Roxfort RPG

Az alagsorban minden sötét, és legszívesebben nem is nyúl az ember semmihez.
Ám beljebb...
Ablak hiányában a falikarok meleg fénye világítja be az egész helyiséget - mára már szinte rá sem lehet ismerni Piton professzor régi tantermére -, a falak mentén alacsony bájitalhozzávalós szekrények, fölöttük könyvespolcok és tárlók sorakoznak. Az üstöket az asztalok mellett lehet felállítani a kijelölt helyeken. A tanári asztal egy bő arasznyi magas pódiumon áll a diákok egyszemélyes "padlapos-ülőhelyeivel" szemben.
Az órák előtt és után mindig tisztaság és rendezettség uralkodik a teremben, s a pince dohos szagán kívül itt mindig érezhető a levegőben némi fém- és nedves földszag. Pedig a padló kőburkolatos...

   Tavaly megtanulhatták a kondicionáló kivonat (doppingszernek nem minősülő, alacsony hatásfokú, a szervezetre mégis frissítően ható főzet) elkészítését. Most a birtokba vett tudásukat felhasználva receptből kell előállítaniuk a meghűlés elleni mixtúrát.
   Ajánlatos előkeresniük a tavalyi jegyzeteiket.
   Tanári segítséget a receptben olvasható instrukciókon kívül nem kapnak. Önálló munkát várok el önöktől, így csak remélni tudom, hogy mindenki saját erőből dolgozik, nem másol, és nem vesz igénybe egyéb segédeszközöket a feladat megoldásához.
   90 perc áll a rendelkezésükre. Ha elkészültek, töltsenek meg egy kritályfiolát (figyelem, a bájital a főzés utáni tizenkét órában kizárólag kristályfiolában tárolandó, máskülönben hatását veszti) a szerrel, és tegyék a mintákat a tanári asztalon lévő faállványzatba!
   A munkájukat a következő bájitaltan óráig leellenőrzöm, az érdemjegyeiket a főzetük minőségétől függően ítélem meg önöknek.

A recept:

     3 marék aprított feketekocsor
     1,5 pint befőzött karvalytokály
     2 db lehetőleg 1 arasznál kisebb bronzág
     2 szem az ördögcérna terméséből (vigyázat, mérgező, érintés után ajánlatos az alapos kézmosás)
     11 kis mérőkanálnyi Stahltum fraucum (a kocsonyás állagúból, ne a tejszerűből!)

   Ez az egyetlen ismert bájital, melynél nem számít az alapanyagok hozzáadásának sorrendje, azonban a mértékek betartása fokozott figyelmet követel. A kelleténél egy cseppel több karvalytokály, s a főzetüket kidobásra ítélik.
   Figyeljenek továbbá a mérgező ördögcérnára – a bogyók levének kipréselését lehetőleg acélkés pengéjével vagy fertőtlenített pléhlappal végezzék! Utána mindig mossanak kezet! A kocsor semlegesíti az ördögcérna mérgeit, de ha túlzásba viszik a fraucum hozzáadott mennyiségét, akkor a termésekből kinyert nedvek hígulnak használhatatlan állapotúra.

---

   Alta Adolée, a kora reneszánszkori medimágus-botanikus fejlesztette ki a ritka dögvirágok (Aval stapelia) növekedésének felgyorsítására a róla elnevezett Adolée keveréket. Ez egy víz alapú elixír, kimondottan a fent nevezett haszonnövények számára, ezen kívül jó tulajdonságai közé sorolandó még, hogy kimarja a kártékony penészcserjét a tűzbab körül, és érdekessége, hogyha tejbe adagoljuk, s így kínáljuk fel az orrontó furkásznak, az állat jelentősen hamarabb szoktatható kézhez, mint a szer nélkül.  
   Az Adolée főzetet kell elkészíteniük 60 perc leforgása alatt. Ez kevés idő, azt jelenti, hogy nincs helye a bizonytalankodásnak vagy a hibáknak. Azonban használhatják a Leghatóbb ördöngös italoc c. művet segítségül, amit a tárlószekrény melletti polcon találnak (3 példányban). Minden egyéb segítség csalásnak minősül, amiért számíthatnak pontlevonásra, illetve az érdemjegyük romlására (a csalás mértékétől függően). Ha elkészültek, töltsenek meg egy fiolát a szerrel, és tegyék a mintákat a tanári asztalon lévő faállványzatba!
   A munkájukat a következő bájitaltan óráig leellenőrzöm, az érdemjegyeiket a főzetük minőségétől függően ítélem meg önöknek.

A recept:

     Fél kondér víz
     3 uncia tűzőn pörkölt koplokár
     Annyi savanyú recerke, melytől a főzet halványbarna színt ölt
     1 kis maréknyi kopasz fülfű (ez a szer kellemetlen szaga ellen javallott)
     15 csepp kökényburtoly-párlat
     5 uncia (mozsárral) porrá tört törökláva
     Annyi galambvér, melytől a szer visszanyeri a korábbi halványbarna színét

   A receptben leírtak sorrendje fontos, ha bármely lépés kimarad, utólag nem pótolható (a hiányos szertől a dögvirágok növekedése visszamaradhat, a szárak és levelek satnyák lesznek, de ha a hozzávalók sorrendjét megbontják, a növények az első öntözés után elfonnyadnak). Forralják fel a vizet, és ügyeljenek az előírt mértékek betartására! A főzet gyakran váltja a színét, ez ne bizonytalanítsa el önöket addig, míg a recerke és a galambvér hozzáadása után helyesen fel nem veszi a megkívánt halványbarna tónust. A kopasz fülfű elhagyásával vizeletszagú keveréket kapnak, ám ez nem befolyásolja sem a hatást, sem az érdemjegyüket. Ajánlott a vastagtalpú porcelán mozsarakat használniuk, ez porítja a leghatékonyabban a töröklávát.

---

---

Bájitaltan


Basszus, basszus, basszus… Kicsit későn keltem a mai nap… Amit egyébként nem is csodálok, hiszen az előző este igen ütősre sikeredett. Egyre jobban megy a lágnyelv whiskeyt utánzó lötyi elkészítése, leszámítva, hogy az íze borzalmas… Viszont a hatása jó, de még milyen jó. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy a többiek miképp vészelték át az estét és a mai reggelt, de az tény, hogy nekem igen csak zsong a fejem, ami azért is írtó kellemetlen, mert a kedvenc órám fog következni. Bizony, az… Bájitaltan.
Alig várom minden alkalommal, hogy elérkezzen ez az óra, hiszen mit sem változtam az évek folyamán… még mindig ez számomra a nyerő tantárgy. És ilyenkor legalább nem befolyásolnak azok a változások, amelyek az iskolában mentek végbe. Ilyenkor kikapcsolódom, csak a feladatra koncentrálok és kilépek a megszokott mókuskerékből.
Gyorsan fel is pattantam, ki az ágyból zuhany, fogmosás, egy kis gyógynövényes szájvíz, hogy a kísérleti szutyok maradék ízét is kiírtsa a számból. Talár fel, táska a kézbe és sipirc a bájitaltan terem felé.
Kopogok, majd be is zuhanok az ajtón… kicsit nagy volt a lendület. Nem érkeztem utolsónak, de majdnem.

 - Jó reggelt. - köszönök mosolyogva a profnak...

Levágódom a szokásos helyemre, majd figyelő tekintetemet Foley profra szegezem. Kiadja az ukászt és mehet is a menet.

Még kicsikét kótyagos vagyok, de azért felfogom, hogy egy növény növesztő szert kell csinálnunk. Elsőként pattanok a szekrényhez, és veszem le a polcról a Leghatóbb ördöngös italoc című könyvet. Sietve fellapozom, és átfutom a szememmel az elkészítés módját. Több sem kell, bájitalra fel.

Első lépésként felteszek fél kondér vizet forrni, majd amíg a H2O a megfelelő hőmérsékletet eléri, még egyszer átfutom a listát és a sorrendet.
-   Tehát… - motyogok félhangosan. - 3 uncia tűzőn pörkölt koplokár. Vajon merre is lehet a kis bőrzacskó, melyben ezeket a furcsa, igazából kávészemekre hasonlító bogyókat tartom. – morgok tovább.

Aztán meglelem, míg a víz melegszik, kimérem a 3 unciát és egy másik lángon megpörkölöm. Korábban még nem csináltam ilyet, hát fogalmam sem volt, hogy mikor jó… Mikor a tűz felé tettem, még barna színűk volt, majd elkezdett fehéredni, végül egy furcsa sárgás-karamell színt vett fel… Volt egy olyan megérzésem, hogy most lesz jó. Le is vettem a tűzről és félre tettem egy petri csészében.
-   Jöhet a következő… Ja igen a recerke… savanyú recerke…  - mormolok tovább.

Viszont, még nem tudom ebből mennyi kell, úgyhogy csak leteszem a pörkölt cuccos mellé…
-   Nézzük tovább. Kis maréknyi kopasz fülfű, meg is van. – újabb csésze. – Kökényburtoly párlat. - Még jó, hogy legutóbb beszereztem belőle 4 fiolát, akkor még nem tudtam minek. Ezt is a fülfű mellé helyezem. – Török lárva. – undorító kis fehér lárvák, amik amíg élnek folyamatosan borsot törnek az ember orra alá, de ha már elpusztultak és kiszáradtak… akkor vannak ám hasznunkra. Apró barnás színű hengerekké töppednek szárítás után, s így már használhatóvá válnak bármilyen bájital elkészítéséhez. Ezt is kimérem, majd mozsárban porrá őrölöm és maradhat is benne, hiszen már csak a galambvér kell.

Akkor kezdjünk is neki az igazi kihívásnak, hiszen a hozzávalókat minden béna össze tudja készíteni, de csak ezután jön a művészet.
A víz forr… Mehet bele a koplokár. Bele ejtettem a pici, aranyszín golyócskákat, amelyek furcsa táncot kezdtek járni a vízben, majd kipukkadtak és a folyadékot mézszínűre változtatták. Jöhet a recerke… Ebből pont annyi, hogy barnás legyen a lötyi. Hát lássuk.
Először csak egy késhegynyit tettem a zöldes színű lencsére hasonlító korongokból… épp csak bár darabot, de ez mit sem változtatott a főzet színén, hát még ugyanannyit hozzá adtam, amitől mintha sötétedett volna a folyadék. Még párat… 1-2-3 majd hirtelen kicsit felzavarosodott az anyag és bebarnult. Sínen vagyok… Akkor most mi is jön.

Ja igen a fülfű… Kicsit elbambulhattam, mert véletlen a kökényburtoly párlat üvegcséjét fogtam meg, s mint aki teljes delej alatt áll adtam hozzá a megfelelő mennyiséget… Mire feleszméltem, már késő volt. Kihagytam a füvet. Ó én marha… Kellett nekem annyit tesztelnem előző este.
Letettem az üvegcsét és homlokon csaptam magam, mire a teremben lévő emberek felkapták a fejüket, hogy ezzel meg mi a szösz történt, csak nem szúnyogot látott. De nem, csak ügyesen eltolt egy bájitalt.
Iszonyatosan mérges lettem magamra, hogy ezt kifelejtettem, és már ki sem javíthatom a hibámat, mert nem lehet változtatni a sorrenden.

Hát ez szép volt, gratulálok magamnak.
Na jó, összekaptam magam gyorsan és a következő lépésre koncentráltam. Jöhetnek a lárvák. Mielőtt beleszórtam volna, nézegettem még kicsit a főzetet, amely időközben pirosas- zöld színre váltott… Igazából elég gusztustalan volt, még szerencse, hogy nem kell meginnunk. Belehintettem a lárvákat, és vártam a hatást. A forrás miatt szépen elkeveredtek a hozzávalók és ismételten aranyszínt vett fel a keverék.
Már csak a galambvér van hátra. De előtte még forralni kell kicsit, hát lecsüccsentem a székemre és vártam, hogy apró gyöngyöző buborékok jelenjenek meg a felszínen. Közben rápillantottam az órámra… Már csak 10 perc volt hátra a megadott időből. Vajon a többiek, hogy állhatnak.
Lopva körbe tekintettem a termen… Láttam idegesen kapkodó embereket, olyat, akinek a ruháját égésfoltok díszítették, esetlegesen néhány hozzávaló kifolyt leve. Volt aki nagyon akkurátusan, lassan dolgozott, lehetett látni, hogy elégedett magával. Majd visszatértem a saját kondéromhoz és elkezdtem bele csorgatni a galambvért. Először csak egy kicsit, de nem történt változás, majd még … és még … és még… Kb másfél decinyi vért önthettem bele, mikor elkezdett változni a színe, először zöldbe hajlott, majd kékbe végül felvette a megfelelő barna színt.
Forraltam még pár percig, csak amíg minden tökéletesen el nem keveredett, majd az orrfacsaró szagú folyadékot a megfelelő edénybe töltöttem, és elhelyeztem a kijelölt helyre… Csak reménykedni tudtam, hogy a katasztrofálisan indult reggelem, és az egyik hozzávaló elhagyásán felül egyéb hibát nem követtem el.
Visszasétáltam a helyemre, elpakoltam, megtisztítottam az eszközeimet, majd vártam, hogy mi lesz a következő lépés… ha már mindenki kész…

Vége lett az órának, kisétáltam az ajtón, majd a park felé vettem az irányt, hogy kiszellőztessem az orromból a tipikusan fiú illemhely szagát…
Fúj… borzasztó…

Bájitaltan - 5. évfolyam



Egyik évfolyam és egyben háztársával érkezik a terem bejárata elé, másik háztársa valószínűleg loholt utánuk mert amint az ajtóhoz érnek, szinte bevágódik közéjük. Annyi esze sem volt, hogy utánuk szóljon, megálltak volna, hogy bevárják. Ilyenkor szokta azt mondani, aki hülye magára vessen.
Végignéz lihegő háztársán, lemondóan megcsóválja fejét, majd elsőként lép be a terembe. Griffendélesek, Hugrabugosok... sóhajt, utálja a vegyes órát. Nincs mit tenni, a bájitaltant túlságosan szereti ahhoz, hogy csak úgy kiforduljon a teremből. Majdcsak meglesznek, ha mindenki nyugton marad és nem kezdi el a hősködés, a poénkodást a felesleges beszélgetést.
- Sejthettem volna. - Szól hátra válla fölött, majd tekintetét végighordozza az üres asztalokon és kiválaszt egyet. A tanárnak elmormol valami köszönésfélét, elhaladva asztala előtt. Megáll egy félreeső munkaasztalnál, pont egy Hollóhátas csoport mellett. Nem véletlenül.
Ez már nem az első évfolyam, hogy padokban görnyedve körmöljék a tanagyagot és a különféle eljárásokat. Kőkemény gyakorlati óra folyik. Leteszi finom anyagú bőrtáskáját az asztal mellé, két tenyerével rátámaszkodik az asztal szélére és felváltva végignéz két háztársán. Arcán halvány aggodalom suhan át úgy három másodpercenként. Eddig is együtt dolgoztak, de a társak teljesítménye erősen hullámzó volt.
- Nem fogtok bénázni, remélem. - A bájitaltan nem könnyű, de ez nem jogosít fel senkit arra, hogy sokat hibázzon. A korábbi esetekből okulva távolabb áll tőlük, nehogy belecsapódjon valami az ő főzetébe és tulajdonképpen elkerülje az egyéb baleseteket is.
Néhány perces várakozás után, amit Zane tankönyve lapozásával tölt, elkezdődik az óra. Egy gyors mozdulattal összezárja a könyvet és leteszi. A mai tananyag is érdekes, ahogy jobban belemélyülnek, Adolée főzet. Valahol hallotta ezt a nevet, esetleg olvasta a nevét, de eddig nem tudta mire lehet használni. Maga a név nem keltette fel érdeklődését ezért nem olvasott utána részletesen. Most majd megteszi. Figyelmesen hallgatja a professzor szavait és szemeit összébb szűkítve szokás szerint gondosan elolvassa a folyamatosan táblára kerülő információkat magáról a főzetről és egy rövidebb ismertetőt a hozzávalókról. Figyelni kell a megfelelő mennyigére és a sorrendre. Semmi újat nem mond ezzel.
Amint kész van és rögzíti agyában, ellép az asztaltól, hogy a szekrényhez menjen egy Leghatóbb ördöngös italoc c. példányért. Nem sok van belőle, sietnie kell. A megszerzett példánnyal visszasétál asztalához és kihajtva a megfelelő oldalon leteszi magával szembe. Ne ő tekerje ki nyakát olvasás közben. Különben is idegesítő, ha folyton el kell lépni, hogy elolvassa a receptet a másik kettő oldja meg a problémáját.
- Nézhetitek, de ne zavarjatok. - Ennyi segítséget ad nekik. És annyit, hogy nem rakta teljesen maga elé a könyvet, idegesítené, ha folyton beállnának mellé olvasni. A beszélgetést innentől beszünteti és a főzetre koncentrál. Minél jobban kell sikerülnie.
Mivel nem sok ideje van rá, mozdulatai gyorsabbak. Felállítja az üstjét, előveszi mérőeszközeit és természetesen finom, vékony bőrkesztyűjét. Nem dolgozik csupasz kézzel. A könyv mellett az alapanyagokat is idehozta, nem kell kétszer mennie. A receptben található sorrendben teszi le őket maga elé, mindegyiket nyitott szájjal. Belenéz ismét a könyvbe és rátér az első lépésre. Fél kondér vizet kell forralni ...  Felemeli kondérját, megnézi a belső vonalkázást és elkezdi megtölteni vízzel. Pont a feléhez ér, mikor elemeli a mérőedényt.
Felteszi az egészet a tűzre és elolvassa a következő lépést. 3 uncia tűzőn pörkölt koplokár Ez eddig rendben, csak hogy a koplokárt nincs megpörkölve. Szája széle megrándul, körbenéz,  mások hol tartanak. Sehol a vizet mérik, vagy a receptet értelmezik. Mire kiméri a 3 unciát, eszébe jut, hogy az övén kívül van még három állvány és tűz, egy legalábbis biztos használaton kívüli. Elégedett mosollyal arcán lép oda háztársához és igénybe veszi apró lángját.
- Neked úgysem kell... ahogy látom, nekem viszont szükségem van rá. - Amíg pörköli a 3 uncia koplokárt, néha üstje felé pillant, forr-e a víz, majd a receptet fejtő háztársára pillant. Szánja, amiért még mindig az első lépésnél tart. A kész alapanyaggal visszalép saját helyére és leteszi az üst mellé. Belenéz a receptbe. Várakozás alatt dolgozhat előre, pl.: beleméri a mozsárba a 5 uncia török lávát és finom porrá töri. A láva apró, vöröses-feketés darabokból áll és kellemetlenül kemény, hegyes. Ujjaival kénytelen finoman tartani, ügyelve arra, nehogy rászorítsa őket. A víz közben felforrni látszik.
Fokozatosan beleszórja a 3 uncia koplokárt és a recept előírása szerint fél percig keveri amíg fel nem olvad és halványan be nem színeződik a víz. Ha ez megvan, beleteszi a savanyú recerkét. A növény külsőleg semmi extra kinézete nincs, ám a szaga intenzív. Amint orrához emeli, összerándul a nyelve, ez a növény ízre biztos ehetetlenül savanyú, vagy intenzív ízű lehet. Gyorsan elhúzza orrától és inkább a feladatra koncentrál.
A víz színének halványbarnává kell válnia, nincs más hátra mint kivárni. Annyit tesz bele, amitől eléri a kívánt színt.
Berogyasztja térdeit és megvizsgálja oldalról is, fentről is. Mindenhonnan nézve világosbarna, tehát elvileg jó. A Recept szerint egy kis marék kopasz fülfűt kell beleszórni, sűrű kevergetés közben. Figyeli az óráját, letelt-e már az öt perc. Ezalatt kell háromszor megkevernie. Két keverésen már túl van, a harmadikat pedig most végzi el. Nincs más hátra, kiméri a kis maréknyi  fülfűt. Ez a legegyszerűbb, mert a növény pont úgy néz ki mint a szárított kapor. Besaccolja mennyi lehet egy kis maréknyi és folytonos kevergetés közben beleszórja a főzetbe. A percek teltével a kellemetlen szag kezd elmúlni. Megnyugtató, hogy mire képes a precizitás és a bájitalok iránti érdeklődés, már-már rajongás. Szépen halad a főzettel mikor hirtelen egy erős lökést érez és majdnem egyensúlyát veszti. Villámokat szóró tekintettel fordul hátra.
- Te szerencsétlen, nem tudsz figyelni? - Csattan fel hirtelen, miután egyik Hollóhátas évfolyamtársa akkorát ugrott hátra, hogy nekiütközött. Zane kénytelen volt előre lépni és az asztalba kapaszkodni, hogy ne verje le üstjét. Nem sokon múlott. Csúnya átkozódás lett volna, így csak belekapaszkodik a fiú talárjába és lök rajta egyet, hogy gond nélkül visszataláljon saját asztalához. Az sem érdekli, hogy a Hollóhátas főzete, üstje és állványa a földön hever, szétfolyva, sisteregve. Szikrázik és habzik, valamit nagyon elronthatott, valószínűleg azért ugrott hátra, hogy ne égesse meg a felrobbant főzet. Nem nézi túl sokáig, mert várja saját munkája. Néhány gyors mozdulattal végigsepri talárját és egy nem túl kedves szó elmorgása után ismét visszaáll üstje mellé aminek szerencséjére nem lett baja.
Belenéz a receptbe. Megvan a fülfű, jöhet a 15 csepp kökényburtoly-párlat.  Zavaró ez a bűz, ami a teremben szétárad. Van mindenféle szag, ember legyen aki beazonosítja őket. Olykor ott tart, hogy orrához nyomja talárja ujját és nagyokat nyel.
A kökényburtoly-párlat fiolában van, kékes-vöröses színű folyadék. Leveszi a dugóját és néhány legyező mozdulatot tesz az fiola szája felett, hogy szagmintát vehessen. Nem fog közvetlen beleszagolni, nincs hangulata a meglepetésekhez. Megkeveri a főzetet, majd elkezdi belecsepegtetni a párlatot magában számolva a cseppeket. A recept szerint nem lehet megszakítani a folyamatot, és a cseppek között nagyjából ugyan annyi időnek kell eltelnie. Erősen oda kell koncentrálnia.
A 15. csepp után várnia kell fél percet amíg újra felforr, majd két percig folyamatosan keverni az óramutató járásával megegyezően, majd fél percig az ellenkező irányban. A következő lépést fejből tudja, mert már rég összetörte a lávát. Annyi dolga van csupán, hogy beleszórja az időközben megváltozott színű főzetbe. Elvileg ez normális... vagy mégsem? Ebben nem biztos, csak reméli. Törökláva. Beleszórja a finom port és beállítja a jelző órát húsz percre. Addig kell megfőznie, ötpercenként egyet kavarva rajta.
Várakozását nem tölti haszontalanul, elpakol maga körül, visszacsomagolja az alapanyagokat és összerendezi őket. Megtisztítja a mozsarat és a mérleget. Néha átpillant háztársaihoz, az egyiknek sárga színű a főzete a másiknak viszont pont olyan, amilyen neki volt egy lépéssel előbb. Biccent neki.
A maradék időben leírja magának a receptet és a többi hasznos információt. Az ötpercenkénti keverést betartja, húsz perc elteltével pedig előveszi a galambvért tartalmazó fiolát. Annyi cseppet amennyitől visszanyeri halványbarna színét. Most derül ki minden. Kezében a fiola és az üst felé hajol. Bele kell cseppentetni, nem sok választása van. Lassan megbillenti, mire egymás után csepegni kezd a vér egyenesen a főzetbe. Egy... kettő... három... négy... Kezd változni a színe... öt... Barna...hat... Világosbarna... hé... Nem, nincs hét. Visszaemeli és ráteszi a dugót. Halványbarna akármelyik szögből nézi. Két percet kell várnia, hogy leszedhesse a főzetet a tűzről. Az órából sincs sok hátra. Előveszi azt a fiolát amibe majd kitölti.
A főzet elkészül, kiméri a beadandó adagot és parafadugóval lezárja. A fiola átmelegszik egy szempillantás alatt, de a kesztyű megvédi a kezét. Kiviszi az asztalhoz és belehelyezi a nevével, évfolyamával és házával ellátott fiolát a  tartóba. Visszasétál asztalához, hogy elpakolja a maradék holmiját és eszközeit. Ahogy látja a többiek is lassan befejezik a főzést.
Senkit nem vár meg, háztársának csak biccent, hogy majd találkoznak később, odakint és magához véve táskáját elhagyja a termet. Éhes, arról nem beszélve, hogy át kell öltöznie. Ilyen bűzzel maga körül nem mehet sehova. A gyomra fordul fel.

Meglehetősen későn kelek ki az ágyból, s csak amikor az órámra nézek válik számomra biztossá, hogy ma is rohanni fogok, ráadásul bájitaltanra… Az ágyból felpattanva kapkodva elkezdem összeszedni a ruháimat, majd az ágyra szórom őket, eztán az órához szükségesnek tartott dolgaimat szórom a táskámba. Amikor úgy érzem, hogy mindent sikeresen összegyűjtöttem felöltözök, s szapora léptekkel elindulok a terem irányába.
Ha jól sejtem nem nyújthatok túl szép látványt, hiszen a ruháimat, mintha egy kutya szájából tépték volna ki, nem igénytelen koszos, hanem gyűrött, mintha azon aludtam volna, s valóban így történt. A szemeim olyan táskásak, hogy csak az nem mondja meg, hogy én bizony éjszakáztam, aki hozzám hasonló módon járt el, s most velem együtt még álmos bódulatában siet az órára.
Hála istennek a teremhez még idejében odaérek, egy nagy levegőt veszek, majd fújok egy nagyot, meghúzogatom a taláromat, hogy legalább valamilyen formája legyen, majd belépek. Lassan leszegett fejjel haladok a professzor felé, talán a sors iróniája, hogy az általában megszokott helyemhez, csak úgy jutok el, ha elhaladok előtte.
Talán ő is tudja, hogy miféle „tisztelettel” adózok az órája iránt, ami nem személye miatt van sokkal inkább azért, mert nem tudott megfogni a tantárgy maga. Ennek a mérhetetlen nagy érdeklődésemnek köszönhetően az ilyen vizsgákra vadul fohászkodva érkezek, szinte esdekelve a minimum jegyért… Amint elérem a professzort felnézek, a raszta fürtök közül, s egy enyhe főbiccentés kíséretében üdvözlöm.

- Jó napot professzor úr! –

Eztán kicsit megszaporázva a lépteimet, a jól megszokott hely felé veszem az irányt, s erősen a feladatra koncentrálok, ami elsőre nehéznek tűnik, s másodikra sem egyszerűbb.
Lassan előkotrom a szükséges hozzávalókat, a mérlegemet, a mozsaramat, a kondéromat, majd hozzá látok a feladathoz. Először is a kondért félig feltöltöm vízzel, s forralni kezdem, aztán magam elé veszem a többit, s a könyvet, amelytől a megváltást várom.

~ Na akkor most vagyunk bajban… Szóval, három uncia tűzőn pörkölt koplokár. Erre pedig határozottan emlékszem, azt hiszem ez ebben a kis szütyőben van ~

Ekkor előveszek egy kis zsákot, amit kinyitva mélyet szippantok bele, s a szagtól majdnem lefordulok a székről, ezért gyorsan behúzom a száját, s megrázva a fejemet, nyugtázom, hogy ez bizony nem az, amit kerestem. Ám a következő húzás talál, így gyorsan ki is mérem a három unciányi adagot, majd lángon pörkölni kezdem.

~ Na, szóval lehet, hogy akkor jó amikor olyan lesz mint a kávé és mivel az ilyen sötétbarnás feketés, így azt hiszem nekem is az lesz a legjobb, ha megvárom amíg ilyen színűre vált. Igen biztosan így lesz a legjobb. ~

Nyugtatom magamat ezzel, s eztán várom, hogy a koplokár színe elérje a szükséges színt. Amikor sikeres a kis akcióm, el is rakom az összekeverésig a mesterművemet, majd nagy mellénnyel szinte azonnal a következő pontot nézem. Ami elsőre szembe ötlik az öt uncia porrá tört törökláva, gyorsan elő is veszem, majd elkezdem kimérni az adagot, ám amikor elkezdem pontosan kimérni, valahogy sosem akar kijönni kerek egészre, így egy kissé unott arccal körbenézek, - s azon gondolattal a fejemben, hogy „ha egy kicsivel több az még bajt nem okozhat” - fogom és beledobom a mozsárba, amelyben jó alaposan porrá morzsolom a hozzávalót.
 
~ Akkor keverjük össze, ezzel már baj nem lehet. Azt hiszem, sínen vagyok! ~

Szinte már-már ki is húzom magam olyannyira büszke vagyok a teljesítményemre. Nagy mellénnyel elkezdem a hozzávalókat a forrásban lévő vízbe beletenni. Elsőnek a koplokárt, majd eztán addig rakok bele savanyú recerkét, amíg világosbarna színű nem lesz, hát persze, hogy ilyen, hiszen a világos és halvány természetesen nekem ugyan azt jelenti, dagad a mellény, nagyon dagad.
Ezután elkezdem csepegtetni a kökényburtoly-párlatot. Jól megdöntöm az üvegcsét egy-egy cseppentésnél, így úgy döntök, hogy talán elég a tizenhárom csepp is, nehogy a plusz kettőtől valami gond legyen a főzettel, aminek a szaga már így sem túl bizalomgerjesztő, de semmi gond csinálom tovább, végtére is ma bájitaltanos lábbal keltem fel így ebből rosszat nem tudok kihozni.
Beledobom a töröklávát, ami majdnem öt uncia, de hát senkinek sem lesz pont annyi… Gondolom én… S legvégül a galambvér amit addig adagolok amíg megint világos barna nem lesz a főzetem.
Az arcom a munka végére teljesen kivirul, amit még a főzetemből áradó vizeletszag sem tud letörni, amikor pedig kitöltöm a fiolába ez sem zavar. Lassan felállok az asztalomtól, s kimért léptekkel elindulok a tanári asztalhoz, hogy ott elhelyezzem a remekművemet. Az út közben veregetem a vállamat rendesen, hogy ez mennyire jó lett, ezzel tuti jó jegyet kapok, a többiek meg majd irigykednek.
Ezen magamban zajló dicshimnusz következtében észre sem veszem, hogy amikor a többieké mellé rakom a fiolámat, a színük kicsit különbözik, bár van akiétől nem, így akár még büszkébb is lehet, hogy én tudtam, jól megcsináltam. Majd ezzel a lendülettel a helyemre megyek, ahol összeszedem a felszerelésemet, s vigyorral az arcomon kisétálok a teremből… Ma senki sem törheti le a kedvemet.

Bájitaltan

Ma Bájitaltan. Mivel még bőven van időm addig, teljesen kényelmesen kezdek el készülődni. Miután felveszem a taláromat, a tükör felé veszem az irányt, hogy megigazítsam a hajamat, és a szememet is halványan kihúzzam. Itt az iskolában, nem szoktam erősen használni a szemceruzát, de a használata semmiképp sem maradhat el. Mielőtt még indulnék, megetetem Picúrt és Grace-t is, aki kivételesen nálam van, és nem úton apuékhoz, vagy visszafele hozzám. Nekik is jó lenne már írni.
- Na, legyetek jók, a gazdi órára megy.- közlöm az állatkákkal, akik valószínűleg ebből semmit nem fogtak fel, de azért még is jó volt velük közölni.
Rápillantok az órámra, s meglepődve veszem észre, hogy ezzel az egésszel elment az idő, s mindjárt elkések, amit meg ugye nem hagyhatok. Egész idáig sikerült mindig mindenhova pontosan érkeznem, így nem kezdhetem el ezt pont most.
Nagy szerencsémre a lábaim elég gyorsak ahhoz, hogy időben odaérek az órára, így egy hatalmas mosollyal az arcomon köszönök a proffnak:
- Jó reggelt!- mondom, s közben üres asztalt keresek, majd mikor találok, elfoglalom az üres helyet. Ebből a tantárgyból elég jó vagyok, mivel ha választanom kéne ezt mondanám kedvenc tantárgynak, így talán nem kell tartanom a mai óra anyagától sem.

Mikor elkezdődik az óra, érdeklődve hallgatom, hogy mi lesz a feladat, s mikor a tanár elmondja a mondandóját. Én azonnal hozzálátok a főzetnek. Előtte még gyorsan átfutom a hozzávalók listáját, hiszen anélkül semmire sem mennék.
- Először is, kell a fél kondér víz.- mormogok magam elé, s fogom a kondért, majd félig tele töltöm vízzel, és végül fel rakom a tűzre, had forrjon fel. Amíg ez melegszik, addig előkészítem a többi hozzávalót.
A listán a következő a pörkölt koplokár. Hova is tettem azt a zacskót, amiben volt? Teszem fel magamban a kérdést, s neki állok a keresésnek, ami csaknem öt percig tart. Már kezdek sikítozni, hogy nincs meg az a hülye zacsi, amikor végre megtalálom, s győzelemittasan emelem fel.
Kiveszem belőle a kis bogyókat, s azokat is fel rakom egy másik tűzre, ami úgy sem kell senkinek. Viszont ezt meddig kell pörkölni? Ezt a kérdést könnyen megoldom, mivel odamegyek a könyvekhez, és elveszek egy darabot a Leghatóbb ördöngös italok című könyvből. Nem is kell olyan sok idő mire megtalálom azt a bizonyos oldalt, amin az Adolée főzet van, s hamar ráakadok arra a részre, ahol leírja, hogy mennyi ideig kell a koplokárt pörkölni.
Négy-öt perc. Akkor még egy kicsit várok, s mikor letelik az a pár perc leveszem a tűzről a megpörkölődött hozzávalót, de hamar rájövök, hogy ezt nem vascsipesszel kellett volna, ugyanis annyira felforrósodott, hogy eldobom az egészet.
- Nagyszerű, kezdhetem előről.- mondom kedvtelenül, így ismét neki állok az egésznek. Mikor már a bogyóknak valóban megpörkölődött színűk lett, ismét leveszem őket, de most már okosabban és nem vascsipesszel, majd egy kis csészébe helyezem el a koplokárokat.
Újra a listára pillantok. Sovány recerke. Ezt a hozzávalót a koplokár mellé rakom, hiszen még fogalmam sincs arról, hogy mennyit kell beleraknom ebből, így a következőt keresem a felsorolásban, ami a kis maréknyi fülfű. Ezt is a csészébe rakom, majd előveszem a kökényburtoly-párlatot, s azt is a kis gyűjteményembe teszem.
Már csak a törökláva és a galambvér van hátra. Fogok egy vastagtalpú porcelán mozsarat, és porrá öröm a töröklávát, végül a galambvérrel együtt félre teszem.
- És most jöhet az elkészítés.- mondom saját magamnak, s ránézek a vízre. Az már javában forr, így beledobom a koplokárokat, amik valóban szépen meg lettek pörkölve. Kevergetem egy kicsit a főzetet, s nézem, ahogyan a kis bogyók lassan eltűnve a lében, szép vajszínűre festik az egészet.
Ezek után a savanyú recerkéből rakok bele egy csipetnyit, ám ez a színét csak kis mértékben sötétítette el, így rakok még bele két-három csipetet, amitől halvány barna színezést kap a löttyöm. Jó vagyok!
Most jön a kis maroknyi fülfű, ami nem tudom miért kell bele, de ekkor megcsap az az égtelen bűz, ami valószínűleg a kondérban található főzetből árad. Gyorsan belehajítom a fülfűt, ami kicsivel több, mint egy maroknyi, de ez szerintem semmit nem változtat a dolgon.
A szag pár pillanat alatt elmúlik, szerencsémre, hiszen ha tovább kellett volna azt szagolnom tuti, hogy feldobom a talpam (ami ugye nagy veszteség lenne).
Ekkor a kökényburtoly-párlatot veszem magamhoz, s elkezdem csepegtetni. Hát ebből is egy picivel több sikerül, ugyanis tizenöt helyett tizenhat csepp került a főzetembe, de már nincs mit tenni. A lötty most már narancs sárga színű lett nekem, ami nem igazából tudom, hogy vajon ez jó, vagy rossz, mert időközben valaki elcsente a könyvet.
Így abban a hitben, hogy talán ez jó lesz, folytatom a munkát. A töröklávát is beledobom a kondérba, s ezután már csak a galambvér marad hátra. Na ezt remélem nem szúrom el.
Szépen lassan öntögetem a galambvért a főzetbe, s a legnagyobb örömömre halvány barna lesz ismét, persze miután csaknem az egész üveget beleöntöttem.
Arcomra elégedettség ül ki, s már csak az maradt hátra, hogy beletöltsem egy fiolába a munkámat, és kivigyem a tanárnak. Mikor ezzel is végzek, visszamegyek a helyemre, ám hamarosan vége az órának, aminek félig-meddig örülök.
- Viszlát professzor!- köszönök el, s elégedetten távozok, mert szerintem jó lett a főzet, de ez majd az értékelésen kiderül.

Igazából a bájitaltant csak azért imádtam szerintem, mert Piton tartotta. Harmadéves koromig. Aztán jött Foley professzor, és elvesztetem minden inspirációmat. Bár lehet, hogy csak én képzelem ezt így - tavaly mindenesetre nem akadt sok lehetőségem bizonyítani, vagy amikor volt is, akkor sem igazán tudtam villogni azon a korrepen. Csoda, hogy nem kellett évet ismételnem. Azt hiszem, összességében Foley prof jó fej.
Teljesen elevenen és optimistán perdülök be a terembe, ezen az órán ugyanis mintha nem érne minket, koszos vérűeket annyi megkülönböztetés, mint máshol, és ezért kimondottan hálás vagyok. Nem mintha a légkör ettől oldottabb lenne, sőt. Mindenesetre jobb az óvatosság: a háztársaimtól kicsit távolabb tanyázok le kicsiny kondérommal, most történetesen Sydney Hathaway mellé. Dolgoztam már vele együtt, régebben, bár akkor nem nagyon váltottunk szót, ám most talán nem keltek olyan idegenszerű benyomást, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna.

Ahogy előkerülnek az instrukciók, mindenki azonnal munkához lát: megrohamozzák a hozzávalók pultját és a könyvespolcot, és hé, senkinek sem jut eszébe a világ leghasznosabb varázsigéje?
- Invito koplokár!
Az utolsó kis zsáknyi magvacska épp az egyik gőgös akárki keze elől reppen el. Gyorsan elkapom, és hátat fordítok a szekrényeknek. Hát attól még, hogy valaki aranyvérű, nincs több esze… Középre teszem a zsákocskát, egyszersmind megkínálva belőle a szomszédomat is, majd elkezdek bénázni a mérleggel. Három uncia az most két rézhenger vagy négy ólomgolyó? Egy gyors ellenőrző pillantást vetek Sydney mérlegére, és még mielőtt gyanús lenne a leskelődésem, felpakolom a tányérkákat, majd lepakolom őket, és a kis babok mehetnek is a pörkölőserpenyőbe. Azonnal elkezdenek körbe-körbe rohangálni a felhevült edényben, ami nem is csoda, én is így viselkednék, ha alám gyújtanának, de hát nincs mit tenni. Miután kellően elszenesedett a felületük, rádöbbenek, hogy még fel se tettem a vizemet forrni, így hát kínos kapkodásba kezdek. Megtöltöm a kondéromat félig a csapnál, majd felrakom a kis tüzecském fölé, melynek lángját jó nagyra állítom, hogy minél hamarabb elkészüljön. Idő előtt potyogtatom bele a pörkölt koplokárokat, amik gondolkodás nélkül süllyednek le az üst aljára, és a lé élénkvörös színűre vált.
Körülkémlelek megint, vajon ilyennek kell lennie? De hát kit is izgat? Csak egy újabb bájital, ami semmire nem jó.
A receptre nézve úgy néz ki, ismét egy varázsigével kell folytatnom, mégpedig az Invito savanyú recerkével, már csak azért is, mert őszintén szólva ezeket én képtelen vagyok megkülönböztetni egymástól, ami pedig az iskolai szekrény felcímkézését illeti, hát… Büntetőmunkások csinálják, olykor én is.

A recerkét a teljes lángon rotyogó levesembe morzsolom, mert miért ne, ezt úgyse csinálta vele senki a teremben, pedig a fincsi savanyú illata csak így jön ki igazán, blöh, rosszabb mint a romlott savanyú káposzta… Viszont valami nem nagyon van rendben, mert a kis kotyvalékom erőteljesen narancsszínű, és esze ágában sincs kifakulni, vagyis valamit elég durván elszúrhattam. Az ajkamat rágcsálva nézek fel, és kicsit dühös is leszek a kétségbeeséstől, hisz a fenébe is, a prof azért van itt, hogy segítsen, nem? Rettegő kiskutya szemekkel nézek rá, hátha veszi az adást és megkérdezi majd, hogy mi a probléma Miss Butler, de aztán inkább megpróbálom egyedül megoldani a dolgot, és lejjebb veszem a lángot a főzet alatt. Csodák csodájára a bájital,a hogy lenyugszik a felülete, kezd halványodni, és ha nem is tökéletes tejeskávé-színűre, de jelentősen halványodik – és bűzleni kezd. De nemcsak ez, hisz az egész terem megtelt már a tömény pisiszaggal. A pincékkel az a gáz, hogy nem könnyű őket kiszellőztetni… Mindenesetre gyorsan beleszórom az összetépkedett fülfüvet a levesembe, mire a szag azonnal megszűnik, kis szürke felhőben távozik, ám a szín valahogy megint más, mint kellene, gondolom. Kökényburtoly párlat... Na ezt kivételesen tudom, hogy mi! Pálinka! Odanyargalok a szeszes polchoz, és leveszem az utolsó poros palackot, majd a dugót kireppentve fogom a cseppentőt, felszívok vele egy adagot, és elkezdek csepegtetni, ám csak kb a 4. vagy a 7. cseppnél jut eszembe számolni. Inkább kevesebb lett, azt hiszem, mint több. Csak remélni tudom, hogy egy picivel több törökláva-őrlemény majd segít a dolgon. A szín egész érdekessé vált, mondhatni inkább – kavarog. Felnézve épp elkapom egy háztársam elismerőnek tűnő biccentését, mire megvetően csettintek a nyelvemmel. Engem ne dicsérgessen egy rosszindulatú aranyvérű ficsúr sem! Hátat fordítok neki, bár ez az egyetlen dolog, amit nem tanácsos tenni egy mardekárossal.

De amúgy ezt a galambvér dolgot nem értem. Most kerítenem kéne egy galambot, levágni, és kifolyatni a vérét? Már megint dilemmába ütköztem, és már kezdem unni a tanácstalanságot. Pont ezért nem szeretem a bájitaltant! Piton ugyan mindenbe belekötött, de legalább meg is mondta, mit rontok el, de Foley prof ma valamiért nem kíván kommunikálni velem!
Újfent körülnézek, ki hogy oldja meg a dolgot, de mintha a frissen tartósított galambvér itt telesen általános lenne. A végén úgy döntök, kérek kölcsön abból, amit Sydney idehozott, végül is pár csepp az egész. Bár ez gusztustalan. Komolyan, nagyon undorító. Amint a bájital halványbarna színt ölt egy kis sistergés után, lerakom a vért és azonnal kezet mosok. Hagyom a kis kondér tartalmát még rotyogni egy kicsit, közben megírom a címkét:
Miután megtöltöm a fiolát, egy tartóba teszem, és miután eltüntettem az üst tartalmát, és összeszedegetem a hozzávalókat és a kellékeket, hogy elmossam, már alig vannak a teremben. Lassú vagyok :(
Szinte utolsóként viszem ki a bájitalomat a tanár úrnak, és első dolgom, hogy még ebéd előtt egy hatalmasat zuhanyozzak, hogy eltüntessem magamról ezt a szagot...

Használhatnék csúnya szavakat, de nem fogok. Egyszerű a történet: elaludtam.
De még mennyire! Közel fél órával tovább aludtam – arra keltem, hogy valahogy túl kipihentnek érzem magam. Reggel mindig morcos vagyok, és a kezdeti tíz, tizenöt percben nem tudok megszólalni: kell az a kis idő, amíg kivánszorgok a mosdóba, fogat mosok, aztán visszamegyek felöltözni. Ha van még néhány percem, leguggolok a macskámhoz és megsimogatom párszor. Aztán elballagok reggelizni.
Persze amikor az ember elalszik, az egész rendszer csődbe megy, miden a feje tetejére áll. Szó szerint kigurultam az ágyamból és a fürdőbe vetettem magam. Fogmosás közben megfésülködtem, aztán rohantam felöltözni. Ráléptem Chesire farkára, így egy kellemes macskavinnyogás és fújás kísérte a kapkodásomat. Azt sem tudtam, milyen órám lesz, így a ládámon lévő kupacot csak úgy beleszórtam a táskámban abban reménykedve, hogy előző este összekészítettem mindent. Nagyon reménykedve benne.
Rohanás közben jutott eszembe, hogy nem is tudom, merre sietek. Megálltam egy pillanatra, aztán eszembe is jutott: bájitaltan! Ami pont a másik irányban van, szóval száznyolcvan fokos fordulat és futás tovább. A terem ajtaját szinte pont az orrom előtt csapták be, épp csak el tudtam kapni a karommal. Halkan köszöntem, alig pillantva a professzorra: nem akartam, hogy meglássa az álmosságot a szememben, bár a hirtelen lélegzetvételeim így is elárulták, hogy siettem.
Leülök a helyemre, aztán csak figyelek, hogy mit kell csinálni. Bár szeretem a bájitaltant, nem különösebben vagyok jó benne – valami kis apróságon mindig sikerül elcsúsznom. Nagyanyámtól amúgy is mást tanultam főzés területén: tipikusan az a nő volt, aki fejből dolgozott. Egy kis ez, ez kis az. Ja, hogy kimaradt a cukor? Akkor most rakjunk bele egy kis mézet, ki tudja, olyan rossz nem lehet! Na, ez meg pont nem erről szól. Mindennek meg van a maga mennyisége, a maga helye és ideje. Semmi nem random.
Rendben, akkor álljunk neki!
Ahogy olvasom a receptet, egy a lényeg: hogy minden mennyiség pontos legyen. Pont a gyengém… A sorrend hanyagolható, de azért maradjunk a felírtnál, az a biztos. Szóval, először feketekocsor kell. Ijedten pillantok a táskámra – van nekem egyáltalán olyanom!? Feltúrom, aztán jólesően felsóhajtok: elvileg itt van minden, ami kellhet. Kiveszek belőle három kis marékkal, ahogy a recept írja, beledobom az üstbe, aztán csak nézem. Elég ez? Vagy inkább sok? Ötpercnyi diskurálás után aprón megrántom a vállam – nekem ennyi hárommaroknyi. És az időm is sürget.
Másfél pint befőzött karvalytokály… huh, azt nekem kell kimérni. Előhalásztam a mérlegem, felraktam a súlyt, aztán kimértem pontosan másfél pint cseppnek megfelelő karvalytokályt. Gyorsan körbepillantottam, a többiek nem néznek-e hülyének, hogy szinte beverem a fejem a mérlegbe, annyira próbálok figyelni, de mindenki a saját munkájával volt elfoglalva. Remek, akkor most jön a… bronzág. Lemérem az egy arasznyit, aztán egy kicsit kisebbet vágok le, és ezt még egyszer. Odadobom a többihez, óvatosan, de az üstbe bele se merek nézni… nem kezdhetek el parázni most azon. Alig maradt… negyven percem? Mi az istent csináltam én eddig!?
Ördögcérna. Hú, de vonzó neve van… na, ilyenem nincs. Felpillantok, és ahogy látom, mások is a szekrény körül tolonganak, így felállok, és én is oda megyek.
-   Te is az ördögcérnát keresed? – kérdezem halkan egy lánytól. Rám pillant, bólint, aztán előre mutat: ott van az, csak ki kell várni a sorodat. Remek. Megköszönöm neki, aztán mögé állok.
Ahogy látom, ő kesztyűt használ, de mivel nekem nincs, így én csak a kezemmel foghatom meg. Tuti ettől fogok most megdögleni, de semmi gáz. Ha ez kell bele, hát ez kell. Gyorsan leszedek két kis szemet, az üstömhöz sietek, beledobom őket, aztán rohanok kezet mosni. Rájuk pillantok, de eddig semmi átváltozás, és nem is érzem, hogy rohadni kezdenék. Visszasétálok a helyemhez és folytatom a munkám.
Ó, már csak egy hozzávaló kell. Tök jó vagyok, haha. Merőkanál, meg a kocsonyás állagú barátunk… mi is ez? Fraucum? F betűs… szóval biztos jó lehet. Kimérem belőle a tizenegy mérőkanálnyit, belecsurgatom, aztán keverek egyet rajta. Hagyom egy ideig főni, addig előveszem a kristályfiolát. Csipesszel megfogom, belemerek egy kis adagnyit a gravírozott fiolába, aztán várok vele egy ideig. Körbepillantok: a többiek is nagyjából ott tartanak, mint én. Van, aki elégedetten ül a helyén, mások pedig még az utolsó lépésnél tartanak. A profhoz megyek, belerakom a tartóba a fiolát, majd visszaülök a helyemre. Úgy öt – hat perc lehet még vissza, azt pakolással töltöm. Ahogy lejárt a másfél óra, az elsők között vagyok, akik elhagyják a termet. Nem is akarok gondolni erre az egészre – biztos eszembe jutna valami, amit elrontottam.

Mondhatnám a már megszokott szöveget, mint ahogy mindenki szájából elhangzik a legtöbbször, de nem teszem, mert én nem vagyok az a fajta, aki elalszik. Így hát időben fel is keltem. Bár nem azt mondom, hogy én nem szoktam elkésni, mert igenis, megesett már velem is párszor. De most ez nem az a nap lesz, mert tudom, ma bájitaltan órám lesz, az egyik kedvencem. És én valóban az óra miatt szeretem, mert egy jót szórakozhatok magamon akkor is, ha véletlenül elrontanék valamit, netalán tán kifelejtenék egy hozzávalót a receptből. Bár ez 5 év alatt eddig csak kétszer fordult elő, az is csak akkor, amikor nem pihentem ki magam eléggé, és fáradt voltam.
Most is mondhatnám ezt, hogy eléggé fáradt voltam ahhoz, hogy az óra alatt kifelejtsek valamit - akkor legalább lesz mire fogni. Meg kicsit tartok is attól, hogy kifelejtek valamit, így hát még egy ok, amire foghatom a bénaságomat.
Elkészültem, illetve felkészültem lelkileg is az elkövetkezendő órákra, majd pár perccel később már a folyosókon találhattam magam, a bájitaltan terem felé haladva.

Be is léptem rajta, s meglepetten láttam, hogy azért már rajtam kívül voltak a teremben. Meg furcsa mód már páran el is hagyták. Így hát... gondoltam, vagy nekem járt rosszul az órám, vagy csak szimplán elnéztem.
- Jó napot, professzor! - mindenesetre a szokásos reggeli köszöntés nem maradhat el, így illő. Figyelek, hogy mi is a teendő, végül rájövök, hogy amit ma el kell készítenem, az az Adolée főzet. Valamicskét tudok már róla, így úgy érzem, könnyebb lesz elkészítenem... már ez annyival is előnyösebb, hogy csak 60 perc áll rendelkezésemre, így aztán semmiben sem bizonytalanodhatok el, s nem ronthatom el a főzetet sem. Sóhajtottam egy nagyot, s lenyugtatva magam, hozzá is kezdtem a főzethez.

Először is egy fél kondér víz... ez meg is lenne, s míg felteszem forrni, addig megkeresem a koplokárt. Szorgosan kutakodok a zsebemben, hátha megtalálom, de jobb zsebemben nincs... akkor hát a jobbikban! Igen, meg is volna. Akkor hát, kimértem a 3 unciát, majd amíg az üstben is forrt a víz, addig ezt is tűz fölé raktam, hogy megpörkölődjön. Komolyan, mintha kávészemeket sütögetnék. Amíg a tűz dolgozott, addig kikerestem a többi hozzávalót; lássuk csak: recerke, kopasz fülfű, kökényburtoly-párlat, töröklárva, és a... mi is az utolsó hozzávaló? Mindegy, ezen majd még gondolkodom, hátha eszembe jut. Még korán van, talán ezért vagyok ennyire kómás.
Egy kicsit még vártam, míg megpörkölődött a koplokár, majd beleszórtam a vízbe, bár nagyobb hatást nem keltett, csupán beszíneződött. Jó, akkor ez után már jöhet is a recerke. Mértékkel raktam belőle az üstbe, de még eléggé narancssárga színe volt, így addig, és annyit tettem belőle, míg végül fel nem vette a barna egyik halványabb árnyalatát. Kicsit kezd szaga lenni... így hát, gondolom a következő lépés a kopasz fülfű, aminek hatására eltűnik majd a kellemetlen szag... és akkor nem fogja mindenki lecsipeszelni az orrát. Ezért is 1 maréknyi kopasz fülfűt szórtam bele következő lépésként, bár ettől a színe megint csak változott, s felvett egy zöldes színt. Kissé elbizonytalanított, mintha valamit rosszul tettem volna, így hát körülnéztem, a többiek hogyan is csinálják. Bár bennük sem voltam annyira biztos, mégis segített az, hogy más már csepegtette is a kökényburtoly-párlatot. Hát persze! De lehet, hogy egy kicsit elnézhettem, mert 15 csepp helyett kicsit túlléptem a határt, s helyette 16 lett... megesik az ilyen, lassan mozdult a kezem. A töröklárvára néztem... hogy utálom. De hát ennek is bele kell mennie a főzetbe. Megint csak kimértem az 5 unciát, megfogtam a mozsarat, s porrá törtem benne a töröklárvát, amit megint csak beleszórtam a főzetbe. Újonnan megint felvett egy halványabb színt.

De most kezdhetek gondolkodni az utolsó hozzávalón. Már nincs sok időm, hogy elkészítsem, így gyorsabban kell gondolkodnom. Újra végigmormolom magamban a hozzávalókat, s megállok a harmadik hozzávalónál, a recerkénél. Az ugyebár arra volt jó, hogy felvegyen egy halványbarna karamell színt. Szóval, most megint azt kellene elérnem, hogy ilyen színt vegyen fel. Hát persze, a galambvér! Hogy sajnálom ilyenkor a galambokat...
Megint csak annyi galambvért öntöttem bele, hogy felvegye ugyanazt a színt, mint amilyen volt eredetileg.
Hát, elég lesz ide a háromnegyed siker is, nem? Legalább hozzákezdtem, végigcsináltam, és nem mondtam nemet rá. Vagy ennyi erővel tehettem volna azt is, hogy nem jövök el, de akkor meg bugyutának bizonyulnék. Megtettem még az utolsó lépést is: egy fiolába áttöltöttem a bájitalból, majd átadtam a profnak, egy címkén a nevemmel ellátva.

- Viszlát, professzor! - köszöntem el, majd ki is léptem a bájitaltan terem ajtaján, remélve, hogy nem szúrtam el a főzetet. Talán az az egy csepp nem számít annyira...

Bájitaltan - 4. évfolyam

Ezen a reggelen már mintha sejtettem volna, hogy kő kövön nem marad, határozottan idegesen ébredtem, ami egy nem túl kiadós de azért alvásnak nevezhető tevékenység után bizony elég furcsa. Már ha az én esetemet nézzük. Nem tudom, miért lehetek feldúlt aztán leesik a galleon. Hoppá...bájitaltan. Gyorsan magamra veszem az elfogadható egyenruhám, és minimálisan kihúzom a szemem, de azért egy csöppet elmaszatolom az ujjammal. Összevágom a táskámba a szükséges cuccaimat majd loholok mint akit hajt a tatár. Világéletemben utáltam a bájitaltant pedig nem is vagyok belőle olyan gyatra, állítólag értek hozzá vagy mi a szösz. Időközben megérkezem.
-Jó napot professzor!
Mondom mosolyogva, igen elméletben minden megvan hozzá hogy jól teljesítsek. Nem vagyok beszívva nem vettem be semmit még csak rá sem gyújtottam. Elképzelhetőnek tartom hogyha rágyújtottam volna több esélyem lenne de ha nem hát nem. Számat megnyalva sietek a helyem felé. Basszus! A feladat nem bonyolult de amilyen rohadt kis álmodozós vagyok elképzelhető hogy nagyon nem fogok odafigyelni és akkor ön-és közveszélyesnek is nyilváníthatnak. Lehet hogy mind jobban járnánk ha én itt ma nem főznék bájitalt. Oké nagy levegő lehiggadok, no para. Bele nem halhatok maximum, azon tudok majd vernyákolni hogy nem sikerült. De erre jobb nem is gondolni mert a végén még igazam lesz és azt most nagyon nem szeretném. A tavalyi jegyzeteim. Bakker, fogalmam sincs merre lehetnek vadul kezdek kutakodni a táskámba míg megtalálom a salátává gyűrt pergament. Enyhe tárolási nehézségeim vannak ezért néznek ki ilyen szépen, na igen valamint tavaly nem igazán a tanulásra figyeltem. Végül is megtaláltam ami nálam nem kis dolog. Neki kezdek, oké nagy levegő. Felrakom az üstöt  valamint hozzákezdek a feketekocsor felaprításához de közben egy kicsit körbenézek és rendesen belevágok az ujjamba..
- Ó, a rosseb.
Suttogom idegesen nem nagyon szoktam bénázni remélem már nem is fogok.Így kezdeni, igazán szép talán ha nem lennék zaklatott jól menne. Gyorsan a számba veszem az ujjam.
 Elkészülök, kimérem a három marékot de már ekkor akadályba ütközöm. Kis marék vagy nagy marék? Na szépen vagyunk mert az én praclim elég apró. Akkor mi a fészkes rákfenét csináljak? Idegesen csavargatom a hajamat, majd döntök. Hát akkor három Jayla marokra módosítom a receptet, mármint az én esetemben tekintve azt hogy ha minden igaz csak nekem van Jayla markom. Pontosan három marokkal szórom bele, rendben eddig sínen vagyunk. Vagyok mivel nem vallom magam skizofrénnek. Lássuk a következőt: 1,5 pint befőzött karvalytokály. Pint? Jézusmáriám most méricskélhetek. Nagy nehezen 15 perc szenvedés után kiméricskélem a másfél pintet és beleszórom az üstbe. Második hozzávaló: pipa! Ha így haladok talán elkészülök. Nagy levegőt veszek és továbblépek.
Bronzág, kettő darab és egy arasznál kisebb. Húha, megoldom előveszek két bronzágat az egyik mérete tökéletesen rendben van a másik viszont hosszabb. Nagy szenvedés árán levágok belőle egy keveset és beledobom őket az üstbe. Rendben, megy ez nem lesz itt katasztrófa, remélem. Jó, tovább két szem ördögcérna termés ez megoldható hálisten ezt nem kell méricskélni. Beleszórom a terméseket majd követve a leírást alaposan kezet mosok. Ez is kipipálva egy alkotó elem maradt már csak ki a Stahltum fraucum abból is a kocsonyás állagú és 11 kis merőkanál. Óriási levegőt veszek, ezt már csak nem rontom el! Szörnyű lenne! Kikutatom az anyagok közül a kocsonyás állagút és előveszem a kis merőkanalat, na tehát 1...2...3...4... és így egészen tizenegyig.  Nagyot sóhajtok, elkészültem öröm szívemnek. Keverek még rajta egyet és nekilátok a palackozásához. Mikor a fiolába töltöttem ráírom a nevem, a házam és az évfolyamom. Aztán összekaparom a cuccaimat és önmagamat, nem voltam se gyors se lassú még vannak a teremben de már nem olyan sokan szóval azt hiszem elfogadható teljesítményt nyújtottam. Kész! Kiviszem a tanári asztalhoz.
-Viszlát professzor!
Köszönök el és kioldalazom a bájitaltanteremből. Sikerült, igen én összehoztam és semmilyen balesetet nem okoztam az elvágott kezemen kívül. Megcsináltam!

Bájitaltan! 5.0

Mit tehet az ember, ha arra van kötelezve, hogy unalmas órákon próbáljon jópofizni unalmas tanároknak egy unalmas iskolában, mindamellett, hogy tanulnia kell a bukások elkerülése érdekében. Még szerencse, hogy a származásom miatt az iskolavezetés nem köthet bele az új iskolavezetés, így egy fokkal könnyebben tudok a többi szarságra koncentrálni mint más kevésbé jó helyzetben lévő tanulók.
Utálom a hétfőt, utálom, hogy ebéd előtt dupla bájitaltan van, melynek mire vége a szag olyan erősen beleivódik a ruhámba, hogy mehetek zuhanyozni, mert még büntetőmunkát kapnék a végén. Na meg persze nem túl jó társaságba menni abban az állapotban, mert elég hamar egyedül találja magát az ember. Ráadásul előtte pont Legendás Lények Gondozása van, aminél gyakran ott szoktam maradni egy kis pluszmunkára, néhány plusz pontra a háznak. Szerencsére Foley jó fej, és általában elnézi azt az 1-2 perc késést, bár előfordult már, hogy 10 is volt. Persze vannak napok amikor ő is bekeményít mint a többiek, úgyhogy nem nagyon érdemes túlfeszíteni a húrt, mert a végén még békatrutymót fogok pucolni büntetőmunkán.
Rohanok..
Pár perccel tovább maradtam az óra befejezte után, segítettem összeterelni és elpakolni L. tanárúrnak az órán bemutatott állatokat, s még a thesztrálokat is meg kellett etetni, ugyanis az a mamlasz Hagrid erre manapság nem képes, és nem is engedélyezett neki, így ez is Lumpslukra hárul, aki meg általában ki szokta osztani a diákok között. Nekem pedig nem árt, ha apám jót hall rólam. Mindenesetre most az üres folyosón sietek végig a padlóhoz verődő talpaim hangja mély kongó visszhangot vet az üres pincefolyosókon, azonban sietségem eredményeképp sikerül elérnem a Bájital tantermet mielőtt még becsengetnének.
- Jó napot kívánok Professzor! – köszönök oda az asztala mögött ülő professzornak, majd megfordulok, s határozott léptekkel az asztalomhoz sietek. Menet közben elhaladok jópár társam és évfolyamtársam mellett( a negyedévesek a terem másik felére csoportosulnak meglátásom szerint) azonban még így sincs olyan szerencsém, hogy saját asztallal rendelkezzek. – Csá Worthington! – köszönök oda a baromira nem kedvelt ötödéves mardekárosnak, a padtársamnak, miközben táskámból előbányászom a magammal hordott eszközeimet, s hagyom, hogy az immár megüresedett könnyű vászon lehulljon a földre.
- Na lássuk akkor – mormogok magamban, s fellapozom  Libatius Tinctor: Bájitaltan haladóknak című könyvét. – A..a.. a…a.. Alta Adolée megvan.  – Azonban legnagyobb bosszúságomra a könyv nem tartalmaz elegendő megfelelő leírást és még a receptet sem, így kénytelen vagyok a prof által megadott könyvért menni. Ami azt jelenti, hogy öt értékes perc már el is ment a 60-ból. Tehát nincs idő lazsálásra, hiszen nem én  vagyok az évfolyam bájitaltan sztárja. – Aquamenti – suttogom, s varázspálcámat az üst felé tartva, hagyom, hogy emelkedni kezdjen benne a víz szintje, miközben, s míg erre várok a legjobb képességeimet felhasználva begyújtok egy akkora lángot ami reményeim szerint bőven elegendő lesz az egész főzethez. Mikor az üst félig megtelik rálebegtetem a lángra, hogy forrhasson, s nekikezdek az elkészítés megvalósításának. A könyv szerint fontos, hogy a hozzávalókat a helyes sorrendben dobáljuk a felforrt vízbe, különben a növények halálukra fognak jutni így nem szabad elrontanom. A pörkölt koplokár-os zacskóm tartalmából az ezüst mérlegre öntök egy kicsit, majd addig addig növelem, míg végül pont három unica nem lesz. Ezt ezután az utolsó morzsáig összegyűjtöm, és az egészet a tűzön felforralt vízbe öntöm, majd egy tiszta kanál segítségével elkeverem, s rádobok néhány savanyú recerke levelet, melytől a főzet előírásszerűen halványbarna kellene legyen, azonban az enyém semmit nem változott. Éppen ezért még néhány darab levelet beledobok, s izzadó homlokomat megtörölve pillantok fel, megnézni, hogy a többiek hogy haladnak. Persze a stréberek már több mint a felét megcsinálták, én meg itt szenvedek, és még csak a színét sem tudom rendesen eltalálni. Azoban szerencsém van, s még egy csipet recerkétől, amit már csak úgy próba szerencse alapon dobtam az üstbe a lötyi barnásra szineződik. Elégedetten csattantom össze a kezem, s markolok bele a kopasz fülfűs tasakba. Pontosabban csak markolnék, ha meglenne. Azonban úgy látszik vagy nem szereztem be, vagy a ládámban hagytam, vagy valaki más vette használatba míg az előző lépésekkel szenvedtem. Felemelem a fejem, s villámló szemekkel nézek körbe, hiszen az értékes időből ez is rengeteget elvesz….  azonban nem látok senkit akinél esetleg ismerős fülfű lenne. Hiszen azt sem tudom ki vette el… ekkor pillantásom padtársamra, s főzetének alapanyagaira esik. Akár ő is lehetett a tolvaj, nem tudom. Mindenesetre nincs időm arra, hogy körbejárjam a termet, ezért kénytelen vagyok keményebb módszerekhez folyamodni. Táskámból ügyelve arra, hogy senki ne vegye észre óvatosan előhúzok egy a WVV boltjában vásárolt csalizajgépet, s az aktiválás után lábammal a terem sarka felé irányítom. A következő másodpercekben csendben ülök a helyemen, koncentrálva, s amint a masina hangos csattogás közepette elindul a tanári asztal felé, s minden diák figyelme elterelődik egy pillanatra, lecsapok, s a következő másodpercben főzetem elveszti azt az idegesítő ázott kutya szagát hála a Zanetől lopott kopasz fülfűnek. Köszi Zane örülök, hogy ilyen kedvesen kisegítettél.. mosolygok magamban. Azonban nem érek rá sokáig örömködni, az óra pörög sőt vannak olyan diákok akik már be is adták a saját példányukat, én pedig még csak a harmadik lépésnél járok. – Egy, kettő, három, tizennégy, tizenőt. – számolom az üvegcséből lassan az üstbe potyogó  kökényburtoly-párlat cseppjeit. Kevesen gondolnák, de a bájitaltan órák egyik leghasznosabb alapanyagából nagyon jóféle pálinka készíthető. Ejj de szívesen meginnék most is egy kicsit belőle.. azonban piálásra és álmodozásra nincs idő. A 15. csepp után a főzet citromsárga színűre szineződik azonban hála az utasításokban leírtaknak nem ijedek meg, s tűntetem el az egészet. Ami szerencse mert már csak 5 perc van hátra az órából. Sietnem kell, s siettségemben nem veszem észre, hogy valamennyivel több mint öt unicát helyezek a töröklárvákból, ezekből a barna színű undorító azonban hasznos rovarokból a törőmozsár alá, majd az üstbe, ami nem tesz neki túl jót. Azonban nem foglalkozom sokat vele, helyette a tárolószekrényhez sietek, s megkeresem a galambvérrel teli fiolákat, majd kettő kiválasztottal visszalépdelek s le nem ülve tépem le a kupakot, s öntöm a galambvért a főzetbe, azonban itt rontom el az egészet, ugyanis a túl sok vér hatására a főzet az előírtakben leírt világosbarnához képest jóval erősebb fosbarna árnyalatot vesz fel. Azonban ezen már nincs időm, s erőm változtatni az óra lejárt, én minden tőlem telhetőt megtettem, s még viszonylag jól is sikerült, majd a tanár eldönti, hogy mekkora T-lesz. Lepakolok mindent, s a már az óra elején odakészített kis kristályfiolába kimérek egy adagot, megcimkézem, öszzepakolom a felszerelésem, majd majdnem utolsóként elindulok a kijárat felé, de előtte még egy szúrós pillantás keretében lerakom az üveget az asztalra.
Végre szabad vagyok… mehetek zuhanyozni…

---

---

Susan Scott

• Feladatmegoldás +15 pont
• Bevezetés +2 pont
• Anyagok jellemzése +10 pont
• Félreolvasta a receptet (törökláva helyett török lárvát tett a főzetbe) – érdemjegy romlása
• Bájital-hiba bevállalása (kellemetlen szag) +2 pont

Összesen +29 pont
Jegy: V
Akkor a leghatásosabb a főzet, ha növekvő Hold idején öntözzük meg vele a dögvirágokat. Így is jártam el az ön Adolée-jével (azonnal megállapíthattam a szúrós szagáról, hogy kifelejtette belőle a fülfüvet), remélve, hogy a recept félreolvasása nem tett végzetes károkat a főzetre. Az a stapelia, amelyet a kísérleti célra áldoztam be, másnapra megfonnyadt, és a keskeny, jellegzetesen kávébarna színű szirmai lehullottak. Ez a virág nagyon érzékeny, ha nem tökéletes tápoldattal öntözzük, rögtön megmutatkozik a hatás. A szirmok hiányában a növényt már nem lehet felhasználni a Schurmann-antiszérumhoz és a híres Százfűlé-főzethez, azonban a szárban, a levelekben és a gyökerében nem tett maradandó károsodást a helytelen hozzávaló.
A lárvás hibától eltekintve remek főzet, Várakozáson felüli eredménnyel értékelem.

---

Zane Worthington

• Feladatmegoldás +15 pont
• Anyagok jellemzése +10 pont
• Kesztyű használata +2 pont
• A recept kiegészítése további instrukciókkal +2 pont

Összesen +29 pont
Jegy: K
A főzetét másnap kipróbáltam a Worthington néven felcímkézett stapelián, és örömmel tapasztaltam, hogy a növény harmadnapra fél araszt növekedett, a levelek szegélye pedig sötétbíborrá színeződött. Ilyen hatást csak a jól elkészített Adolée produkál. Precíz munka.
Kiválóra értékelem.

---

Nyjah Porter

• Feladatmegoldás +15 pont
• Bevezetés +2 pont
• Bájital-hiba bevállalása (kellemetlen szag) +2 pont

Összesen +19 pont
Jegy: E
Ismerve a képességeit és a tárgyam iránti elhivatottságát, Mr Porter, aránylag jó munkát végzett. Ez nem egy egyszerű bájital, a mértékeket nem lehet félvállról venni. A bájitaltan nem ismeri azt a szót, hogy szemmérték. A főzetével táplált dögvirág másnapra még nem produkált látványos elváltozást, harmadnapra azonban összefonnyadt. Alapanyagként még felhasználható, de a hatása elenyésző lesz. Legközelebb jobban koncentráljon! Elfogadható osztályzatot kap.

---

Jennifer E. Swift

• Feladatmegoldás +15 pont
• Bevezetés +2 pont
• Csipesz használata +2 pont
• Önnek már nem jutott tankönyv, mivel a teremben az összes fellelhető darabot (szám szerint 3) elvitték korábban!

Összesen +19 pont
Jegy: V
Figyelmesebbnek kell lennie, ha bájitalt főz; itt nem megengedhető a pontatlanság. Egy-egy csepp is rendkívül sokat számít. A bájitalához előkészített stapelia levele kissé megsorvadt, de nem szenvedett súlyos károsodást. Legközelebb iparkodjon, hogy jusson önnek is könyv! A munkáját várakozáson felülire értékelem, de ne bízza el magát, ennél sokkal jobb is lehetne a teljesítménye.

---

Josey Butler

• Feladatmegoldás +15 pont
• Pipetta használata +2 pont
• Összetakarított maga után +2 pont

Összesen +19 pont
Jegy: E
Figyeltem munka közben, és itt-ott bizony nehezemre esett tartani magamat a kikötésemhez, miszerint a tanár segítsége nélkül kell boldogulniuk. Úgy vélem, fejlődött az elmúlt év során, de még mindig bizonytalanságot és kapkodást észlelek a munkájában. Figyeljen jobban, sokkal jobban! A stapeliája elhullajtotta a leveleit, ami annak a jele, hogy túl sok töröklávát adagolt a főzetbe. Mindazonáltal a növény többi része jól reagált a tápoldatra, remélem, nem a szerencséjét, hanem a tudását dicsérve ezzel. A munkája Elfogadható, de szeretném, ha év végére Kiválót adhatnék.

---

Sydney Hathaway

• Feladatmegoldás +15 pont
• Pipetta használata +2 pont
• Önnek már nem jutott tankönyv, mivel a teremben az összes fellelhető darabot (szám szerint 3) elvitték korábban!
• A recept kiegészítése további instrukciókkal +2 pont

Összesen +19 pont
Jegy: K
A főzetével öntözött növény másnapra heveny gyökéri reszketegséget kapott, de ez csak átmeneti tünet volt, valószínűleg a párlat-galambvér arányára reagált ily módon. A munkáját az előírtnál kicsivel több víz mentette meg; az összes közül ennek az állaga volt olyan, ahogyan az a könyvben meg van írva. Apropó, máskor legyen fürgébb, és csapjon le az ajánlott irodalomra, ha engedélyezett, és akkor elkerülheti az arányhibákat. Egy bizonytalan Kiválót ítélek meg önnek.

---

Francesca Keenan

• Feladatmegoldás +15 pont
• Bevezetés +2 pont
• Csipesz használata +2 pont
• Félreolvasta a receptben szereplő mértékeket (mérőkanálnyi fraucum kellett, nem merőkanálnyi) – érdemjegy romlása

Összesen +19 pont
Jegy: H
Sokszor tapasztalom a munkáin, hogy sokkal inkább érzésre készíti el őket, mint a receptet követve. A bájitaltanban mindennél fontosabb a koncentráció, nem vonhatja el a figyelmünket semmi sem. Az instrukciók helytelen értelmezése súlyos károkat okozhat a kész főzetekben. 11 merőkanál Stahltum fraucum sokkal több az előírt 11 mérőkanálnyi adagnál! Az ördögcérna termései szinte egészen feloldódtak ebben a mennyiségben, így a bájital használhatatlanná vált. Hitványnál jobbra nem értékelhetem. Ha ez nem órai munka, hanem vizsga lett volna, úgy az eredménye egyet jelentene a bukással. Szedje össze magát, és gondolkozzon, mielőtt cselekszik!

---

Raquel I. Palmer

• Feladatmegoldás +15 pont
• Bevezetés +2 pont
• Félreolvasta a receptet (törökláva helyett török lárvát tett a főzetbe) – érdemjegy romlása

Összesen +17 pont
Jegy: E
Még mindig bizonytalankodik, és ez rásüti a bélyegét az elkészült munkáira is. Jegyezze meg: a bájital olyan, mint egy élő organizmus, kapcsolatot teremt a készítőjével. Sokan azt hiszik, nem fontos a hozzáállás, pedig két egyforma főzetből bizonyítottan az az erősebb, amelyiket a mestere kétségek nélkül, biztos kézzel készítette el. Ha bizonytalankodik, előfordul, hogy pontatlan lesz, és ha pontatlan, azt a főzete sínyli meg. Mindig kövesse figyelemmel a receptet, és akkor nem fog lárvákat használni a törökláva helyett. Az a stapelia, amelyet a kísérleti célra áldoztam be, másnapra megfonnyadt, és a keskeny, jellegzetesen kávébarna színű szirmai lehullottak. Elfogadhatót érdemel, de lehetne ennél sokkal jobb is.

---

Jayla Goodwin

• Feladatmegoldás +15 pont
• Bevezetés +2 pont
• Félreolvasta a receptben szereplő mértékeket (mérőkanálnyi fraucum kellett, nem merőkanálnyi) – érdemjegy romlása

Összesen +17 pont
Jegy: H
Jóval figyelmesebbnek kell lennie az óráimon, itt nem megengedhető az álmodozás. Az általános teljesítménye ingadozó: néha elkápráztat az ügyességével, néha viszont csapnivaló bájitalokkal borzaszt el. Legtöbbször úgy érzem, hogy túlságosan bizonytalan a főzés közben.
11 merőkanál Stahltum fraucum sokkal több az előírt 11 mérőkanálnyi adagnál! Az ördögcérna termései szinte egészen feloldódtak ebben a mennyiségben, így a bájital használhatatlanná vált. Hitványnál jobbra nem értékelhetem. Ha ez nem órai munka, hanem vizsga lett volna, úgy az eredmény egyet jelentene a bukással. Szedje össze magát, és gondolkozzon, mielőtt cselekszik!

---

Drew Conolly

• Feladatmegoldás +15 pont
• Bevezetés +2 pont
• Félreolvasta a receptet (törökláva helyett török lárvát tett a főzetbe) – érdemjegy romlása
• Az ajánlott könyvön kívül egyéb irodalom igénybe vétele csalásnak minősül – érdemjegy romlása, -5 pont

Összesen +12 pont
Jegy: H
Hova siet? Ha állandóan csak kapkod, soha nem jut egyről a kettőre. A recept félreolvasása nem mentség; a dögvirág, melyet a főzetével locsoltam, másnapra megfonnyadt, és a keskeny, jellegzetesen kávébarna színű szirmai lehullottak. A túl sok galambvér pedig felborította a kiszámított arányokat, a kelleténél jóval hígabb lett a szer, így a benne lévő alapanyagok is jócskán vesztettek a hatásfokukból. Valamint az sem kerülte el a figyelmemet, hogy a külön intés ellenére a saját tankönyvét használta segítségként. Szedje össze magát, Mr Conolly, az ilyen viselkedést nem tolerálom az óráimon, főleg nem RBF évben. A munkája Hitvány.

---

---

---

Házpontok állása
Griffendél -50 pont +101 pont >> +51 pont
Hollóhát -10 pont +38 pont >> +28 pont
Hugrabug -10 pont >> -10 pont
Mardekár -45 pont +60 pont >> +15 pont

A pontlevonás a meg nem jelent diákok miatt érte a Házakat,
a teljes lista a Házpontjelzőnél (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=4395.msg37449#msg37449) olvasható.

---

---

   A tanár úr természetesen már a teremben várakozik az óra kezdetére, nem szokása a késés. Épp ezért megköveteli a pontosságot a diákjaitól is. S még így is akadnak páran, akik a csöngő után próbálnak látatlanban bearaszolni a pinceterembe – nehéz lenne őket nem észrevenni, általában pár ponttal fizet a Házuk a hanyagságukért.
   Foley professzor már mindent előkészített: az üstök tisztán és rendben sorakoznak az asztalokon, a tárlószekrény vastag ajtószárnyai nyitva csalogatják magukhoz a feledékeny tanulókat, akik a sokszori felszólítás ellenére még mindig nem pakolták a táskájukba a zanzárdbőr kesztyűt, ezüst szeletelőkést, rézmérleget és a többi alapfelszerelést. Persze ugyanitt találhatók a főzetbe való nyersanyagok is.
   Amint szállingózni kezdenek az első diákok, Foley professzor megelégedettséggel a hangjában köszönti őket, és máris megkocogtatja a pálcáját a kinyitott tankönyve egy lapján, mire minden egyes asztalon kigördül a semmiből egy karcsú tekercs pergamen.
   - Ha egy mód van rá, kérem, ne gyújtsák fel a receptet – mutat rá az egyik pergamenre, amin valóban az órai feladat elkészítéséhez szükséges recept olvasható.

   Úgy tűnik, itt van már az összes diák, akivel a professzor számolt, úgyhogy jobb minél hamarabb elkezdeni a munkát. Nem egy könnyen kikeverhető bájital a mai óra témája. Előnyben részesülhetnek azok, akik rendszeresen eljártak idén bájitaltan korrepetálásra; ott már megfőzték egyszer a doxy-riasztó kotyvalékot.
   - 45 perc áll rendelkezésükre, jól osszák be az időt! Könnyű kifutni belőle, márpedig szeretném, ha óra végén mindenki alaposan elzárna a főzetéből egy fiolányit, és még ma este elkábítanának vele egy doxyt. Ne ijedjenek meg a feladattól. Amennyiben a főzetük jól sikerült, a doxynak esélye sem lesz arra, hogy támadást intézzen önök ellen.
   Foley pálcaintésére kinyílik a tanári pulpitus mögött egy eddig használaton kívüli szekrény, ami dugig van kisebb-nagyobb fémketrecekkel és permetező palackokkal, mintha csak a mai alkalomra vártak volna.
   - Vigyenek magukkal egy kalitkát és egy permetezőt. Remélem, mondanom sem kell, hogy ezeket miként használják.
   - Tanár úr, kérem, hol tudjuk befogni a doxykat?
   - Lumpsluck professzortól úgy tudom, hogy szeptemberben már megtanultak mindent ezekről a bosszantó kártevőkről. Legtöbbször az emberek közelében telepedik meg a doxy-kolónia, ügyelve arra, hogy a megfelelő körülményeket biztosíthassák a petéiknek. Tehát akkor hol keressünk doxyt?
   Míg a diákok padjai közt rója szokásos felderítő köreit, a tanár úr további hasznos instrukciókkal látja el a hatodéveseket és készséggel válaszolja meg a felmerülő kérdéseket.
   - A befogott tündérmanójuk érzékenyen reagál a főzetük minőségére. Ha az túl erős, a manó nem csak elkábul, de el is pusztul a permettől, amit rájuk fecskendeznek. Ha gyenge vagy nem a megfelelő minőségű a szer, hatástalan lesz a manóval szemben. Sőt, több esély van rá, hogy csak felbosszantják vele az állatot. Mindenesetre legyen maguknál a legendás lények gondozásán használt fémkesztyű (http://www.sciencemuseum.org.uk/images/object_images/535x535/10305071.jpg), csali és pálca. Mivel a bájital az elkövetkező 12 órában fejti ki a hatását, szeretném, ha a ketreceket és maradék Doxicidet – feltéve, hogy marad belőle valami – még másnap, reggeli előtt hozzák vissza nekem ide. A tanteremben várom magukat.

   Az asztalokra terített pergameneken a következő recept áll:


Hozzávalók
4 szem futóbab húsa (héj nélkül!)
Izzadófű bő leve (4 uszkve 7 ujjnyi adag, a színváltozástól függően)
1 db aprított ricinusmag (vigyázat, mérgező!)
3 szem sámánbogáncs
5 uncia sápugró veresgyökér (rézmérlegen!)
Pár szál sukolygyékény (teljesen el kell főzni, amíg az egész bájital olyan híg nem lesz, mint a víz)
1 mérőkanál varangynedv
¾ kondér víz

---

::Bájitaltan::


*Ma valahogy korábban kivetett az ágy, így immáron iskolai egyenruhába felöltözve ülök az ágyamon és a bájitaltan jegyzeteimet olvasgatom. Fontos ez a tárgy, mivel szeretnék egy napon medimágus lenni. És bájitaltan RAVASZ nélkül aligha lesznek jók az esélyeim arra, hogy felvételt nyerjek a Szent Mandragórába. Kék szemeim a vaskos pergamenekre írt kézírásomat fürkészik. Csak az órai jegyzeteim. Amikor még Piton professzor tanította a bájitaltant nem túlzás kimondani, rühelltem ezt a tárgyat. Mióta Foley professzor oktatja az óta jobb a „viszonyunk” a bájitaltannak és Nekem.  Végül addig olvasok, amíg az információáradattól csak nem kifolynak a szemeim. Elnyúlnék még utoljára az ágyamon, de az órámra pillantva megállapítom, hogy indulnom kellene, ha nem akarok elkésni. Gyorsan felpattanok az ágyamról, megigazítom az időközben meggyűrődött uniformisomat, majd az ágyam mellől felkapom a bájitaltan felszerelésemet, amit már előző este előkészítettem. Zanzárdbőr kesztyű, ezüst szeletelőkés, rézmérleg és a bájitalfőzéshez szükséges alapanyagok már mind a rézüstöm fenekén hevernek. Az üst fogantyúját megragadom, táskámat -amiben pergamen, tinta, és penna található,- a bal vállamra kanyarítom, majd elindulok le az alagsorba, a bájitaltanterem felé. A teremhez érve udvariasan begörbített mutatóujjammal egyszer megkopogtatom az ajtót, majd benyitok.*

-Jó reggelt, Professzor Úr! *Köszönök mosolyogva, majd elindulok szokásos helyem felé, amely valahol a harmadik sorban van. Az első sorhoz Én nem vagyok elég stréber. Leteszem a táskámat a mellettem lévő székre, taláromat leveszem, és a szék támlájára helyezem a hátam mögé. Bár elég hűvös van, Én jó északihoz híven bírom a hideget. Aztán a Professzor Úr belekezd az órai feladat ecsetelésébe. Doxicidet kell készíteni?? Úgy tudom nem a legegyszerűbb bájital, de azért talán nem lehetetlen megcsinálni. Tavaly V-t kaptam az RBF vizsgán bájitaltanból. Talán ennyi tudás elég lesz hozzá. És be is kell fognunk egy Doxyt a feladathoz. Sajnos nincs időm végig gondolni mit is tudok ezekről a pici és bosszantó teremtményekről, mert máris egy pergamentekercs tűnik fel előttem az asztalon a semmiből. A recept olvasható rajta. Akkor hát. Nagy levegő, és lássunk hozzá. Mielőtt bármibe is belekezdenék, figyelmesen elolvasom a receptet. Miután ez is megvan, az üstbe ¾ kondér vizet töltök, amennyire a recept szerint szüksége van a főzetnek. Ha ez megvan, felrakom azt forrósodni. Miközben várom, hogy a víz felforrósodjon, addig felveszem a zanzárdbőr kesztyűmet, és az elém odakészített „kellékek” közül egy kis dobozkát fogok a kezem ügyébe, amelyben a futóbabokat tartom. Ez a kis Lima babnak vagy karós bab néven is ismert. Négy szemet kiveszek a dobozkából négy szemet. Megfosztom őket a héjuktól, ezüst pengéjű kiskésemmel felaprítom őket. A recept szerint kell még aprított ricínusmag is. Hogy ne kelljen kapkodnom ezt is felaprítom a futóbab után. A ricinusmag egy trópusi örökzöld növény termése. De igencsak mérgező a magja. Egy darabot kiveszek egy pici dobozból, majd ezt is a futóbabhoz hasonlóan felaprítom. Mivel erre még nincsen szükség, ezért ezt félreteszem az asztalra az üst mellé. A négy „Lima bab” felaprított húsát beledobom a kondérba, amiben már kellő forróságú a víz. Majd a három szem sámánbogáncs következik. A recept szerint ezeknek összességében borszínű egyveleget kell alkotnia.

Mivel a főzetből a figyelmeztetés szerint ártalmas gázok törnek fel, így csak tisztes távolból, oldalról vetek egy pillantást az üstben fortyogó bájitalra. Ezután jöhet az egy mérőkanálnyi varangynedv. Előveszem az üvegcsét, amiben a varangynedv található, felnyitom, majd egy mérőkanálnyit a főzethez adok. Most jöhet a keverés. A recept szerint hétszer hét irány felé kell keverni. Felkapom a rézből készült keverő eszközt, és a leírásnak megfelelően hétszer hét irányba megkeverem az üstben fortyogó bájitalt, persze továbbra is figyelve, hogy az ártalmas gázoktól lehetőleg tisztes távolban maradjak. A pergamenen az áll, hogy a lötty ettől besűrűsödik. Amint besűrűsödött beleügyeskedem az aprított ricinusmagot. A zanzárdbőr kesztyű megvédi, a kezemen van, tehát bátran nyúlok a mérgező aprított bogyóhoz. Mi a következő? A sulyokgyökér. Pár szál kell belőle. Kiveszem a dobozkából a megfelelő mennyiséget, majd a főzetbe dobom. Utána hét ujjnyi adag izzadófű bő leve. A hétujjnyi adagizzadó fű nedvét belecsepegtetem a főzetbe. A főzetnek szurokszínűnek, és olyan hígnak kell lennie, mint a víz. Hát bele se merek nézni… majd az ötunciányi sápugró veres gyökér. Miközben a kis rézmérlegen kimérem, elfintorodok, ugyanis nem a legkellemesebb illata van ennek a növénynek. A főzés végeztével megvonom a vállamat. Én igyekeztem. Még ha nem is ez lett a legnagyszerűbb főzet, de megpróbáltam. Aztán előveszek két fiolát. Mindkét fiolát megtöltöm, majd gondosan lezárom őket. Az egyiket a táskámba süllyesztem bele, míg a másikat, amit a nevemmel és az évfolyamommal ellátott felirattal felcímkéztem, Professzor Úrhoz viszem. Ezután visszamegyek az asztalomhoz, felkapom az üstöt, és a benne maradt kevés főzettől megszabadítom. A többi főzetkellékemet is megtisztítom, majd tisztán várják, hogy legközelebb újra használatba vegyem őket. Újra visszamegyek a tanári asztalhoz, majd leveszek egyet a ketrecek közül, meg egy permetezőpalackot, hisz ezekre szükségem lesz, ha csapdába akarom csalni, és remélhetőleg elkábítani a doxymat.


*Megvárom a késő estét. Amikor már csend honol mindenütt, és tündérmanó se neszezik. Csakhogy stílusos maradjak. Még elhülyéskedünk a többi Griffendélessel a klubhelyiségben, de olyan tizenegy felé már senkinek sem jut eszébe egy poén sem. Így hát jobb híján mindenki elvonul a hálókba aludni. Én is felmegyek, de megvetett ágyamba ruhástul fekszem be. A látszatot fenn kell tartani. Várok úgy éjfélig, de amikor már csak a többiek békés szuszogása vagy horkolása hallatszik az éjszaka csendjében, úgy döntök ideje akcióba lendülni. Egy gyors, hanyag mozdulattal félrerúgom magamról a takarómat, majd az ágy mellé guggolok, és kiveszem az ágy alól a ketrecet és a csalit. Apropó. Csalinak fagyöngyöt választottam.  Úgy hallottam, hogy szeretik a kis bestiák. Szóval egy kiürült minden ízű drazsés dobozkába beleteszek párat belőlük. A taláromba süllyesztem a dobozkát, majd megragadom a ketrecet, és még egy köteg pecazsinórt is magamhoz veszek, ez jól jön, hiszen átlátszó színe miatt nem szembetűnő, és nem feledkezek meg a fémkesztyűről sem.

Miután magamhoz vettem minden szükséges dolgot, a cseppet sem könnyű manőverhez hallkan, lábujjhegyen kilépdelek a hatodéves leányhálók ódon faajtaján, majd a spirális lépcsőn, szintén ügyelve a nesztelen mozgásra a griffendél klubhelyiségén át a folyosóra settenkedek. A folyosó teljesen kihaltnak tűnik, ámbár sose lehet tudni nem járőröznek e a prefektusok vagy a különítményesek.*
-Lumos. *Mormolom a varázsigét, mire a 12,5 hüvelyk hosszúságú, kentaurszőr magvú, mahagóni fából készült pálcám végén fény gyullad. A pálcát magam előtt tartva megvilágítom magam előtt a folyosón az utat. Közben a falakon lévő festményeken, békésen szuszogó alakokra is vetek egy-két pillantást. Néhányuk, a zsémbesebbik fajta még rám is rivall, az álmukat megzavaró fényforrás miatt. Válaszul csak pimasz, na és gyermeteg módon nyelvet öltök az illetékesre, majd tovább is megyek a Nyugat-déli összekötő híd felé, amin át könnyen eljuthatok az északi szárnyban lévő kertbe. A kert a legkézenfekvőbb választás. A folyosón lépdelve éppen hogy beleszaladok egy járőröző prefektusba, de még időben észrevettem, villámgyorsan elmondtam alig hallhatóan a Lumos ellenbűbáját, és pálcám végén kialudt a fény. Nem sokon múlt, hisz a másik újra visszafordította a tekintetét a folyosó kövére, tilosban járkáló nebulók után kutakodva. Még mielőtt ez megtörtént volna, az egyik szobor mögé bújva meglapultam, így a járőröző prefi mellettem pár centire haladt el. A folyosó végén balra fordult, eltűnt a kanyarban. Én pedig ismét akcióba léptem. ~Ekkora balf@szt...~ Gondolom magamban igencsak nőiesen, miközben kaján vigyorral az arcomon újra fényt varázsolok pálcám hegyére. Ideje sietősre venni a figurát. Az eddigi óvatosságomat feladva megszaporázom lépteimet, és a hosszú hídon szinte futva robogok át. Azután megközelítem óvatosan a kertet. Itt ismét eloltom pálcámon a fényt, majd a puha talaj mellé állítom fel a ketrecet. A kis csapóajtót felnyitom, az egyik rácson keresztül átfűzöm a pecazsinórt, rákötöm, majd ellenőrzöm a csapdát. Működik a csapóajtó effektus. Ez remek.  A fagyöngyöt is a csapdába helyezem. Még egy kicsit vaksizok a sötétben, de úgy tizenöt perc múlva már valamelyest hozzászokik szemem a gyenge fényviszonyokhoz. Miután felállítottam a csapdát fedezékbe vonulok az egyik üvegház mellé, úgy húsz méterre a csalitól, na és a kihelyezett csapdától.  Úgy fél óra múlva szárny zajára leszek figyelmes, valamint egy kettőtől tizenkét centiméter magasságú, szárnyas alak halovány körvonalait vélem felfedezni a csapda közelében. Vélhetőleg a többiektől elkóborolt ez a kis fényes, vastag szárnyú, méregfoggal támadó kis szörnyeteg. Igazi bestia, meg kell hagyni. Magamban azért fohászkodom, hogy belesétáljon a csapdába. Ekkor motoszkálást hallok, majd úgy döntök lesz, ami lesz alapon, megrántom a csapóajtót leengedő zsinórt. A ketrec ajtaja tompa puffanással jelzi, hogy bezárult, és vélhetőleg mögötte ott csücsül a befogott mini szörnyeteg. A fémkesztyűt kacsóimra húzom, miközben a csapdához rohanok, és nem állom meg, hogy gyorsan meg ne lessem meg a prédát. Felgyúl ismét egy pillanatra pálcámon a fény, majd megpillantom a csapdában a sűrű, fekete szőrű, négylábú, és négykarú, pici szörnyet. Ezek szerint szerencsém volt ezúttal. Elégedett mosollyal az arcomon loholok vele a rejtekre, ahol lefújom a mai bájitaltanon készített főzettel, és ahol remélhetőleg elkábul holnap reggelig, és mire Foley prof.-hoz viszem, már reményeim szerint tiszta K.O  lesz a kicsike...*

.-= Bájitaltan - Foley prof és a degenerált diákság =-.



Csendesen baktattam a folyosók végeláthatatlan rengetegében, természetesen téve ezt úgy, hogy reggel az első dolgom volt a leperex ige alkalmazása mind a cipő, a nadrág, valamint a talár esetében. Tisztában voltam vele, hogy a sok borjúarcú picsa már alig várta az első hó lehullását, ezért akár korábban is képesek voltak felkelni, és kimenni órák előtt a szabadba. Jó köcsögök módjára a magukat alfahímnek tartók is vették a lapot, és követték a csajokat egy fürdetés erejéig, meg persze azért, hogy verhessék az amúgy tengereket megszégyenítő mennyiségű nyálukat is. Az éjszaka folyamán lehullott, reggelre olvadásnak indult hó kellő latyakot eredményezett, amelyet még megtoldott a fröcsögés is… a kettő elegye már-már ingoványos mocsárrá varázsolt egyes udvarokat. Mindezen hatásoknak köszönhetően a Bájitaltan órára vezető folyosók némelyikének padlózata úgy festett kilenc óra előtt pár perccel, mintha a szabadban sétálgatnánk. Szükségszerű volt hát a varázsige használata, noha nem igazán preferáltam minden baromság miatt használni a pálcámat.

A terem.
Csend.
A terembe lépve egy karmozdulattal „hajtottam” be magam mögött az ajtót, aminek egyenes következménye volt a csattanó hang. Nem torpantam meg egy pillanatra sem, csupán lassabb léptekkel haladtam, mint ahogyan érkeztem. A tanerőre tekintve emeltem meg balomat, és mutató, valamint középső ujjamat összeforrasztva a szemöldököm sarkához emeltem egy pillanatra, afféle köszöntésképpen. Elgondolkodtam a tiszteletem szó használatán, de azért az kurva nagy túlzás lett volna.
- Reggelt!
Ennyire futotta, azért ez a Foley gyerek ennyit minimum megérdemel. Az SVK és az alkímia mellett az ő órája, amit érdeklődéssel vagyok képes figyelni, hallgatni és tanulni is… nem mellékesen pedig jól is megy. Az asztala mögött ülő tanerő után a diákságra tekintettem, de itt már csak nehezen akart érkezni az a bizonyos köszöntő szócska.
- Szotyola!
Inkább gondoltam arra, hogy milyen szívesen vágnám el a torkukat, vagy mutogatnám őket cirkuszi bohócként. A hátsó sarokban a sapkafüggő kópé pörgette a pengéjét… tényleg cirkuszba való… előtte nem sokkal valami hugrabugos lotyó pislogott a tanerőre olyan csillogó szemekkel, hogy majdnem elélvezett, és nem volt jobb a helyzet a túloldalon elülső helyeket választó hollóhátas nőnemű lények terén sem. Nekem tökéletesen megfelelt a terem közepe, annak is az ablakosabb oldala. Végigmértem a tiszta üstöt, kihúztam a pad alól a széket, és letettem rá a mappámat. Szépen sorban kerültek elő a kötelező, és kiegészítő felszerelések is. A fiolák, a rézmérleg, egy zanzárdbőr-, valamint egy lánckesztyű, kisebb falap, továbbá két bőrerszény, melyek egyikében ezüst, a másikban pedig acél és műanyag eszközök voltak találhatók. Az előkészületeket követően mellkasomon összefont kézzel vártam a kezdést.
Kezdés.
Instrukciók.

Foley prof gyorsan és határozottan közölte a tényeket, ahogyan mindig is szokta. Egyértelmű, hogy cél a főzet tesztelése, de halálosan feleslegesnek tartom egy szaros kis Doxy befogásához. Kesztyű mindkét kézre, vagy még az sem, egy kurva nagy pofon, aztán kalitkába a döggel, mit kell itt szarozni? Mindenesetre a feladat maga érdekes, persze a kotyvalék része, a többi pedig unalomelűző szórakozásnak tekinthető rituálé. Amint megjelent a karcsú pergamen az asztalon, előhúztam a pálcámat, majd a tetejére bökve egyet a pad bal felső sarkába húztam, és odatapasztottam. A középső részt, mint mindig, most is munkafelületnek szántam, kellő távolságra az üsttől, és annak tüzétől. Kezdetnek nyugalmasan végigolvastam a hozzávalókat, ez pontosan elegendő volt ahhoz, hogy megvárjam, amíg a marhacsorda egymást taposva mászik oda a kellékekért… na, ilyenkor jó a pálca, mert ugye feleslegesen minek mászkáljak. Nonverbális módszerrel, a vessző lengetésével az asztalra reptettem a kellő dolgokat, amelyek a bal felső sarokban, a recept és elkészítési útmutató mellett kaptak helyet. Előkerült egy mérőkancsó, majd halk ige mormolását követően a pálca végéből víz kezdett folydogálni. A kondér űrtartalmának egészen pontosan ¾ részét alapul véve szűnt csak meg a csobogás. A helyére kerülését követően tűz gyúlt. A megfelelő vízhőfok elérésével hozzá lehetett fogni a futóbab húsának kinyeréséhez. Aranyos jószág, egészen addig nyugalmasan hever az asztalon, amíg nem akarja megfogni valaki, akkor ugyanis acél szilárdságúra keménykedik a húst takaró réteg. Felhúzva a zanzárbőr kesztyűt fogtam meg, majd az ezüst késsel igen gyakorlott mozdulatokkal szépen meghámoztam. A húsa rettenetesen puha, emiatt könnyen szelhető, de gyors cselekvést igényel, nehogy a leve teljesen elszivárogjon az aprítás folyamata alatt. Minden egyes darab az üstbe került, ahogyan annak lennie kellett. Ezeket az alapanyagokat aztán a három szem sámánbogáncs követte, továbbra is a kesztyű használatában, tekintettel a mágikus hozzávalók bizony rettenetes keléseket képesek a bőrre varázsolni, amelyre nem igazán van gyógyír, így mindenféle szín alatt meg kell várni, amíg a zöldes, gennyes dudorok maguktól felszívódnak. Kondérba kerülésüket követően a főzet színe kellemes aranyra váltott, akár egy jófajta bor egy nemesebb vidékről. Következhetett a sokak által eléggé visszataszítónak vélt varangy nedve, amely kinyerését én igazán élvezetesnek tartottam. Az asztalon heverő, fedett dobozt a falap fölé húztam - még mindig kesztyűben dolgozva -, majd levéve a tetejét halk suttogást hallatva ütöttem ki a jószágot. Kiemelve rejtekéből egyik kezemmel tartottam, míg a másikban egy fiolát tartva kezdtem bele a műveletbe. Szépen, egyenletesen húztam a valagától egészen a nyakáig, többször megismételve, amíg kellő, nyálkás levet nem adott. Gondoltam, hogy elrakok belőle, és dílerkedem az iskolában, hiszen bódító ereje van, hallucinogén szer, de letettem róla. Ezt követően a dög visszakerült a dobozba, arra pedig újra fedő és kötés. A fiolát a tartóba helyeztem, majd megtisztítottam a kesztyűket, ugyanis a ricinus magjának kinyeréséhez ez szükséges. Lehet próbálkozni békanyálasan is, akkor a mag elporlad, egyfajta reakcióba lépve. Ráadásként, ha nem kesztyűben nyúlunk a ricinushoz, akár a héjáról, akár a magról van szó, akkor bizony kellemetlen, több hetes magas láz a jussunk. Nem halálos, mára már meglehetősen jól kúrálható, de mindenképpen kellemetlen… bár, ha az anorexiás picsákat nézzük, így könnyebben lefogyhatnak, akár 5-10 kilót is. A gyakorlott szeletelést követően a pálca használatával a fiola nyálkatartalmát a merőkanálba mértem, hogy megfelelő legyen az arány, majd a főzetbe öntést követően, jobbra hét illetve balra hét kavarást intéztem az ekkor már kondérba reptetett kanál segítségével. Kellőképp sűrűsödni kezdett, így a felaprított ricinusmag is belekerült a létyóba. A kanál asztalra reptetése után a kesztyű is lekerült a kezekről, a sukalygyékényhez nem kellett semmi különlegesség. Három szálat kivéve a tároló edénykéből a kondérban fortyogó főzet tetején landoltak. Következhetett az izzadófű. A fiolatartó a vágólap alá került, hogy könnyen hozzáférhető legyen… ezután egy maroknyi izzadófüvet vettem a kezembe. Gombócot formáltam a két tenyeremből úgy, hogy a fűszálak végei kilógjanak belőle. Előre hajolva a fiola szájához tettem azokat. A gombóc tetején nyílást hagyva meleg levegőt fújtam be, amelytől a fű levedzeni kezdett. A szálakon lecsepegve a fiolában értek véget. Utólagosan mértem ki a kellő mennyiséget, ami nálam a kotyvalék jelenlegi színét nézve öt és félujjnyi, ami pontosan az arany középút. Ezt hozzáadva a lütyihez annak színe lassan sötétedni kezdett és hígult. Pár pillanat kellett csupán, míg felvette a közel vízhez hasonlatos állagot, és a feketével hasonló, ám valamelyest árnyaltabb színt. Már csak a sápugró veresgyökér volt hátra, hogy teljes legyen az öröm. Ismét pálcát ragadtam, szükséges volt ugyanis, hogy a növényről eltávolítható legyen a gyökere, amelyet joggal neveznek sápugrónak és veresnek egyaránt. Amint elválik a hatalmas, piros gubótól a gyökér, a lehető legközelebbi élő szövetet veszi célba, és arra akaszkodva élősködik tovább. Azonban, ha kellőképpen megbabonázza az ember, magától leválik a vörös növénytestről, és a főzetbe dobható. A probléma, hogy az évszázadok során a sápugró annyira alkalmazkodott már a bűbájhoz, hogy regulázása csupán percekig tart. A rézmérlegre helyezve a leválasztottakat kimértem az öt unciát, majd a főzetbe dobtam azokat. Elmerülvén, és eggyé válva a folyadékkal jelezték az elkészültemet. Két fiolát választottam, egy nagyobbat, amelyet megcímeztem a nevemmel, valamint egy kisebbet. Mindkettőt megtöltöttem, majd lezártam. Az asztalon lévő, és megmaradt kellékeket a helyükre reptettem, a saját felszerelésemet tisztítást követően a megbűvölt mappába rejtettem, kivétel persze a kondér és a kanál, mert azok az iskola tulajdonát képezték. Nyugalmas léptekkel indultam meg kifelé a teremből, annyira megtorpantam a tanári pulpitus előtt, hogy a nevemmel jelzett fiolát egy tartóba helyezzem. Ismét a mutató és középső ujjamat összeforrasztva a szemöldököm sarkát érintve intettem a tanárnak, nem akartam megzavarni az óra további menetét. Az idióta barmoknak így is elég problémájuk volt, nemhogy még az is elvonja a figyelmüket, ha köszönniük kell, amit egyébként kurvára nem szoktak. Megragadva egy ketrecet és egy permetezőt angolosan távoztam a helyiségből.


Este.
Csendesség.
Úgy döntöttem, nem sokkal a takarodó előtt fogom be a kis geciket, addigra biztosan ott fognak kavarni a meleg ágyások mellett a kis udvaron. Megfelelő hely számukra, látogatott, kellőképpen fűtött… Az út nyugalmasan telt, szerencsére a sok barom ilyenkor már a klubhelyiségben veri a verhetőt, vagy éppen sírja ki magát valaki vállán. Kilépve a kis udvarra előkaptam a fiolát, majd ráhegesztettem a permetezőt, a kalitkát pedig leraktam. Csalit nem hoztam, mi a faszomnak az, vannak itt rendesen a dögök, ilyenkor szokták elkezdeni a mulatságot. Pár perc baktatást követően ki is szúrtam kettőt közülük. Csendesen lépdelve kerültem melléjük, de nem eléggé csendesen, ugyanis észrevettek. Az egyik azonnal szemtől szembe érkezett, a másik egy nagyobb körívet írt le, hogy oldalról kapjon telibe. Kivártam, most is a megszokott halálosan unalmas pofával figyeltem a közeledőt… az utolsó pillanatban azonban meglendítettem a balost, és ahogyan érkezett úgy basztam pofán, vagy az egész testét… annyira nem nagy dög. A másik pillanatokkal rá érkezett… volt még annyi időm, hogy akár egy darab fa, eldőljek oldalra, jobbomat pedig a felettem elrepülőre irányítva spricceljek abból a létyóból, amit órán csináltam. A kis rohadék azonnal irányt váltott, és a föld felé kezdett konvergálni, mígnem becsapódott a havas-saras-sáros egyvelegbe. Egy invitoval hívtam magamhoz a ketrecet, amit még az ajtóban hagytam, hogy ne zavarjon a vadászatban… aztán lábbal betessékeltem mind a két dögöt a helyére. Noha feketés szőr borította őket, azért amelyik a maflást kapta, azon látszott némi színváltozás. Ilyen az élet. Megindultam vissza a hálókörletembe… tudtam, hogy még magukhoz térnek majd a rohadékok, így hagytam egy kis anyagot nekik, amit majd beszívhatnak, hogy aludni is tudjak.
Nyugalom.
Séta.

Másnap a reggeli előtt visszasétáltam a terembe, ahol a jól megszokott módon köszöntöttem a tanárt, és visszatettem a már megtelt kalitkát a helyére, de persze előtte a fém alsó részébe jól belevéstem pálcával a Sean Blaine, Mardekár, 6. évfolyam feliratot.

Shaelynn a hugrabugosok nagytermi asztalánál gubbaszt olyan zöld ábrázattal, hogy akár azt is gondolhatnánk róla a Mardekár kviddicsmeccsére indul teljes harci arcfestésben. Pedig dehogy. Ez a szokásos arcszíne, ha bájitaltan órája lesz. Idegesen rázza a lábát, miközben úgy mered az asztallapra, mintha megpróbálna a fa gondolataiban olvasni. Ajkát már élénkpirosra rágcsálta, még egy masni hiányozna a fejéről és tökéletesen úgy festene, mint egy karácsonyi hangulatúra mázolt ajándék.
~ Ma lesz… tudom… Érzem, hogy ma lesz az a nap, amikor nem jön be. Ma lesz olyan beteg, hogy nem tud órát tartani, tudom. Légysziiii… ~
Nem mintha bármi baja lenne a professzorral, sőt tulajdonképpen irtóra hálás lehet neki, hogy egyáltalán nem tiltották még el a bájitaltan órák látogatásától, mondjuk egy olyan indokkal, hogy társai biztonsága érdekében, vagyis megelőzendő az eddig még be nem következett, de korántsem esélytelen tömegkatasztrófát. Általában úgy van vele, hogy ma… majd ma jól megmutatja a professzornak eddig ügyesen titkolt tehetségét. Néha egészen ügyesen veszi az akadályokat, idén már nem is egy alkalommal sikerült MAJDNEM a főzete. Természetesen a majdnem nem elég, de már sokkal jobb, mintha mondjuk az erősítő főzetétől az alanyának két feje nőne, vagy hirtelen kővé dermedne…
Szló mósönben, vagyis lassított felvételben emelkedik fel az asztaltól, amikor a figyelmeztető hangok az ő fülébe is eljutnak, s hol reménykedve, hol teljesen összetörten indul meg az alagsori terem felé. Merengő tekintetének sarkából még látja maga mellett elhúzni Davist, de mivel amúgy sincsenek beszélő viszonyban, így nem szól utána. Nem mintha egyébként nem tenné meg, elvégre még egy ismeretlen társaságában is jobb eltölteni az utat, legalább addig sem szorong. Most mégis engedi megmenekülni a mardist, még tekintetével sem követi. Táskája pántját idegesen markolgatja, amíg lassan már szédelegve egyensúlyoz le a lépcsőkön. Gyomra kavarog, de már gyakorlatiasan nem evett egy falatot sem a reggelin, csempészett néhány péksütit a tatyójába, majd ha elvonultak a viharfelhők és sikerül lenyugodnia, megreggelizik. Az időzítésével nincs baj, az ajtó még nyitva, és egy jó mély, lemondó sóhajjal belép a pokol kapuján.
Fohásza természetesen süket fülekre talál, hiszen Foley nem csak egyszerűen ott tüsténkedik a katedrán, de még jó kedvűnek is tűnik. Önkéntelenül is elfintorodik a dolgon, de csak mert tényleg nem bánna egy bájitaltan tanár mentes bájitaltan órát.
- Jó reggelt, Professzor! – még a szorult és némileg kiábrándító helyzetben is mosoly kúszik az arcára, alaptartozék ez nála, bár jelentősége nincs. Csalódott zöldjei a professzorról az osztályteremre terelődnek, megfelelő hely után kutatva. Andy kap egy cinkos félmosolyt a közös kis suskus emlékére, melyet természetesen a DS edzések jelentenek. A középső szekciót befoglalja Sonka és Davis, előbbi még egy laza intést is kap a jól megérdemelt cuki mosolya mellé, és talán egy másodpercig felmerül benne, hogy mellé telepszik ma le. Elvégre legutóbb, amikor fokozottan ideges volt az órán a főzete V lett, talán ez a teher alatti pálmanövekedés dolog most is bejönne. De sajna arról nincs meggyőződve, hogy kedvenc mardekárosa is annyira díjazná a megmozdulást, mint ő maga. Errolon csak úgy, mint máskor, most is átsiklik tekintete, rezzenéstelen, ott ragadt mosollyal fürkészi tovább és tovább a lehetőségeket. Bár úgy vélte időben érkezett, a fennmaradó üres helyek száma így is háromra redukálódott. Zöldjeiben is látszik, hogy most kicsit remegnek térdei a talár és a szoknya alatt, de mit van mit tenni, befoglalja a már előbb kinézett Blaine melletti területet. Két esélyes a dolog, vagy nagyon jól fog elsülni, vagy a jelenlévő hatodik évfolyam búcsút mondhat az életének.
- Szia! – villant egy újabb speckós mosolyt, amely félreérthetetlenül tükrözi, hogy szándékai vannak a srác melletti üres üsttel. – Ugye nem gond? – mert persze ott van a pakliban, hogy Blaine a tőle megszokott „imádnivaló” stílusban küldi ki a teremből egy sallerral, ha csak úgy kérdés nélkül játszik honfoglalósat.  

Sean:
"Nem tudom miért, már az érkezését követően biztos voltam benne, hogy az egész kibaszott teremben pont engem fog kiszúrni... ami persze hízelgő rám nézve... meg ugye, azért valamilyen szinten már barátnak is tekinthető. Igaz, hogy azóta még nem találkoztunk.
- Szia Csedári!
Bököm vissza lazán a választ, ha már Sajt a neve, és még sárga a címere is... mindennek meg kell adni a módját.
- Szabad, csak maradjak tiszta, sértetlen, és ne kelljen a gyengélkedőn várakoznom a sebek ellátására.
Soha nem ment neki a Bájitaltan, mióta eszemet tudom. Mindegy, majd néha ránézek, mit művel, de a saját főzetemmel kell haladnom.

A hugrás számára pozitívabb választ nem is sajtolhatott volna ki a srácból, így egy megkönnyebbült szusszanással dobja táskáját az asztalra, majd rándul össze, amikor hallja a csörömpölést belőle. Kezdődik…
Reménykedve csapja fel táskája fedelét, és úgy tűnik ma az égiek nagyon is mellette állnak, mert másodszor is megkönyörülnek neki, s úgy tűnik minden alkatrész átvészelte a durva landolást. Szeme sarkából les csak Seanra, de haja eltakarja a mardis arcát, így nem látja, hogy reagál-e bármit. Annál jobb. Alig észrevehetően remegő kezekkel pakolja ki cuccait, a tőrt már most a vágódeszka távolabbi oldala mögé rejti, hogy amíg nem lesz szüksége rá, legalább az ne jelentsen veszélyt.

Szürke arccal tekint fel a professzorra, aki a jelzést követően azonnal a lecsóba csap, és nem vesztegetve az időt, máris eléjük hókuszpókuszálja a receptet, amit nem kellene felgyújtani.
~ Remélem, nem kéri őket vissza… ~ mert akkor jobb, ha már most keresztet vet rá. Osztály, reménykedj!!! Sóhajtva olvassa el a címet: Doxicid. Na végre valami, ez a szer nem ismeretlen nála, amikor a nagyijáéknál voltak, tanúja volt egy készítésnek. Najó, csak távoli szemlélője. Elég távoli. A feltáruló szekrény tartalma nem köti le a figyelmét, ráér óra végén is ezzel foglalkozni, amikor gyöngyöző homlokkal csapolja meg üstje kétes hatékonyságú tartalmát. Ejj, hova ez a pesszimizmus?!
Ajkaival csücsörítve emésztgeti a dolgokat, majd végül is, amolyan egy életem egy halálom szusszanással belevág a kotyvasztásba.
~ Lacarnium inflamare… ~ hangzik csak fejében fel az ige, melynek következtében pofás kis tűz jelenik pálcája végén. Elegánsan leejti fészkébe, majd az üst belsejébe mutat vele, s egy aguamentivel háromnegyedig tölti azt is.  
~ Megy ez, mint a karikacsapás, akármi is legyen az. ~ kalandozik gondolatban, pedig eldöntötte, hogy most aztán figyelni fog. Nem bírja ki, hogy ne nézzen oldalra, szereti lesni társa hogy áll. Jobban, mint ő, nem meglepő. Míg a víz melegszik, maga elé húzza a vágódeszkát, majd újra a receptre néz. A szöveg okoz némi nehézséget, ilyenkor mindig eszébe ötlik, hogy mi a mandragóráért nem adják ki ezeket újra, frissítve a nyelvezeten. Külön művészet kisilabizálni, hogy tulajdonképpen mit is akar ez most tőle. Orrát megráncolja egy kicsit, majd a futóbabok felé nyúl baljával, jobbjával pedig az ezüsttőrt veszi magához. Keze megint picit megremeg, de igyekszik az ujját nem a főzethez adagolni. Összpontosít a nagyméretű babszemre, egy alig látható fintorral orcáján kezdi el lágyan lehámozni róla vastag, barna piheszőrökkel borított héját. Lassan dolgozik, noha 45 perce van csak rá, bízik abban, ha ma óvatosabb lesz, a főzete is jobban sikerül. Csak ne remegne ennyire a keze és a térde. A hámozással nincs különösebb gondja, bár az egyik szem bab nem igazán akarta megadni magát, s a nagy koncentrálás közepette megint elkezdte harapdálni az ajkát, s a váratlan szabadulási kísérletkor el is harapta kicsit.
Miután végül a negyedik szem bab is bőrtelenül fekszik a vágódeszkán, egymás mellé sorakoztatja őket és nem épp profi séf módjára kezdi darabolni őket. Gyorsan próbál dolgozni, hogy a lehető legkevesebb levet veszítse el. Hogy ezt honnan szedi, nem igazán tudná megmondani, de a fejében felcsendülő hangocskának nagyi hangja van.
A víz idő közben felforrt, így nem is késlekedik, a deszkáról egy lendületes mozdulattal próbálja beleseperni a babdarabokat az üstbe. Néhány mócsing azonban irányt téveszt, egy a receptre placcsan és csinál egy fekete pacát a lap közepén, míg néhány az asztalon végzi.
- Upsz.. – azt egyelőre fel sem veszi, hogy a pergamen mekkora károsodást szenvedett, kézzel veszi fel a lédús darabot és vöröslő arccal dobja a többivel együtt a vízbe. Zanzárdbőr kesztyűjét felhúzza jobbjára, majd úgy nyúl a sámánbogáncs felé, mintha az valami szörnyű bűzt árasztana magából, pedig nem így van. Sőt. De a csábító illat bizony ördögi természetet takar, ugyanis aki eme termés levével érintkezik, az bizony komoly transzba esik. Órákra kényszerképzetek támadhatják meg, ám ezek nem épp a legjobb vonatkozásúak. A nyál összefut a szájában, hiszen a bogáncs vonzó illata, és a tény, hogy ma reggel még nem evett semmit kísértésbe hozzák. Egyesével adagolja a babos löttyhöz, s bár igyekszik nem a gőz fölé hajolni, le kell ellenőriznie, hogy mi zajlik odabent. A borszínnel kicsit variál, mert az a recept nem említi, hogy ez most fehér vagy vörösbort akar jelenteni, netán rosé-t. Neki, akinek bortermelő rokonai vannak, ez egy komoly dilemmát is okozhat. Nézi, nézi a keveréket, mely lassan elkezd színesedni. Vár még egy kicsit, s mikor az üstben lévő mézszín lé nem színesedik tovább, ismét a recept fölé hajol. Tehát mézbor színűnek kell lennie. Vagy nem?
~ Auh… ~ ijedt zöldjei a professzort kutatják, aztán ő van a legjobban meglepve, mikor épp ebben a pillanatban lép az asztala mellé. Kicsit meglöki kezével a vágódeszkán hagyott ezüsttőrét, melytől az elkezd lassan oldalra csúszni, és tompa koppanással landol az asztalon. Még szerencse, hogy csak ott. Fejét előbb odakapja, de mivel amaz nem akar tovább zuhanni, ismét visszakapja Foleyra. Minden rettegése és kérdése a szemeibe van írva, de minthogy nem kérdez, a férfi sem válaszol, bár, talán mert tisztában van a hugrás képességeivel egy alig észrevehetőt biccent. Shay úgy sóhajt fel, mintha máris megkapta volna az elfogadhatóját a munkájára…. pedig hol van még a vége? Tényleg, hol? Újra a receptet olvassa. Néhány pillanatig ízlelgeti az olvasottakat, majd végül is úgy dönt, hogy előbb felaprítja a ricinus magot. Mivel a kesztyűt le sem vette, apró késmozdulatokkal kaszabolja szét a mérgező magvat. Igyekszik nagyon óvatosan, így egyik kezét a pengére teszi, hogy mindennemű támadását kiküszöbölhesse. Nincs könnyű dolga, s ha a külalakot is pontoznák most, akkor bizony már most búcsút mondhatna az áhított elfogadhatónak. Ezt egyelőre félrerakja egy kistányérra, mert előbb a varangynedvet kell hozzáadagolnia.
- Merőkanál… - motyogja alig elnyíló ajkakkal az orra alatt, s felcsapja a nyálkás kivonatot tartalmazó butéliát, melyet addig ürít a merőkanálba, amíg az meg nem telik. Egy laza csuklómozdulattal borítja a rotyogó főzetbe ezt is.
A keverőpálcát kissé bátortalanul dugja a félkész kotyvalékba, mert erősen tart attól, hogy a következő pillanatban az olvadásnak indul, mintha cukorból lenne. Fene ezekbe a felsejlő emlékekbe. Egyet jobbra kever, majd a következőt balra, majd ismét jobbra, és ismét balra. A főzet lassan sziruposodni kezd, és Shay szemei felragyognak. Még egyszer megismétli a mozdulatsort, majd utoljára még kever egyet jobbra, mire keverék már nem csak színében, de állagában is az olvadt mézre kezd hajazni. A szíve amúgy is gyorsabban ver bájitaltanon, de ha még ráadásul sikerélménye is van, hát el lehet képzelni. Nem igazán tudná megmondani a tányér mikor került ismét a kezébe, de arra eszmél, hogy már a ricinus mag aprólékot önti az üstbe. Újra az útmutatót kezdi el bújni, s csak most tűnik fel neki, hogy a korábban rápacsmagolt babostrutyi a tintát teljesen feloldotta, ezzel olvashatatlanná téve az utolsó utasításokat.
Kétségbeesésében hajol még közelebb az irományhoz, hátha úgy majd sikerül elolvasnia, de semmi. A torkában legalább akkora gombóc keletkezik, mint a ricinusmag volt, és így hirtelen a légzés is problémássá válik.
- Öööhh… - kezd el krákogni és tanácstalanul pillog körbe. Szomszédjára néz, majd kissé remegve húzódik közelebb. Igyekszik mindezt feltűnésmentesen tenni, egyrészt mert nem akarja, hogy a prof az gondolja, csalni próbál, másrészt azt sem akarja, hogy Sean nehezményezze, hogy már megint a zónáján belül toporog. Foley épp egy másik asztalnál felügyel, így legalább ez a veszélyzóna kilőve. Lábujjhegyre emelkedve igyekszik a sok zavarókörülmény ellenére kilesni az utolsó sorokat.

~ Hozzávenni bele minden sukolygyékek, izzadó füvec, az főzetünk már vizes és szurokszín. Hozzávenni végül az veresgyökereket. Rögvest kész az főzet.~
Ajkai hangtalanul formálják a szavakat, melyeket igyekszik észben tartani. Egy amolyan jógalégzést követően aztán megkeresi asztalán a sulyokgyékényt, melyről gyors mozdulatokkal tép le néhány szálat és dobálja azonnal a főzetbe. Minden egyes szál után ellenőrzi a mézszínű masszát, amely az előírtaknak megfelelően kezd el hígulni. Vár, amíg a barna szálak teljesen összefonnyadnak és eltűnnek. Egy remegő kezébe veszi az izzadó füvet, a másikba egy kis mérőedényt. Azért nem fiolát, mert ilyen fokú remegésnél képtelenség, hogy beletalálna. A füvet a gőzölgő üst fölé tartja, a fű alá pedig az üvegedényt. A fekete színű fűszálak hamarosan gyöngyöző fekete cseppeket engednek ki magukból, melyek aztán lassacskán összeadják a kellő mennyiséget. A pohárba talán még több is került, mint amennyi kell, így óvatosan, lassan kezdi el hozzáadagolni, közben magában ismételgeti az utolsó két sort. A fekete löttyből ügyetlenkedésének hála jut elég a bájitalba, talán még több is a kelleténél. Csak akkor eszmél erre rá, amikor feltűnik neki, hogy a mérőedényében alig pár cseppnyi nedv maradt. Az elmúlt évek alatt megtanulta, hogy ilyenkor már fölösleges megállni és keseregni, bár minden lelkesedés nélkül, de lassan haláli nyugalommal veszi ismét kezébe tőrét és hasítja fel a veresgyökeret, hogy külső, inkább barna héját eltávolítsa, s a csillogó, kissé nyálkás hatású, vékony és szinte tollpihe nehézségű belső részt a mérlegre helyezze. A kellő mennyiség kimérését követően végre azt is beleszórja üstjébe, majd alig pár pillanat múlva ki is oltja alóla a tüzet.

Bár nem kellene nagyon elégedettnek lennie magával, mivel munkáját bizonyos, hogy megint elrontotta valahol, arcán mégis megkönnyebbült mosoly terül el. Végül is, még az idő lejárta előtt, igaz csak pillanatokkal, de befejezte. Nem látja, csak érzékeli, hogy asztaltársa már szinte teljesen elpakolt, de ez most úgy konkrétan nem is érdekli. Gépiesen kezdi el ő is a munkaterület takarítását, közben egyszer sikeresen beletenyerel az izzadófű kilöttyintett nedvébe, miközben próbált Blaine útjából elhúzódni, hogy a fiú kedvére távozhasson. A kért mintát kiügyeskedi egy fiolába, majd egy kétszer akkora butéliába a maga számára is tesz el a főzetből. Ezt követően egy suhintással eltünteti a maradék létyót. Fáradt mosollyal, bágyadt pillogások közepette teszi le munkáját az asztalon álló tartóba, majd egy sokat sejtető pillantást küld Foley felé, végül ő is magához veszi a kellő felszerelést és irány a folyosó.
A szabadság hűs illata….

A vadászat

Furcsamód, amint a tantermet elhagyta, máris feljebb derült s agya úgy váltott át, mintha megnyomtak volna egy gombot. Nem is kellett gondolkodnia, már fejében megszületett a terv. Nem az az éjszaka kószálós típus, legalábbis biztosan nem marad fent csak ezért, kivéve, ha valami csínyt terveznek. Abban is biztos, hogy Foley professzor sem várná el. A doxik megvárják, mindössze annyi a teendő, hogy fél órával korábban kel.
Reggel, nagyjából mindenkinél előbb ébred, csöndesen összekészülődik majd a felszerelést is magához véve irány a nyugati szárny. Annak is a harmadik emelete. Tény, hogy a kisbestiák az emberlakta helyeket szeretik, ám azt nem, ha zargatják őket. Ezért is olyan biztos, hogy abban a raktárban, amihez egyszer volt szerencséje, találni fog legalább egy kolóniát. Ott minden feltétel adott nekik. A folyosón fesztelenül siet végig, elvégre nem jár tilosban, pedig olyan kommandózást lenne képes véghezvinni, amilyet még senki sem. Hála az égnek, nincs erre szükség. Frissen, üdén izgatott mosollyal nyomja le a kilincset és lép be a zsúfolt helyiségbe. Szíve mélyet dobban, ahogy emlékek tolulnak az agyába. Nem épp kellemesek, mégsem rémesek. Célirányosan indul meg a hátsó fal felé, amelyen több felhajtott falikárpit is pihen. Csalira nincs most szüksége, helyette inkább pálcáját veszi elő, és óvatosan megütögeti a kárpitot, remélve, hogy az nem zuhan le ettől. Amaz a vártaknak megfelelően mocorogni kezd, mire a hugrás leányzó ismét elmosolyodik.
- Hát most ugrik a knarl a vízbe… - sóhajtja, miközben talárja zsebéből egy maszkot vesz elő, mely reményei szerint elegendő lesz ahhoz, hogy a mérgező hatású permetet ne kelljen beszívnia. Magára ölti a fémkesztyűket, majd a permetezőt is kézbe veszi. A ketrecet elteszi az útból, egy nagy sóhajt követően vág bele az akcióba. Újra megütögeti pálcájával a szőnyeg hasát, majd a tartópöcökre szegezi. Másik kezében a permetezővel teszi ugyanezt és elmormol egy gyors fohászt, hogy legalább egy kicsit hatásos a szere. Bár biztos benne, hogy jobban járt volna, ha kér valaki mástól. Lendít egyet a pálcával, mire a tartópöcök leesik és a faliszőnyeg megadóan esik lefelé. Még fel sem tűnt az első doxi, máris elkezdi a permetezést, hátha így már sikerül némi előnyt kiharcolnia. Nem kell azonban sokat várnia, hamarosan fel is tűnik három példány, melyek mindegyike igen morcosnak tűnik. Apró, tűhegyes fogaikat máris megpróbálják bevetni, apró karjaikat pedig fenyegetőleg rázzák irányába. Meglepetésében hátrál néhány lépést, mire egy ottfelejtett puffnak ütközik, és szépen át is vágódik rajta. Ijedten felkiált és elkezd őrülten permetezni a szélrózsa minden irányába, összeszorított szemhéjai mögül észre sem veszi, hogy már nem akarják megtámadni. Beletelik néhány pillanatba, mire eszmél, a portól azonban még így sem lát rendesen. Nagy nehezen feltápászkodik a földről, körbepillog, de csak akkor fedezi fel a népirtást, amikor a porfelhő oszlani kezd.
- Iiiigen….igenigenigeeeen! – ha nem sürgetné az idő, biztosan leállna örömtáncot járni. Gyorsan felkapkodja az alélt, szőrös kis rondaságokat, és kíméletlenül a ketrecbe górálja őket, mit sem törődve azzal, hogy esetleg szűkösen vannak.
- És most ájultak maradtok, rendben? Rendben! – teszi fel a költői kérdést a dermedt és alélt feketeségeknek, majd örömteli vigyorgások közepette száguld ki a fojtogató helyiségből. Sietve szedi a lépcsőket, az eltűnő és vendégmarasztaló fokokat reflexből ugrálja át, s ha már így benne van, az alagsori folyosón is csodás hangulatban ugrándozik végig. A ketrecet is veszettül lóbálja ehhez, így talán sikerül elérnie, hogy a doxijai tovább legyenek eszméletlenek, mint eredetileg lennének.

Épp csak nem piruettezik a professzor előtt, s még azért is meg kell erőltetnie magát, hogy fenenagy jókedvében ne pukedlizzen. Szokatlanul boldogan adja be a munkáját, névvel, házzal, évfolyammal ellátva, bár ha dolgozatot kell beadnia is mosolyog, ez most más. A permetezőt is lerakja, azonban abban jócskán kevesebb van, mint mondjuk kellene, még akkor is, ha 4 doxit ütött ki vele, de ki tudja mennyi időre, lehet pár perc múlva már ébren is lesznek a kis dögök.
Nem lehet minden tökéletes.

Bájitaltan – 6. évfolyam

Samuel elnyomott egy ásítást. Manapság állandóan álmos, pedig alvásban így sincs hiány nála. Az biztos, hogy nem az a éjjel tanulós típus. Habár volt már rá alkalom a közelmúltban, hogy éjszakáznia kellett, de az akkor igazán kifizetődő volt. Még ma is szaltót dob a gyomra, amikor Raquelre gondol, ahogy illatos hajával odahajol hozzá és puha ajkaival könnyű csókot lehel arcára.
Eme csodálatos éjjel emlékei kergették egymást fejében, miközben vörös nyakkendőjével babrált. Jelenése volt bizonyos bájitaltan órán. Szó-szó, nem vallotta a kedvenc órájának ezt a tárgyat. Talán csak azért, mert mondhatni sík hülye volt a témából. Amíg Piton tartotta, mondhatni görcsölt az órák előtt. Mindenesetre most úgy volt vele, hogy majd csak túléli valahogy, gyors elmegy az óra, aztán vissza sem néz majd, úgy menekül ki a teremből.
Könyvével babrált még egy kicsit, valamint azokkal a kellékekkel amit még év elején vetettek meg vele az Abszol úton. Pénzkidobás az egész… Mikor a büdös életben fog ő szerelmi kotyvalékokat főzögetni, meg egyéb baromságokat? Oké, annyiban van haszna a dolognak, hogy legalább a mérgeket felismeri valamennyire, meg némelyik esetében tudja mit kell csinálni, de kész, itt véget ér a tudása. És a legszomorúbb az egészben, hogy nem is nagyon akar többet tudni. Na de ezt nézzük el neki, Samuelt nem az eszéért szeretjük, habár éppenséggel butának nem nevezhetjük.
Miután végzett táskája bepakolásával, lebaktatott a hálókörletéből, majd elindult a pinceterem felé. Jó hosszú út vezetett Foley professzorig, de legalább addig sem kell abban a dohos lyukban szenvedni. Remélhetőleg az a kis főzőláng elég meleget nyújt majd átfagyott ujjainak. Ugyanis dermesztő hideg volt az egész kastélyban, ami nem is csoda, hiszen az első hó is lehullott az éjjel. És valóban, ha az ember kitekintett az egyik parkra leső ablakon, ott temérdek diákot láthatott, akik bizonyára lyukasórájukat kihasználva élvezték a tél örömeit. Sam irigykedve nézte őket az üvegen keresztül. Sebaj, majd délután felmegy az egyik Kilátóba és lesz ideje gyönyörködni a tájban.
Efféle örömteli gondolatokkal érkezett meg az örömtelinek cseppet sem mondható pincébe. Na jó, el kell ismerni, hogy Piton professzor „uralkodása” óta elég sokat változott a terem. Bár ettől függetlenül Sam akkor sem szeretett ide járni.
Pontosan érkezett, még is idegesen lépte át a küszöböt.
- Jó napot kívánok tanár úr!
Köszönt illedelmesen. Ha már maga az anyag nem megy neki, akkor legalább a tanárral szemben legyen jól nevelt, és ha lehet így mondani, egy picit puncsoljon neki. No nem mintha attól ő még jobb jegyet kapna a Trollnál. Na de nem is a jegyért megy, ő csak próbálkozik.
- Sziasztok!
Diáktársainak is köszön, habár annak a Sean nevű, mardekáros srácnak nem szívesen köszön. Hihetetlenül ellenszenves számára a fickó. Na de hagyjuk is, a „zöldektől” már megszokta ezt a fajta viselkedést, nem is törődik már velük különösképp, amíg nem szólnak be neki valamit. Azonban erre ma nem ad lehetőséget, gyors beveti magát az egyik padba, és elkezdi rendezgetni kellékeit.


Miután Foley professzor kiadta az utasításokat, Sam nem is tétovázik, nekilát a főzethez,  bár előbb ledobja magáról talárját, ami csak zavarja a koncentrálásban, és feltűri ingujját is. Nagyon elegáns…
Szóval előkaparja varázspálcáját táskája zsebéből, és egy pillantás múlva már emelkedik is a vízszint az üstben.
- Hmm, de hülye hangja van. Emlékeztet valamire –ez a gondolat is csak épelméjűségét mutatja.
Mikor megfelelőnek ítéli az üst tartalmát, újabb pálcamozdulattal tüzet gyújt az alá, és hagyja a vizet forrni. Ismét belepillant tankönyvébe.
„…fahasábon aprékolt futóbabok nedvhúsát…”
Előkeresi táskája mélyéből ezüstpengéjét. Kicsit csorba, na de jó ez így is. 4 szem futóbab kerül a vágódeszkára. Héj nélkül… Most hámozza meg, vagy mi? Nagyon úgy tűnik, hogy az lesz a vége…
Kicsit megirigyli a hátsó sorban ülő hollóhátast, amiért olyan jól bánik a késsel. Most neki is jól jönne efféle kézügyesség. Nagy nehezen lefejti a növény héját, bár a bogyókból alig marad valami, ugyanis a héjjal együtt a húsa nagy része is lekerült. Sebaj, nincs még veszve a dolog. Szépen feldarabolja a szemeket, az még megy is, majd a „szemétből” még megment pár nagyobb darab futóbab húst.
Mostanra körülbelül elég is lesz, szépen felforrósodott a víz is.
„…sámánnak bogáncsit…”
Ebből az isten tudja miféle termésből 3 szemet ír a könyv. Semmit nem kell csinálnia vele, legalábbis nem lát semmilyen instrukciót ezzel kapcsolatban. Annál jobb, nehezebb elrontani. A feldarabolt futóbabokkal együtt önti bele a forró vízbe.
„…borszínű egyveleg…”
Beletekint az edénybe, persze nem olyan közelről. Szépen kezdett színesedni, bár Sam nem tudta volna megítélni, hogy jó felé-e. Úgy volt vele, hogy amíg nem robban fel vele, addig jó is. Nézzük tovább a receptet!
„Hozzávenni az varangyos békáknak nedvit, keverni 7x7 irány felé…”
Egy mérőkanálnyi kell elviekben a főzetbe. Kikereste hát táskájából a célszerszámot, majd elkezdte méricskélni a varangynedvet.
- Nyami!
Fogai között morgott, egészen addig, míg meg nem telt a kanál. Azon nyomban beleöntötte az üstbe, nem is figyelt rá, hogy pár csepp a kezére folyt.
-   Oké, jöhet a keverés –gondolta. – De mi az, hogy 7x7 irány felé? Kevergessem hétszer jobbra, aztán hétszer balra? Na de ez két irány… Vagy csak össze-vissza? Mi a tököm ez, most komolyan?
Segítség után nézett, azonban senkit sem érdekelt, hogy nem nagyon érti az instrukciókat, a tanár úrtól pedig nem volt pofája megkérdezni, hogy még is mi a fenét jelent az az izé a könyvében. Jobb ötlet híján elkezdte hát ide-oda lötyögtetni a főzetet, hétszer É-D, hétszer Ny-K, hétszer ÉNy-Dk, hétszer ÉK-DNy irányban lökdöste a főzetet, valamint hétszer jobbra, hétszer balra kavarta. Ez azonban még mindig csak hat irány volt, hetediknek pedig nem tudott kitalálni semmit, hagyta hát a fenébe.
„…most hozzávenni gyors iramban az mérges ricinust.”
A nagy sietségben nem olvasta el az „aprított” szót a recepten. Nagy okosan belehajította a termést úgy ahogy volt az üstbe, amely fortyogva üdvözölte az újdonsült érkezőt.
„…Hozzávenni bele minden sukolygyékek, izzadó füvec, az főzetünk már vizes és szurokszín.”
Szépen sorjában belehajította az alapanyagokat a „Doxicid-nek” csúfolt kotyvaszába, majd elkezdte kevergetni, hogy szépen szétfőjön a sukolygyökér. Az izébizé színe valóban sötétebbre színeződött, de Sam még mindig nem volt biztos benne, hogy teljesen kóser. Sebaj, legalább vízhez hasonló volt a sűrűsége.
„…Hozzávenni végül az veresgyökereket.”
Jól van, már csak pár perc van hátra az órából. Most vagy soha! Eddig egészen szépen teljesített, Várakozáson Fölül, az biztos. Ne az utolsó lépésben essen el. Szépen elkezd méricskélni a rézmérleggel, majd amint megfelelőnek ítéli a mért adatot, fogja, és beleönti az üstbe. Zsír…
Sam nem is hitte volna, hogy időben kész lesz. Most már csak ki kell töltenie, hogy a későbbiekben használni is tudja. Nagyon ügyel rá, nehogy ujjára csepegtesse, elvégre azon már van minden a varangynedvtől kezdve egészen a kismacskaszőrig, vagy tudja isten mit rakodott bele a doxyméregbe.
Utolsó lépésként már csak a ketrec, meg a permetező begyűjtése van. Miután meg van vele, gyors rendet rak az asztalán, elvégre tudja mennyire kényes a prof a rendre. Amint lehet el is hagyja a termet.


Estére hagyta a kis dögök begyűjtését. A tanár úr által tanácsolt helyre ment. Az akció előtt beüzemelte a permetezőjét, felvette a kesztyűjét is, de azért pálcáját készenlétben tartotta. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy végül kábítóátokkal kell lefegyvereznie a kis dögöket.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy belebotoljon egybe. Hátulról támadott, mint egy jóóó griffendéles, és egyből lelocsolta a délelőtt készített löttyel.
Lélegzetvisszafojtva várt, hogy vajon milyen hatása lesz a méregnek. Jó ideig nem akart semmi sem történni, a kis dög csupán megzavarodott a váratlan támadástól, és Sam úgy vélte megítélni, hogy támadni készült. Nem is várt tovább, pálcáját előrántva egyből a doxy „életére” tört.
- Stupor!
Vörös fény villant, bumm, bele a kis jószág képébe. Azonban Sam nem elégedett meg ennyivel, a biztonság miatt még kétszer az undorító kis izére fröccsölte a mérget.
- Ez pont jó is lesz –gondolta, és egy egyszerű lebegtetőbűbájjal a kalicka zárjai mögé tessékelte a kis állatkát.

Másnap kora reggel, már amilyen korán fel tudott kelni, leadta a halálán lévő lényt. A ketrec aljára a ’Samuel I. Goldhawk’ név volt karcolva. Ezen is túl volt…

>>>Bááájiiitaaaltaan???!!!<<<



Úgy féltem ettől az órától is mint általában a többi bájitaltantól, és cseppet sem volt ínyemre, hogy már ilyen korán  ezzel az órával kell kezdenünk.
Ki nem állhattam a bájitaltant, és emiatt aztán féltem is tőle mint a tűztől, mert ki tudja mikor éget meg; minden évben egy célom volt vele kapcsolatban: meglegyen az év végi jegy, és szerencsére eddig valahogy sikerült is... mostanáig.
Ugyanis utóbbi időben úgy elvesztettem a fonalat, hogy miről van szó, nem mintha máskor értettem volna belőle valamit is, de addig azért nagyjából tudtam, hol tartunk, most még azt sem, ráadásul az utóbbi időben a sok átnevelő órák, a kviddics és a többi hasonló dolog miatt még a korrepetálásra sem volt időm, ami ráadás ahhoz, hogy a tanárúr még csúnyábban nézzen rám, és lekezelőbben beszéljen velem.
Bár, nem mondom, igaza van, tényleg nem ártana, ha egy-egy korrepetálásra bejárnék, de hát, ha az embernek nincs ideje rá... na jó persze azért sántít a dolog egy kicsit... na jó, nagyon, valójában mindig próbálom úgy szervezni minden egyéb foglalkozásomat, hogy ütközzön ezzel a korreppel. Valahogy úgy vagyok vele, hogy igazából nekem nagyon is sok az amit az órán tanulunk és nem kell több belőle, ezért aztán olyanok a jegyeim amilyenek.
Na meg persze aztán ki tudja, hogy mi leszek, kell-e még, erre persze aztán rögtön rávágom, hogy nem, már miért kéne nekem ez a jövőben? -annyira azért nem vagyok hülye, hogy ezzel akarnék foglalkozni... nem mintha fel is vennének ilyen tudással valahová is, de ki tudja, mit hoz a sors... az biztos, hogy most egy bájitaltant.
Végigrohanok a folyosókon, valahogy tudtam, hogy az utolsó percig megint nem kéne halogatni az elindulást, de hát ez van, megint el fogok késni, még fél perc, még két lépcsőforduló; kettesével -szinte ugrálva- rohanok lóhalálában, hogy még oda érjek, közben nézem az órám, még húsz másodperc, nem kéne még jobban elásnom magam a tanár előtt.
Még a rövid lépcsősor ami a pincefolyosóra vezet, még tíz másodperc. Futás, futás, futás!!
Egy ajtó, még egy, meg még egy és még egy: megérkeztem, rakom rá a kezem a kilincsre, és abban a pillanatban hallom ahogy a toronyóra nagyot kondul:
BAMM!

Megjöttem -fut át az agyamon a gondolat- még időben, igen király vagyok.
-Jó-na-pot, szi-asz-tok! -nyögöm ki erős légszomjjal küszködve, miközben beljebb lépdelek a terembe és meglátom a benne lévő embereket, huhh, ez kemény volt.
A levegőtlen dohos terem nem éppen az a hely, ahová az ember szívesen betér miután igazán kifutotta magát, és ezt érzem is éppen eléggé, miközben odatámolygok egy kiszemelt -még- üres asztalhoz.
-Doxicid -tárul elém a feladványos papír, amire egyből egy kérdés merül fel bennem: ez meg mi a sz@r?
Oké, hogy hülye vagyok a bájitaltanhoz, de mi köze ennek a Doxykhoz? -Egyáltalán van köze?

...Jéé, mekkora király vagyok -fut át a gondolat az agyamon, mikor néhány perccel később a tanár el kezd beszélni a feladatunkról- rögtön a Doxy ugrott be róla, legalább van valami, amiből azért elég jó vagyok... úgy tűnik -és önelégült mosoly terül el az arcomon.
Úgy tűnik, hogy én inkább a feladat második felét választanám, amikor már be kell majd fogni a kis dögöket... tényleg -ugrik be a gondolat - valakivel meg kéne beszélnem: ő megfőzi nekem ezt a kotyvalékot, én meg befogom neki a Doxyt, ezzel a kecske is jól lakna, meg a káposzta is megmaradna... kár, hogy nem igazán vagyok beszélő viszonyban a  körülöttem ülőkkel; és már bánom is, hogy ilyen bezárkózott lettem az utóbbi időben...
-Na jó munkát! -gondolom magamban, és értetlenül nézem az előttem heverő papírlapot, melyen a főzet elkészítésének részletei találhatóak- ez kemény lesz, úgyhogy rögtön azzal kezdem, hogy felgyűröm a talárom ujját, mintha éppen birokra kelnék az előttem álló feladattal, az hiszem így csinálják az igazán profik.
Miután már a talárom ujját felgyűrtem nincs más választásom, nem húzhatom tovább az időt, muszáj lesz hozzálátnom, különben soha nem végzek vele, főleg nem az óra végéig; habár már most tudom, hogy az óra végéig semmiféle képpen nem fogok kész lenni vele, de ez azt hiszem mellékes, miután a papírlapra pillantva szembesülök igazán az előttem álló feladattal.
Körbenézek miután már vagy háromszor átolvastam a feladatot, és még mindig se kép se hang, úgyhogy azt hiszem ezután jön az, hogy kérjünk segítséget, mivel kezdjem?
Megnyugodva emelem a pálcám az üst fölé, hogy vizet csurgassak bele, miután rájöttem, hogy nem csak én vagyok ilyen hülye hozzá, más se tudja, hogy kezdjen hozzá addig, amíg meg nem látja a többieket, ahogy éppen vizet varázsolnak az edényükbe.
És lőn... víz... az edényben, mintha (a pálcámon) megnyitottam volna egy csapot, hogy friss vizet engedjek magamnak, majd mikor úgy gondolom, hogy elég lesz, akkor egy intéssel leállítom, mondom ha úgy gondolom; de miután nem úgy gondoltam ezért aztán egy kicsivel többre sikeredett, na jó nagyon sokkal több lett.
Most mit csináljak? És miután jobb ötletem nem lévén először is körbenézek, hogy nem figyel-e senki, majd egy kicsit kilöttyintek az edényből, majd még kétszer végrehajtom a műveletet, ami által a földön már tetemes mennyiségű folyadék indul meg minden felé amerre csak lát; de én nem láttam semmit!
A következő dolog amit kell(ene) csinálni aaaz: jé, de hülye vagyok, hiszen ide van írva, hogy "forró vízbe", na jó, úgy tűnik az az elolvasás sem történt meg annyiszor, mint ahányszor itt az előbb megemlítettem.
Tehát tűz!
Abraka dabra, és máris kis lángocska nyaldossa az üstöm alját, jajj milyen professzionális, azt hiszem máris leteszem bájitaltanból a doktorit.
És most? Ahá, futóbab, nyúlok a táskámért, majd azzal a mozdulattal a földről fel is kapom azt, miután már majdnem elért a víz hozzá is, de még megúsztam, majd lopva körbepillantok, hogy más holmija nincs-e veszélyben. Nincs. Még, de ez már nem az én gondom, különben is, egy Mardekáros az, akinek a táskája a veszélyeztetett körzetben van... szegényke, így járt, nagyon tudom sajnálni.
Majd előhalászok valahonnan a táska mélyéről néhány szem babot, majd egy kést, amivel neki is állok, hogy megpucoljam, miután csak a húsa kell.
Juj, kapom el az egyik kezemet, miután kis híján megvágtam magam... hülye bájitaltan.
Néhány perc, szitkozódás és átkozódás elteltével, már ott is hevernek előttem a meghámozott és felaprózott babszemek és az a három szem sámánbogáncs (amit előtte néztem meg, hogy mi akar lenni, mert, hogy én ilyenről még soha nem hallottam, az is biztos) amit a szekrényből kellett, hogy elhozzak, miután nálam ilyen végképp nem volt, és a szekrényben is csak hossza keresgélés után került elő; hogy lehet ilyen kis betűvel felcímkézni valamit?!
De az a lényeg, hogy már meg van minden, a víz már forr, de még mennyire, na akkor most mindenki a pad alá Peter kotyvaszt!
Szépen lassan óvatosan beleszórtam a két hozzávalót, mire pár pillanat múlva a megadott -bor- színt vette fel, legnagyobb meglepetésemre.
Igencsak önelégült fejjel tekintek körbe, ki hogy áll, és kétségbeesetten kell, hogy tapasztaljam, én vagyok az aki legjobban le van maradva. Rögtön az órámra pillantok, már huszonöt perc el is telt, ajaj, tényleg nem leszek kész, pedig bájitaltanból eddig még sohasem volt sikerélményem, csak most először, és azt is rögtön el kell rontani valamivel?!
Tovább olvasom a leírást, ami már félig olvashatatlanná vált, miután a főzetem már annyira forr, hogy egy pár cseppet szét is köpködött (mi az, hogy egypár csepp); ezért aztán gyorsan megfogom az üst szélét, hogy egy kicsit megmozgassam, azonban a kesztyű lemaradt, aúú -szisszenek fel, mire az előttem ülők hátrafordulnak, majd hangos kacajban törnek ki, csak azt nem tudom, hogy mi miatt: amiatt, hogy hol tartok, vagy ami van az asztalon (egy kis kiborult -kiborított- víz, "néhány" csepp szétköpködött kezdetleges bájital, az ez által eláztatott leírás, valamint egy csomó elcseszett bab és sámánbogáncs, amik vagy teljesen szét lettek farigcsálva, vagy csak szimplán össze lettek nyomva stb.) avagy amiatt, hogy... azta, húzom ki a hajam az üstből, miután annak nagy része a bájitalkezdeményemmel együtt fortyogott amióta belelógott, de mióta? Amióta az üst fölé hajoltam, hogy megmozgassam -fut át a kérdés az agyamon, de alig gondolom végig, hirtelen furcsán érzem magam, majd el kezd forogni a világ: szédülök, majd puff.

Egy nagy és kényelmes ágyban ébredtem, ami... mintha... nem is az enyém lenne, hol vagyok? -kérdezem magamtól, majd néhány pillanat múlva már minden világos lesz, azt hiszem a gyengélkedőn.
Hát igen, néha professzorok is hibáznak...

   Szokásomhoz híven erről az óráról is elkéstem. Vagyis biztos voltam benne, hogy el fogok késni. Futás közben a nyakamban fityegő mágikus órára pillantottam: ez egy kis medál, három apró gyűrű fordul el hangtalanul egymáson, amint a viselője a kezébe veszi. Érzékelő detektor van belebűvölve, tehát esetemben csak akkor mutatja az időt (mintha egy láthatatlan szerkezet gravírozná a fémbe a számokat), amikor már úgyis mindegy.
   Az ajtó megnyikordult, ahogy beljebb toltam – tisztára, mint egy horror regényben. Foley professzor egy ragadozó madár tekintetével csapott le rám, éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság, de mit volt mit tenni, a késés az késés. Foley pedig nem az az igazságtalan vagy éppen elnéző fajta; biccentett felém, s közben hangosan kimondta a levonást. 5 perc késés, 5 pont. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy az aulában lévő óriási homokórából aláperegnek a gyönyörű zafírok. Szám szerint pontosan 5 darab.

   A megrázkódtatáson ezennel túl is léptem, tudom, hogy az előbbiekért maximum a háztársaim neheztelnek rám, de hát az szinte már le is pattan rólam. Nem, valójában nagyon zavar, hogyha bárkinek is az útjában állok, vagy ha közutálat tárgya vagyok, úgyhogy ünnepélyesen megfogadom – ismét – többet nem fogok késni.
   Elkínzottan dobtam le a táskám az asztalomra, és szép sorjában pakoltam ki belőle a felszereléseimet: mérleg, pipetták, kesztyűk, kések és egy méretes fémdoboz. Ebben tartom azokat az alapanyagokat, amelyek nem tartalmaznak halálos mérget, és a puszta érintésük sem fenyeget heteken át tartó gyógykezelés gondolatával. Felpattintottam a doboz fedelét, és csalódottan állapítottam meg, hogy igencsak gyér a készlet. Nem csoda, ha minden órán marékszám pazarolom a belevalókat; általában egy besült főzetbe vesznek oda a drága anyagok.
   A szekrényekhez közel eső asztalhoz telepedtem, mivel a szokásos helyemet már elfoglalták. De így legalább nem kell sokat gyalogolnom a cuccok és az üstöm között. Apropó, félre is tettem az ütött-kopott, de legalább tiszta iskolai kondért, hogy a saját, új üstömet tegyem próbára a tűz fölött. Egy ideig mélázva elnéztem azért, ahogy a szomszédjaim gondos mozdulatokkal aprítanak-kavargatnak, mire a professzor halk köhintésére észbe kaptam, és pirulva munkához láttam.
   Persze mindez nem indult olyan gördülékenyen, mivel nekem nem jutott recept. Legalábbis meg voltam erről győződve egészen addig, míg meg nem emeltem a táskámat, amit az első percben rádobtam a papirosra. Hát így tényleg nem könnyű bájitalt főzni.
   Összedörzsöltem a két kezemet, mintha lelkes lennék, pedig majd’ megőrültem, úgy izgultam, mint mindig, amikor önálló munkát kell végeznünk. Végigfutottam a szövegen: szinte belesápadtam, amikor a rengeteg, riasztó nevű hozzávaló alatt megpillantottam az elkészítés leírását. Teljességgel érthetetlen, hatszáz éves fogalmazás! Miért is nem lehet ilyenkor a tankönyvet használni…?
   A táskámat a földre dobtam, hogy ne legyen útban, majd a többiekről példát véve én is elkezdtem forralni egy kis vizet a kondérban. Azazhogy nem kis vizet, hanem az előírt mennyiséget. Nagyjából. Szemre. Fordultam kettőt, hogy begyűjtsem a füveket és a varangynedvet, és már azt veszem észre, hogy füstöl az asztalom! Lélekszakadva rohantam vissza, és kapkodva oltottam el a lángra kapott receptet. Ez annyira, de annyira jellemző rám! A pergamen egyik széle alaposan megpörkölődött, gondolom, én löktem be a tűz alá, de még nincs minden veszve. Ahogy elnéztem, csak a lista végéből tűnt el egy kis darab, az utolsó instrukciók homályosan kivehetők. Oh, nem, olvashatatlanok. Hát nem kizárt, hogy az én doxym pont ezért fog majd belepusztulni a szer hatásaiba.

   Tehát akkor az előkészítés. Immár ügyelve a biztonságra, glédába állítottam a listán szereplő anyagokat (egyszerre hoztam ide, az asztalomhoz mindent, hogy ne kelljen többet magára hagynom az üstömet), és nekiláttam a futóbabok hámozásának. Nem egyszerű feladat az ilyesmi, ha a szökni vágyó, hétköznapinak tetsző babok mindenféle undok levet eregetnek magukból, nehogy a végén még felszeleteljék őket. Vajon a gyógynövény- és bájitaltan nyersanyagai miért kelnek öntudatra? Ez valami szabályszerűség? Nem mondom, hogy könnyebb lenne megfőznöm egy szimpla bablevest, de ez már túlzás. A futóbabokat már-már laposra préseltem, mire sikerült kihámozni őket a csúszós héjukból, de aztán a sámánbogánycsokkal sem volt minden problémamentes. Ahogy kiszórtam őket egy aranyzsinóros szütyőből, rögtön önkívületi állapotba kerültek és termékenységi táncot jártak, amíg meg nem szúrtam egyiküket a késem hegyével. Szegényke… Abban a pillanatban bűzös füstpamacsot prüszkölt a pici kampóin át az arcomba, de én akkor már felkészültem erre: kupán csaptam a kántáló bogáncsot a kés vaskos nyelével, aztán sorra lefegyvereztem a többi termést is. Két bogáncsnak így is sikerült levetnie magát az asztalomról, az egyik pedig belegubancolódott a hajamba, de ezen már fel sem kaptam a vizet. Egyszerűen copfba fogtam a hajamat a bogánccsal együtt. Ezt persze még az óra kezdete előtt meg kellett volna tennem. Majd kibűvölöm belőle valahogy az alattomos élősdit.
   Minekután az előkészülés nehezén túl voltam, és az üstben fortyogó vizet is apró buborékoszlopok szőtték át, úgy döntöttem, nem várok tovább. Óvatosan összeöntöttem a futóbabhúst és a sámánbogáncsot, majd addig kevergettem a leírásnak megfelelően, míg sötét mézszínű nem lett a víz. Eddig jó.
   Felpattintottam egy gúlaüvegcse parafadugóját, és az ujjaimat messze tartva a zselés állagú varangylétől, egy mérőkanál segítségével azt is az üstbe adagoltam. Ügyeltem rá, hogy még csak a szaga se csapjon meg, ugyanis élénken élt még az emlékezetemben az a bizonyos délután, amikor varangyosbékát fogtam Anton bácsiéknál. A mérges ragacstól napokig kötéssel a kezemen kellett járkálnom, úgy kiverte a ragya a tenyeremet.
   Most aztán figyelmesen a kevergetéssel! Hétszer hét irány, az annyi, mint… vagyis hétfelé… hét irány? De hát ha körbe-körbe keverem, az minden irányra vonatkozik. Talán úgy érti, hogy jobbra és balra, hétszer és megint hétszer. Lopva körülsandítottam a teremben – a legtöbben már a következő lépésnél tartottak, de még így is sikerült elcsíptem néhány tétova pillantást. Mondtam én, hogy buta dolog meghagyni a régi szövegeket, csak összezavarják az embert.
   Miközben így elmélkedtem, a főzetem kezdett egyre sűrűbb lenni, már az állagán is látszott, ahogyan összekapaszkodtak benne az alkotóelemek, és sárszerű masszává alakították a gyönyörű borszín keveréket. Sietnem kellett a ricinus felaprításával, annál is inkább, ugyanis olybá tűnt, hogy kezdek kifutni az időből. Megint kézbe vettem a láncon függő, pici kronométert, mire a karikák alig hallható kattogással elfordultak egymáson, és összeszorult a torkom. Jó, ha tíz percem van még!

   Nem mertem megkockáztatni a ricinus késsel történő feldarabolását, ezért nagy üggyel-bajjal, de sikerült néhány hevenyészett Diffindo-val kibontani a tüskés termésből a magokat. Na ebből nekem elég egy is – újabb bűbájos mozdulatokkal legalább ötfelé szeltem egy mérgező magvacskát. Ez így jó is lesz, végül is nem ricinusmorzsa kell a bájitalba. Sebtében bele is szórtam ezt a masszába. Aztán ahogy a recept fölé hajoltam, ismét elfogott a kétségbeesés. Elégettem a további teendőimet! Lámpalázasan kukkantottam át a szomszédos asztalokra: az évfolyamtársaim már majdnem elkészültek, a főzetük pedig többnyire felhígult és besötétedett. Pont olyan, mint a legfeketébb kávé, amit valaha is láttam.
   Most kell aztán okosnak lennem. A felsorolásból az izzadófüvet, a veresgyökeret és a sukolygyékényt nem használtam még fel, úgyhogy nem érheti nagy kár a Doxicidet, ha ezeket is gyorsan beledobálom. Remélem, nem kell fejre állva, a denevér röptével szinkronban megkavargatni többet a főzetet, mert akkor végem.
   A határidőtől lázasan dobáltam egy melegítőedénybe egy marék izzadófüvet, aztán lángot csiholtam a pálcám végére, hogy azzal gyújtsak be kövér, formátlan növénykötegnek. A fű csakhamar – a nevéhez hűen – izzadni kezdett, és egyre kisebbre töppedt össze az edény fenekén. Közben már csepegtettem is át a melegítéssel nyert értékes cseppeket egy rovátkolt fiolába, amit olyan 5-6 ujjnyi adagnál át is forgattam az üstbe. Valami színváltozásnak kéne történnie, gondolom, sötétebbre színeződik a főzet. Azonban egyelőre épp hogy csak felszállt a magasba némi sajtszagú gáz, egyéb változás nem történt. Lehet, hogy baj van a sorrenddel.
   A sukolygyékény mindig is a hétköznapi spárgára emlékeztetett engem; csomóba kötve fortyog a dudvásvégű spárga a levesben. Persze ezt az hozzávalót soha senki nem főzné az ebédjébe. De a Doxicidbe mégis kell, úgyhogy kihúztam a csokorból pár kevésbé érdes és májfoltos szálat (szerintem ennek teljes egészében csontfehérnek kellene lennie, nem foltosnak, de hát jobb híján ezek a beteges példányok is megteszik), és alámerítettem az örvénylő kotyvalékba. Ezek után már csak kevergettem, míg a gyékény egészen fel nem oldódott. Mintha csak cukorból lett volna, úgy eltűnt a főzetben.
   Persze a veresgyökeret kifelejtettem, de még talán nincs veszve semmi. Azaz… leszámítva, hogy a receptgyújtogatós akcióm szinte cselekvésképtelenné tett. Tehát besúlyoztam a rézmérleget, és öt unciánál szolid elégedettséggel nyaláboltam fel a kimért mennyiséget. És most? Csak úgy szórjam az üstbe? Fél sor lamentálás után úgy döntöttem, hogy felhasítom a gyökereket, akkor gyorsabban kioldódik belőlük a… hát az, aminek ki kell oldódnia. Máris a tőrömért nyúltam, de bár ne tettem volna, ugyanis a gyökeret szó szerint elöntötte a pír, mintha a göröngyös testét átfonó erek megérezték volna, hogy ma vérüket veszik. Kificánkolt a kezemből, és lelökte az asztalomról a futóbabok vászonzsákját. Mondanom sem kell, hogy a benne lévő összes babszem megbokrosodott ettől, és mintha egy hatalmas kéz jobbra balra rázta volna a termet, úgy gurultak ezek is egyik saroktól a másikig. Egy perc múltán nem maradt olyan babszem, amire rá ne lépett volna valamelyik évfolyamtársam. Na ezért mit kapok Foleytól…? Már egyszer szembesített vele, hogy milyen pazarlóan is bánok a szereimmel – és persze a kölcsön kapott tanári készlettel –, hát most nem hazudtoltam meg önmagam. Szégyenlősen odaintettem ingerült iskolatársaimnak, és próbáltam láthatatlanná válni. Jobb lesz, ha inkább nem hasítok fel semmit sem.
   - Stupor – szinte csak tátogtam az átkot, amivel a menekülő veresgyökeret céloztam meg, aztán a hagyományos módszert, az odamegyek-lehajolok-fölveszem-visszamegyek mozdulatsort egy lemondó sóhajtással toldottam meg. És beledobtam az elkábított gumót a főzetbe.

   Az óra vége előtt nem sok idő maradt rá, hogy jól összeérjenek az alapanyagok a kondérban, de legalább úgy-ahogy elkészültem. A Doxicid színe a grafitszürke és varjúfekete között mozgott, de állagra legalább olyan volt, mint a többieké: vízszerű. Egy fiolányit megtöltöttem vele, és fel is címkéztem azt, mielőtt kivittem volna a tanári asztalon álló gyűjtőállványhoz. Aztán egy másik, jóval nagyobb üvegcsébe is merítettem a kábító italból, hogy aztán legyen mit önteni a permetezőbe. Apropó, kell nekem egy permetfújó és egy kalitka is. Szegény doxyk, mi vár rátok…


   Audreyék azt mondták, hogy sokkal izgalmasabb, ha este megyünk ki doxyvadászatra, pláne, hogy én fedezhetem őket prefektus mivoltomnál fogva. Persze, mert azt hiszik, hogy a prefijelvény felhatalmaz az esti kódorgásra meg a szabályok sutba vetésére. Ők ezt direkt élvezik, de én sokkal jobban érzem magam, ha nem kell a tilosban járnom. Márpedig ez az egész vadászat nem olyan dolog, amit csak és kizárólag sötétedés után lehet megtenni. Meg is haragudtak rám, amiért azt mondtam nekik, hogy bizony én ki nem teszem a lábam a hálókörletből a tilos-időben, és ajánlom nekik is, hogy ne tegyék meg, különben jelentek mindenkit a házvezetőknél. Azóta hasogat a karom. Iza sajátos módon fejezte ki nem tetszését, aztán közölte, hogy mit és hova tegyek, és hogy ő csak azért is éjjel fog kimenni doxyt lőni. A bánatos thestrálfarát neki, úgysem tudnám bemószerolni a barátaimat.
   Így történt tehát, hogy teljesen egymagam kerekedtem fel kártevőbefogásra, méghozzá a délutáni tanulóidőben. Majd később megírom a jóslástan házit. Vagy nem…
   Még a hálószobában kifordítottam a táskám (http://cf1.polyvoreimg.com/thing.26669901.l.jpg) tartalmát az ágyamra, hogy helyet csináljak a legszükségesebb holmiknak, amiket magammal viszek az expedícióra. Először is kellenek a fegyverek; a pálcám és a Doxicid. Aztán néhány sajtkocka, szalvétába csomagolva – csalétek gyanánt. Bedobtam az egyik oldalzsebbe egy csodaszép csengettyűt is, amit tegnap bűvöltem át egy réz tányéralátétből Átválztatástanon a finom ízlésű doxyk kedvéért. Továbbá sebtapaszok, önkötöző géztekercs és egy pár fémkesztyű is helyet talált a szütyőben, vész esetére. A hátamra csaptam a pakkot, balomba fogtam a kalitkát és peckes léptekkel elindultam szép hazámból. Teljesen úgy éreztem magam, mintha csak Anton bácsi lennék, aki egy szál térképpel a kezében vág neki Svalbard lakatlan szigeteinek.
   Első tervem az volt, hogy a négyes vagy az ötös számú üvegházba megyek, hiszen ott olyan sok az édes mézgát termő virágos növény, meg a jó búvóhelyek, de eszembe jutott az is, hogy Bimba professzor milyen vérmesen védi az ő drágaságait. Nem valószínű, hogy egyetlen szem pete is kikelhetne ezekben a paradicsomi régiókban. Arról nem is beszélve, hogy a doxyk a hűvös helyeket kedvelik, nem a párás, trópusi környezetet. Tehát a kastély a kulcs.
   Lekaptattam az alagsorba vezető lépcsőn, bár már akkor éreztem, hogy össze-összekoccannak a térdeim. Miért is nem Audékkal mentem? Utálok egyedül barangolni a veszélyzónában. Mindenféle képzelt hang követett, suhogó talárszegélyek kavarták fel az alagsor hideg levegőjét, és kényszeredetten elnevettem magam, amikor rájöttem, hogy csak a táskám csatja kopog ütemesen a lépteimre. Ugyan már, itthon vagyok! Ez is csak a Roxfort.
   Na de milyen Roxfort ez már? Különítményesek, halálfalók, inspektor és állandó ellenőrzés. Mintha az iskolából börtönt csináltak volna. Uh, doxyk! Azokra kell koncentrálnom.

   Három leágazással és vagy egy óra bolyongással később az iskola egy különös szegletében találtam magam. Már viszonylag régóta tapostam valami megkopott, molyrágta szőnyeget, ami egy vakfolyosóhoz vezetett. A falakat körben aranyozott karnisra húzott gobelinek éktelenítették (ugyanis ezekben a falikárpitokban már rég nem maradt semmi ékes), a sarkokban pedig néhány elrontott éggömb és lunaszkóp hevert gazdátlanul. Egyszóval ideális hely a kis bestiák számára. A fejemet tettem volna rá, hogy megtaláltam a kolóniát, ezt igazolta is a monoton zümmögés, ami mintha a falak mögül jött volna.
A ketrecet nyitott ajtóval a földre tettem, közben elővettem a megtöltött permetezőt és a pálcámat. Kiválasztottam azt a gobelint, amelyiken sarlószemű baglyok gubbasztottak egy híd formájú tölgyfán, és felkészültem a támadásra. Ez annyira nem az én műfajom…
   Hirtelen elhatározással magasba emeltem a lábamat, és határozatlanul ugyan, de belerúgtam a kárpitba és ezzel egy időben elkiáltottam magamat. Nem, nem harci csatakiáltás volt, csak nem számítottam arra, hogy a kárpit mögött a tömör kőfalon kívül nem lesz más. Egy darab doxy sem.
   Sorra végigtapogattam a többi faliszőnyeget is, kiraktam a sajtot, ráztam a csengettyűt, de semmi, és már-már a visszavonulást fontolgattam, mikor az egyik szőnyeg meglibbent. Ahogy hozzáértem, lendült egyet, majd újból függőlegesbe hintázta magát. Ahá, megvagytok! Lélegzetvisszafojtva rántottam le a karnisról az elnyűtt szövetet, és csukott szemmel, vaktában permeteztem a levegőbe az összes Doxicidet, ami az üvegben lötyögött. Csak azért nem ordítottam ez alkalommal, mert a szer olyan kellemetlen szagot árasztott, hogy nem vitt volna rá a lélek, hogy ezt az orromon vagy a szájamon át beszívjam. Beletelt jó pár percbe, mire a kábító gáz szerteoszlott a levegőben, és végre szemügyre vehettem a csata kimenetelét. Megszállottan kapaszkodtam a pálcámba, elkészülve rá, hogy bármi áron megvédjem magamat a bestiáktól – de erre szerencsére nem volt szükség. Négy alélt kis kártevő hevert a földön, fényes bogárszárnyuk szoknyaként terült rájuk, fekete hajuk pedig olyan volt a sötétben, mint a pipacs dús porzója. Nagyon megsajnáltam őket, és egy kicsit undorodva bár, de a pálcám hegyével kiigazgattam a szárnyaikat meg az összegabalyodott lábacskáikat (amelyekből szörnyen sok volt nekik!). Aztán kiválasztottam az egyiket, belevitáltam a kalitkába és alaposan rázártam az ajtót. A többiek meg néhány óra múlva felkelnek majd, és nem is emlékeznek rám. Remélem. És remélem azt is, hogy egyáltalán felkelnek…

   A fölöslegessé vált holmikat visszatettem a táskába, a ketrecet kézbe vettem, azzal a szent szándékkal, hogy még ma leadom Foley professzornak, és kezdjen a kiütött bestiával azt, amit akar. Persze mindenekelőtt meg kellett bizonyosodnom még egy valamiről…

Bájitaltan…

Még pont időben startolok a klubhelyiségből bájitaltanra. Mondjuk azért így az ősz végén már tényleg nem árt némi pontosság, nem most kezdődött a tanév. Sőt, ha azt nézem, lassan itt a téli szünet és tűzhetek haza. Kéjmámor.
Nem éppen kedvenc óra az ominózus, bár mióta nem Piton prof tartja, határozottan jobb lett, dacára a halcsifalcsi tanerőkészletnek.
Némi elméletezéssel kezdi az órát Foley prof, ám előtte minden asztalra kiutal egy receptet az elkészítendő főzethez. Fél füllel figyelek a mondókájára, ám közben szemeim a receptet csillagásszák. Nézzük csak, mi kell a kotyvasztáshoz! Futóbab megvan, izzadófű szintén, ricinusmag is, sámánbogáncs – itt lapul a tatyómban… Sápugró veresgyökér, te meg miszösz vagy, öregem? Mindegy, max szerzek a tárolószekrényből. Sukolygyékény van, varangynedv gigantikus üveggel lapul a hozzávalókészletemben, vizet pedig bármikor tudok szerezni. Ezüstkés kéznél, varázspálca, fiolakészlet, rézmérleg úgyszintén. Zsír, csaknem minden itt van.
A többiekhez hasonlóan begyűjtő bűbájjal invitálom magamhoz a fémkalitot és a permetszóró palackot, valamint ha már úgyis gyűjtögetek, akkor a tárolószekrényből szert teszek egy „sápugró veresgyökér” nevezetre hallgató izgága növényre. Ha ugyan növény egyáltalán ez az izgő-mozgó izé, ami itt pattok előttem az asztalon a rézmérleg közvetlen szomszédságában. Lefelé fordított szájjal parkolok fölé egy üres üvegcsét, hogy ne mászhasson el a dögnek való.
Na jól van, most gyorsan át kéne futni a receptet, mert anélkül meglehetősen nehéz bármit is kezdeni.
Gyorsan felaprítom a ricinusmagot, mert a recept szerint így lesz rá szükség és úgy nézem, később nem nagyon lesz időm felcafatozni. Egyéb híján a talárba törlöm kezeimet, mielőtt a továbbiaknak látnék. Röhejes lenne, ha olyan kis kötényekben pompázna mindenki órán, mint ami a sztárszakácsoknak van, de tény, hogy elkelne valami kéztörlő alkalmatosság olyan esetekre, amikor az ember mérgező dolgokkal vagy könnyen levet engedő összetevőkkel dolgozik.
A leírásnak megfelelően háromnegyedes jelzésig megtöltöm vízzel a kondért, majd pálcámmal felsrófolom a lángokat alatta, hogy felforrhasson. Míg a víz melegszik, a futóbabok hámozásának látok. Nem könnyű feladat nyugalomra bírni a vesztüket érző, alapból is mozgékony természetű futóbabokat. Különös módon fel sem merül bennem, hogy varázslatot alkalmazzak a pattogás ellen, aminek biztosan mugli származásom az oka.
Miután végre kitessékeltem bőrükből a bőszülten tiltakozó babokat, laza csuklóval belesöpröm a négyfőnyi legénységet a vágódeszkáról az üstbe, továbbiakként pedig a jó előre odakészített három szem sámánbogáncs csúszik a babok után az időközben fortyogóvá forrt vízbe. Csaknem követi az összetevőket az ezüstkésem, de mákomra sikerül az utolsó pillanatban elmarkolnom az üst fölül.
Azután csak állok néhány másodpercig a kés pengéje mellől lecsorduló véremet bámulva. Jellemző, még ezt is el tudom bénázni: pont az ezüstpengénél sikerült elcsípni a kést, s az él végigszántotta az ujjaimat. Hát ez hörr és morr. Hangos csattanással landol a kés az asztalon a megmaradt összetevők mellett, amikor végre szétnyitom öklömet. Egyéb híján a talár alatt rejtőző pólóm aljáról tépek sebkötözőt a vérzés elállítására, hogy innentől kezdve fél kézzel bénázhassak tovább. Az a bizonyos borszín egyveleg még megvan, ám kevés esélyem van épkézláb főzet összeállítására ilyen kézzel.
Most következne a mérőkanálnyi varangynedv. A táska aljáról korábban előpecázott üvegért nyúlok és hatalmas szisszenés kíséretében tekerem le a jól ráerősített tetőt. Jobb kezemben az üveg, balban a mérőkanál; enyhén remegő mancsokkal próbálom kitölteni a löttyöt. Naná hogy megcsúszik a véráztatta kötésen az üveg, így ugyan a mérőkanál tele lesz, de a taláromra is jut egy nagyobb adag undorító sárgászöld lütyő. A főzőcske miatt esélytelen a trutymó letakarítása, erről csakis utólag lehet szó.
Most nézem csak, hogy a varangynedvből jutott az üstbe is valamennyi, amitől hirtelen kedvem lenne sűrűn káromkodni. Megoldásképpen a mérőkanálból visszatöltök valamennyit az időközben üressé lett üvegbe, a többit pedig az üstbe löttyintem a már ott fődögélők mellé, s jöhet a 7x7 irányú keverés. A főzet viszont bagózik sűrűsödni, hiába kevergetem bőszen. Biztos a túladagolt varangyszmötyi miatt van. Nem érdekel, sebtében belevágom az előaprított ricinusmagot.
Egy pillantás a receptre és jöhet a sukolygyékény, azután izzadófű levét locsolok egy fiolából az üstbe. Pfuj, micsoda ocsmány kinézete lett! Nem egészen fekete a hígas lötty, úgyhogy jobbnak látom belezúdítani a maradék kevés izzadófű levet, ami a fiolában található. Erős a késztetés, hogy az üst fölé hajoljak megszagolni a főzetet, ám még az óra legelején észbe véstem, hogy veszélyes az ember orrát beleütni a készülő doxicidba és a készbe egyaránt a mérgező gázok miatt, ezért inkább csak keverek rajta néhányat.
Hát akkor jöjjön az utolsó lépés, a sápugró veresgyökér. Lekapom az óra elején ráfordított befőttesüveget (a fene tudja mit keresett a bájitalos holmik között…) a veresgyökérről és mielőtt elszökdécselhetne a galád, tenyéréllel suhintok utána. Halk nyekkenéssel terül el az asztalon a dög – ha nem órán lennék, nagyon jól elszórakoztatnának a menekülési kísérletei, itt azonban nem lustálkodhatok.
- Sajnálom, haver – mormogom, miközben a véráztatta kötéses kezembe markolom, majd az üstbe merítem a kapálózva tiltakozó gyökeret. Tudom, szentimentális ökör vagyok, de mégiscsak egy élet volt.
A végeredményt tekintve azt hiszem, nem lett tökéletes a főzetem. A víznél hangyányit hígabb, de legalább a színe normális, azaz szurokfekete, akár a receptben, a szaga legalább olyan förtelmes, mint a többieké. Hogy ezt miért nem írják le a receptek, felfoghatatlan. Mindegy, egy fiola megy a tanárnak a főzetből, ám mielőtt kivinném az asztalhoz, az üvegcsére ragasztok egy cetlit névvel, évfolyammal, házzal ellátva. A szórófejes palackba is öntök egy adagnyit és egy újabb fiolába megy a tartalék arra az esetre, ha véletlenül elhánynám valamerre a fújókásat. Végezetül kiürítem az üstöt és a következő órára indulok.


Vadásszunk doxyra!

Bélelt pulcsit öltök magamra, ami kellőképpen vastag ahhoz, hogy ne fázzak, mégsem gátol a mozgásban. A farmer hidegségét már nem tudom mivel ellensúlyozni, de az a legfeljebb félórácska, amit kint szándékozok tölteni a zegernyében, nem lehet olyan vészes. Fagyhalál biztosan nem fenyeget.
Előhúzom ágyam alól az előre odakészített ketrecet a doxiciddel és a lánckesztyűvel együtt. Magamhoz veszem a komódon pihenő varázspálcát és nesztelen léptekkel vadászatra indulok az üvegházak környékére, menet közben igyekezve nem felriasztani a szunnyadó háztársakat. Már a kastélyon kívül bújok bele az apró láncszemekből készült fémkesztyűbe, mert ez a művelet mindig halk csörgéssel jár és nem szeretném kockáztatni a lebukást, ha már a szabályok ellenére idekint császkálok. Csak ekkor jut eszembe, hogy elfelejtettem csalit hozni, ergo vígan lebukhatok, vajmi kevés az esély a sikerre.
Más módon kell bejuttatnom a kártékony kis szőrcsomókat a ketrecbe. Ez esetben viszont csak a nyílt vagy a rejtett támadás maradt lehetőségként, amiből az utóbbi jobban vonzott, mert nagyobb az esélye, hogy nem kapok a nyakamba egy rakat doxyt, akik rám fenik a méregfogaikat. Keresek egy olyan bokrot, ami kellőképpen nagy a rejtőzéshez és elég közel van az üvegházhoz, hogy legalább arról védve legyek. Miután sikerül alkalmas búvóhelyet találni, ellenőrzöm, hogy doxymentes-e (mázlimra lakatlan), majd igyekszem a lehető legkisebb zajjal befurakodni a levelei közé, nehogy idejekorán elriasszam a forgalmat. Hátamat az üvegház kellemes hőmérsékletű falának simítva leselkedek ki az ágak közül, alkalmas prédára várva.
Kevés híján elbóbiskolok a bokor ölelésében, mire végre arra vetődik egy kisebb csoport aprótermetű doxy. Nagyszerű! Nonverbálisan küldöm rájuk a bénító varázslatot, nehogy idő előtt megneszeljék honnan érkezett a támadás, majd hasonló módon lebegtetek magamhoz két döglöttnek tetsző, moccanatlan lényt. Elég óvatos vagyok ahhoz, hogy ne fogjam meg egyiket se, hiába van rajtam lánckesztyű. Inkább beröptetem a méregfogúakat a magammal cipelt ketrecbe és gyorsan rálakatolom az ajtót. A kalitka rácsain keresztül fújom le őket a délelőtt folyamán megfőzött bájitallal, de a biztonság kedvéért a bénító varázst sem oldom fel róluk, nehogy túlzottan bevaduljanak a ketrecben. Még bulit rendeznének az ágyam alatt, ahová reggelig elrejteni szándékozom a kalitot a kíváncsi tekintetek elől.

Másnap reggel a leadás előtt cetlit ragasztok a ketrecre, melynek felirata megegyezik a tegnap leadott bájitalon szereplőkkel és feloldom a bénító varázst. Mellékelem a szórófejes palackot is a doxiciddel, ám az utazóládámban lévő másik fioláról mélyen hallgatok Foley prof előtt. Jól jöhet az még valamire.

   Hú, éppen csakhogy sikerült nem elkésni, egy hajszálon múlott az egész. Talán tegnap este nem kellett volna a birtokon császkálnom éjfélig és akkor most nem lennék ennyire fáradt és szétszórt. Nem mintha az utóbbit csak az alváshiányra foghatnám, de mindegy, mindig csak kevesen múlik, hogy mindenhova időben elérjek, néha nem is sikerül. Ehhez szerintem már minden tanár, köztük Foley professzor is hozzászokhatott már. De ma szerencsém volt, mindenki elégedett lehet, beértem csengetésre, nálam van a könyvem, a felszerelésem, minden rendben van.
- Jó reggelt! – köszönök hangosan nem csak a tanárnak, de általánosságban mindenkinek címezve, miközben elégedetten mosolyogva foglalom el a helyem a terem közepén elhelyezkedő egyik üstnél. Előkapom a szikémet, amit Laidantól örököltem. Valahogy mindig megnyugtat, ha valami olyat veszek a kezembe, ami az egyik rokonomé volt. Én már csak ilyen ereklyemániás maradok, ami nem is baj, Rom bácsi is ilyen. Miért ne ragaszkodhatnék valami olyanhoz, ami már bevált?
   Ahogy a prof  kiadja a feladatot, hozzá is kezdek, bár még mindig félek kicsit a főzőcskétől. Egyszer másodikban Piton professzor óráján valami úton-módon sikerült felrobbantanom az üstöm tartalmát, ami szépen összecsapott mindent, persze engem a legjobban. Az egész évfolyam rajtam röhögött, bár én sem tettem másképp, hiszen tényleg elég viccesen nézhettem ki. A bájital állaga ugyanis olyan volt, mint a csiganyálé… Undorító volt és nem csak magamról kellett levakarnom és feltakarítanom utána, hanem büntetőmunkát is kaptam. Egy hétig minden nap nekem kellett a szertár összes üstjét kisúrolnom. Mondanom sem kell mennyire élveztem…
   Szóval izgulva bár, de félve nem, nekiláttam a recept elolvasásának. A hozzávalókat megértettem, bár a futóbab láttán, nem derült fel különösebben az arcom. Utálom ezeket a varázsnövényeket. Mennyivel békésebb egy mezei tulipán vagy barackfa, mint egy futóbab vagy egy fúriafűz? Annyival szemet gyönyörködtetőbb egy közönséges, muglik által is ismert növény, mint egy ilyen… elvarázsolt mutánsnövény!
Ahogy az elkészítés részhez értem az olvasásban, ismét megállapítottam magamban, hogy igazán modernizálhatnák ezeket a bájitalrecepteket. Legalább kétszer kellett újraolvasni, hogy felfogjam mit is kell csinálnom tulajdonképp. De sikerült.
   Igyekszem először a hozzávalókat és a megfelelő eszközöket magam elé kirakni és csak eztán hozzálátni a dolgoknak. Az üstöt megtöltöm 3/4 részig vízzel, majd a pálcámat előhúzva tüzet gyújtok alatta, magam elé helyezem a fahasábot, és míg a víz felforr, nekigyürkőzöm a dobozkájukban összevissza pattogó futóbabok meghámozásának és aprításának.
   Ahogy az első babszemet igyekszem kieszkábálni a skatulyából, egy rossz mozdulatnak köszönhetően egy másik is kipattan a helyéről és csíraszerű nyúlványain támaszkodva szaladgálni kezd az asztalomon. Ez roppant módon bosszant, idegesen próbálom jobb kezemmel elkapni, miközben a balban a másik bestiaszemet tartom. Viszont babszem létére roppant furfangos, az üstöm lábai között és a könyveim körül rohangál, hogy még véletlenül se tudjam elkapni, de buzgón hajkurászom egy ideig.
   - Te kis… ! – sziszegem, miközben végleg elvesztve a türelmem pálcát rántok és háromszor próbálkozás után sikerül végre eltalálni. – Stupor! Stupor! Stupor!
   - Megvagy! – veszem fel az elkábult babszemet az asztal alól, ahova legurult, miután elkábítottam és gyorsan meghámozom.
A másik három futóbabszemmel már óvatosabban bánok, mire a víz felfő, már mehetnek is az üstbe, ahová a három szem piros-sárga színű sámánbogáncs is követi őket. Ahogy mind belepotyogtak, mindössze néhány másodperc elteltével már szép bordóra is színezik a vizet, így megnyugodva ugrok a következő lépésre.
   Előre felaprítom a ricinusmagot, mivel a recept azt írja „gyors iramban” kell hozzáadni a főzethez közvetlenül a varangynedv után. Aprítás közben persze vigyázok, de szokás szerint a saját ujjamat is megvágom, de már nem törődöm vele, hozzászoktam, hogy nálam a főzőcske mindig kisebb-nagyobb sebesülésekkel jár. Mielőtt még ismét a ricinushoz nyúlnék, bekötözöm a sebet. Semmi kedvem mérgezés miatt ismét a Gyengélkedőre kerülni.
   A ricinusmag feldarabolása után undorodva mérem ki a kívánt mennyiségű varangynedvet, amit szépen kiszámolva 7szer 7 irányba megkeverek, majd egy gyors mozdulattal a sűrű főzetbe söpröm a ricinusmagot a vágódeszkámról. Már közeledni látszott az óra vége, mire a két szál sukolygyékényt beledobtam és megvártam, míg felhígul a főzet. Nem éreztem teljesen vízállagúnak, így még egy fél szálat oldottam fel a forró lében, majd 5 és félujjnyi izzadófűlét is beleöntöttem, így a sötétebb szürke árnyalatú bájitalhoz már csak az 5 uncia sápugró veresgyökeret kellett előteremtenem. A veresgyökérrel nem volt nagy gondom, ez teljesen „ártalmatlan” növény, ezzel megbirkóztam, hiszen csak addig ugrál, míg él. Miután a bájitalokhoz felhasznált részét már megfosztották a levelektől, már nem ugrál. Egyébként csak azért tudok ennyit róla mert a nagyiéknál Walesben a mocsarbán sok ilyen sápugró növény van. Viccesen néznek ki, ahogy egyik helyről ugrálva egy másikra cuppognak…
   Nagy nehezen előszedtem a rézmérlegem és igyekeztem potom kimérni 5 unciát, amihez legalább háromszor kellett lefaragnom valamicskét az egyik gyökérből, de végül sikerült. Elégedetten pottyantottam be a doxykábító folyadékba az utolsó hozzávalót, majd néhány perc múlva egy kis fiolába pipettával kimértem egy keveset belőle. Igazándiból sajnáltam a doxykat, de mit volt mit tenni, ez a faladat.
   A maradék főzetet csengetéskor leadtam Foley professzornak, összeszedtem és megtisztítottam az eszközeim és letakarítottam a padomat, felvettem a kikészített ketrecek és permetezőkannák közül egyet-egyet, majd távoztam a teremből. Már előre örültem a legális éjjeli kimenőmnek.


   Csend honolt a kastélyban. A legszebb csend, amit el tudok képzelni, az az éjszakai zajos csönd, amikor bár semmi sem mozdul, mégis hangos minden: baglyok vadásznak, a Tiltott Rengeteg fái sóhajtoznak a szél nyomán, a fúriafűz recseg a hidegben, mintha csak panaszkodna, valahol a távolban farkas vonyít, a kastély órái hangosan ketyegnek, az elvarázsolt portrék pedig halkan hortyognak kereteikben. Egyszerűen imádom a roxforti éjszakát.
   A klubhelyiségből egyedül indultam útnak, a törölközőmből rögtönzött batyummal a hátamon. Ketrec, védőkesztyű, némi sütőtökös pite a vacsorából csali gyanánt és egy permetezőkanna tette ki a felszerelésem, bár kicsit soknak találtam ezt a mennyiségű cuccot egy doxy befogásához.
   Egyenesen a csónakházba indultam, hiszen a múltkor is ott futottam össze egy fél tucat tündérmanóval, így reméltem nem tették még át székhelyüket máshova. Ismét szerencsém volt, ott találtam őket. Teljes létszámban, mind a hatan ott ücsörögtek egy régi háló foszlányaival játszadozva. Ez nem kecsegtetett túl sok jóval, mert nem voltam benne biztos, hogy mind elkábulnának, ha rájuk fújom a kábító folyadékot. Eszembe jutott, hogy esetleg megfagyaszthatnám őket és csak utána kábíthatnám el őket, de úgy ítéltem meg, hogy ez csalás lenne.
   - Ha nem kábulnak el, akkor megfagyasztom őket… Hátha hat mindnyájukra ez a főzet… - mormoltam, miközben a fiolám tartalmát áttöltöttem a permetezőbe. Felpumpáltam a szerkezetet, majd az egyik távolabb ücsörgő doxy felé fordultam vele. Ahogy meghúztam a „ravaszt” és a permet a levegőbe került, az orrom elé húztam a sálam, hogy be ne lélegezzem a gázelegyet. Az kéne még, hogy én is elkábuljak!
   A doxy rémülten sikoltva röppent fel, megriasztva a többieket is, akik követték példáját és apró kék bogaraként kezdtek kerengeni körülöttem, mire én pálcát rántottam, de mielőtt még rám támadhattak volna, elhalt a kiáltásuk és lassan leereszkedtek körém a földre, ahol ténylegesen elájultak. Csak annak köszönhetem a gyors hatást, mert a csónakház egyik kis kamrájában voltam, így a szer is koncentrálódott a levegőben. Szerencsém volt. Megint. Micsoda piszok mázlista vagyok ma! Minden egy hajszálon múlik.
   A tündérmanók kicsi testeit óvatosan pakoltam egymás mellé a ketrecbe, majd egy bánatos mosollyal rájuk zártam az ajtót. Remélem jó dolguk lesz Lumpslucknál…
   Amikor visszaértem velük a kastélyhoz, némító bűbájt szórtam rájuk és magammal vittem őket a szobámba, az ágyam alatt éjszakáztak. Reggel első dolgom volt elvinni őket Foley professzorhoz és leadni.
   - A csónakházban találtam őket, igazán semmi kárt nem tettek semmiben, hetek óta ott vannak, nagyon békésen viselkedtek. Megtenné nekem tanár úr, hogy szól Lumpsluck professzornak, azon szándékomról, hogy vissza szeretném őket vinni oda? Mert gondolom, hozzá fognak kerülni... Szóval átadná neki, amit mondtam? Kérem.
Nem tudom, hogy végül szólt-e az öreg varázslónak vagy sem, de jókedvűen hagytam el a termet. Csak ez járt a fejemben: Küldetés teljesítve!

Bár nem szokásom a késés, ám most igencsak kapkodni kell a lábaimat, hogyha még időben az óra kezdete előtt akarok beérni a tanterembe. Erre egyre kevesebb esélyt látok, pedig ennél jobban nem is siethetnék. Már csak egy folyosó választ el a céltól, még nagyobb sebességre kapcsolok és még pont időben sikerül beesnem a terembe, így az az átkozott csengőszó már a tanteremben ér. Szerencsére. Mindeközben a köszönés sem maradhat el, így amint jut elegendő mennyiségű oxigén a tüdőmbe megteszem ezt is. Legalább illetlen parasztnak ne tűnjek.
-Jó napot! Sziasztok! – majd helyet foglalok a megszokott helyemen, hogy aztán percek múlva már az üst fölé hajolva szenvedhessek az órai feladattal.
Sosem érdekelt túlságosan a bájitalkeverés és van egy olyan érzésem, hogy ezen a Doxicid megkotyvasztása sem fog segíteni. Mindenesetre azért megpróbálkozom vele, hátha összejön valami használható, és amire legalább egy elfogadhatót kaphatok. Nincsenek nagy elvárásaim magammal szemben, a lényeg csupán annyi, hogy lehetőleg ne nyírjak ki senkit a főzetemmel. kétszer is elolvasom a receptet, hogy minden egyes szavát és utasítását felfogjam, már amennyire lehetséges ez. De elég most már a tétlenkedésből, itt az ideje annak, hogy belevágjunk a dolgok közepébe, elvégre próba szerencse. Nem igaz? Azt hiszem megvan minden ami a főzethez kell, így el is kezdem az egészet. – Nézzük csak, forró vízbe… - mormolom magamnak. – Aquamenti! – s a pálcámat az üst fölé tartom, hogy az abból előtörő vízsugár oda menjen ahová én szánom és ne máshova. Amint ez megvan már csak azt kellett megvárni, hogy egy piroinitio után megfelelő hőmérsékletűvé váljon a víz. Míg erre vártam továbbolvasva a receptet nekiálltam, hogy az izgő-mozgó futóbabokat megszabadítsam a héjától. Már a feldaraboláskor jutott eszembe, hogy elszámoltam magam, és négy helyett csak három darab héjától megszabadított babszem hever előttem darabokban. Szerencsére még időben kapcsoltam, így a negyedik sem úszhatja meg a kopasztást s a későbbi főzetbe kerülést. Rápillantok az üstöm tartalmára ahol a víz már ráérősen bugyog, úgyhogy szerintem felesleges is várni, beledobálom a feldarabolt futóbabok húsát, természetesen nem három méterről, hogy a kifröccsenő víz valakit leforrázzon, hanem kényelmesen alig néhány centiméterről, finoman. Óvatlanul veszem kézbe a sámánbogáncsokat. –Áú! Ez szúr. – megállapítással landolnak ők is a már főzetben gubbasztó babszem darabok mellett. Ekkor a recept szerint az oldatnak borszínűvé kellene válnia, és ha semmit nem szúrtam el, akkor másodperceken belül az enyémnek is ilyenné kellene változnia, és mire végiggondolom a mondatot az üstömben levő valami átváltozik a kívánt színűre. Eddig megvolnánk, nem szúrtam még el semmit, nem gyújtottam fel sem magam, sem másokat, remélem ezek után sem fognak ezek megtörténni, bár messze van még az óra vége. Jöhet a varangyos béka, vagyis pontosabban csak a nedve. Kár, hogy nem lehet egészben belefőzni a békát, sokkal könnyebb lenne, mint itt szenvedni azzal, hogy valahogy kicsikarjam belőle a szükséges mennyiségű nedvet. Ránézek szerencsétlenre és már előre sajnálom azt, amit vele fogok tenni, de hát nincs más választásom, egyszerűen szükségem van arra a trutymóra, ő meg tudja nélkülözni. Néhány percnyi szitkozódás után, könyékig nyálkásan, boldogan, és egy mérőkanálnyi varangynedvvel gazdagodva visszarakom a békát a tárolójába. Meggyötört brekegést hallat, de már nem is figyelek oda rá, jobban leköt a következő két lépés. Jobban járnék, azt hiszem, hogyha a ricinusmagot előre felaprítanám. Ez is megtörtént, ezért hozzáöntöm a főzethez a nehezen kinyert nedvet. Hétszer hét irányba keverni, hogy besűrűsödjön. mindez szép, jó és okés, csak azt felejtette el közölni a recept irányítója, hogy merre kellene mindezt véghez vinni. Sok választásom nincsen, kezdjük talán a ballal, aztán, ha nem jön össze irányt váltok. Körülbelül a negyedik kör után észlelem, hogy a kotyvalékomban semmiféle változás nem történt. Ugyanolyan híg maradt, mint előtte, így arra a logikus és egyszerű következményre jutottam, hogy lehet, hogy nem ártana irányt változtatni. Elkezdem tehát jobbra kavargatni az üst tartalmát, hátha még nem késő és besűrűsödik. A negyvenkilencedik kavarás után talán rá lehet fogni, hogy besűrűsödött, vagy legalább is egy nagyon kicsit sűrűbbnek tűnik, mint amilyen előtte volt. Nem tudom eldönteni, hogy én szúrtam-e el valahol, vagy szimplán csak ilyennek kell lennie. Újra átfutom a receptet. Nem hagytam ki semmit, a mennyiségek is megfelelőek voltak, így talán csak az eltelt idő és az először választott rossz keverési irány lehet az oka. Mindegy is, nincs idő az elmélkedésre, muszáj tovább haladni, jó lesz ez így is. Gyorsan kellene hozzáadni a feldarabolt magvakat, hát mit ne mondjak ez se jött össze olyan sebesen, mint ahogy terveztem. Pár szál sukolygyékény lesz a következő áldozatom, aki belekerül az üstbe. Vajon mennyi lehet az a pár szál? Kezdésnek talán megteszi négy darab is, aztán majd kipótolom még, ha nem lesz elég. Várok egy kicsit, mivel a gyékényeknek teljesen el kell főniük. Addig is amíg ez bekövetkezik egy kicsit rendet rakok az asztalomon és eltüntetem az addig ott uralkodó romhalmaz egy részét. Véleményem szerint a főzetem még nem teljesen víz állagú ezért hozzáadok még egyet a sukolygyékényből. Így már valamennyivel jobban hasonlít rá. Jöhet az izzadó fű leve, ami majd szurokszínűvé varázsolhatja a főzetemet. Most következik az óra eddigi legnagyobb bakija, amit elkövethettem, figyelmetlenségemnek köszönhetően sikerült egy kicsivel többet hozzáönteni a léből mint amennyit előír. Ezt a főzetem pedig szürkés füsttel hálálja meg. Köhécselve igyekszem eltüntetni a füstöt az üst és az asztalom felől, kisebb nagyobb sikerekkel. Valahogy gondolhattam volna, hogy valami úgy is közbejöhet, nem úszhatom meg az órát hibázás nélkül. Persze, hogy az utolsó előtti lépést kell elbaltázni, nehogy már legyen az embernek végre valamiféle sikerélménye is ezen a napon. Kimérem a rézmérlegen az öt uncia veresgyökeret és végül azt is hozzáadom, és ha minden igaz, akkor kész is vagyok. Végre. Kiszedem és elrakom a táskámba doxicidet tartalmazó fiolát, elpakolok magam után, majd az óra végét jelző csengőszó után elindulok kifelé a teremből.
Nincs kedvem estére vagy takarodó utánra halasztani a dolgot, így délután amint van egy kis szabadidőm elintézem a feladat második részét is. Magamhoz veszek mindent, amihez csak szükségem lehet a doxyvadászathoz, kesztyű, csali, ketrec és nem maradhat el az órán kotyvasztott doxicidnak csúfolt valamit tartalmazó kis üvegcse se. Elindulok a felfedezőtúrára, ami remélem nem fog sokáig tartani, nem akarok órákat elpazarolni erre a hülyeségre. Félórányi bolyongás után megtaláltam az ideális helyet így a permetezőt üzemkész állapotba helyeztem. A függöny mögötti mocorgás arra a következtetésre juttat, hogy egyedül van az áldozat. Felveszem a kesztyűt, kezembe veszem a permetezőt, nagylevegő és elrántom a függönyt. A szemét kis doxy természetesen azonnal támadásba indulna, így amilyen gyorsan csak tudom, lefújom a méreggel. Azonban úgy tűnik annyira nem hatásos, ezért még egyszer a képébe fújom hátha sikerül. Viszont ezzel csak még jobban sikerült feldühítenem, ezért nincs más választásom, mint segítségül hívni a pálcámat. –Stupor! –szegezem rá a pálcámat a kis szemétre. Végre valami hatott ellene. A kezembe veszem, lefújom még egyszer, hátha így kábult állapotban jobban hat majd. Belerakom a ketrecbe és elindulok vissza, hogy az ágyam alá rakhassam ezt a kis bestiát tárolót, és megfeledkezzek róla másnap reggelig.

Reggel a dühös doxy ébreszt fel az álmomból. Mérgesen és nyűgösen kimászok az ágyamból és kap még egy löketet a kicsike a főzetből, hátha ez már hat valamennyire. Hát nem ő lett a legkábább, de legalább nem kelti fel a többieket. Gyorsan felöltözök, felkapom azt a kis szemétládát tartalmazó ketrecet és a doxicidot tartalmazó fiolát, amiben már nem sok minden maradt, de annyi talán pont van benne ami elég lesz a professzor úrnak.

-Jó reggelt tanár úr! – köszönök, és belépek a terembe, hogy a nevemmel ellátott fiolát s ketrecet otthagyhassam a többi mellett, majd kisétálok, és arra veszem az utam amerre jöttem. A feladat elvégezve.

Errol Dreenman

• Extra (jan. 7-ig) +20 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Doxy-kaland +5 pont

• További +2 pont jár azért, ha a doxykat a megfelelő helyen kereste a tanuló („Doxykat (http://www.scribd.com/doc/36430587/Legendas-allatok-es-megfigyelesuk) szép számmal találunk Észak-Európa szerte és Amerika hűvösebb éghajlatú vidékein.”)

Összesen +52 pont
Jegy: E
A főzete pontatlan, sokkal jobban oda kell figyelnie, hiszen ez nem a konyha, ahol az ember az érzéseire hagyatkozhat (nem véletlenül használunk patikamérleget). Nem mindegy, hogy mérőkanalat vagy merőkanalat ragad kézbe. Mint ahogy az sem, hogy végül mi kerül a kondérba: sukolygyékény vagy sulyokgyékény. Sajnálattal kell közölnöm önnel, hogy mivel a permetezőt nem rendeltetésszerűen használta, helyette az összes kábító mérget a befogott bestiára öntötte, az ma reggelre kimúlt. Az érdemjegye összességében nem lehet jobb az Elfogadhatónál.

---

 Andromeda Bucksworth

• Extra (jan. 7-ig) +20 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +54 pont
Jegy: V
Az előírtakat mind betartotta, nagyon gondos, nem hajolt az üst fölé, a méréssel és az arányokkal is helyesen járt el, valamint nem feledkezett meg a védőfelszerelésről sem. A RAVASZ-on viszont oda kell figyelnie, hogy ne tévessze össze a receptben leírt nyersanyagokat, még ha a nevük megtévesztően hasonló is. A sukolygyékény nem helyettesíthető sulyokgyökérrel. A doxyja elkábult, de hamar magához tért, talán túl hamar is, és láthatóan megviselte a befogás. Figyelem, nem célunk az állatok kínzása. Nehéz jó kábítófőzetet készíteni. A munkáját Várakozáson felülire értékelem.

---

Sean Blaine

• Extra (jan. 7-ig) +20 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +54 pont
Jegy: V
Rendkívül precíz diák, és külön öröm számomra, hogy mindig a saját felszerelését használja az iskolai eszközök helyett. Nem veszi félvállról a biztonsági előírásokat – ezen hajlama a jövőben még meghálálja magát. A finommérésekhez jó érzéke van, de a figyelmetlenség még így sem megengedett ezen az órán: máskor a merőkanál helyett a mérőkanalát használja, ugyanis végeredményben nem elhanyagolható a különbség. Az egyik doxyja furcsa testi elváltozásokat produkált, kétlem, hogy ez teljes mértékben a főzetének köszönhető. Várakozáson felüli a munkája.

---

Davis Perry

• Extra (jan. 7-ig) +20 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +20 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +62 pont
Jegy: V
Mindig is a gondos diákjaim közé tartozott, ezért is fájó, hogy e munkájára Várakozáson felüli jegyet kell adnom. Merőkanalat használ a mérőkanál helyett? Azonban külön dicséretben részesítem, mert a fiaskó ellenére az egyik legprecízebb bájital az öné. A megfelelő védelemre és a végletekig pontos arányokra nagyon odafigyel, és a saját eszközeit minden órára magával hordja. A doxyja kissé kábultabb volt a kelleténél, de összességében a szer jól működött.

---

Shaelynn Scarborough

• Extra (jan. 7-ig) +20 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +20 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +64 pont
Jegy: E
Miss Scarborough, tudom, hogy kevéssé bízik a bájitalfőző képességeiben, mégis igazán jól indult a főzete. Aztán a kapkodásával súlyos hibákat vétett. Nem nézem el egyik diákomnak sem, hogyha merőkanállal méri a varangynedvet, illetve ha sulyokgyékényt használ a receptben meghatározottak helyett. A határozatlansága időveszteséget eredményez, nem beszélve arról, hogy bizonyos nyersanyagokkal szemben hátrányos helyzetbe kerülhet (ilyenek például a szeleburdi futóbabok). Dicséretes azonban, hogy – ha tisztában van a gyengéivel – legalább külön ügyel a saját biztonságára. A Doxicid túl erős lett, ezért a négy befogott kártevője közül az egyik el is pusztult. A munkáját Elfogadhatóra értékelem.

---

Samuel I. Goldhawk

• Extra (jan. 7-ig) +20 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +47 pont
Jegy: V
Remélem, legközelebb figyelembe veszi a tanári utasításokat, és a tankönyve helyett az asztalán található receptet használja majd útmutatásul. Gyorsan dolgozik, de nem túl precízen és hatékonyan. Ügyeljen a saját épségére, és ne felejtse el a védőkesztyűt. Mondhatni, szerencse, hogy nem történt baj, mivel a ricinust elfelejtette felaprítani, de ez befolyásolta a főzet minőségét. A permetezőből nem szabad túl sokat a bestiákra fújni; akár el is pusztulhatott volna a kis kártevő.

---

Kevin Stratford

• Extra (jan. 14-ig) +10 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +20 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +54 pont
Jegy: K
Mr Stratford, úgy hiszem, lényegesen megkönnyítette volna a munkáját, ha fémkesztyű helyett az előírt zanzárdbőr kesztyűt ölti magára. Ne higgye, hogy nem láttam, amint kilötyköli a kondérból a vizet, aztán kis híján megfojtotta a veresgyökere; ha komolyan gondolja a bájitalfőzést, akkor önnek is komolyabbnak kell lennie. A kapkodás és a szétszórtság nem lesz ebben hasznára. Ennek ellenére a mérések és az adagolás tökéletesen sikerült, az elkészült Doxicidet Kiválóra értékelem.

---

Sol N. Harington

• Extra (jan. 14-ig) +10 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +20 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

Összesen +47 pont
Jegy: V
Mr Harington, az órai munkájával elégedett vagyok (az arányokra és a mérések pontosságára gondosan ügyelt, de máskor ne feledkezzék meg a védőkesztyű használatáról sem, hiszen nem habókra ajánlatos a viselése!), annak ellenére, hogy a főzete a kívánt fekete szín helyett lila lett. Biztos, hogy elég sukolygyékényt tett bele?
Tájékoztatásul közlöm, hogy a doxy kártevő, s mint ilyen, nem veszélyeztetett állat semelyik kontinensen. Jobban is figyelhetne Lumpsluck professzor óráin. De tiszteletben tartom az élőlények iránt táplált lelkes érzelmeit, és természetesen nem kényszerítem olyasmire, ami ütközik az elveivel. Épp ezért megtettem én magam azt, ami az ön feladata lett volna. Szerencséje volt a doxyjának, ugyanis a bájital remek lett, a bestia egy órán át úgy aludt, ahogy pete kora óta soha. A munkáját Várakozáson felülire értékelem.

---

 Carithy Denalie

• Extra (jan. 14-ig) +10 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +34 pont
Jegy: H
Sulyokgyékény? Ez nem az a tantárgy, ahol a hanyagság elnézhető. Még ha nem is érdekli a bájitaltan, gondoljon arra, hogy veszélyes anyagokkal dolgozik, és nem csak a saját, de társai épségét is kockáztatja azáltal, hogy félvállról veszi az utasításokat. A bájitala összecsapott, a befogott doxyk még most is öklendeznek attól az adag méregtől, melyet rájuk locsolt a finom permetanyag helyett. Az órai munkája Hitvány.

---

Peter Blackman

• Extra (jan. 14-ig) +10 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

Összesen +30 pont
Jegy: T
Sajnálom, Mr. Blackman, de mivel 45 perc alatt nem állt elő semmivel, csupán egy kondér elforrt vízzel és pár kizsigerelt futóbabbal, az órai munkája értékelhetetlen. Ha nem akar megbukni az év végi záróvizsgáján, tanácsolom önnek, hogy járjon be bájitaltan-korrepetálásra.

---

Mika Holland

• Extra (jan. 14-ig) +10 pont

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Doxy-kaland +5 pont

• További +2 pont jár azért, ha a doxykat a megfelelő helyen kereste a tanuló („Doxykat (http://www.scribd.com/doc/36430587/Legendas-allatok-es-megfigyelesuk) szép számmal találunk Észak-Európa szerte és Amerika hűvösebb éghajlatú vidékein.”)

Összesen +42 pont
Jegy: E
Láttam, mit művelt a sámánbogáncsokkal... Meg úgy általában véve az összes nyersanyaggal. Miss Holland, mikor szokik már le erről a szörnyű pazarlásról? Sajnos a végletekig szétszórt, de kérem, ne az én órámon ábrándozzék. Ügyes bájitalmester válhatna önből, kisasszony, ha kicsit jobban koncentrálna, és egy irányba összpontosítaná végre a figyelmét. Felcserélte az anyagok sorrendjét, és nem hagyott elég időt a hozzávalók összeéréséhez. A munkája Elfogadható szintű.

---

Christian Ashmore

• Órán való részvétel +10 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +17 pont
Jegy: V
Kérem, a jövőben mindenféleképpen öltsön védőkesztyűt, ugyanis tudvalevő: mérgező anyagokat nem fogunk meg puszta kézzel, hisz’ nagy a kockázata annak, hogy munka során esetleg megvágjuk magunkat az ezüstkésünk élével, és ezeket a mérges anyagokat akkurátusan a friss, vérző sebünkbe dörgöljük. Ez mind kerülendő. Valamint szeretném, ha jobban figyelne a méréseknél! A körülbelül nem egy mértékegység. A főzete Várakozáson felüli.

---

Arion O’Niell

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +20 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Védőkesztyű használata +2 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +44 pont
Jegy: V
Elővigyázatos és roppant higgadt – egy jó bájitalkeverő ismérvei. Mr. O’Niell, miért nem fordít egy kicsivel több gondot a bájitaltan-tanulmányaira? Akár a Kiválót is megcélozhatná magának, ha akarná. És ha kiküszöbölné az olyan ordító figyelmetlenségeket, mint hogy mérőkanál helyett merőkanállal ontja a varangynedvet a főzetébe. Több figyelem, jobb jegyek. Várakozáson felüli a munkája.

---

 Seosaphine Baradwys

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +10 pont

• Anyagjellemzés +5 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

• További +2 pont jár azért, ha a doxykat a megfelelő helyen kereste a tanuló („Doxykat (http://www.scribd.com/doc/36430587/Legendas-allatok-es-megfigyelesuk) szép számmal találunk Észak-Európa szerte és Amerika hűvösebb éghajlatú vidékein.”)

Összesen +34 pont
Jegy: K
A méréseit lelkiismeretesen végezte, bár ahogy láttam, tartott a csoportnak egy rövid magánszámot még az óra elején. Jobb szeretném, ha kevésbé lenne szétszórt – még inkább, ha egyáltalán nem lenne szétszórt! –, és ez vonatkozik a munkavédelmi felkészültségére is. Ne nyúljon csupasz kézzel a veszélyes anyagokhoz! Mindazonáltal a Doxicid, amit készített, Kiváló, és természetesen gondom lesz rá, hogy a befogott bestiák visszakerüljenek a kolóniájukba.

---

Abigail Wolf

• Órán való részvétel +10 pont

• Bevezetés +5 pont

• Iskolai üst kitisztítása +2 pont

• Doxy-kaland +5 pont

Összesen +22 pont
Jegy: V
Miss Wolf, ha önnek is fontos a testi épsége, egészsége, akkor legközelebb mindig viseljen az órámon védőkesztyűt! Elkerülheti a baleseteket. Az ön legnagyobb problémája a határozatlanság. Bízzon magában, megy ez önnek, csak koncentrálás és precizitás kérdése az egész. A munkáját Várakozáson felülire értékelem.

---

---

---

---

---

---