal, és talán még egy jó kis képregényt is rajzolni fog belőle. Ha most egy rajzfilmben lennének, egy izzó most gyulladna ki a feje fölött, jelezve, hogy ihletet kapott. Tekintetében felsejlik a kérdés, hogy a férfi vajon miért mondja ezeket ilyen részletesen, miért nem elégszik meg a csíny és egyéb kifejező gyűjtőszavak használatával.
- Öhm, rendben… - forgatja meg szemeit, arcáról süt a hitetlenkedés. Kár fáradozni a meggyőzéssel, Shay így mentette el magának az infót és ez már felülírhatatlan. Aztán persze megjelenik az a tudálékos kis mosoly, amikor a férfi kvázi felhívja a figyelmét arra, hogy most épp maga ellen beszélt és szívességet tenne vele, ha úgy tenne, mintha nem mondott volna semmit. Szemeit összehúzza, ajkait fel és fintorog hozzá, sajnos professzor úr ez nem fog menni. Az a kis hugrás agyacska mindent eltárolt és a reakció egy cinkos szemhunyorgatás, ami majdnem kacsintás lett, de szerencsére még időben kapcsolt és talán még sikerült is elkerülni Minticz pillantását.
Felkönyököl egyik kezével az asztalra, tenyerébe támasztja állát és úgy pillog a tanerőre, mintha Bogar bárd legszebb meséit olvasná fel neki. Nem sokat ért a magyarázatból, valahol, agya egy nagyon távoli elrejtett zugában megfordul a fejében, hogy talán jegyzetelhetné a szöveget, de mire előpakolná a kellő cuccokat, már le is késné a kiselőadást, mely legalább annyira szórakoztatja a professzort magát is, mint őt. Látszik rajta. Ajkát beharapva figyeli, ahogyan a férfi egészen elragadtatja magát és mennyire máshogy fest így, mint az órákon, amikor tanít. Teljesen más most. Mélyebb levegőket vesz, mintha büszkeséggel töltené el, hogy sikerült ezt előidéznie, pedig lehetséges, hogy semmi köze hozzá. De ezt hiába magyaráznánk már neki.
- Tudja, Minticz Professzor, egészen másként beszél most, mint a tanórákon… - némi él is felfedezhető a hangjában, egyértelműen a beszélgetésük elején emlegetett dolgokra utal. Ilyenkor látható, hogy milyen az, amikor a tanár élvezi az órát.
Természetes, hogy kapva-kap az alkalmon, és a nemleges válasz nem is dobja fel. Sőt, szája szegletében apró biggy jelenik meg. Ajkát letörten harapdálja,
- Persze. Majd igyekszem elrejteni – húzza el száját, egy apró vállrántást is mellékel hozzá, zöldjeit a férfiról a walkman-re irányítja. Most inkább nem nézne rá. Igazán csak most gondol bele, hogy butaság volt egy pillanatra is reménykednie abban, hogy bármit is tanulhat erről a valóban bűnnek titulált mágiáról. Hihetetlen. Kiábrándító és fenemód dühítő, hogy végre esélye nyílna megszelídíteni, erre, nem lehet. Meglepi a tanerő hirtelen közeledése, mármint az a közeledése, hogy eddig az asztal másik oldalán, az ablak közelében álldogált most pedig, kissé talán hirtelen is, de ott könyököl mellette. Az arca elpirul, mert most ő van a középpontban. Nem úgy, mint eddig, most is érzi, hogy nézi, vár arra, hogy mondjon még valamit, amibe beleköthet. És már kezdi is a kötekedést. Szemei felemelkednek a szépívű arcra és bár szeretné, egyszerűen képtelen visszafogni a nevetést.
- Ezért már megéri életben maradni. De egy harcot nem mindig lehet meghunyászkodva túlélni. A gyávák sem lesznek mindig szerencsések. És tudja… - néhány pillanatig csöndben marad és csak figyeli az arcát. Talán most azt várja, hogy azt mondja, ő szeretne hős lenni, vagy valami ilyesmit -… egy hugrabugostól mindenki ezt is várná. De én, én nem tudnék ilyen lenni – kicsit elveszíti a fonalat, ahogyan a zöld szemekbe mélyül sajátjával. Kellemetlen ez a közelség, olyan furcsa, és mégis… még sem.

Miss Scarborough

 *Egyetért. Na, ez a hihetetlen kérem-szépen. Nem, pontosan tudom, hogy nem ért egyet velem igazából, hanem csak elhallgat, de a hallgatás maga! Merlin ajándéka a fiatalabb generációkban én mondom, hogyha valaki képes és azt így kimondja. Annyira kiábrándult vagyok, szinte undorodok önmagamtól, ennek ellenére a legkevesebb habozás nélkül mondom, fűzöm a szavaim, nem mutatok bizonytalankodást, csak erőt, határozottságot, hogy legalább nekik legyen mibe kapaszkodniuk. Ha tudnak kit utálni, akkor szerencsétlen diákok máris tanultak valamit: véleményt formálni, és a Sötét Nagyúr ugyebár túl messze van, kellenek a helyi ellenségek, a közeli szörnyek, az olyanok, mint én, akiket utálni lehet, mert én gerjesztem magam körül a hangulatot, az ellenszenvet, feljogosítom az embereket arra ebben a merlinverte évben, mert ha már egyszer minden rossz, rossz a világ,, rossz az élet, akkor én is rossz vagyok, sötét és komor. Ennek megfelelően megdöbbenésként ér simulékony, kellemes, könnyedén hajlékony lányhangja, bár magam könyököltem olyan közel, hogy akár a suttogását, sóhaját is hallhassam, egy pillanatra megzavar a váltás, amit pedig szintén én okoztam. Hiába, elragadtattam magam, erre nincs mentségem. Az ujjai a porceláncsésze törékeny konstrukciójára fonom, a számhoz emelem, belekortyolás után kicsit lehelgetem magam elé a számba gyűlt csípős-harapós, igazán sárkányos esszenciát.*
-Mondhatni elképzelni se merem mit hall most -*elragadom a tekintetét, ha már egyszer olyan botor, gyámoltalan módon repdes vele jobbra-balra, szinte ingerelve, hogy vadásszak rá, sötéten és durván talán. Újabb korty, a csésze pereme felett tartom továbbra is szemmel.* -Tavaly járt. Lefogadom, hogy órán is lelkesnek talált volna, hogyha figyel. De órán figyelni, tudom-tudom, ne égessem már, tiszta ciki lenne-*némi fintorral fejezem be. Nem vagyok éppen az az odaadó tanártípus, de állítólag van némi érzékem a pedagógiához. Nos, volt idősebb testvérem, alighanem aki egyszer megtapasztalta, az örök időkre tudni fogja, hogy amikor a fenyegetés, a félelem és a tudástöbblet egyaránt nyomást gyakorol az emberre, az már maga a pedagógia. Félrehajtott fejjel hallgatom a nevetését.*
-Miért gondolja? Itt vagyok én az élő ellenpélda. A harcot csak meghunyászkodva lehet túlélni, elvégre a bátrak küzdenek, véreznek és meghalnak. Nem is kéne bátraknak hívni őket, inkább oktalanoknak. Győzzön magában is a hugrabugos. A Süveg alapvetően nem hülye, biztosan látja, hogy magácskának érdemes  élnie és továbbfejlődni, a felesleg meg majd elhullik, aki túl bátor, túl merész és túl bolond ahhoz, hogy némi józan belátással meghúzódjon-*szelíd a hangom, megdöbbentően, gyámolítóan szelíd, visszafogott, erre rádöbbenve kénytelen vagyok ellökni magam az asztaltól. Felhajtom a kávé végét, megkerülöm a nem is annyira kislányt, hogy újratöltsek, aztán visszarántom a kezem, mert az első tiszta kávécseppek a csésze falához tapadt maradékkal találkozva finoman sisteregni kezdtek és apró fonalú, sárgás füstöt pöffentek fel magukból. A mágia újabb csodája. Felhagyok a kávézással. Visszafordulok mellé, nekitámaszkodok az asztalnak, ezúttal háttal, így a kínos szemkontaktus elkerülhetővé válik, mielőtt még egy tizenéves lányka hoz engem zavarba.*
-Miért ne tudna egészséges, bujkálós túlélő lenni? Nem kell mást csinálnia, mint bevásárolni Weasley-termékekből, játszani a pattogós, derűs, vidám ellenállót, akinek bizony senki sem árthat, így kielégülhet a lelkének hőseposz vágya is, ugyanakkor elhárítja magáról a figyelmet is, elvégre nagyobb a füstje, mint a lángja, a kutya se fog foglalkozni magácskával-*mégis lenézek rá, kíváncsi vagyok, mint mond a tekintetével, hiszen a szavaival úgyis csak cáfol majd, vagy éppen egyetért, de semmiképpen se lesz sok köze a valósághoz, amit tényleges megél a lelkében. Miért érdekelne? Csak mert diák, még nem feltétlenül nekem kell gyámolítanom. Összefonom a karjaim a mellkasomon.* -Bár inkább ne is válaszoljon. Nem áll szándékomban lerombolni a képzeted, hogy egyszer még hős lehetsz, de hidd el, nem a griffendéles példa a mérvadó. Például egy griffendélestől soha nem várnám el, hogy jobb dolgozatokat írjon, hanem simán csak lepontoztam volna, hiszen úgyse képes jobbra. Vegye hízelgésnek, vagy aminek csak szeretné, a lényeg az óvatosság. Elvégre azért már csak érdemes életben maradnia, hogy jövőre megtaníthassam, ami az idei tananyag lett volna-*rámosolygok, tejjel öblögetem ki a füstölgő csészém, ez a foglalatosság valamelyest talán lazítja a helyzetet.* -Megnyugodhat, nem eszem diáklányt. Sajnálom, hogy az órák olyanok, amilyenek, ezért lehet kicsit zaklatottabb vagyok a normálisnál. Ez nem hiba, hanem állapot, nem sokat tehetek ellen.

A Professzor rossz sorba kíván állni, és erőst tévedésben él. Vannak a kastély falai között is utálható egyének, a sötétség csatlósai, akikkel a hugrásnak nem is lenne baja, ha nem hoznának ennyi rosszat magukkal a környezetébe. Igazából sem őt, sem pedig családját nem érdekelte ez a háború. De ahogy telnek az idők, egyre többen halnak meg, egyre több félelem és szenvedés veszi körül. Ő pedig ezt már nem akarja. Nem akarja hagyni, hogy Nagy-Britanniát, de akár az egész világot ez a fajta állapot uralja. Senkinek semmi joga rettegésben tartani, őt meg főleg. Így az eleinte semleges szemlélőből a körülmények újabb aktivistát csináltak, de nem a támogató oldalnak.
Két ellentétes véleményt formálnak meg egymás szemébe, pedig akár érthetnének egyet is, ha egyikük nem lenne ennyire beijedve. És itt most nem a fiatal, hugrabugos leányzóról van szó. Ez már Shayben is tudatosult, hogy kettejük közül nem ő az, aki fél, nem ő az, aki nem állna készen bármikor harcba vonulni. Természetesen tisztában van a veszélyekkel, de egy jó világért áldozni kell.
- Természetesen az idei órákra értettem. Nem szokása az embereket kategorizálni, igaz? Mindenkit egy kalap alá vesz. Ha valaki nem figyel az óráin, akkor senki, de szerintem azt elfelejti, hogy nem kötelező a tárgya és nagy százalékban azok veszik fel, akiket érdekel… - magyarázza egyik kezében a walkmant lóbálva, másik kezével csak úgy affektál. Ha tudna, menekülne a zöldektől, mert azok arra próbálják ösztökélni, hogy fogja be a száját. Mármint a sajátját és ne mondjon semmit, engedje, hogy a professzor véleménye érvényesüljön sőt, hogy fogadja azt el. Jobb belátása ellenére. De na, van, ami miatt képtelen rá. Megszeppenten mered rá, mint egy megbabonázott őzike a reflektorfénybe, és fogalma sincs tulajdonképpen mi váltotta ezt ki.
- Mások vagyunk. Én nem igazán szeretem másokkal elvégeztetni a munkát, ez olyan lenne, mintha csak hagynám, hogy valaki megírja a leckém. De ezzel én mit tanulnék? Semmit, s ha vizsgára kerülne a sor, ott állnék tudatlanul és azt sem tudnám, mihez kezdjek. Mi van, ha a nagy meghunyászkodás közben valakinek mégiscsak szúrnám a szemét? Azt is hagynom kellene netán, hogy bántson, megöljön? Mert én fiatal vagyok, mert én hugrabugos vagyok. Senki nem várja el tőlem, hogy kiállok magamért, mert ez nem az én harcom, mégis, akárhogyan belecsöppenhetek – végig tartja a szemkontaktust, hangja komolyan cseng, talán nem is cseng annyira most, mint úgy általában. Olyan, mintha egy történetet mondana vagy olvasna fel, és ezt próbálná a lehető legnagyobb beleéléssel. Érthető, ez egy tökéletesen valós dolog. Kábé Trelawney is így adhatja elő jóslatait.
Valahol beszéde közben emelkedik el Minticz az asztaltól így a zöld őzike szemek már nem ingerlik az övéit, de ettől függetlenül követik minden mozdulatát. Mivel kellemetlen lenne innen továbbra is felnézni rá, ő is követi a férfi példáját és visszaegyenesedik. Ő is nekidől az asztal szélének, s egyre nagyobb elképedéssel hallgat. Egyszerűen nem érti, hogy mondhat ilyet. Hallgatja, és már mikor épp válaszra nyitná a száját, a tanerő felszólítja, hogy ne tegye. Részéről nem tartja fontosnak, hogy megértsék, mi dolgozik benne, saját maga számára is kissé felfoghatatlan. Némán ízleli az elhangzottakat, s talán ez is egy olyan pillanat, amikor a férfi megrökönyödik, de elmosolyodik. Mosolyogva, olyan tiszta csillogással a szemében néz fel rá, miközben alig észrevehetően tolja fel hátsóját a tanári asztalra.
- Letegezett… - közli úgy, mintha ez valamiféle dicséret lenne, elismerés vagy bármi ilyesmi. Mindössze talán három-négy szóban tegezte le, és érthetetlen, hogy ezen miért akad meg. Furcsa, talán ilyen még nem is történt vele. Kicsit talán arra gondol, ha csak néhány szó erejéig is, de egyenlőnek tekintette. De vajon miért, mi oka lehetett erre? Lényegtelen dolog is lehet, mégis megragadta.
- Itt nem sok minden fenyegeti az életem, szerintem, az hogy odamondok, vagy kiszúrok egy mardekárossal, semmit nem jelent. Kapok büntetést, ha elkapnak, de nem kibírhatatlan egyik sem – rántja meg a vállát. Nem olyan nemtörődöm, mint amennyire látszik, de tényleg azt gondolja, hogy az élete nincs veszélyben ezektől. Reflexből emelkedik fel keze az asztallapról egészen a Professzor karjáig,
- Ne aggódjon. Nem lesz semmi baj… - nos, ilyen sem volt még, és maga sem tudja, miért mond ilyet, elvégre nem tudhatja, hogy lesz-e vagy sem. Ő mindent elkövet majd azért, hogy végül elégedett túlélőként kerüljön ki a háborúból, úgy, mint aki tett a sikerért. Mert akar tenni.

-Rendben van kisasszony, mondja meg nyíltan és keményen, hogy nem figyeltem oda direkt külön magára és ezért most negatívan megkülönböztetem, de akkor is jó, ha tudomásul veszi, hogy kollégái, diáktársai messzemenőkig nem azért ülnek órán, mert szétveti őket az érdeklődés a televízió fejlődésével, működésével és használhatóságával kapcsolatos érdeklődés, hanem azért, mert ezen az órán nem kell gondolkodni, nincsenek komoly elvárások és...-*alighanem az lenne a legjobb befejezés, hogy ne tapogasson, mert az ing ellenére annyira süt a kézmelege, hogy gyakorlatilag sajog tőle a bőröm, a csontom, szerencsétlen, túlingerelt szervezetem, de ha már egyszer elkövettem azt a hibát, hogy letegeztem, akkor már nincs túl sok választásom, mint elővenni a jobbik modorom.*
-Elnézést érte, véletlen és átmeneti nyelvbotlás csupán-*biccentem meg a fejem felé, némiképpen felvonom a szemöldököm, de bármi hihetetlen, ennek ellenére felül az asztalomra. Elé lépek, ezzel megakadályozva a menekülést, a karom összefonom, a balt szigorúan belülre*-Én is oda szoktam ülni-*figyelemre méltó helyválasztási képességre utal ez, de a szavaival még mindig nem vagyok összebékülve, ennek pedig hangot kell adnom, méghozzá igen rövid úton-módon.*
-Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy jobb lenne magának, ha inkább senki nem venné észre, mert az, hogyha meghúzza magát azt jelenti, hogy túl is él. Higgye el, minden rendszer, úgy ez is, valakire építeni akar, engedelmes emberekre, és jobb élő rabnak lenni, mint hullán szabadnak... akiket pedig itt megijeszt hadd ne mondjam, hogy kint a falakon kívül mivé változnak. Miért gondolja, hogy a csínyeinek nem lesz komolyabb következménye? Soha nem hallott még a bosszúvágyról? Se a paranoiáról? Bár ilyen korban még nem egészen egészséges-*fanyar mosollyal szemlélem, ha már egyszer ilyen szépen rászorítottam arra a szerencsés asztalra.* -Minden okom megvan az aggodalomra. Magácska fiatal, lelkes, heves és mindenféle naív elveket vall, és optimistán tekint a jövőbe. Kell ennél több ahhoz, hogy aggódjon az ember?-*hátralépek, bár eddigre már talán vissza is volt a kezét, de azért leengedem a karom, átkerülök a másik oldalára, zavaromba belepillantok a még mindig füstölgő csészébe, annak gőzei bosszúból vad orrfacsarással és tüsszögési rohammal honorálnak, félrefordulok, amíg rendezem a vonásaim és a hangom.*
-Viszont akkor szálljon le az asztalról és menjen, mielőtt itt érik takarodó helyett. Hozott táskát vagy valamit? Az is lehet, hogy jobban járna, ha mégsem adnám vissza-*intek a fejemmel a lejátszó iránt.* -Meg ne ijedjen, jobbára nem szoktam menet közben véleményváltoztatni, elviheti... de azért áruljon el valamit. Maga tényleg azért jár mugliismeretre, mert érdekli? Az hogy lehet? Aki aranyvérű azért nem jön ide, aki pedig félvér annak mi újat mondhatnék?-*igyekszem a lehető legártatlanabb hangot megütni, amit csak lehetséges.* -Mielőtt téves következtetéseket vonna le arról, hogy miként gondolkodom a varázslók vércsoportjáról fontos hangsúlyoznom, hogy ilyen tekintetben teljesen hidegen hagy. Csak a tisztánlátás végett érdekel-*és úgy vélem ez itt és most meglehetősen kínosan jön ki a számomra, mert egyáltalán az ilyesmit messzemenőleg nem egy diáktól kéne megkérdeznek, és még csak kérdeznem sem kéne. A tanítás lényege még a szabadon választott tárgyaknál sem az, hogy a diákokat érdekli-e, sokkal inkább az, hogy eltöltik-e az időt rendesen a teremben, vagy sem, mégis... olyan bizalomgerjesztően napsugaras a jelenléte, én meg nagyon gyerekes módon bedőlök annak a pillanatnyi jókedvnek, amit áraszt, amíg még tudja, felszívom, kiürítem, használom, látni, tudni akarom, ahogy meghunyászkodik, enged, kiábrándul elfakul. Elég borzasztó érzés. Mosolyt kényszerítek a képemre.*
-Nem muszáj mentegetni a többieket, beérem egy szerény magánvéleménnyel is.

- Nem, ugyan... én nem úgy... - de, tulajdonképpen pont úgy értette, ahogy a férfi mondja, de azt nem gondolta, hogy ez neki le is esik majd. - Ha valaki aludni akar, az a Jóslástant veszi fel, de mindegy is - fordítja el tekintetét, hogy ne tűnjön olyan teperős strébernek vagy valami ilyesminek. Az, hogy kinek mi az ürügye egy-egy tantárgy felvételére őt igazán hidegen hagyja, csak egyben biztos, ő nem azért tanul valamit, hogy meglegyen a pluszórája, hanem mert érdekli. Szerencsésnek tartja, hogy van valami, aminek értelme is van és érdekli is. - én csak magamból indultam ki - jegyzi meg némi nehezteléssel. Persze, hogy is várhatná el, hogy bárki megjegyezze egy órán, még akkor is ha szorgalmas és jó meglátásai vannak, ügyes vagy bármi. És még csodálkoznak, hogy egyre nagyobb a szája. Bezzeg az órán nem veszi észre, de azt egyből kiszúrja, hogy felül az asztalra.
Épp bocsánatot kérne, hogy felült és már le is folyna az alkalmatosságról, de a férfi blokkolja a lehetőségeit, így ismételten csak fej lehajtva pironkodik magának. Kezei a falapra feszül, izmai kissé megmerednek, s most érzi, hogy talán kihúzta a gyufát. De akkor miért nem engedi leszállni?
- Hát, egész ügyesen csinálom, hiszen maga sem vett észre... - válaszol egyszerűen. Még mindig nem zavartatja magát és azért, mert a férfi azt akarja, biztosan nem fog lemondani terveiről. - ... hamarosan én is kikerülök innen. A tanszünetre, a nyári szünetre, ha most nem mutatom meg, hogy meg tudom védeni magam, akkor kint is azt fogják gondolni, hogy engem akármilyen könnyen eltaposhatnak. Én miért ne lehetnék ügyes, mint ők, hm? - kérdez vissza most már ingerültebben. Egyáltalán nem bánná, ha végre leakadnának a témáról, de azt is tudja, hogy ehhez neki kell lépnie. Nem egyszerűen lépni, meghátrálni. Igazából most ismeri csak fel, hogy már rég kikecmergett volna ebből a helyzetből, ha azonnal tesz egy hamis ígéretet. "Jó leszek, olyan szürke, mint voltam, cserkészbecsszó." És mindenki boldog lehetne, a férfi is megkapná, amit akar és a lány is kiszabadulna innen. Aztán pedig folytathatna mindent onnan, ahol volt.
A hirtelen támadt aggodalom rohamra már percek óta érlelődik benne a kirohanás és már épp szólásra nyitná a száját, hogy akkor most jól elküldi Minticzet a fenébe azzal a nagy aggodalmával, amikor a férfiből kitör a tüsszögés. Van Shaynek egy bosszantó szokása, amely ilyenkor bukik ki, név szerint, hogy kuncognia kell, amikor valaki tüsszög, így feledve robbanni készülő mondandóját kezd el kuncogni a markába. Ő is forog már össze-vissza, hogy ne vegye észre, de nem könnyű nem feltűnően elrejteni az ilyesmit.
A felszólítás váratlanul éri, mert már megint kezdi egy kicsit jobban érezni magát itt, erre a férfi már megint olyan furcsán ellenséges. Elzavarja. Meglepetten, de engedelmesen lecsúszik az asztallapról, ellép a férfi mellett majd a földön levő táskáját szedi össze. Közben természetesen hallgat és ismét elkezd forrni a feje. Hihetetlen, hogy ennyire nem tudja eldönteni, mit is akar.
- Tulajdonképpen... - emelkedik fel a földtől, vállára akasztja táskáját, ezzel meg is válaszolva az először föltett kérdést, mivel nem nagyon mer apró megjegyzéseket közbeszúrni, így csak a Professzor után szólalt meg - ...azt hiszem tényleg jobb, ha nem adja vissza. Olyasmit vár el érte cserébe, amit nem hiszem, hogy meg tudnék tartani. Tudja, lehet, hogy magának az tökéletesen megfelel, ha a földbe döngölik és képes ezután is ilyen büszkeséggel és emelt fővel élni, de... - nagy sóhaj - ...nem vagyunk egyformák - vet egy sóvár pillantást a walkman-re, de tulajdonképp már lemondott róla. A hazugság nem egészen az ő világa, és hamar a férfi tudomására jutna, ha a szóbeli megállapodásukat megszegné. Így meg mi értelme? Eddig mondjuk nem sok büntetőmunkát kellett elvégeznie, habár az egyik emléke még mindig ott fehérlik kézfején.
- Mint már mondtam, a magam nevében beszéltem erről. Ha akarnám sem tudnám mentegetni a többieket, mert nem közvélemény kutatás alapján döntöttem anno a mugliismeret mellett. Engem érdekel a televíziók működési mechanikája, ahogyan az is, hogy hogyan lehetne őket megbűvölni. Érdekel, hogy hogyan lehetne kissé jobban összehozni a két világot. Na nem kiterjesztve, csak úgy magamnak. De például láttam Londonban televíziókat meg különféle mechanikus cuccokat, érdekesek. Az egész kívülről egy nagy fehér doboz, mégis... na mindegy - ácsorog még, talán vár valamire, hogy végül megkapja-e a cuccát vagy befejezték mára. De aztán eszébe jut valami, hogy talán ő is kérdezhetne valamit, ami érdekli, ami fúrja az oldalát és ami kicsit idegesíti is.
- Kérdezhetek valamit, Professzor? - fúrja zöldjeit a szintén zöld íriszekbe és most ő az, aki nem ereszti a másik tekintetét. Vagyis, csak próbálkozik nem elereszteni.
- Ha az a véleménye, hogy jobb elbújni és nem kihívni magunk ellen a sötét oldalt, és magunkkal  foglalkozzunk, ne a hősködős többiekkel, akkor miért foglalkozik most velem? Miért érdekli, hogy mi lesz velem és aggódik... jó, akkor nem aggódik - észreveszi ő a tagadást, még ha csak egy villanásnyit is látott belőle, türelmetlenül szusszan fel - de akkor miért érdekli, hogy mit csinálok? Hiszen eddig az óráin sem vett észre.... - kezeit várakozóan karbafonja mellkasa előtt, csípőjét oldalra kitolva teszi teljessé a számonkérést. És most az egyszer bízik egy egyenes, őszinte válaszban. Talán elvárhat ennyit.

- Az igazság az, Professzor - kezdi ő is, nem olyan nyugodtan, mint a férfi, inkább már fáradtabban -, hogy már akkor elintéztem ezt magamnak, amikor beléptem a DS-be még Umbridge idején. Tudja, maradt fenn egy lista, nevekkel, akiké azon rajta volt, s most is itt vannak, azokat efféle különleges bánásmódban részesítik. Ők fel-jogosultnak érzik magukat és ez ellen az használ, ha a hátam közepére céltáblát festek és fölé írom, hogy "ide célozz" - a meccs talán ismét döntetlenre áll, de abban biztos, hogy még mindig nincs vége. Valahol fárasztja is már ez az állandó győzködés a férfi részéről, másrészről viszont élvezi, hogy valakivel szemben kiengedheti a fáradt gőzt. Vezetni ugyan sehova nem vezet ez az egész, legalábbis reméli, hogy nem lesz büntetőmunka a vége, de legalább valakinek a fejéhez vághatja az összes gondját-baját és mérgét. Ráadásul ezt egy kifejlett Professzorral szemben teheti meg és az még csak zokon sem veszi, hogy legyávázta. Legalább neki nem fáj az igazság.
Táskája már a vállán és mivel ő a részéről végszavazott, immáron tényleg utoljára, legalábbis reményei szerint, vár, hogy elbocsátást nyerjen. Magnóval vagy anélkül az már teljesen mindegy. Na jó, talán örülne, ha elvihetné a kütyüt, legalább holnap tudná tanulmányozni néhány könyvtári könyv társaságában. Tervei, vágyai azonban egy lemondó sóhajjal az elvetett gondolatok közé kerülnek, mivel kétli, hogy valóban megkapná. Épp nagyban kerülné immáron Minticz szemeit, talán jelezve, hogy tényleg itt lenne az ideje a távozásának.
Hirtelen mozdulatokra kapja fel a fejét, s mire egyáltalán eszmélne a mugliismeret tanár már alig fél lépésre van tőle. Néhány meglepett pillantást van ideje elsütni, és abban is biztos, hogy jobb belátása ellenére indult meg vissza az asztalhoz. Amikor végre megállhat, kezeit olyan Ginny Weasley-sen illeszti a derekára és igyekszik minden felháborodását egyetlen megsemmisítő pillantásba belesűríteni és az egészet Mr. Minticzre koncentrálni. Az elégedetlenkedésből csak egy óriási levegővételre futja, mert a férfi előbb megragadja és felteszi az asztalra, ezzel nem kevés megrökönyödést kiváltva a lányból, majd pedig belefojtja a szót is, nem is akárhogyan. Miért akar mindenki az arcába mászni? Ez valami mardekáros követelmény?
- Kérdezzen... - mondja a tanerő és ő kötelességének érzi ezt teljesíteni. Igen ott van a nyelve hegyén a kérdés, de hang nem akar kijönni a torkán. Szemei, mint két csillogó ékkő ragyognak a halottnak tűnő zöldekbe. Valahol most tényleg meg van egy kicsit ijedve, most először hatásos ellene az arcbamászós taktika. És kellemetlen. Kénytelen valamennyit hátradőlni, legalább egy kicsit menekülni a követelőző szempártól. Tény, ő kérdezett, de megelégedett volna azzal, ha az elbocsátása előtt megkapja a választ, aztán mondjuk kidobja a teremből. De nem úgy tűnik, mintha innen szabadulni tudna. Szemöldökeit morcosan vonja össze, s már most komolyan megrettenve mered a férfira. Az érintésre úgy megfeszül, mintha sóbálványátkot szórtak volna rá, ennek megfelelően a felszólításra meg sem moccannak ajkai. Nem, nem tud mosolyogni. Ki tudna?
- Miért ennyire lehetetlen? - szűri ki valahogyan mozdulatlan, elnyílt ajkai között a szavakat. Nem érti hogy lehet valakiben ennyi lemondás. Alig van hangja, ha mozognának az ajkai, motyoghatna. Nincs szüksége hangosabb szóra, hiszen alig pár centire vannak egymástól és a hangulat annyira be van fagyva, hogy az ennél hangosabb, már talán bántó is lenne.
- Miért gondolja, hogy ebben a "történetben" - mivel kénytelen magát megtámasztani hátradőlésében, így nem tudja ujjaival mutatni a macskakörmöket - én csak meghalhatok? - ez az, amit egyáltalán nem ért. Miért olyan törvényszerű, hogy ő az, akinek fűbe kell harapni. Elvégre a történetek kilencvenöt százaléka happy enddel végződik, mért ő esne bele az öt százalékba és miért nem valaki más?
Az a bizonyos zabszem effektus most él csak igazán, amikor Minticz elkezd közeledni. Nem jut eszébe, hogy esetlegesen olyasmit akar tenni, amit nem lenne szabad, már csak a beszélgetés menete sem vetített előre semmi ilyesmit, mégis felsóhajt, amikor elhajol mellette. Hogy ez mennyire csalódott vagy mennyire megkönnyebbül sóhaj nehéz lenne megállapítani. Oldalra fordul, hogy láthassa mi történik. Már megint a walkman. Ismét a kezében tarthatja, de most nem késlekedik, visszaegyenesedik, arcát érzi, hogy a Professzorhoz ér, de most az a lényeg, hogy minél gyorsabban a táskájába süllyeszthesse.
- Akkor... talán elengedhetné - tekint fel valahonnan a mellkasa környékéről, csintalan fénnyel szemében. Ezt nem sikerül kiűzni onnan.

-Én volnék lehetetlen? Magácsra rajzolt célkeresztet a hátára és szúrta el alighanem az életét amikor...-*amikor Umbridge volt a kastély ura és én még messze fenn, az elátkozott skót felföldön raboskodtam, hogy egy elvarázsolt hercegkisasszony és feketemágusok bűbájait tökéletesítettem, akik önmagukban látták a tökéletességet, a világot uraló új generációt, és a hatalomgyakorlás eszközeit keresték, kutatták magukban, de persze csak kegyetlenséget, romlottságot találtak. Mert aki keres, az bizony talál is. Kényelmetlen emlékezés, kellemetlen, szúró fájdalom feledteti velem, hogy voltaképpen milyen kellemesen is embermeleg közegben vagyok, lehajtom a fejem, ennek hála csaknem összefejelek a lánnyal, de legalább emlékeztet a jelenlétére és a szavait is újult erővel figyelhetem és ihatom, bár talán tompának hathat a tekintetem, amivel a szemébe nézek.*
-Ez nem kérdés. Ennek így kell lennie, ez így logikus. Csak a mesékben győzi le az ártatlan amazon a gonosz, állig felfegyverzett páncélos lovagok kiéhezett seregét, a valóságban ez nem így működik-*mondom a lehető legkomolyabban, később módosítva magamban a kiéhezettet vérre szomjasra, de hát elmúltunk már 16 évesek mindketten, aligha lesznek rossz álmai egy kis elszólástól, amiről én igazából annyira nem is tehetek, mint amennyire bizonyosan szívesen rámfogná.*
-A DS-es cimborái közül egyiknek se jött még meg az esze? Egymást oltogatják be, úgyhogy voltaképpen fogalmam sincs miért csodálkozokl-*lassan, a fájdalom emlékködén át körvonalazódik bennem lassan egy ötlet. Lassan, nagyon lassan, mintha én se hinném el, hogy mit akarok ebből kihozni, pedig soha nem törtem túlzottan népszerűségi babérokra, miért pont most tennék kivételt? Este lehet órát tartani. Na meg persze büntetlen számú büntetőmunkát is akaszthatnak a diákok nyakába a jószívű tanárok, szigorúan nevelési célzattal, esetleg azért, hogy az időt értelmesen eltöltsék... engesztelő kedvességgel nézek a szemébe, tetszenek azok a kis fények benne, hát persze, minden tetszik, ami fényes, színes, nem kopott, szürke, unalmas és elgyötört, ami azt sugallja, hogy szép is ez az élet, van benne még élet, komolyan, aggodalomra semmi ok...*
-Igen, elengedem. Álmodjon szépeket kisasszony-*hatásszünet időzik a mondat közepén, bár nem neki szól, sokkal inkább nekem, hogy most tényleg, komolyan, így akarom én-e ezt, és valahogy, bármily hihetetlen mentegetőzéssel vezetem be a második felét a kijelentésemnek, ahelyett, hogy csak simán az arcába csapnám a dolgot, kezdjen vele, amit csak akar. A cukor megédesítette a lelkem, elpuhított, bár inkább annak a most hiányolt mosolynak hála, amiért talán éppen most veszek aljas, de nagyon aljas bosszút.*
-Nyugodtan utáljon, gyűlöljön, pattogjon, akadjon ki, ahogy kedve tartja, de holnap este, vacsora után várom itt, a tanteremben. Esetleg az irodában. Nem csak holnap, minden este nagyjából, úgy a félév végéig, mugli tárgyakkal való visszaélés miatt, amin az se változtatna, hogyha újra vissza akarná adni, mertmivel az idei év úgyis az elvekről és a gondolatokról szól, úgy látom helyesnek, hogyha az esti órákat biztosított körülmények között tölti tanulással, olvasással, esetleg majd találok magának valamit, amit olvasgathat-*aztán takarodókor elengedem, ahogy illik, ő pedig persze megpróbál majd eljutni edzéseire, de ahogy azt a vezetőség gyanítja, ezek az edzések valamikor az esti órákban zajlanak, nem az éjszakában, hiszen a portrélyukakat megfigyelik alighanem. Ellépek a lánytól, figyelmesen nézem, ahogy lekászálódik, a reakcióit, véleményét. Aligha lesz elragadtatva.*

Az igazság bajnoka


Ez már azért mindennek a teteje. Még hogy ő elszúrta az életét? Ugyan, egyetlen stiklivel? Eszébe sem jut, hogy a férfi tulajdonképpen a gyökerekhez tér vissza, s ezt tulajdonképpen jól teszi, ahogyan igaza is lenne. Ezt bezzeg nem mondja ki. Az talán erős, hogy ezzel rontotta el az életét. Bár szelíd, szende és egy gyönge lányka a hétköznapokon, amikor harc van, amikor meg kell védenie magát, akkor meg is teszi. Akár logikus lépés, akár nem. Valóban egymást oltják be társaival, de ő nem tartja olyan rossz dolognak, hogy remélhet, hogy elhiheti van mit tenni. Ez neki jó, mint ahogyan a gyermekmesék a gyerekeknek. Az a kis álomvilág, amit magában hordoz, teszi képessé, hogy minden napot olyan szenvedéllyel éljen meg, amilyennel csak tud. Sosem tudhatja melyik lesz az utolsó, ő pedig nem akarja, hogy amikor eljön a pillanat bánja, mert nem tett semmit.
Talán, ha nem lenne ártatlan amazon, hanem mondjuk ő venné át Xéna szerepét más lenne a helyzet. De Minticz úgysem hagyná meggyőzni. Elkönyvelte, hogy a lány csak egy gyönge kislány, aki semmit nem tehet az ellen, hogy ne kerüljön piszkáló támadások kereszttüzébe és ő ezt nem, ezt képtelen elfogadni. Nem a férfi hibája s bár talán úgy tűnik próbálja adni, hogy ő az, aki mindent jobban tud, talán valóban fogalma sincs az élet nagy dolgairól, sosem volt szerelmes, igazi szerelmi csalódása sem volt még. Óvja magát az ilyenektől. Próbálja, de a jövő köde tartogathat még meglepetéseket. Nem élt még úgy igazán, ezért is olyan határozott abban, hogy részt akar a küzdelemből.
Némán hallgat minden vádpontot, minden megjegyzést konok hallgatásba burkolózva enged be hallójárataiba, de aztán igyekszik rövid úton ki is terelgetni őket a fejéből. Nem a professzor ellen, ám egyáltalán nem kész még álomvárának lerombolására, akármilyen vonzó az arc, kellemes a hang és csábítóak azok a zöld szemek, melyekből a csillogás már régen kihalt. Hiába próbálja átrángatni azon a vékony vonalon, amelyen a meggyőződése még egyensúlyozik. Nem, egyszerűen nem áll készen a valóságra, a realitásra.
Talán a megadás ezen formája, talán csak az, hogy egyelőre a férfi is visszavonulót akar fújni, de elhangzanak azok a szavak, melyekre várt. Várt, de most mégis olyan elégedetlen velük. El kell mennie, végül is már egyre fojtogatóbb a környezet, mintha csak a pincében görnyedne a már most Trollra összehozott bájitala felett. A feje is megfájdult már, de egyáltalán nem vette eddig észre, most is csak finoman lüktet agyának kellős közepe. De, ha megkapta az elbocsátást, miért nem mehet még? Értetlenül és talán valahol sejtve, hogy valami következik még, néz fel Minticzre. Eleinte csak ráncolja homlokát és orrát, várva, hogy mi is fog ebből kisülni, aztán ahogy halad a mondandójában a lány arca úgy vált vörösből fehérbe, majd szürkébe.
- Hogy mit? – ha lehetséges lenne, most kiesne a száján, vagy tágra nyílt szemein – Ezt… ezt nem… nem teheti meg… - hebegi teljesen megrökönyödötten. Keze ökölbe szorul s lassan ujjai is olyan fehérek lesznek, mint az arca. – Én… engem már megbüntettek ezért – torka olyan száraz lett, hogy szinte alig bír beszélni. Próbál ellenkezni, de hiába, a férfi eldöntötte, s egyáltalán semmi sem tudja eltántorítani meggyőződésétől.
Mikor már ő is felfogja, hogy esélytelen, hogy jobb belátásra bírja, megsemmisülten csúszik le az asztalról, miután elrejti táskájába a walkmant. Sietve rántja vállára cuccát és már nagyban a kilépőjét tervezgeti. Nem kell nagy dologra gondolni, egyszerűen csak, hogy ki tudja nyitni az ajtót. aztán nem elesni benne és aztán nem becsapni.
- Jó éjt! – morogja kifelé menet, bár hangjából hallatszik, hogy valójában semmi jót nem kíván neki.


Másnap vacsora után, az első büntetőmunkán…

- Shay, hova mész? – hallja Carithy hangját, amikor épp készült kilépni a Hugrabug klubhelyiségéből.
- Büntetőmunkára kell mennem Minticzhez… - válaszol mélyeséges utálattal hangjában, s legalább akkora szomorúsággal néz háztársára.
- De hát ma… - itt lehalkította hangját - …edzés van – talán ő is felfogta, hogy szavaival egyáltalán nem segít neki. Egy bocsánatkérő, halvány mosolyt követően aztán útjára engedi néhány jókívánsággal Shayt. A hugrás heveny szájhúzások közepette halad a folyosókon, többször sértődötten vált irányt, s a megfelelő emeletnél felmerül benne, hogy inkább egyenest a hetedikre megy. Valahol az ötödik emelet környékén fordul mégis vissza és elmormolva néhány káromkodást köt ki végül a megfelelő helyen.
Elmorzsolva egy fájdalmas grimaszt, bekopog a Mugliismeret tanterem ajtaján, de csak azért, hogy jelezze, itt van, már nyitja is az ajtót és lép is be. A terem azonban üres, Minticznek hűlt helye sincs. Azt várnánk, hogy örül ennek, de helyette azonnal és gondterhelten az óráját ellenőrzi. Vár egy kicsit aztán lelép. Leül az első pad tetejére, ott várakozik türelmetlenül, combjain dobol, vagy úgy milliomodszor is szemügyre veszi a tanterem dekorációját. A mozdulatlan, merev mosolyú celebeket a furcsa járműveket és a többieket.
- Nah, hát én vártam… - teljes két perccel érkezése után leugrik a padról és az ajtó felé veszi az irányt. Lenyomja a vaskilincset, s derült mosollyal arcán kezdi el tervezgetni, milyen ügyes is lesz majd DS-en.
- Hoppá…

*Kegyetlenkedésből K. Bólintok.*
-Tisztában vagyok vele, hogy meg lett büntetve, de mivel a foglalkozás nem érte el a célját...-*még egy félmosoly is belefér, hogy végképp leromboljam a gyermeki lélekben a jószándékú tanító kiállást, de ha egyszer ez kell a megvilágosodáshoz, akkor egye-fene, a kedvéért meghozom ezt az áldozatot. Elég ideges, beteg és frusztrált vagyok ahhoz, hogy bátran utáltassam magam a közönséggel, mert valami élvteli mazochizmus bizonyosan így diktálja a lelkem mélyén... Hát egy nagy frászt, de ezt már csak a becsukódó ajtóval közölhetném, mivel nem tartóztattam, Shaelynn el is illant, mint egy aranyszín füst, csak éppen kevéssé sejtelmesen, nem simogatja meg az érzékleteim, hanem inkább sértetten elillan, de hát ez van. Ezt kell szeretni. Ezt nem vagyok hajlandó szeretni, ahogy a kávé maradékát is inkább eltüntetem, csészéstül, cukrostul, még a tejespoharat is a semmibe veszejtem, remélem egy házimanót se trafálok vele telibe odalent és sikerül asztalra helyeződnie a holminak, bár amilyen hangulatban én vagyok azon se csodálkoznék, hogyha rávetnék magukat szerencsétlen manókra és szétcibálnám őket...
Az asztal mögötti székbe ejtem magam, a fejem hátrahajtva engedek az önsajnálatnak egy fél órát, mielőtt elnyomna a hirtelen támadó álom...


Arra nem nagyon találtak még kifejezést, hogy én mit éreztem, amikor felébredtem úgy reggel felé, a nyakam nem nagyon akart mozdulni, semerre se, azért valahogy irányba fordítottam, és úgy megmerevedtem. Minden csigolyám külön fájt, nem segített neki a ropogtatás, csontkovácsolás, de csak nem megyek a gyengélkedőre egy kissé elfeküdt gerinccel, aminek következtében néhány rosszindulatú középéves összehasonlított a rosszemlékű Piton professzorral, de annyira nem vettem a lelkemre. Csendes nap volt, még órával se nagyon kellett fáradnom, pihentettem a lelkem és felkészítettem magam a szigorra, hogy majd Shaelynn jól megmutatja nekem és nem jön el, én pedig jól megmutatom neki, hogy... hogy ott fog ülni, ahelyett, hogy a macska bajuszát húzogatná, mert akármennyire is „cicásak” ezek a halálfalók itt a kastélyban, azért nem viccből olyanok, amilyenek és a hiúz se véletlenül macskaféle, ami pedig köztudottan pusztán a gyilkolás öröméért is képes vadászgatni. Legjobb szándékaim ellenére se a teremben várom már, némiképpen elhúzódott a vacsora, feltétlenül szót kellett váltanom azokkal a bizonyos „cicácskákkal”, akik fenyegetően villogatták a szemüket és meresztgették a karmukat, de nem kaphattak belém, mert megint elkoboztak egy kazal olyan tárgyat, amit nem értettek. Meg kell hagyni, kreatív a fiatalság, hogyha arról van szó, hogy az aranyvérűeket hozzák zavarba extravagáns holmikkal.*
-Nocsak-*hökkenek meg némiképpen, ahogy feltárul előttem az ajtó és ragyogó mosollyal lép ki rajta a kis áldozat, hogy aztán egy halk hoppával visszakozzon, legalábbis egy fürge mozdulattal belépek és becsukom magam mögött a teremkaput.* -Elnézést a késésért, de azért a menekülési képességeit nem itt kéne csiszolgatnia, bár tudja mit? Mielőtt belémköt megdicsérem érte-*helyet mutatok neki a tanári asztallal szembeni padban, alaposan végigmustrálom, ahogy elfoglalja.*
-Jól látom, hogy nem hozott semmit? Három órán keresztül akarja bámulni az arcom, miközben ülök az asztal mögött és merevre sokkolódom a legutóbbi dolgozatokon? Tudja-*talán lányos zavaromban beszélek és csak beszélek, megkerülöm az asztalt, kihúzom a súlyos fiókot, beletúrok, aztán amikor valami megszúr inkább visszahúzom a kezem, de nem fordítom lefelé a fejem, mert akkor biztos, hogy itt sírom el magam, inkább a lányt szemlélem, előkelően mereven tartott fejjel*-ez egy elég naív próbálkozás, meglehetősen lelketlen vagyok, főleg ma, és főleg tegnap, bár voltaképpen elnézéskéréssel tartozom, amiért úgy magára támadtam, természetesen ezt a fizikai vonatkozásra értettem. Tudja be futó szédülésnek-*vagy esetleg a természeti vonzerejének ilyen hihetetlenül erőteljes megnyilvánulásának, ami ellen én, szegény halandó aztán végképp nem tudok semmit sem tenni. Óvatosan tapogatok az ujjaimmal, sajnos csak egy könyv műanyag, sima borítását érintgethetem meg, semmi egyéb, kívánatos felületet, aztán elővonom, óvatosan, elvégre nem látom, hogy mit csinálok.*
-Ez esetben olvasgasson-*lépek mellé és eléteszem a még határozott új-szagú könyvet „Az angol közlekedési rendszerek varázstalan használati módozatai”, Munger Malvin ajánlásával azokban a sötét időkben, amikor a varázslók varázslók ellen menekülve a muglik világában tűnhetnek el a leghatékonyabban. Visszahátrálok az asztalomhoz, ahogy tegnap ő, most én helyezem rá fél farom, kevéssé kecsesen, de nekem legalább leér a lábam.* -Várom a kifogásokat.

---

Abban a hiszemben, hogy mindössze két percig tartott a büntetőmunkája ugyan kinek ne lenne madárfüttyös jókedve távoztában? Hallotta ő, hogy Minticz olykor bemondja az unalmast és kihagy egy-egy órát, hogy aztán gyötörje a népet este. Tanúja is volt egy ilyen esetnek, szerencsére elszenvedője eddig soha. Szeret mugliismeretre járni, talán ő az egyetlen, aki halványan csillogó szemekkel üli végig szinte mindet, és nem a tanár úr vonzó külseje miatt. És ezt el is hisszük neki, igaz? Ha valakinek, Shaynek el lehet, saját kis világából ritkán lép ki, vagy ritkán enged be oda bárkit. Nem nehéz pedig felnyitni a szemét, de a titkot természetesen nem árulom el. Tegnap estig a "mugli" tanerő is csak egy tanár volt számára, most sem több, de egy jelzővel még bővült a rangja: utált.
És most szinte fütyörészhetne jókedvében, ha nem vacsora után lenne és ha nem szeretne a lehető legnagyobb titokban feljutni a hetedik emeletre. Már érzi arcán a folyosó hűvösét, amikor a fáklyafényeket eltakarja Shannon Minticz magas alakja. Meglepetten rezdül össze, s egyik lába, mellyel épp lépni akart előre, megáll a levegőben. Érzi, ahogyan arcát elönti a forróság, mosolya egy pillanatra megfagy, jókedvének pedig már csak integetni tud, a bezáruló ajtó túloldalára.
- Üdv! – válaszol köszönéssel a „nocsak”ra, s bár mosolyog, hangja egyáltalán nem mutat egy csöppnyi kedélyt sem, de ki lenne képes erre, ha ő nem. Hátrál néhány lépést a férfival szinkronban, de aztán inkább igyekszik kikerülni az útjából. Egyéb hozzáfűznivalója nincs, mivel nem kérdezi meg, mi is volt a szándéka. Gyanítható, hogy nem azért, mert nem érdekli, hanem mert tökéletesen tisztában van azzal, hogy a hatodéves szökni készül. Egy semmitmondó hümmögéssel felel a dicséretre, vagy inkább szidásra, az ilyesmit a férfi esetében nagyon nehéz eldönteni, ahogyan azt is mi lesz a következő húzása. Esetleg netán újabb szidást kap? Újabb leteremtést, mert még mindig mosolyog? Vagy épp azért, mert a szeme csillogásából kilátszik, hogy van némi köze az ebédszüneti fennforgáshoz, amelyben két mardekáros lány fejvesztve menekült ki a lány wécéből egy sereg madár kíséretében? Ugyan ez aljas rágalom, ő akkor ott sem volt.
Egy, amolyan utolsó próbálkozás gyanánt még, amikor helyet mutatnak neki, bepróbálkozik egy könyörgő pillantással, abban bízva, hogy ennek hatására a férfi, mintha csak újszülött crup kölyköket látna, elolvad és megkönyörül rajta. De nem, hogy nem történik ilyesmi, igazából észre sem veszi a lány próbálkozását. Megsemmisülten vonszolja magát el az első padig, majd minden kecsességet nélkülözve rogy le a székre, könyökeit azonnal az asztallapra csúsztatja, s arcát elrejti alkarjai közé. Nem túl diszkréten tüntet mindennemű igénybevétel ellen. A kérdésre, mely szerint valóban nincs-e nála semmi, nem is felel, csak lassan, kínlódva vonja ki magát kezei rejtekéből és támasztja állát tenyereibe. Zöld szemeivel a Professzort követi, mély pillarebegtetéssel mutatva, hogy figyel.
- Ez nekem tökéletesen megfelel. Akár segíthetek is javítani, bár… a nézés jobb murinak hangzik… - vigyorodik el, miközben megvonja néhányszor szemöldökét. Naná dolgozzon csak, ő meg majd kárörvendő vigyorral figyeli senyvedését.  A férfi arcára mered, próbál ő igazán alattomos kis boszorkány arcot vágni, noha eközben elkalandoznak gondolatai. Erőlködnie kell, hogy meggyőzze azt a kis idegesítő belső hangot, hogy nem, egyáltalán nem szeretne elmerülni azokban a zöldekben, és hogy a megemelkedett pulzusszám sincs összefüggésben a vizslató tekintettel. Nem, semmi köze sem lehet semminek semmihez.
~ Nehogy már ezen járjon az agyam, amikor nekem most rettentően kellene haragudnom rá… de… akkor miért nem tudok…? ~ a kérdés azonban nyitva marad, nem tudja a feleletet ~…mozog a szája… lehet, hogy mond valamit… ~ újra csak kalandozik, s valahol a mondandó közepén csatlakozik be, ahol a támadást említi.
- Mintha csak belém kapaszkodott volna. Tehát tulajdonképp mankó voltam, amivel az asztalig segítettem… és most büntetésben vagyok… - görgeti a gondolatokat valami kifordított síkon. Ehhez nagyon ért, rendszerint ezzel vívja ki a leesett állakat. Arckifejezése most leginkább olyan, mintha azt várná, hogy a férfi összerakja magának a dolgokat, vagyis hogy milyen igazságtalan már, a hősnek büntetésben lenni. Részletkérdés, hogy erről ugyebár szó sincsen, nem volt ő hős, de még csak mankó sem, noha úgy pakolta fel az asztalra. Hallatlan. Még ő legyen elnéző, amikor ő van kényszerraboskodáson. Nem szól, nem elégedetlenkedik, ha Minticz veszi a lapot és válaszol, akkor talán egy újabb kellemes és természetesen fölöslegesen szócsatában vehetnek esetleg részt.
Már, amikor előhúzza a fiókból a könyvet van egy sejtése, mi lesz a program, melyről egy látványos fintorral tudatja a véleményét.
- Három…órán… keresztül? – kérdezi felpillantva a férfi arcába onnan a dereka környékéről. Ha sikerülne elég elesett arcot vágnia, talán félredobná a könyvet és felvetné, hogy beszélgessenek egy jót. Egyelőre nem veszi szemügyre a könyvet, nem tervez olvasni, itt és most agyat fog nyúzni. Maga elé csúsztatja az olvasnivalót, s amikor lehetőséget kap, hogy elmondja ellenvetéseit egyszerűen elmosolyodik. Olyan bájosan, olyan sugárzóan, amennyire csak képes. Újra előrecsúszik könyökeivel, szinte félig fekszik a padon, így a könyvön is.
- Inkább beszélgessünk… - rebegteti meg pilláit ismét -…például arról, hogy azok a tanulók, miért nem állnak sorba az ajtaja előtt, akiktől ma szintén elkoboztak ezt-azt. Ők miért nem kapnak hegyi beszédet és miért nem senyvednek itt ahelyett, hogy…  - megtorpan egy pillanatra, majdnem elárulta, hogy DS edzés van - …azt csinál a szabadidejében, amit akar – zárja sután a számonkérést. Nem igazán akarja hagyni ezt a "miért éppen ő szív és senki más?" témát. Állja a tekintetet, pedig belül már korántsem ennyire magabiztos, s ezt néha megrezzenő zöldjei talán el is árulják.

---

Reflexből rávágná, hogy akkor már ketten vannak, akik örülnek neki, hogy ő jól mulat, de a férfi maga sem meggyőző, ahogyan lány sem gondolja úgy, hogy olyan fenemód szórakozna. Még nem, de ha már itt van, mert itt kell lennie, akkor nem fogja számára haszontalanul tölteni az időt és búslakodva, magába roskadva vergődni. Egyrészt, mert nem szeretne, másrészt, mert él a gyanúperrel, hogy a profnak ez valami kaján elégedettségérzetet adna. Ehhez pedig nem fog asszisztálni. Épp azért ül itt, mert nem engedte, hogy a fejére nőjenek, sem társai, sem pedig tanára.
- Szinte látom az arcán... - vigyorodik el, de szemei összeszűkülnek, mert a férfin feltűnik neki egy s más. Egyelőre csak az, hogy merev a tartása, ahogyan odafordul hozzá, nem nyakból, hanem egész testtel teszi. Ez neki, aki majdnem tíz évig rohangált a kviddicspályák környékén, és sportolt is, elég szembetűnő. De nem akad fenn rajta, ahogyan a szemlehunyást is betudja valamiféle gőgös különcködésnek. És látható jelének, hogy már megint Minticz idegszálain táncol.
- Igen már látom. Kihasznál, aztán a sarokba állít... - ha már ennyire azonosította magát a mankóval, akkor ezen a vonalon folytatja a hasonlatot. Igazán találékonynak érzi most magát.
Egy fanyar mosollyal jutalmazza a beszólást, és hozzá összeszűkíti szemeit, jelezve, hogy most igazán utálva van. Bujkáló mosolya azonban bizonyosan felderíti a képet, így csak egy játékos kifejezés sül ki belőle. Szándékosan nem válaszol szóban, elvégre itt ül, 6 Kiváló RBF-fel a zsebében, ha ez nem bizonyíték arra, hogy három óránál többet is olvas, akkor semmi sem. Ettől függetlenül persze sokat olvas, ha van kedve hozzá. És ez a kulcs. Most nincs, és miért nincs? Mert más dolga lenne, és ha csak egy helyben kell ülnie és görnyednie egy könyv felett, folyton csak azon járna az agya, hogy miről marad le, vajon kik ugranak egymásnak ma este, Neville mihez kezd és még ezernyi dolgon. Bánatos sóhajtozásai, pedig megint a professzor szórakozását segítenék, és megint elérkeztünk oda, hogy NEM.
Nem igazán engedi, hogy a férfi emésztgesse az ajánlatát, azonnal rá is zúdítja, miről is szeretne beszélni, miközben a könyvet gondosan karjai alá tünteti. Nem tudja egészen, kilóg oldalt. Nagyokat bólint, amikor a professzor megfejti mi is a gondja. Mit tagadná, így van. Úgy érzi, ki van rá hegyeződve a férfi. (xD). Szemeit újra összehúzza, Minticz már megint megfeszül, s arcáról már látszik, hogy nem jómódjában teszi ezt.
- Minden rendben, Tanár úr? - kérdezi maga sem tudja, miért. Talán reménykedik benne, hogy hamarosan elájul és ő meg mehet merlin hírével DS-re. De látja, tudja, hogy más a baj, és már van is elmélete, egyelőre azonban eszébe sem jut bármit is tenni, főleg, mert megkapja válaszát.
- És ezt a gyengélkedőn fekvésükből állapította meg? Mármint, hogy így ránézésre megállapította róluk, hogy ők nem tesznek több butaságot - megforgatja szemeit, és eszébe jut, hogy hátradől székén, de nem teszi, vagyis kimegy a fejéből, annyira összepontosít Minticz darabos mozgására, mely már láthatóan a nyaki merevség miatt van. Hogy mi  történhetett, nem tudja, de el tudja képzelni, mit érezhet, noha neki inkább izomláza volt. Végigköveti, ahogy megkerüli az asztalt, és belép padja elé. Annyira belemélyed az állapotfelmérésbe, hogy le sem esik neki, hogy behajolt elé. A hirtelen közeli zöldek, a kezeit közrefogó béklyó zökkentik ki. Valami van azokban a szemekben, amiket ugyan azonosít, de képtelen elhinni. Mégis, arca elvörösödik meglepetésében, és hogy nem tud szabadulni. Csak bágyadtan pillog Minticzre, miközben a szíve valami irtózatos tempót kezd el verni.
- Öhm... - olvasna ő, de most minden érdekesebb, mint a könyv - ...ne vegye tolakodásnak a professzor, deee.. uhm.. észrevettem valamit. Szóval, persze meglehet, hogy tévedek, de mintha feszült lenne. Mármint feszültebb, mint máskor. Nem... nem úgy, hanem... - eltekint egy pillanatra a vállára - ...a mozgása, mintha merevebb lenne - visszatekint a zöldekbe, szinte pislogni is elfelejt és egyáltalán nem is égnek a szemei. Ajkai zavart mosolyra húzódnak, s igyekszik szemeibe annyi bocsánatkérést ültetni, amennyit csak tud. Nem akart személyeskedni, de ha a profnak mázlija van, talán tud segíteni.
- Csak... csak azért kérdezem, mert hhha... így van, én talán tudok segíteni... - nem dadog, bár nyelvét kicsit bénultabbnak érzi, mint általában.

Scarborough kisasszony

-Kihasználnám?-*az alkalmat, a lehetőséget azt kéne kihasználnom, nem pedig egy szerencsétlen diáklány szavait félremagyarázgatnom, vagy éppen félrelátnom. Fogjuk a fáradtságra, a gerincrontó fájdalomra, bármire, ami... ami annyira feltűnő, hogy még Shael is észreveszi, bár egyrészt nem is titkolom eléggé, másrészt, ha jól rémlik, neki van ilyesmiben némi gyakorlata is, már a miheztartás végett.*
-Hogyne volna...-*minden a lehető legnagyobb rendben, de ahogy elmerül az egyre mélyebb zavarban, úgy veszítik értelmüket a korábban gondosan felépített érvelések, a gyengélkedő és szerény személye közötti párhuzamok megvonása. Azt hiszem kicsit kiszolgáltatott tudatállapotban lehetek, mert zavarba hoz a zavara, az arcából sütő elpirulás melege visszahúzódásra, visszakozásra késztet és figyelmeztet a korlátaimra keresetlen határozottsággal mutatva rá arra, hogy nem kéne túllépnem azokat. Bár... ezt talán Shaelnek is mondhatnám, mivel jelen esetben azonban mindketten igencsak feszegetjük a magunk gátjait ez túl komoly képmutatás lenne.*
-Nézze Shael elképesztő odafigyelésről ad most tanúbizonyságot, mi lenne, hogyha a szavaim és nem a testi reakcióimon csüggne ilyen árgusan? Legalább ennyire hízelgőnek találnám azt is, és gyakorlati hasznot hajthatna belőle-*materializálom a visszahúzódást, megtámaszkodom a padja szélén, így kiegyenesítve a fájó részeket, savanyúbb mosollyal kell rádöbbennem, hogy amint egy kicsit a magam kedvében járok cselekedetekkel, azok visszaütnek némi fájdalom formájában. Azt hiszem, ez lehet az egész életem mozgatórugója. Micsoda megvilágosodó pillanat.*
-Mielőtt kombinálni kezdene, nem kerestem semmilyen bajt, magácskával ellentétben, én nemesen és egyszerűen elaludtam egy székben, ennek élvezetes következményét láthatja most, se többet, se kevesebbet-*mégis ki az a hülye, aki elalszik egy székben? Olyan kényelmesnek látszott, mentegethetném magam, de inkább nem teszem, támasztom a padot, mint egy szigorú mementó, miközben Shael hátraszegett fejjel bámul fel rám, micsoda megkapó pillanat, szinte festő vásznára kívánkozik.* -Mégis miben akarna segíteni? Inkább olvasson. Bár már biztos unja, hogy ezt mondom, higgye el, én is-*igen, mintha egy kicsit könyvfixáltnak látszanék ma, pedig csak túl akarok esni ezen a kellemetlen részen, amíg megszokja, hogy tényleg itt van, tényleg itt marad, nem mehet sehova, nem szaladgálhat mardekárosok után a talárjukat gyújtogatva griff-formájú álarcban, ahogy azt hallottam egy elcsípett ötletbörze konklúzióját. Talán nem kéne annyira figyelnem és akkor nem lenne ennyi stressz az életemben. Voltaképpen nem is szeretem a gyerekeket. A kamaszokat pedig egyenesen rühellem. Legalábbis ez lenne a megfelelő tanári hozzáállás, nem látni bennük semmit, csak egy tömeget, akik hallgatnak, figyelnek, aztán amint kimennek a teremből megszűnnek létezni. Visszakormányzom a figyelmem, nem is esik annyira nehezemre, szinte joviális, elnéző mosollyal tudatosítom magamban kislányos dadogását, a hiúságomat kenegeti ezzel.*
-Biztosíthatom, nem veszem tolakodásnak, de lépjünk ezen tovább. Maradjunk annyiban, hogy magácska most büntetésen van, és engem pedig várnak az ifjabb generáció dolgozatai.

---

Így belegondolva, immáron negyedszer és ötödször is végigpörgetve fejében az elhangzott kétértelmű kijelentést kissé visszahőköl. Szándékán kívül jött ez így ki, de javítani nem fog, a tekintet ellenére sem. Végül is nem beszélt hülyeséget, a mankókat is kihasználják, ahogy az ő kicsit színére fordított beszédében is a férfi tette vele, eltámogatta nagy hősiesen az asztalig, aztán meg most ő az aki büntetésben csücsül. Most olyan apróságoktól tekintsünk el, mint a szóváltás vagy, hogy egyáltalán, miért volt Minticznél. Ezek mind nem lényegesek, és azt mindketten tudják, hogy a büntetés is teljesen jogtalan. De mit lehet tenni, a Professzor mesterien visszaél hatalmával, mert azt hiszi el is érhet ezzel a taktikával valamit.
Most elvan. Az első ilyen alkalom, és még mindig passzívan, nem mutatva igazán, de tüntet az olvasás ellen. Szemügyre sem vette a könyvet, pedig biztosan rájönne, hogy tulajdonképpen nem is rossz, de nem, még nem fogja felütni a fedelét sem.
- Tudja, hogy van ez?! Mondhatni szakmai ártalom.. – rántja meg a vállát, s látszólag maga mögött is hagyja a témát, de ez mind csak a felszín, továbbra is csüng azokon a testi reakciókon, miközben hallgatja a férfi terelését, gondolatban a zsebeit ürítgeti és kutat emlékeiben, hogy vajon most is nála van-e anyja csodakencéje. Általában hord magánál egy kis tubussal, melyben a mérete ellenére az egész csapatnak elég lenne egy teljes izomkezelésre. A mugli dolgok jók, de a varázslatosak, egyszerűen hihetetlen képességekkel rendelkeznek.
Mit is várhatott volna válaszként egy férfitól? Talán azt, hogy "Igen, kisasszony, rettenetesen szenvedek, kérem, segítsen!"...? Ugyan. Az elutasítást egybeköti azzal, hogy ahelyett, hogy rá figyelne, inkább foglalkozna azzal, amit mond. Szemöldökét felvonva csak szemeivel kérdezi meg, hogy tulajdonképpen most melyik mondandóját kellene fejébe vésnie, mert az elmúlt pár percben semmi olyat nem hallott, amely két lábbal megállna a földön. Csak terelést és kreált kifogásokat egy gyérül csomagolt köntösben, melynek megtámadásán még csak gondolkodnia sem kellett.
- Tehát még sincs minden rendben… - motyogja olyan felderülő arccal, mintha felfedezéséért legalább is valami díjat remélhetne. A történeten csak bólogat, eljut az agyáig, de félresöpri, nem fontos, mi történt. Hacsaknem abból a szempontból, hogy már tudja mit is kellene tennie, ha tehetne bármit, tekintve, hogy már az első körben elég egyértelmű elutasítást kapott. De nem róla lenne szó és nem csak egy újabb példáját mutatná ellenkezésének a férfival szemben, ha az újabb próbálkozása is kudarcba nem fulladna. Pedig mennyire szeretné, ha a barna hajú leányzó szépen, szófogadóan a számára elkülönített könyv fölé hajolna és lelkesen kezdené falni a betűket.
- Nooos… - emeli fel a kérdésre azonnal mutatóujját, jelezve, hogy kér egy pillanatot. Az újabb felszólítás, könyörgés az olvasásra el sem jut a füléig. Felpattan székéről, talárját lelkesen csatolja szét és kezdi a belső számos zseb tartalmát vizsgálni. Az egyik nyílásban egészen vállig el is tűnik. Kipakol az asztalra egy törött pennát, amely már ki tudja, mióta várja, hogy végső nyugalomra helyezzék egy kukában…
- Valahol itt kell lennie, kérem, Tanár úr… - fordul hozzá, amikor a tanerő ismét megpróbálkozik elhessegetni magáról a figyelmet. No igen, ezen reakcióját Shay is tökéletesen meg tudja érteni, nála jobban kevesen akarnának szürke, vagy épp átlátszó egerek lenni. Sajnos azonban kevesek kapják meg azt, amit akarnak, s ahogyan neki muszáj elszenvedni a kéretlen törődést, úgy most a férfinak is meg kell ezzel birkóznia. Az már csak rajta múlik, hogy előbb akar-e túlesni rajta, vagy később, amikor már nincs más választása tulajdonképpen. Persze, várni is lehetne, hogy elmúljon, de na, a lány most vérszemet kapott. Idő közben a nagy összpontosításban kibukkan ajkai közül nyelvének hegye, talárja zsebéből előkerül a walkman, és egy zacskó csokipocak. Nasi mindig van nála, vagy kondéros keksz, vagy ez. Imádja rágcsálni őket.
- Ajh, na vééégre… - elővesz egy vékony kis tubust, alig nagyobb, mint a kisujja és legalább olyan vékony. Csillogó szemekkel emeli fel maga elé, s nyújtja Minticz felé úgy, mintha legalábbis valami gyógyíthatatlan betegség vakcináját tartaná a kezében.
- Kerecsgyökér-kivonat – nem tudja, hogy ez mond-e bármit a férfi számára - …a Hárpiák esküsznek rá, és ha ez számít valamit, akkor én is… a betapadt, merev izmokra van, feloldja azt a szmötyit a szöveteiről… - másik kezével hadonászik, mintha a férfinak tudnia kellene, miről beszél. Persze, lehet, hogy tudja is, talán ő is foglalkozik szabadidejében ilyesmivel.
Egyelőre csak kíváncsian pillog a tubus mögül, hogy a Professzor elfogadja-e, ha nem, akkor sem fogja hagyni magát, ha igen, akkor gyorsan elmondja majd, hogyan kell használni.

Miss Scarborough

---

A mai alkalmat leszámítva örül, hogy ennyi zsebet varratott a talárja belsejébe, és annak is, hogy apja, tekintettel lánykája szétszórtságára megbűvölte azokat. Valamikor még valamiféle rendszer is volt bennük, minden zsebnek megvolt a maga funkciója, de a diákélettel járó rohanás bizony nem egyszer felborította már. Úgyhogy az egyetlen rendszer, ami most uralkodik a talárzsebekben az a káosz. Olykor inkább elő sem veszi, amit talál, mert elég kellemetlenül venné ki magát. Szeme sarkából olykor felsandít a férfira, ajkain zavart mosoly, saját magát is összezavarja. A helyes magatartás talán valóban az lenne, ha magasról tenne arra, hogy a férfinek bármi baja van, vagy ha nagyon aranyos akarna lenni, akkor esetleg mutathatna egy szánakozó arcot vagy valami ilyesmit.
Fejét egy pillanatra kapja csak oda, miközben tovább keresgéli a kis tubust. A walkman láttán aztán megtorpan, hiszen eszébe jut, hogy arra lett kérve, ne mutogassa.
- Öööhm… persze – igyekszik nem nagyon ledermedni, és reménykedni abban, hogy nem kap szidást még azért is, mert magánál hurcolja. Már épp feladná a kutakodást, s elfogadná, hogy nem hozta magával, amikor a kezeügyébe kerül.
- Háhh… - nevet fel egy leheletnyi gúnnyal hangjában - …nem – megforgatja szemeit a találgatásra és feltételezésre és még egy grimaszt is mellékel hozzá, a miheztartás végett. Türelmetlenül szusszant, ahogy a professzor úgy veszi szemügyre a krém csomagolását, mintha az legalábbis az űrből érkezett volna. Valahol azonban érthető tartózkodása, főleg ha értesült Shaelynn bájitaltan jegyeiről. Talán ez kizárható, mivel eddig nem nagyon mutatott érdeklődést az ő irányába. Szemei Minticz minden mozdulatát követik, így azt is, ahogyan közelebb somfordál, lopva a távolságot.
- Persze, hogy. Szabadidőmben… - a szót kissé élesen ejti ki - …a Professzor úr után kémkedem, arra az esetre, ha netán magára akarnék tukmálni valamit. És tessék… - megrázza a fejét és elvigyorodik. – Nem. Nem tudtam. Tudja, az anyukám Hárpia. Mármint, ott játszik – talán nem kell elmagyaráznia, hogy mikkel is jár a dolog, így nem beszél fölöslegesen. Még mindig nagyon büszke magára, hogy milyen ügyesen kitalálta és megtalálta ezt a krémet, s hogy milyen kedvesen, aranyosan bocsátja a tanár úr rendelkezésére. Vigyorát aztán kénytelen lelohasztani, s ez a tény, a férfit most biztosan boldogítja. Valóban, arra bizony nem gondolt így hirtelenjében, hogy ha a mozgás maga olyan nehezére esik, majd hogyan fogja kitekerni a tagjait s saját bőrébe masszírozni a zselét.
Bizonytalanul pillog a férfira, hiszen persze a fejében is felsejlik egy lehetőség, de ez olyan szinten abszurd, hogy már a gondolatába is belepirul. A keze is megremeg a gondolatra, de ahelyett, hogy felajánlaná segítségét ebben a szituációban is, eltántorodottan engedi le kezét és hajtja le kissé fejét.
- Sajnálom… - sóhajt lemondóan - …valóban nem gondoltam arra, hogyan tudná egymaga… megoldani – kezdi motyogva, de amikor Shannon kimondja azt, amit ő inkább elképzelni sem mert, úgy kapja fel fejét, mint aki most nagyon csúnyán lebukott. Zavartan nyel egyet és kezd el érthetetlenül hebegni-habogni, hogy de hát ő nem úgy gondolta és tulajdonképpen eszébe sem jutott ilyesmi, de arcára és szemeire egyértelműen ennek az ellenkezője ül ki, s ezzel teljesen tisztában van önmaga is. Miután maga is belátja, hogy fölösleges a mentegetőzés, sóhajtva fújja ki a levegőjét és ereszt le, mint a lufi. Leereszti kezeit maga mellé, vállai előre esnek, s mondhatni begörnyed.
- Tulajdonképpen, de. Van benne gyakorlatom. Ez szívesség, nem kihasználás, maga megbűvölte a lejátszóm, én… megbűvölöm a hátát – rántja meg a vállát, talán meglepően lazán. Persze, mert próbálja elhitetni, hogy nem gond. Felötlik benne, hogy talán elmondja, látott már férfi hátat, elég sokat, hiszen apja csapatának edzésein, nem egyszer látott félmeztelen férfiakat. De ez nem tűnik az épp megfelelő helyzetnek, no meg talán félre is értené, vagy nem hogy oldaná a feszültségét, mint inkább fokozná azt. Csöndbe burkolózva hallgatja a férfit, kezében idegesen gyűrögeti a tubust s zavartan toporog. Igazából már nyelve hegyén van, hogy elfogadja, a professzor nem kér a segítségéből. Szemeit tiltakozóan mereszti ki és emeli fel védekezően kezeit, jelezve, hogy eszébe sem jutott szivatni őt, sőt igazából teljesen komolyan gondolta.
Elsőre tiltakozna, de ha már az első gomb kiszabadult, úgy dönt, talán nem a célegyenesben kellene meghátrálnia.
- A Professzor dönti el… - adja az ártatlan és mindenekfelett szófogadó kisdiákot, de ezt tudják mindketten, hogy csak udvariasság, valahol mindkettejük számára nyilvánvaló már, hogy a lány megnyerte ezt a csatát is. Mélyeket pislog nagyra nyitott szemeivel, halványan, de bizonytalanul mosolyog hozzá. Ha úgy tetszik most kicsit igyekszik „elcsábítani” a professzort megadatott fegyvereivel, ha már Minticz annyira meg akarta ragadni a tekintetét, hát viselje is el.
 

Miss Scarborough

---

Néhány pillanattal ezelőtt még valóban büszkeséggel vegyes rajongással ejtette ki szavait, kvázi dicsérve édesanyját, amiért az egyik legjobb csapat tagja, már körülbelül 18 éve. Gwenog Jones mellett az egyik ikonja a Hárpiáknak. És igen. Büszke rá. Nem veszi magára végül is a hangsúlyt, nem tud sokat a férfiról, s ha mást nem is, azt észreveszi, hogy nem dühös rá, nem utálkozik, egyszerűen csak érzékeny pont lehet ez számára. Azonban, hogy konkrétan mivel is érintette meg a férfi önérzetét, nem tudja, így ismételten csak némileg félénken, kedveskedve mosolyog rá.  Nem kér bocsánatot, csak tényeket közölt, bár nyelve hegyén ott vannak a szavak, nem látja értelmét kimondani őket.
- Azok… - motyogja halkan, fejét lehajtva, kerülve a férfi pillantását, ami egyébként nem is nehéz, tekintve, hogy ő is ugyanerre törekszik. Meredten fürkészi a táblát, összeszűkült szemei olyan benyomást keltenek, mintha legalábbis akarata ellenére, netán Shael kényszerítené arra, hogy megszabaduljon ingétől átmenetileg. Gondolataira a hugrás arcára huncut mosoly kúszik és kegyetlenül meg kell erőltetnie magát, hogy legalább el ne kuncogja magát. Szusszan egy nagyot, hogy lenyugtassa magát, de vigyorát így sem képes elrejteni.
- Ne aggódjon, egy percig sem gondoltam, hogy majd, ha kicsit megkínzom, eltekint a további büntetőmunkáktól. Túlságosan élvezi a társaságom ahhoz, hogy ilyen olcsón lemondjon róla…igaz? – naná, ez lehet az egyetlen igazi magyarázat – De azt nem mondanám, hogy tartoznék ezzel magának. Vagy maga netán csak azért bűvölte meg a walkmanem, hogy aztán felrója nekem, mint valami adósságot? – vonja fel szemöldökét, de a kérdése csak költői, s mielőtt még bármi kiábrándító vagy egyéb választ kaphatna, folytatja – Maga jó fej volt, én meg… masszírozni is tudok emellé. Plusz itt vagyok… - rántja meg a vállát, majd tűnődve tekint a mosolyra, keresve benne valamit, amit úgy tűnik, most nem találhat meg. Egy egészen átlagos mosoly, semmi gunyorosság, vagy egyéb, mégis, egészen jó ránézni. Zavartan toporog egy helyben, amikor az ajtóra rákerül a mágikus retesz. Most egy picit elkezd mocorogni a gyomra, meg talán egy kicsit zavarba is jön, pedig a lépés teljesen logikus. Nem lenne szerencsés, ha valakinek épp akkor támadna kedve erre járni, amikor a professzort szadizza. Nem a saját képességeit túlbecsülendő, de ő még egy disaudiot is szórna a helyiségre, szigorúan tapasztalati alapon.
- Ahol magának kényelmesebb, a lényeg az lenne, hogy ne feszítse meg a hátát… - enyhe utalás arra, hogy a legszerencsésebb az lenne, ha mondjuk, vízszintbe helyezkedne el. Itt azonban erre vajmi kevés esély van, és talán amúgy is kizárt lenne, ezért nem is említi meg, ennél jobban inkább nem utal rá. Nem akar túlságosan tolakodó lenni. – Hát öhm… talán a szék… - kifordítja a széket úgy, hogy a támla az ablak felé legyen és arra támaszkodjon Minticz, ugyebár így hozzá tud férni a problémás területekhez.
Az újabb kérdésre már válaszolna is, kedvére való a téma, el is mosolyodik, hogy érdeklődik felőle a tanerő, de amint az ing leereszkedik, a szava elakad és megrökönyödve pillog maga elé. Ott ahol volt, abban a pózban megmerevedik és csak szemeivel követi a meglepő látványt.
Hallja a hangokat, és azt is meg tudja állapítani, hogy hozzá beszél. Némán szuszogva, meredt tekintettel nézi a hegeket. Agyában ezernyi gondolat jelenik meg, lelki szemei előtt különböző riasztó képek, fantáziája szinte azonnal szárnyra kap, s válogatott kínzások és hasonlók jutnak eszébe, hogy mik történhettek vele. Ajkát harapdálva, még mindig dermedten mered előre, de már igyekszik valamit nyökögni, értelmeset azonban még mindig nem tud összehozni. Hümmög és küszködik, hogy mondjon valamit, de ez most nem megy, képtelen elszakadni a képzetektől és a látványtól is. Nem, félreértés ne essék, nem undorodik attól, amit lát, egyszerűen csak meg van döbbenve, egyáltalán nem számított Minticztől ilyesmire.
Érzékeli az ingerültebb hangvételt és a türelmetlenkedést, és ez ösztönzi arra, hogy kicsit összeszedje magát. Még mindig gombóccal a torkában hümmög ismét és tekintetét végre elvonva a hegekről jógalélegez.
- Öhm… én… én.. de én is voltam, de ilyen… öhm… sajnálom – kér elnézést nem csak azért, mert olyan leplezetlenül szörnyedt el, ahogyan már igazán nem is illik, és emellett még itt bénázik is. Még mindig csak kóvályogva saját fejében, gépiesen emeli meg a kenőcsös tubust és egy határozott mozdulattal, saját szokásával ellentétesen a közepén nyomja meg és mit sem törődik azzal, hogy túl sok zselét nyom a tenyerébe. A krém szinte azonnal tömény ánizs illatot áraszt, mint az ismert izomkrémek, ez már inkább hatással van rá és kizökkenti a gép állapotból. Megköszörüli torkát és a beálló, most már számára is kínos csöndet igyekszik megtörni.
- Szóval öhm… mit is kérdezett? – kérdezi terelve a témát, mintha egyébként nem lenne elég nyilvánvaló, hogy mennyire befagyott. – Hogy játszom-e? – mintha valami ilyesmi rémlene neki. Kezeit egymáshoz dörzsöli, majd mit sem törődve azzal, hogy jut a földre is, óvatosan, két hüvelykujját a nyakcsigolyákra illeszti, míg a másik két négyest a nyak oldalára. Hüvelykjei lassú, de erős körzésbe kezdenek. Tekintve, hogy van benne gyakorlata, a mozdulatai tényleg kellően erősek, az más kérdés, hogy a Profnak is magas a fájdalomküszöbe.

---

Irigylésre méltó a férfi lazasága, amellyel kezeli, hogy a háta tele van különböző méretű és formájú heggel, s mindezt most a lány elé kell tárnia. Shael ezzel szemben korántsem ennyire felszabadult, sőt eltart jó néhány másodpercig, amíg képes ismét összeszedni magát legalább annyira, hogy értelmes szavakat mondjon. Végül már egész összefüggő tőmondatokat is képes alkotni és a kicsit korábban elveszített beszélgetés fonalát is megpróbálja felvenni. Ujjai eközben körkörösen masszírozzák a tarkó részt, aztán egyre lejjebb halad. A zseléről nem árt megemlíteni, hogy különös érzéseket kelt az ember testében. Néhány másodperccel a nyomkodás után kellemesen bizsergeti az izmokat, amelyek is lassan lazulni kezdenek. Természetesen nem mindegy, hogy hogyan gyúrják be, a lány ezért is olyan elővigyázatos és szinte centiméterről-centiméterre halad. Minden egyes pontot rendesen megnyomkod.
- Ez azért lehet, mert sosem állt szándékomban belépni az iskolai kviddicscsapatba... - válaszolja meg a kérdést egyszerűen, nincs mit ezen magyarázni - ...idén léptettek be. Vagy mondjuk úgy, hogy megkértek - nem akar hencegni, hogy tulajdonképpen a csapatkapitány könyörgött neki napokig, és miután már nem tudott milyen kifogásokat és feltételeket sorakoztatni, kénytelen-kelletlen, beadta a derekát. Természetesen, ahogyan ez lenni szokott, a kezdeti vonakodás szinte azonnal alábbhagyott, ahogyan kézbe vette otthonról utána küldött seprűjét, kezébe nyomták a kviddicstalárt és a többi Hugrabug-színű kelléket.
- Igen, tudom. Nálunk is megpróbálkoztak vele, mit gondol mivel telik minden nyaram? Nem bánom, használ a sport és végül is jól szórakozom az edzéseken is... - úgy van vele, hogy kiélvezi ezt az egy évet, amíg társai félnek belépni a kőagyú mardekárosokkal szemben. Ő, aki egyébként az egész kivddicsben a durva ütközéseket is sunyi húzásokat utálja a legjobban, a legnehezebb tanévben mégis engedte, hogy berángassák a csapatba. Sokat elárul az idei évéről, többek közt az ilyen ostobaságok miatt van itt is.
Mozgása gépies, de ettől függetlenül továbbra is figyelmes és a lehetőségekhez mérten óvatos, azért hiányolja a fájdalmat jelző hangokat, de így Minticz hátát elnézve meredekebb dolgokat is átélt már, mint néhány merev, betapadt izom kilazítása. Nem hagyják nyugodni a képek, melyek olyan elevenséggel karcolták magukat retinájába, mintha legalábbis emlékei hívták volna elő őket egy korábbi, valós kínzásról. Ám sohasem látott ilyet, így ez az eshetőség kizárt.
- Furcsa ilyen szavakat éppen magától hallani, de… azért nem hiszem, hogy olyan nagyon harapnék, maximum visszaharapok – mosolyodik el, bár kissé bizonytalan abban, hogy a férfi tulajdonképpen ezt valamiféle elismerésnek szánja-e vagy újabb feddés akar ez lenni, amiért képtelen tartani a száját, vagy épp véleményét.
Az elismerés önelégült mosolyt csal arcára, miközben tovább csökkenti magasságát, hogy a mélyebb területeket is kényelmesen tudja gyúrogatni. A gerince mentén halad végig először fentről lefelé, majd vissza. Itt váltják ki mozdulatai a legkellemesebb változásokat és érezhetően energiákat szabadít fel velük.  Most csak feje búbja látszhat körülbelül a sötét ablakban, így az sem látható, hogy most milyen büszke magára.
- Ezzel mire céloz? – kérdezi meglepetten, de némileg gyanakodva arra, hogy valamire utalni próbál a férfi, csak azt nem érti, hogy pontosan mire.

Aranykezű

---

   

---

Szusszanva elvigyorodik a menekülős megjegyzésen, megrázza fejét, de nem áll le tiltakozni vagy neheztelni. Ennek ellenére ott van nyelve hegyén, hogy valami csípőset reagáljon, de most megbocsátós kedvében van, és amúgy sem lenne szerencsés most vitázni a férfival. Vigyorogva folytatja a munkát és csak alig hallható kuncogással reagál és tulajdonképpen ért is egyet azzal, hogy hagyják ezt a témát, különben sem biztos, hogy egy adott helyzetben lesz a környéken varázsseprű. Ha lenne, biztosan eszébe jutna használni, ő sem egészen elveszett, csak egy kicsit.
Lenéz cipőire, tűnődve mered a lehullott ingre, majd végül is arra dönt, hogy felveszi, de nem adja vissza és nem illesztgeti a professzor ölébe, egy hanyag mozdulattal ejti le a mögötte levő padra, és már meg is feledkezik róla. A néhány pillanatnyi szünet, lehetőséget biztosít a férfi számára, hogy mocorogjon egy kicsit, érthető, hogy az izmok egy kis mozgásra vágynak. Ezt követően azonban kegyetlenül folytatja a nyomkodást, ami azért most nehezebb is neki, mivel ha Minticz feküdne, tudná használni testsúlyát, talán még ennél is hatásosabb lenne az ügyködése. Így is megteszi, amit tud, és a kedélyes fecserészésből azt a következtetést szűri le, hogy jól csinálja. E felől nem is volt kétsége, de a jeleket látni és persze az elismerést hallani mégiscsak jó.
Ahogyan lejjebb halad, és egyre kellemetlenebb helyeken ténykedik úgy egyre többször késztetheti a férfit arra, hogy hirtelen megránduljon, nem tehet róla, önkéntelen testi reakció, ezt követeli meg a tartás és a nyomkodás együttese. Az ujjai lassan kezdenek beállni, de nem törődik ezen kellemetlenségekkel, elvan és eltekintve attól, hogy éppen egyik professzorán dolgozik, még a helyzet is feldobja.
- Áh, már egy fél pillanatig azt hittem, valami dicséretet hallok, nem is értem, hogy jutott ilyesmi az eszembe. Talán a fejembe szállt az előbbi elismerése... - válaszol valahonnan a háta közepéről, ahová normál esetben talán nem is kívánná a lányt, de most neki épp ott van masszírozni valója. Mit is várt egy exmardistól, nem is tudja. Néhányat szusszan saját ostobaságán és újra meg újra megrázza a fejét. Nem neheztel ő, alapvetően nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla, mindenkinek megvan a saját véleménye, ahogyan neki is. De akkor kicsit tudja szívni a fogát, amikor csak azért, mert hugrabugos, már senki nem veszi komolyan. Ilyenkor szokott jönni a "majd én megmutatom neked" fázis, amiből vagy büntetés, vagy gyengélkedő lesz, de mindkét eset tökéletesen megéri, ha már tisztesen helyt is áll.
- Hát persze, tudom... hagyjam, had nézzenek gyakorlóbábúnak és üljek minden délután a gyengélkedőn valamilyen átoktól szenvedve. De akkor nem tudnék járni magához, sem pedig kviddicsre... se... - elharapja a mondatot, már megint majdnem kicsúszott a száján a DS edzés. Hiába, ha könnyen megy a beszélgetés, nehéz kiszabni a gátakat.
Gyanakvó kérdésére visszakérdezést kap, amire szintén csak képtelen nem válaszolni, de nem a prof iránti tiszteletlenségből nem hagyja annyiban, egyszerűen csak úgy gondolja, a helyzet megengedi, főleg, hogy kérdezve van.
- Ha tudnám, hogyan értette, nem kérdeztem volna meg, és nagy a valószínűsége, hogy igyekeznék egy-két kellemetlen mozdulattal megtorolni... - motyogja s valahol a dereka környékére ér. Ahhoz képest, hogy milyen vékonyak az ujjai, s ő maga sem épp egy Millicent Bulstrode, elég keményen megnyomkodja a csontos részt, s tekintve, hogy érzi, hol van betapadva tud talán egy leheletnyi kellemetlenséget okozni. Nem törekszik rá, csak megteszi, amit megkövetel a.. tanerő háta.
Egész közel kerül a hegekhez, tekintete elidőzik szinte mindegyiken, amely szemmagasságban van. Észre sem veszi, hogy a kezei sem azt csinálják már, amit kellene. Hallja a hangját, érti és felfogja, amit kérdez, mond, miközben mutatóujjának vége lágyan siklik végig egy hosszú, fehéren világító karcoláson, mely a lapockától indul, s egészen a derékig tart. Kifújja a levegőt, az orrából távozó széndioxid párás foltot hagy Minticz bőtén, míg ő meredt zöld tekintetével végigköveti keze mozgását, a sebhely ívét. A hálálkodásig még bírta tartani a lépést, de onnantól már teljesen elveszítette a fonalat, a kellemesen mély bariton távoli visszhangként duruzsol fülében, de mintha egy üres, elhagyatott barlangban bolyongana, nem jut el agyáig. Zsákutca, beszorul, mint a menekülő fóka saját kis útvesztőjébe, amikor az éhes jegesmedve elől menekül..ne.
- Gyerekkorában szerezte őket? - nem tudná megmondani, hogy megvárta-e, hogy a férfi befejezze a mondandóját, vagy belevágott-e, egyszerűen csak kicsúszik alig megmozduló ajkai közül, artikulálatlanul, de érthetően. Emlékszik rá, hogy megkérdezte tőle, hogy ő, Shaelynn, tán nem volt gyerek...

Aranykezű

---

   

---

Magában kommentálja a megjegyzést, de csak is azért, mert tanárt nem illik elküldeni a fenébe. Pedig úgy megtenné, muszáj lenne szóban, mert úgy tűnik hiába próbálná nyomorgatni, Minticznek nem igazán akar megkottyanni. Idegesítő, pedig már egész szép kis listát kezdett összehozni a fejében, hogy miket torolhatna meg. De semmi, ehelyett a tanerő vígan kötekszik vagy épp dicsér, a kettőt szokásához híven gyors egymásutánban váltogatja, hogy a lánynak még csak ideje se legyen sütkérezni a büszkeségben.
- Nem hagyja, hogy kiigazodjak magán, igaz? - kérdezi, fejét megrázva a hát rejtekében. Ez már a sokadik, lerágott, és többszörösen átcenzúrázott verzió, a maradék, amit kimondhatott. Talán valamit mégis elér a professzor ezzel a büntetőmunkával, nem ez az első alkalom ma este, hogy átgondolta, amit mondani készült. Reméljük nem kell ezt megszoknunk, a végére még unalmassá válnának ezek a kis összeröffenések, akkor meg mihez kezdenek?
Ujjai egy ideig serényen gyűrködik a férfi hátát, kitartóan átmozgatva a kisebb-nagyobb izomkötegeket, a krém jótékony hatásának hála pedig felpezsdíti minden kis szövetét. Ez neki is jó feszültségkezelés, bár nem csapkod, így is levezet egy keveset.
A lelkes masszírozást követően aztán elkalandozik a férfi mondandója közepén, megbabonázottan veszi szemügyre a hegeket, egyet még ujjával is megvizsgál.
- Óh, öhm... én.. sajnálom... - húzódik hátra, amikor a férfi elhúzódik keze alól, zavartan fordítja el tekintetét és hátrál neki a padnak, krémtől csúszós kezeit tördeli, míg hol cipője orrát, hol pedig a táblát fürkészi. Most kissé szégyellősen ül le a professzor által hátrahagyott székre, kezeit maga alá gyűrve, kissé összehúzva vállait. Ajkát beharapva fürkészi a rossz bőrben levő tanerőt és tanácstalanul tapossa egyik cipőjével a másikat.
- Nem... nem muszáj válaszolnia, én csak... kí..kíváncsi voltam, sajnálom, ha ezzel felzaklattam vagy ilyesmi.. - hebegi, ujjai a székre feszülnek, de meghallgatja, amit professzora próbál magából kisajtolni. Igazából valamiféle szidásra számít, elvégre jócskán túllépte a hatáskörét. Ezekkel a vonal dolgokkal zavarban van, nehezen tudja eldönteni, mit szabad és mit nem. Van, hogy annyira törekszik a vonalon belül maradni, hogy a nagy igyekezetben aztán, a lehető legnagyobb mértékben lépi azt át.
Megrökönyödve hallja aztán a javítást, amit még inkább ledermedve fogad, mint a sebhelyeket. Egyszerűen nem akarja bevenni a gyomra, hogy a testvére ilyet volt képes tenni vele. Persze ez nem biztos, de ő ezt a következtetést vonja le, ami majdnem egyenértékű azzal, hogy ezt a verziót könyveli el tényként. Nem azért, mert olyan kis idióta, hogy az idétlen kis beképzelt dolgait hiszi el inkább, de inkább nem kérdez.
- Nem kell elmondania, tényleg - motyogja az orra alatt, pillantását kerülve inkább székét pakolja vissza a helyére és már épp leülni készülődne, amikor a férfi felajánlja a távozás lehetőségét. Kecsegtető, de mennyire, hogy az, ám tekintve, hogy mennyi idő telt el, már fölösleges lenne nekivágnia a hetedik emeletnek.
- Köszönöm, de... arról már jócskán lekéstem. De... ha... zavarom éénn... elmehetek, ha szeretné... - arca picit elvörösödik, a széket betolja, és mögötte kezd el toporogni. Nem akaródzik neki túlságosan menni, eleinte nem gondolta volna, hogy ilyen bekövetkezhet, de ha már emiatt maradt le az edzésről, nehogy már félidő előtt elhúzzon, plusz a lelkiismerete sem viselné túl jól a dolgot.

Aranykezű

---

   

---

Színtelen arccal, de belül jókora hitetlenkedéssel fogadja a sajnálkozó megjegyzést. Még hogy sajnálja, amikor korábban már elmondta, hogy a bajoktól távol tartandó került büntetésbe. Nem adja jelét kétségeinek, inkább tovább összpontosít a férfi hirtelen beálló gyengélkedésére. Fejében megint felébrednek a gondolatok, hogy netán valamit ő szúrt el megint, vagy épp a krémmel nem volt minden oké, meglehet, hogy allergiás valamelyik összetevőre és még ezernyi ilyen elmélet csatlakozik.
- Biztos? - kérdez vissza óvatosan - Nem akarom leterhelni... - ő sem így tervezte ezt a mai büntetőmunkát. Igazából feltett szándéka volt tovább idegesíteni a férfit, hogy megbánja, hogy kényszerbörtönre ítélte, és esetlegesen akár vissza is vonja az egészet, megrettenve a megpróbáltatástól. Ó az lett volna már csak szuper. Ehelyett itt jótékonykodik, rendbe teszi a hátát, reményei szerint sikeresen, most meg puncsol, hogy megtudja, minden rendben van-e és tekintete szinte könyörög azért, hogy ne küldje el. És nem, nem a rosszindulatú, perverz örömökkel kecsegtető végkifejletért, hátha most is összerogy Minticz, mint ahogyan diáktársai már említették néhányszor. Nem mozgatják efféle vágyak, és nem minden indok a DS társak után tervezett érkezés sem. Egyszerűen csak jobb, mint egyedül ücsörögni az egyik elhagyatott folyosón és reménykedni abban, hogy nem csípi fülön valaki.
Némán, székén kuporog, ajkát beharapja, így fürkészi a férfit. Újra és újra fegyelmeznie kell magát, hogy ne szólaljon meg, ne zavarja és idegesítse azzal, hogy a hogy létéről faggatja. Nem akar kivágódni az ablakon. Vagyis nem úgy, hogy nem tudatosan éri el, s most olyan rossz bőrben van a tanerő, hogy nincs szíve hozzá.
- Nem néz ki jobban... - méregeti egyre savanyúbban a vonásokat, és kezd egyre inkább elhatalmasodni rajta az aggodalom. - Én... mármint ez miattam van professzor? Úgy értem esetleg a krémmel van baj? Vagy... én csináltam valamit rosszul? - makogja kicsit csüggedten. Ennek nem így kellett volna lennie. Itt kellene vigyorognia, majd kicsattannia az energiától és pezsegnie. Jó, talán vigyorogni nem, de semmiképp sem kellene szédülnie, falfehérnek lennie és támolyognia. Az ő kezei úgy bizseregnek mintha ezernyi hangya szorgoskodna a bőre alatt. Nem érti.
Mégis hogy nézne? A tegnap még igen csak hevesen kampányoló professzor, ma úgy kerül a szeme elé, hogy nehézkesen mozog, hegek vannak a hátán, és a jótevő masszázs után szédeleg, és percekre elsüpped lehunyt lélektükrei mély, ingoványos mocsarában.
- Csak egy kicsit öhm... meglepett. Tudja, hallottam már, hogy gyöngélkedik, de nem vettem komolyan. Nem hittem, hogy ennyire látványos ez a dolog... - motyogja még mindig úgy méregetve a férfit, mintha attól tartana, bármelyik percben elájulhat, vagy akár vérfarkassá válik. Eltekint az ablak felé, melyen azonban nem lát ki a terembeli fényeknek köszönhetően. Vajon ma telihold van?
- Ésöhm... - eltart néhány pillanatig, amíg kitalálja, hogyan kérdezhetne úgy, hogy ne legyen egyértelmű gondolatmenete - ...ez a... gyengélkedés... milyen gyakran fordul elő és mennyi ideig tart? - hát ez nem sikerült a legjobban. Szívni is kezdi fogát, de még él benne egy csöppnyi remény, hogy nem árulta el magát. Sok mindent megmagyarázna a farkaskórság, így eddig ez hihetőbb, mint a professzor által szolgáltatott indoklás.
Zöldjei óvatos fürkészésbe kezdenek, míg átveszi a kendőt. Gépies mozdulatokkal törölgeti meg kézfejeit, és tenyerét, még az ujjközeit is, de figyelemre egyáltalán nem is méltatja az egészet. Minticz most rendesen le van ellenőrizve, a hugrás már behunyt szemmel is le tudná rajzolni az arcát, talán majdnem egészen pontosan.
- Köszönöm... - Tekintetét addig bírja kitartani, amíg be nem kúszik látómezejébe a nyitott ing. Nem adja vissza a kendőt, még mindig törölgeti a kezeit, pedig tudhatná, hogy ez kvázi semmit nem segít, a gél már a bőre alá fészkelte magát, de majd elmúlik a hatása.

Aranykezű

---

   

---

Így másodikra hallva, egy fokkal hihetőbbnek hat a férfi, annyira legalábbis biztosan, hogy Shay a maradás mellett döntsön. Megadva magát ül le végül, veszi át a kendőt, hogy valami beégett, alibi mozdulatokkal kezdje el dörzsölgetni kézfejeit, természetesen teljesen fölöslegesen, a krém már mélyen bőre alá ívódott. Annyira látható, hogy nem is foglalkozik ezzel, hiszen zöldjei egészen mással foglalkoznak, nevezetesen azzal, hogy Minticz most itt guggol mellette, már megint közel, és már megint zavarba ejtően meresztgeti zöld szemeit. Felé fordul, felkönyököl az asztallapra, szorosan a férfi karja mellett marad keze. Tenyerével támasztja meg fejét füle alatt, s onnan tekint lefelé a professzorra, igyekszik leplezni megjelenő zavarát, de nem egyszerű, amikor ilyen majdnem bociszemekkel néznek rá. A kérdéstől még inkább zavarba jön, idiótán mosolyog, miközben töpreng, hogyan is tálalták iskolatársai a férfi képvesztéseit, mogorvaságát, vagy mikor micsodáját. Szerencsére azonban nem kell felidéznie nagyon a dolgokat, mert a tanerő kisegíti. Jobb is, nem kell előadnia. Nem lenne kellemes, még neki sem.
- Hátöhm, hasonlókat, a tegnap esti óra, hall az ember lánya ezt-azt… - nem, nem mond semmit, nem árul el senkit, a férfi tudja, hogy mit hallatnak róla. Némi aggódás ül ki arcára, ahogyan így közelről is szemügyre veheti az egyáltalán nem jól létről árulkodó arcot. Felmerül benne, hogy megérinti, de az már neki is fura lenne, aki egyébként nem zavartatja magát ilyenek miatt, de mégiscsak egy tanárról van szó, noha ebben a helyzetben nehéz úgy tekintenie rá.
- Ahha – ebben a belenyugvásban több hitetlenség is van, el is vigyorodik, bár nem vonja egészen kétségbe, hogy tényleg csak azért van itt, mert kiharcolta magának. De minden délutánra? Egy picit sok az, egyetlen feleselésért. Persze, jól tudja ő, hogy nem az az egyetlen ok, de akkor is, igazából ez róható fel neki egyedül, legalábbis saját belátása szerint.
Nem erősködik, s tudatán kívül „vallatja tekintetével”, mert igazából érdekli, s ezt még eltitkolni sem tudja. Már lehet, hogy unalmas, de nem tud kifogyni a mustráló pillantásokból, készen arra, hogy bármelyik pillanatban történik majd valami. Vagy hirtelen összerándul és elkezd deformálódni, vagy átalakul valaki egészen mássá, elvégre talán már itt van egy órája. Egyik sem tűnik úgy, hogy megvalósul az elkövetkezendő percekben, és a professzor erről igyekszik meg is győzni Shaelynnt. Nem túlságosan ügyesen, de végül is úgy dönt, ha azt mondja, jól van, nincs baj és nem is lesz, akkor megpróbálja elhinni. De épp a saját teste, testbeszéde vall ellene, és tartja fent a lányban továbbra is a gyanakvást. Amikor megjegyzi külön, kiemelve, hogy érintés útján sem terjed ez a… valami, képtelen elfojtani egy zavart mosolyt, bele is pirul, kegyetlenül. Nem igazán tervezte ezt a mai masszírozást sem, de most egészen olyan érzése támad, mintha a tanár úr arra célozna, talán máskor sem lenne ellenére. Lehet rosszul érzi, nem túl profi az ilyenek megállapításában.
- Értem, és bocsánat, csak olyan furcsa. Van ennek a maga betegségének valami neve? – rákeresne a könyvtárban, ami ugyan nem egy gugli, időigényesebb és nem is garantált az eredmény, de egy próbát megérne. Érdeklődő természet, főleg az érdekli, amit nem ismer, bár nem készül gyógyítói pályára, azért nem lenne rossz megismerni ezt a kórságot. Legalább megbizonyosodni róla. Eddig nem volt feltett szándéka nyomozni a férfi után, vagy követni, vagy bármi felől is érdeklődni, ami hozzá kapcsolódik.
Hát vége, nem is tudja, hogy örüljön-e annak, hogy végre nincs olyan nyomasztóan közel, vagy inkább hiányolja a zöldek tolakodó számonkérését, vagy egyszerűen csak, hogy merednek rá. Sóhaját sem lehet eldönteni, hogy neheztelő, vagy megkönnyebbült. Már éppen fordulna elfelé, és bánatos zöldjeit már épp a korábban elé pakolt könyvön járatja, amikor fülét megüti az a bizonyos nyögés, de mire odakapná a forrás felé a fejét, már tolul is a padja, vele ő maga is, de most a fájdalmas, kékfoltokat ígérő ütközés eltörpül rémülete mellett, ahogyan nézi Minticz zuhanását a földig. Bár szája elnyílik se sikítani, se kiabálni nem tud… Nyög egy aprót, amikor az asztallap a mellkasának ütközik, s egyre inkább préseli a lányt a szék támlájához, mivel az ülőalkalmatosság megakadt valamiben, s nem csúszik hátrafelé, ahogy annak szerencsés esetben lennie kellene. Az egész csak pár kellemetlen pillanatig tart, s addig jószerével csak meredten, torkára forrt szóval tudja nézni a földre omló férfit. Szíve szinte nem is ver, mintha az is lefagyott volna, vagy annyira letompult az agya, hogy nem is érzékeli.
- Professzor… - mintha hangja nem is a sajátja lenne, valami ismeretlen sipítós liba szól a szájából, valami idegesítően égő, magas hangon, halkan. Megrettenten mered a hörgő, semmibe meredő tekintetű, mindentől elvonatkoztatva akár még vonzónak is nevezhető férfira. Vonaglik és földöntúli hangokat produkál, a nyála folyik. Kezei úgy kapaszkodnak a kendőbe, hogy ujjai elfehérednek. Egészen végig fentről nézi végig a szenvedést, lesápadva, szinte levegővétel nélkül, kimeredt zöld tekintettel, szája ugyanúgy elnyílva, pontosan úgy, mintha így fagyasztották volna meg.
Már talán öt másodperce is vége lehet az egésznek, amikor eszmél, amikor ismét kezdi érezni a végtagjait, a bekapott ütődés nyomát mellkasán és combján… Szinte nincs is tudatában annak, hogy most felállt, azt meg sem tudná mondani, hogyan szabadította ki a széket, és honnan. Még mindig bénult egy kissé, pislogni nem is képes úgy mered a mozdulatlan testre. Melléereszkedik, de azt sem tudja mihez kezdhetne…
- Poo…Pro..professzor… - nyökögi, miközben mellkasát bökdösi, de nem reagál rá. Oldalra fordítja fejét, hogy legalább a nyála kifolyhasson, ne kerülhessen a tüdejébe, s a kezében maradt kendővel kezdi el törölgetni sérült arcát. – Tanár úr… - szólítja meg ismét, felötlik benne, hogy talán egy pofontól felébredne, de nem viszi rá a lélek, így egyszerűen csak az ölébe emeli fejét és halkan szólongatja, míg remegő kézzel hol a vért, hol a nyálat törölgeti arcáról.
Ez egy meglehetősen kiborító büntetőmunka.

Aranykezű

---

   

---

A teremre síri csönd borul, de meggyőződhet róla, hogy nincs túl nagy baj, a furcsa rohamnak vége, lélegzik, csak épp nincs magánál. A percek csöndesen szállnak tova, még néha megszólítja, de már egyre ritkábban, egyre halkabban. Arcát fürkészi, semmibe révedő, rettent tekintetét, kusza tincseit, melyek közé nem tudja megállni, hogy ne fúrja be ujjait, csak egy kicsit. Az sem zavarja, hogy ujjai nedvesek lesznek. Arcát simítja, saját bevallása szerint is, és ezt mondaná akkor is, ha közben feleszmélne a férfi, csak ellenőrzi, hogy nem-e lázas. A hideg izzadtságcseppeket gondolkodás nélkül törli le talárja ujjával, nem akarja erre a célra is a kendőt használni, pedig csak egy pálcaintésbe kerülne azt is megtisztítani. Nem törődik vele.
Még mindig nem reagál. Ahogy rezzenéstelen, merev arcát fürkészi, immáron ki tudja hányezredik alkalommal, szemei előtt újra és újra leperegnek az ijesztő képek, még el fogják kísérni egy darabon. Felmerül benne, hogy amíg itt fekszik, leborogatja zúzódott arcát, természetesen nem gyógynövénypakolással vagy hasonlóval, egyrészt, mert azzal csak rosszul járna, ha Shay maga kezdene el bármit összeboszorkánykodni , másrészt amúgy sem tart magánál semmi hozzávalót, mert akkor hol tartaná a nasiját ugyebár. Szóval csak addig jut fejben, hogy össze kellene gyúrni gombócba a kendőt, aztán bevizezni és megfagyasztani, amikor megérzi a rándulást. Észre sem vette, hogy míg saját fejecskéjében kalandozott, keze a férfi arcát simogatta. Erre is csak akkor eszmél rá, amikor érzi a belesimuló, hozzádörgölőző arcot. Halványan elmosolyodik, megkönnyebbülten szusszan fel. Egyáltalán nem akad meg a körülményeken, a lezajló, akár még félreérthetőnek is tűnhető eseményeken és el sem jut a tudatáig, hogy ez milyen lehet a másik oldalról. Nem ismeri a professzort, csak néhány dologról sejti, hogyan viszonyul hozzájuk, de ezeket is csak az elmúlt kicsivel több mint egy nap alapján. Úgy meg nem lehet.
A szíve kicsit gyorsabban ver, de pontosan nem tudná megmondani mitől. Több opciós, választék van bőven. Keze megtorpan, ahogyan a hideg, nedves ujjak érintik, de érzékei már addig nem terjednek, hogy az anyagot érezze kisiklani sajátjai közül. Mozdulatlanul, egy nyikkanást sem hallatva nézi végig, ahogyan felkönyököl, ahogyan a szemében a felismerés fényt gyújt, ahogyan arca elsötétül ezek után sötét, szemébe lógó tincsei mögött. Ezzel együtt a hugrás arca is megváltozik, a bágyadt, halvány fél mosollyal megenyhült arc kissé megfeszül, tekintete bár aggódó, ijedt is lesz egyben. Nem kell sokáig a zöldekbe merednie, hiszen ingerült utasítást kap, amelyet, mint egy megszeppent kicsi lány teljesít is. Félig-meddig.
- Bo-bo-bocsánat… - hebegi, zavartan kapja oldalra tekintetét, s a székek, asztalok lábait kezdi el méregetni, olykor azért lesve visszatekint, de szigorúan csak szeme sarkából, a tőle megszokott majdnem észrevétlenül. Remegő ujjait kezdi ismét tördelni, lassan kezd sok lenni ez a rengeteg izgalom.
Érzékeli, hogy megmozdul, oda-oda sandít, de csak pillanatokra, hiszen a tiltás még mindig él, ő pedig nem akarja feldühíteni. Zavartan ráncolja orrát, aprókat csücsörít az idegességtől, vagy épp csak grimaszolgat, miközben továbbra sem elmozdulva helyéről szemléli körbe a terem alsóbb régióit. Értetlenül fordul mégis oldalra, amikor ismét meghallja hangját, meglepi, amit hall. Ajkát kénytelen harapdálni, hogy ne törjön ki belőle a hiszti, hogy de hát azt mondta neki, hogy jól van, nem lesz semmi baj, aztán meg ilyen kíméletlenül ráhozza a frászt, majd mindezt követően csak ennyit képes mondani: már érett. Egyik szemöldöke felszalad, arcára is kiülnek gondolatai, de nem tartja meg sokáig ezt az állapotot, inkább újra elvonja tekintetét. Törökülésbe rendezi magát, combjaira támaszkodik, de a férfi helyett inkább nadrágját, cipőit stíröli, ujjait birizgálja és ajkait harapdálja, miközben hallgatja őt. Nem kell kérdeznie semmit, még a fejében sem merült fel semmi, a tanerő maga válaszol lassanként. Nem igazán tudja, hogy akar-e róla beszélni, felsandít rá, de nem mond semmit, ha akar, beszél, de kérdezni nem igazán tud mit.
Egészen addig nem pillant fel, amíg le nem esik neki, hogy ismét elhangzott egy kérdés, nem csak úgy a semmibe, mint az, hogy akar-e beszélni, bár inkább hallani a dolgokra. Neki szól, és most választ is vár rá. Újra végigpörgeti magában, ami elhangzott, tekintete azonnal a félúton hátrahagyott rongydarabra ugrik.
- Óh, persze… - készségesen emelkedik fel, veszi magához a kendőt, mászik egy kicsit a földön, aztán kissé zavartan, de végül is lekucorodik oda mellé. – Tudok segíteni valamit? – kérdezi meg, bár hallotta, hogy nem kér semmit, hogy jól van, de pár perce is jól volt, és a nyakát tenné rá, ha a rángás közben magánál lett volna, akkor is azt mondta volna, hogy a helyzet magaslatán áll, pedig egy frászt.
- Vizet? Valami mást esetleg? – tenni szeretne valamit, de ilyen esetekkel nincs tapasztalata, így nem igazán tudja kitalálni, mire is lenne szüksége. – Vagy az arcára valamit… öhm… eléggé eltalálta zuhanás közben a pad széle… - nem, a világért sem mondaná ki, hogy normálisan fájt nézni, ahogyan lefejelte a pad szélét - … megijesztett… - valamiért egyszerűen úgy érezte, ezt mindenképpen ki kellett mondania. Szemrehányóan, vagy épp keserűen a lényeg ugyanaz, a hangsúly teljesen mindegy.

Aranykezű

---

   

---

- Tudom, csak… - sóhajt egy nagyot. Inkább nem mondja el, hogy csak mi volt. Hülyén hangzana, ha azt mondaná, hogy elhitte, hogy minden rendben lesz, és az a sápadtság, meg az összes többi, amit látott a férfin korábban, nem több valami enyhe rosszullétnél. És hát, na. Valóban megijedt. Fejét lehajtja inkább, és úgy dönt, maradjanak ennyiben. Ő nehezményezi, hogy megpróbálta bemesélni, hogy nem lehet gond, a férfi meg erről azt gondol, amit akar. Az mindenesetre sokat segít a helyzeten, hogy nem viszonozza a nehezményezést, pedig talán jogos lenne, neki biztosan jobban fáj. Shaynek annyira nem is, nyoma lesz, de legfeljebb, majd bekamuzik valamit, hogy kviddicsedzésen szedte össze.
Elmosolyodik az elutasítást hallva. Nem azért, mert olyan nagyon megmosolyogtató, hogy ismét csak nem kér a segítségéből, sokkal inkább, mert érez némi poént a megjegyzésben.
- Ha ilyen ütemben színesedik, akkor a professzor holnap valami sötétlila-kék és piros együttesben fog megjelenni… - nem kérdezi, mondja. Igazság szerint sorolhatna még fel nyugodtan színeket, de az időt tekintve, holnap még nem lesz annyira színes, inkább egyszerűen lila és természetesen piros.
A torokköszörülésre felvonja a szemöldökét, mintha az előbb azt mondta volna, hogy nincs szüksége italra, pedig nagyon is úgy hangzik, mintha kellene néhány korty. De végül is nem mozdul meg, jobban érezné magát, ha ő kérné meg, hogy segítsen neki. Arra várhat. Ez amolyan pasidolog.
Szemei kimerednek, és hirtelen igen heveny mosolygás tör rá, erős pirulással. Nem tudja mióta nem volt oka mosolyogni, most jól is esik neki, egyúttal azonban rémesen zavarba jön. Csak zavartan hebeg-habog, mondani azonban nem mond semmit. Nincs is rá szükség, elég egyértelművé a választ viselkedésével. Szívesen elmondaná, hogy annyira nem volt gáz a szitu, hogy bocsánatot kelljen kérnie tőle, főleg, hogy ő volt az, aki az ölébe emelte a fejét. Mégsem hagyhatta, hogy a nyálában fetrengjen. Legalábbis saját meglátása szerint, az még inkább kellemetlen lett volna, ha füléig nyálasan tér magához, és talán ne is fokozzuk vagy feszegessük. Shay legalábbis azt gondolja, hogy nem tette rosszul, de látva a Professzor reakcióját erről már egyáltalán nincs meggyőződve. Érzi ő is, hogy a kérdés nem egészen eldöntendő, a férfi is tudja, hogy úgy volt…
- Rendben, de ez eszembe sem jutott… - nem tudja, hogy ez jó-e vagy rossz, de tényleg, még csak meg sem fordult a fejében, hogy lefogja, vagy a közelébe menjen. Talán akkor sem jutott volna eszébe, ha nem szorul be a pad és szék közé, és nem mered le totálisan a meglepettségtől. - ..és, hát… igen, valóban az ölembe emeltem a fejét, deee akkor már nem volt magánál – más esetben biztosan rém idegesítően és önelégülten vigyorogna, ám most még erőfeszítést sem kell tennie, hogy ne tegye. Ő is zavarban van, és a sokkoló rész még csak ekkor következik. Ajkai elnyílnak, s mintha csak megint a szemei elé tárulnának az este eseményei, a hegek, a roham, úgy mered a férfira. Még két egész órája sincs itt, de már most többször került ilyen helyzetbe, mint máskor egy egész hét alatt.
Némán formálja meg ajkaival Minticz szavait, egész testében megfeszül. Soha nem gondolt bele, milyen lenne egyszer magához térni, és rádöbbenni, hogy nem emlékszik az utóbbi pár órájára, vagy arra, amire kellene. Senki nem válna meg szívesen emlékeitől, még akkor is, ha azoktól egyáltalán nem boldogabb. Az övéi. Szeme megrándul, és hiába a szavak, ezen a részen nem igazán tudja átverekedni magát. Homlokát ráncolja, fejében visszacseng az a három szó: „kitöröljem az emlékeit…”; a torka ettől egyre inkább kiszárad. Egy olyan dologról van szó, ami az ő magánügye, és bár ő csak egy diák, azért nem egészen hülye. Persze, hogy lehetne bízni a másikban, akiről olyan keveset tudunk, de azért ez mégiscsak túlzás. Nagyokat nyel, ám a szárazságnak köszönhetően normálisan fáj megtennie ezt, egyik szeme könnybe is lábad. Nem, nem fog sírni, ez még mindig nem olyan helyzet, hogy elsírja magát. Alig hallja, amit mond a tanerő, csak ül, és csöndbe burkolózva pislog maga elé. A mai este legdurvább dolgával szembesül, pedig elég sok mindennel kényszerült ma szembe nézni.
- Tudja, ha megkér, nem mondom el senkinek. De, meg sem kell kérnie. Ez nem tartozik másra, ehhez nem kell elvennie az emlékeimet – hangjára kénytelen nyugalmat erőltetni, de nem tudja leplezni, hogy mennyire felzaklatta ez a kis elhintett információ. Nem épp könnyű megemészteni, hogy mindösszesen elvei azok, amik meggátolják abban, hogy ilyesmit tegyen egy gyerekkel, a tanítványával, akitől elvárják, hogy megbízzon benne. Így?
Zavartan emelkedik fel, tekintete szándékosan kerüli a professzorét, magához veszi az asztalon levő kávéspoharat, ahogyan látja tiszta. Pálcáját előhúzza, egy aguamenti segítségével hűs, forrásvizet enged bele és mit sem törődve azzal, hogy korábban közölte nem kér semmit, odanyújtja azt.

Aranykezű

---

   

---

- Én ezt nem tudom! – rántja meg a vállát, mint akit nem érdekel az ilyesmi, de leginkább az a helyzet, hogy neki gőze sincs, mi illik mihez és szerencsére nem is kell sokat ezen agyalnia, hiszen az év háromszázhatvanöt napjából körülbelül háromszázat uniformisban és egyentalárban tölt. Szereti a varázslótalárt és az egyenruhát, mert azokban tudja, hogy nem lóg ki a sorból, és nem igazán lehet hülyén összeválogatni. Bele sem mer gondolni, mi lenne, ha nap, mint nap azzal kellene kezdenie reggelenként, hogy összeválogassa aznapi ruháját, amelynek nem elég, hogy illeszkednie kell egymáshoz, de még alkalmazkodjon is egy valaki más által kitalált divathoz. Fölösleges.
Ellentétben ezekkel, azzal tökéletesen tisztában van, hogy a férfi nem kért vizet, nem kért a segítségéből semmit. De az emléktörlés gondolata annyira felzaklatta, hogy úgy érezte fel kell emelkednie onnan. Arca valóban szürke, s neki is eszébe jut, jobb lenne itt hagyni a francba. Már percekkel korábban megkapta az engedélyt, s most, amennyire nem akarta látni, érthető is lett volna, ha szedi a sátorfáját. De nem, csak azért, mert olyat hallott, amely az ő kis mimóza lelkének nem tetsző, nem fog elmenekülni. Bármily ijesztő és döbbenetes a dolog, sajnos a Profnak igaza van. Ettől függetlenül eléggé kellemetlenül érzi magát, s tekintetét továbbra is inkább kerüli, a dicséret dacára. Megköszöni egy biccentéssel, most ez olyan hatástalan rá, pedig ha az előzmények másak, nagyon jól esnének neki. Így azonban mindösszesen egy zavart félmosolyt tud produkálni, de zöldjeit a kis megingás után azonnal el is fordítja róla.
- Köszönöm… - köszöni meg szárazon. Mellkasában még mindig ott az a kellemetlen, nyomasztó érzés, s emiatt kissé tanácstalanul toporog, billen egyik lábáról a másikra, nagyokat sóhajtva stíröli a padlót, miközben azon gondolkodik, leüljön-e vissza, vagy sem.
Minden végighallgatott szóval egyre jobban nő benne a feszültség és az ellenszenv. Ha a férfi ezzel próbálja magát menteni, vagy bármi olyan célja van ezzel, amivel majd őt jobb belátásra bírja, netán arra apellál, hogy elhitetheti vele, ez nem is annyira szörnyű dolog, rosszabbul nem is próbálhatná. Szemöldökei egyre jobban összevonódnak, melytől egyre inkább morcos lesz az arca. Nem tetszik neki egyáltalán, amit hall.
- Ez nem jelenti azt, hogy maga csak úgy, mert kedve tartja, megteheti. Mint mondtam, meg sem kell kérnie, hogy ne mondjam el senkinek. Elhiheti, ez nekem nem okoz semmilyen nyomást. Ugyan, miért lenne nekem az jó, ha szétkürtölném, de akár bárkinek elmondanám, hogy… öhm… - igazság szerint azt sem tudja, mi a baja -…valami nincs rendben magával? – még mindig nem tett le a vérfarkasos verzióról. Természetesen tudja, hogy egy pletyka kirobbanására nem kell semmi érdek, de őt ez a tény egyáltalán nem érdekli.
Az arca egyre inkább ég, azzal a kellemetlen szúró érzéssel, mint amikor a fagyból az ember a meleg szobába lép. Orrlyukai kitágulnak a visszatartott indulattól, s kissé megemelkedik a pulzusa. Egyre inkább kellemetlen neki hallgatni a dolgokat, minden egyes szó idegesíti, főleg azt, hogy mindezt ilyen tanító hangsúllyal magyarázza neki, holott épp azt elemzi, magyarázza, hogy teljességgel normális, ha törlik az emlékezetét. Majdhogynem elfogadottnak tűnteti fel. Pedig egyáltalán nem az, és kifejezett mód nem nyeri el a tetszését. Elhátrál az első útjába kerülő székig.
- Nagyon úgy hangzik, hogy maga elég járatos a témában… és itt most nem feltétlenül elméleti síkról beszélek! – leengedi magát a székre, kissé meggörnyed háta, mintha magába roskadt volna. Nagyot sóhajt, még mindig nem Minticz szemeibe néz, ajkát rágcsálja és az asztal lábát vizsgálgatja tekintetével. Hiába nem törölte ki az emlékeit, elég kellemetlenül érintette már csak a lehetősége is.

Titkaim gyámolítója

---

   

---

Tiltakozhatna napestig, akkor sem tudná meggyőzni, hogy ő nem az a fajta, aki ha titkot bíznak rá, vagy ha egyszerűen csak lát valamit, nem támad benne hirtelen valami kényszer, hogy szétkürtölje, de legalább egyvalakinek továbbadja. Ugyan kinek is adhatná? Talán a macskájának, nála meg biztonságban lenne a téma. De nem szokott a macskájával ilyen mód beszélgetni. Magában rántja meg a vállát és rázza meg a fejét, kifelé csak egy szájhúzást produkál az egészre, amely nem is lenne feltűnő, ha a férfi nem épp a földön ücsörögne, s onnan meredne a lányra. Így azonban az a fintornak is beillő megnyilvánulás tökéletesen látható.. A bögre földet érésére odakapja tekintetét, gondosan ügyelve, hogy a zöldszemű szörnyetegre továbbra sem nézzen, csak a porcelán kínlódását nézi, talán kedvét lelve abban a képzetben, hogy a professzor van a helyében, s ő vergődik hangos kondulással a padlón, majdnem úgy, mint pár perce a rohamtól. Természetesen bűnhődve rettentő szándékai, gondolatai miatt. Hiába mondja, hogy nem akarta megtenni, csak, mint kósza ötlet, elvetélt lehetőség merült fel benne, ahogyan hiába próbálja bizonygatni, hogy ez az egész nem olyan dolog, mint aminek ő beállítja.
Nem könnyű itt ülni és hallgatni a kegyetlennek ható szavakat. Noha nem mond semmi olyat a férfi, mégis úgy hatnak a hugrásra. A vészbírós megjegyzésre csak szusszan egyet. Nem beletörődve, inkább kissé sértődötten. Kezd már kellemetlenül esni neki, hogy ő semmit nem gondolhat jól, ha más a véleménye, már rögtön ítélkezik, rögtön lázad. Legszívesebben egyszerűen csak adva a durcás kislányt, kezeit karba fonná és vágna egy hátraarcot a székkel együtt, tüntetve minden ellen, ami onnan a padlószint felől jön. De tudja, hogy ettől még ugyanúgy hallaná, és ha bármilyen bűbájt kezdene el itt szórogatni, csak nagyobb bajba sodorná magát. Habár ennél aligha kerülhetne nagyobba, belegondolva abba, hogy még hosszú ideig kell majd látogatnia Minticzet estéinek kellemes eltöltése helyett, majd itt kell ülnie… Vele.
Konok elutasítása mellett is érzékeli a próbálkozásokat, ám érteni nem érti őket, az meg végképp nem fordul meg a fejében, hogy a tanerő a tekintetére pályázik. Ugyan miért jutna eszébe ilyen képtelenség?! Ajkát harapdálva mered továbbra is a padlóra, olykor sandít csak oldalra, egyetlen alig érzékelhető pillanatra, amikor valami neszezést, mozgást vél felfedezni szeme sarkából. Mikor érzékeli a felállási kísérletet megdermed. Nagyobb levegőket kényszerül venni, szaporább szívverése miatt. Tudja, érzi, sejti, mi a célja, hogy nem sokára majd közelebb lopja magát, megérinti vagy próbálja tovább traktálni az okosságaival, melyekkel csak még mélyebbre ássa magát. Nem mintha számítana egy hangyányit is, mit gondol a férfiról. Nyilván nem számít. Büntetésképpen azonban a kávéscsészére odapillant, amikor az ismételten enged a ráható erőknek, s felborul, most azonban egy bizonyos cipőorrnak köszönhetően. Igen, inkább tekint arra a jelentéktelen porcelándarabra. Ezt kapja ki, Emlékpucolgató úr!
Újra meghallja a hangját, és ismét csak egy halovány próbálkozás valami kicsikarására. Szívesen ráripakodna, vagy egyszerűen csak odavetné neki, hogy semmi szükség üres bókolgatásra, ahogy ezt a fiatalok hívják, puncsolásra. Persze aztán már jön is a józanító folytatás. Fáradtan sóhajt rá, az arca azonban finoman színeződni kezd. Érzi, már megint érzi a tekintetét magán, amitől az a kellemetlen zavar tör rá, s magában kívánja csak, hogy keressen már más célpontot magának. De kár erre pazarolni a bármilyen gondolatot, hiszen aligha van bármi a teremben, ami kiválthatná őt a nem kívánt figyelemből.
-„ Legalább nézzen rám, megígérem, hogy nem babonázom meg csak úgy, a tekintetén keresztül. Majd talán máskor”- … egészen ledermed a szavakra. Már megint mi ez? Éppen megemelkedik a feje, hogy jól kérdőre vonja, a lehető legnagyobb elképedéssel, amit produkálni képes, amikor „szembetalálja” magát Minticz lábaival. Hirtelen sokkal érdekesebbé válnak hajtincsei ott a vállán. Makacsul ragaszkodik a szótlansághoz, és rá sem hajlandó nézni. Száját húzgálja, s hallgatja a férfit, aki nem tudni, hogy a saját hangjába van beleszerelmesedve, azért beszél ennyit, vagy egyszerűen azt gondolja, ha nem engedi szóhoz jutni, majd elfelejtődik az egész. Van egy-két szó, amin fennakad, s ha nem ő lenne Shaelynn, már biztosan hevesen, magából kikelve vonná kérdőre. Próbára van téve. De a helyzetén könnyít, hogy a férfi nem is ad lehetőséget a közbeszólásra. Fonja, tekergeti mondandóját, szinte szünetet is alig tart, csak mondja.
Kezd besokallni, kellemetlen a közelsége, kellemetlen hallgatni az egyébként kellemes színű hangot, és nem, nem akar távolodni, sőt épp az ellenkezőjét teszi. Mindazok után, hogy olyan képtelenségeket hord itt össze, amiért már megérdemelne egy-két lesújtó pillantást, még fogja magát és van képe a lábai elé telepedni. Lábfejeit reflexből húzza hátrébb, még be is fordítja őket, hogy véletlenül se érhessenek hozzá. Lemondóan szusszan egy óriásit, kezeit combjai közé szorítja, zöldjeivel az asztallapot fürkészi, az ott feledett pennát, a fa erezetét, tök mindegy, csak lefelé nem. Már megint ez a képtelen helyzet. Felmerül benne, hogy talán élvezi.
Egyre elkeseredettebbnek tűnik a próbálkozás, bár nem tudni már, mit is akar elérni vele konkrétan. Netán szánalmat?! Elkésett. Ám valahogy mégis sikerül elérnie, amit akar. Amikor a nyavalyájáról kezd el beszélni, Shael, ha vonakodva is, de oda- odasandít. Ajkát harapdálja, korholja magát, mert nem akarja megadni magát, de kíváncsisága végül elsöprő fölénnyel győz, s a kitartó asztalbámulást feladva, zavartan, még mindig félretekintgetve kezd el rá figyelni. Végül a zöldek odatapadnak a másik pár zöldre, de nem olyan kellemesek, mint voltak korábban. Talán az a baj, hogy túl korán hallgat el, nem sikerül annyira elmerülnie, hogy mindent elfeledhessen, s megbocsásson neki. Még ott van benne a neheztelés, a fenntartás, a gyanakvás és még sok minden, arról a mamutfenyőnyi tüskéről nem is beszélve.
- Ezt most csak azért mondja el, hogy aztán visszavehesse? – cinikus, sértődött, leheletnyi ellenségeskedéssel kiegészítve. – Nem kellene információkat dobálnia, ha nem gondolja komolyan őket! Igen, vannak olyan emberek, akik lelkiismeret-furdalás nélkül megteszik, ahogyan azt maga is mondta, aztán a szemembe mosolyogna, mintha mi sem történt volna, de ezzel az az egy probléma van, hogy „velük” nem kell a tanévem további estéit együtt töltenem. Lehet, hogy az arcomba mosolyogva felsegítenek, de maga nem „ők”! – szépen elutalgatnak, bár talán a Professzor nem feltétlenül a halálfalókra gondol kimondottan, ahogyan azt a lány teszi.
- Szóval lehet, hogy jót akar, de szerintem ez sehogy sem jó! Most is.. látom magán… - szemét hirtelen süti le, egészen ölébe, ahova nem tudja belopni magát a férfi. Ahhoz megint az ölébe kellene feküdnie, s tekintve, hogy ezt egyedül alélt állapotában teszi meg, kizárt.

Titkaim gyámolítója

---

   

---

Ki emlékszik már arra, amikor még majdhogynem kedélyes volt ez az egész kényszertalálkozó?! Ő még reménykedve, talán játékos felfogással érkezett, majd túléli, majd elsumákolja, ha bármit is kell csinálnia. És eleinte még kifejezetten élvezte, hogy a professzor is vevő rá. Sőt, még valamiért próbálkozott. Aztán jöttek a sokkoló fejezetek. A hegek, a roham, és az emléktörlés. Mintha valami monoton növekvő sorozat lett volna. Előbb csak egy apró kis lefagyás, de abból még ki lehetett kecmeregni, aztán már egy nagyobb és végül ott tartanak, hogy nem akar ránézni. Nem fél tőle, még mindig nem, csak egyszerűen nagyon sértve érzi magát. Meglehet, hogy egyesek számára egy emlék nem nagy dolog, de neki, aki maga most valami beavatottnak érzi magát, egy olyan kellemesen megemelt helyzetben, amit senki nem mondhat el magáról az iskolában, ez egy értékes dolog. Amúgy is ragaszkodik a dolgaihoz, még ha azok olyan kevéssé megfoghatóak is, mint egy emlék. Az övé… rajta áll nagy, képzeletbeli, rikító betűkkel: Shaelynn Scarborough tulajdona…
- Nos… ez esetben úgy tűnik tévedtem… - csak annyira emelte meg fejét, hogy ezt közbe szúrja, nem fog a szájára ülni, hogy a férfi mindjobban elmoshassa, letörhesse. Nem fogja engedni senkinek sem, hogy bármennyit is elvegyen belőle, csak mert kedve támad kicsit valakin zsarnokoskodni. Közbeszól, félbeszakítja, ha úgy adódik, remélve, hogy ezzel megóvhatja magát az újabb kellemetlen és átgondolatlan megjegyzésektől. A pókerarc nála eléri hatását, most perpillanat bármit képes lenne kinézni a férfiból, így talán nem épp a legjobb időzítés a cinikus poénokra, melyeken egy alternatív valóságban talán kimondottan jót derülnének, ő legalábbis biztosan.
Nem folyik bele hosszabb kirohanásba, csak saját mordulatait csatolja a megjegyzésekhez, legalábbis ez lenne a szándéka, és amikor a férfi bizonygatni próbálja, hogy a gondolatok a fejében, a kezdeti stádiumban még rendben vannak, kénytelen felhorkanni. Épp ezt nem bírja elhinni, és még hogy ne ítélkezzen, amikor mond valamit, és aztán nem kell pár másodperc, hogy önmaga cáfoljon rá saját magára, mintha annyi idő telne el két fél mondata között, hogy már nem is emlékszik mivel kezdte. Mintha egyedül érvelne pro és kontra. Egyszerűbb lenne csak ülnie csöndben és számolnia a pontokat, amelyeket az ő közreműködése nélkül visz be saját magának a tanerő.
- A becsületszavát említette? – szólal meg, amikor már megint jókora ellentmondást fedez fel, ismét feltekint, hitetlenül mosolyodva el. Fölényesen tekint a zöldekbe, úgy ahogy talán eddig még soha sem nézett rá. Kiábrándultan. – Fél perce még a becsületszavával traktál, most meg közli, hogy maga is simán megtenné? Maga is kijátszana. Milyen becsületszava van magának, mégis? – kérdezi, folytatva a kialakult helyzetnek köszönhetően továbbra is egy csöppnyi kedvesség nélkül. Bár kifelé ezt mutatja, belül hasogat benne a vágy, hogy végre valami valóban bizalomgerjesztőt halljon, végre, valamit, ami valóban lecsillapítja, és valamelyest helyreállítja ezt az egész fejére fordult szituációt.
Fogalma sincs már hova nézzen, mit reagáljon, pattanjon-e fel és ezzel taszítsa őt is a földre? Az vajon minősülne valamiféle tanártámadásnak? És, ha most fogná magát és faképnél hagyná, megbánná? Ebben azért kételkedik… tanácstalan, zöldjei ölén nyugszanak, hiszen látja azt, amit elfelejt palástolni a másik, vagy ezért akarta, hogy ránézzen? Hogy meglássa, még mindig nem adta fel a memóriatörlés gondolatát…?
- Hogy még mindig arra gondol – és itt az arra, amelyet olyan hangsúlyosan emel ki, most nem hagy kétértelműséget, fel sem merülhet más, mint az, amiről szó volt. Számára ugyan ez is elég zavarba ejtő.
És ismét… már ki tudja hanyadik alkalommal kerül említésre olyasmi, amitől kedve lenne elnevetni magát, gúnyosan, szárazon felkacagni örömtelenül, valódi poén nélkül. Habár, ha azt vesszük ez is elég okot szolgáltat.
- Azt hiszem, itt követtem el a hibát, Professzor! Én megpróbáltam, ezt maga sem tagadhatja… - fordul felé, alig leplezett mosollyal. A próbálkozásra felvonja a szemöldökét, és összeszorítja ajkait. Meglepi, amit hall. Nem a mondandó, nem a tartalma elsősorban, hanem a hangsúly. Még ő lesz a gonosz, a rossz.

Titkaim gyámolítója

---

   

---

Nem ismeri el, de ugyanúgy nem is cáfolja meg Minticzet feltételezésében. Nem lehet hibáztatni reakciói miatt, nehezményezi a történéseket, vagy majdnem történéseket. Részéről ez egy jelentéktelen differencia, meglehet azért, mert magából indul ki, s ő, ha eltervez valamit, azt szereti végig is vinni. Ezáltal nála a tervezés, a gondolati fázis kvázi egyenértékű a tettel. Lehet reklamálni, lehet bárminemű ellenérzés vele szemben emiatt, akkor is ez lesz a véleménye, és akkor sem hajlandó ezt máshogyan felfogni. Mondhatni, ha a fene fenét eszik, sem.
Jelenleg szenvtelenül viszonyul a férfi fáradtságához, szenvedéseihez, talán még akkor sem hatódna meg, ha újra ott rángatózna a földön, semmibe révedő tekintetével és rettentő torokhangjaival, kibuggyanó nyálbuborékjaival. Sajnos mégis. Gyökerezik benne annyi emberség, de most eléggé morcos, így nem lehet meglepő, ha ilyen gonosz gondolatai támadnak. Shael azonban ezektől sem érzi jobban magát. Sőt... inkább elfordítja pillantását, már komolyan nem tudja, mit nézzen, egyetlen piciny tagját, még nadrágjának szárát, cipőjének orrát sem akarja látni. Már attól is elszégyelli magát. Azonban a kettejük pozíciója nem engedi túl sokáig a kilengést, kellemetlenné válik a testhelyzet, így mindenképpen kénytelen visszafordulni, mag amúgy is, mert olyasmit hall, amin megint csak fennakad. Ám hiába kérdez rá, leginkább csak üres locsogást kap válaszol. Néha felötlik a fejében a kérdés, hogy vajon a tanerő hallja is, amiket mond, vagy egyszerűen csak, ami a csövön kifér löki a sódert szinte végtelenül, nem is törődve azzal, hogy ismételten csak magát szólja le, maga ellen beszél, mégis elvárja a lánytól, hogy felnézzen rá, hogy alárendeltnek érezze magát. Csak mindez akkor semmisül meg, amikor nem épp arról kell győzködnie, hogy de fület-farkat behúzva, a háttérben, megalázottan, megsemmisítve jobb cincogni, mint kiállni magunkért és bosszút, megtorlást esküdni az ellenünk tevőknek. A gyávaság mintaképe, aki magával akarja húzni azt, aki engedi. Nos, Shael nem fogja.
- Tudja, a gondolat már maga az ígéret egyfajta megszegése... - szúrja csak úgy oda, s bár nagy hévvel kezdi el, a kijelentés, megállapítás maga is igényelné a folytatást, magába folytja azt, s mindenféle monológ nélkül csukja vissza a száját és szorítja össze ajkait. Nem azért, mert nem mondaná ki szívesen, egyszerűen nem látja értelmét tovább közhírré tenni sértettségét. Az cikornyás szavak, amelyek valami giccses csomagolásául szolgálnak csak a sötét mondandónak, még inkább letörik. Maga sem tudná megmondani, miért, de olyan őszintétlennek hatnak. Már nem igazán tudja, higgyen-e, bízzon-e.
- És most ezért vár valami hálát? Tudja, az őszinteség jó, sőt becsülendő dolog, de volt most szükség rá? Volt most szüksége arra, hogy elmondja? Ne haragudjon, de ezzel vitatkoznék - ismeri ő is az igazság fáj és egyéb maszlagot, nem kell ezzel jönni. Nem azzal van a baja, hogy őszinteséget kapott, ha mondjuk azt mondta volna el a tanerő, hogy valaki ezt akarja tenni vele, biztosan hálás lenne neki. Ám ebben a verzióban az ilyesmit nem igazán lehet értékelni.  Hülyén is vennék ki magát, ha azt mondaná: hát köszönöm, hogy szólt, mielőtt megtette volna. Barátságos mosolyok, hálálkodó vállveregetések és egyebek gyűrűjében természetesen, mert az ilyesmi végéről az sem maradhat le. Ugye ez mennyire idiótán fest? Akkor vajon Minticz, miért várja el mégis? Lehet matekozni.
És történik végül is egy apró csoda. Egyetértenek. Pontosan erre gondolt ő is. Semmi szükség nem volt arra az elszólásra. És a második igaz pont. Hiba volt. Vesz egy nagyobb levegőt, kezd már az ő feje is zsongani, leginkább attól, hogy már jó ideje érzi magán a férfi tekintetét, az ilyesmit pedig nehezen viseli. Főleg ebben a helyzetben. Kellemes ez a csend.
A tisztázást egy csöppet erősnek gondolja, de....
Alsó ajkát kissé feljebb húzza, visszatekint rá, fintorog. Szája belső részét rágcsálva méregeti a professzort, nem csak fejben rágja meg a dolgokat. Homlokát, orrát ráncolja, szemeit hol összeszűkíti, hol nem. A kéznyújtásra mered csak le igazán. Most azonnal kell döntenie? Arca megint elpirul, nem győz szuszogni.
- Öööhm... - torkát is megköszörüli, továbbra is fintorog kicsit, de végül is, ha valamelyest kényszeredetten is, de végül is kezet nyújt. - Rendben... - Reszketegen bújtatja hűvös, nedves kezét a sokkal nagyobb tenyérbe, először azonban képtelen mellette még a szemébe is nézni. Azonban gyanítható, hogy ezzel Minticz sem éri be, ő sem tenné. Kényszeredetten emeli fel végül is zöldjeit ismét.
- Nem kellene leülnie? - teszi hozzá, miközben gyengéden rázogatja a tanerő jobbját.

Titkaim gyámolítója

---

   

---

A gondolat addig nem fáj, amíg formát nem kap szöveg formájában. Itt az élő példa, ha valaki nem tartja meg magának, az igen is tud fájni. A szavak gyakran fájnak. S hiába, hogy a szó elszáll, képes olyan jóvátehetetlen sérüléseket okozni, amelyeket az idő vasfoga is hiába próbál rágcsálni, nem tudja emészthetőbb formára gyúrni. A szavaknak bizony nagy ereje van. Az, hogy valakit egyes dolgok érzékenyen érintenek, nem feltétlenül számít éretlenségnek. Sokak félnek az ismeretlen dolgoktól, neki fogalma sincs, milyen lehet az, ha elveszíti az emlékeit. Nem a természetes feledés miatt, hanem, mert valaki kitörli őket. Egyetlen alkalommal piszkáltak az agyához, még harmadikos volt, amikor az álMordon professzor rajtuk is megmutatta az Imperius hatását. Vicces, egyben rémisztő volt látni, hogy valaki rongybábként cselekszik valaki más utasítására. Ez alól ő sem volt kivétel, nagyon kicsi volt még ahhoz, hogy bármit is sejtsen arról, miként is vehetné vissza az uralmat elméje felett. Azóta sokat fejlődött, de az emléktörlés egy teljesen másik dolog. Nem tehet ellene az ember semmit, kivéve, ha számít rá. Jelen esetben egyáltalán nem számított volna, elvégre Minticzről van szó, aki a maga módján és valami érthetetlen okból próbálja megvédeni valamitől. Ezt persze át kellene látni, de a Hugrás ettől még messze van.
Valahogy egyre kevésbé van már kedve ma este vitatkozni a szemléletbeli különbségekről. Ettől függetlenül mondjuk képtelen elfogadni azt a tényt, hogy mint diák, sosem lesz igaza, és majd, ha kialudta magát, szépen vissza is fog térni erre az álláspontra, ám most a leginkább csak az ajtón kívülre vágyik, ahol nincs ez a két vizslató szempár, amelyben egyre több, számára nem tetsző dolgot vél felfedezni. Már amikor ő is beléjük néz. Lehet, csak odaképzeli őket, nehezére esik kiigazodni a férfin, de talán nem is várható el ennyi együtt töltött idő után.
Felvonja szemöldökét, nem érti, mitől ez a zavart tekintet, a hirtelen ledermedés, már kész rá, hogy újabb roham, vagy valami másféle betegsége újul ki. Mély levegőt vesz, s már kész a felugrásra, kitérésre a zuhanó Minticz elől. Úgy tűnik azonban, csak szavai váltották ezt ki, megnyugtató, talán ezért nem akarja majd az emlékeit venni. Mindenesetre egészen mókás látni, milyen reakciót tud kiváltani ő is egyetlen szavával. Ennek okán valamiféle elégedettségérzet önti el egy hosszabb pillanatra, látván a professzor arcát. Ő nem az éles kacaj elnyelését veszi ki a torokköszörülésből, hanem a meglepettséget, amit egy mosolyféleséggel próbál palástolni. Mert ezt szeretné, és az sem érdekli, ha ez a képzet történetesen nem fedi a valóságot.
Hiába az óvatoskodás sikerül összezavarodnia már a férfi szavaiban, és most tökéletesen tesz rá, épp tegezi-e vagy magázza, az már csak a koktélcseresznye a habos torta tetején. De ezekben a „törölném az emlékeit” és a „kényszerem támadt önnel megosztani a részleteket” szituációk között kissé elveszett. Nem most, nem ebben a pillanatban, már az előbb sem értette, hogyan következhet egyik után a másik. Az egyik pillanatban még reménytelenül bizonygatja, hogy rá lehet ám bízni titkot, amiben a férfi őszintén kételkedik, mindenféle ködös szállóigéket elnyomva, melyektől talán meggyőzőbbnek gondolja magát. A másik pillanatban meg újabb és újabb részleteket közöl visszavonási szándék nélkül. Legalábbis ezt mondja, de már talán ő sem tudja, melyiket akarja elhitetni. Marad a kétkedés, és a folyamatos készenlét. Szemöldökeit összevonva adja jelét, van mit emésztenie, és jelenleg nem halad olyan jól, mint azt talán várják tőle.
Azt sem érti különösebben, hogyan jönnek ide a jegyzetelési módszerek, nem is akad meg inkább ezen a jelentéktelennek titulált dolgon, hiszen ez csak egy hasonlat. Egy elég rossz hasonlat. A tanórákon az anyagról beszél, melyet akkor is kénytelen lenne figyelemmel követni, ha nem érdekelné a tárgy, hiszen ezt neki vissza kell mondania, számot kell adnia róla a vizsgán stb. Ott nem kényszerből beszél, még az élményei, tapasztalatai is kapcsolódnak az anyaghoz, mely akár könnyebbé teheti a megértést. Ez egy merőben másik szituáció. Hát csak megrázza a fejét, de nem emel szót, ismét egy meddő vitába bonyolódna a férfi mindkét oldalával. Végül is felvethetné a témát, aztán figyelhetné, hogyan érvel Minticz pro és kontra. Minden bizonnyal jól szórakozna.
A zavaros monológot követően aztán jön a már talán menetrendszerűnek vehető kihátrálás a dolgokból, mintegy magukra hagyva a kimondott véleményeket. Néhány pillanattal korábban még azt gondolta, nem ismerheti ki tanárát egyetlen büntetőmunka után, pedig már meg sem lepi ez az újabb mentegetőzés. Mond valamit, szépen, még hasonítja is valamihez, majd aztán fogja magát és kivonja magát az egészből egy suta kifogással, mintha az esése és a pad szélének megstukkolása bármi mentséget jelenthetne véleményére. Amely ugyebár mindenkinek sajátja, tehát nem kellene senkinek szégyellnie. Azonban a prof hiába adja elő, már majdnem meggyőzően magát, aztán fogja és kihátrál. És az ember ne zavarodjon össze. Most akkor lehet adni a szavára, vagy inkább ragaszkodjon saját elképzeléseihez. Amíg döntésre nem jut, az utóbbit követi, mert az legalább biztos, nem váltogatja, nem tagadja, nem kér érte elnézést. Ő nem, van aki megtegye helyette.
Nem minden ellenérzés nélkül ad kezet a javaslatra, és nem lehetne azt sem mondani, hogy a „békülés” ellenére, nem marad benne szálka. Nem is ez a helyes megfogalmazás, inkább az lenne a megfelelő, hogy ettől még nincs ám nyakba borulás minden rendben. Ennek ellenére figyelmes, ahogy minden olyan emberi lénnyel, aki egy kicsit is kedves számára, még akkor is, ha éppenséggel megbántotta valamivel. Az, hogy a prof valami módon, ha csak egy golden snidgetnyit is, de kedvessé vált számára nem olyan meglepő. A jó pillanatok is maradandóak, és abból is jutott a mai estére, még ha csak kevés is. De van… volt valami.
- Ezt már hallottam, azt hiszem – jegyzi meg cinikusan, és jó látványosan forgatja meg a szemeit és húzza el a száját, remélve, a professzor levágja, mennyire nem tudja már az ilyesmivel megnyugtatni. De egyúttal rá is hagyja, nem tesz semmit, pedig felmerül benne, hogy egyetlen pálcaintéssel odacsúsztat egy széket, de ha neki jó szenvedni… Ő aztán semmi jónak nem elrontója. Kivéve talán az este hangulatának, tekintve, ha ő is becsatlakozik egy jót kuncogni az emléktörlésen, talán kedélyesebben teltek volna el ezek a percek. Sajnos azonban ő ragaszkodik az elveihez. Egy vállrántással engedi hát azt csinálni, amit a kedve tartja, így egy moccanás nélkül nézi, ahogyan megpróbál valami rendet operálni.
- Valóban? – nem lehet megmondani, hogy felszabadult örömében, vagy teljes meglepettségében kérdez-e vissza, mindenesetre alig hisz a filének. Vége. Ha az idő nem is telt el, minden további következmény nélkül léphet most már le… holnapig. Ez már korántsem olyan felszabadító, sőt meglehetősen hervasztó hír, el is húzódik mosolya valami keserves fintorba. Nagyot sóhajtva emelkedik aztán fel és vacakol még a székkel egy sort, óvatlansága miatt súrolja oldalával a férfiét, aki ki tudja, mit keres arra.
- Rendben – nem tudni melyik részre mondja ezt rá, nem is lényeges talán. Feltekint még egyszer a zöldekbe, magára erőltet egy halvány mosolyt, talán, ha kialudta magát majd futja egy igazira is, hiszen holnap új nap virrad, új lehetőség adódik a jókedv elrontására. Mert ez már egy ilyen világ, a jót nem támogatni, elnyomni kell éljünk a sötétbe, mintha nem lehetne fény, pedig az már ott csillámlik az alagút végén….
Felszerelés híján, talárján igazít egyet, majd a krémről megfeledkezve indul meg az ajtó felé. Mielőtt azonban még lenyomná a kilincset, tétovázik, hátra fordul. Talán akadt mondandója, de ez már nem derül ki. Lemondóan sóhajt, majd feltárja az ajtót.
- Jó éjt! – búcsúzik, bár a jó alatt semmi jót nem ért. Csak a szóösszetétel kívánja meg a használatot. Mielőtt még végleg eltűnne, kifele menet a sarkára húzza az ajtót, így még jóízűen becsapnia sem sikerül. Sőt, bezárnia sem, így a felszakadó sóhaj talán még be is hallatszik. Gyors óracsekkolást követően aztán nem a Hugrabug felé veszi az irányt, maradt még egy kis ideje a sétára. A Nyugati szárnyat jó messzire elkerülve még csap egy karikát a kastélyban.

---

Köszönöm a játékot! : )

(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/meloreshannon.png)

.::Előzmények::. (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=6668.msg44317#msg44317)


Felvont szemöldökkel hallgatom végig a válaszát arra a kérdésemre, hogy mégis mi a fészkes varangydudvának nem volt képes végigcsinálni azt a nyamvadt dolgozatot. Fáradtan prüszkölök egyet undoromban, majd közönyösen összefűzöm karjaimat magam előtt szorosan, de persze az egyik kezemben még mindig ott figyel a varázspálcám. Kissé bosszankodva elhúzom a számat, majd rákezdek. –Sajnálhatod is. Most egész nap kénytelen leszel szenvedni a sajgó parányi vágásoktól. Így járnak azok, vagy ennél sokkal rosszabbul, akik ellenkezni mernek az akaratomnak. Legközelebb ha kedved szottyanna lázadósdit játszani, inkább előtte használd az eszedet! Ha van egyáltalán Neked olyan… -Fáradt, unott hangnemben szólok hozzá. Mint akinek lassan komolyan elege van ebből az egészből. Lassan már ebben sem lelem örömöm. Hogy ezt a lányt kínzom az irodámban. Az elején még perverz örömet okozott a lány minden apró szenvedése, melyeket a vésőpenna okozott, de egyszer ezt is meglehet unni. Engedek a testtartásból, gondolkodva ajkamhoz emelem a pálcámat, valami szaftos átkon töröm a fejem, de hát egyik szörnyűbb, mint a másik.

 A sóbálványátok az egyetlen „humánusabb” eshetőség, ami még eszembe jut. Ezután már csak a Cruciatus, és az Adava Kedavra van a terítéken. A Cruciatus még oké, de az Adava Kedavra elég durván hangzik, még Tőlem is. Ahogy ránézek, egyszerűen nem tudom bántani. Szívem maradék jobbik fele szinte megesik ezen a törékeny porcelánbabán, de egyszerűen már nem akarom elengedni. Szórakozok egy kicsit, mint holmi tárggyal, amit megkaptam, aztán meguntam, és egyszerűen eldobtam. Eső, hideg, unatkozás, fájdalom. Amikor szóba hozza a távozását azonnal rájövök, hogy nagyon rosszul hazudik ez a lány. De mégis mit vártam egy Hugrabugos nyájas néptől? Kérdőn tekintek Rá, és legszívesebben a fejét leordítanám a helyéről, hogy hogyan merészel a pofámba hazudni? Ráadásul rosszul?! Szóval Minticzel találkozik… Lenyűgöző egy páros mondhatom. Egy hugrás kislány, és egy mugliismeret professzor. Mégis mi dolga van Minticznek Laineyval? A büntetőmunkán kívül  már csak olyasmi jut eszembe, ami a tanár diák viszonyba nem igazán fér bele. Viszonyuk lenne? Á badarság. Nevetséges ötlet. De azért ennyiben nem hagyom a dolgot. –Igazán? Minticz professzor vár Rád? Nah gyere… Lássuk mennyire is vár Téged a mugliismeret professzor úr… Menjünk! -Ahogy kimondom a foglalkozását Minticznek óhatatlan, és beláthatatlan mennyiségű irónia vegyül az amúgy lágy hangba.

Majd pálcámmal kinyitom az irodám ajtaját, és kitessékelem Melore-t, és követem jó magam. A pálcámat menet közben végig a hátának nyomom, hogy ha szökni támadna kedve, akkor azonnal cselekedhessek. Út közben néha végigfuttatom a gerince mentén a pálcám hegyét, provokálom. A folyosón a képek szúrós tekintettel merednek Rám, de nem foglalkozok a vádló tekintetekkel. Smasszerként követem a folyosón Lainey kisasszonyt. Vajon milyen érzés, ha egy halálfaló pálcája bökdösi a hátát valakinek? Nem lehet kellemes érzés. Főleg, ha egy ilyen kiszámíthatatlan példánnyal van dolga, mint amilyen Én vagyok. A mugliismeret terem ajtajához érve bíztatom Melore-t, hogy menjen csak be. Ha eleget tesz a kérésnek, jó magam is belépek Minticz professzor birodalmába, és hűvös közönnyel futtatom végig megvető tekintetem a helyiségen. –Nos, Lainey? Lássuk, valóban annyira várt e Téged Minticz, amennyire állítottad… -Állítom pellengére a Hugrás ifjoncot, immáron Shannon jelenlétében. Persze kicsit ki is színezem a dolgot, mint ha Melore körölbelül azt állította volna, hogy randevúja van a fiatal professzor úrral. –Shannon? –Fordulok ifjú kollégám felé. Kíváncsian várom mit fognak összehaknizni Nekem ezek ketten. Nagyon kíváncsi vagyok. De sokat egyik csőcseléktől sem várok azért.

Mugliismeret óra





Fáradtan tekintek körbe. Ez az időszak valahogy nem az én világom. Nem tudom megmagyarázni miért. Talán leginkább az elmúlt időszak nehézsége okozta. Vagy talán a tél a hibás. Ki tudja. Minden esetre nem jobb a helyzet, mint egy évvel ezelőtt. Mintha minden csak megismétlődne. Újra és újra. Olyan, mint a deja vu vagy még attól is rosszabb. Lassan úgy érzem, megint ugyan oda lyukadok ki. Kialvatlanság, nyomás, tanulás, vizsgák… de nem. Nem lehet. Hisz megígértem.
Luc…
Annyira hiányzik. Szinte elmondhatatlan az érzés. Mégis muszáj megállnom, hogy ne okozzak csalódást neki. És magamnak. A szavam adtam. Nincs több gyógyszer.
A folyosó halk zsibongástól teli, ahogy a diákok kezdenek a Nagyteremből az óráikra szállingózni. Van, aki nagyot ásít, van, aki még az utolsó falatot rágja. Gusztusos. Hát igen, az illemet nem mindenki tanulta. Ezen igazából már meg sem lepődöm, csak megyek automatikusan tovább. Kikerülök egy harmadéves lányt, aki szétszórja a pennáit, és még csak rá se pillantok. Kezdek arra a következtetésre jutni, hogy abszolút nem bírom már elviselni magam körül az embereket. Igazából, hogy ez baj lehet-e, bele se gondoltam. De maga a tudat, hogy egy újabb órát végig kell ülni, egybezárva tizenöt-húsz emberrel… nos valamiért megborzongok. Főleg, ha az az illető nem más mint… Ben.
Őszintén szólva félek. Nem tudom miért is pontosan. Hisz láttam már jó pár órán, amióta nem beszélünk. Mert most ez az ábra. Ő nem szól hozzám én meg… mit mondhatnék? Aki ellök magától ne várjon semmit. Pedig a barátság fontosabb kell hogy legyen mindentől. És mégis itt vagy, egy szál magam. Még Blaine is a lenézőim közé tartozik, ami igazi megtiszteltetés a részéről. A tuskó megjegyzéseivel persze nemhogy előbbre nem mozdít csak visszahúz. Hát ennyit az emberi kapcsolatokról.
Elhúzom a szám, miközben belépek a terembe. Nem nézem van-e valaki ott. Egy helló-t eldörmögök az orrom alatt ugyan az illem kedvéért, mert engem megtanítottak erre, de ettől fix, hogy senkinek nem támad kedve társalogni velem. Egyszerűen leülök a szokásos helyemre, az első padok egyikébe, az ablak mellé, és kibámulok rajta.
A gondolat lassan átsuhan az agyamon: hideg van. A dér is megül az ablakkereten szépen kívülről, mintha csak mutatná, tél van és efelett senkinek nincs hatalma. Könnyeden emelem meg a kezeim, hogy a számhoz emelve a leheletemmel kissé felmelegítsem az elgémberedett ujjaimat. Eddig észre sem vettem mennyire szorosan markolták a táskámat.
Ajtónyitódásra zökkenek ki a melankóliából és kissé összerezzenek. Mint egy üldözött vad. Mérges vagyok. Magamra. Nem nézek oda, hogy ki okozta ezt. Nem számít. Inkább a táskámba nyúlok, hogy előszedjem a jegyzetem. A beadandó dolgozat szépen lekötve pihen a kezembe, s végigpörgetve a lapokat jó érzés tölt el. Legalább valami hasznosat is csináltam a szünetben. Elégedett vagyok, ha másért nem is, hát ezért. Ujjaim tovább keresnek a táskába, pennát, pergament és egyéb elhagyhatatlan kellékeket, s ép ezért lep meg az a váratlan dolog, amely a kezem ügyébe akad.
Kisebb, mint egy papírdarab, de simább is. S mikor előhúzom a lélegzetem is eláll. A fényképen én vagyok. Mosolyogva. Olyan ez a mosoly, amelyet ritkán lát az ember. Főleg ha Yvette Delacourről val szó. Szemem megtelik könnyel, ahogy a másik alakra pillantok. Tekintetem újra az ablak felé vándorol. Kiseprek egy ezüstszőke hajtincset. Ha látna most egy mugli festő, biztos múzsaként festene meg, pedig… nem érzem magam annak. Sőt, leginkább semminek sem. Némán fohászkodom, hogy kezdődjön el az óra. Mert annál hamarabb fog akkor véget is érni.

Meglehetősen gyorsan szedtem a lábaimat. Nem akartam elkésni a következő órát. Nemrég ebédeltünk, úgy éreztem majd szétdurranok. Leginkább ilyenkor szokott elbóbiskolni az ember az óráján. Csakhogy most egy számomra egyszerre kedves és gyűlölt tantárgyról van szó, muszáj ébernek maradnom. Mugliismeret órára igyekszem a nyugati szárnyba. Év eleje óta együtt kell tanulnunk az alsóbb évesekkel, így a 6. és 7. évesek együtt járnak erre az órára. Szerencsére a házvezetőm, Minticz professzor az óraadó tanár… lehetne sokkal rosszabb, mondjuk valaki, akiről tudni lehet, hogy nemcsak mardekáros volt, hanem egyenesen halálfaló is. Van jó néhány tanár, akiről rebesgetnek ilyesmit, róla szerencsére nem hallani ilyet. Mindig is korrekt tanárnak ismertem meg, bár ez még nem jelenti azt, hogy szembeszállna a rendszerrel. Inkább meghúzza magát, ahogy látom. De nem tudom elítélni érte sem őt, sem azokat, akik hasonlóan cselekszenek.

A terembe érve látom, hogy sikerült korán érkeznem, még nincsenek ismerős arcok. Sem Lucy, sem Kareem nem érkezett még meg, pedig azt hittem már itt lesznek. A Három Seprűs beszélgetés óta mindig egymás mellé ülünk hármasban, általában szegény fiút szorítjuk magunk közé. Bár nem úgy tűnik, mint aki bánná a dolgot. Sóhajtva ülök a padok egyikébe középtájon. A padra kipakolom a könyvet, a jegyzeteimet és mindenfélét, amivel foglalni tudom nekik a helyet. Hiszen bármelyik percben befuthatnak. A beadandó esszémet még egyszer átfutom, majd összetekerem újból a pergament és csinos rózsaszín masnit kötök a szalagra, amivel összefogom. Nem tudom, hogy mennyire fognak belekötni abba, amit írtam. Én ugyanis nem neveztem néven azon mugli születésűeket, akikről írtam. De nem csak én voltam így ezzel. A téli szünetet éppen ezen esszé témája miatt töltöttem Lucyéknál, bár anyám ezt nem helyeselte egyáltalán.

Ugyanakkor mivel Lucy minden téli szünetet az apjánál tölt, így kihasználtuk az alkalmat. Barátnőm így is fél egyedül menni lassan bárhová. Jól jött hát, hogy egy aranyvérű boszorkánnyal lóg egyfolytában. Mivel Lucy apja mugli és London muglik által lakott területén él, a feladatunk szempontjából ideális volt vele foglalkozni. Lucyra hagytam az ő kifaggatását, én csupán a környéken végeztem megfigyeléseket a minden napi séták alkalmával. De így is láthattam, hogy az emberek mennyit változtak. Jól emlékszem még, amikor minden rendben volt és gyerekek rohangáltak a játszótereken. Manapság elhagyatott az összes. Egyszerűen félnek kimenni az utcára. Nem tudják, hogy mitől is kellene félniük pontosan, mégis érzik a veszélyt. Ismerős érzés, amikor borsódzik az ember háta valamitől, amit nem is lát igazából. De tudja, hogy valami van ott és figyeli. Én is éreztem a tekinteteket a hátamon, valahányszor kint voltunk az utcán.

No meg aztán lehetett hallani nap, mint nap a sugdolózó szomszédokat is, akik arról beszéltek, hogy megint valakit elraboltak az utcából. Borzasztó lehet ilyen félelemben élni, hogy az ember nem tudja, ki lesz a következő a szomszédja vagy valamelyik szerette. A mugli kormány híradásaiból annyit lehet tudni, hogy bűnbandákról beszélnek, akik a lakosságot terrorizálják. Hallottam már lakásmaffiáról, fasisztákról és olyan szavakról, amikkel ritkán dobálóznak. Általában csak igazán nagy pánikot kiváltó események kapcsán. A rendőrségük persze tehetetlen, hiszen varázslókat és boszorkányokat nem tudnak megállítani lőfegyverekkel. Előbb halnak meg a gyilkos átoktól, minthogy meghúznák a ravaszt. Persze az emberek egy része egyből a kormányt meg a rendfenntartó erőket hibáztatta és tüntetni kezdett a sok eltűnés és haláleset miatt. Ám a többség inkább meghúzta magát csendben és csak az övéire figyelt. Próbált túlélni és kerülni a bajt. ~Mintha az olyan könnyű lenne.~

Kényelmetlenül fészkelődtem a padban, de lassan megérkezett Lucy is. Azért jöttünk külön, mert ő a hálóban felejtette az esszéjét. Még éjjel is azon csinosított, hajnalban láttam félálomban, hogy éppen másolja át a ki tudja hányadik verzióját, mire a végleges formája megszületett. Tudtam, hogy nem akar rossz jegyet és ezért töri magát ennyire. Mosolyogva húzódtam beljebb, mire úgy pakoltuk a cuccainkat, hogy ha Kareem megérkezne, neki maradjon még azért kettőnk között hely. Még utoljára átnéztem a múlt órai jegyzeteimet, hogy kissé képben legyen, majd a padra lehajtva fejemet pihenni próbáltam addig, amíg a tanár úr meg nem érkezik, és el nem kezdi az órát. Reméltem, hogy ma egy inspektor sem érzi úgy, hogy neki feltétlen be kell néznie erre az órára. Néha nagyon is úgy éreztem, hogy csak keresik az alkalmat, hogy belekössenek valakibe és még azt is vállalják, hogy e tantárgyra beüljenek ezért. ~Nagyszerű! Már alig várom, hogy túl legyünk az órán!~

Régen szerettem ezt a tantárgyat, öröm volt beülni és tanulni arról, hogy milyenek a muglik, a szokásaik és a kultúrájuk. De mára már koránt sem erről szól az óra. Inkább mindent arra éleztek ki, hogy mennyire buták és hasznavehetetlenek hozzánk, varázshasználókhoz képest. Sosem értettem, hogy miért nem látják azokat a sok szép és csodálatos dolgokat, amiket önerejükből, mágia nélkül képesek voltak létrehozni. Engem mindig is csodálattal töltött el a tudat, ha olyasmikkel találkoztam, amit a muglik alkottak. Legyen szó egy filmről, könyvről vagy valamilyen hasznos eszközről. A mobiltelefon és az internet teljesen lenyűgözött. Sosem gondoltam volna, hogy lehet úgy üzenetet küldeni valakinek, hogy arra ne baglyot használjunk. De az muglik megmutatták, hogy ezt is meglehet tenni. Vagy éppen egy hatalmas dobozba belepakolni ezernyi információt, amit aztán kényelmesen, a fotelből nézhetünk a tévében. ~Vajon mások miért nem látják ezekben meg az értéket?~

---

Kinek: Minticz proff. és a többiek;; Szószám: 843;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=X1QJIe5gdWY);;
Megjegyzés: Ment a kezdőm. Karr, csipkedd magad; különben elkésel! ;) :P;;

---

    Komótosan nyammogja be az utolsó falat desszertjét a Hugrabug asztalánál ücsörögve. Már egy ideje leginkább a semmibe bámul és csak villája végét rágcsálja, amikor megüti néhány hang a fülét.
- Jössz velünk, Shay? - a hugrásnak kell néhány pillanat, míg kis fantáziavilágából visszacsöppen a nagyterem megfelelő szegletébe. Álmatagon fordul a hang forrásának irányába, majd egy lassú fejrázással jelzi, hogy nem. Villáját kihúzza szájából, s a tányérjára mutogat vele. Még ott van az almás ropogósának minimum a negyede - amelyet még szándékozik egyszer bőségesen meglocsolni vaníliapudinggal -, amit nem hagyhat csak úgy magára. Nem az a fajta, akit egy desszert mellől fel lehet csak úgy állítani, még akkor sem, ha éppenséggel Mugliismeret óra következik. Ő az elsők között értesült róla - bár ezt nem feltétlenül tartja kiváltságának -, hogy a mai óra már nem marad el. Kérdés, hogyan csinálja egyébként Minticz, hogy a tanórákat nem tudja megtartani, de a büntetőmunkákra összekaparja magát annyira, hogy a barna leányzón élősködhessen abban az öt-hat órában, ami rendelkezésére áll a legtöbb délután. Talán ez ad neki erőt, elvégre abban a heti egy órában, amit nekik kell tartania, sokadmagával ül ott, az úgy nem olyan izgalmas, mint mikor kettecskén ücsöröghetnek, és természetesen minden kis semmiségbe beleköthet, miközben Shael válla felett leskelődve tartja szemmel, vajon azt másolja-e, amit kell, vagy már megint kalandozik és rajzolgat céltalanul, pocsékolva a pergament. Néha már inkább írásgyakorlaton érzi magát, már megtanult rendes 'j' betűt írni, mindenféle hullámvonal és kacifánt nélkül, és az 'f'-je sem egy elnyújtott kacskaringós vonal, mert az az érzékeny zöldek számára olvashatatlan volt. Újabb nagyon hasznos dolgot köszönhet Minticznek, mint ahogy azt is, hogy már kívülről tudja, hogyan kell a mugli világban vonatozni, metrózni - ezt már gyakorolta is a téli szünetben -, hogy hogyan kell a menetrendeket kezelni, és a többi tömegközlekedési eszközt.
Elfogyott...
Szinte felkészületlenül éri, hogy az utolsó falat almás ropogós is eltűnt a tányérjáról, épp csak meg nem gyászolja a desszert után maradt morzsát és vanília pudingot tócsát. Azért egy elkámpicsorodott szájbiggyesztés kijár a romoknak, végül egy nagy sóhajt követően tornászkodik fel a padról - mintha legalábbis ma őt jelölték volna ki ügyeletes Crucio-gyakorló babának, úgy pillant el a hatalmas ajtó irányába. Semmi kedve hozzá, egyáltalán semmi kedve megint végigülni egy mugliismeret órát, pedig tavaly kiemelkedően teljesített, nagyon érdekelte az anyag, de most inkább csak feszült egész órán, és ennek csak kis részét okozza Shannon személye. Nem, egyértelműen a tananyag teszi feszültté, de már nem teszi szóvá, egyszer tette meg, azóta is issza a levét. Akkoriban még hihetetlennek bizonyult számára, hogy a büntetőmunkákat sokkal érdekfeszítőbbnek fogja találni, mint a tanórákat. Pedig ez is megtörtént.
    Úgy halad végig az asztalok között, mintha legalábbis a halálsoron sétálna végig, fejét lehorgasztva, lassú léptekkel. Azonban ő most csak táskájában kotorászik, mert emlékszik, hogy reggel betett oda néhány mentolos fogselyem cukrot. Amekkora rend uralkodik azonban odabent, ez nem könnyű feladat, így későbbre halasztja, majd bent a tanteremben kipakolja a kincsesbánya egy részét, hogy megtalálja a kis komisz cukorkákat. Ábrándos zöldjeit nagyra nyitva ugrándozik fel a lépcsőkön, azt játszva, hogy a kihagyott fokok valami harapós szörnyetegek, s ha belelép, akkor leharapják a lábát. Valamivel el kell szórakoztatnia magát, míg felér, így legalább nem unatkozik addig sem. Mivel azonban, őszinte sajnálatára a lépcsők nem csak övéi és elég sokan járnak éppen rajtuk, nem egyszer kényszerül végtagjai elvesztésére a tömeg miatt. Nem háborog miattuk, helyette azt képzeli el, kik jártak még hasonlóképpen a torlódás miatt, és azon kuncog, hogyan nézne ki a lépcső, annyi lábatlan diákkal.
Végre aztán eléri a megfelelő szintet, majd néhány perc múlva a folyosót is. Megszokásból néz el az elágazásnál a másik irányba, egyáltalán nem céltalan pillantás ez, megszokta, hogy szemrevételezi a mardekárosokat, akiknek a túlsó folyosón van ilyenkor órája. Tulajdonképpen csak egyikük érdekli különösebben, észre is veszi a komor alakot, ami nem nehéz, hiszen egyedül ácsorog, szokásos kifürkészhetetlen arccal meredve errefelé. Amint összeakad tekintetük, küld felé egy mosolyt, ám mivel többre nincs ideje, meg is indul szívével ellentétes irányba, a mugliismeret tanterem felé. Ajkát harapdálja, s míg az ajtó felé halad azért néhányszor válla felett hátrapillant, amíg meg nem érkezik.
    A kilinccsel nem kell szórakoznia, mivel az ajtó résnyire nyitva áll, ő pedig egy lemondó sóhajjal köszön el a sok-sok méterre ácsorgó mardistól és lép be végül. Nem nagyon időzik el tekintete egyik bent levőn sem, Yvette-tel nincs beszélőviszonyban sem, erről az óráról meg egy-két nem túl kedves pletykából ismeri csak. Karr is épp bambul ki a fejéből Armiella, meg a másik lány között, akinek mindig elfelejti a nevét, így külön köszönéssel sincs értelme illetni, láthatóan nagyon lefoglalják, talán ezért is nem találkoznak már - állítólag eléggé behálózták azok ketten. A köszöntést is elintézi egyetlen hallható 'helló'-val, azoknak címezve, akikkel ma még nem találkozott. Táskája pántját egyetlen gyors vállmozdulattal rázza le onnan, alányúlva pedig az épp üresen álló padra ejti, nem elhanyagolható jeléül annak, ő is itt van. Villant egy széles mosolyt Melore irányába.
- Köszi, hogy foglaltad! - persze ez lehet, hogy nincs így, de az olyan lényegtelen, senki nem ül a szőkeség mellett, Shay pedig az ilyen alkalmakat mindig kihasználja, mert szeret mellette ülni. Felcsapja táskája fedelét, s majdnem nyakig eltűnik benne, hogy feltúrja a cukrokért. Mivel nem akarta az egész csomagot eltenni, csak néhányat dobott úgy simán cuccai közé. Kutakodás közben kipakolja a szükséges dolgokat, pergament, tintát, pennát és...
- Na végre már! - zárja markába a fehér cukrokat, s mivel egyszerre többet is megtalált, kezét háztársa felé nyújtja, s miután ő is kimászott táskájából vigyorogva megkérdezi - Kérsz? Nem koszos! - csak egy kicsit, de annyi még a szervezetnek is kell, különben is, hatása miatt a kosz nem árt neki. Miután a lány elutasítja vagy vesz belőle, egyet ő is bekap, s lelkesen szopogatva keresi elő házi dolgozatát is. Az óra kezdetét jelző csengő is megszólal.
Késik...
Egyelőre nincs oka megkönnyebbülni, sajnos ez még csak három perc, s ha már Minticz azt mondta, lesz óra, az vagy így lesz, vagy nem.

 

Mugliismeret óra





Mozgás. Jönnek az emberek, de nem is érdekelnek. Ugyan egyszer vagy talán kétszer oda téved a tekintetem az ajtóra, és aki köszön, annak biccentek, bár jóformán hugrások vannak, akik nem az én világom. És én se az övék. Hisz fogják magukat és máris jókedvűen cseverésznek.
Ben nem jön. Habár úgy tudom ő is felvette az órát, de lehet most akár miattam, mégis leadta volna? Éppen megteheti. Amilyen ma már a világ ebben az iskolában. Kicsit inkább egy erődre kezd hasonlítani, s mindenki tudja jól, ez kiknek a hibája.

Szőke fürtjeim röppennek, ahogy ismételten az ablak felé pillantok. Kint egész párás az idő, vagy csak az ablak teszi, minden esetre az egybefüggő fehér ég havat ígér. Milyen furcsa, volt idő, mikor ez még lázba hozott. Annak idején imádtam a havat. Még a Mungóba töltött időben is folyton a hó jutott eszembe. Az olyan… tiszta.
Kezem újra a táskámba téved és a kép, amin én vagyok, amin én mosolygok előkerül. Beteszem a könyvem alá. Mások úgyis kellően elfoglaltak, mintsem ezt a mozdulatot észrevegyék. A tanár úr meg még nincs itt.

Eleinte megint kipillantok, vágyódva s azon tűnődöm milyen lenne mindent itt hagyni és elrepülni valamerre messze. De persze ez az ábránd hamar szertefoszlik. Főleg, miután belép Minticz és a csatlósa. Nolám, mára is vendéget kaptunk. Remek.
Keserű arccal tolom a félig kikandikáló képet a könyvem alá, hogy még véletlen se vegye észre a mellettem elhaladó Crasso.  Közben az óra szépen lassan elkezdődik a szokott medrében, bár feszélyezettebben, mint általában. Hát igen, nem könnyű egy kellően kritikus közönségnek megfelelni. S még mintha a tanár úr sem lelkesedne a kollégájáért.

Én azonban unottan pillantok fel s nézek szembe az elkerülhetetlen sorsomba, miszerint ülhetek itt egy órát és hallgathatom a többiek lelkes mugli dolgok iránti szenvedélyét. Igazából, az már jobban tetszik, mikor a tanár úr előkapja csodamasináját, képeket vetít, de a dolgozatok szóba hozatala önkéntelenül is arra motivál, hogy belelessek a saját esszémbe. Egész jó lett, mint mindig, és ezzel nyugtázva újra figyelni próbálok, miközben a kérdések elhangzanak. Én meg, mintha ott se lennék.

Talán a régi Yvette Delacour-t ez bántotta volna, ezt  a mostanit… abszolúte nem. Inkább csak titkon kijebb húzom a képet a könyv alól, és nézem nézem minden rezdülését minden vonását. A csillogó szemeket. Ami majdnem olyanná teszi őt, mint az, aki köztünk jár. De hát mégse ugyanazok. Ezt viszont csak az tudhatja, aki ismerte Luc-öt. Mindenki más… Brandont látná. Velem.

~Végre!~ Gondoltam, mikor Kareem is befutott. Reméltem, hogy nem fog elkésni. Miután üdvözöltük egymást és bezsebelhette a Lucytól és tőlem kapott puszikat, egyből húzni kezdte a fejünket. Vigyorogva, még kényelmesebben helyezkedtem el ahelyett, hogy teljesítettem volna a hollóhátas fiú kérését. Persze Lucy egyből odébb húzódott, így gond nélkül le tudott ülni kettőnk közé. A mentegetőzésére aztán Lucy is megnyugszik és közelebb húzódik Kareemhoz. Én maradok, ahogy voltam, had jöjjön csak zavarba attól, hogy ilyen közel van hozzá két lány. Mintha Lucynak is hasonló gondolatok járnának a fejében, mert látom a szemem sarkából, hogy időnként a padon keze Kareeméhoz ér. Ez pedig megmosolyogtat. Látom, hogy a „fiatalok” teljesen egymásba feledkeztek. Kissé ugyan levegőnek nézve érzem magam, de azt hiszem, hogy túlélem. Hiszen Lucyról van szó, meg a boldogságáról.

Egy kis idő múlva azért Kareem is észreveszi magát és felém fordulva érdeklődik. De én meg sem szólaltam. Már épp válaszra nyitom a számat, amikor a professzor beesik végre. Így megrázom a fejem némán, majd a tanárra függesztem a tekintetemet. Sajnálatos módon nem egyedül érkezik az egyik tanárnak álcázott halálfaló inspektor is úgy döntött, épp a mai órára kíváncsi. ~Hogy egy kentaur rúgná meg!~ Morogtam magamban. Gyűlölöm az inspektorokat, pláne ha halálfalók. Már pedig, ha ma itt van egy közülük, az nyilván az esszé és az óra témája miatt van. ~Vagyis valakikről ismét jelentés fog készülni.~ Gondoltam szomorúan. Utáltam az új rendszert, azt az új varázsvilágot a szabályaival együtt. Nem értettem, hogy a halálfalókon kívül kinek jó ez. A boszorkányok és varázslók, akik egyébként többségben lennének ellenük, miért hagyják elnyomni magukat. ~Hiszen csak össze kellene fogni és nyerhetnénk.~ Ötlött fel bennem.

Természetesen ismét előjött belőle a DS tag és máris világot rengető ötletek kezdtek megfogalmazódni bennem, hogyan is lehet megbuktatni a mostani rémuralmat. Figyelem a helyet foglaló tanárt és inspektort, majd még egyszer átfutom a korábban megírt esszére. Nem vagyok vele megelégedve. Kifejezetten olyan érzésem van, hogy nem a legjobban sikerült megírnom. Bár törekedtem tárgyilagosságra, mégis itt-ott érezhető a nemtetszésem kifejeződése a jelenlegi általános, szerintem jócskán rasszista viselkedésforma normálisként való feltüntetése miatt. Megmosolyogtat az a kis beszólás, amit a Melore nevű tanulónak címez Minticz. Más tanár valószínűleg nem poénosra veszi a dolgot, hanem pontlevonást és hasonló dolgokat helyez kilátásba. Végül az óra végre kezdetét veszi és tekintetemet ismét a házvezetőmre függesztem.

A tanár úr szavai kissé elbizonytalanítottak. Igazságosnak találtam eddig azt, ahogy osztályoz vagy pontot oszt. Ám most komolyan felmerült bennem, esetleg inspektori nyomásra kell számítanunk. Hiába vagyok aranyvérű, a családom hiába próbál kimaradni ebből az egészből, ami most van. Ha esetleg többet látnak bele a dolgozatomba, még az is lehet, hogy leülnek velem elbeszélgetni kicsit. Félénken sandítottam az inspektor felé, de nem láttam arcán semmit sem egyenlőre. Mondjuk, féloldalasan ül hozzám képest, nem is látni rendesen a vonásait. Amikor kiosztotta az órai feladatot úgy éreztem, én kaptam a legnehezebbet. Igaz, hogy a nagybátyám a minisztériumban dolgozik, de ő auror. Így nem sokat tudok arról, hogy milyen a helyzet mostanság. Persze nyilván változtak a dolgok az új elvek szerint, de őszintén szólva gőzöm nem volt róla, hogy mit is kellene mondanom pontosan.

Próbáltam felfrissíteni emlékezetemet, hogy mi is pontosan a Varázsbaj-elhárító Osztag feladata. Arra emlékeztem, hogy a félresikerült és egyéb okból kifolyólag zűrt okozó, illetve a véletlen varázslatok elhárításával foglalkozik. ~Képzett varázslókból áll ebben is biztos vagyok, hiszen a varázslatok megszüntetése komoly munka. Az aurorok mellett képzett amneziátorok is tagjai, akik az emléktörlő-bűbájt végzik el a muglikon. Már csak az a jó kérdés, hogy most mi a dolguk? Eltüntetni a halálfalók nyomait?~ Tanácstalanul néztem a mellettem lévő Kareemra. Több dolog ugyanis nem jutott eszembe a témáról. Úgy éreztem magam, minthogyha tudatlan lennék. Pedig csak tájékozatlan azt hiszem. Minden esetre ezek után jobban belevetem magam a dolgokba és utána járok a Mágiaügyi Minisztériumban lévő újításoknak. ~Hátha van értelme.~

---

Kinek: Minticz proff. és a többiek;; Szószám: 624;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=X1QJIe5gdWY);;
Megjegyzés: Sorry a késéért, de ihletért kellett rugdosni a múzsámat. :$ ;;

   In medias res toppanok a történetbe, ahogy behajtom magam mögött az ajtót. Mivel nem hordok magamnál órát, halvány gőzöm sincs, mennyit késhettem. Bocs, Hollóhát. Sajnos egy ideje már a bűnbánatra is ráuntam. Mint a tanórákra, az üres frázisokat puffogtató tanárokra, a sekélyes pajtikra, az álló nap fenyegetődző közrend felügyelőkre, meg az egész, megmételyezett Roxfortra, bűbájostul-mindenestül. Kiszerettem ebből a világból, és mivel senki sem titkolja, hogy a demokráciát eltörölték egy ideje, egyértelmű, hogy még kiszállni sem engednének. Persze nem mennék olyan messze, talán még a tanulmányaimat sem hanyagolnám örökre, csak ne arra ébrednék már, amire több mint hét éve minden nap. (Ráadásul most még tetézi is a helyzetet a mardekárosok jelenléte a hálóinkban. Ez már az apokalipszis.)
   Mint említettem, az óra már javában folyik, s talán észre sem veszik az érkezésem, ugyanis a teremben a táblára vetített képsorokon kívül más fény nem akad. Ahhoz nincs elég sötét, hogy kizárólag emlékezetből kelljen tájékozódnom, egy üres padot azért így is találok, és csak néhány táskába rúgok bele odamenet. A balomon szokatlan sziluett, kilóg a mugliismeretről, de nem törődöm vele túl sokat. Igyekszem halkan kihúzni a székem, de a lábai így is belesikítanak Minticz előadásába. Bocs, mondjad csak, prof, mintha itt sem lennék. Nem pakolok elő semmit, ugyan minek? Azt se tudom, mi az óra témája. Vagy mi volt a múlt óráé. Ami azt illeti, elég rég elvesztettem a fonalat.
   Minticz valami attrakcióról meg szervekről beszél, nekem pedig óhatatlanul is elindul a tollam egy lapon, amit azért mégis csak elővettem az előbb, az álca végett. Így a pulpitusról nézve akár jegyzetelhetek is. Természetesen ilyesmi még csak meg sem fordul a fejemben, helyette a vonalak és kacsok, apró villámszórás és megvadult, torz nyulak körbevesznek előttem egy rozoga alakot, aki kétségbeesve próbálja összeszedni a szétgurult szerveket. Valószínűleg a sajátjai, a hóna alá csap egy vesét, fél kézzel húzza maga után a tekergőző vastagbélkígyót, és így tovább. Körben hidak csavarodnak a tengelyük körül, hogy a Temzébe rázzák a hibrid nyulakat, ám velük együtt egy osztagnyi ügynököt is hidegre tesznek.
   Talán mégis el kellett volna lógni ezt a napot. Gyógynövénytan, LLG, felejthető, bájitaltanból meg úgyis béna vagyok, mindent összevetve valóban kár volt ma kikelnem az ágyból. Tél van, ilyenkor legyengül a szervezet a Roxfortban is.
   A képek pedig váltogatják egymást, Minticz feladatokat oszt ki, de valami idegen nyelven beszél, sőt, egy idő után már csak tátog, és egyedül a felé bólogató fejek győznek meg róla, hogy csak az én agyam makacsolta meg magát, és innentől kezdve felesleges is lenne ellenállnom a túláradó zsibbadtságnak.
   - Jobban bírtam, amikor a porszívókról tanultunk – suttogom fásultan, nem a padszomszédomnak, bár tudom, hogy hallja, amit mondok. Talán mégis neki mondom. Talán mégse kellett volna. A vetítőről visszaverődő reflexfények megvilágítják a srác arcát. De Crasso, aki biztos nem a mugliismeret iránt érzett olthatatlan vágy miatt ült be Minticz órájára. Utálom a meglepetéseket. Végül nem fűzök egyéb kommentárt a továbbiakhoz, de Crasso úgyis lerendez, ha úgy tartja kedve. Egykedvűen teszem félre a tollat, és hallom ugyan, hogy Karr magyaráz a tanárnak, de egy szót sem fogok fel az egészből. Az ebédszünet gondolata tartja bennem a lelket, minden tiszteletem, ámen.

---

    Nem válaszol a szőke hugrás kérdésére, pillanatokon belül úgyis rájön, mit is tolt be a szájába. Talán még hálás is lesz érte, hiszen amúgy is nagyon szeret nett lenni mugliismeretre. A fogselyemcukor külön jó lesz hát Lore számára is. Miután kivigyorogta magát és előpakolta a felszerelését, kicsit tüzetesebben is szemügyre veszi padtársát, s most veszi csak észre a különös viseletét. Nem teszi szóvá, mert egyébként sem tisztje megszólni bárkit bármiért, de akkor is furcsállja a látottakat. Nem is igazán az ő mérete az a kabát. Végül is hümment egyet, megrántja vállát, és a táskájához fordul, hogy előkaparja rajzfüzetét, ha esetleg a beígértekkel ellentétben elmaradna mégis az óra, ő mindenképpen el tudja foglalni majd magát. Épp csak beledugja kezét a táskájába, már fel is tárul az ajtó, és nem csak egy késő érkezik, hanem maga Minticz... Shay a szokásossal ellentétben most savanyú képpel, fintorogva reagál a belépőre, de nem a mugliismeret tanerőre, hanem a nyomában érkező gyászhuszár, de Crasso látványa váltja ki belőle.
    Táskáját egy alig észrevehető mozdulattal tünteti el a pad tetejéről, helyére könyökeit támasztja, hogy jobb tenyere mögé rejthesse az arcát. Válla felett hátrapillant a DS társak, Karr és Ella irányába, egy igen látványos fintorral, majd nem kevés gondterheltséggel emeli vissza zöldjeit a katedra irányába. Több dolog is átfut agyán ezekben a pillanatokban, de a legnagyobb vágya, a mai órán láthatatlan lenni, hogy a halálfaló professzornak még csak halvány derengése se legyen róla. Nem mintha akkora szenzáció lenne egy Shaelynn Scarborough jelenléte, de az a kis ramazuri a hugrabugost még mindig kíséri. Persze, azt nem felejti el talán sohasem, hogy neki is sikerült megátkoznia a rúnaismeret tanárt... napokra viszkető himlőhelyekkel ajándékozva meg őt. De ő sem panaszkodhat azért, amit akkor és utána kapott... mind tőle, mind Minticztől. Akkoriban sűrűn kívánta, bár tartana még annak a zöld szmötyinek a hatása. Eszméletlenül mégiscsak jobb lett volna. Ma azonban nem nagyon van félnivalója, amióta visszajöttek a tanszünetről, szokatlanul jó kislány, ehhez persze a mardis szívecsücsökjének is van némi köze.
    A két férfi feltűnése egyúttal az óra kezdését is jelenti, legalábbis miután de Crassonak nincs mondandója, tehát nem keres senkit, aki esetlegesen sárkánytrágyával teleöntött gödröt bájolt a tanárija ajtaja elé. Helyette szokásosan, orrát fennhordva leül az egyik hátsó sarokba. A házi feladat említésére csak megforgatja a szemét. Nem tart attól, hogy rosszat írt volna, az elmúlt napokban a büntetőmunkáin ezt kényszerült javítgatni... ha még ezek után is lenne benne kivetnivaló, az már csak a szokásos Minticzféle szenyózás lenne. Félre sem pillant a pergamentekercsére, a tanerő is legalább annyira tudja, mi van benne, mint ő maga. A továbbiakban nem homlokát, hanem már állát támasztja tenyerébe, miközben bágyatag-unottan pillog a vetített képek irányába. Ezek sajna nem olyan érdekesek, mint egy mugli 'kórház', vagy épp egy 'számítógép' képei, a bonyolult műszaki eszközök belsejéről készített fotókról már nem is beszélve. Szemöldökeit rosszallón összevonva vet egy-egy pillantást a képekre, ahol most tulajdonképpen válogatott katasztrófák szívszorító képeit látja. Most legszívesebben küldene néhány - minden bizonnyal hatástalan - lesújtó pillantást hátra, de Crasso irányába. Ezek a képek teljesen olyanok, mintha a tavalyi, vagy a tavaly előtti Prófétát lapozgatnák újra.
    Minticzet hallgatva azonban a látottak ellenére is kedve támadna vigyorogni. Meg is rándul a szája szeglete néhányszor, ahogyan szavai csöpögnek a cinizmustól és iróniától. Egy gyors pillantást megenged körbe, azonban úgy látja, ez senkinek sem tűnik fel. Mindenki unatkozva hallgatja a hosszú monológot, mintha az teljesen általános és elfogadott lenne, hogy "A jelenlegi állás szerint, mint ilyenek szabadon megváltoztathatóak és átformálhatóak." Ugyan hogyan?! Amennyiben a professzor tart egy csoportszemlét, úgy vált egy sokatmondó pillantást vele, arra a villanásnyi időre megengedve magának egyetlen apró mosolyt.
    Egy kis mozgolódás támad, amikor a monoton beszédet megszakítva Minticz feladatokat oszt ki. Épp csak belefogna egy néma fohászba, hogy ne szólítsa fel, mert ilyen témában nem igazán szeret szót emelni - sajnos hajlamos elragadtatni magát -, amikor már meg is hallja saját nevét és a kiadott tárgykört. Egy alig érzékelhető megkönnyebbült sóhajt hallat, nem csak a témát illetően, de örül kicsit, hogy nem egyedül kell megoldania. Legalábbis az egyik részét. Halvány mosollyal fordul oldalra, Melore irányába, állát leemeli tenyeréről, ujjait egymásba fűzve játszadozik velük, mely élénk jele annak, töpreng.
- Hm, öhm... - ketté szedi kezeit, ujjait segítségül hívva a számoláshoz, amivel azt listázza, hány dolog jutott eszébe az alaptörvényekkel kapcsolatban. Ahogy suttogva sorjázza a dolgokat, olykor kivár egy picit, megerősítést vagy ellenvetést várva a szőkeségtől. Nem nagyon hallja, mit mond Kareem vagy Armiella, el-elkap szavakat, de a saját feladatukra figyel, s hamarosan rájuk is kerül a sor.
- A Varázstitokvédelmi Alaptörvény főbb elemei a különböző varázsló rendezvényekhez szükséges biztonsági előírások, mint a kviddics világkupák és kviddicsmeccsek, a... khm... Samhain vagy a Trimágus Tusa. Az egyik legalapabb, hogy muglik személyes jelenlétében tilos varázsolni, valamint a kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó törvénykezések. Öhm... vannak a mágikus lények elrejtését megfogalmazó törvények és, hogy mugliknak tilos varázstárgyakat vagy megbűbájolt mugli tárgyakat eladni - felpillant a Professzorra, elégedett-e ennyivel, vagy óhajt még pontokat hallani, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve hozzáteszi még - a lényeg tulajdonképpen, hogy bármilyen módon, de azét lehetőleg humánusan, rejtve tartsuk a világunkat a muglik elől - most viszi le a hangsúlyát, jelezve, most már befejezte, majd Melore-ra pillant, hogy mondja-e a többit, vagy folytassa ő még egy kicsit. Egyelőre azonban úgy dönt, átadja a terepet, s ha a szöszi elakadna, visszaveszi a szót. Erre azonban kevés esélyt lát, a lány ugyanis rengeteget olvas és tanul, hogy minél jobb lehessen... de, hogy épp mugliismeretből?!

---

300. hsz *-*

Precíz gyöngybetűkkel vési fel az újdonat füzet borítójára a címet, ahogy a mugliknál szokás. Aztán alákanyarítja a nevét is, totál feleslegesen, mert ebben a suliban senki nem pályázik pont egy mugli eredetű, papír alapú(!) füzetre. Itt boldog-boldogtalan a pergamen híve, mert hát az igazi varázslók és boszorkányok azt használják ősidők óta. Valószínűleg Guy az egyetlen a Roxfortban, aki ilyen füzetkével rendelkezik, de hát stílszerűen kell beülni mugliismeretre, nem?
Már jóval az óra kezdete előtt megérkezett, azonban igyekezett olyan szerényen meghúzni magát egy sarokban, amennyire csak lehetséges volt. Végzős, prefi, félvér szülők gyermeke és kvibli a húga. Manapság már ennyi is bőven elegendő a kinyíratáshoz, a muglik életmódja iránt való érdeklődés már csupán a hab a jól megkomponált tortán.
A tanár a Hugrabug ház vezetője. Normál esetben ez egy kissé szeleburdi, szétszórt, bohókás figurát jellemezne, Guy azonban a legkevésbé sem így ismerte meg háza új vezetőjét a tanév kezdete óta. Enyhén szólva sem rajong a pasasért, ahogy azért sem, hogy az áradás óta a zöld-ezüst ház jónéhány diákját hozzájuk szállásolták be. Mégsem tehet semmit ellenük. Egyelőre. De végül nem is baj, mivel a mardekárosok szemmel láthatóan így sem érzik jól magukat a többi ház lakói között, pláne mivel nem kapták meg a klubhelyiségek bejáratainak jelszavát, vagyis rászorulnak kevésbé gonosz beállítottságú iskolatársaik segítségére, mert egyedül nem közlekedhetnek se ki, se be.
Szerény három percnyi késés után fut be a tanár, Minticz prof, ahogy emlegetni kényszerülnek. Azért persze neki is megvan a gúnyneve, ahogy minden tanárnak, amit a hátuk mögött előszeretettel használnak kedves diákjaik.
És megkezdődik az óra.
Guy próbálja leplezni az unalmat, ásítozást, ami egyelőre egészen jól sikerül neki. Az egyetlen feltűnő jel talán az lehet, hogy folyton a füzetébe bámul és érdekes ábrákat kanyarít grafitceruzával a gyárilag halványkéklő vonalak közé. Feltűnik például egy fiú, kezében baseball ütő, száguld felé a labda; ám a pálya részletei helyett keret kerül köré, "tévédobozba" zárul. A televízió előtt baráti társaság bontakozik ki szép lassan, feszült, vidám, morgós, ellazult, kisimult, nemtörődöm arcok váltogatják egymást, amint fotelban, kanapén, szőnyegen, kisszéken ülnek, pattogatott kukoricát csemegéznek, pohárból kortyolnak, cigire gyújtanak, könyvet lapozgatnak.
A következő oldalon egy helikopter ábrája formálódik szép lassan. Guy már elkészül a vázlatvonalakkal, a főbb részletekkel és éppen az apróságok kidolgozásához fogna, amikor valaki erőteljesen sípcsonton rúgja. A fiú első körben félrenyel, a lehető leghalkabban kezd fuldokláshoz, nehogy megzavarja az órát, mert a fene tudja miért rúgott bele ekkorát ez az idétlen Calvin. Két eset lehetséges: felszólította a tanár, amit ő észre sem vett (nem nehéz, mikor így belemélyedt a rajzolásba); vagy pedig Calvin óhajt vele közölni valamit, csakhogy Guy nem figyelt fel a padtárs közléskényszerére. Remélhetőleg csupán az utóbbiról van szó.

- Minden órájáról elkésik? - várom a kérdéssel a hátam a falnak vetve, a tanterme előtt. A diákok már mind bent vannak, csak ő hiányzik. Az legalább dicséretes, hogy ezek a hóhányók nem késnek. Nem úgy, mint a tanáruk. - A mai óráját felügyelem - közlöm aztán a lesújtó tényt Minticzcel. - Panasz érkezett az "ideáira".
Ha van olyan arcátlan, hogy válasz nélkül hagyjon és úgy siessen be a terembe, mint egy űzött vad, utána fordulok. Nem izmozok. Meglesz még ennek a böjtje. Ha Minticz és én egymásnak esünk, annak végül is sosincs semmi értelme, más módszerekkel vagyok kénytelen kellemetlenkedni, mert egyébként élvezem.

Megütközve nézek rá, hogy bemutat a diákoknak, akik nyilvánvalóan ismernek. A többségük. A köszönés már azelőtt elhagyja a szám, hogy ő megszólalna. Ostoba mitugrász, azt hiszed, ezzel ki tudsz hozni a sodromból?
- Köszönöm, Minticz - válaszolok neki unott udvariassággal. Nem teszek semmi botrányosat az óraindításra vonatkozóan, de azért meglepve konstatálom, hogy ebből a tudománytalan baromságból még leckét is lehet feladni. Miközben beültetem magam a furcsa formájú asztalhoz a furcsa formájú székre, elkapok egy előrereppenő pergamentekercset, éppen az egyetlen griffendélesét a teremben. Ahogy végignézek rajtuk a hátsó padból (soha nem ültem a hátsó padban még életemben), a legtöbbről már messziről lerí, hogy mugliivadékok, vagy legalább félig azok. Nem gondolok semmire. Nem érdemesek arra, hogy gondoljak rájuk. Amennyire komolyan veszem ezt az órát, amennyire komolyan veszik ők magukat, ennyi erővel a Három Seprűben is ücsöröghetnének.
Na lássuk, Minticz, tudsz-e olyat mondani, ami érdekel. Alapvetően tisztelem a tudományokat, még akkor is, ha ilyen jellegtelen alakoktól származik.
Kibontom a pergamentekercset, amit útközben zsákmányoltam, és olvasni kezdem az első sorokat, miközben bal kezem egy másik pergamenköteg felett tartom, melyre jegyzetelek az órával kapcsolatban. Van egy előre megírt táblázat is, pipálgatni kell, ostobaság. Alig vagyok túl azonban az első bekezdésen, a fény kialszik a teremben. Felkapom a fejem. Ezt direkt csinálta? Aligha...
Hunyorogva veszem szemügyre a masinát, melyet működésre bír. Képkockák jelennek meg, a kommentár pedig, akárha a Reggeli Próféta cikkét olvasnám, zseniálisan manipulálja a látottakat.
Kép a leszaggatott hídról.
Ott voltam. Számomra kétszeresen elevenedik meg a kép, szinte várom, hogy hang is társuljon hozzá, sikolyok és a fém fáradt, elkínzott sóhaja. Nem, nem ráz ki a hideg. Az ilyesmit nevezik járulékos veszteségnek.
Tekintetem egyenként szemléli végig a felszólítottakat.
Smith, Armiella. A metamorf. Rám pillant, viszonzom kíváncsian, baljósan a pillantását. A sötétben barna szemeim amúgy is feketének tűnhetnek, rávillantom őket. Összeszedetlen, átlagos. Funkciótlan provokativitás tartalom nélkül.
Itt van ez a kellemetlen érzés, hogy némelyik alig fiatalabb nálam. Akár a diáktársuk is lehetnék.
A választ mormolom, majd mikor erre rádöbbenek, abbahagyom.
Whitmann, Kareem. Az én diákom. Rá kétszer annyira figyelek, hisz bármi rosszat mond, azért a rossz idomítást fogják felhozni ellenem. Vagyok annyira korrekt, hogy lejegyezzem azt is, ha helytelenítem a mondandóját. Vagy mégsem? A pillantásom nem bátorítja és nem is érdeklődik, mint inkább azt üzeni, hogy kapd már össze magad. De okos fiú. Csak ne barátkozna a söpredékkel. Terjengős, tenyérbemászó, korrekt.
Mayfield, Jules. Megszemlélem a dolgozat szerzőjét, mely a kezemben van, pillantásom a sarokra húzódik. Az íráskép borzalmas, undorító. A száján valami feketéllik. Igénytelen.
Szerintem bármennyire is akarja az illető késő, hogy senkinek ne tűnjön fel a léte, végigbukdácsolni a táskákon nem annyira észrevétlen dolog. Már a terem felétől tudom, ki ez. Berzenkedve meredek rá, aztán elfordítom a tekintetem. Bizonyára annyira be van lőve, hogy azt se tudja, ki mellé ült le. Én nem zavartatom magam, viszont mikor megszólal, válaszolok neki elég halkan és fagyosan ahhoz, hogy az épp felelő diák referátuma elnyomja:
- Szedje össze magát.
Bishop, Benjamin. Depresszió.
Scarborough, S. Precíz, tudálékos.
A padtársa azonban többet tesz hozzá a témához. Ezekhez a válaszokhoz nyomon kell követni a politikát, vagy legalább a híreket. Bár lehet, azért ismeri ennyire betéve a szabályokat, mert épp őrá vonatkoznak.
Lainey, Melore. Mugli öltözet tanórán. Tájékozott, lelkes. Üdítő eredménye az átnevelő programnak.
Hárman vannak még a teremben, akiknek a nevét nem jegyeztem fel. Négyen, a griffendélessel együtt, akik nem szólaltak fel.
A következő oldalra lapozok. Felírom a tetejére a következő nevet.
Minticz, Shannon.
Egyelőre nincs okom beleszólni az órába.

Mugliismeret óra





Nyugodtan lélegzem, s a felvillanó fénytől néha összeszűkülnek a szemeim. Mindössze ennyi a reakcióm. Néha fel is pillantok a képekre, amelyeket Minticz csihol elő a masinájából, de egyik sem köt le egy percnél tovább. Pedig nem unalmas, ezt igazán nem mondhatom. S más esetben még érdekelnének a muglik. A saját világuk annyira eltér egy átlag mágiahasználótól is, hogy… mintha egy külön faj kultúráját ismernéd meg. És persze ennek a legtöbbjei részesez is, hiszen az itt ülők többsége vagy félvér, vagy mugli. Talán az egyetlen aranyvérű lehetek itt, habár rám sem szeretik ezt a szót használni.

Pillantásom megint felsiklik az újabb képre, a rohanó emberekre és… szívembe szomorúság mar. A siető emberek tehetnek mindenről. S ez már-már egy halálfaló sötét gondolatának is beleillene, de… a kezeim nyugodtan simítanak végig az arcon. A váratlan ajtónyitásra hirtelen rezzenek össze és pillantok fel. Olyan vagyok, mint egy ostoba gyerek, akit rajtakaptak. Kell egy perc, mire észreveszem az érkezőt. Benjamin.

Sóhajtva figyelem, ahogy szokásához híven morog valamit, majd botladozva, nagy léptekkel elindul befelé a terembe. Persze rám sem néz, és ettől úgy érzem magam, mintha egy unalmas varázslómese elrontott főszereplője lennék. Nem értem, mire jó ez, hogy érezteti az elidegenedést. Szomorúan hajtom le ismét a fejem, ám hallom ettől még Ben öblös mély hangját, ahogy magyaráz. Ez csak még jobban fáj. Látványosabban nem is vághatná az arcomba, hogy a hugrásokkal mennyire jóba került mióta engem messzire elkerül. Hát… legyen csak úgy, ahogy neki jól esik! Erőt veszek magamon, és szántszándékkal nem nézek hátra. Félek ugyanis, hogy kirohannék a teremből, ha azt látnám ahogy vihorászik a hátsó sorokban.

Közben persze ez a kis manőver nem zökkenti ki a professzort az előadásából. Kérdez, és faggatja a többieket, de engem különösebben egyik kérdés se érint meg. Sőt, a legtöbb csak üres beszéd, fel sem fogom sem a jelentésüket sem azt, hogyan is kapcsolódnak ide. Olyan az egész, mintha nem is én lennék itt, hanem valami rosszfajta térfa, mint egy tükör, amin át látom mi is folyik ott, de beleszólni, egyszerűen képtelen vagyok.

S mikor a nevem hallom, felkapom a fejem meglepetten, majd a mély csöndben ami következik kezdek egyre jobban elsápadni. Leheletnyit kinyílik a szám, majd végül mégiscsak összecsukom, s megnedvesítem az ajkaim, mert tejesen kiszáradtak, hogy aztán akadozva, de mégiscsak eleinte fojtott, majd egyre magabiztosabb hangon szólalhassak meg.
- Nos, igen az vagyok. – bólintok aprót a kérdésre, majd egy perc töprengés után folytatom.
- Idén nem mentem haza a szünetben. Ám korábban volt példa arra, hogy mugli eszközöket használtam. Elsősorban a sokak által közkedvelt vonatot és repülőgépet. –
Hatásszünet, mindenki hagy szörnyülködjön, irigykedjen vagy nevessen, ha akar. Habár itt nincsenek mardekárosok, hogy kifigurázzák az embert, ez az a tárgy amelyet messze elkerülnek.

- Összességében a mugli közlekedés, ellentétben a mieinkkel, nagyon is időigényes. Van, hogy több órát töltenek a muglik azzal, hogy eljuthassanak egy adott helyről egy másik helyre. Ennek ellenére a kényelemre nagyon sokat adnak. A hosszabb utakon még kiszolgálásra is ügyelnek, ha valaki igénybe akarná azt venni. –
Soha nem vallanám be, hogy Yolanda vett rá, hogy utazzam vele. Soha nem mondtam eddig, talán senkinek. Tekintetem Shannonra vetül, nem kérdezem meg, hogy elég kimerítő-e számára ez a válsz, mivel a pillantásom elárulja ezt. Ha pedig még egy kis élménybeszámolót akarna hallani, akkor a reakciójából tudni fogom. Legszívesebben hátra pillantanék Ben arcára. De nem teszem. A kezem a képen pihen, amin, most csak én látszom, mosolyogva.

Mondanom sem kell, hogy mugli közhellyel élve... lövésem sincsen a témához. És akkor még finom voltam. Még a régi rendszerben lévő dolgokról is csak felületes fogalmaim voltak. Az újakról egyáltalán semmit sem tudtam, ha őszintén magamba nézek. Az Inspektor miatt pedig nyilván ez nem számíthat jó pontnak. Immáron vörösbe borult hajjal és pírban úszó arccal fogadtam Minticz professzor szavait, majd Karr bátorítását. Igazából rémesen égett a fejem, hogy nem elég, hogy zavarba jöttem és ez meg is látszik rajtam, még a házvezetőmet is kényelmetlen helyzetbe hozom adott esetben az inspektor előtt. Szerencsére Shay  megfelelő feleletet tudott adni az ő kérdését illetően, így talán nem gondolja azt egyből Crasso, hogy minden hugrás hülye. Tudom, hogy amúgy sem tartják nagyra a mi házunkat, de ez egy egészen más kérdés. Némán bólintottam a professzor kedvességére és felvéstem a pergamenemre, hogy mit is kell a következő órára átnéznem.

Nem csak az amneziátorokat, hanem úgy mindent. ~A fenébe, hogy nem a Szent Mungóról kérdezett! Azt bezzeg, ha álmomból felkeltenek, akkor is tudnám!~ Gondoltam, de mivel az nagyon nem illett volna a témába, így nem láttam esélyét, hogy előkerül a mai órán kérdésként a felépítése vagy épp feladatai az ott dolgozóknak. Mivel anyai részről a családom jó néhány tagja ott dolgozik, így elég jól ismertem a helyet és az ottani feladatokat. ~De ilyen az én szerencsém!~ Kareem ellenben ragyogóan megfelelt a kérdésére. Igazából szerintem még Crasso sem tudna belekötni, ha akarna. De nem is tartottam valószínűnek, tekintve, hogy ő a házvezetője a hollóhátasoknak. Az óra további részében vadul jegyzetelek és rémesen csöndben vagyok. Még Kareemékra is csak oldalsó pillantást vetek néha, pedig máskor halkan sutyorognék is a mellettem ülővel vagy más módon tenném élvezetessé az órát.

De attól tartok, hogy Crasso a mai órára ki fog pécézni magának. A dolgozatomban megemlítettek is jó esetben középszerűek a számára, de még az is lehet, hogy talál belekötni valót benne. Igazából a lelkiismeretem tiszta a dologgal kapcsolatban, mert hazugságot úgysem fog találni benne. Ugyanakkor az új rendszer követőjeként már koránt sem biztos, hogy a mondhatni objektív látásmódom preferálható a számára. Ugyanis itt-ott érződik az írásból, hogy van amit túlzásnak tartok a jelenlegi rendszer híveinek viselkedésében. Főleg, ha szerencsétlen muglik ellen irányul és sejthető a hátsó szándék ellenük. Sosem láttam értelmét, hogy a céltalan és értelmetlen gyilkolászás és károkozás miért jó egyes varázslóknak vagy boszorkányoknak. Ahelyett, hogy megismernék a muglik világát és megpróbálnák elfogadni azt vagy legalább együtt élni békében a másik mellett.

---

Kinek: Minticz proff. és a többiek;; Szószám: Nem számoltam :P ;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=X1QJIe5gdWY);;
Megjegyzés: Sorry a késéért, de ihletért kellett rugdosni a múzsámat. :$ ;;

---

    Akármennyire is tudja az ember mit beszél, nem könnyű megszólalni egy osztályteremnyi ember előtt. Nem mellesleg a tanár árgus szemekkel figyel, s még elvárásokat is támaszt a felelettel szemben, míg a másik… ott hátul hasonlóképpen tesz, neki pedig más elvárásai vannak. Ne mondd ezt, ne mondd azt, ne mondj hülyeséget, de legfőképpen ne mondd ki a saját gondolataidat. Ezért van a tananyag… Nem beszél hosszan, nem is lenne értelme felsorolni a Varázstitok védelmi Alaptörvény minden egyes pontját, hiszen egyik-másik ostobaság vagy éppenséggel teljességgel lényegtelen, legalábbis a jelen helyzetben. Ujjait egymásba fűzve, pad alatt izgatottan mozgó lábakkal adja meg a feltett kérdésre a nem túl alapos választ, arcán rózsaszín foltok keletkeznek, ahogyan a két zöld szempár találkozik egymással. Amint a beszédet abbahagyja azonban azonnal fordul is tovább Melore felé, csak szemkontaktusbeli egyeztetést lefojtatva vele. Meglepetten kapja vissza tekintetét, amikor meghallja Minticz hangját. Mint minden szereplés alkalmával, most is nagyon ideges és zavarban is van, szíve is veri a kétszázat percenként, noha a monológja nem is tart addig.
    Hamar összeszedi azonban magát, igaz nem tudja nem észrevenni a rosszallást a zöldekben. Hát persze! Ahogyan a professzor megismétli a Samhain-t, úgy ő is ismét zavarba jön, kissé összébb is húzza magát. Hangja azonban nem veszett el, s bár valószínűleg csak egy költői kérdést kapott, úgy gondolja, egy apró megjegyzést még tehet, mielőtt a tanerő tekintete tovább is suhan.
- Igen, úgy gondolom, voltak előkészületek, ha nem is magát a rendezvényt védték le, de ha jól tudom, volt ott sárkány is, amelynek nem csak a behozatalához, de a mutatványaihoz is biztosan szükség volt minisztériumi varázslók közreműködéséhez, hiszen a felrepülések alkalmával egy mugli repülő…gép, vagy más légi jármű utasai megláthatták volna – a végén az az apró vállrántás azt jelzi, hogy vagy így volt, vagy nem. Ő nem tudja, a sárkányról is csak hallott, a többi már puszta logika. Nagyot szusszan megkönnyebbülésében, mikor végre tovább terelődik a szó, előbb szőke padtársnője, majd sorra a többiek tesznek hozzá az órához. Így is elég necces, hogy szóba került a Samhain. Nem is pillant most se jobbra, se balra, kiugrani készülő szívvel, vöröslő, sőt lángoló arccal mered előre, a vetítővászonként szolgáló táblára, még pislogni is alig mer. Torka pillanatok alatt száradt ki, és most kissé túlzóan melegnek érzi a helyiség hőmérsékletét.
    Az óra további menete távoli zajként hangzik fülében, szavakat kevéssé, vagy egyáltalán nem ért, összemosódott dünnyögés minden, ami történik körülötte. Bőrét lassan fájón égeti a pír, melyen fejét leszegve, a padon szöszölve vagy épp írást szimulálva próbál enyhíteni. Nagy ügyet csinál belőle, valószínűleg a két tanerőn és rajta kívül senkinek le sem esik a dolog. Mindenesetre nagy könnyebbséget okoz, hogy további felelgetés egyelőre nem fenyegeti, legalábbis, amikor ismét megenged magának egy óvatos körbeellenőrzést, senki nem pislog felé nagy, várakozó szemekkel, az kérdezve velük, ez a flepnis Scarborough meg most miért nem válaszol. Talán nem is olyan nehéz továbbra is láthatatlannak lenni ebben a közegben sem, olyan adag vajjal a füle mögött, mint amivel rendelkezik. Vesz egy újabb nagy levegőt, igyekezve visszacsöppenni a mókuskerékbe… Kareem ekkor fejezi be a monológját, ami, ha a hugrás elég jól kiismerte a fiút, hosszú volt.
    Állát ismét tenyerébe helyezi, folytatja a figyelést…

 
 


 

Mit pörögnek ezek ennyit Samhainon? Örüljenek, hogy túlélték. Scarborough például végigaludta az egészet a szobám kanapéján attól a pollenméregtől. Evidens, hogy semmi információja nincs elsőkézből. Azonban pillantásom kicsikét rajta hagyom. Pír. Rángás. Izgalom.
Az óra tovább halad, Minticz dicséreteket szűkmarkúan osztogat, pontokat egyáltalán nem. Én sem teszem túl gyakran, nem megy rutinból, nálunk ez nem volt szokás. Tekintetem a képeket és a diákokat egyformán vizslatja, elég meglepetten tapasztalom, hogy az óra nem olyan unalmas, mint vártam, bár a muglik nyomorúságos életének legtöbb problematikája nem hat meg, a vetítés azért érdekes. Meg a diákok ilyetén szekálása is egész szokatlan gondolat Minticzről, nem feltételeztem.
Delacour, Yvette. Szétszórt. Közel van a mugli világhoz. Gyanús. Szorongásos tünetek.
Whittman, te meg mi az ördögről kezdtél el beszélni? Mi a halál az a kosárlabda és kit érdekel? Ha ismerném az adott sportot, biztos furcsállnám, amiket mond a kosárlabdáról és az időjárásról, de nem ismerem, úgyhogy csak azon szigorúskodom, hogy miért nem tér végre a tárgyra. De aztán visszatérek Whittman nevéhez a listámon, és feljegyzem: Muglikedvelő.
Lainey felemeli a kezét, gondolom fel is lesz szólítva. Vajon mégis mitől ilyen aktívak ezek a diákok? A macerálástól? A kérdése mindenesetre érdekes, és alighanem válaszolnék is, amennyiben Minticz inkompetens, ám figyelmem ekkor megint az egyetlen griffendéles vonja magára, aki olyan idegesen kapkodja a levegőt. Mi baja van? A sötétben olyan sápadt, hogy szinte világít. Kiböki válaszát, és én már nem jegyzek le semmit, hagyom összetekeredni a pergament és félreteszem a töltőtollat. Előre hajolva állok fel a padból, hogy elkapjam Mayfield karját, és a hóna alá nyúlva tartsam talpon. Megkeseredett csokoládészag tör az orromba, a kezére nézek. Láttam már ocsmányabbat és gyomorforgatóbbat is, ettől nem fogok elájulni, nem úgy, mint ő.
- Úgy hiszem a diákjának gyógyítóra van szüksége - szakítom félbe az órát, mely valószínűleg amúgy is kénytelen elszenvedni a kínos intermezzo minden percét. Ám ahelyett, hogy Minticz kezébe nyomnám a gyereket, én magam indulok el vele az ajtó felé, kíméletlenül félrerúgva pár útban levő táskát (majd megtanulják, hogy eltegyék az útból, ha a törött tintatartótól ragacsos holmijuk felett sopánkodnak).
- Minticz, meg fogom keresni az értékeléssel. Bishop, az asztalon levő feljegyzéseket óra után haladéktalanul juttassa el az irodámba és várjon is meg ott. További kellemes szórakozást - búcsúzom biccentve, és ha Mayfield esetleg nem tudna járni, átfogva a vállát szorítom magamhoz, hogy legalább az ajtóig eljussunk. Feltéve, hogy nem ellenkezik, bár szerintem nincs abban az állapotban. Ha netán elájul, az ölembe veszem, nem tűnik tetemes tömegnek.

---

    Ki, be, ki, be… szuszog nagyokat, miközben igyekszik visszacsöppenni a vérkeringésbe, de legalábbis nem túl látványosan bambulni a semmit, vagy Minticz nadrágjának a szárát. Mivel utóbb úgy döntött az írás nem nyújthat megfelelő alibit, ha a professzor épp az ő padjuk előtt horgonyzott le, így inkább csak a penna végét rágcsálja. Jobb, mintha a körmeit nyüstölné, azok már amúgy sincsenek neki. Csonkig rágta őket. Lassan tényleg kezdi megint egészen nyugodtnak érezni magát, ezek a jógalégzések egészen jól működtek. Kissé idegenül hat hallani Shannon Minticz szájából a kosárlabda szót, de Kareem úgy tűnik, ismét megtalálta a módját, hogy arról beszéljen. Erre a gondolatra megejt a szemközti fal felé egy nosztalgikus mosolyt, amikor a mugliismeret tanerő címzetlenül adja ki egyetértését. Minticz moccanó alakjára megemeli zöldjeit, s ekkor esik le csak neki, hogy ezt ő kapta. Mivel már késő lenne bármiképpen is korrigálni az arckifejezésén, így a professzor bezsebelhetett egy olyan ábrándos mosolyt, amilyet… nos, tudja, mikor kapott legutóbb.
A hugrás szemei egy pillanatra elkerekednek, inkább kiszerkeszti állát tenyeréből és valami másik pozíciót keres magának. Sajnos olyan nincs, ami arra késztetné, hogy a földet nézze, annál is inkább, mert a pad útban lenne. Torka ismét szempillantás alatt száradt ki, melyen most próbál enyhíteni, de ekkor hátsótályékon mocorgás hallatszik. Igen furcsa zajok, többen is felállhattak. Odapillantva aztán egy igen meglepő és a maga nemében bizarr csendélet képe fogadja. Első ránézésre neki akkor sem a hős megmentő ideája ugrik be de Crasso-ról, inkább az érdekelné, mit csinált szegény Jules-szal, hogy… így néz ki. Ő már kapott egy kisebb ízelítőt a férfi fortélyaiból, így tulajdonképpen bármit képes kinézni belőle.
~ Csak nem ennyire unja az órát? ~ kérdőn vonja fel szemöldökét, ám epés megjegyzését nem teszi közkinccsé, bár attól nem tart, hogy a mugliismeret proftól bármi feddést kapna, azonban Azkaban-ba is előbb látogatna el, mint a de Crasso irodájába még egyszer.
Shay a maga részéről elkönyvelte, hogy a halálfaló csinált valamit a griffendélessel, hogy kiszabadulhasson az óráról. Ő biztosan nem engedné felügyelet nélkül egyedül ügyködni, ki tudja még milyen aljas húzásokra képes. Lehet, hogy óra után majd valamelyik folyosó sötét sarkában találják meg Mayfield-et, aki semmire sem fog emlékezni akkor már. Vet egy aggodalmas pillantást a csukódó ajtó felé, de túlságosan is nyuszi bármit tenni. Ha Minticz hagyja, ő sem igazán tehet mást, bár a legnagyobb balgaságra vall megbízni egy crassofélében.
    Eltelik néhány perc, mire a csoport újra rendezi sorait, de majdnem úgy folytatódik, mintha mi sem történt volna… hanem mintha kicsit mégis megkönnyebbült volna a levegő.
    Melore most bizonyára nagyon boldog pillanatokat él át, hiszen talán tíz másodpercre is Minticz teljes figyelmét uralhatja, amíg elhangzik a kissé tudálékos kérdése. Ha nem csak a varázslólapokat bújná, talán nem lenne szüksége ilyeneket kérdezni. Neki nem szokása a padból kiesős jelentkezés, épp csak vállmagasságig emeli kezét és ujját, amikor újabb kérdés hangzik fel. Bár nem tartja szükségesnek megosztani a gondolatait önszántából, meg nem is az a szereplős fajta, most mégis jelentkezik… történelmi pillanat, mivel ilyen nem nagyon szokott történni mugliismeret órán, az ilyesmit meghagyja a szőkeségnek. Most is őszintén bízik abban, nem kerül felszólításra. Ennek ugyebár minimális az esélye, elvégre, ha valaki jelentkezik, azt nagy eséllyel látják meg jobban. Ez történik most is, talán a tanerő maga sem hisz a szemeinek… nem is lesz belőle rendszer, az biztos.
- Szerintem az a kisebb probléma, hogy azok, akiknek ez lenne a dolga, nem funkcionálhatnak, hiszen a muglik mindent képesek valami tudományos hablattyal megmagyarázni, elég hiúak ahhoz, hogy ne hagyjanak semmilyen kérdést nyitva. Ettől függetlenül egyáltalán nem helyes hagyni, hiszen nem véletlenül döntöttek a varázslók évszázadokkal ezelőtt a rejtőzködés mellett. Bár a mágiahasználattal látszólag mi képviselünk nagyobb erőt, a mostani állapotok mellett a mi világunk sokkal sérülékenyebb, mint az övék. A mugliknak pedig nem kell túl sok idő, hogy felrázzák magukat, s a rettegésük ismét előhozhatja a boszorkányüldözés idején tapasztalt intoleranciát, amely a folyamatosan fejlődő technológiájuknak köszönhetően egyre nehezebben lesz kijátszható a mágiával bírók számára... és belegondolni is rossz, milyen fejetlenséget idézhet ez elő – beszéd közben remegni kezd a keze, ahogyan mindig, ha felszólal akármelyik órán, ezért nem is jelentkezik az esetek kilencvenkilenc százalékában, még akkor sem, ha biztosra tudja, helyesen válaszol, most pedig sok mindent el lehetne róla mondani, de, hogy magabiztos lenne, azt semmiképpen sem.

Mugliismeret óra





Unottan pillantok ki az ablakon. Nem, még nem telt el elég idő. A fene enné meg. Igazán vége lehetne már. Tény, hogy más esetbe élvezném ezt az órát. Na de Crassoval? És amúgy sem vagyok a legjobb kedvemben. A sötétség még inkább elzsibbasztja az agyam és a testem. Az elmém már egyszerűen nem képes semmit sem befogadni. Meglehet akár el is alszom, ha így haladok! Na ne. Azt már nem.
Fölpillantva miután a válasz elégnek ítéltetett és végre nem kell tovább a közsszereplés tárgyának lennem elégedetten hátradőlök, hogy a többiek a szóért és a tanár kegyeiért versenghessenek. Hajrá…!
Nem vagyok kíváncsi a szánalmas próbálkozásaikra, inkább csak ismét a fényképet húzom elő a könyv széle alól és nézem. El is felejtettem hogy ebbe a régi tankönyvbe lehetett valamikor a kép. Olyan távolinak tűnik most, mint az a nyár is…

A fotón én vagyok, mosolyogva, ami nagy szó, fehér ruhában miközben a szél fújja a hajam, s a másik oldalamon Luc kócos haja, amint kisfiús cinkos mosollyal pillant felém, majd megölel és egy csókot nyom az arcomra, amit… nem bírtam ki kacagás nélkül.
Sóhaj. A fotó újra mozdul, majd újra. Ennyiben jobb, mint egy mugli fénykép. Nem egy pillanatot, egy eseményt tud megragadni. Ezért még inkább fájdalmasabb is.
A többiek hangja monoton zúgássá vegyül a fejemben, értelmetlen szavak sokaságává, aminek se eleje se vége csak örökké zeng és zeng.

Akkor illetődöm meg, mikor mozgolódás támad és ijedtemben lesöpröm a képet a padról. Gyorsan nyúlok utána ösztönösen, miközben a tekintetem a probléma forrását keresi, s már látom is.
Crasso nem sokkal mellettem tornyosul, de nem én érdeklem, hanem a haldokló griffendéles, akit nagy erős és talán hős lovagként szállítmányoz ki a teremből, miközben keményen instrukciókat vakkant mindenfelé. Engem kihagy, aminek igazán hálás vagyok, ám Ben nevére megütközöm. Bishop mint postás? Hát… nem irigylem.
Tekintetem felé röppen, de a sötétben leginkább csak a sziluettjét veszem ki, és amúgy is… tuti hogy magasról tesz rám. Ekkor döbbenek rá, hogy még mindig félig lehajolt, enyhén görnyedt állapotba vagyok és hogy a kezem a koszos padlót markolássza.

A pánik pillanatok alatt elönt és az ész gyorsan leküzdni bennem a félelmet. Felegyenesedem, mintha mi sem történt volna és nyugalmat erőltetek az arcomra, miközben reményeim szerint az óra folytatódik tovább. Igen, Shaelynn mintha okoskodva magyarázni kezdene, de ez nekem olyan, mintha a Marsról üvöltene valaki hozzám.
Tekintetem a padokat pásztázza keresve az elveszett kópiát. Ha valaki megtalálja, ha valaki megnézni, ha valaki… te jó szagú atya ég! Hát Merlin is csak egy rakás sárkányszart tud a fejemre küldeni az is biztos. Bele se merek gondolni, hogy mivel jár, ha illetéktelen kezekbe kerül.

Büntetőmunka? Pontlevonás? Nem. Kicsapás. Fixen, keményen. Mert ugyan ki hinné el, hogy az nem a mi kedves inspektorunk? És ez a perdöntő bizonyíték, minden kósza pletykának támaszt és alapod ad. Nekem pedig akkor végem. Előre rettegek az igazgató szemébe nézni.
Most legalább Crasso már nem fenyeget potenciális veszélyforrásként. Ám ez kevés vigasz. Mivel mindenki más a teremben… az maradt.

Szinte tapintható az a feszültség, amit Crasso órán való részvétele és aktív jegyzetelése kivált a diákságból. Még talán Minticz professzoron is látni némi frusztrációt. Ez meglep. Azt hittem az ex-mardekáros tanároknak nincsen félnivalója. ~De az is lehet, hogy csak Crassot nem szívleli.~ Jut eszembe, s ez egész reálisnak tűnik. A többiek mondandóiból a lényeget írom le, s a professzor hozzáfűzéseit még oda-odafirkantom a részekhez. Amikor az események felgyorsulnak és az inspektor elindul a padok felé megmerevedem és próbálok nem tenni semmi olyat, amivel elérem, hogy figyelmével tüntessen ki. A mai napi szerencsétlen áldozat szerepét legnagyobb megkönnyebbülésemre nem én, hanem az egyik, kissé esetlennek tűnő griffendéles diák tölti be. Megkönnyebbülve, ugyanakkor sajnálkozva figyelem a Crasso-Mayfield párost, amint távoznak.

A Bishop nevű diákot sem irigylem, hogy a málhás szamár szerepét osztották rá. Ugyanakkor az inspektor távozását követően érezhetően megkönnyebbül és fellelkesül mindenki. Én még kicsit lassabban térek magamhoz, s odasúgom Kareeméknak.
- Ezt megúsztuk. Eskü, hogy azt hittem ide fog jönni hozzánk. Egész végig minket nézett. - Mondom nekik, most már kényelmesebb tartásba helyezve lassan elgémberedett és merev tagjaimat. Kezem ismét Kareeméhoz ér, immáron nem tartok attól, hogy ezt esetleg félreértenék. Az órát zavaró tényező megszűnt. ~Talán még a kérdésemre is tudok majd választ adni.~ Gondolom, majd bátortalanul jelentkezésre emelem a kezemet. Ha Minticz professzor felszólít, belekezdek a mondandómba. Most már nem tartok esetleges retorziótól.

- Professzor úr, azt hiszem mégiscsak megpróbálkoznék válaszolni a kérdéskörre, amit rám osztott. - Pirulok el a végére. - A Varázsbaj-elhárító Osztag feloszlása után az amneziátorok a Félrevezetési Ügyosztály alá kerültek. Feladatuk igencsak megsűrűsödött. Az egyik apai ágyi nagybátyám, Kieran Smith is jelenleg a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozik hasonló tisztséget betöltve. A Félrevezetési Ügyosztály munkatársaival együttműködve jelenleg számos muglikat ért mágikus eredetű inzultusok során ők azok, akik lényegében kitörlik a nemkívánatos emlékeiket, majd az újabbakat elültetik az immáron tudatlan és sokszor értetlen muglikban. Azonban ha jók az értesüléseim, nem csak a muglikon hajtanak végre emléktörlést vagy módosítást. Számos esetben azonban segítik az aurorok munkáját is felsőbb utasításra.

Így előfordulhat, hogy a varázsvilág némely tagján is végrehajtanak emléktörlést vagy módosítást, ha erre felsőbb utasítást kapnak az illetékes szervektől. Sok esetben csupán néhány ügyes kvibli éli túl az effajta tisztogatást. Pont a Melore által említett megszaporodott kiszivárgások eredményeként van rengeteg munkájuk az amneziátoroknak. Ugyanakkor azt is észre kell venni, hogy megszaporodtak az emlékek átírása. Már nem feltétlen cél az esetleges teljes emléktörlés. Ezt én a jelenlegi vezetés az előzőhöz képest igencsak eltérő politikájával magyaráznám. - Hallgatok el, remélve, hogy nem mondtam túl sok ostobaságot. Remélhetőleg, most, hogy az inspektor nincs velünk, nem lesz a véleményem szankcionálva a későbbiekben. Valamiféle megerősítésért Minticz professzorra nézek, de tekintetem bizonytalanul tekint a tanár szemébe.

---

Kinek: Minticz proff. és a többiek;; Szószám: 440;; Ruha: iskolai egyenruha;; Zene: katt (http://www.youtube.com/watch?v=X1QJIe5gdWY);;
Megjegyzés: Ha nem jól képzeltem el valamit, PM-ben a tanerőtől várom az észrevételeket. ;) ;;

 

---