Roxfort RPG

Ez az a híd, ahonnan a legkönnyebben megközelíthető a keleti szárny. A híd nyitott, s huzatos. Ha a másik úton mennél, akkor a nyugati szárnyon keresztül tudnál csak átjutni.

*Fesztelenül fogok odafagyni a hideg kőre, miközben kifele bámulok az erdő fele. Erdő, kviddicspálya, kviddicspálya, erdő. Miután a rögtönzött bemutatkozás megesett elmeredtem a kettő között, ahol szintén csak az erdő kusza sötétjét láthattam, a látóhatárom peremén számon tartva mindkettőt, ugyanakkor a tudatom valahol egészen máshol járt és egészen másféle formációk szegélyezték a peremét, kivehetetlen, kusza emlékek, gondolatok, ábrándok, törtüvegek egymásra hányt szilánkjaihoz hasonló rendezettséggel, de sokkal nehezebb volt őket félresöpörni. Alattam a patak, előttem az erdő, felettem a skót felhők, tökéletes hely a szédültséghez, ha valaki friss levegőt akar szívni, vagy éppen le akarná vetni magát.
A hideg is kilelt a gondolatra, hogy véletlenül leszédülhetek, mivel repülni még mindig nem tudtam csak úgy, eszköz nélküli bájjal, mint azt sejtették némely kollégák, aki bizonyára a dementoroktól lesték a trükköket. Kollégák. Üres szó. Őreim inkább, akik év eleje óta gondoskodtak róla, hogy biztosan meglegyen a megfelelő feszültségszintem, és ne lustuljak el halálfélelem-gyakorlásban. A patak felé bámultamban élénken láttam ott zuhanni valamelyik fekete-köpenyest, aki szintén nem tudott repülni. Kár túlozni. Soha nem dúlt bennem a vágy, hogy mugliszeretetre neveljem a varázslóközösségeket, én inkább csak terjesztettem az ismeretet, amit szerintem érdemes volt tudni, de amit most mondok, minden órán egyre groteszkebb, egyre kiforgatottabb, egyre hihetetlenebb. Számomra kellemetlen, hogyha haza is mennék Londonba, nem lennék képes békés, biztonságos helynek tekinteni az emberi közösséget, mert eltanultam a vezető rétegtől, hogy mi a rossz, mi a megvetendő... eltanultam, de nem azonosultam vele, megszoktam és nem hiszek benne. Honnan ilyen ismerős ez?
A gondolat heveny pánikreakciót váltott ki. Az erdő és a kviddics mező összeugrottak, egymásba olvadva elhomályosultak, gyanúsan rossz érzés tolult fel a gyomromból a torkomba. A kőfal elsuhant a kezem alól, meleg bizsergést éreztem csak, aztán egy kemény ütést, ahogy az állammal összeütköztem a párkánnyal, térdkoppanós szinkronnal. Hogy az a... lenyaltam a vért a számról, visszatapogattam a párkányra, két tenyérrel, de a fejem lógatásával se lett jobb. Ez mindennek a csúcsa. A nagyteremben még csak leejtettem a kupám, itallal borítva be a fél asztalt, aztán a kabátom akadt el a... miért van rajtam kabát? Hol voltam? Alighanem odakint ebéd előtt. Összecsuktam a szemem. A világ megszűnt forgolódni. Láttam az árnyékom távozni a kastélyból, szürreális élmény volt. Levegőzni akartam egy kicsit, aztán a vadőrkunyhóval egy szintbe érve... Érzés fogott el. Milyen érzés AZ érzés? Olyan, mint amikor a macskát a farkánál fogva egy kondér forrásban lévő víz fölé lógatjuk. Biztos az érzés, hogy hamarosan feltépett kezünkről vér fog folyni. Nincs benne semmi baljósság, látjuk a szemén, hogy mit fog tenni, tudjuk, hogy fájni fog. Ez maga a bizonyosság.  Ez erdőt néztem és visszamenekültem az épületbe, enni próbáltam és végül itt vagyok és az erdőt néztem megint és már nem mondott semmit, már nem láttam rajta semmit. Képzelődöm. Meghülyültem. A stressz. Halk, rekedt nevetést erőltettem fel a torkomon, feltérdeltem, mint a gyerek, aki nem lát ki a korlát mögül és az erdőre néztem. Békés. Nyugodt. Csak egy erdő. Potenciális tüzifa anyag, gyufatároló, kiránduló és öngyilkosságot kísértő hely, vadállatkifutó. Jól van. A sarkamra ültem újra. Vajon mit gondolnának rólam, ha látnának térdelni az egyik nem különösebben népszerű, hideg folyosón, kóricáló hópelyhektől pettyes fejjel, elködösült tekintettel? Kit érdekel. Csak ne lássanak, akkor nem lesz baj. Ártatlan vagyok én kérem, csak túl élénk a fantáziám, tetszik tudni, fantomtárgyat tanítok, egy fiktív muglitömeget írok körül, egy undok, gyalázatos fajt, akik sohase léteztek, csak éppen mi, varázslók most éppen feltettük a szürke szemüveget és mindent csak posványnak látunk, lerombolni való elhalt csontváznak, ideológiákat gyártunk arra, hogy mennyivel jobbak, mennyivel tökéletesebbek is vagyunk mindenkinél, még önmaguknál is. Félre gondolat. Jöjjenek a tettek. A párkányra támaszkodva felkeltem. Támaszkodtam, hideg tenyérrel, nyitott kabátban sem fáztam. Forrtam. Fogalmam sincs mikor voltam utoljára ilyen rosszul. Másfél éve kerülöm gondosan a javasasszonyt, mielőtt még kikezelne, én pedig hirtelen nem tudnám mire kenni azt, hogy mitől is vagyok olyan, amilyen. Gyáva. Ijedt. Behódoló. Undorító. Az lett volna a lázadás, ha nem jövök vissza a Roxfortba, nemhogy azt csináljam, amit mondanak. Bár tulajdonképpen mind ezt csináljuk. Tesszük, amit mondanak. Lehet így a normális, nem velem van a... baj. Baj van. A biztonságos Roxfort biztonságos, belső farkasoktól és diákoktól mentes folyosóján úgy kapott el a rosszullét, mint sündisznót a kamion, megrogytam újra, fuldokló zihálással voltam kénytelen tudomásul venni, hogy a bizonyosság megint itt van. A hátam mögött valahol, ahova nem látok, ahova nem tudok odafordulni, valami van, bizonytalanság, félelem, fenyegetés. Segítség. Kinek jutna eszébe az ünnepi ürességtől kongó kastélyban erre jönni? A homlokom a karomra hajtottam, más se hiányzik, mint egy pánikroham, tüdőgyulladással. Vércseppet haraptam a számra, reszkető ujjaim palástolására összefontam a karjaim, a falra támasztva azt a szinte józan fejet, amivel képtelen voltam úrrá lenni a gyengeségen. Ennyi vagy Shannon, kelj már fel, Merlin áldjon meg! Majd. Majd mindjárt.*

*Az elszántság megvan, a gyengeség nem múlik, érzem a tremórt a végtagjaimon, a karjaim is hiába húzom az ölembe, ugyanúgy meg-megremegtet valami belső elfajzás. Zihálom a levegőt ki és be, végeérhetetlen szorgalommal, miközben hülyeségeken agyalok és azon ábrándozom, hogy milyen lenne megfőzni egy macskát. Elment a józan eszem. Újabb lendületet veszek, de ezt is félbetöri ugyanaz a sejtelem, hogy a hátam mögött...
...mögül kéz nehezedik rám, érintés, súlyos, terhes, lefog, leszorít, lenyom, megfojt, elnyom, elpusztít. Ez már a paranoia határát súrolja azt hiszem felülről ez után jön a dühöngő őrült kategória, de mielőtt felpattannék és letépném a fejét arra gondolok, hogy lehet mondjuk Travis, vagy bárki más, aki csak az iránt akar érdeklődni, hogy mégis mi a jó gőteszemet csinálok a földön. Én pedig megmondhatom neki , hogy szívom a fogam. Különben is, mi köze hozzá? Hátrafordítom a fejem, fekete talár, fekete kar, de sötétek vagyunk ma és mennyire humortalanok, belemeredek az arcba, ami helyett a pánikhullámok miatt Braydent látom, de hát megszoktam őt már, rémálmok, látomások, hideg-meleg lázálmok között fel-felbukkan, egyáltalán nem meglepő, hogy most is itt van...
... itt van. A hang az övé. A döbbenettől érzem, hogy rés nyílik a számon, az állam nem zuhan a földre, de a fogaim között hideg levegő szivárog a számba, a vérem is becseppen az ínyem mellé, vasas-fémes íze a torkomra száll a fagyos levegőfoszlányokkal, amik úgy találnak utat maguknak, hogy lélegezni nem, pislogni nem, élni csak alig merek. Le a mellkasomba, szét a bordák alatt, bejárva a porcikák kusza halmát végül a gyomromban csomósodik össze a hideg és száll alá, egészen mélyre. Megőrültem. Lehetetlen. *
-Brayden...-*üdvözölni illik, a szám mozog, a nyelvem moccan, a hang odabent marad, nem képes felkapaszkodik az elhűlt torkomban, visszazuhan és ordítássá lesz a tudatomban, tébolyult üvöltéssé, sikolyemlékké, sírásmorzsává. Rajta, mire vársz te álomkép, ijessz meg, használd ki a tudatom gyengeségét, fesd körbe a véremmel a látomást, hogy aztán felrémüljek belőle és mindeni engem lásson, a meghasonlottat, őrültet, a... nem csinál semmit. Annyira valóságos. Vagy nem vártam eleget, másodpercek pereghettek el, amíg nekem ólomlábakon vonszolja magát az idő, a halálveríték is csak a hátamon és a nyakamon mázolódik kifelé még, amikor a pálcám után kapok, félrerántom magam a keze alól, felugrásra feszítem az izmaim, amikor annyira túl közel van a fal, ideális kapaszkodó helyett a legnagyobb árulóm, visszapasszol a földre, ahogy zaklatottságtól fűtötten próbálok felugrani, de engedetlen szervezetem megbicsaklik, a pálca kezemmel a padlón koppan, ziháló kínnal próbálok úrrá lenni a reszketésen. Az ujjaim berándulnak, anélkül, hogy érezném őket, mielőtt rácsodálkozhatnék, hogy mitől tart még ki a tudatom, fogadhatnám a rohamot a földre is dönt, szánandóan elhasalok előtte, aki úgy áll felettem, mint a végzet maga, sötéten, komoran, mereven, összerándul a tudatom a tehetetlen testtel, homályos, elködösül minden, a halálfélelem ereje félelmetes, még soha nem éreztem azt, ahogy az első görcsök összehúzzák az izmaim, hamarabb veszítettem el az eszméletem, mintsem összecsapódó fogaim között felhasadt volna a nyelvem, és persze soha, de soha nem jutottam el még korábban addig, hogy megszólaljak, segítséget kérjek, könyörögjek is egy hangárnyalattal.*
-Ne bánts...-*reszelős szűkölésnek hallom én, ahogy kilököm magamból a szavakat a hideg kőre a maradék erővel együtt. Pálcát se kell vonnia ahhoz, hogy én összezuhanjak, ez annyira kiszolgáltatott, annyira elvetemült. Feladom a tudatom, talán nem végleg, és mire feléledek Brayden eltűnik, nem is emlékszem rá, hogy magam elé képzeltem, a kezét is éreztem, nem is tudom majd, hogy... Roham, vonaglás, vergődés, csapkodás, fennakadó szemek, elharapott nyelv, lezúzott kézfej, könyék, elguruló szőlőpálca, perces kihagyás az életből.*

Gyenge... ugyanolyan gyenge és esetlen, mint amilyennek utoljára látta. Egy gyámoltalan, esetlen, szerencsétlen férfi. Jól tudta, hogy támogatásra, útmutatásra van szüksége. Védelemre. És ezt, ezt csak ő nyújthatja neki, egyedül ő képes rá. Nem a Roxfort, vagy valami jó barát a tanári karból. Csak ő, a báty.
Fintorogva nézte azt a kétségbeesett vonaglást lába előtt. Azt az erőltetett haláltáncot, amivel próbálta felhívni magára a figyelmet, hogy odarohanjanak segíteni. Hiába. Egyedül a két sötét szempár viszonozta a veszettül járó tekintetet. Némán tűrte egy darabig a fetrengést. Nem szólt érte semmit, csak állt megvető gúnnyal ajkai kihegyesdésében. Ezt tették vele azok az évek. Romba döntötték munkáját, mindent elrontottak azok a rohadékok.
- Állj fel! - rivallt rá határozottan, enyhén megemelve a hangját. Keringtek egy darabig köztük  a szavak. Mellvédről mellvédre pattanva írtak le torz köröket közöttük, amíg meg nem találták a kiutat. Ugyanúgy tűntek el a szélben, mint a varjúkárogás, madárcsiripelés, semmi különös. - Ezt tanítottam neked? Erre neveltelek? - egyre jobban ingerli a vonagló testvér látványa. Ahogy büszkeséget, becsületet nem ismerve esik össze akárki előtt. Indulatosan megrázza a fejét, aminek következtében hátranyalt haja homlokára zuhan, ugyanolyan átláthatatlanná téve a tájat, mint amilyen az most Shannonnak. De ez nem az empátia ideje, ezért rögtön vissza is teszi az engedetlen szálakat a helyére, amik ha nem lennének hozzákapcsolódva fejbőréhez, valószínűleg már lángolnának.
- Hát ennyire tisztelsz? - egyre kisebb fogai között a rés, amin ki kell tuszkolnia a súlyos szavakat - EZT JELENTI NEKED A FÁRADOZÁSOM? - a száj mohón kitárult, hogy még utolsó mondatait kiköpje, majd fekete lyukként vonzza magába az örvénylő világot. Dühödten emeli fel az eszméletlen, de még rángó öccsét a hajánál fogva, és párszor alaposan megrázza, hátha korpaként fog belőle kihullni az engedetlenség. De semmi haszna. Csak olyan, mint egy fabábú. De így legalább azt csinálja, amit ő akar, és ilyenkor azt csinálhatja vele, amit ő akar...
Méltóságteljesen lefekteti a földre, vigyázva, hogy semmije se koppanjon. Megtisztítja arcát az összekócolódott hajtól. Felhúzza karjain a felsőjét. Lágyan tapintja ki a vékony bőrréteg alatt lüktető verőeret. Csak aprókat mozdul és nagy szünetekkel. De gyerekkorától kezdve tudja, hogy ez pontosan elég. Lassan gombolni kezdi az inget is. Csak most tűnik fel neki, milyen szép ruhát választott a fogadására. Előkerül a gizda felsőtest is lassan. A hideg levegőnél valami még rosszabb, a halálfaló durva ujja, is végigsétál a bordák vonulatán, fel egészen a nyakhoz. Pókként tapad a gégeporc kidudorodó vonalaira, többször is megpróbálva egy kicsit beljebb nyomni, hogy ne feszítse annyira a bőrt. De nem erőlteti tovább, inkább feljebb lépdel. Körberajzolja a száraz, liluló ajkakat, és fölbaktat orrnyereg mellett, majd megáll. Nem tetszik neki. Az ernyedt szemmozgató izmok förtelmesek, nem illenek az öccsében rejlő tökéletességhez. Legjobb lenne, ha most azonnal kivágná őket, és megpróbálna valami szépet a helyükre rakni. Nem olyan otrombát, mint amilyen Mordoné, hanem egy kecseset. Finom ívűt, kristályosan csillogót. Már tudja is kitől. Van egy titkárnő az osztályán. Végigtapogatja a gödröket óvatosan. Pont beleillene. Letérdel a földre, és odahajol a fekvő füléhez.
- ne félj... megjavítalak. - a durva, hang, vékony tűzáporként mentek keresztül a dobhártyán, és vágták végig magukat a neuronok dzsungelén, hogy egyenesen az agyba vigyék el ezt a fontos információt. Mert visszatért, újra itt van. És ezért most már nem lesz semmi baj. Meg fogja védeni a világ ellen, a tisztátalanok ellen vérét. Ez a pár, vészjóslatú szó, a hideg téli szél, és néhány testhőtől olvadozó hópehely próbálták felkelteni az elnök életének legfontosabb műtárgyát...

*A fáradtság nyomában járok én is, járt út ez már, nem hagyom el holmi járatlan ösvényért, mert innen nem vezet semmi leágazás, csak az eszmélés felé. És megvallhatom, nincs is annál rosszabb, taszítóbb, kedvem ellen valóbb út, mint magamhoz térni. Nem tudni hol, nem tudni miért, nem tudni hogyan, aggódó fejektől körülvéve, amik kezdetben csak sötét foszlányokkal keretezett pasztelles-rózsás lebegő oválisoknak tetszenek és... tényleg van itt egy fej. Egy hanggal, egy érintéssel, némi hideggel a mellkasomon és gyomromon. Ez mind nem tartozhat egyetlen fejhez. Ahhoz túlságosan kiterjedt. Visszacsukom a szemem, hörgős-halkan szedem a levegőt, a torkom megfeszül fintorogva nyelek egyet, megint feszül, megint nyelnem kell, a szabályos nyomások megszűnése nem jelenthet semmi jó. Nem is jelent. Felmeredek és oldalra tapogatódzom. Valahol volt nekem egy pálcám...*
-Én nem...-*félek? Ugyan Shannon, kit akarsz becsapni? Brayden hangja, színe, szaga, a kezének súlya van rajtam, a jelenlétének nyomása, amit akár nevezhetnék lidérc-nyomásnak is, a félelmet vízzel oldja a szervezetem és kipasszírozza a bőrömön át, minden darabkámba jutott ebből a párából, úgy éreztem magam, mintha egy különösen meleg éjszakán szorultam volna a takarómba. Nem volt kellemes. Brayden jelenléte sem volt kellemes. De tény volt, igazi, valóságos, megcáfolhatatlan tény, amivel éppen javítgatni akart rajta. Semmi bajom. Esküszöm, tényleg semmi, azon kívül, hogy a nyelvem kissé feldagadt és égtek az izmok a bőröm alatt. Jah és valami szadista állat műtéthez elővetkőztetett. Vagy éppen csak azt biztosította, hogy levegőhöz jussak. Ördögi dilemma, hogy minek akarom látni, egy óvó cselekménynek, amivel megjavította a pillanatnyi kifogást, vagy az első metszést, amivel gyilkolni, ülni, pusztítani akart volna. Meg kéne kérdezni. Felnézek rá. Mit se változott. A szeme sötét, mint az éjszaka, egyenesen a lelkébe látni a pupillán és nem látom benne semmit, az arca tiszta, a vonásai egészen addig nyugodtak és semlegesek amíg el nem borítja valami iszonyú erős érzelem, ami jobbára nem a kitörő öröm, rajongó lelkesedés. Nincsenek félmosolyai, pajkos kacsintások se rajzolnak szarkalábat a szeme sarkába. A haja rendezett, sötét, a megjelenése kifogástalan. Persze volt ez így se, de hogy most ilyen, az nem nyugodtat meg. Az ujjaim hegyét ráemelem a megtalált pálcára, csak lassan, csak loppal, nem akarom ingerelni a hiúzt, ami köztudottan szívesen eljátszik a prédával, kegyetlenkedve, mielőtt megölné és nem csak a táplálékszerzés miatt, hanem az ölés puszta tényéért.*
-Ez az iskola Brayden-*ismétlem a nevét kívül és belül, hitetlenkedő visszhanggal igyekszem napirendre térni a dolog felett, de ezen aligha lehetséges.* -Nem tudom mit keresel itt, de itt hamar el fognak kapni-*elkapják és elzárják, biztonságba helyeznek tőle, hiszen mi mást akarhatna itt, mint pusztítani?! Lassan, csak higgadtan görbítem az ujjaim, húzom a tenyerem alá azt a nyavalyás pálcát, amivel a biztonság illúziójába ringatom majd magam, csak legyen erőm és időm egy bűbájra, védekezőre. Vajon a patrónus elriasztaná őt? Elfújná, mint egy dementort? Elűzné, mint a lelkemet szipolyozni kívánó bestiát, az élősködőt?! Dehogy akart ő nekem levegőt adni, szét akarta mázolni a vérem a kövön, a szerveim simogatná, és nem teheti! Mert egy iskolában ahol mindenki rávetné magát, ha csak meglátná nem kelthet feltűnést, márpedig egy eltorzult halálsikoly igenis feltűnő lenne. Fekete öltözéke fekete gondolatokat generál bennem, fekete kétely harapdálja magát célzottan el a gyanakvásomig.*
-Miért vagy halálfaló göncben?-*annyira még azok se lehetnek őrültek, hogy befogadják. Ki van zárva. A Sötét Nagyúrnak irányítható, manipulálható, jellemgyenge vagy éppen hataloméhes emberekre van szüksége nem pedig egy... egy ilyenre. Meredek rá, hitetlenkedve, de a baljós bizonyosság megint utat talál hozzám, miközben felkönyöklök és az oldalamhoz rántom a pálcám, birtokló féltéssel, mielőtt megint elveszítem, a hidegben áthűlve a kövön fekve nem hiszem, hogy igazán józannak lennék tekinthető lennék, nem vállalok felelősséget a tetteimért.*
-De ha felszedsz innen, akkor ezt megbeszélhetjük a szobámban is. Ott könnyebb elnémítani, megkínozni, megölni, de figyelmeztetlek, akármi is vagy te ebben a kastélyban, én tanár vagyok, és mint olyan hiányoznék.

*Nem teszem le. A leghatározottabban esélytelen, minden porcikám tiltakozik ellene, nem engedem ki a pálcát a kezemből. A szemem se forgatom meg, ahogy elsőnek reagálnék, de nem állhatom meg, hogy ne mondjak semmit.*
-Legutóbbi észleletemkor még nem álltunk olyan viszonyban, hogy bátran és merészen a testvéri szeretetre bízhattam volna magam-*jó lenne megfejteni, hogy miért vesztegetem a drága időt. Senki nem róna meg érte, ha elkábítanám. Azt még szabad. Aztán emigrálhatnék, mondjuk Romániába, mert a francia tengerpartot úgyse bírnám sokáig. Erősebb, okosabb, ügyesebb vagyok nála, bár hogy tisztább képet kapjak, inkább úgy kéne fogalmaznom, varázsilag tehetségesebb, átkok terén műveltebb és paranoiával eléggé ellátott ahhoz, hogy ha meglendíteném a pálcám, akkor már késő lenne neki réges-rég. Fogalmam sincs miért nem, inkább felkúszok a fal mellé, a hátam a köveknek vetem, a pálcát persze magam mellé vonszolom, mert mégiscsak egy pálca, egy lehetőség, szalmaszál, ágdarab és szeretem abba a hiú hitbe ringatni magam, hogy majd én jól megmutatom neki. Felhúzom a lábam, türelmesen felnézek rá, ahogy tollászkodik, komoly, jól fésült halálmadár.*
-Hadd értelmezzem. Eladtad magad a halálfalóknak, olyan igazi, megbélyegzett, engedelmes ítéletvégrehajtónak, akik aztán betettek a minisztériumba. Eddig értem. Legalább ott jó helyre raktak, nem valamit mugli tárgyakkal való visszaélésre-*csak beszélek, jönnek a szavak egymás után, mintha ezzel elaltathatnám az éberségét, bár nem tudom mire, mert a kezem visszahúzom, összegombolom az ingem, kabátom, a zsebébe süllyesztem a tenyereim. Komolyan kíváncsi vagyok mi jöhet ki ebből, bár az ujjaim annyira remegnek, hogy el se férnek a szűk vászonzsebben.* -Aztán idejössz, hogy taníts. Érzek itt némi... disszonanciát-*és akkor még finoman fogalmaztam. Bár annyi minden történt, alighanem hálás lehet, amiért előhozták az Azkabanból és aligha a jó magaviseletéért engedték el. Ha viszont nekik hálás, akkor rám dühös, semmi okom nincs derűsen szemlélni a jövőt.*
-Annyira nem rossz... egy kis megfázás mindig jót tesz az ember immunrendszerének-*könnyedséget erőltetek a hangomra, egyes kultúrákban az elmebetegeket kiválasztottaknak, különlegesnek tekintik, és nem akarják őket bántani. Nekem is jó lenne egy ilyen bizonyosság, a tudat, hogy nincs mitől tartanom, de a könnyedség, ahogy folytatja úgy olvad le rólam, fanyar félsszel szemlélem, lenézéssel árnyalt pillantását elragadva, hogy érezze, figyelek én, nagyon is figyelek. Mi mást is tehetnék?*
-Az a fontos, hogy az ember meg legyen győződve a közbiztonságtól. Akkor tehát te vagy most a hatalmon levő hóhérok kirendelt szárnysegédje, szívvel-lélekkel-*érdekes fintorra rándul az arcom, ahogy próbálom ezt nem elhinni. Nem lehet. Nem lehet, hogy ő halálfaló. Annyira... más.* -...támogatod a rendszert, üldözöd szerencsétlen muglikat, nem tudom mi bajod velük, nem rémlik, hogy annyira lesújtó véleménnyel lettél volna róluk röpke néhány évvel ezelőtt, szabad vagy, mint a madár, minden helyén van az életedben... de akkor mégis mi a fenét akarsz tőlem? Gratuláljak?-*passzív agresszióval fürkészem, ahelyett, hogy pálcát ragadnék és végre pontot tennék ennek a kínos találkozónak a végére, de nem, nekem ez nem jó, túl sima, túl egyszerű, túlságosan is logikus megoldás lenne. Én inkább hitetlenkedek, az utálattal a hangomban, mintha ő maga lenne az a rendszer, amire haragszom.*
-Való igaz, a testvérem vagy, de alighanem akad most már elég odaadó csatlósod a „különleges tehetségek” között, semmi okod nem volt ide jönni, bár vitathatatlan, így, ebben a helyzetben mindenféle gond nélkül megteheted-*határozottan fázok, vagy éppen ráz a hideg, ahogy próbálok napirendre térni afelett, hogy mi lett belőle, de fizikai képtelenség. Felveszem a pálcám, de eszembe sincs ráfordítani, a kabátom alá elrakom, széttárom a karom.* -Eltettem, nem én fenyegetlek téged, elég kárt okozol magadnak. Brayden... minden rendszer megbukik egyszer, ez is! Mint exhalálfaló nem csak némi emberkínzásért, tiltott kísérletezésért csuknak egy-két évre majd be, hanem megölnek! Ez neked miért jó?!

Elnézzük*-*

-Ez nem egy hirtelen folyamat...  tudod abból élek, hogy beszélek, magyarázok, értelmezek és nem feltétlenül jelenti azt, hogyha én valamit félremagyarázok akkor az biztos rendelkezik valamilyen logikával, sokkal inkább lehet, hogy nincs benne semmi ilyesmi!-*egyfajta dühös kifakadásként tudom csak értékelni a hangom, fel nem foghatom mitől vagyok ilyen bátor, főleg, hogy felkeltem, de semmivel sem látszik kisebb, elhanyagolhatóbb fenyegetésnek, mint az imént odalentről, ugyanúgy fölémtornyosul, szembenáll, horizontálisan és vertikálisan is fekete homállyal borítja be a látó és gondolati terem, szigorúan rendezett formációkban terjedő  homállyal, ami így, a kastély szinte világos háttere előtt olybá fest, mintha egy üveg lenne csak a valóság, aminek feltört, szilánkokkal karistolt oldalsebén keresztül nyomakodna befelé valami, ide... Lehunyom a szemem, Merlinre még csak az hiányzik, hogy hallucinálni is kezdjek, nem mintha alapvetően nem lenne éppen elég bajom.*
-Egy nagy frászt van szükségük rád! Csak mindenkire, aki behódol nekik!-*mondom én, a hős nyúl, aki még arra sem volt képes, hogy a saját tantárgyát megvédjem tőlük. Elvégre nekem is szükségem volt valami biztonságra, a Roxfortra, bármire, ahogy, vitathatatlan, Braydennek szüksége volt valakire, akik kikaparja a börtönből és aztán szabadonereszti, kurta pórázzal és mégis azzal az illúzióval, hogy bármit megtehet. És mégis, bár tudom, hogy nem lenne szabad bőszítenem, a szavai hallatán olyképpen borul a vörös köd az agyamra, mintha még mindig kiskamasz lennék, lázadozó korban, muszáj megfelelnem, bármennyire is azt sugallja a józan ész, hogy hallgatni arany, még inkább, élet, szomorú módon alulmarad a gyengeséggel szemben.*
-Neked köszönhetem, hogy még élek, mert nem volt alkalmad eltenni láb alól-*csípőből reagálni rossz dolog, a folytatást azonban szerencsére a torkomra forrasztja, ahogy felém lendül, támadó ragadozó, akaratos, erőszakos érzékvillanás, fájdalomra számító összehúzódás részemről, gyávaságra való hátrarándulás, de persze az alacsony kőfal ami felett az előbb az erdőt figyeltem most túl közel van, nekiütközök, megbillent, milyen érzés lenne itt kizuhanni? Nem fogom megtapasztalni, megfogom a csuklóját levegő után kapkodva, amennyire tudom, lelököm magamról, bár csúszik a tenyerem a hirtelen halálveríték kiütköző nyirkától.*
-...és itt fogok szívbajt kapni, mert egy baromira idegeskedő hajlamú zár vagyok-*közlöm reszelős, reszketeg hangon, még az adrenalintól kábán, elszoktam én ettől, komoly hiba volt, elvégre magam mondtam, minden rendszer megbukik egyszer, minden börtönrab is kiszabadul, miért gondoltam, hogy pont Brayden marad majd távol és elzárva? Megmosolyoghatnám, hogy miket gondol, dehogy alapozok én bárki 18 éves kölykére, de igazából még ahhoz sincs erőm, hogy elmondjam mit gondolok. Nincs erőm, mert szavaival, kérdéseivel olyan problémakör zuhan a nyakamba, ami egészen elkábít, elszakít kicsit ettől a valóságtól.*
-Mi a fenét csináltál?-*kérdezem halkan, előbb még szikrázó kezét nézve, aztán sötét, izzó mélységű, feneketlen kútszemébe pillantva.* -És biztos itt, az iskolában akarod velem megosztani? Bárki hallhat, inkább ne itt...-*halkan, csitító hangon teszem hozzá, sugalmazó pillantással. Könyörgöm kapjon az eszéhez, mielőtt valamelyik anyaszomorító erre téved és még a végén kárt tesznek egymásban megszállottságukkal.* -Nem értem, de elhiszem neked. Csak fejtsd ki, de ne itt-*mindenféle hideg mászkál a hátamon már a puszta gondolattól is, hogy kifundált, kitalált valamit, valamit, ami tényleg akkora jelentőséggel bírhat, mint amint mondja, mert tőle kitelik. Elengedem az elkapott kezét, ha eddig nem tudtam kiszabadulni belőle akkor most már úgyis késő.*

---

Folytatás ITT (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=5667.msg39401#msg39401)

Antonio

Beköszöntött az ősz, az időjárás kezdett változni, a hőmérséklet jelentősen lecsökkent, a fenyőkön kívül pedig sárgás színekben játszott az összes fa. Ennek az évszaknak is megvolt a maga varázsa, a susogó bíbor avar, a csípős friss levegő, a nyirkos alkonyi táj… Nem véletlenül nevezte őt a bátyja második nevén, a Dawn sokkal jobban illett mágikus személyiségéhez. Egyszerre vonzotta és taszította a tekinteteket. Persze vibráló égszínkék íriszei eleve elmélázó pillantásokat eredményezett, a legtöbb alsó évfolyamos fiú naphosszat rajta legeltette szemét, ám őt az egész felhajtás hidegen hagyta. Ha épp férfit akart, szerzett magának egyet, nem pedig a játszótéren keresgélt. Jelentkező mindig akadt. Hogy mindig ilyen volt-e? Fogós kérdés, de a családja neveltetésének köszönhetően már egészen gyermekkorától arra biztatták, érezze magát feljebbvalónak, aki igenis kitűnik a tömegből.
Aznap épp némi friss levegőre vágyott, már beleunt a megszokott légkörbe ott a szobában, jobb dolga pedig nem akadt. A kelet-déli összekötő hídon csupán áthaladni kívánt, de a végén a káprázatos kilátás teljesen magával ragadta, s a korlátnak támaszkodva figyelte a kecses madarak násztáncát. Eszébe jutott az olasz táj, az a tökéletes időjárás, környezet, atmoszféra. Az egész megfertőzi az embert, ah egyszer járt már ott valaki, az onnantól soha többé nem lesz képes mást szépnek látni, örökké az Itáliában eltöltött időszak fog a szeme előtt lebegni. Briana-val is így történt, a nyarait élvezte az egész évben a legjobban, mikor a tengerparton ücsörgött naphosszat koktélokat szürcsölgetve. Éjszakánként nekivágott a velencei éjszakának, minden alkalommal más guido-t szemelt ki magának, s csábította haza a villába. Persze másnap kiadta az útját az összesnek, úgy vélte ő sosem fog készen állni egy komoly kapcsolatra… vagy bármilyenre. Néha kissé tépelődött emiatt, ám az esetek többségében büszkeséggel töltötte el a tudat, nem adja be a derekát, hogy aztán egy pasi jól pofára ejtse. Neki ennél több esze volt, így a saját fegyverét használta az ellenfél ellen.
Ahogy ott álldogált, s ezen elmélkedett, egy apró neszt hallott a másik irányból, melyre riadtan kapta fel a fejét. Egy körülbelül vele egyidős srác lehetett, idáig még nem nagyon látta a Roxfort területén. Csak félszemmel vizslatta, nem akarta, hogy a fiú felfigyeljen a kémkedésére. Valahogy az egész megjelenése olyan ismerős volt, de hiába törte a fejét, képtelen volt rájönni, honnan. Nem az ő stílusa volt a kezdeményezés, általában még ahhoz is lusta volt, hogy kinyissa a száját, nem kedvelte túlzottan az üres fecsegést. Gondolkodott rajta, hogy odamenjen-e a sráchoz, de kissé furcsának jósolta meg a szituációt, elvégre mennyire kínos volna, ha elé állna azzal, hogy „Hé, szia, honnan vagy ilyen ismerős?”. Furdalta az oldalát a kíváncsiság, de a tőle elvárt tartást produkálva csak álldogált tovább a tájra meredve, s csupán reménykedett benne, hogy a másik fél jóvoltából még lehullhat a lepel a nagy kérdőjelről a fejében…

Imádom az őszt, imádom az esőt, a sárgás-barnás árnyalatokat, melybe az udvar öltözik. Ma épp nem esik az eső, erre körülbelül 10 perce jöttem rá, amikor felkeltem, és elhatároztam, hogy előkeresem táskám mélyéről a maradék doboz cigimet, apám által tértágító-bűbáj kezelt gitártokomat, no meg azt a rövid bőrkabátomat, ami olyan rég volt rajtam. Amúgy is jól kezdődött a reggel, mert tegnap este megtaláltam Gio-t az ágyam alatti káoszban, a varázspálcám keresve bűbájtanra. Na ja, a rohadék piszkavas nem lett meg, nem is érdekel, de az én egyetlen mackóm már igazán visszatérhetett volna. Már vagy egy hete szörnyen alszok a társasága nélkül, szörnyű, felháborító.
Szobatársaim most sem vártak meg, gondolom a szokásos szombat délelőtti programot végzik el valamely apró mellékhelyiségben, két üveg lángnyelv whisky társaságában. Rólam tudni kell, hogy elképesztően gyorsan elképesztően nagyon rúgok be az első pár korty után, aztán meg meztelenül szaladgálok a folyosókon, és hasonlók.  Mindegy, ma nem hiányzik ez nekem, úgy döntöttem, inkább szerzek valami csajt a hétvégére, már vagy másfél hete nem randiztam senkivel. Az előző azért hagyott ott, mert megtudta, hogy alvótársam egy plüssgrizzly. Nem tudom mi a baj ezzel, Gio csak megvéd engem éjszaka a pókoktól. Ja igen, asszem ezt is elmondtam neki. Mit csináljak, hülyének születtem.
Célom a park, vagy bármely helyszín, ami nem a kastélyban van, és ahol friss a levegő – no meg jól el van rejtve, hogy tudjak egy kicsit gitározni meg bagózni. Tudniillik, az olyan mugli dolgok, mint a hangszerek, nem igazán vannak megtűrve Szeptember óta. Dumbi idejében görkoriban, gitárral suhantunk a folyosón, és hatalmas partikat csaptunk. És nem volt a büntetés se olyan vészes(csak kétszer vertek meg nagyon-nagyon, amiért megcsapoltuk a házpontokat), szóval, jobb volt az a kor, amikor nem az számított, hogy kinek milyen tiszta a vére.

Miközben bőrdzsekiben, farmerban, kalapban, szóval szokásos őszi öltözetben elindultam, első dolgom a gitár finom behangolása volt. Igaz, nincs érzékem se a bűbájokhoz, se a bájitalokhoz, de ha gitárról van szó, bárhol be tudom hangolni fél perc alatt tökéletesen tisztára. Ha még jó hangom is lenne, tuti színpadon keresném a kenyerem már.
Mivel sétálok, kicsit lassabb a procedúra, és nagyobb koncentrációt igényel, ahogy pengetem és állítgatom a húrokat, csak akkor veszem észre a gyanúsan felém nézegető lányt, amikor felnézek, hogy ellenőrizzem, hol vagyok. Én is megnézem a kilátást, de aztán úgy döntök odamegyek a csajhoz. Tudom ki ő, vagyis névről nem, de a péntek esti nő-elemezgetéseken már többször előkerült. Alattomos, de zseni szobatársam készített a fontosabb pontjairól egy-egy képet, és ugyan az arcát kevésbé, de erotikusabb részeit jól ismerem. Hát na, én is férfiből vagyok, bármit nem, de az ilyen dolgokat könnyen megjegyzem. Vizuális típus vagyok.
- Ciao, Antonio vagyok. Remélem nem vagy valami halálfaló-fanatikus, és nem köpsz be a cigimért meg a gitárért.
No igen, mi másért nézett volna ő engem. Gondoltam, hogy mardekáros, tipikus arrogáns arca van, de hátha van jófej mardis is. Na jó, kicsi rá az esély, de az az ezer éves süveg is tévedhetett, amikor beosztott egy ilyen szépséget a többi seggfej közé.
Most, hogy jobban ránézek az arcára, rájövök, hogy eléggé ismerős ő nekem. Fogalmam sincs, hogy honnan, de még régebbről talán.
- Hm, várj csak, nem ismerjük mi egymást valahonnan? 

Yvette Delacour

Komolyan utol akarom érni?
Nem, nem hinném.
A lábaim mégis határozottan visznek előre, így már csak néhány méter és beérem a vélalányt. De nem, nem kiabálok oda neki, csak követem. Egy ideig, amíg mondjuk, ki nem találom mit is akarok tulajdonképpen…
Hiszen még mindig nincs róla, még csak futóbabnyi fogalmam se, hogy mit fogok csinálni vagy mondani. Pedig rendesen felbosszantottam magam. Csakhogy ez nem az én ügyem, nem, egy cseppet sem. Én csak a hallgatóság vagyok, egy kívülálló szemlélődő, aki furcsa barátot szerzett. De Ben biztosan nem akarná ezt, vagy igen? Nem tudom. A hallottak alapján valószínűleg soha, senki nem védte meg másokkal szemben.
Biztosan én akarom ezt elkezdeni?
Igen. Én akarom. Hiszen ez az egész Amerika ötlet… egy „lúzer” tűrőképessége is véges. Pláne ha teljesen oktalanul szemétkednek vele az évek folyamán. Viszont ezt még valószínűleg le is nyelte volna…

Viszont Yvette…
Mintha az a lány elfelejtene kitekinteni hosszú ezüstöt vélalobonca mögül. Bevallom, nem igazán ismerem. De tény. Úgy átgázolt szerencsétlen Bishopon, mint birkanyáj a skót kisúton. Észre sem véve, hogy valami volt vagy van a lába alatt. Szerintem azóta se tűnt fel neki, mennyire mélyen megbántotta Bent. Pedig ez a dolog nem ma alakult így.
Sokkal régebbi történet.
Még én is alig ismertem Bishopot, amikor láttam a folyosóbeli közjátékot. Igen, ahogy látták sokan mások is. De mindenki csak hódolattal adózott Yvette szépsége előtt és szinte senkinek sem tűnt fel a megalázott és tönkretett alak, akit Frics vezetett el. Hogy én sajnáltam-e? Nem tudom, nem hinném. Számomra is csak egy bolond volt, akivel néha-néha egymás mellett álldogálva szívtuk el a cigarettánkat. Hogy most sajnálom, sajnálnám-e? Minden bizonnyal. Mára Ben, nem csak egy idegesítő alak, aki együtt jár a napi elszívott cigarettamennyiségemmel, hanem egy társ vagy barát, akivel öröm együtt elszívni egy szálat.
Nekem ő sokban segített, hogy kiheverjem azokat, amik a nyáron történtek velem. És sajnálom, mert én valahogy úgy érzem, mégse tudom neki ezt viszonozni.
Bár valószínűleg már elkéstem ezzel. Elvégre éveken keresztül ő volt az, akin a mardekárosok méregfogaikat élesítették… Hiszen Keith unokatestvérem is megmondta. „Az egyik Bishop valaki, aki megérezteti veled milyen a seggberúgás Roxfort módra, a másik Bishop pedig olyasvalaki, akin gyakorolhatod a saját technikád.” Mardekáros rokonok… a világ megajándékozott néhánnyal. És bár ez a mondat még valamikor régen hangzott el egy Matlock kúriában folytatott beszélgetés alkalmával, mégis megmaradt az emlékeimben. Persze, mert teljesen hűen írja le az iskolai viszonyokat. Mardekáros szemszögből…
De Yvette nem az. Ő csak egy véla, aki túl magasan hordja az orrát, ahhoz, hogy bármit is észrevegyen, pedig sokkal többet jelentett Bennek, mint gondolta volna. És nem az elutasításával bántotta meg, hanem a kiismerhetetlenségével és a közönyével. Ez, Farrah tudja miért, de engem bosszant. Így még fájdalmasabb lehetett a szerencsétlen srác lelkének, mint tucatnyi jól irányzott átok.
Veszek egy mély levegőt, majd lépek néhány hosszabbat.
Utolérve a vélalányt megragadom a karjánál és kissé magam felé rántom.
- Beszélnünk kéne Bishopról!

 (http://kepfeltoltes.hu/120709/yvdaki_www.kepfeltoltes.hu_.png) (http://www.youtube.com/watch?v=BTCrpCCiouc)







Yolanda üzent. Először a bál óta. Igazából, hiába egymás mellett van a fekhelyünk, teljesen külön életvitelt élünk. S mióta az események gyorsan pörögnek, alkalmazkodva hozzájuk nekem sincs időm a testvéremmel foglalkozni. Kiszálltam a pesztonka szerepből, de ezzel még nem is lenne gond, ha… nem az inspektorral csókolózott volna éjfélkor a szemem láttára.
Azóta elkerülöm, noha a hálóteremben ez esélytelen. Ilyenkor legrosszabb esetben szó nélkül fekszem le, vagy jobb helyzetben már alszom, mire ő megérkezik. Most azonban valami rávette, hogy egy könyörgő levélben invitáljon meg. Bocsánatkérő találka vagy valami ehhez hasonlóra számítok, de tulajdonképp nem érdekel túlzottan a mondanivalója.
Oly sokat adott nekem, és oly sokat vett el, amióta egyáltalán létezni kezdett a számomra.
A nap ragyogva borítja fénybe a tájat, amin a hó lelkesen csillog meg.
Az összekötőhídon hideg van. A szél belekapva a hajamba cibálná azt magával, ám a tincsek ezüstös zászlóként lengedeznek a napsugarakban fürödve. Ajkam összeszorítom, miközben a sötétszürke kabátom szorosabban fogom össze magamon.
Itt már szinte senki sincs. Ez az a hely, amelyet kényszeredetten használnak ilyenkor az emberek, s csak a hideggel dacoló legbátrabbak képesek erre levágni az útjukat.
Nem tudom miért esett pont ide a választásom, mikor elindultam, de valószínűleg nagy hatása volt az engem követő lányka megjelenésének. Reméltem itt majd megunja a másik ember után való koslatást, de nem… mert a visszhangok nemcsak a saját lépteimet verik vissza.
Elhúzom a szám egy csöppet, mert most szomjazom a magányra. Végtére is fel kell készülnöm Yolandára, és arra, hogy végleg hátat fordítsak a testvéremnek. Túllépett egy határt. És van, ahonnan nincs visszaút.
A jégkék tekintetem a tájra pillant, így nem tűnik fel, hogy a mögöttem lemaradó belehúz, utolér, s így teljesen váratlanul lep meg a mozdulatával.
Ujjai a karomra fonódnak, s állítanak meg, miközben ajkaim elnyílnak egymástól és aprócska ’o’-t formálnak, noha hang nem jön ki rajtuk. Érdeklődve pillantok a lányra, aki most feldúltnak látszik, s az ok rejtély számomra. Ám mielőtt bármit is tehetnék, rögvest letorkollva kapom meg a ki nem mondott kérdésemre a választ.
A szemöldököm leheletnyit fentebb szalad, miközben arcom izmai ismét nyugalmat sugároznak. Ennek ellenére belül csupa kérdőjel vagyok. Ben? Mégis mi van vele… és… ki ez a fruska?
Felmérve a másik szénaboglya haját, és szép ívű de most ellenséges tekintetét, nos… könnyű megítélnem, hogy nem lehet más, mint aki a báli partner szerepét töltötte be.
- Örülök, hogy megismerhetlek… Dakota? –
A kérdés mindössze a névre vonatkozott, hisz ez eddig egyszer sem találkoztunk, sem beszéltünk. Ellenben a pletykákból sokat megtudni. Azzal pedig tele van a kastély. Azzal, hogy húzom az időt, tudom, hogy még inkább az idegeire megyek, hisz szinte sugárzik belőle, hogy pattanásig feszült. Elbillentve a fejem mérem fel őt újra. Vajon mennyire veszélyes?
- Nem értem miért kellene beszélnünk róla. Tudtommal veled beszél, velem pedig nem. –
Ez köztudott, sőt. Ebből is született egy-két rosszmájú megjegyzés felém.
A tollra gondolok, amit neki vettem Roxmorts-ban és amit hiába próbáltam odaadni, mert ellökött, mint egy rongyot. Szép kis barát…
Lecserélt volna… rá..? Az ötlet abszurd, de… valahol érzem, hogy igaznak kell lennie. Habár ez már nem okoz nagy törést azok után, ami… megtörtént.
Ellenben az rögtön feltűnik, hogy erről a dologról a lány sem beszél szívesen. Legalábbis velem. S máris maradásra késztet a kérdés; vajon miért?

Yvette Delacour

Szépen ápolt szemöldöke csodálkozó ívbe szalad.
Ezt is, mint minden egyes mozdulatát, igyekszik fenséges tökéletességgel előadni. Számomra kissé talán megjátszósnak tűnik. De két másodperc ismerem, e fölött nincs jogom ítélkezni. Még, ha tulajdonképpen pontosan e szándékkal kerestem is meg.
- Örülök, hogy megismerhetlek… Dakota? – Kérdezi kissé tétován a nevem.
- Én viszont egyáltalán nem örülök… Yvette! – Hangomba tömérdeknyi bájt erőltetek. Más ezt nyájas üdvözlésképpen a királynőnek tartogatja, talán. De akarom, hogy érződjön a gúny. Hogy könnyű, haragos ellenfélnek tartson. És igen, javarészt az is vagyok. A nyílt kártyákhoz szoktam, de ez még nem jelenti azt, hogy én nem tudok titkokkal játszani.
Kissé megbillenti fejét, melynek következtében szép sorokba rendezett haja oldalra omlik. Még ez is tökéletes rajta. Hú, de meglepő… Jég kék szemek. Apró, hegyes orrocska és kellemes szájforma. Kristályos fehérségű bőr. Szikrázó szőke haj. Gyönyörűen unalmas. Ha egy vélát láttál, láttad mindet, ha egy szőke jéghercegnőt láttál, láttad mindet. Ezt valahogy éppen csak a fiúk nem veszik észre, akik képesek feltörölni a padlót egy-egy vélalány előtt, csak, hogy legalább ránézhessenek. Szánalmas. És erre mondaná valaki, hogy bizonyára irigykedem. De nem hinném. Voltak fiúk az életemben és mindig akadnak is. Nem kellett ehhez természetfölötti szépségűnek lennem… És legalább nem csinálok habszivacsot a fiúk agyából. Nekem egy esztelen srác, nem srác.
A kék szemek végigmérnek. Ő is ugyanúgy próbálja besaccolni az én érdemeimet, mint fordítva. De sajnos nem derül ki, mi járhat abban a platina fejecskéjében.
- Nem értem miért kellene beszélnünk róla. Tudtommal veled beszél, velem pedig nem. – Mondja végül. És legalább megtudom mennyire is tájékozott. Tisztában van a nevemmel és a ténnyel, hogy Bennel jóban vagyunk. Jók a forrásai. Ügyes kislány... De… mintha meglepőnek tartaná a tényt, hogy én velem beszél, vele pedig nem. Na, ne…
- Te tényleg ennyire ostoba vagy? – hangomban semmi harag. Olyan egyszerűen teszem fel a kérdést, mintha csak egy „Hogy vagy?” hangzott volna el részemről. Talán kissé ledöbbentem Yvette hanghordozásán, melyből számomra valóban úgy tűnik ki, mintha sosem gondolt volna bele, miért is tűnt el az életéből Ben. A legtermészetesebbnek tartja, hogy neki mindig igaza van és mindig igazat is adnak, még ha nem is úgy van. - Meglepőnek tartod, hogy nem beszél veled? Pedig szerintem azok után, ahogy bántál vele… részéről az a legkevesebb.  – hangom még mindig nyugodt. Pedig mikor elindultam megkeresni Yvettet, teljes volt a feszültség bennem…
Most viszont… hagyom, hogy a hajamat a hídon átsüvítő szél még inkább összeborzolja. Legalább félig szabad levegőn lehetek.  Ez nekem valahogy mindig olyan, mintha saját pályán játszanék. Pedig ez is csak a Roxfort. És itt, talán évek után, évek óta, először készülök szavakkal megvívni egy barátom miatt vagy egy barátomért, pálca nélkül. Bár, megnyugodtam, igen… de ha a szőkeség így folytatja, még fel tud idegesíteni annyira, hogy megátkozzam.

 (http://kepfeltoltes.hu/120709/yvdaki_www.kepfeltoltes.hu_.png) (http://www.youtube.com/watch?v=BTCrpCCiouc)






Figyelem a lányt, akit nem tudok hova tenni. Nem esetlen ő, hisz van benne valami, ami nem hagyja nyugodni az embert, s mégis olyan jelentéktelennek tűnik. Lehet pont ebből meríti az erejét, amit fel se tudok fogni mekkora. Elvégre Bent, a jó öreg Bent is megkaparintotta csúnyán szólva, pedig Ben sose volt ilyen fajta. Ez a lány pedig kiáll mellette, olyan sziklaszilárdan, hogy az szinte fejbe csap.
Mégis miért? Miért?
Felvonom a szemöldököm a kedves gesztusokba bújtatott sértegető szavak hallatán. Ennyire ostobának néz, hogy nem érzem ki, mi a fenyegetés, mi a veszély, és mi a jóindulat? Persze, értem én hogy nem szeretne jelenetet rendezni. Talán a pletykák miatt, talán amiatt, mert fél, ő jönne ki rosszul. Nekem nincs mitől tartanom. A jegyeim átlagon felüliek, és a tanárok, még ha nem is a szívük csücskébe vagyok, akkor sem löknek el maguktól hanem a pártfogásukba vesznek, hisz a mintadiákok egyike vagyok. Ha Drakota a folyosón rendezkedik, és netán meglátná ezt az egyik tanerő biztosan nem örülne annak, amit kapna. Ellenben én egy szóbeli dorgálással megúsznám.
A tény hogy tisztában vagyok ezzel, nem jelenti azt hogy maximálisan ki is használom. Pedig ha kegyetlen lennék, mint amilyennek beállítanak, megtenném minden habozás nélkül.
- Honnan tudhatnád te, hogy viselkedem Bennel vagy egyáltalán bárkivel? De még ha tudnád is, semmi közöd nincs hozzá. Ne ártsd bele magad olyan dolgokba, amik nem tartoznak rád, kislány! –
Ezzel hidegen fordulok el tőle.
Részemről nincs több mondanivaló, hiszen egy alattam levő diáknak, aki még azzal van elfoglalva, hogyan is éreztesse, semmis vagy, nos nincs más válaszom.
Ő fel se veheti a versenyt a prefektusokkal, a mardekárosokkal vagy azokkal a kedves egyénekkel, akik eddig igyekeztek tönkretenni. Mégis elfog a kétely, hogy veszélyes lehet ez a lány, főleg mivel tudom, nem hagyja ennyiben ezt az egészet.
Talán épp ennek köszönhető a dolog, hogy benyúlok a táskámba és az első zsebéből előszedem azt a kis tárgyat, amit a Hywell féle kis kalamajka után is magammal hordtam, mivel Bishop annyira se méltatott hogy megnézze, ami neki adnak.
Hirtelen fordulok meg és lépek vissza a barna hajú lányka felé, s finoman fogva meg a kezét, ami meleg, mint egy kandalló tüze, teszem bele a kis dobozt. A súlya szinte semmi, s a hideg kezeim el is engedik azonnal.
- Én a barátaimtól elnézést kérek, ha hibázom. Ben még csak az esélyét se adta meg arra, hogy megtegyem. Arról nem beszélve, hogy ő ezt viszont sose tette. –
Mélyen a lány szemeibe nézek türkizkék tekintetemmel. Ezzel jelezve, hogy olyat mondok, amit keveseknek, és nem szeretném ha ezzel a bizalommal visszaélne.
- Igazából nem számít ez sem. Az sem hogy tudod-e pont te vagy sem. Kérlek, add ezt neki oda. Ő is igazi hollós, és ha annak is érzi magát, legalább elfogadja. –
Lelki szemeim előtt felötlik a toll, amit a dobozka rejt. Mélykék színű, mint a házunk, ezüst berakású, és a tetején a madár, apró kék köves szemekkel, széttárt szárnyakkal. Remek darab. Neki való.
- Talán tőled jobban elfogadja. – Elmosolyodom haloványan. Nem haragszom már erre a fiatal griffendélesre. Hisz ő is olyan, mint a háza állata, vad és támadó. De talán egy kis nyugalom őt is megszelídíti. Elfordulok, de még halkan visszaszólok, mielőtt elmennék tovább, az eredeti utamra.
- Vigyázz rá Dakota. Helyettem is. –

Yvette Delacour

Ostobának néz. Ő is engem, nem csak fordítva. Látom, ahogy gúnyos módon, mintha feljebb húzná állát, hátha attól magasabb lesz nálam. Nálam, te liba vagy tíz centit ráverek a törpicsek méretedre, engem is meg lehet ijeszteni, de te pont nem vagy azok közt, akiktől félhetnék…
Mégis, egy ideig roppant mód igyekszik, hátha behúzva fülem-farkam elszaladok, mint egy kisnyúl. A vélák, hol élnek? Most komolyan, neki senki sem szólt, hogy a halálfalók korában még kevésbé lehet szemmel veréssel embert ölni?
Ettől ő még komolyan veszi a dolgát és annyi teátrális bájt erőltet minden egyes mozdulatába, hogy a Broadway színészei megirigyelnék. Ott nem látni ennyi öntelt megjátszást…
Már kezdem azt hinni, hogy tényleg itt hagy, amit lássuk be, nem igazán engedtem volna meg, csak még kellett egy terv, hogy visszafordíthassam, hirtelen megteszi azt önmagától is. És mint szerető anya, gondoskodó, hideg kézzel tesz bele egy apró dobozt a kezembe.
- Én a barátaimtól elnézést kérek, ha hibázom. Ben még csak az esélyét se adta meg arra, hogy megtegyem. Arról nem beszélve, hogy ő ezt viszont sose tette.
Nem értesz te semmit sem. Nem tudod, milyenek a szívek, te, te álnok jégkirálynő, csak létezel bele a nagyvilágba…
Mondanám, de mégse teszem. Mert mintha egy pillanatra rám is hatna a vélabűbáj, ahogy a lány furcsa nyugalommal mondja el a szavakat, és én kicsit talán még el is gondolkodom szavainak igaz valóján.

Aztán felocsúdok…
Lányokra az ő ereje nem hat, minek is próbálok bedőlni? Jah, csak Yvette-nek.
A lánynak, aki kisemmizte Bent. Mert kétségkívül a háború és a több éves gyengélkedőlátogatás után ez a lány volt az, aki tulajdonképpen végleg megalázta és tönkretette. Az a srác iszonyat őszinte és humoros, és lássuk be, néha valóban egy idióta, de minden hülyeségénél többet ér a képessége, amivel bármikor mosolyt csalhat az arcodra. Mert, ha tudod értékelni, igenis megteheti. És igazán szeret, vagyis szeretett minden lányt, de mindenki csak kiröhögte, csak hagyta elmenni, újabb porszemet hagyva egy szemben, ami, ha sok homokot fúj bele a szél, könnyezni kezd... Még, ha a srác önmagának sem akarta volna bevallani, hogy egy idő után képesek, és összegyűlnek a sérelmek. És most megtörtént. Lelkében a mára fekélyes seb felszakadt, és talán végleg összetört egy jó embert.
Vajon közrejátszhattam ebben?
Nem tudom elhessegetni a pillanatot, mikor a srác egyértelmű célzást küldött felém. De nem vettem komolyan, és nekem úgy tűnt, ő sem. Csak laza vállrántással és egy kacajjal intéztem el. Tőlem ennyit érdemelt akkor.
De vajon segíthettem volna-e még, ha előbb rájövök a nyilvánvalóra, ha előbb elismerem önmagamnak, hogy Robert már régen nem fontos. Mert ismerek valakit, akivel ugyanolyan boldog, ha nem boldogabb lehettem volna a mágusvilágban. Vajon gyógyulást hozhattam volna arra a sebre? Nem tudom, felesleges is ezen gondolkodni. Most már mindegy.
Én elkéstem.
- Vigyázz rá Dakota. Helyettem is. – Fogom fel agyammal tompán mondatát… és egyszerre csak bevillan… Yvette miatt késtem. Ő szúrt tőrt Benbe. Ő vágta az éket közénk. És most mit tesz? Benre keni. És igyekszik talán, mintegy megvásárolni őt, holmi ajándékokkal.
Talán már nem is gondolkodom, miközben az apró csomagot megfordítom kezemben, hogy kényelmes, jó fogást találhassak rajta.
- Vigyázzak rá? Valóban? Hát elkezdtem. – Azzal eldobom. Egyenesen Yvette hátának intézve a meglepetést. -  Még van képed ajándékot küldeni Bennek, velem? Mit képzelsz, mi vagyok én? Na ne nézz már postabagolynak, kérlek. Ha valamit akarsz Bentől, hát légy szíves, nyald föl előtte a padlót, teljesítve minden egyes kívánságát! Talán az elég, de erősen kétlem… Mert te már arra sem vagy méltó, hogy egyáltalán meghallgasson. Az ő kisujja körmében több emberség van, mint a te egész giccses lényedben! És igen, egy barát attól igaz barát, hogy ott áll melletted még akkor is, amikor az egész világ ellened lázong! Mert akkor van rá a legnagyobb szükséged! A barátjának nevezted magad? Úgy vettem, hogy igen. Hát vedd tudomásul, hogy cseszett rossz munkát végeztél!

 (http://kepfeltoltes.hu/120709/yvdaki_www.kepfeltoltes.hu_.png) (http://www.youtube.com/watch?v=BTCrpCCiouc)






Koppanás. A hátamon. Nem túl erős, de érezhető. Egy percre, egyetlen színtiszta percre ledöbbenek. Olyan szinten, hogy szinte kilépek a saját önnön testemből, és kívülről látom az egész jelenetet. Azt, hogy Dakota áll, fújtat, mint egy megveszett ló a csata után. Vagy épp előtte. Azt, hogy én állok, megtorpanva a nem várt ütéstől, a nem várt cselekedettől.
Látom a kis becsomagolt ajándékot, amint lehullik a földre, mint egy lassított felvétel, be a kastély falának árnyékába. Mint egy elfeledett emlék.
A harag hullámokba önt el. Újra vagy még mindig? Nem is tudom. A kezem ökölbe szorul, ám ezt sem tudatosan teszem. Szinte látom magam, a véla lányt, a szépséget, ezüstszín hajával, amint  megperdül saját tengelye körül, s bársolyhaja röppenve csapódik a vállának. Hallom a hangot, ahogy kikelve magából nekiesik a másiknak. Ahogy lehordja, ahogy a szemét kaparja ki szinte, ahogy a rózsafa pálcája előkerül, s ahogy a rontás telibe kapja a másikat.
Hát ez lennék én? Ez a Yvette Delacour? Mindenki ezt látja tőlem, mindenki ezt gondolja rólam?
Egy könnycsepp gördül le az arcomon, amit nem tudom letöröljek-e. Van értelme?
Kevesen láttak sírni. Talán egyedül Sean és Brandon. No meg Luc, nagyon nagyon régen. Ben sose. Bourgh meg pláne nem. Még a saját húgom sem hiszem, habár Yolandánál sose tudni.
Lassan fordulok meg. Igazából egy percre megfordul a fejembe, hogy szó nélkül tovább menjek, de ezzel nem segít a dolgokon. Valójában persze kicsit tudat alatt érzem, ezzel az eszközzel tud csak a lány maradásra bírni. Hisz nem kérhet nyíltan. Ahhoz nem alacsonyodik le. Így a maga gyerekesen sértődött módján a barátság álarcba mögé bújva hősnek képzelve magát, és védelmezés nagyasszonyaként marasztal. Nevetségesek az emberek.
Én sem vagyok érzelmileg a legjobb szinten. Ezt jól tudom. De minimális önkritika is segít az emocionális fejlődésben. Vajon egyesek mikor lesznek valaha is képesek szintet lépni?
Ránézek a lányra. Mélyen és nyugodtan. Szememben nincs semmi. Se harag, se gúny, megvetés sem. Még a kimondatlan kérdés se lebeg ott. Egyszerűen belefáradtam.
Belé, és mindenki másba. Az örökös harca, a bizonygatásba. Jól mondta Sean, le kell húzni azt a wc-t ha már tele van. De ugyan mégis, hogyan?
- Akkor légy jobb barát, mint én. Ezek szerint nem túl nehéz –
Haloványan elmosolyodom. Nem gonoszul. Inkább jószándékúan. Ha valaki ennyit tud arról mi a barátság, akkor minek is mondja nekem, akinek sose sikerült ezt megvalósítania? Nekem, aki igazából mindenkit elvesztett, akit a közelébe engedett. Csodálkoznak, hogy nem akarok barátot, hogy nem beszélek senkivel, hogy egyedül vagyok… De ezt a másik honnan is tudhatná.
Lehet neki van igaza, és cseszett rosszul csinálok mindent. Bár kétlem hogy Ben emberségesebb lenne mint az átlag. De hát had higgye, hagy érezze ezt. A hit sokat számít. Hát tanuljon a hibámból és ő ne csessze el. Nem érdekel, csak… hagyjon békén.
- Mit szeretnél még? –
Kérdezem pusztán érdeklődve. Mert ha nincs több, távozom. Vagyis távoznék. Hisz ennek a beszélgetésnek nincs értelme. Ő csak a saját magáét hajtja, mert nem is kíváncsi rám, vagy az én álláspontomra. Sosem lesz. És minek akkor erőlködni? Így is erőm végén vagyok… nincs több, egyszerűen nincs. És már eszem ágában sincs a széllel szemben menni. Vagy akár bárki ellen harcolni.
Egy percre elszomorodom. Belegondolni abba, s tudni azt, hogy senkinek egy fikarcnyit nem jelentesz, és nem érdekled egy kicsit sem…
A legrosszabb a világon.
De ez már az én titkom. Mint sok minden más is.

Yvette Delacour

A koppanás utáni néma csönd, mintegy válaszfalként telepedik közénk. Akár meg is érinthetném, úgy szilárdult meg feszültségünk. Vagy csak az enyém?
Abban a néhány másodpercnyi várakozásban valahogy van időm átgondolni néhány dolgot.
Ez a lány születésénél és talán neveltetésénél fogva érzéketlen és tehetségtelen az emberi kapcsolatokhoz. Kombináljam úgy végig az agyamban, hogy talán nem is tehet semmiről? Valószínűleg én is ilyen volnék, ha nem Amerikában növök fel. Olyan, mint Salome a mardekáros unokatestvérem; ő is teljességgel érzéketlen. De hát Bolton asszony már csak ezt hozza ki az emberből. Az ő számára sajnálatos módon azonban sosem jutott elég ideje a mi, Bourgh-ök átnevelésére…
 Ez a szánalmas lány azonban szépen lassan kénytelen lesz megérezni, milyen is az, amikor visszakapja az élettől, mindazt, amit ez eddig ő adott másoknak. Akár tudatosan, akár a nélkül tette. Én, bármilyen rossz is legyen a helyzet a világban, még mindig hiszek az igazság győzelmében. Ben talán sosem hallgatta meg, hiába akart bocsánatot kérni. De egyszer valószínűleg meg fogja. Ennek a lánynak, sajnos Bent ismerve, kevesebbet kell tennie, ahhoz, hogy ismét bűvkörébe vonja a srácot, mint gondolná… Ő egy véla. Vagy fél véla, vagy mi. Akármi is legyen, fényévekre állok tőle szépségben. És bármennyire is fájó, ezt be kell ismernem önmagamnak. Akármennyire is visszatetsző, sőt szánalmas legyen én számomra, mind fensőbbséges modora, mind teátrális bája. De a fiúkat, egyszerűen ez vonzza…

Ahogy lassan megfordul, kezem mintha önmagától ökölbe szorulna. felkészülök a harcra, felkészülök, hogy talán sértett büszkeségének elégtételt fog követelni. Ehelyett üres közömbösség villan a vízkék szemekben. Sőt, talán inkább a lemondó fáradtság. Mint mikor az embernek elege lesz a világból és azt kívánja, bárcsak megtehetné, hogy elszökik. Éppen olyan, mint Ben tekintete.  És ez a felfedezés valahogy mélyebb sebet ejt bennem, mint bármi más. Talán ők, a sors fintorának köszönhetően, most mégis egy tóban eveznek. És a félelem, ahogy ezt felismerem furcsa érzést hoz magával; féltékenységet. Nem, sosem fogom megengedni, hogy ez a lány, még az eddiginél is nagyobb szakadékot fektessen közénk. De ez ismételten csak olyan dolog, amiben nem én döntök. Ben őt akarta, nem engem, és ez a tény igenis elszomorít.

- Valld be! – Mondom halkan, én is felvéve Yvette közömbösségét, kiiktatva magamból a dühöt, ami eddig táplált. - Mondd el! Mondd el, mit jelentett ő neked? Hagy értsem meg, miért tetted, amit tettél? Miért döfted végül, mégis hátba? Hagytad ott, mint barátot? Neki ennél sokkal többet jelentettél. – Most már csak magyarázatra vágyom. Racionális és elhihető érvekre, miért kell az embernek így cselekednie. – A védelmedre vágyott, talán még számított is rá, de összezavartad és elhagytad. Bizonyára nyomós indokod volt erre. Azt gondolod, ostoba vagyok. Hát tessék Yvette, ostoba vagyok, magyarázd meg, mert én tényleg nem értem!

 (http://kepfeltoltes.hu/120709/yvdaki_www.kepfeltoltes.hu_.png) (http://www.youtube.com/watch?v=BTCrpCCiouc)






Bejött a számításom. Hisz a viselkedésem ezen kissé másfajta formája meglepné a lányt. Már nem hadakozik oly elszántan ellenem. Sőt, mintha készségesebb is lenne, vagy tévednék? Más esetben összefűzném a karom magam előtt várakozóan, ám most nem teszem. Több eszem van annál, mintsem elutasító viselkedési formával zavarjam meg a másik amúgy sem túl tiszta fejét. A látási mód sokat ad. A kérdés csak az, mennyire sokat?
Kivárom a szavait. Nehezen jönnek. Ez tetszik, na nem az erőlködés, hanem a tény, hogy elgondolkodott. Talán egy percre belegondolt a másik oldalba is, talán magát képzelte a helyembe, mit is tehetne. Talán rádöbbent, nem csak egy fél a mocskos, minden téren, hanem valahol mindkettőt érte folt, ahogy felcsapódott a sár.
De vajon tényleg így is van?
Valld be… mondd el mit jelentett ő neked?
Mély levegőt veszek. El akarom ezt neki mondani? El tudom egyáltalán mondani? Hisz a megfogalmazás még saját magam számára sem megy igazán. Hogy teljesítsek egy ilyen kérést…?
Márpedig  érzem, addig nem fog leszállni rólam, amíg meg nem kapja, amit akar. A gond csak ott van, hogy ez esetben örökké a nyakamon lesz.
S mintha kínozna. Mintha élvezné, folytatja.
Hátbadöfted… otthagytad, mint barátot. Pedig neki többet jelentettél.
Legszívesebben felüvöltenék, és zokogással vegyes nevetéssel nyögném ki, hogy igen pont ez [/i] volt a baj!
A védelmedre vágyott… összezavartad, elhagytad. Nyomós indokod volt… a védelmedre vágyott, a védelmedre. A bizalmadra…
A francba is!
Lehunyom a szemem, és előttem peregnek a képek… meg kellene szólalnom, de képtelennek érzem magam erre. Mintha ez a lány oly sokakkal együtt megint egy tőrt döfne belém, és készséggel csavargatná, holott közben mentegetőzve mondogatja, csak segíteni akar.
- Nem tudom elmondani… -
Összeszorítom a szám, az ajkamba harapok. Olyan erősen, hogy fel se tűnik ez a fájdalom. Mindössze a vér enyhe vasas ízért érzem meg a számban. Lehajolok a dobozért, a kezemben forgatom, ezzel is némi időt nyerve.
- Nem vagy ostoba. Sosem állítottam ezt. Csak… nem voltál ott. Nem tudod, nem láttad. Még én se tudom igazán, pedig velem történt mindez… -
Enyhe nevetésbe fúl el a mondatom, ahogy a hisztérikus fejfájás egyre jobban kezd gyötörni. Kezem a fejemhez emelem, egy percig szorítom rá, erősen lehunyt szemekkel. Persze, nem enyhül.
- Nézd, ha valaha is össze tudom foglalni, akkor sem itt és még inkább nem így. Ha tényleg kíváncsi vagy a történetemre, ami nem csak Benhez kötődik de hatással volt a vele való kapcsolatomra is, és sokkal mélyebbre nyúlik vissza, akkor keress meg. –
Felpillantok rá, keményen. Fáradt vagyok, és ezt most igazán neki köszönhetem.
- Ebben az esetben viszont légy pártatlan, ha tudsz. Mindössze erre kérlek. –
Na meg arra, hogy ne támadjon így le, mert ez azért elég vérlázító volt. Nem mintha zavarna, csak akivel ilyen dologról beszélnek, azt nem egy diákoktól zsúfolt helyen, és nem egy folyosó kellős közepén kellene. Ezt talán ő is beláthatja.
- Ezt pedig addig tartsd meg, kérlek. - nyújtom felé a dobozt. Jószándékkal, fehér zászlóként. Átmenetileg talán elástuk a csatabárdot, de hát ki tudja, mikor is lesz a következő menet.
Részemtől ezzel végeztünk. Várok még, hátha egyszerűen beleegyezik, vagy ha nem akkor kínomba már nem tudok mit csinálni. Egyszerűen és szimplán ott hagyom, hisz van még jobb dolgom is.

Yvette Delacour

- Nem tudom elmondani…
…

- Akkor talán Te vagy az ostoba. – Mondom mindenféle él nélkül, majd lenézek a felém nyújtott dobozra. De magam előtt összefűzött karjaimat nem mozdítom meg. – Ezt nem veszem el. Már mondtam. Te se akarhatod még egyszer a hátadba kapni. Másodjára erősebbet dobok. És… igenis ott voltam. Jelentéktelen vagyok a szemedben, nem láthattál, nem gondolhattad, hogy valaha számítani fogok. De már akkor is jó barátja voltam Bennek. Valaki, aki mindenféle érdekek nélkül, egyszerűen csak meghallgatta. És cserébe nem várt semmit. Mostanáig. Igen. Én elmerem mondani, mit is jelent nekem. Jelen pillanatban: Mindent, amire vágyok.
Csak légy őszinte önmagadhoz. Merd bevallani, mit is jelentett. És, ha tiszta fejjel, jó indokokkal és kellő alázattal közelítesz felé, talán meghallgat. Én ugyan nem tenném, de nem ő vagyok. És neki mást, többet jelentettél, mint, amit én valaha is fogok. Igen. Még azt is képes vagyok bevallani, hogy bár fényévek választanak el minket egymástól, és Ben életében is más helyet töltünk be, talán más-más időben, de attól még legyőztél. – Hagyom elmenni. Nem érdekel. Újabb csata, újabb veszteség? Yvette Delacour mindig is szebb volt, és szebb is lesz nálam. Ha próbálkozik, erősen próbálkozik, talán Ben enged neki, és előröl, kezdhetik… vagy újra kezdhetik. Nem az én dolgom dönteni. - Viszont előre szólok, hogy én, nem akarlak a közelében tudni. Önmagad után, én leszek a legnagyobb ellenséged ebben az egész Ben cécóban.  

Szóval vértezd föl magad Haldokló Napsugár! Mert utállak. És bizony eljön az az idő, amikor rájössz, hogy én mennyit is érek…