Roxfort RPG

A könyvtárban mindig csöndben kell maradnod, s a legnagyobb tisztelettel kell bánnod a könyvekkel, mert ha véletlenül nem így cselekszel akármelyik pillanatban lecsaphat rád a könyvtárosnő, Madame Irma Cvikker haragja...

Vigyázat! A zárolt részre csupán tanári engedéllyel szabad a belépés, s néha még azzal sem. Ha belógni próbálsz és elkapnak könnyen meglehet, hogy másnap már a Roxfort Expresszen ülsz, és hazafelé utazol.

Bárki, aki kedvet kap



Egy csendes hely. Végre. Mindig ide jön, ha nyugalomra vágyik. Feltöltődés közben művelődik, bővíti ismereteit. Ez az év talán más lesz számára, több olyan varázslatot ismerhet meg, amikről idáig csak álmodhatott. A tiltásokat ki lehet játszani, de nem érdemes. Eljön majd az, az idő, amikor szabad lesz az ismerkedés.
Iskolai talárban lép a helyiségbe, kezében egy pergamentekercset tart, szorosan ráfogva pennáját. Nem használja az iskolait, a sok idétlen annyira tönkretette, hogy néha tintapacát hagy maga után. A fogását sem szereti. A pergament egyébként mindig magával hozza a könyvtárba, sosem lehet tudni mikor lát meg valamit.
Szokásos asztala felé sétál,  lepakolja holmijait, majd átmegy a megfelelő polchoz. Mára egy rúna könyvet választ, holnap lesz az első órája.
A lehetőségek tárháza ez a polc, több könyvet kinéz első ránézésre. Végül az egyik sötétkék kötésűt zárja ujjai közzé és húzza ki helyéről, hogy azonnal fellapozza. Feleslegesen nem teszi meg az oda-vissza utat. Tartalomjegyzék, első oldal, utolsó oldal, közebébe is belenéz... beleolvas, végül finoman összecsapja és visszasétál asztala felé.
Milyen kiábrándító látvány az a két cserfes alsóbb éves az asztalánál. Az hiányzik, hogy itt ragadjanak és hallgatnia kelljen őket. Pillanatnyi megállás után ismét elindul és immár az asztal mellett fékez le.
- Tűnés innen. - Csapja le könyvét az asztallapra, szúrós tekintetét pedig a két diák között járatja. Nem viccel, nincs humora a beszélgetésüket hallgatni.  A két diák felkapja fejét és rámerednek. Mivel semmi válasz, ismét Zane szólal meg.
- Nem tűnt fel a pergamen és penna? Dolgom van... keressetek más helyet a fecsegésre, nincs humorom hozzátok. - Ráteszi kezét az egyik székre, mire a kisdiák összerezzen, összenéz társával, majd mindketten felállnak könyvükkel együtt és elmennek sűrűn hátrapillantva. Teljesen biztos, hogy Zaneről folyik a sugdolózás, kár, hogy nem érdekli és szerencse, hogy nem hallja meg.
Elfoglalja helyét az egyik széken, felerősíti a lámpást és olvasásba kezd. Ha jól számolja, van néhány órája kijárási tilalomig. Olvashatna a klubhelyiségben, ha nem ünnepelnék olyan hangosan az idei évet. Zane is ott lenne az ünneplők között, ha nem fájna a feje. A zaj nem mindig tesz jót. Most ehhez van kedve, ezt csinálja.
A könyvtárban ma alig van mozgás, néha beles hozzá egy-egy diák, valószínű üres asztalt keres, többnyire azonban nem zavarják. A penna sercegésén kívül egy árva hang nem hagyja el ezt az apró szegletet. Olvasás közben a Nagyteremben elhangzottak villannak be neki. Kíváncsi az új tanárokra és arra, hogyan fog helytállni McGalagony a káosz közepén. Egész évben lehetne fejtegetni mi miért történik. Három tanórát biztosan vár.

Zane


Ennyi böszmeséget összehordani. Mindezt pedig a fejem bánja. Lüktet, sőt hasogat. Óvintézkedések. Húha, berosálok. Új tanárok, új tárgyak. Kit érdekel? Egyikhez sem fűzök nagy reményeket. Le vannak ejtve, méghozzá a Roxfort legmagasabb tornyából. Esély a túlélésre? Na jó, egy kivétel azért akad, csak, hogy erősítse a nem létező szabályokat. Angelus Mirol, aki azért mégis csak valaki, a senkik között. Az SVK pedig mindig is az élvezhető kategóriába tartozott nálam, reményeim szerint ez most sem lesz másképp. A többi viszont. Kifejező szó a szánalom? Holmi „seggükön ott fityeg a tojáshéj” halálfalók? Nem célozgatok én senkire. Á, távol álljon tőlem az előítélet…
Akkor is nevetséges, ami itt folyik. McGalagony határozottságba bújtatott kétségbeesett kapálózása, a Nagyteremben uralkodó „hullaszag”, Dumbledore pedig csak hab a romlott tortán. Az egyik kölök itt nyávog, a másik ott vágja be a fájdalmas pofát, mintha rohadt almába tört volna a tejfoga. Hihetetlen. Mégis mit várt a nagyérdemű? Tündérmesét?
Voldemortra pedig szépen ráírjuk a fehér herceg, ződ kígyón szerepét? Nem lenne semmi, az egyszer biztos. Na de kérem szépen. Ki a franc veszi be ezt a maszlagot? Egyik oldalon köntörfalazás, a másikon „temetkezési szertartás”.  A hátam közepére sem kívánom ezt. Én egyszerűen csak áztatni akarom a valagom a sikerben, és önelégült fejjel róni a folyosókat. Néha belevigyorogni egy-egy nyomorék képébe, és tudni azt, hogy tudják, hogy közéjük tartozom. Na ezt csak a zsenik érthetik.
Nincsenek magasra ívelő vágyaim, csupán ennyi. Élvezni ezt az évet, és fejlődni. Ezért is trappolok most a könyvtár felé, egy vaskos könyvet cipelve a hónom alatt. Kell egy kis nyugalom, megspékelve egy kis agytágítással. Pont ez az oka annak, hogy nem a háztársakkal "partyzok". Vagyis komolyabban fogalmazva, nem osztom meg velük mérhetetlen jókedvem. Sosem voltam az a nagy társasági figura, most sem hazudtolom meg magam.
Ahogy a tágas terembe lépek, egy dolog egyből feltűnik. A könyvtár, ahogy vártam szinte kong az ürességtől. Elvégre ki az a gyökér, aki ahogy beteszi a lábát a Roxfortba, szinte egyből idevezet az útja? Az csak valami talpnyaló aktakukac lehet. Viszont ez a kategória rám nem túlzottan igaz. Sokkal inkább a magány vonz. Ki vagyok éhezve egy kis csendre. Mintha a Nagyteremben nem kaptam volna eleget. Nem is a magányra éhezem, hanem a társak hiányára. Igen, ez a legmegfelelőbb kifejezés. Unottan lépkedek a polcok között, ujjaimmal végigsimítok a könyvek gerincén, miközben szemeimmel elcsípek egy-egy "lenyűgöző" címet. Egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a közvetlen közelemben egy ismerős arc rajzolódik ki előttem. Jobban mondva az illetőnek csak a hátsó arcát látom. Pont elég, hogy rájöjjek, ezúttal nem egy őstulok került a kezeim közé.
- Üdv Zane! Csak nem "Dumbledore siralmát" olvasod? - termek azonnal mellette, gúnyos megjegyzésemen magam is jót mosolygok. Nem futok fölösleges udvariassági köröket, az nem az én kenyerem. Egyszerűen csak levágódom mellé a székre, kényelembe helyezem magam, majd háztársam felé fordulok.
- Ahogy látom, téged is hidegen hagy ez az őrültek háza. -célzok a nap felemelő eseményeire, majd rácsapok a könyv tetejére.

Josh




Mióta leült és elkezdte tanulmányát, nem zavarta senki, ez meglátszik teljesítményén, nagyon elhaladt a könyvvel. Alapjáraton gyorsan olvas, ha e mellé hagyják is, akkor pörögnek az oldalak. Érdekes a rúnatan, olyan jeleket talált eddig, amiknek külön utána kell néznie. Nem ma fogja megejteni a keresést, rengeteg szabadideje lesz az év során. Ma csak unalmát csillapítja a könyvvel. Jobb híján. A klubhelyiségben buli van, normális esetben ott lenne, ha másért nem, hallgatná az örömujjongást és a gúnyos megjegyzéseket iskolatársairól. A Mardekárosok kreatívak ilyen téren (is), mulatságot hallgatni őket. Jobban belegondolva Zanenek sem kell szégyenkeznie, ha tőle várnak poénos megszólalásokat. Majd ha visszamegy, kiderül tart-e még a buli.
Fejét egyszer sem emeli fel, senki nem szólt hozzá, akik benéztek a boxba, hamar rájöttek, jobb, ha messzire elkerülik az olvasót.  Mindkét talpa a padlón, tartása feszes, karjai az asztallapon fekszenek köztük a könyv. Mivel háta egyenes, fejét alig billenti előre. Arckifejezése akár látja valaki, akár nem, arrogáns. Alapjárat.
Egy bizonyos idő után a csendet előbb erősödő, majd egyre halkuló léptek zaja és szöszölés töri meg. Nem kell sok ész kitalálni, ismét rátaláltak. Komolyan nem hiszi el, hogy annyi rendelkezésre álló beugró helyett mindenki ide akar ülni. Ha nem előzte volna meg a jövevény, megszólalt volna. Jobb, hogy így történt, mert ismerős az illető. Mindjárt más a helyzet. Zane kevés diákot kedvel, Josh valami miatt ebbe a szűkös csoportba tartozik. Köszöntő mondata után ő is megszólal.
- Szevasz. Ó,  bár úgy lenne. Egy tökéletes nap tökéletes befejezéssel. – Vékony ajkait gunyoros mosolyra húzza. – Mély sajnálatomra nem adták oda azt a könyvet. Az előítéletek… tudod. Khm… foglalj helyet.  – Kimossa iróniáit beszédéből és a helycsinálással foglalatoskodik. Nem mindegy ki zavarja meg, egy eltaposni való senki,  vagy leendő társa. Hogy milyen társ? Azt rajtuk kívül ne tudja más... egyelőre.  Néhány elegánsabb mozdulattal arrébb helyezi a kimaradt pergament és tollát. A másik szék üres, most már az asztal azon része is. Az asztali lámpa fénye mindkettejüket kiszolgálja. Miért van itt? Nincs jobb dolga, ünnepelni most képtelen fejfájása miatt, a semmittevéshez pedig nincs kedve.
- Nem kell mindennek nagy feneket keríteni, csendesen veszem tudomásul a változásokat… győzött az igazság. Csendes öröm, diszkréció. – Az értelmetlen beszéde után rögtön magyarázatot ad. - Rá vagyok szorulva, hasogat a fejem. – Lapoz egyet a könyvben, pennáját belemártja a tintába. Csendesen beszél, nem szükséges kikürtölni az első napokon, mivel ért egyet és mit támogat, elég, ha ők tudják.
- Bár örömömet egy valami árnyékolja be. Szerinted mit fogunk tanulni a fiatal professzoroktól? – Undortól és dühtől görbülő szájjal ejti ki ezt a szót.  - Ppföh…  professzorok… maga a szó nevetséges rájuk nézve.  – Hangját még halkabbra veszi, testét enyhén előre dönti.  
- Ránk szabadítanak egy csapat újoncot. – Sziszegi. Ezzel a döntéssel határozottan nem ért egyet. Nem szükséges a Halálfalókat tanári pozícióba helyezni, van hely bőven, ő kis elférnek külön. Aki akar tőlük tanulni, megkeresi őket. A vigasztalást az hozza, hogy Sötét Varázslatok Kivédése helyett Sötét Varázslatokat tanulnak. Idén rágyúr a Cruciatus átokra.
- Az átnevelés pedig… ezekből lesz valami? Rakás reménytelenség. Ebbe születni kell, átérezni nem…  beletanulni. – Nagyobb kár, mint haszon. Sóhajtva dől teljesen hátra, háta a támlát érinti, mutató és hüvelyk ujjával szemöldökét dörzsöli. Pihentetnie kell szemeit.
- Sok dolguk lesz velük. Remélem, nem lesznek kíméletesek. Nincs rá idő. – Sejteni lehet az óra hangulatát és az intézkedések erősségét ám magát a döntést feleslegesnek tartja. Nem lehet valakit átnevelni.
Keze miután megtette nyugtató szolgálatát, visszasüllyed a könyvhöz. Becsukja, félreteszi, majd összeilleszti a pergamenlapokat is, hogy később ne ezzel húzza az időt. Mára ennyi az olvasás.  Nem akar még menni, nyitva az ablak, kellemes hűvös levegő áramlik be. Ül és háztársára figyel.  

A Roxfortban valami rendkivüli dolog történt.
No persze ez nem újdonság: mióta a szekta van hatalmon, azóta egyre-másra jönnek a rendkivüli dolgok. Tanárcserék, új szabályok, rasszizmus – és ezek csak a torta teteje, de ebből már sejthető, hogy belülről rohad az egész. A mostani az nem érinti az egész kastélyt, sőt, igazából nem is túl nagy horderejű dolog, de ha valaki látná, azért erősen meglepődne, majd megrökönyödne… és a külső, süketnéma szemlélő is rájönne, hogy a kastélyban teljes egészében megváltoztak a játékszabályok.
Damien Pulse a könyvtár felé vette az irányt.
Önmagában semmi meglepő nem volt abban, ha egy diák célba veszi e helységet: nem csak a tanulást segitik az itt fellelhető források, de sokak szerint (varázsló mércével mérve) egészen érdekes olvasmányok is fellelhetők a megsárgult könyvek között, ezzel elfogadható kikapcsolódást nyújtva azoknak, akik az olvasás szerelmesei… vagy csak egyszerűen nincsenek barátai, akikkel elüthetné az időt, bár ezutóbbi elég valószinűtlen egy bentlakásos iskolában. Bárhogy is, a könyvtár olyan hely volt, ahol az ember bármikor találhatott egy-két diákot, ha éppen úgy tartotta kedve. De nem úgy engem: én a roxforti hat évem alatt egyetlen egyszer sem jártam a könyvtárban és erre büszke is voltam. A tanulás a legkevésbé sem érdekelt, a varázsvilág mégúgysem, szóval semmi okom nem volt látogatni az olvasótermet.
De a helyzet megváltozott.

A kastélyban uralkodó új helyzet egészen új hozzáállást kívánt: no nem mintha a tanulás izgatott volna annyira, szó sincs róla… de az új tanári kar előszeretettel ütött rajta a hozzám hasonló embereken, akik nem különösebben rajongtak az alárendelt szerepkörükhöz, sőt, ezt még szóvá is merték tenni. Ahogy ezek a próbálkozások egyre gyakoribbá váltak, lassan hatalmába keritett valami, amit leginkább bimbózó paranoiaként tudtam jellemezni s miután már többször fordult meg a fejemben különböző dolgokkal kapcsolatban, hogy na ezt vajon elmondhatom-e a nyilt folyosón… nos úgy döntöttem, hogy ideje valamit kitalálni az ilyen szituációkra. Ha már varázsló vagyok – bármennyire utálom is a hivatásomat – legalább hasznom származzon belőle… és ugyebár hol tanulhatok valami árnyékoló mágiát? A könyvtárban. Ez ismét kisebb dilemmához vezetett, de végül feladtam az elveimet és elindultam. Csak akkor tudatosult bennem, hogy mire készülök, amikor már az ajtó előtt álltam… s bemenni még nehezebb volt, mint azt korábban gondoltam volna. Hosszú percekig szemeztem azzal az átkozott rézkilinccsel, mire hozzá mertem nyúlni, de onnantól nem volt megállás: kinyitottam az ajtót és beléptem a sosem látott helységbe.
Az első, ami feltűnt, az a csend volt. Abnormális csend, legalábbis a roxforti normát alapul véve, ahol még éjszaka sem volt teljes a némaság. Ezzel szemben idebent igen, sőt, természetellenesen csendes volt: éltem a gyanúperrel, hogy varázslat a ludas. A második szembetűnő jelenség a gizda, madárfejű könyvtáros volt. Róla már hallottam, hiszen legendák keringtek a személye körül, de látni még sosem láttam… és elég volt egy pillantást vetnem rá ahhoz, hogy rájöjjek: többször nem is akarom.
- Szép napot – vetettem neki oda kurtán, üdvözlés gyanánt, amire csak egy gyilkos grimasz volt a válasz, rövid úton otthagytam hát, had főjön a saját levében. A terem hátulja felé indultam és keresgéni kezdtem a cimszavak között, míg rá nem leltem az Önvédelem szócskára az egyik foltos táblán. Megtorpantam és a könyvek gerincét kezdtem szemügyre venni. Eltartott pár percig, mire megtaláltam a nekem valót: A rejtezés mágikus módjai. Feltűnt, hogy kevésbé poros, mint a szomszédai utalván arra, hogy a közelmúltban többen is igénybe vették az általa kinált tudást. Mivel legendák keringtek arról is, hogy Cvikker milyen szinten szerelmes a könyveibe, ezért nem tartottam jó ötletnek, hogy kivonuljak vele a parkba egy szál cigire, ezért kénytelen voltam lemondani az utóbbiról, letelepedni egy asztalhoz és a helység nyomasztó csendjében felcsapni a boritót, majd a tartalomjegyzéket végigböngészve kikeresni a nekem való fejezetet és – ugyan nem túl lelkesen, se nem teljesen elmélyülten – tanulmányozni a leirtakat.

A könyvtár sosem volt népszerű hely.

Mindenki szeretett a szabadban lenni, még ebben a csodás helyzetben is. A zöld fű, a kék, határtalan ég talán szabadságérzetet adott mindenkinek, még az igazán hitetleneknek is. A friss levegő felébresztette az embereket és bizalomra, hitre késztette őket a jobb időkre. Gondolom én.

Mert hogy én egy percre sem tettem ki a lábam az iskola falai közül, az biztos. Nem szerettem kint lenni, nem szerettem, nem élveztem az emberek társaságát, egyenesen irritáltak. Főleg most, a gondterhelt időkben, amikor mindenki csak a rossznál rosszabb helyzetéről tudott beszélni. Mint az elvénhedt öregek, esküszöm. És a tettek? A tettek mindig elmaradtak. Hányan és hányan dicsekedtek, fennhéjáztak azzal, hogy ők majd megmutatják – és hányan hagyták el az iskolát valóban. Elég nagy a különbség, ha megfigyeljük.
Megváltozott a rendszer, az biztos. Ki szerint jobb lett, ki szerint rosszabb – a lényeg az, kinek a szemszögéből nézed. Van, aki most mérhetetlenül boldog. Mások meg a béka segge alatt vannak. Fegyelmezések, szigorítások, igazságtalanság – így látom én. Nem hívtam fel magamra a figyelmet, nem harcoltam, nem szenvedtem látványosan – tűrtem, mint ahogy egész eddigi életemben. Ehhez értettem, ezt csináltam, és nem is volt, nincs is semmi problémám. Nem kapok megrovásokat. Nem érdeklem a tanárokat. Nyugtom van.
Persze, van, amihez nekem sincs kedvem és sokszor csak egy hajszál választ el attól, hogy felálljak és szívemből ordítsak. Ilyenkor jön valaki helyettem, aki komolyan meg is csinálja, én pedig lenyugszom. Valamennyire.
A könyvtár mondjuk pont jó az én haragom csillapítására.
Szeretem a könyveket és olvasni is szeretek, legyen az akármilyen témájú. Mindenféle könyvet el tudok olvasni, az más téma, hogy érdekelne is. A könyvek tulajdonképpen olyanok, mint én: ülnek a seggükön teljes nyugalomban és várnak, hogy valaki levegye őket a polcról és használja. Csak ők tehetetlenségből nem mennek oda másokhoz, én meg a természetem miatt.
Végighúztam az ujjam a többnyire poros gerinceken. Nevenincs szerzők, idióta címek, vastagabb, vékonyabb könyvek – mind olyan ismeretlen. És többnyire nem sok mindenkit érdekel.
Már épp terveztem, hogy megyek, amikor előröl egy halk köszönés hallatszott, léptek zaja. Az illető megállt valahol, levett egy könyvet, aztán a szék nyikorgása – leült. Ki jár erre felé ilyenkor? Ki van olyan épeszű, mint én, hogy ilyen későn a könyvtárba jön?
Elmosolyodtam. Kezdett érdekelni a dolog.
Levettem egy könyvet a polcról, nem is néztem, mi az, aztán az asztalok felé vettem az irányt. Beletelt, mire megtaláltam – hatalmas ez a terem! Nem egyenruha volt rajta, így fogalmam sem volt, melyik ház tagja lehet. Az a tipikus lázadó feje volt – már csak azzal is, hogy nem az előírásnak megfelelően öltözött.
Hihetetlenül unta magát. Komolyan. Lehet, hogy odafigyelt arra, amit olvasott, de nem ásta bele magát. Talán nem is nagyon érdekelte, vagy nem azt kapta, amit keresett. Előfordul az erre fele.
Halkan odaléptem az asztalhoz, és lecsaptam rá a könyvet. Kinézett rám, fújt egyet, aztán visszapillantott a könyvébe. Nem különösebben érdekeltem, ami csak kihívást jelentett. Kellett neked velem találkoznod, öreg.
Kinyitottam a könyvet, bár nem oda figyeltem – egyenesen őt néztem. Percekbe telhetett, amíg rám pillantott, csak a szeme sarkából. Aztán megint a könyvre figyelt, én meg mosolyogva az előttem lévőre pillantottam: A bájitalok legsűrűbben előforduló alkotóelemei.
Hosszú éjszakánk lesz, azt hiszem.

Szórakozottan böngésztem az előttem fekvő lapokat. A felhozatal elég felemás volt: ugyanúgy voltak benne hasznos, sőt, érdekes bűbájok, mint teljesen idióta, értelmetlen, használhatatlan igék s mindezeket szelektálni… nos, türelem kérdése volt, amiből én kissé hiján voltam perpillanat. Feszélyezett a légkör, méghozzá nem kevéssé… maga a helység árasztott egyfajta komorságot, fegyelmet, ősiséget: olyan dolgokat, amik nyomasztóvá tették az itt tartózkodást számomra. Lehet, hogy másnak is, de engem különösen irritált. Ehhez még hozzájött az, hogy a vén keselyű folyamatosan engem bámult, igy tervem végrehajtása akadályokba ütközött. Tudtam, hogy ilyen jellegű könyvek nem kölcsönözhetőek (sőt, abban is egészen biztos voltam, hogy a banya egy könyvet sem bizna rám), de ez nem izgatott különösebben. Úgy gondoltam, hogy bejövök szépen, kitépem a nekem kellő lapokat, zsebre vágom és adios, a soha viszont nem látásra… de egyrészt folyamatosan bámult, másrészt pedig ebben a néma csendben a pergamen szakadása felérne egy ágyúlövéssel, annyi erővel meg akár fel is állithatnám a bitófát magamnak, de még a hurkot is a nyakam köré tekerhetném. Maradt tehát két lehetőség: vagy fogom magam és lejegyzetelem a nekem kellő dolgokat a jó öreg golyóstollammal (aminek érdekessége, hogy első év óta ezt használom a tanórákon való jegyzeteléshez és még mindig nem fogyott ki belőle a tinta), vagy itt nézegetem át a dolgokat és próbálom memorizálni a szükséges tudnivalókat. Mivel körmölni semmi kedvem nem volt, igy az utóbbi mellett döntöttem, de az első néhány perc után már nem voltam biztos a helyességében – viszont nem hoztam pergament, szóval marad a szivás.
Hirtelen egy halk csattanásra lettem figyelmes magam mellett, mire gyanúsan odakaptam a fejem, jobbom pedig rögtön elmerült egy belső zsebben, megmarkolva – nem, nem a pálcámat – a késemet, de aggodalmam alaptalannak bizonyult: csak egy alsóbbéves lány tette le a kelleténél egy kicsit hangosabban azt a vaskos könyvet, amit elcipelt az asztalig. Visszafordultam a könyv felé, mire egy hajtincsem a szemembe hullott, amit egy dühös fújással küldtem ismét röppályára, hogy keressen magának egy olyan helyet, ahol nem zavar. A szemem sarkából láttam, hogy a könyvtáros szinte égnek álló hajjal, vérben forgó szemekkel mered ismeretlen asztaltársamra, vélhetően az előbbi hangzavar miatt. Elnyomtam egy mosolyt s önkéntelenül megcsóváltam a fejemet, jót mulatva flúgosságán. Visszafordultam a könyv felé, de valahogy nem tudtam koncentrálni: úgy éreztem, folyamatosan figyel valaki. Először azt hittem, hogy a banya észrevette degradáló gesztusomat és most engem tüntet ki az éhes szemű ragadozót idéző pillantásával, de egy oldalpillantás megcáfolta az elméletemet. Ez pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy ki bámul folyamatosan… a kérdés már csak az, hogy ezzel mit akar elérni.

Telt az idő – percek tán, vagy csak másodpercek? – de a figyelme nem enyhült, mire egy oldalpillantással megpróbáltam elcsipni a tekintetét – sikertelenül. Mire a szemgolyóim elfoglalták megfigyelőpoziciójukat, a lány már a könyvet nézte… viszont a kellemetlen érzés is tovatűnt, megerősitve a gyanút, hogy ő bámult. Amint a könyv felé fordultam, az érzés visszatért… s mi tagadás, kezdtem felbosszantani magam a dolgon. Egy apró fejmozdulattal az arcomba sodortam pár hajtincset, ürügyet adva ezzel magamnak arra, hogy balomat felemelve kiseperjem őket a szemem elől s ezzel a trükkel, a tenyerem takarásában vetett oldalpillantással végül egy röpke pillanatra sikerült elkapnom a tekintetét, de hamar visszafordult a könyve felé. Ezúttal én vettem szemügyre egy kicsit jobban, de tekintetem csak pár másodpercig időzött rajta. Nem tűnt ismerősnek, pedig azért a kastély falain belül kevés az ismeretlen arc számomra… no nem mintha akkora sztár lennék, egyszerűen szerettem számon tartani a barátokat és ellenségeket. Más kérdés, hogy ő akár ismerhetett is, hiszen elég hirhedt voltam a kastélyon belül… de nem tűnt olyan alkatnak, mint aki a balhés fickókra bukik, szóval ötletem sem volt mit akarhat. Egy pillanatig töprengtem, hogy most akkor dühös legyek-e vagy inkább kiváncsi, de végül az utóbbi győzött. Végül cselhez folyamodtam. Becsuktam a kezemben tartott könyvet és visszasétáltam vele a polchoz: szerencsére a lány háta mögött volt, igy nem láthatta, ahogy visszateszem, majd némi sétálgatás és morfondirozás után újra leveszem a polcról ugyanazt a könyvet – elvégre ebben volt az, amit tudni akarok. Igenám, csakhogy most jön a trükk: nem sétáltam vissza az előbbi helyemre, hanem ott ültem le a polcnál, a lány háta mögött, de arccal felé fordulva, igy szemmel tarthattam őt anélkül, hogy ő szemmel tudott volna tartani engem – legalábbis ha feltűnésmentesen akarta csinálni. Ha pedig túl feltűnő lesz, akkor már úgyis más lesz a lapok állása.

Figyeltük egymást. Vicces volt.
Hol ő engem, hol én őt – bár többnyire csak én őt. Egyszer a tekintetünk is találkozott. Úgy látszott, nem értette, hogy mit akarok, és őszintén szólva én sem értettem, hogy mit akarok. De nem is érdekelt: ott voltam én, meg ő is, és eléggé untam magam. És ahogy látszott, ő is élvezi – vagy ha nem is élvezi, de elvagyunk.
Aztán egyszer csak felállt, keresett egy könyvet, de nem jött vissza. És ez zavart.
Ha jól hallottam, leült mögém, vagy valamerre arra. Azt hiszem, idegesítettem. Sosem voltam jó kapcsolatteremtésben, de ezek szerint a figyelés nem számít jó pontnak. Nagyon nem.
Éreztem, hogy a tekintete a hátamba fúródik, szinte lyukat éget bele. Most már nem figyelhettem meg anélkül, hogy ne lenne feltűnésmentes – eddig sem v olt igazán az. Amikor az embernek olyan fene nagy szüksége lenne az agyára, akkor az nem segít: nem jutott eszembe semmi. Semmilyen ötlet, terv. A percek pedig csak teltek, és ki tudja, meddig akar még itt maradni? Lehet, hogy mindjárt elmegy.
Idegesen kopogtatni kezdtem az ujjaimmal az asztalon, mire egy rosszalló pisszegést kaptam. Lassan a nő felé fordultam, ő meg vérben forgó szemekkel bámult. Ó, biztos nem örül annak, hogy két fiatal éjnek idején erre lófrál. És még zajt is csapnak! Jobban mondva csak én. Hát, drágám, a könyvtár éjjel-nappali. Még – és reméljük, hogy az is marad. Hova menekülnének a magamfajták?
A könyvbe pillantottam, de egyáltalán nem érdekelt, mi áll benne. Kicsit sem, mikor tudtam, hogy ott ül mögöttem, és talán figyel. Ahogy hallottam róla, nem áll jó hírében – bár az ember mennyit hihet egy ilyen pletykás népség fecsegéseinek?
Idegességemben a felsőm ujját kezdtem húzogatni. Gyerünk, Frankie, gondolkozz!
Oda kell mennem hozzá, és megszólítani. Nem maradt más választásom. Nyeltem egy nagyot, amit a nő megint nem díjazott.
-   Jól van, jól van. – mondtam szemforgatva. Összecsuktam a könyvet, szépen lassan, próbáltam úgy felállni, hogy a szék még véletlenül se nyikorduljon meg és elindultam a sorok között. Honnan is vettem le ezt az átkozott könyvet?
Alig találtam meg a helyét, az idő pedig sürgetett. Gyorsan visszamentem arra, amerről jöttem. A nő már vigyorgott, hogy végre lelépek, de én beléptem arra a sorra, ahol a fiú ült. Még láttam az elszörnyedt tekintetét – kedvem lett volna beinteni neki. De úgy istenigazából, gúnyosan mosolyogva.
Lassan sétáltam oda az asztalához, csigalassúsággal. Fogalmam sem volt, mit akarok – egyáltalán minek megyek oda? Spontanitás, Frankie, fogd fel úgy. Egy pillanatra megfeszült, ahogy látta, hogy felé haladok, de nem nézett rám. Talán abban reménykedett, hogy valami könyvet keresek, vagy csak teszek még egy sétát… de nem.
Odaértem az asztalhoz, és leültem vele szembe. Nem nézett fel a könyvéből, még mindig nem. Idegesített, hogy nem figyel rám – nem mintha szeretném a figyelmet, de ezt most kivételesen idegesített.
-   Szia – köszöntem rá, mire végre felpillantott. Nem tudtam kiolvasni a tekintetéből semmit Még annyit sem, hogy díjazza-e a bátorságom, vagy a fenébe kíván. – Frankie vagyok...
Aztán nem mondtam tovább. Nem tudtam neki mit mondani, fogalmam sem volt, mit hozhatnék fel. Valószínűleg tudnia akarja, hogy mit akarok tőle.
De nem mondtam. Egy nagyon rövid ideig álltam a tekintetét, csak néhány másodpercig, aztán az asztalra pillantottam.
Fogalmam sem volt, mit csinálok.

Mintha szerepcsere történt volna s mindez olyan simán történt, ahogy a nagy könyvben meg van irva – már ha létezik olyasmi, amiben ugye én eleve kételkedek, csak az emberek szóhasználata rám ragadt. Nem tudom, hogy azért maradt a helyén, mert nem érdekelte a helyváltoztatásom, vagy azért, mert nem mert feltűnőbben kekeckedni, de ott maradt a helyén s most én tornáztam az ő idegein azzal, hogy kisebb-nagyobb megszakitásokkal törékeny alakjára szegeztem tekintetem. Rövidesen látszódni kezdtek rajta az idegesség jelei: mocorogni kezdett a széken, mintha nem találná a helyét, nem érezné a komfortot; dobolni kezdett az asztalon, annak ellenére, hogy a kezében egy könyvet tartott, amire elvileg koncentrálnia kellene… érdekes volt nézni, ahogy a saját fegyverének a célkeresztje mosolyog a képébe, emellett pedig mindig perverz örömmel töltött el az, ha valaki leállt velem packázni és végül ő húzta a rövidebbet… bár nem győztem magam emlékeztetni, hogy még nem derültek ki a lány valódi indiitékai. Most, hogy célomat elértem, tekintetemet ismét a könyv felé forditottam: mielőtt felálltam találtam egy érdekes bűbájt, ami nem is tűnt túl bonyolultnak. A lényege az volt, hogy akit eltalál, az átlátszóvá válik, mint egy kaméleon: Kiábránditó bűbájnak hivták. Mintha rémlene, hogy a jó öreg Flitwick egyszer mesélt róla, sőőőőőt, mintha meg is kellett volna tanulni, de ez természetesen teljes egészében kimaradt számomra, de úgy döntöttem, most megpróbálom. Előhúztam a pálcámat a zsebemből és a könyv felé fordultam, hogy még egyszer átfussam a bűbáj menetét… azután majdnem leestem a székről, olyan éktelen visitás csapott fel valahol előttem.
Felnézvén a szinte felém repülő Madam Cvikkert pillantottam meg: alig sikerült kitérnem lendülő keze elől, amivel a pálcámra pályázott.
- A könyvtárban nincs varázslás! – sivitotta, még mindig az eszköz felé kapkodva. Megadóan felemeltem a kezemet.
- Jól van no, most vagyok itt először… ha valaki, hát maga igazán tudhatná. – tettem hozzá gunyorosan, miközben visszatettem a problémaforrás a zsebembe. – Látja? Probléma megoldva. – Láttam rajta, hogy szinte felöklel tekintetével és kábé kétezer különféle kinzási forma rohanhatott át az agyán nagyjából fél másodperc alatt, de végül hátralépett.
- Még egy húzásod van, aztán többet be sem teheted ide a lábad! – sziszegte, majd sarkon fordult és visszaindult a helyére. Fejcsóválva néztem utána, majd néhány hosszú másodpercig ismét az ismeretlen leányzó hátát bámultam, pusztán azért, hogy idegesitsem egy kicsit… és csak ezután fordultam a könyv felé. Ő pedig pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy felálljon és visszategye a könyvet a helyére, majd egy pillanatra megtorpant, mintha habozna s végül csigalassúsággal elindult… felém. Nem tudom, hogy valóban lassan jött-e vagy csak én éreztem úgy, de jönni jött, az tuti. Hirtelen elbizonytalanodtam s jobbom önkéntelenül elindult a késem felé, aztán szinte ugyanabban a pillanatban félbe is maradt a mozdulat, majd magamban kinevettem szerény személyemet. Pulse, Pulse, kezdesz paranoiás lenni. Csak egy lány, ráadásul kábé fele akkora, mint te… te pedig rögtön a késed után kapkodsz, amint elindul feléd? Nem érzed magad egy kicsit szánalmasnak? Hmpf.
Végül úgy tettem, mintha nem vettem volna észre a közeledését: feszülten a könyvre bámultam, az előbbi önszidalmazásom ellenére minden idegszálam ugrásra készen feszült meg. Persze, csak egy lány, persze, feleakkora mint én… de akkor is boszorka, amivel könnyedén ellensúlyozni tudja mindkét tényt. Főleg, ha még varázsolni is tud… és feltett szándéka, hogy ártson nekem. Na akkor pácban leszek, az hétszentség. Jómagam pocsék varázsló voltam, még a legegyszerűbb bűbájok is nehezemre estek; tavaly, amikor a halálfalók megtámadták a kastélyt, akkor – magamhoz hiven – bátran leálltam velük verekedni, csak éppen a pálcámat nem nagyon használtam: sokkal több hasznom volt abból, hogy értettem a késdobáláshoz. De ennek mostmár vajmi kevés hasznát vehetem, hiszen lassan kartávolságon belülre ér…
Hirtelen megtorpant és elhagyták ajkait a szavai, mire a feszültés egy szusszanás formájában tört elő belőlem. Hát igen, lehet hogy boszorka. Lehet, hogy még varázsolni is tud! De úgy látszik csak barátkozni akar. Persze lehet hogy csapda…
Egy gondolattal a sarokba zavartam a paranoid énemet.
- Szia, én meg Damien… bár ezt gondolom úgyis tudod. – villantottam rá jellegzetes félmosolyomat, ami lehetett ijesztő, gunyoros, gyilkos, barátságos és még sokféle… de szerencséjére most éppen az utóbbit választottam. Meg kell mondanom őszintén, kiváncsivá tett. Régebben sem sokan voltak, akik önként beszélgetést kezdeményeztek velem, mostanában meg már egyenesen senki olyan, aki nem ismer… s lám, ő most mégis itt van. Érdekes szituáció volt, azt meg kell hagyni.
- Segithetek valamiben? – kérdeztem kedvesen, miközben jobbommal az egyik üres szék felé intettem, jelezvén, hogy nyugodtan foglaljon helyet, ha gondolja.

-   Nem, nem tudtam… nem ismerlek. – vontam vállat.
A mosolya… olyan kis ragyogó mosoly volt. Egyszerű, kedves, nem volt benne semmi lényegre törő… az én szívem mégis vadul kalapálni kezdett – valószínűleg azért, mert nem számítottam a pozitív visszajelzésre. Arra számítottam, mint amit mindig is kapni szoktam: egy lenéző tekintet, egy bosszankodó sóhajt, vagy még annyit sem.
Képzeletben fejbe vágtam magam: jajj, Frankie, még is kitől vártad volna? Apádtól? Az egyre kevesebbet jelentkező nagyapádtól? Vagy a körülötted lévő magánytól?
Elhessegettem ezeket. Ez számított most a legkevésbé – és amíg csak én vagyok tisztában ezekkel, addig nem is számít. Itt volt, és hellyel kínált, úgyhogy leültem mellé. Haloványan elmosolyodtam, hogy lássa, van kedvem hozzá – és bár nem tudta, ez a pici, őszintének tűnő mosoly belül hatalmas lelkesedés volt. Fel voltam dobva, de meg is rémültem magamtól: miért nyitok Damien felé? Miért nyitok egyáltalán?
Aztán felnéztem a mosolyára, és olyan butaságnak tűnt. Kit érdekel, hogy miért? Nem számít, nem fontos.
A felsőm ujjával és a gyűrűmmel játszadoztam. Úgy éreztem, ismernem kell. Hogy meg szeretném ismerni, tudni róla valamit – akármit. Csak… valószínűleg az ilyen dolgok nem egyoldalúak. Ha kérsz, adnod is kell, és nem tudom, az mennyire menne. Hozzá tudnék szokni hosszútávon, másokhoz is?
Remek, tele vagyok kétségekkel. Lehet ennél jobb?
-   Nem, csak… egyedül voltál. Ami tök jó, meg minden, de… gondoltam, ide jövök hozzád. Remélem, nem zavarok. – mosolyogtam rá és néhány pillanatra a szemébe néztem. Hogy lássa, semmi gonoszságon nem töröm a fejem.
Persze, ez semmit nem jelent. Lehet ő még attól a világ legbizalmatlanabb embere is – manapság pedig teljesen jogosan. És akármennyire kedvesnek tűnik, a következő percben elküldhet a fenébe. Aminek… nem igazán örülnék.
-   Melyik ház tagja vagy? És mit olvasol?  - nyújtottam kezem a könyve felé, de félúton visszakaptam. Azért ennyire még nem vagyunk jóban, azt hiszem. Meg amúgy is, mi van, ha valami olyasmit olvas, amihez semmi közöm? Mert valószínűleg semmi közöm hozzá.
Idiótán elmosolyodtam, aztán az asztalra könyököltem. Élveztem a helyzetet, hogy bár nem beszélgettünk, de ott volt mellettem. Jobb lenne, ha hozzászoknék az emberek társaságához – végül is ez a megszokott, a normális.

Meg is lepett, hogy nem ismerte a nevemet, meg nem is. Szerettem azt hinni, hogy legalább hallás után mindenki ismer ebben az iskolában (és valljuk meg őszintén, kirivó viselkedésem okán azért olyan nagyot nem is tévedtem) másfelől viszont a lány viselkedés, kisugárzása egyértelművé tette, hogy nem olyasvalaki, aki az ujját folyamatosan a roxforti pletykahálózat ütőerén tartja… szóval végül csak egy gondolattal konstatáltam, hogy ezúttal nem kell hosszú magyarázatokba fognom azzal kapcsolatban, amit rólam terjesztenek. Szó mi szó, a terjengő pletykák túlnyomó többsége igaz volt, de mindennek megvolt az oka… és volt egy rossz szokásom: ezeket az okokat elég terjedelmesen tudtam ecsetelni mindenkinek, akit érdekelt vagy aki meghallgatott, próbálva ezzel jobb szinben feltüntetni a saját cselekedeteimet. Belegondolva kész felüdülés volt, hogy itt ülök egy teljesen ismeretlen emberrel és a beszélgetésünk nem ezekkel a tiszteletkörökkel kezdődik.

- Hát mostmár tudod – feleltem szavaira, újfent rámosolyogva, majd tekintetem egy pillanatra a könyvre vándorolt, de rövid úton nyilvánvalóvá vált, hogy a mai ellenátok-tanulásból már semmi nem lesz. Alapjáraton is éppen csak le tudott kötni a száraz olvasmány, de amikor akadt jobb társaságom is, mint a megsárgult lapok, akkor a bonyolult szövegnek és pálcamozdulatoknak esélyük sem volt megtalálni az agyam mélyére vezető ösvényt. Az asztal szélének támasztottam hát, egyenlőre még nyitva hagyva, nem tudván a lány szándékait, majd újfent Frankie felé fordultam s észrevettem az apró mosolyt, ami ajkain játszott… s ez egészen új fényben tüntette fel az arcát: ha hasonlitanom kéne valamihez, akkor azt mondanám, hogy míg arca a hold sápadt fényében játszott, a mosoly hatására egyszeriben felkelt a nap s meleg sugarai fényesen ragyogtak a holdfény helyén. Meg kell hagyni, helyes lány volt… de elsőre valahogy nagyon fiatalnak, nagyon éretlennek éreztem magamhoz képest. Aztán majd meglátjuk mi lesz a vége. Feltettem neki egy egyszerű kérdést, de a válasz, ami érkezett… hát maradjunk annyiban, hogy egy kicsit zavaros volt. Átvillant az agyamon, hogy esetleg tart tőlem… de ha nem ismer, ahogy az imént mondta, akkor mi oka lenne rá? A Roxfort egy idióta hely volt, tele bolondokkal… de még itt sem ugráltak minden sarkon emberevő szörnyetegek.
- Aha, értem… - végül úgy döntöttem, ráhagyom a dolgot, bár egyenlőre agytekervényeim vészes csikorgás közepette keresték a megoldást arra, hogy most vajon mit is kéne kezdenem a helyzettel. – Hát tanulni általában egyedül jár az ember, bár köztünk legyen mondva, nekem legkevésbé sem fűlik hozzá a fogam… se a tanuláshoz, se az egyedülléthez. – fűztem hozzá, talán magam sem tudom miért. Egy gyors végiggondolást követően villámként hasitott belém a felismerés: igen, az utóbbi időben ez a legnagyobb változás, ami bennem történt. Megkomolyodtam kissé és most, hogy a halál árnyéka gyakorlatilag konstans kisérőként vetült a fejemre, egyre inkább elkezdtem értékelni az emberi kapcsolatokat… olyanokat is, melyeket korábban semmibe vettem. Pár éve elképzelhetetlen lett volna, hogy egy, addig ismeretlen diáktársammal ücsörögve beszélgessek… az pedig főleg nem, hogy minderre a könyvtárban kerül sor. Még mindig nehezen hittem el, hogy betettem ide a lábamat.
Pillantásunk egy röpke másodpercre találkozott, de semmi hátsó szándékot nem sikerült felfedeznem tekintetében: csak kedvességet, ártatlanságot, zavart… s talán egy cseppnyi félelmet. Csak tudnám mitől tart.

- Griffendél – vágtam rá habozás nélkül. Kevés dolog töltött el büszkeséggel a varázsvilággal kapcsolatban, de ha már itt kell lennem, akkor arra igenis büszke vagyok, hogy a ház, amibe az az ostoba kalap besorolt azokat az értékeket képviseli, amiket valójában is nagyra becsülök. Bátorság és gerinc… ez azért nem volt minden varázslóról elmondható. Sőt.
- Ez? – kérdeztem a könyv felé biccentve mikor észrevettem, hogy felé nyúl… de érdekes módón gyorsan visszahúzta a kezét: ezt sem tudtam mire vélni, de lassan kezdtem hozzászokni a furcsaságokhoz. – Nos, ez csak… néhány apróság, ami segit elviselhetőbbé tenni az életet. Manapság már nem lehet tudni… - hogy ki barát és ki ellenség. A mondat vége már csak a gondolataim között hangzott el, nem mondtam ki hangosan… elvégre akár ő is lehetett az ellenség. Bár ő talán nem… na de Cvikker, ő annál inkább. És szinte szemmel láthatóan hegyezte a fülét, nyilván kiváncsi volt hogy miről társalgunk. – Szóval csak pár hasznos kis bűbáj – feleltem végül ismét elmosolyodva, remélve, hogy ezzel elterelem a figyelmét a könyvről. Nem tudtam, hogy egy alsóbbéves diák miként éli meg a kastélyban beköszöntött helyzetet s ami azt illeti, ő még aranyvérű is lehetett… szóval jobb lesz elkerülni a buktatókat.
- És te mi járatban itt?  - kérdeztem tőle, igyekezvén másfelé terelni a beszélgetés fonalát.

Figyeltem minden szavát, még ha főként nem is rá néztem. Hegyeztem a fülem és próbáltam kivenni a szavai mögül a tartalmat, a célzásokat, utalásokat. És ehhez is értettem: inkább kérdezek, mint válaszolok. Az nem megy nekem: nem mintha feszélyezve érezném magam, csak nem szeretem a kérdéseket. Jobban mondva válaszolni rájuk. Feltenni annál inkább. De mégis hogy nézne ki, ha lerohannám szegényt? Pedig rengeteg mindent tudnék kérdezni tőle! De szerintem már így sem ért, vagy nem tudja mire vélni a… furcsaságaimat. Mert sajnos, vagy nem sajnos, de vannak.
Vettem egy nagy levegőt, aztán kihúztam magam. A kezeimet az ölembe ejtettem, nem játszottam többet a gyűrűmmel, és a ruhám ujjával sem babráltam. A fejemet felemeltem, a tekintetem pedig rá függesztettem. Valahogy így kell kommunikálni, ugye? Gyerünk, Frankie, tudod te, hogy kell kedvesnek lenni!
-   Damien… az szép név. Nekem tetszik. – mosolyodtam el újra, reményeim szerint kedvesen, és nem pedig egy vicsor lett belőle.
Egyedüllét? Ajkaim gúnyos mosolyra húztam. Igen, ismerős barát, ellenség – nevezzük akárminek is. Talán egy sorstársra találtam? Azt hiszem, többet kéne könyvtárba járnom.
-   Mit nem lehet tudni? – húztam pajkos vigyorba szám, majd halkítottam a hangomon. – Kötve hiszem, hogy hajnövesztő receptek, vagy öltözést gyorsabbító varázslatok lennének benne. Biztos érdekes könyv – vetettem egy kételkedő pillantást az említett felé –, de én nem sűrűn olvasgatok ilyet. Valahogy nincs szükségem rá.
Azt hiszem, ennyit még nem beszéltem egyben. Vagy ha igen, már elég rég lehetett. De nem is olyan nehéz ez, csak egy társ kell, meg valami téma – és bár a hogyan védjük meg magunkat a gonosz, csúnya varázslóktól, boszorkányoktól téma nem túl fellendült mostanság, ez is csak valami. Egy kifejezetten érdekes valami. Bár nem nagyon tudok hozzászólni, ugyanis nem igazán érdekel. Hogy kedvem lenne-e kitörni? Naná! De valahogy megtanultam, hogy az, aki ugrál, könnyebben elesik – és ezt próbálom szem előtt tartani.
-   Én meg hollós. – mondtam szintén büszkén. A tudás hatalom – hangzik a mottóm, és én szentül hiszek is benne. Ez mondjuk nem feltétlenül a házam lényege, de én így értelmeztem, értelmezem – és ettől egy pillanatra sem szeretnék megválni. – A kék amúgy is szebb szín, mint a piros.
Felnéztem rá, és mintha egy pillanatig azt láttam volna, hogy figyel rám. Bár lehet, hogy csak túl sokat látok bele ebbe az egészbe, vagy szeretnék hinni abban, hogy nem vagyok teljesen defektes. Ugyan, Frankie, tök jól megy ez. Amúgy sem ismer, az a rész csak most megy.
-   Unatkoztam. – vontam vállat egyszerűen. – Meg persze szeretem a könyveket: csak sétálgatni közöttük, elolvasni a gerincükre írt kacskaringós betűket, néhányba belelesni… Régen szerettem az udvaron sétálni, de ma már ki nem tenném a lábamat. Nem szeretem a… meglepetéseket. – mosolyogtam rá sokat sejtetően.
Talán visszamosolygott – abból  kis rándulásból, ami átfutott az ajkain, ezt tudtam kivenni.
-   Te meg nem tűnsz valami mintadiáknak. – vettem halkabbra a hangom. - Már csak a ruhádat nézve sem. – böktem kuncogva mugli-öltözéke felé.

Olyannyira meglepett az apró bók, hogy nem is reagáltam rá semmit. Egyre tanácstalanabbul éreztem magam – de persze ezt a világért sem mutattam volna ki. Egyre furcsább volt a helyzet, az bizonyos. Valahogy nem tudtam eldönteni, hogy miként áll hozzám ez a rejtélyes leányzó és ez okból kifolyólag azt sem nagyon tudtam, hogy én miként álljak hozzá. Annyira abszurd volt, ahogy itt a könyvtárban egy vén banya figyelő tekintete előtt társalgunk egymással nemtörődöm dolgokról, mindenféle előzmények nélkül. Érdekes volt, ugyanakkor elbizonytalanitó: manapság nem lehetett tudni, hogy egy-egy rejtélyes idegen vajon mit akar az embertől. Másfelől továbbra is tartom magam a korábbiakhoz: nem néztem ki Frankieből, hogy bármilyen úton-módon a vesztemet akarná. A kérdés csak az, hogyha nem azt, akkor mit.
- Azt, hogy mikor jönnek jól az ilyen apróságok. – feleltem pillanatnyi gondolkodás után. Magam sem tudom miért, de nem akaródzott felfednem mi rejtőzik a lapok között: túl fiatalnak, túl ártatlannak tűnt ahhoz, hogy pont én legyek az, aki kapcsolatba hozza a háborúval. Persze nem több ez mint naivitás s önámitás: a háborúk nem kor és nem szerint válogatnak, hanem egyöntetűen zúdulnak az emberekre.. de ettől függetlenül nem akartam, hogy most szóba kerüljön a dolog: borongósabbá változtathatta volna a hangulatot, márpedig a helyszin egyébként sem volt túl szivderitő.
- Hát persze hogy érdekes, tele van humorral – feleltem egy halk, rövid kacaj kiséretében, aztán észrevettem a könyvtáros felém vágó pillantását és inkább visszafogtam magam. Nem sokat tudtam a némberről meg a varázserejéről, de nem kellett túl pengének lennie ahhoz, hogy engem túlszárnyaljon; ergo nem lett volna tanácsos újat húznom vele. – Azt hiszem hajnövesztőre amúgy sincs szükségem – feleltem egy mosoly kiséretében, megbillentve fejemet épp csak annyira, hogy vállig érő tincseim kilengjenek kissé. Mindeközben csendben szurkoltam, hogy felejtsük már el a könyv-témát.

- Aha… - feleltem bizonytalanul s első izben támadtak kétségeim partnerem épelméjűségével kapcsolatban. Egy olyan valaki, mint én, aki a betűket olyan messzire elkerüli, amennyire csak lehetséges… hát maradjunk annyiban hogy nem nagyon tudtam átérezni a könyvek gerincére irt idióta címekben rejlő szépséget és megvolt bennem a hajlam, hogy idiótának nézzem azt, aki igen. Persze igyekeztem mindezt nem kimutatni, legalábbis egyenlőre: alkalmanként én is tévedhetek. Elejtette megjegyzéséből viszont arra következtettem, hogy talán mégsem annyira áll távolt a háborúsditól, mint azt először gondoltam.
- Hát pedig az udvar sokkal viccesebb hely – feleltem szavakkal a szavakra, majd mosollyal a mosolyra. – Én legalábbis sokkal jobban kedvelem, mint ezt a dohos, penészes épületet. Hiába olyan első ránézésre, mintha még a falak is élnének, valahogy mégis olyan… üres, élettelen, lelombozó az egész. Legalábbis számomra – tettem hozzá, majd megvontam a vállamat – Persze az is lehet, hogy csak én vagyok a flúgos.  – közbeszúrt megjegyzésére egy mosollyal és egy biccentéssel feleltem. – Nem is vagyok az. Valahogy sosem éreztem magam túl otthonosan ebben a világban, nekem a régi életem teljesen megfelelt… aztán hogy, hogy nem, mégis itt kell tengetnem napjaimat nagyjából céltalanul. Kegyetlen az élet… - tettem hozzá egy hatalmas, gúnyosan eltúlzott sóhajjal. – De már kezdek hozzászokni, hogy nem a saját kezemben van a sorsom.

Érdeklődve figyeltem a szavait: a hangja kellemes volt, a téma pedig pont érdekelt. Jobb tudni, hogy ki az ellenség, vagy ki a barátod… vagy ha egyik sem, kivel lehet kompromisszumot, egyességet kötni. Sosem árt az ilyennel tisztában lenni, főleg ha az ember egy védtelen lányka. A tudás nem minden, napjainkban a gyakorlat sokkal többet számít.
Felnevettem a furcsa arckifejezését látva.
-   Nézd el nekem, hollóhátas vagyok. – mosolyogtam vállat rántva.
Lassan előrenyújtottam a kezem. Végigcsúsztattam az asztalon, aztán a könyvre raktam karcsú ujjaim. Nem néztem Damienre még véletlenül sem: ha akarná, úgy is kivehetné a könyvet a kezemből. Cvikkerre pillantottam, aztán felemeltem az asztalról és magamhoz húztam. Belelapozgattam, néhány oldalon hosszabb ideig elidőzve, aztán visszaraktam oda, ahonnan elvettem.
Lassan, nagyon lassan elmosolyodtam, aztán rá pillantottam.
-   Nem az én műfajom.
 Aztán csak hallgattam, amit mond: ennyit még nem is beszélt összesen. Valahogy azt vettem ki a szavaiból, hogy undorodik ettől az egész helyzettől – mint ahogy az sok más diák arcáról is lesüt. Aztán a szavai be is bizonyították.  A téma kezdett kicsit bensőséges lenni, amitől akár meg is ijedhettem volna, de nem tettem: magáról beszélt, amitől úgy éreztem, hogy ha minimálisan is, de megbízik bennem. Ami tök jó így, első találkozás után.
-   Volt, mikor ez az egész sokkal szebb, jobb volt. Az utóbbi évben kezdett el romlani mind belülről, mind kívülről. – fogtam halkabbra, bár Cvikkernek így is jobb a hallása, mint akárki másnak az egész iskolában. Szerintem a szívdobbanásokat is hallja, és csak azért nem szól érte, mert nem teheti meg. Élnie mindenkinek szabad – elvileg.
-    Szerintem sem vagy flúgos. És bár nem tudom, milyen volt a te régi életed, de hogy ha engem kényszerítenének sem mennék vissza a sajátomba, az biztos. – mondtam fintorogva, aztán felszegtem az állam. – Nekem jó ez a kis céltalan lézengés. Jobb, mint az, ahonnan jöttem.
A szemöldököm akaratlanul futott össze, de aztán sikerült rendet teremtenem az arcomon. Frankie, ez csak egy srác, fogalma sincs semmiről. És nem is kell, hogy megtudja.
-    De ez biztos csak azért van, mert más körülmények között nevelkedtünk. – vontam vállat. – De azért furcsa, hogy ahonnan te menekülnél, én oda futok. Az élet fintora. 

.-= A divatot távolról sem ismerő Yolanda Delacournak =-.




Újabb napra virradt kicsiny kis degenerált, és helyenként rendellenesen működő közösségünk, a Roxfort iskola, és a berkein belül lakó megannyi életképtelen, önmagát sokra tartó idióta. Tisztelet persze a kivételnek, mert Merlinnek hála, akadnak azért azok is, csak sajnos roppant kevesen. Szombat révén nem igazán volt ma órám, viszont kurvára nem szerettem sokáig aludni, mert ugye mi a fészkes fenének töltsem az életem jelentős részét öntudatlan állapotban, ha helyette hathatok, alkothatok és gyarapíthatok is akár. Meg amúgy is, egy igazán fontos feladatot ütemeztem mára, amit már nagyon régen meg szerettem volna ejteni, csak a sors nem létező keze mindig rám mért egy hatalmas pofont. Hol Satine formájában, hol máséban, van ez így. Kiszámíthatatlan és folyamatosan mozgó világban élünk, nehéz a kontrollt tartani, de nem lehetetlen, ha az ember figyel és akarja.

Érzések.
Örvény.
Pár perc még kellett, hogy teljesen összeszedjem magam, és nekiláthassak az ilyenkor kötelező tisztálkodásnak. Az ablakon kitekintve a másodperc töredékére ráztam meg a fejem, sötét volt még, mintha csak estidő lenne… alkalmas körülmények. Kikászálódva a takaró fogságából vakartam meg a combom, majd a törölközőmet a vállamra tolva indultam meg a tusoló irányába. Bő fél órába telt a szüttyögés, de az ember csak nem megy ki a többiek közé szarosan és büdösen. Ilyennel találkoznék az iskola falai között, első körben lebasznék neki egy hatalmas parasztlengőt, hogy igazán szedje össze magát. Ledobálva a pizsamának kikiáltott gomolyszín pólót magamra kaptam a fekete ingemet, a fekete nadrágomat, a fekete pulóverem és a fekete cipőm. Sokszor megkérdezték már tőlem, hogy kit gyászolok, miért fekete minden ruhám. Általánosságban a választ nem közöltem senkivel, de valójában az értelmet gyászoltam, mert a fénye már kihunyóban volt kicsiny világunkban. Helyét átvette a divat és a hülyébbnél marhábbak hada. A diákság fele arra sem lenne alkalmas, hogy kirakatban, vagy állatkertben legyen mutogatva… hová tűntek a régi szép idők, amikor még mindenkiben volt egy kis tartás, egy kis egyediség. Szégyen és szar ügy az, ami ma folyik… és nem csak itt, az egész kibaszott golyóbison. A szobám ajtajához lépdelve leakasztottam a fogasról a barna bőrkabátomat, majd azt is magamra öltöttem. A táskám az íróasztal előtt álldogáló széken volt, tegnap már összekészítettem mindent, amire ma szükségem lehet. Először is az alkímia füzetemet, a könyvtárból kivéve a kellő könyveket megcsinálom a kiadott feladatokat. Másodszor pedig az asztronómia füzetem. Ez mondjuk nagyjából semmire sem jó, legfeljebb gyújtósnak, de ma más is lapul benne. Valami, ami ma bevégzi. Ahogyan megemeltem a táskát, és a vállamra kaptam, furcsa hűvös érzés futott végig rajtam. A hátamon lévő nem létező szőrszálak azonnal égnek álltak.
Csend.
Nyugalom.


A klubhelyiségen és folyosókon való bóklászást követően igen hamar a könyvtárhoz érkeztem. Szerencsére rajtam kívül nem sok korai madár van, így menet közben nem kellett hallgatnom a megannyi baromságot, amit egy átlagos napon nem éppen egyszerű túlélni úgy, hogy közben ne törjem el legalább két ember nyakát. Minthogy könyvtár, így csend és susmorgás volt a legjellemzőbb. Bólintottam az ügyeletes felé, mert ennyi azért csak kijár, majd a hátsó régiók felé vettem az irányt. Az egyik asztalnál, közel a számomra fontos könyvespolc mellett egy strébernek tűnő kis köcsög üldögélt. Mellé lépve az asztalra raktam a táskámat, majd erőteljesen megmarkoltam a vállát. Talán másod, harmadéves lehetett csórikám. Mielőtt felsajdíthatott volna szólaltam meg.
- Pssszt, könyvtárban vagyunk az ég szerelmére.
Még egy erős nyomás, had érezze, ahogyan a kulcs-csont alá befészkelődnek az ujjaim.
- Itt leszek két polcnyira! Figyelsz a táskámra, akár az életedre.
Azzal elengedtem, és az Equinox című könyv felkeresésére a közel négy-öt méteres távolságban lévő könyvespolchoz sétáltam.

Nem minden az, aminek látszik.
Ez esetben a valóságot egy megbűvölt könyvborító fedi el a gyanútlan szemek elől. Kanyargós, kézírásnak megfelelő betűk próbálják csapdába csalni az olvasót. „Miszticizmus, rejtélyek világa” – hirdeti a hajlítható fedél a kívánatos címet, de a rejtett tartalom képes ezt a gyönyört is felülmúlni. A varázsbetűk olykor elhalványulnak, akár teljesen ki is kopnak, majd kisvártatva ismételten megjelennek, eredeti vastagságukban.
Megtévesztés.
Csupán egy elterelő hadművelet. A saját fegyverem. Az egyszerű, stilizált fedőlapot ujjaimmal felemelkedésre bírom, minek következtében alatta vaskos, feltűnő, és azonnal kibetűzhető szavak tűnnek fel. Azonban a szemeket nem ez vonzza, sokkal inkább a grafika. Egy szikrázó pálca, mely a rémületbe burkolódzó áldozat nyakához tart. Egy eres kéz, mely megkaparintja a férfi felkarját.
~Cruciatus…Imperius…A gyilkos átok~
Égtem a vágytól. Parázslott bennem az energia. Tudtam, hogy eljött az én pillanatom, a pillanat, amikor a Roxfort sem szab határokat, amikor kiélhetem a lelkem mélyén lakozó speciális vadállatot. Amikor a legsötétebb varázslatok is engedélyezve vannak. Egy halálfalótól képtelenség elvenni ezeket. Tisztában voltam azzal, hogy fejlődnöm kell, hogy az „Avada Kedavra” nem gyerekjáték. Tudtam, hogy szövetségesek, társak nélkül mit sem érek. Akkor és ott ráébredtem valamire.
-Tökéletes nap… A pozitivizmusod nem ismer határokat, Zane.
Szemem sarkából komoly pillantással illetem, miközben egy fejbiccentéssel köszönetet mondok a felkínált helyért. Kezem még mindig a bátyám polcáról elcsent könyv két lapja között pihen, könyökömmel az asztalra nehezedek, mely egy nyikorgással adja tudtomra, hogy a bennem lakozó plusz energia levezetésére nem feltétlenül ez a legtökéletesebb módszer.
-Tudod, akárhogy is vesszük, ez még csak a kezdet. Semmi sem biztos. –bölcsességem ez esetben mindent felülmúl, a diplomácia nagykövete is irigykedve tekintene rám. –Többek között ezért nem tartottam a felelőtlenül tombolók seregével. Nincs okunk rá. Még nincs.
Közelebb hajolok a szemben ülőhöz, és fogaim között úgy préselem ki a szavakat.
-Harry Potter még él…
A végcélra összpontosítok, hisz a Nagyúr is ezt teszi, és alattvalóitól is ezt kívánja. Nem tudom, Zane el akarja-e kötelezni magát, de próbálok segíteni neki a végzetes döntésben. Látok benne valamit, valami olyasmit, ami Voldemort hasznára lehet. A szeme csillogása, az erőteljes, ugyanakkor csiszolandó kifejezései… Újfent visszább húzódok, majd ajkamra ravasz vigyorba torkolló mosoly kúszik.


-Annyira azért nem sajnálatra méltó a helyzeted. Csak lásd meg a rejtett értékeket. –adom kezébe az általam becserkészett könyvet, kiengedve ujjaim közül az általuk közrefogott lapokat. – Ebből okulhatunk. Akár közösen is. – itt pillanatnyi hatásszünetet tartok, majd megerősítvén mondandóm lényegét hozzáteszem. –Reményeim szerint képesek lennénk együtt működni.
Végtelenül egyedi másodpercek ezek. Mondataim váratlanul érinthetik a velem szemben elhelyezkedő felet, az én arcom viszont rezzenéstelen. Hogy kihasználja-e a lehetőségeit, az már csak egy emberen múlik. Rajta.
Fejem megtámasztom tenyerem közepén, szemmel látható unottságom alatt viszont más érzelmek rejtőznek. Következő szavait egyetértő bólintással illetem, miközben pálcám hegyével láthatóvá varázsolom a könyvem fedelén elhalványuló betűket.
**A legsötétebb varázslatok**
A cím mindent elmond. Nem mese és nem is illúzió. Nem gyermekded lelkek olvasmánya.
-Te miben merültél el ennyire?
Csupán udvariassági kérdés, nem az egeket verdeső kíváncsiságom szüleménye. Egyéb dolgok foglalkoztatnak, leginkább a jövő felé terelődő gondolatok. Természetesen annak kifürkészhetetlenségére tekintettel lévén nem feszegetem a helyzetet. Értelmetlen lenne jósnőbe átmenni, sosem hittem az ilyen és hasonló maszlagokban. Az ész vihet előre, a látnoki képességek nem. Hátam eléri a támlát, karjaim immáron mellkasomnál egymásba olvadva feszülnek.
-Az az árnyék pedig elterül, végtelen… de… -homlokom ráncolom, láthatóan keresem a szavakat- talán nem megfékezhetetlen. Ők nem ide valók. Fiatalok, ezáltal tapasztalatlanok, egoizmusuk az egekben, de mi ennek az alapja? Hataloméhes népség…tisztelet a kivételnek. –fűzöm hozzá, csak úgy zárójeles megjegyzésként. – Nem akarok neveket említeni, de mit szólsz Crassohoz?
Nem akarom, mégis megteszem. Nem félek beszélni róluk, nem félek véleményezni. Szabadság van, legálisan is megtehetem, ha meg illegális lenne, akkor is megtenném.
-Cöhh… -epés kinyilatkoztatás, melyhez egy fitymáló tekintet társul. – Átnevelés…mily’elcsépelt szó. Ahogy mondod, ez vér kérdése, öröklött, veleszületett tulajdonság, nem lehet, csak úgy kioltani belőlük. Félvérek, és azok is maradnak… Makacsul ragaszkodnak a nem kívánatoshoz…
Ekkor teljesen közel hajolok társamhoz, és suttogásra fogom hangom.
-Irtani kell őket, nem nevelni!
Kicsit erős, de igaz. Elvetemültek, ostobák, akiknél olykor a kínzás sem segít. Kár rájuk fecsérelni a drága időt. Ha nem teszik, hát vesszenek. Nagy veszteség nem érné a varázstársadalmat.
- Valamit tenni kell. Ezt nem engedhetjük. A diszkréció helyes, a csendesség olykor viszont ártalmas. Tudod, engem kevesen ismernek igazán. Sokaknak rejtély vagyok... Egy megfejthetetlennek látszó titok. Sikerült ezt elérnem, és ezt erénynek tartom. Változtam, és folyamatosan változok.
Újabb őszinteségi roham tör rám, ami nem feltétlen jó. Azonban mondataimmal úgy érzem, mondtam is valamit, de nem is. Megmaradtam, az, aki vagyok, akinek leírtam magam. Tapogatózok. Tudni akarom, hogy bizalmamba fogadhatom-e, hogy valóban társ-e. Elhintek neki egy mondatocskát.
- Vannak hiányosságaim. Valami nincs meg bennem, ami talán fontos lenne. - nem mondom ki, hogy mire gondolok, csak egy utolsó mondattal befejezem, lezárom a rövid monológot. -Álarcot viselek.


//Ne haragudj a határtalan késésért. :-[ Remélem még van kedved folytatni...//

.-= A Tolvajnak =-.



A polcok közé belépve csendesen szemléltem a könyveket, egy vaskosabb kötetet kellett találnom, így a vékonyabb gerincűekkel nem is foglalkoztam, akár az életben. A legfelső soroktól haladtam lefelé, a szerző nevéből kiindulva. A szememre lehetett volna hányni, hogy a fészkes fenéért nem használom a pálcámat, ha már varázsló vagyok, de még mindig jobban szerettem a hagyományos módszereket, sem, mint állandóan a rühes gallydarab után kapkodni. Annak is megvan a haszna természetesen, és nem csak dísznek hordom az alkaromon. Viszont, amíg van kezem, lábam, és az adott feladatot el tudom azokkal is látni, nem fogom feleslegesen forgatni a varázstárgyat… a túl egyszerű dolgok amúgy sem kedvemre valóak. A szemlélődés és elmélkedés közben aztán ráleltem a keresett remekműre, így a nevét kimondva nyújtottam felé a kezem. Az szépen lassan kicsúszott a sorból, majd leereszkedett hozzám. Végigmérve a borítót mélytüdőből fújtam egy hatalmasat, hogy a rajta álldogáló por leperegjen róla… azt követően aztán fellapoztam az első oldalakat, megszemlélni az előszót, meg persze a tartalmat. Mivel rendben találtam mindent, és valóban ebben a műben volt, amit kerestem, így összecsukva a balomba fogva indultam meg vissza az asztal irányába.

A táskám.
A srác.
Ahogyan kiléptem a polcok takarásából, az első szembetűnő jelenség a táskám hiánya volt, nem hevert az asztalon, ahol hagytam. Nem szólaltam meg, de barázdás lett a homlokom, és nem a meglepettségtől, sokkal inkább a haragtól. Az, akire bíztam háttal ülve, a széke támlájára támaszkodva bámulta a kijáratot, ez pedig sejtetni engedett pár dolgot. Elhaladtam az asztal mellett, és a talajra szegtem a tekintetemet, hogy megbizonyosodjam, a túloldalról valóban azt láttam-e, amit. Valóban. A tulajdonomban lévő táska heverészett ott, eloldva a szája, a könyveim és füzeteim fele pedig kicsúszva belőle. Egy pillanatra sem torpantam meg, csendesen haladtam felé, közben az egyetlen művet kutattam, ami jelenleg érdekelt, de nem leltem. Nem akartam messzemenő következtetéseket levonni, amíg nem nézem át a tartalmat… majd utána. Odaérve letettem a könyvet az asztalra, a fiú megrezdült, és megfordult. Hadoválni kezdett valamit, habogott, de a legkevésbé sem érdekelt. Leguggolva ellenőriztem a táskát, amiből hiányzott a könyv, az a bizonyos.
Csend.
Merengés.
Pár pillanatig nem tettem semmit, aztán lassan megemelkedtem, az Equinox című darabot a hiányos készletű táskába tettem, majd összefogtam a száját és a hátamra csaptam. A reszelő balommal hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam a fiatal torkát, és szorítottam, erősen. Odakapott, és marta a kezem, de nem igazán érdekelt… közelebb hajoltam hozzá, és csak egyetlen szót suttogtam a fülébe.
- Ki?
Rémülten és piros fejjel nyögdécselte a nevet.
- Az… az a Yoland…da!
Elengedtem, taszítva rajta, így elborult a székével együtt. A legszívesebben elvágtam volna a torkát, de bíztam abban, ha kimegyek a könyvtárból, még láthatom valahol a véláját.
Düh.
Méreg.

A könyvtár előtti folyosóról

---

*Szépen nézne ki karácsonyfaként. A gondolattól hirtelen elborzongott, majd elmosolyodott, egyszóval vegyes érzelmek futottak végig rajta. Végre elért a könyvárhoz, a könyveit is végre vissza tudja adni. Tény, hogy most nem az ő kezét terhelik, de ki tudja, még megeshet, hogy visszakapja azokat, és majd cipekedhet megint.*
- Köszönöm!
*Mondja kissé szájhúzva, a szöszkének, aki betoszult előtte az ajtón. Bár majd egyszerre lépett vele, mikor kinyitotta az ajtót, arra számítván, hogy majd ő lép be elsőnek, de aztán megtorpant, hátul maradt. Biztos valami új trendi. Mindenestre sietve belép ő is, szeretne már túl lenni a könyveken, és csokibékát majszolni. Aztán majd legfeljebb később visszajön, hogy kivegye azt, amire szüksége van. Hihetetlen, de a csokoládé most kicsit vonzóbb, mint egy újabb porosodásnak indult könyv. A könyvtár úgyis mindig itt lesz, változni nem változik, viszont a csokoládé könnyű szerrel el tud olvadni. Az édesség gondolatától megint összefut a nyál a szájában.*
- Adjuk vissza gyorsan, aztán mehetünk is.
*Fordul a fiú felé, akit bár nem szívesen, de mégiscsak megszabadít a könyvektől. Azért becsületre méltó dolog, hogy kicsit cipelte helyette.
Gyors a könyvtáros elé lép, és röviden tömören összefoglalja, hogy visszahozta a nála lévő könyveket. Persze a kedvesség most sem nagyon ül ki a nő arcára, de ez van, ha valaki a könyvek rengetegében tölti mindennapjait. Miután megszabadultak a súlyos tárgyaktól, indulhatnak is a csokibékákhoz.*
- No, akkor merre menjünk?
*Nem mintha nem ismerné a kastély úgy ahogy, de mégiscsak a fiú ajánlotta fel, hogy menjenek ki a friss levegőre, így jobb, ha ő mondja meg. És bár akármennyire is nehéz megállnia Kayleigh-nek, hogy ne ő ossza az ukászokat, most szívesen megszabadul a döntéstől.*
- Köszönöm, hogy segítettél. *Mondja őszintén, no meg azért, mert hát megköszönni illik.*

//Előző Post: Könyvtár előtti folyosó\\

Láthatólag, meglepődött, hogy elsőként léptem be.
~ Na, illemtanóra se ártana a Roxfortba.~ futott végig a gondolat, de inkább szó nélkül hagytam.
A lány elintézte az ügyes-bajos dolgait, s volt időm megcsodálni a formás alakját.
~ Nem rossz, nagyon nem rossz, sőt.~ súgta egy kis hang a fejembe, aki igen gyakran okvetlenkedik, és a legrosszabb pillanatokban szólalt meg.
A lány, amikor végzett, hozzám lépett s megszólalt.
- Van egy kedvenc helyem. - kezdtem bele.
- A csónakház melletti tisztás. Kifejezetten nyugodt és szép. - feleltem megvillantva legszebb mosolyom, amely általában igen nagy hatással szokott lenni a nőkre.
- Tökéletes a csokibéka mészárláshoz. Senki se hallja a kegyelemért brekegő kis dögöket, és nyugodtan tudunk gyilkolászni. - feleltem.
- Na? mit szólsz? - kérdeztem a lányt, mert mégis csak ő a Nő, és mint neme képviselője, úgy is az van, amit Ő akar.
- Ugyan, szívesen segítek, főleg egy ilyen szép nőnek. Hát meg... - pillanat hatásszünetet tartottam, s beletúrtam a hajamba.
- Még is csak feldöntöttelek. - mondtam enyhe pirrel az arcomon.

//Folytatás:  A móló és a csónakház\\

*Figyelmesen hallgatja a Szöszkét, mintha valamit nagyon magyarázna, pedig inkább csak azon filózott, hogy hol is van az a hely. Van elképzelése, de lényegében úgy is mindegy, mert majd meglátja, hisz nem hangzik rosszul. Nyugodt is, szép is, csokibéka is van.*
- Oké, engem meggyőztél! - mosolyodik el, vagyis vissza a fogvillantós vigyorra. - Csak sok csokoládé legyen.
* Hiába nagykamasz már, gyermeki énje, mindig előbújik az édesség hallatán. Az élet apró örömei. Van még egy-két dolog, ami ilyen apró örömöket tud szerezni neki, de valószínűleg azokkal a kastélyban nem fog találkozni. És az, hogy mikor tud hazamenni, vagy egyáltalán haza tud menni, elég kérdéses. Kusza gondolatait gyors visszatereli az éppen folyó mederbe. Nem szeret rossz dolgokon gondolkodni, és ha nem muszáj nem is foglalkozik a körülötte zajló eseményekkel. Már amennyire megteheti.*
- Biztosan szép lehet, kíváncsi vagyok.  *A megjegyzése, inkább motorikus, mint teljesen őszinte. Talán a rövid hatásszünet, amit tartott, az tehet róla, vagy éppen az, hogy épp most zökkent ki egy-két aggasztó gondolatfoszlányból.*
~Ajj Kayleigh, rád fér már egy kis társaság!~ *Jegyzi meg magának, kicsit letorkolóan. Túl sokat foglalkozott mostanság olyan dolgokkal, amik leszívták az életkedvét is, nem beszélve a szürkeállományáról. A kikapcsolódás pedig egy Gyalogkakukk társaságában, nem is olyan rossz.*
- Köszönöm!  - pirul el a bókra. Nem szokott hozzá, hogy ilyeneket kapjon, igazán nem is tud vele mit kezdeni, a köszönöm is elég nehezen csúszik ki a száján. Az, hogy a Szöszke helyesbít kicsit, némileg oldja a kialakulóban lévő feszültségét, zavarodottságát. - Igen, mégiscsak feldöntöttél. A nyomait szerintem még egy kicsit érezni is fogom.
*Ismét egy enyhe, nem túlzásba vitt mosoly, majd a fiú előtt -mert ugye befelé a fiúk, kifelé a lányok mennek elől- kilép a könyvtárból.*

---

Folytatás: Moló és csónakház

Kayleigh

---

Meglepő, s elgondolkodtató dolog lehet, mikor engem valaki a könyvtár felé lát sietni, és nem azért mert nem szeretek olvasni, sőt, ellenkezőleg, csupán a könyvtárossal nem vagyok olyan jó viszonyban, hogy túl sokszor tegyem tiszteletemet eme becses hely felé. Bár ez nem mindig volt így, de egy végzetes "takarodni, kifelé, kifelé"-vel olyannyira elásta előttem magát a könyvtáros, hogy azóta irtózok oda menni, bár azzal is tisztában vagyok, hogy akkor én voltam a hibás, meg hát azzal is, hogy ilyen nem éppen szívélyes kitessélkelésben szinte már minden harmadik-negyedik tanulónak része volt, de hát akkor is a rossz emlék, az rossz emlék. Utána persze meg megmondják, hogy elnéptelenedett a könyvtár, na jó persze ilyen sohase lenne, mert mindig megvannak itt is Madam Cvikker kedvencei akik mindig ott sürögnek-forognak a fent említett helyiségben a könyvtárosnő körül, az ő nagy megelégedésére, meg persze ott vannak a kis jó tanulók akik a fél Roxfortban eltöltött éveiket itt töltik könyvek fölé görnyedve - bár az is lehet, hogy a kedvencek és a jó tanulók egyek és ugyanazok. Nem tudom, csak azt, hogy most be kell ide lépnem.
Nagyot sóhajtva teszem rá a kilincsre a kezemet, majd a következő pillanatban meg is ugrok, és félre kell, hogy álljak, mert hirtelen kitárul az ajtó és néhány negyedikes-ötödikes korú lány csörtet ki rajta, majd mintha ott se lettem volna bevágják maguk mögött azt, és ekkor érzem, hogy rosszkor vagyok rossz helyen, ugyanis ahogy belépek az ajtón egyből a könyvtárosnő harsány hangját hallom meg amint éppen a lányok után kiabál, hogy hogy merték bevágni az ajtót, "itt csendnek és fegyelemnek kell lennie!!"
-Peter maga meg mit áll ott nem látja, hogy útban van?! - vezeti le rajtam a feszültségét: mondtam, hogy rosszkor jöttem, majd miután látva, hogy ténylegesen elállom az utat és ezzel nem engedem be a tudásszomjjal rendelkező diákok egy nagyobb csoportját, gyorsan tovább lépdelek, majd a könyvtár egy távolabbi sarka felé veszem az irányt, csakhogy minél messzebb legyek a potenciális veszélyforrástól, Madam Cvikkertől.
Hogy a fenébe emlékszik a nevemre?? Mégis hogyan? Ebben az évben ráadásul gondosan ügyeltem arra, hogy az épület ezen helyiségét messze elkerüljem: úgy tűnik fent vagyok a feketelistáján - gondolkodom el rajta miközben lerakom a táskámat az asztalra, majd előhúzok egy nagy csomag pergament, meg tintát és pennát, majd ezeket is elhelyezvén az asztalon egy könyv keresésére indulok, mely a "Mérges főzetek" nevet viseli... ha minden igaz, legalábbis mintha ezt mondták volna bájitaltanon.
M-m-m-m megvan, de hogy mennyi főzetes könyve van ennek a William A. Jefferson -nak, biztos valami gonosz varázsló lehetett, aki már nem egy diákot megszívatott az iskolában azzal, hogy ennyi hülyeséggel teleírta a könyveit - köztük engem is, és ezért is vagyok itt, miután a bájitaltan professzor elmondása alapján lehet, hogy bajos lesz az év végi továbbmenetelem, ha nem kezdek valamit magammal a jövőben, és bár az év vége még nagyon messze van, szerintem én ha már nyáron elkezdtem volna gyakorolni rá, akkor sem biztos, hogy megtudnék valamit is csinálni, tök hülye vagyok hozzá.
Tehát a 243.-ik oldaltól kell kijegyzetelni a... a... a... mit??!! - még a nevét sem tudom kiolvasni nem hogy róla írjak, te jó ég - ülök le a kiválasztott asztalhoz, ahol szerencsére rajtam kívül senki sem tartózkodik, így legalább nem látja senki a szerencsétlenkedésemet... hát ez tényleg nem az én sportom...

Leonard




Csak egy könyvért tért be. Délután van.
Az a fajta csöndes, fázósan hallgatag, amikor az ember kinéz az ablakon és a mozdulatlan táj azt az érzést kelti benne; a világ most alszik s jobban teszi, ha ő is keres magának valami elfoglaltságot…

Szóval itt van. Délután.
Pedig minél később jön, annál kevesebben vannak. A diákok többsége lelkiismeretes és tudja, hogy kár halogatni a beadandó dolgozatokat. Így mire az óra mutatója a nyolcas felé közelít, szinte senki sincs itt. Őt is a szükség kényszerítette ide pedig… mennyivel szívesebben járna most az iskolát körülölelő parkban, a hóterhes cédrusok között… a végtelen fehérségben.

Ehelyett ráérős, finom lépteivel szekrénytől szekrényig halad, a tömött sorok között könyvek bújnak egymáshoz, csak néha suttog itt-ott egy-egy, mikor gerincét simítva búcsúzik társaitól. Tudja, hogy valahol erre kell lennie az övének. Igen, itt, ennél az árválkodó asztalnál, ahol… mégis ül valaki.
Higanyszín pillantása csak simítja a fiút, konstatálva létezését, majd némán megkerülve őt, a polchoz lép. Tekintete a megkopott gerinceken jár, még olvasható címek után kutat, míg rá nem lel arra, mely neki kell…
~Meg is van…~ suhan a gondolat, a törékeny test finoman megemelkedik, ahogy lábujjhegyre áll, hosszú kezét nyújtja, s tejfehér ujjai épphogy belekapaszkodnak a gerinc tetejébe…

-   Megmondtam, hogy visszahozom… - hallatszik a túloldalról a hang erejét visszafogó ígéret, melyben félelem reszket.
-   Ha nem teszed meg… - itt abbamarad a fenyegető sziszegés.

Csak a pillanatok lódulnak meg, hogy beleremeg a szekrény, minden bizonnyal némi rásegítéssel a túloldalról. A hatalmas bútornak – ami talán több száz kiló lehet – ez nem okoz jóformán semmit, a majdhogynem kivett könyv azonban, mely szemmel láthatóan sem egy könnyed darab a maga 2000 oldalával és kemény fedelével, lassú mozdulattal szédül le az egyik magasabb polcról. A fakó teremtés ösztönösen ugrik arrébb, mielőtt más formában érintkezhetne a tudást rejtő könyvvel, ez azonban azt eredményezi, hogy csípőjét az asztal szélébe verve felborít azon mindent, ami lehetséges…

A tinta pedig, jó szokásához híven, sötét vérével szennyezi, ami tiszta…
…legyenek azok akár régi fóliánsok, akár… egy beadandó dolgozat pergamenjei.

A pillanatok forgatagában nem igazán tudni, mit is formálnak oly halkan a sápatag ajkak;
Lubricus… - villan a seszínű pillák árnyékából a higanyszín tekintet a polc mögül kisiető felé, jobban mondva annak lábára, s mikor a mágia megfogan, tükörsimává bűvöli a másik alatti köveket… még egy lépés és… a kifelé siető hangos csattanással köt szorosabb ismeretséget a hideg padlóval.

Nem különösebben izgatja tovább az incidens, hacsak…
Rendezi sorait, hattyúszín tincseit, melyek körbefolyják vékony alakját, egy laza mozdulattal terelgeti vállai mögé, felesleges, már-már némi bosszús mozdulatokkal igazítva meg öltözékét s elnyomva a fájdalmat, mely szinte tépi az oldalát.
Pillantása szenvtelen nyugodtsággal vándorol a „bűntett helyszínére”, mintha csak most konstatálná, mi történt. Angyalarcának vonásain kecses, ám csöppet sem szívderítő fintor suhan át…

A leesett könyvéért nyúl, hogy felvegye. S tán nem is tervez mást, mint hogy távozik…
Már a könyvtár sem a régi. A nyugalmat elűzik, a csönd reszketve bújik meg a sarkokban… mert fél a kimondani vágyott szó uralmától.

Egy újabb beadandót kell megírnom gyógynövénytanra, és erre a tevékenységre nincs is más jobb hely, mint maga a könyvtár. Komolyan, olyan kettő az egyben érzésem van, mert nyugtom is van, és minden kérdésemre megtalálom a választ a könyvekben. Már amire szükségem van. Egyelőre egyedül vagyok, de a magányom megtöri egy betévedő tejföl szőke leányzó, aki némán libben végig előttem, és egy vaskos könyvet nézett ki magának az egyik polc tetején. Nem foglalkozom vele, mert egyelőre nem zavarta meg a tevékenységemet, egyedül csak magányomnak tesz be egy kicsit. Úgy döntök, hogy tartok egy kis pihenőt, és elmegyek, harapok és iszok valamit. A könyvtár üresen áll, és Madame Cvikker mindig figyel, de most különösen megkértem, hogy legyen szíves figyelemmel kísérni a dolgozatom életét, míg vissza nem jövök. Siettem, ahogy tudtam, és tényleg csak egy pár falat volt, hogy csillapítsam az étvágyam és a szomjam.
Elindultam vissza, hogy a dolgozatom második felével is kész legyek, de amikor visszaértem szörnyű látvány fogadott. A pergament, amire írtam hatalmas sötét folt öntötte el. Egy kiborult tintás üveg tartalma díszelgett a dolgozatomon.
- Ezt ki csinált? – kérdeztem, bár tudtam, hogy a könyvtárban illik csöndben lenni, de nem sok ember – talán kettő vagy három – volt rajtam kívül.
- Ki tette ezt a beadandómmal? – kérdeztem még egyszer, nyugodtabb hangnemben, hátha most mégis jelentkezik valaki.


//Bocsánat, hogy ilyen nyúlfarkyni lett//

Leonard



A szavak különös teremtmények. A maguk módján hajlamosak fantomoknak álcázni magukat, máskor úgy égnek az ember emlékezetébe, mint a letörölhetetlen, behegedhetetlen stigmák. Ezerarcú démonok, jóságos segítők, ki, milyen ruhát „aggat” rájuk, miként veszi szájára őket…
Azokat a szavakat azonban, amik szinte megütik fülét - feltépve a finoman hullámzó csendet -, bizonyos, hogy nem a jóindulat szülte.

Talán még jogos is a csengésük, melyek ettől függetlenül felettébb idegesítő, mondhatni kellemetlenül zavaró módon visszhangzanak a fakó teremtés elméjében. A deres pillák lustán vonnak függönyt a higanyszín tekintet elé, mielőtt kiegyenesedne. Mozdulata nem olyan finom és légies most, mint szokott, a méretes könyv szinte súlyos kőtömbként húzza törékeny alakját, bár vonásain nem tükröződik a kényelmetlenség, vagy hogy esetleg erőlködne. Tudja, hol vannak fizikai határai és ez a fóliáns még pont belefér abba, hogy tartásán ne essen csorba.

Mintha meg sem hallotta volna a kérdést lép az asztalhoz, hogy lapjára (tisztes távolba a méretes pacától) helyezze szerzeményét. A lehajlástól előrefolyt hattyúszín tincseit egy laza kézmozdulattal terelgeti vállain túlra, csak ez után emeli tekintetét a „sebzett” fiúra.
Ugyan a tényleges tettes – aki úgy tűnt, zavarában azt hitte, félrelépett – már fogai közt szűrve szitkait, sántikálva kisietett, neki nem áll szándékában tagadva „lelépni”. Felesleges lenne hát „fantomok” után mutogatnia.
-   Én… - hullámzik szenvtelen semmitmondással a hang, miután szembefordult a fiúval. Higanytekintete lustán méri végig a másikat, ezúttal alaposabban. Szép metszésű arc, sebzett tekintet, némi dühvel fűszerezett hang… Csak tények, de hogy mit von le belőlük, azt megtartja magának, már ha egyáltalán veszi ilyesmire a fáradtságot. Olybá tűnik, még az sem érdekli, ha közönyössége felháborítja a másikat.
-   …én estem neki az asztalnak. De a dolgozatodat a nyitva hagyott tintatartó üvegcsédből kifolyt… tintavér szennyezte be – mintha árnyalatnyi mosoly suhanna át a fagyott ajkakon.
Talán a… hugrabugos fiúnak nem tanították meg a szülei, hogy az üvegeket bizony jobb lezárni, mielőtt magukra hagyják őket. – Remélem… - fordítja figyelmét a feketéllő pergamenre, kissé fölé hajolva, mint aki azt latolgatja, érdemes-e foglalkoznia ezzel - …Paltankó újfajta tintájához van „szerencséd”…
Akkor ugyanis muglikként járatos kifejezéssel élve, „keresztet vethet” a másik arra a dolgozatra… az ilyen másolás és későbbi módosítás ellen kifejlesztett tinták köztudomású, hogy nem hatódnak meg egy hanyag „Suvickus”-tól…

[A Hugris és a Holló]

Egy újabb csodálatos nap érkezett el. Ez is ugyanolyan, mint a többi: unalmas. A reggeli teendőim után nem igazán tudom eldönteni mit csináljak. A gitározáshoz most nincs túl sok kedvem, most megint rám jött a magányos hangulat. Pedig ha gitároznék, akkor valószínűleg körül rajonganának. Viszont most nem erre van szükségem. Jobb lenne egy ölelés, vagy néhány baráti szó. Azonban nincsenek barátaim, sem barátnőm. Az itt eltöltött évek alatt sohasem voltam előtérben. Nem igazán ismertem meg másokat és nem is engedtem, hogy hozzám közel kerüljenek.
Így hát a bánatomat most is a megszokott "barátaimba" fojtom, a könyvekbe. A megszokott iskolai ruházatban megyek le a könyvtárba, hogy keressek egy jó könyvet, amit majd olvashatok. Csak állok a polcok között és keresgélek, de nem találok semmit sem, ami a kedvemre való lenne. A könyvtárban többen is vannak már, lassan még ülőhely sem lesz, ha így folytatom. Bár ettől nem kell tartani, kevesen töltenek el itt hosszú időket, kivéve engem. Én gyakran vagyok itt, ha éppen nem gitározok, vagy sétálok valahol. Most viszont még a könyvtár sem hozza meg nekem a megnyugvást, amire vágyok. Ez egy nagyon rossz nap...

//Bocsi hogy gyenge kezdés lett, de most egyszerűen csak ennyire futotta.//

---

1. szám: It's been a long year
Since we last spoke
Már egy hosszú esztendő telt el,
Mióta utoljára beszéltünk.

2. szám: I keep coming back
To you everytime
Mindig visszatérek
Hozzád, minden alkalommal.

3. szám:We're standing on the edge of time
We're riding to the stars
And we never will surrender
Lonely knights we are
Az idő szélén állunk,
A csillagokba vágtatunk,
És sosem fogjuk feladni,
Magányos lovagok vagyunk.

Edith Piaf szám: Nem, a világon semmit sem bánok,
Sem a jókat, amiket megéltem, sem a rosszakat, nekem egyre megy.
//több nem lesz ilyen, ígérem//

Borz és Holló

Csak állok a könyvek között és a címeket lesem. Néha azért oldalra pillantok és megnézem az embereket, hogy kik vannak bent. A legtöbbjük csak egy ismerős arc, de nevet nem tudok társítani egyikhez sem. Egy olyan regény sincs, ami érdekelne, csak állok és unottan bámészkodok. Végül úgy döntök, hogy átmegyek a tankönyvekhez és megtanulok valami új dolgot. Azonban itt is az előző sors jut számomra. Annyi minden van, nem tudom eldönteni mit tanuljak. Több könyvet is a kezembe veszek, belelapozok, de utána teszem is vissza a helyére és bámészkodok tovább tanácstalanul. Majd hamarosan egy halk hangot hallok meg, ami kizökkent egy pillanatra.
Azonnal a hang irányába fordulok, így meglátom a lányt, aki egy kérdést tett fel nekem. Hosszú fekete haja van, a bőre kissé sápadt, ráadásul elég karcsú is. Egyből megtetszik a látvány, kissé még el is mosolyodok. Bár ha megfigyeli, akkor láthatja, hogy elég szomorkás mosoly ez.
- Öm, nincs semmi baj. - válaszolok én is halkan. Nem lenne jó, ha a könyvtáros megjelenne és elzavarna.
- Elég ramaty hangulatban ébredtem fel és gondoltam lejövök ide olvasni. Viszont egyik könyvhöz sincs most kedvem, csak válogatok.
Ezután megnézem a könyveket, amiket épp a helyükre varázsol. Valószínűleg épp befejezte a tanulást. Tanulni is jó lenne, de az sem segítene a hangulatomon. Leginkább most egy ölelésre lenne szükséges és egy kiadós beszélgetésre. A téma mindegy, csak legyen akivel beszélhessek.
- A nevem Marcus Barret! - mutatkozok be a lánynak.
Nem tudom, hogy ismer-e, vagy hallott rólam, de azt tudom, hogy én csak látásból ismerem őt. Ha jól tudom akkor Hugris és pár évfolyammal alattam van, egy talán két évvel. A származásáról csak annyit tudok, hogy nem aranyvérű. Bár az ilyen megkülönböztetéseket nem szeretem. Attól még hogy valakinek mindkét szülője varázsló nem jelenti azt, hogy jobb, mint akinek csak az egyik szülője az. Gyakori tapasztalat, hogy sok nem tiszta vérű jobb tanuló, mint aki aranyvérrel született.

A választ várva illedelmesen kivettem a fülemből a dugaszt és a nyakam köré tekertem a drótot. A fiút hallgatva végre időm is volt megnézni, kit is szólítottam meg nagy igyekezetemben. Hollóhát jelvénye, ami nem is csoda a helyszínt nézve. Magas, legalábbis hozzám képest nagyon magas, és legalább ugyanolyan hosszú a haja, mint az enyém. Ez persze a varázsvilágban egyáltalán nem ritka, de a mugliknál lazán elmehetne rocksztárnak.
Érdekes, hogy egy olyan hollóhátas, aki nem talál magának semmi jó könyvet. Pedig biztos ő is tudja a mondást: „A könyv hideg, de biztos barát.” Én is ezért tartózkodom idén lényegesen többet a közelükben, mint tavaly.
- Dona Allyway – mutatkoztam be, és kezet nyújtottam neki – pedig nagyon sok jó könyv van itt. Olvastad már Locharttól a „Véres napon vámpírföldön-t”? Amilyen bájgúnár és hazudós a férfi, olyan jól ír. Ha pedig mást keresel, akkor tudok ajánlani jó pár mugli, zseniális szerzőt, például Tolkient, vagy Agatha Cristie-t – szünetet tartok a nagy magyarázatban, várom, hogy reagál az elmondottakra. Mindig ez az első tesztem, és ettől függ, hogy alakul tovább a beszélgetés. Undorodva elfordul vagy sem?
Ha rosszul vizsgázik, röviden lelépek, ha nem lehet, hogy megmutatom neki azt a kis titkos könyvtárat, ahol annyi jó könyv vár a beavatottakra. Nekem még egy hatodéves hugrás prefektus mutatta egy közös járőrözésünkön.

 Miután bemutatkozok, ő is elárulja a nevét. Dona Allyway. Elraktározom ezt az infót az agyamban, majd halványan, alig láthatóan elmosolyodok.
- Szép név! - szólalok meg.
 Sajnos sokkal hangosabb voltam, mint szerettem volna lenni, de szerencsére a drága jó könyvtáros nőnk még nem jelent meg. Még szerencse... Ezután felsorol néhány címet. Kicsit elgondolkozok, mielőtt válaszolnék.
- Azt a bájgúnárt nem ismerem, de a másik két íróról már hallottam. Tolkien műveit olvastam is, Agatha Cristi írásai viszont nem igazán tetszenek.
 Ezután kicsit közelebb hajolok hozzá. Nem akarom hogy esetleg más is meghallja, amit kérdezni akarok. Az új szabályok miatt nem biztos hogy jó lenne, ha kitudódna.
- Ismersz még jó mugli írókat? A horror és a fantasy nagyon érdekel! - suttogom. - Olvastam már pár ilyen könyvet és nagyon tetszettek.
 Nagyon kíváncsi vagyok a válaszára. Olyan jó lenne, ha ismerne párat. Szeretnék már valami jót olvasni és nem a varázslók hülyeségét. Meg tanulni sem szeretnék. Már most már úgy vagyok ezzel az egésszel, megtanulom azt amit az órákon leadnak és csak néha végzek kutató munkát. Ezek a módosítások nagyon nem tetszenek, amiket kitaláltak, őrültségnek tartom. Nem jobbak ezek, mint Hitler volt...

*Mindennek megvan a maga ideje, a maga helye, hangulata, formája, színe, szaga, íze, illata. A tanulásnak és a háborúnak is. Az árulásnak és a szökésnek nincs. Fel nem foghatom honnan gyűrűzött a diákság körébe ez az új mizéria, ez a tömeghisztéria, ez a divat, ez a hullám. Ahogy a Nimbusz 2000-res seprű terjed, úgy vette be magát az ősi falak közé ez a ragály is, szökjünk el valahova. Eltünedeztek a folyosókról a legbosszantóbb és legostobább diáktársak, megritkultak a termekben a fejek. Az egész hihetetlenül nevetséges, hiszen miközben próbálom felderíteni a szökések okát, bár csak amolyan mazochista érdeklődésként a jövő varázstársadalomtagjainak észbeli mozgatórugóiért, arra jutottam, hogy az ég világon semmi okuk megszökni. Senki nem kínozza őket. Egy-két diákincidensen még az állítólag elnyomott házak tagjai a kegyetlenebbek, mint az én fajtám, és elegendő csak a házak pontjaira nézni, alig előzzük meg a Hugrabugot. Nincs kivételezés, nincs terror. A háború mindössze néhány őrszem formájában szivárgott be ide, de példának okáért Crasso professzorral nyert az iskola, hiszen intellektusban meghaladja a más, „jó” oldalon álló tanáraink intellektusát és képességeit. Józan belátóképességen belül egészen biztosan. Ez a szököncség valami olyasmi, amivel Pottert és Weasleyt próbálják utánozni, a szórakozás egy, a számomra érthetetlen fajtája. Hallottam pusmogásokat arról, hogy hol lehetnek, de őszintén szólva, kit érdekel, hogy hol vannak? Majd ha lehetséges őket azon a helyen elégetni, megsemmisíteni, a beléjük szorult varázserőt pedig kinyerni valahogyan, hogy méltó kezekbe kerüljön, akkor majd érdekes lesz. Nekem is. Meg bárkinek, aki egy kicsit logikusan közelíti meg a helyzetet. Addig is, amíg nincsenek itt, nyugalom van ééés, ha egy kis szerencsénk, a tanárok levonják a pontokat tőlük szigorúan, amíg távol maradnak az óráktól. Ennyit a friss hírekről, amit érdemes volt átgondolni így, tanulás előtt.
A könyvtárban nem fogytak meg a fejek. Azok, akik eddig idejártak egy olyan ritka elit réteget képeztek, akik képesek voltak a gondolkodás alapvető műveleteire, és belátták, hogy addig rendben, hogy a felnőttek vívják a maguk harcait nemtelen eszközökkel, a hozzám hasonlók megbélyegzésével és belehúzásával, de az igazi érték még mindig a tudás. Aki tud, annak hatalma van. Akinek hatalma van, az megvédheti magát, vagy opcionálisan azokat, akiket szeret, de az ilyen idealizmus távolabb áll tőlem, hogy bármi más. A tudást pedig itt lehet elsajátítani, és ha már egyszer megtehetjük ezt, élni kell a lehetőséggel. Bár tudom, hogy nyilván a legtöbben csak a kötelező köreiket róják le rendszeresen, és valószínűleg egyedül az én könyvem került elő Tiltott Szekcióból. Fekete bőrborításán, rozsdás csatjain most azonban mégis tétlenül nyugszanak az ujjaim, fehéren derengenek ennek a saroknak a félhomályában, éppen negyed órája lobbant el felettem a fáklya, csípős füstjével betöltötte a gondolataimat, jelezve, hogy kifogyott belőle a varázs, ami életben tartotta a lángját. Annyira sötét azonban mégsem volt, a saját jegyzetemből olvastam, átismételve azokat a varázsformulákat, aminek a segítségével ez a súlyos kötet felnyitható, hiszen elég értékes tudást tartalmaz egynémely feketemágiákról ahhoz, hogy érdemes legyen olyan varázsszavakkal őriztetni, amiknek helyes kimondásukkal komoly koncentrációt igényelnek.
De most valahogy képtelenség koncentrálni, az erős latin hangzású szavak közé, a polc túloldaláról érkezve újra és újra befurakszik egy rossz kulcsszó. Slampos Lampert. Slampos Lampert. Mint egy rossz igézet, egy névadásában elkárhoztatott varázsige volna, felhangzik, mint egy rossz mantra, összerázkódom az utálkozástól, ahogy a szavak vonszolják magukat, de mégis, valahogy nosztalgikus. Tavalyi tananyag, nosztalgikus, amikor még alkímiát lehetett tanulni, és tisztább volt minden. Még a sárvérűek se voltak ennyire pimaszak.
Madam Cvikker felszólításának hatástalansága ösztökél arra, hogy felkeljek halkan, az egyelőre lezárt könyvet magamhoz fogva lépkedek át a könyvespolc mögött az ő oldalára, és a háta mögött egy pillanatra megtorpanva a megfelelő szavakat keresem, amivel felszólíthatnám a hozzá hasonló hugrabugost arra, hogy hallgasson, ha már egyszer a könyvtárban múlatja az időt, de ekkor megüti a fülem az a zagyvaság, ami felhördülésre készteti a precizitásom.*
-Ostoba!-*sziszegem felcsattanó suttogással, a téli hidegektől begyulladt torkomban rekedt és halk a hang, de azért hallani fogja ilyen közelről, a balomba fogott pálcámmal kirántom a kezéből a pennát, mielőtt leírná ezeket a történelemgyalázó sorokat.* - Cornelius Caramell, az előző miniszter akkor még nem is élt, amikor Lampert! Cormac Caramell, az őse volt az, aki felrobbant azzal az árulóval-*visszadobom mellé a pennáját, az se zavar, ha az ütődéstől kifröccsenő tinta összekeni az ő talárját.*
- Hovatovább megtennéd, hogy a könyvtárban csendben maradsz Holmes?

Folytatás INNEN (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/topic,3798.msg54050.html#msg54050)

- Sokkal vagy kevéssel ne most állj neki keseregni -torkollja le hirtelen dühvel, még azt is hozzátenné, hogy akkor gondolkodott volna, amikor a folyosón rejtette el a holmit! A maga részéről ki se adta volna a kezéből, vagy a bűbájokkal teleszórt ládájában tartotta eddig, hiszen mégiscsak, sohse lehet tudni.
Ő a maga részéről vet még néhány szemrehányó pillantást Cellarral, de ezekkel már a jövőbe is tekint, fontosabb dolguk is van, mint marakodni, meg kell menteni azt a holmit!
- Amúgy szinted minek a kilincse lehet? Szoba, vagy fürdő? Esetleg egy szekrény? Nálatok milyenek a szekrények? -ő is agyalni kezd a formán, miközben fürgén, már amennyire Cellartól telik a fürgülés nekiindul a folyosónak. Most közel sem olyan lassan lépkedős, megfontolt, mint amikor lefele jöttek, sietne már, hogy kipróbálják az ötletet, ha már Cellarnak is megfelel az ötlet.
A határozott tempóban mindig egy kissé a fiú előtt jár, minden folyosón előre bepillant, hátha lát valakit menekülni a drágasággal, bárkit, aki rájuk néz és nyugtalanul viselkedik, sőt, még arra is jut ideje, hogy a kilincseket szemügyre vegye, ha már az útjukba akadnak bizonyos nyílászárók és ugyanígy a biztonság kedvéért megnézi az ablakkilincseket is, felhívva Cellar figyelmét a lehetőségre, hogy nem csak az ajtóknak van kilincse.
- Nem hiszem, hogy olyan sok memória kering szabadon a piacon. Amúgy az szerintem még ijesztőbb lenne. Valaki másnak az emlékei lennének az emlékezetedben, soha nem találnál haza, vagy ilyesmi -  de azért a gondolat érdekes, több, mint érdekes. - Nem emlékszel, ja bocs, tudom, hogy semmire sem emlékszel, de majd nézz utána, hogy nem mondták-e a Mungóban, hogy valamilyen bűbájjal nem lehet-e javítani a memóriádon. Összekapcsolni az egy-egy napokat többre. Biztos lehet. Na itt vagyunk… napot!-köszön halkan a könyvtárba lépve, eloson oldalra a sorok között.

Úgy tűnik sikerül hatnom Louise józan eszére, amit a félelem eddig elködösített, mivel végre leengedi a pálcát. Bevallom őszintén, annak ellenére is hogy tudtam, nem jelent rám fenyegetést és ezt logikával alá is támasztottam, meggyőzve magam, feszélyezve éreztem magam eddig a pillanatig. Senki sem szereti, ha mutogatnak rá, főleg nem akkor, ha ez egy pálcával történik és az illető egy rettegő, lelkileg kissé fáradt boszorkány. De most, hogy ez a probléma is elhárul foglalkozhatok a többivel, mert ugye nem én lennék ha nem lenne még több.
Az imént még fenyegetőző boszorkány eljut a bocsánatkérésig, noha én vagyok az, akinek inkább ezt kéne tennie. Ha itt elválnának útjaink akkor azt mondhatnám, hogy ez a kellemetlen szituáció, amit mint mindig én magam hoztam a fejemre, igazán pozitív kimenetelű. Ám korán sem mondhatom ezt. Ahogy a tekintete megállapodik rajtam biztatóan elmosolyodok, és próbálom összeszedni a gondolataimat, amivel hamar megszabadulok, de ezzel egy időben Louise közelebb jön. A közelebb alatt pedig NAGYON közelt értek.  Amúgy sem kezelem jól, ha belemásznak a személyes teremben, de az csak ront a helyzeten, hogy az illető egy jelenleg érzelmileg instabil, az imént fenyegetőző pálcás hölgy. Arról nem is beszélve, hogy a könnyes arca és a remegő hangja kísértetiesen emlékeztet az anyámra, még ha nincs is igazán hasonlóság közöttük, egyszerűen csak a lelki állapota és a neme elég, hogy halovány körvonalak jelenjenek meg az arcáról és fel-fel villanjon néhány emlék. Ezt pedig már igen régóta nem történt meg, még ha törekedtem is rá. Csak egy pillanatra találkozik a tekintetük ahogy felnéz rám, de nem habozok tovább és azonnal hátralépek.
Dehogy lenne kedvem, normális vagy??  Hangzik a fejemben hangosan és tisztán, és már a kép is előttem van, ahogy sarkon fordulok a könyvvel a kezemben és eltűnök a polcok között, ezzel elkerülve minden további atrocitást és a kockázatot, hogy elveszítem a jelenleg nyugalmas, feltűnésmentes életem. Valamiért mégis egészen más csúszik ki a számon.
- Ha nem szegezed rám többet a pálcád, esetleg -bököm ki, majd azzal a lendülettel megfordulok, és elindulok egy távolabbi asztalhoz, ahol aztán leülök.
Ezalatt a pár pillanat alatt annyiszor átkozom el magam, amennyiszer ember még nem tette és legszívesebben a kezemben lévő könyvvel csapkodnám magam halálra. A hülyétől kezdve, az életképtelen idiótán át, az ostobáig mindent elmondok magamra, hiszen az is vagyok. Mégis mi ütött belém, hogy minden józan észt félre téve ilyesmit csinálok? Természetesen nem hatottak meg a lány szavai, erről szó sincs, de akkor mégis mi késztetett ezeknek a még mindig keserű ízt hagyó szavaknak a kimondására? Csak pár pillanat elég arra, hogy felfogjam, megint az az átkozott, beteges kíváncsiságom sodor bajba. Noha még igazán nem tudatosult, de az agyam úgy értelmezte a lány előhozott olyan emlékeket, amik eddig mélyen el voltak temetve és más nem tudta felszínre hozni. Ezzel a lendülettel pedig úgy döntött önálló lesz és megragadja a lehetőséget, hogy kielégítse a belső késztetést az eddig elérhetetlen tudás megszerzésére.

Ha úgy tekintenék a lényemre, mint egy nagy számítógép - ami nem mondom, hogy nem fordult még elő - akkor az érzelmeknek csúfolt, hátráltató impulzusokat bátran nevezhetném bug-nak. Ezeket sokszor sikerül kiküszöbölni a logikával és így minden mattul fut tovább, de amikor nem, akkor következik be, hogy hibát követek el. Na most egy hatalmas bug-ba futottam, ráadásul olyanba, amit eddig nem sikerült megoldanom.
Végül kínomban kinyitom az előttem heverő könyvet és a keresett oldalra lapozok, elolvasva a szükséges paragrafust, de mondanom sem kell feleslegesen. Nemcsak nem fogom fel amit olvasok, de biztosan érzem öt perc múlva nem tudnám felmondani. Kissé bosszant, hogy ennyi elég a teljes agyműködésem tropára vágására. Ezzel a kísérlet, hogy eltereljem a figyelmem az iménti hatalmas baklövésemről egyenlőre csúfos kudarccal végződik, ennek ellenére tovább bújom a könyvet, mivel ezzel elkerülöm, hogy ránézzek az imént helyet foglaló probléma forrására.
A józan eszem már rég azt üvölti, hogy tűnjek el, de még mindig ott van a kíváncsiságból fakadó, maradásra késztető hang és nagyon meggyőző. Vajon ha tovább maradok Louise közelében felbukkannak újabb emlékek? Esetleg tisztábban fogom látni őket és meg is maradnak? Csak ő váltja ki ezt, vagy bárki megfelelne? Vagy csak teljesen véletlen, hogy éppen most jutottak eszembe a múltam részletei és nincs is kapcsolatban a lánnyal? Annyi kérdés cikázik a fejemben, hogy hiába az ösztön és a logikus gondolkodás, a belső kényszer sokkal hatalmasabb nyomást helyez rám és így maradok. Maradok, mert jelenleg ez az egyetlen mód, hogy kiderítsem a választ ezekre a belülről, szinte savként maró talányokra.
És akkor elhangzik, amitől kissé tartottam, hogy elfog. Tényleg muszáj tovább feszegetned a dolgot, nem elég, hogy itt vagyok? Szívesen kimondanám ezeket a szavakat, de tisztában vagyok vele, hogy nem a lány hibája, legalábbis nem teljesen, ami most épp történik, sokkal inkább az én beteges jellemem a probléma okozója. Ezért bármennyire is szeretném, nem vesztem el még jobban a nyugalmam - már ha beszélhetünk most ilyesmiről - és nem fogom rajta kiélni az indulataim.
Egy ideig nem tekintek rá, a száz válaszlehetőség közül, ami végigfut az agyamon, megkeresem azt, amit a legjobbnak gondolom, majd ránézek.
- Nem tudom - formálom meg végül a szavakat, őszintén és egyszerűen. Ezen nincs mit ragozni, én magam sem találok semmilyen logikus magyarázatot a viselkedésemre, és bármennyire intelligens is a lány kétlem, hogy jobban tudná elemezni a szituációt, mint én. Meg amúgy sem stílusom másra bízni ezeket a dolgokat, főleg nem, mivel ez a múltam kiteregetésével járna, és ahhoz a legkevésbé van kedvem.
- Inkább arra válaszolj, te miért kértél meg, hogy maradjak és miből gondoltad, hogy hajlandó lennék kockáztatni a saját biztonságom, csak mert egy könnyes szemű tinilány megpróbál hatni a jóindulatomra - terelem el a szót az ő motivációjára, remélve, hogy ha kapom némi információt bármiről, ismétlem bármiről, ami nem foglal magában az érzelmi világomról semmit az agyam egy kicsit helyrerázódik. Nem sértésnek szántam sem a kérdést, sem a hangnemet vagy épp a megfogalmazást. A lehető legnyugodtabb, semleges hangon adom elő, amire kíváncsi vagyok, vagyis egy részét és közben nem emelem le róla a tekintetem.