Oldal nyomtatása - Folyosók

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Yv.png)

music (http://www.youtube.com/watch?v=mPgoiik9hEo)

Rejtett mosollyal sétálok a déli szárny végtelennek tűnő folyosóin. Mintha csak ismételten prefektus lennék, mint pár évvel ezelőtt. Akkor még a többi éretlen diák ki mert kezdeni velem, a bátrabbak közül, még ki is álltak ellenem, de most, ma, ezentúl egyik diáki sem meri majd megkérdőjelezni ténykedéseimet, parancsaimat. Mert félnek. Félnek attól, hogy egy halálfaló vagyok, félnek attól, hogy megkínzom őket, félnek attól, hogy bántódásuk esik. Pedig micsoda botor viselkedés ez. Ha tudnák, hogy mit tehetek és mit nem... Természetesen nem azt mondom, hogy hajuk szála sem görbül, de csak ők maguk ringatják magukat abba a hitbe, hogy bármikor rájuk üvölthetek, és egy zöld fénycsóvát követően, eltávoznak az élők sorából. Súlyosan tévednek, hiszen ki volt kötve, hogy semmi gyilkos-átok, hiszen még ha az egész minisztérium is a Nagyúr hatalma alatta van, nem szabad tömeghisztériát keltenünk. Az embereket jobban megrémiszti a lassú, csendes rettegés, mint a nyílt gyilkolászás. Így, csendben kételkedést, és rettegést keltünk az emberek között, illetve előteremtjük a bizalmatlan világot. Ha nyíltan fellépnénk a varázslótársadalom ellen, harcba szállnának velünk, de így nem. Hangtalanul pusztítjuk belülről.

Elegáns léptek koppannak alattam, ahogy haladok előre. Lassúak, de nem is sietek sehova. A kihalt folyosó csendje zene füleimnek, ez azt jelenti, senki nem kószál, avagy mindenki nyugodt - illetve fél kimerészkedni. Találkoztam pár járőröző prefektussal, de nem különösebben szenteltem rájuk a figyelmem, csendben elhaladtam mellettük, hadd végezzék a dolgukat.
Ahogy elhaladok egy-egy ódon ablak előtt a Hold fénye megvilágítja egyszerű öltözékem. Érdekes, de nem talár volt rajtam. A talár nem az én műfajom, gyermekkoromban is rühelltem, most sincs másként. Egy elegáns -ám egyáltalán nem öltönyszerű-, fekete nadrágot viseltem, illetve, egy ugyanolyan színű inget, melynek az utolsó két felső gombja, lelógott, mintsem, hogy tartsa a ruhadarab másik oldalát. Nem éppen tanári viselet, de nem is vagyok tanár. Én kijárhatok az iskolából, természetesen előzetes bejelentéssel a tanári kar fele, mai persze nem muszáj őszintének lennie...

Kellemes idő van a kastély falai közt. Mintha csak a meleg nyár és a kissé hűvös ősz átmenetének az ötvözetét idézné, igazán nyugtató hatású...

(http://i34.tinypic.com/2z9i9fp.png)

Nem értem, komolyan nem értem, hogy Charlotte Bronte hogy volt képes egy ilyen könyvet megszülni. Annyira, furcsa. Hogy tud Jane Eyre beleszeretni egy randa férfiba aki ráadásul faragatlan fráter is vele szemben? Na jó azért Rochester számlájára írható az az őszinte monológ, amivel bevallja az érzelmeit, de akkor is, végig hazudni a szerelmének főleg egy másik nőről... tiszta nevetséges.
Az ötszázadik oldalt túllapozva pedig a történet még kiábrándítóbb és egyben izgalmasabb. Nem, ilyen biztosan nem történik meg a valóságban. Ezt még a muglik is tudják. Azaz, biztosan, gondolom... de hogy mégis ilyet kitalálni.
Komolyan mondom el vagyok halva. Mióta volt merszem beiratkozni az egyik londoni könyvtárba, ami történetesen a mugliké, egész szép olvasmányélményt halmoztam fel. És bizony a legújabb szerzeményem is itt csücsül a maga hétszáz oldalas terjedelmével az ölemben, amit, nos a maradék kétszáz oldalt szerintem még ma este felfalom. Úgysem lesz jobb dolgom, tekintve hogy Yolandával még most sem állok szóba a viselkedése miatt a többieket meg úgysem érdeklem.
Házi feladat vagy beadandó anyag meg az első hét második napján aztán nincs. Szóval így még szinte olyan az érzése az embernek, mintha a nyár tartana és azt csinálhatnánk, amit akarnánk. És így is lenne, ha a Roxfort is a régi lenne.
Mióta megvan ez az aranyvérű megkülönböztetés furcsa a dolog. A félvérek aranyvérűnek tekintenek minket vélákat, az aranyvérűek meg félvérnek. Igen, velünk senki sem számolt, de ez talán inkább Yolandát izgatja, engem egy csöppet sem.
Most nem egy hanem két sötét pillantást kapok naponta a folyosón. Na és? Ezek után sem fog érdekelni a dolog, bárhogyan is töri magát a tanári kar ezen.
A kezem finoman simít végig a régi, sárgás papíron, amint újabb oldal következik és újabb betűk tűnnek fel folytatva a történetet, ám én mindössze csak lehunyom a szemem. Nem akarom tudni a folytatást. Inkább csak összecsukom a kötetet, de az bal kezem mutatóujja benn marad jelezve a helyet ahol félbehagytam az olvasást és az orromhoz emelve mélyen beszívom a régi könyv illatát. Annyira.... jó.
De mindössze idáig jutok el gondolatban, mert léptek zavarnak meg. Nem mintha aggódnék hogy bárki is észrevesz a beugróban, ami az egyik legtökéletesebb zug az egyik halovány fényt áteresztő ablak mellett amely tökéletesen elég az olvasáshoz, de... azért mégis érdekel hogy ki tévedt erre. Mert ha tanár vagy prefektus az, noha éppen nem hágok át semmilyen szabályt mégsem lenne ínyemre.
Ezért lassan és óvatosan lesek ki, aztán pár percig fókuszálva az érkezőre, ledöbbenek. A szívem a torkomban kezd dobogni, és a szemeim kitágulnak. Még pislogni sem merek. Félek, ha lehunyom a szemem, az idegen eltűnik és megint csak a hallucinációra foghatom hogy látni véltem.... Őt.
De most... most mintha tényleg itt lenne, tényleg Ő lenne.... Lehetséges ez?
Ajkaim lassan kinyílnak és a benn rekedt levegőt reszketegen fújom ki, miközben felállni próbálok hogy még többet még jobban lássam az idegent. De a lábaim is remegnek. Mi a fene történik velem?
A könyvet már nem is érzékelem, ahogy a kezeimet sőt az ujjaimat sem, de az lassan jut csak el a tudatomig, szinte csigalassúsággal hogy a hangos koppanás a földre lehulló kötettől származik. Mégsem kapom fel, ahogy azt más esetben tenném. Nem, most csak Rá szegezem a tekintetem noha tudom, most már biztosan észre vesz...
-Luc... -
A hangom megbicsaklik, a szemeim elfutják a könnyek, de nem hagyom lecsordulni őket...
- Ez nem lehet igaz....-
Ha lenne erőm, megráznám a fejem és hangosan ordítanék, pedig most tényleg semmilyen gyógyszert nem vettem be. Pedig ez az egész arra emlékeztet, mikor régen történtek a látomások, egészen a Mungóba kerülésemig... ahol Ő is ott volt... De hogy lehet most itt...? Ő meghalt..., hát akkor?
A kérdéseimre persze nincs magyarázat, sőt... de ettől függetlenül mégsem merem a másikat szem elől téveszteni. Mert olyan ez, mint egy álom... csak nem tudom hogy jót ígér-e vagy a lehető legrosszabbat.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Yv.png)

music (http://www.youtube.com/watch?v=mPgoiik9hEo)

Van egy visszatérő álmom...
Álmok? Badarság.

Vajon minden éjszaka álmodunk? És ha igen, mi határozza meg, hogy mit? Mi befolyásolja? Érzelmek, vagy az agyunk irányítja?
Mindig is úgy gondoltam, hogy az agyunk. Egészen mostanáig... A félelem érzelem. Ami eluralkodik a gyengéken, az erőseket pedig hátulról támadja. Álmukban.
Kétséges, az alakok kiléte az álmomban. Egy sötét teremben játszódik, egy króm lámpa lóg le a mennyezetről, alatta a két alak. Arcuk nincs, csupán annyit tudok, az egyik férfi, míg a másik nő. Veszekednek. Nem hallom min, csak látom rajtuk. A percek múlásával a veszekedés egyre hevesebbé válik, gesztikulásaik nagyobbakká válnak. Mindkettejükön érződik a fájdalom, düh, és elkeseredés. Bár nem hallom, de ordítoznak. A feszültséget vágni lehet, s a következő pillanatban a nő a földre rogy, s remegve zokog, majd eltűnik a kép, és pedig izzadva ébredek az ágyamban.

Talán már befordultam volna a lépcsőfordulóba, ha meg nem hallok egy tompa puffanást. Eleinte csak megállok a folyosó közepén, és csak figyelek. Egyenlőre nem tudom pontosan, honnan jött a nesz, így lassan körbenézek, de még mindig semmi. Már nyúlnék a bal alkaromhoz, de meghallok egy suttogó, lágy, talán remegő hangot. Egy név. Luc.
A hang irányába fordulok, és már szólalok meg:
- Elnézést Höl... - de magamba fojtom a szót. Elakad. Ajkaimat összezárva csak felmérem az ablak beugróban kuporgó lányt. Két tény miatt nem fejeztem be a saját mondatom, ami igazán nem vall rám.
Sose csodáltam még meg nőt, míg most. Természetesen arckifejezésem nem változik, de belülről őrjöngök. Ez a lány nem kívánatos, nem szexi, nem szép. Ez a lány gyönyörű.
A másik kiváltó ok, az, hogy a lány könnyezik. Nem nehéz észrevenni a Hold sugarában üldögélő kék szempárban. Normális esetben már felhívtam volna rá a figyelmét, hogy az éjszakai kószálás nem a legmegbecsülendőbb dolog, amit tehet az iskolában.
No persze, most kéne odaandalognom, és megvigasztalni, de nem épp úgy tűnik, hogy szomorkodás miatt pityereg. Félelem, vagy talán megdöbbenést olvasok le az arcáról, de nem mondhatok semmi biztosat.
Felettébb figyelemreméltó, amit mondott, nem kerülheti el a figyelmem. Hitetlenkedik, az utolsó mondatából levonva. És egy férfi név. Talán összetéveszt valakivel?
Végre megmozdulok, és lassú, óvatos léptekkel megközelítem. A személyes szféráján túl tartózkodok még egyenlőre. Labilisnak látszik.
- Mi a gond, Galambom? - most őszinte érdeklődéssel pislantottam a lányra. Semmi charme, semmi csábítás.
A padlón heverő könyvet felemelve, leporolom, és felé nyújtom.
- Gondolom ez a Tiéd.
Ha elveszi, biztatóan rámosolygok, ha nem, akkor leteszem melléje.

(http://i34.tinypic.com/2z9i9fp.png)

Tekintetem fókuszában az ismeretlen áll, aki nem sokon múlik, hogy ne haladjon tovább. De önnön nem megszokott ügyetlenkedésem folytán mégiscsak megtorpan, és körbetekint, kutatva a zaj forrását, és ha lenne erőm, lenne egy csöppnyi valóságérzetem visszahúzódnék a fedezékbe és hagynám elmenni, tovatűnni a nem mindennapi jelenséget.
Ám nincs a helyén a realitásom, sőt... most egyenesen úgy érzem hogy mindez nem lehet az egyszerű hétköznapi élet pillanata. Olyan mint egy rossz, kínzó vicc vagy álom, amiből hiába akarsz felkelni, nem igazán tudsz.
Kegyetlen tréfája az agyamnak, aki mindig elhiteti, hogy lehet úgy, megszegve mindenféle fizikális törvényt, amely más esetben nem teljesülhetne...
Legszívesebben ráüvöltenék hogy hagyjon békén hogy ne csinálja ezt, ám szólni sem bírok az egyre növekvő gombóctól a torkomban.
Megint megőrültem volna? Megint kezdődik az egész előröl...? Mi volt abba a vaníliapuncsba a vacsorán?
Közeledik, én pedig csak haloványan pislogok egyet, gyorsan, nehogy aztán az üres levegő, a nagy semmi maradjon a helyén, de a Luc hasonmás még így is jön felém, s ez egyszerre félelmetes, furcsa és izgalommal eltöltő.
Mert hogyan is lehetséges ez? A vonásai annyira az övéi, a kimért mozdulatok... a szemek is szinte...
Csak a hang nem, noha a kimért mozdulat, amellyel a könyvért nyúl szinte egészen őt idézik.
De a bariton egy árnyalattal mélyebb tónusú. Hogy lehet ennyi különbség mindössze?
Furcsa módon megfordul a fejemben az is hogy lehetnek rokonok. Netalántán testvérek. Ikrek mint én és Yolanda...
Viszont ezt hamar elvetem, mert hát sosem ejtett szót testvérről, holott mindent elmondott nekem... mindent...
És már szóra nyitnám a szám, amint felém nyújtja a könyvet, de a galambon jelző megint belém folytja a szót... Galambom...
Másoktól más hangsúllyal ez sértő lenne, de tőle valahogy nem. Ha tudnék most biztosan elvörösödnék és mintha lenne is valami halovány pír az arcomon, de inkább a megszokott halvány bőrszínem inkább a hulla fehérbe játszik már lassacskán a sápadtságtól.
Kezem remegve ér hozzá a könyvemhez, és furcsa mód most úgy érzem magam mint Jane mikor újra meglátja Rochestert évek múltán...
- Kö...köszönöm...-
Mi van velem? Ennyire nem lehetek ideges, hogy még a hangom is remeg.... hogy dadogok is mint egy tinédzser ostoba kis liba... Nem vagyok én Parkinson! Sőt...
De többet nem tudok kinyögni, hiába is szeretnék. Sajnos még mindig nem vagyok a Yolanda szószátyár stílusa. De ettől eltekintve egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem, mert még mindig tartok tőle hogy mindez az agyam ostoba játéka, hogy teljesen tönkretegyen mint már számtalanszor próbálta.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Yv.png)

music (http://www.youtube.com/watch?v=mPgoiik9hEo)

Elbűvölő.
   Nem, nem úgy, ahogy általában - majdnem mindig - gondolom. Nem a női test csodáin ámulok el, vagy az "általános" emberi szépségen, ami megjelenik a lény minden négyzetcentiméterén, hanem a lényén. A létezése. Az egész megjelenése ártatlan, és mintha képzelődnék, fehéres észrevehetetlen fény veszi körbe. Szőke, fehérség, tisztaság.
   Ő nem Arleth, aki a tüzes vadmacska kategóriába tartozik. Épp az ellenkezője! Le merném fogadni, hogy végtelenül nyugodt teremtés, és érzékeny. Ha pedig téves az elgondolásom, nos akkor igen mást mutat a külseje. Bár, biztosan érzékeny, hiszen amint meglátott egy férfi nevet hallatva szabályszerűen elsírta magát. Vajon egy volt pasi? Több, mint valószínű, de semmit nem mondok biztosra, míg nem beszéltem vele. Nem tűnik túl beszédesnek, nem hibáztatom, az állapotát elnézve. Kezdtem aggódni. Persze nem izzadok le, ha nem tudom meg mi gondja-baja, és álmatlan éjszakáim sem lesznek, de kimondottan érdekelt a lány bánata. Már csak azért is, hogy ne unatkozzak az őrjáraton.
   Úgy vélem, nem volna okos dolog, ha rögtön rákérdeznék a dologra, látva, hogy nincs ínyére diskurálni. De engem hidegen hagy, hogy nem akar beszélgetni, én tudni akarom, miért váltottam ki ilyen érzéseket, reakciókat belőle.

   Megengedem magamnak, hogy közelebb mehessek, egy-pár mondat után, így gondolom helyesnek, hogy bizalmába férkőzhessek. A könyvét ismét kézbe vettem, és óvatosan lehelyeztem a fal tövébe, én pedig a felszabadult helyre telepedtem le, a lánnyal szemben. Lábaimat lazán felhúztam, és törökülésbe vágtam magam. Nem akartam a tudomására hozni, hogy tanár(féleség) vagyok. Egyenlőre nem. Egy diák jobban megbízik egy diáktársában, mint akármelyik tanárjában - többségben. Óvatosan mutatóujjammal álla alá nyúlok, és felemelem fejét egy kicsit. Egy lágy mosolyt küldök felé.
   - Hé! -szólalok meg bársonyos hangon - Ne itasd az egereket! Nyugodj meg szépen!
   Azt még nem tehettem meg, hogy térdére, vagy kézfejére hajtsam a tenyeremet. Még nem volt meg a kellő bizalom, megijedt volna.
   Látva bizonytalanságát akarva-akaratlanul, de más témába kezdtem.
   - Mi szépet olvastál? - ismét felvettem a könyvet. (Komolyan már-már fontossá válik számomra is ez az iromány). A borítón nem volt cím, csak író, és lehetetlenül vastag volt. Szeretek olvasni, tájékozódni, kulturálódni, de azért ez... Belelapoztam, de nem olvastam bele, hiszen a lány válaszát vártam.

(http://i34.tinypic.com/2z9i9fp.png)

Oly annyira valószerűtlen az egész helyzet, hogy még most sem merem igazán elhinni. Mintha minden keveredne egyszerre, a múlt és a jelen, valóság és a kósza ábrándok, a remény és a kegyetlen valóság.
Ám az idegen és egyben tökéletesnek mondható hasonmás mégiscsak élő személyiség, hiszen nemcsak hogy nem méltóztatik eltűnni, mint a kámfor, hanem sokkalta tovább marad a kelleténél teljesen összezavarva az amúgy is már abszolúte nem tiszta lelki világomat.
Mert nem elég, hogy a könyvem nála van, ő kényelmesen el is helyezkedik, nem zavartatva magát, nem érdekelve hogy én voltam itt előbb és talán nem vágyom a társaságra.
Habár tény, hogy ha feltenné a kérdést, semmi pénzért nem küldeném el, na de azért akkor is…
A pohár pedig ott telik be, amikor keze az állam alá nyúl felemelve a fejem, hogy a szemeimbe nézhessen.
Könnyed, laza mozdulattal lököm el a kezét az állam alól és felszegem a fejemet. Tekintetemben már nem a könnyek, hanem a harag szikrája csillan meg. Mégis mit képzel ez?
Nem érhet senki úgy hozzám, ha én nem akarom…
Ezt jobb minél hamarabb megtanulni. De épp emiatt látszik ebből is, hogy nem ismer még igazán engem, meglehet, azt sem tudja ki is vagyok.
És mindez valahogy erőt, bátorságot és az elveszett önbizalmamat is visszaadja.
Egyetlenegy gondolat…
- Nyugodt vagyok…- közlöm, miközben összehúzott tekintettel méregetem őt. Igen, jobb felmérni az erőviszonyokat, mert hát senki sem örül, ha a közeledését semmisnek veszik, noha ki tudja, talán ez a vigasztalásszerű valami akart éppen a megnyílás első fázisa lenni.
Talán most vettem el a kedvét…de ha így is van… akkor fel sem ér ahhoz, akivel összekevertem.
Tekintetem a kérdésére a nála lévő könyvre vándorol, amibe könnyeden lapoz bele, viszont a sorokat nem nézi, sőt…csak engem bámul kissé már idegesítően.
Nem csodálom, hogy nem jött rá, mit is tart a kezében. És ha rá is jön, biztosan úgy dobja el, mint egy égetnivalót. Többek közt ezért sem sietek a válasszal… Inkább elnézek mellette ki az ablakon az esti sötétségbe.
- Olyasmi, ami sokakat nem kötne le…- siklik vissza a tekintetem, majd elhúzom a szám, látva az ujjait, ahogy lapozgat. - Te sem találnál benne örömöt…-
A kijelentésem meglepően magabiztos, ahogyan a viselkedésem is. Megpróbálom egyként kezelni a többivel… így is elég nagy baj, hogy látta, többet hoz ki belőlem, mint bármelyik más diáktársam. Ezt a meggyőződését pedig nem akarom elmélyíteni, mert csak ellenem fordítja… vagy ő maga vagy éppen valaki más.
Mégsem tudom megállni, hogy fel ne tegyem azt a kérdést, amely nem hagy egy perc nyugtot se nekem, és amely pillanatok alatt az őrület határmezsgyéjére kergethet…
- …De ki is vagy te valójában? …-

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Yv.png)

new music (http://www.youtube.com/watch?v=1sq1mpvzhUQ)

   Hiba volt azonnal testi kontaktust létesíteni, sőt talán egy fatális hiba. No sebaj, én nem adom fel, hisz: csak úgy lehet megismerni a határokat, ha átléped azokat. A lány haragosan húzza el a fejét, én pedig lassan, higgadt mozdulattal visszahúzom a kezemet.
   - Sajnálom. – kérek bocsánatot a viselkedésemért.
   Nem szabadott volna így letámadnom, főleg hogy nem bájcsevegni akarok. Bár ha azt szerettem volna, bár rég elküldtem volna a… klubhelységébe. Tulajdonképpen még nem is volt a tudomásomban, hogy melyik házba tartozik, de még csak a nevét sem sejthettem. Mindenesetre az előbbi manőverem után, tolakodásnak vélte volna azt is, ha most megkérdezem kicsoda is ő.
   Meglepő a viselkedése, általában a tanárokkal nem így viselkednek a diákok, vagy csak rengeteget változott a Roxfort mióta lehagytam a falait? Nem tartottam valószínűnek. Nem firtattam az ügyet tovább a gondolatban. A bocsánatkérésem kinyilvánításával egyhuzamban barátságosan nézek rá. Nem mosolyogtam már, de a szemem valahogy annak hatott. Nem tudtam, hogy tudok ilyet csinálni…
   - „Kissé bizakodva fordult oda Jane-hez: Tudod, egy verandán szeretném veled süttetni a hasam, egy tavaszi napon. Körülöttünk fák lennének. Virágzó cseresznyefák. Egy sárga, kissé kopott hintaágyban üldögélnénk ketten, figyelve a kis kerti tavunkat, amiben még azok a halak úszkálnának, amiket még előtte pár hónappal vettünk, amiből olyan nagy veszekedés volt. Nagy kert, tavacska, és mi ketten.” – félig suttogva, félig magamnak, félig felolvastam a könyvbeli idézetet. Igazán szép megfogalmazású volt ez a monológ, még ha nem is rajongok a szerelmes könyvekért.
   Nem fejtettem ki csodálatomat, hiszem, hogy csak pedálozásnak vélte volna, így mellőztem, csak elolvastam még kétszer magamban, és óvatosan becsuktam a könyvet.
   Tehetetlenül ültem egy csukott könyv mellett. Egy csukott könyv, mint ez kis szerelmes iromány, és mint egy jéghercegnő mellett…
   Akármennyire sem szerettem volna visszahozni a letargikus hangulatot – bár a méregben forrt sem a legkedvezőbb, mégis maga a lány kezdett bele ismét egy hasonló hangvételű mondatba. Érdekes volt, mintha csak költői kérdést tett volna fel, és nem várta volna rá a választ. Nem mertem megkockáztatni, így ugyanazzal a tekintettel, bemutatkoztam. Úgy, ahogy.
   - Brandon Gray-nek hívnak. – nyújtom kezemet illedelmesen. Nem kézrázásra, hanem ha elfogadja, akkor kacsóját enyhén megemelve egy pillanatra fejezem ki a tiszteletemet – Benned kit tisztelhetek? – kérdeztem vissza, és visszahúztam a kezemet.
   Nem voltam benne biztos, hogy tudja-e, hogy nem vagyok diák, de egy ideig nem is terveztem a tudomására hozni, de mégis voltak árulkodó jelek. Nem lezseren omlottak le a vállaim, hanem kihúzva ültem a helyemen, és ez a kéznyújtás is. Reméltem, hogy nem jön rá, bár ha rá is jön az sem lett volna tragédia, csak így végre el tudok beszélgetni egy értelemmel megtöltött emberrel. Végre valahára. Enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy elegem van a sok sekélyes, buta, logikátlanul gondolkozó mágusokból, akikkel fel van töltve az iskola.
   Nem szóltam, gondoltam, hagyok egy kis szünetet. Egy darabig figyeltem a szépen ívelt arcát, vállait, majd elvéve róla a tekintetem, kivándorolt az éjszakába, a csillagos égre.

(http://i34.tinypic.com/2z9i9fp.png)

Fura érzés, ahogyan bocsánatot kérnek tőlem. Nem mintha nem történt volna már meg ez velem, legtöbbször mindenki megalázkodik a személyem előtt, de fura olyasmiért hallani a bocsánatkérést, ami másoknak teljesen természetes. Hiszen egy ártatlan kis érintés kinek is fájhatna...
Még mindig érzem az ujjai helyét, s a bőröm szinte bizsereg, mintha egy áramjárta vezetéket fogtam volna meg, amely szikrákat vetett volna hirtelenjében.
Természetesen nem tetszik ez, főleg nem ahogyan az egész megtörtént. Mégsem tudok nagyon ellene tenni, ahogy az ellen se hogy felolvassa az éppen kiválasztott idézetet.
Némán, szótlanul hallgatom a hangját, amely túlságosan is meghittnek hat, és meglepően lágy a maga nemében. Persze nem olvas a másik minden nap ilyen mugli ostobaságokat, de most az átélés ott van a tekintetében.
Ha nem zavart össze eddig valami, hát ez megteszi a magáét. Szólni azonban, hogy hagyja már abba, mégsem tudok. Egyszerűen semmi nem engedelmeskedik, ami hozzám tartozik kivéve a fülemet, amely mohón issza be a szavakat, és azok értelmét.
Ám, ahogy mindennek, így ennek a rövidke monológnak is vége szakad... Lehet megunta, lehet csak nem akart többet tudni, vagy egyszerűen... nem, nem is volt ettől többre szükség. Talán a könyv leglényegibb részét találta meg egyetlen könnyed mozdulattal.
Az ilyesmi abszolúte nem lehetetlen. Ott van élő példának Yolanda. Ő például abszolúte ennek a mestere sok máson kívül.
De még mielőtt teljesen elkalandozna a gondolatom rögvest az ismét felcsendülő hang, ami magára vonja a figyelmem.
Gray. Nem túl ismerős név, sőt, abszolúte nem. Sose hallottam még erről a családról, már ha egyáltalán aranyvérű. A félvérek annyian vannak hogy lehetetlenség megjegyezni, az aranyvérrel más a helyzet, no de manapság az is annak mondja magát aki tizedannyira sem az. Ettől eltekintve is ismeretlen a név. Talán, mert sose voltam illetve voltunk vérbeli angliai család, mint Mirolék vagy Malfoyék. Mi sosem közösködtünk a többivel, csak nagyon kivételes családokkal tartottuk a kapcsolatot. És ez így van a mai napig is. Mindössze Yolanda az, aki egyetlen mozdulatával mindenki szívébe belopja magát, de ő is meglehet azért, mert nem köztünk nőtt fel.
A kéznyújtásra egy percig némán méregetett pillantással jutalmazom. Nem tudom mit is várhatok tőle igazán. Leginkább önmagamtól tartok, főleg attól a bizsergető érzéstől, amit egy perce se hogy kaptam.
Végül mégiscsak belesimítom hideg tenyerem az övébe, elvégre az etikett mégiscsak ezt diktálja. És ez amúgy is csak egy ártatlan kézfogás...
- Yvette Delacour...-
Nagy nehezen sikerül a nevem is kimondanom, de aminthogy megteszem rögvest el is húzom a kezem, amilyen gyorsan csak lehetséges, már ha nem tartja szorosabban a kelleténél.
Itt azonban valahogy elakadok. Ő a kinti tájat kezdi fürkészni, én pedig, mint egy ostoba tizenéves, ácsorgok ott. Komolyan eszembe jut erről a szituációról a Draco -féle lányok epekedése naphosszat a folyosón és a Vikitriát kísérő irigy pillantások.
Hogy süllyedhettem idáig? Meglepően hirtelen születik meg bennem a döntés, ideje távozni. Mert annak semmi értelme, hogy ő csak üljön és nézzen, én meg némán ácsorogjak...
Kezem nyújtom a könyvemért, miközben megpróbálok nem rá nézni.
- Visszakaphatnám? -
Nem, nem tudom elhinni, hogy őt, vagy egyáltalán bárkit, az én megszállott személyemen kívül érdekelne a mugli irodalom. Sőt, ez a felolvasósdi is... csak azért volt hogy kifigurázzon. Komolyan, jobban álcázza mint Benjamin a karikatúrás művészetében a jellemem!
Talán nem kellene hergelnem magam, de mégiscsak akaratomon kívül is megteszem... valahogy ez mindig sikerül, meglehet ezért nem szeretnek a többiek.
Hogy ő meg mit gondol rólam? Úgyiscsak olyan mint a többi, ugyan mit is számítana....

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Yv.png)

music (http://www.youtube.com/watch?v=mPgoiik9hEo)

"Egy drágakövet dörzsölés nélkül lecsiszolni
nem lehet,
ahogy az embert sem próbák nélkül
tökéletesebbé tenni."

Hűvös kéz.
Jég.
Tartózkodás.
Gyenge lélek.
Jéghercegnő. Tökéletesen illik rá. Ellenkezés. Mintha minden mozdulatomat próbálná kivédeni. Mintha minden szavamat, próbálná túlordítani. Mintha a lélegzetem is el akarná fojtani, azzal, hogy ellopja előlem az oxigént. Nézek, ő lehunyja a szemét. Beszélek, ő néma. Nyílt vagyok, ő zárkózott. Görcsösen ragaszkodik a földhöz, s nem kíván egy centit sem elemelkedni az óvó talajától. Az óriási falak mellől egy lépést sem tesz. Lélekfalak, amit vagy más, vagy ő maga vont maga köré. Van értelme foglalkozni ilyen reménytelen esettel? Egy kihívás. Éhség.

“Több jó védekezési mód van
a kísértésekkel szemben,
de a legbiztosabb a gyávaság.”

Mosolyom megszűnik immáron, de a barátságos arckifejezésem makacsul ráolvad az arcomra, sima arcvonásaim lágyak. Nem számít a külső. Megtanultam már. Hány és hány gyönyörű hölgy mögött lappangott őrült elme, vagy a humusszal egyenlő értelmi szint. Hány és hány csúnyácska mögött búvott meg egy intelligens elme, fantasztikus, humoros személyiség. Az összes ujjamon nem bírnám megszámolni hány ilyen és hasonló eset történt velem, és lelkileg még ha a legkisebb mértékben is de pofára estem. Ezek nem rendítettek meg, de mindig is csalódtam egy hangyányit a nőkben.
Ahogy Yvette Delacour-ra pillantok, nem egy gyönyörű nőt látok, nem egy csúnyácska lányt. Egy zárt ajtót látok, lelakatolva milliónyi lakattal, amik az ajtó repedéseit fedte be. Minden egyes repedés után, még egy lakat került rá.
Már-már ezüst szálak. Hófehér bőr. Jéggel verdeső kék tekintet. Hűvös környezet. Nagyjából ki is végeztem a külsőt, és ez csak a látszat.
Fussak én egy elment vonat után? Epekedjek a tudásvágy iránt, hogy mi rejtőzhet a zárt ajtó mögött? Megéri e?

“Állandóan nagyszerű
lehetőségekkel szembesülünk,
amelyek megoldhatatlan
problémáknak vannak álcázva.”

Menekül. Nem bírja tovább az dübörgést a falakon, ajtókon borítókon. Mindegy min. Letette a pajzsot, és fut. Rohan. Vissza se néz. De én nem engedem. Rávetem magam, ha kell, hogy ne tudjon elfutni.
Tovább ülök a párkányon, de már elfordítottam a tekintetem a csillagokról. Yvette-et néztem. Gyönyörű név, gyönyörű külső. Semmitmondó belső.
- Nem. – hangom bársonyos volt, nyugodt és halk. Mintha csak azt mondtam volna: kék az ég. – Ha nem ellenkezel, elkérném a könyvet. Ígérem holnapra sértetlenül visszakapod. – nem tudatom vele mit is szeretnék vele csinálni, csupán meggyőzöm, hogy bízhat bennem. Ez a könyv, sok mindent elárulhat nekem Yvette-ről.
Kérlelő pillantást vetek a lányra. Egyre több dologra vagyok képes.
- Kérlek.

“A csendes feszültség
nem bizalom,
csupán visszafojtott aggodalom.”

(http://i34.tinypic.com/2z9i9fp.png)

a 100. post,
csak neked!

Az arcról eltűnik a mosoly, noha így is él bennem a kép, hogy milyen is volt. Igaz hogy így kissé komolyabbnak hat, mégsem ilyesztő vagy ellenszenves.
Csalódott.
Nem kell sok ész ahhoz, hogy az ember a másik arcáról mindezt kiolvassa. Mit mondhatnék? Nem lepődtem meg, hogy látva a viselkedésemet elment minden kedve. Meglehet nemcsak a velem való társalkodástól hanem a további ittléttől is.
Én nem tartom fel, sőt, én lennék az első aki távozna, noha valami, mint egy mágnes, megmagyarázhatatlanul vonz hozzá egyre inkább és egyre erősebben.
Megismerni... ugyan minek?! Az eszem így tiltakozik, ennek ellenére mégis rá pillantok, mikor végigmér, és ebbe bele is borzongok alig láthatóan, az egész gerincem mentén végigcsiklandoz, mintha láthatatlan ujjak érintenének és a fejem búbján ér véget a bizsergés.
Elkeserít egy percre a tudat, csalódást okoztam neki. Mert nem akartam megbántani. Ám felötlik bennem a kérdés ki is ő tulajdonképp, aki miatt ennyire rágom magam? Nem is ismerem... a nevén kívül igazában véve semmit sem tudok róla. Mert ha mondjuk a nővéremről lenne szó...
De egy ismeretlen miatt ekkora dilemmát csapni igazán nevetséges, ha nem abban a helyzetben lennék, ami megadatott.
Mert az a két szempár, az a kis göndröcske ami megjelent egy perccel ezelőtti mosolyánál, mindmind túl ismerős, túl megszokottá vált az életemben, s most újra eljött.
Hagynám elszalasztani a lehetőséget?
Sosem voltam ártatlan bárány, persze hogy önös érdekként sanyargatom inkább magam.
Csak még egy kicsit... mert ennyit még ki kell bírnom, ennyit még ki tudok bírni és... talán ki is fogok...
Kérlek...
Olyan régen hallottam már ezt a szót... talán Luc-ön kívül senkitől sem. S ez, ez az egyetlen szócska egyszerre örömöt és mérhetetlen bánatot okoz. Akaratlanul is megremeg a szám széle, amint a könyvre majd ismét Brandonra téved a pillantásom.
Ha akarja a könyvet hát hagy vigye. A könyvtárba ígyis úgyis csak egy hónap múlva kell visszavinnem, időhalasztás nélkül, nem prombléma egyetlen este kimaradás. De sokkalta inkább az aggaszt, hogy őt mit érdekli egy mugli irkálmány, ami az én kezemből került ki?
Főleg úgy hogy könnyen bajba kerülhet miatta, hiszen most még a legegyszerűbb dolgokat is elkobozzák legyen az egy rágó vagy mi, amit Yo folyton magába tömköd és kék tőle a nyelve.
- Ha ennyire akarod...- kezdek bele, de elakadok. Egy perc habozás után fejezem csak be. - ...akkor legyen. -
Viszont csak egy perccel később, amint a saját szavaim elhangzottak az ezer csengőt idéző hangomon tudatosul bennem, újra találkoznom kell vele, hiszen valahogyan vissza kell juttatnia hozzám a kötetet.
Még mielőtt azonban gyanakvásom eluralkodna rajtam elég csak az angyalkok faragta kisfiús arcra pillantanom. Kizárt hogy hátsó szándéka lenne, főleg egy ócska könyvvel...
Az már nem jut eszembe hogy esetlen más érdekli inkább, nem pedig a kezében lágyan pörgő-forgó bársonyos papírlapok tömege....

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Yv.png)

music II. (http://www.youtube.com/watch?v=-ZJDNSp1QJA)

   Az élet nagy pillanatait nem feltétlen megcselekedjük. Van, hogy egyszerűen csak megtörténnek. Nem azt mondom, hogy nem irányíthatjuk a saját életünket... Kezünkben az irányítás. Legyen is! De ne feledjük, hogy bármikor megeshet, hogy kilépünk otthonról, és az egész életünk megváltozik. Az univerzumnak terve van velünk. De ez a terv folyton változik. Egy pillangó meglebbenti a szárnyát és elered az eső. Ijesztő lehet, de csodálatos is. Folyamatosan dolgoznak a gépezet fogaskerekei, hogy te végül pontosan akkor, pontosan ott legyél, ahol lenned kell. Jó helyen, jó időben.
   Kezünkben az irányítás. Én tudom, mit akarok az élettől, de ő vajon tudja e, hogy én mit akarok? Döntéseink nem mindig reálisak, és sokszor tévedünk, hibázunk. A hibákkal az a nagy ábra, hogy néha hiába tudod valamiről, hogy hiba, akkor is el kell követned, még a nagyon-nagyon ostoba hibákat is.
   Hiba foglalkozni Vele?

   Hezitál. Nem tudja, hogy megbízhat e bennem. Nem hibáztatom. Ugyan ki bízik manapság az embertársában, akit még csak röpke negyed órája ismer? Senki, és valamely fokon jogos is.
   Yvette eltúlozza mindezt. A legapróbb természetes gesztusokra, természetellenesen reagál, mintha csak bármelyik pillanatban rátámadhatnék. Megehetném, de nem lenne értelme, és nem is kívánkozom nekiesni. Ha nem óhajt megnyílni, a legkisebb nyitottságokra se, akkor én nem fogom tövig rágni a körmeimet. Csak egy lány. Egy túl érzelmes diáklány.
   Egy érdekes lány. Nem megragadó, és külső tökéletesség ellenére, nem ezt hozom fel mentségemre, hogy most is rajta elmélkedem. Nem bájos, aranyos, kedves, kis szégyellős; nem határozott, tüzes vadmacska. Semmi. Hűvösség, tartózkodás, fagyosság. Ha nem tudnám, hogy egy mugli könyvet szorongatok a kezemben, azt hinném még, hogy ő is a zöld ház diákjait gyarapítja, mint annak idején jó magam is. És mégis úgy viselkedik, mint egy jégszobor.

   Szemügyre veszem a könyvet. Jó vaskos, de nem lesz annyira nehéz kiolvasni. Ez a szándékom, a lánnyal mégsem közlöm, hisz, mégiscsak furcsállná a helyzetet. Vajon kinek hisz? Brandon. Ennyit tud. Se többet, sem kevesebbet.
   A beszélgetésünknek alig nevezhető szóváltásunk, majdhogynem üres volt. Majdhogynem. Információk nem derültek ki egymásról, de én többet tudtam meg a lány személyiségéből negyed óra alatt, mint más egy év alatt sem tudna megtenni. És még így is rettentő keveset tudok róla. Akarjak többet tudni?
   Akarjak?

   - A tó keleti partjánál. A fűzfánál. – még egy utolsót kisandítok az ujjlenyomatos ablaküvegen az égre, majd a lány szemeibe nézek. – Ott lesz a könyved. Meg fogod találni.
   Nem mondtam neki, hogy én is ott leszek. Nem tudhatja, hogy ott leszek e, vagy csak elküldöm valakivel.
   - Holnap, este kilenckor.
   Adom ki az időpontot. Még takarodó előtt egy órával, kifogást nem adhat, és mi más dolga volna este kilenckor? Különben is, ha kell neki a könyve, akkor muszáj lesz neki eljönni érte.
   Felállok a helyemről, normális esetben már nyújtanám a kezemet, hogy felsegítsem, de most nem tettem. Nem követi az illemet, legalábbis ódzkodik tőle, hogy bármiben is a segítségére siessek, így csak lenéztem rá.
   - Későre jár. Ideje lefeküdni. Elkísérhetlek a hálókörletig? – rámosolyodtam.

(http://i34.tinypic.com/2z9i9fp.png)

Szinte utasításként adja ki a szavakat. Igaz ugyan hogy nem egészen nyers, de szinte már-már megüti azt a mércét. Ez kissé bosszant, sőt, mégis minek néz engem? Több vagyok egy kis senkiházinál, hogy parancsolgassanak, és nem a háziállata, de még egy üzenetvivő bagolynak sem kellene néznie. Mégis elillan hamar a haragom, mert végtére is mégiscsak a könyvemről van szó és ha tetszik ha nem el kell mennem. Mit érnék vele, ha leállnék veszekedni?
Nem süllyedek le annyira alacsony szintre, hogy mindebből problémát csináljak. Nem érné meg, és… tulajdonképp fáradt is vagyok már hozzá.
Mindössze egy bólintásra futja tőlem, jelezve hogy tudomásul vettem a dolgot. Holnap tehát újra találkozunk. Belém mar a gondolat, hogy ennek tulajdonképp örülnöm kellene, hiába van bennem a szurkáló érzelem, amely egyszerre taszít is és vonz is hozzá.
Elég csak rá pillantanom… minden porcikám megremeg.
Kínomban már a szőke hajtincsemet csavarom az ujjam köré és húzom meg vele, hogy érezzek némi valós fájdalmat.
Ajkaim összeszorulnak, amint a tekintetünk újra összekulcsolódik. Nincs benne semmi bántó vagy sértő, én mégis elmenekülnék jó messzire, és a lábamban az izmok már meg is feszülnek.
Érzem, amint feláll, hisz üresség tátong a helyén és pár pillanatig tűnődöm a kérdésén. Igazából kell ennyi idő, amíg felfogom, mit is akart közölni velem.
Hogy már lassan éjfélre jár és a kihágások egyik legnemesebbikét szegem meg menten?
Főleg én, a szabálytisztelő és házirend csökönyösen betartó mintapéldánya…
Elképzelhetetlen és mégis igaz. Csak annyi nyugtat, hogy a lányok vagy már rég mélyen alszanak, vagy ők se értek még be és a szokott pizsiparti vagy még nem vagy máris lecsengett. A húgom ismerve nem csodálnám, ha a folyosón botlanánk egymásba. De Dottya és a többiek mit csinálhatnak az rejtély.
- Elkísérni? Azt hiszem nem szorulok védőőrizetre… de ha akarsz hát kísérj…úgyis mindig ünneprontó vagyok, hát most az egyszer legalább egyvalaki ne mondja rám ugyanezt…-
Nem, nem gondolok a viselt dolgokra és nem érdekel semmi sem. De az a mosoly… az a felvillanó féloldalas mosoly, egyszerűen valahogy még az én hangszínem is megváltoztatja. Mintha belekeveredett volna némi izgalom, némi cinizmus, meglehet humor, és…. Vágy. Színtiszta vágy.
Könnyeden állok fel, még úgy is hogy a sok üléstől sajog a térdem, de így hogy elvileg már nem kell felfelé pislognom sem oldom meg a helyzetet. Szörnyű alacsonynak lenni, de így is eltörpülök mellette, aki egy fejjel nagyobb nálam.
Egyszerű és ösztönös reakcióként fonom össze a kezeim magam előtt mialatt várom hogy Brandonnal elinduljunk… Brandon. Gray… vajon milyen újabb meglepetéssel rukkol majd elő?

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Yv.png)

music II. (http://www.youtube.com/watch?v=-ZJDNSp1QJA)

   Végre egyszer úgy reagált a lány, ahogy vártam. Végre valahára elfogadta az egyik ajánlatomat. Vajon azért, hogy minél hamarabb megszabaduljon tőlem, vagy épp az ellenkezőleg, minél több időt együtt tudjunk lenni? Áh, túl sokat képzelek a dologba, nincs itt semmi, csupán egy fiatal lány le akar pihenni végre egy fárasztó nap után. Én pedig… csak itt vagyok. Járőrözésemen majdnem soha nem történik semmi az égvilágon, még ha ennek a kis történetnek nem lesz folytatása, legalább kellemesen, kivételesen haszontalanul töltöttem el éjszakai mászkálásom unalmas óráit.

   - Ó, én ebbe biztos vagyok. – mosolyom egy kicsit kiszélesedik. – Igen, szeretnélek.
   Továbbra is a könyvet markolom balomban, és Yvette-tel a jobb oldalamon indulok el. Nem siettetem magam, lépteim lassúak, mégis magabiztosak. Ahogy haladunk előre a sötét folyosón a lámpások halvány fényénél, egy mély öblös hangot hallok, csak halkan.
   - Elfogta a kószáló…
   - Ugyan, hol lennél te ünneprontó? – nevetem el magam halkan, s miközben beszélek, elmondok magamban egy némító átkot a közeli festményre, aki az imént szólalt meg. Nem tartom valószínűnek, hogy a lány meghallotta volna, majdnem suttogott a vászonra festett férfi, és az én oldalamon volt, pláne úgy, hogy közbeszóltam elnyomva a hangját. – Én ezt nem hiszem el! – mondom mosolyogva. Egy pillanatig a szemébe nézek, de nem időzök el rajta, hanem visszahelyezem a tekintetem az útra. Életemben nem mosolyogtam még ennyit egyszerre egy fél órában. Valamelyik megjátszott mosoly, valamelyik őszinte…
   Ugyan én nem tudtam hova megyünk, de jó fele, hiszen Yvette eddig nem szólt volna, hogy rossz irányba megyünk.

   Némán elgondolkozok, azon vajon milyen házban van a helye. Mardekár szinte teljesen lehetetlen, nincs meg benne a kellő ravaszság, az a plusz, ami odajuttatja az embereket. Griffendélt megint nem támogatom, hiszen nem elég hiperaktív (?!), nyílt, és bátor. Nem nyitott dolgokra. Hugrabug. Esetleg, de az épp az ellenkező irányban volna, és eddig semmi jel ne mutatott arra, hogy rossz irányba mennénk. Tekintetem egy pillanatra a vaskos könyvre esett, majd a lányra.
   - Hamarosan ott vagyunk. – mondom, szinte teljesen feleslegesen, hiszen a saját házának a tornyát csak tudja, hol van. Mégis hagyok benne egy kis elgondolkodnivalót, hogy vajon honnan tudom talárja szegélyének színét.

   Egy-két perc múlva már oda is érünk. Felemelem a tekintetem a nagy sas fej szoborra, és Yvette-hez fordulok.
   - Köszönöm a könyvet, és az estét! – szólalok meg halkan. Szemeimet az övéibe fúrom, majd folytatom. – Nekem még van egy kis dolgom… Úgyhogy ha megbocsájtasz… - nem érdekel mit fog szólni, megfogtam jobb csuklóját, magam elé emeltem, s egy picit meghajolva csókot nyomtam a kézfejére. – Jó éjszakát!
   Azzal sarkon fordulok és ott hagyom a szobor alatt, én pedig eltűnök a sötét folyosó árnyékában.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/Avatar/Untitled-1.png)

Yasmine

-Jael, az nyugtató nem az , amire te gondolsz! Suttogta a nővérem a folyosón aggódva.
Nem tudtam, mi a fenéért aggódik biztos vagyok benne, hogy ő sem csak nyugtatóként használja.
Minden gyógyszert meg kell becsülni, amit megtűrnek itt. Miért nem engedi meg végre, hogy
azt tegyem, amit akarok. Sosem vigyázott rám. Most sem igazán kéne neki.
Megvontam a vállam és egyszerre kaptam be belőle három darabot, óriásit nyeltem Ana, pedig
hasonló méretűeket pislogott. Csont nélkül! Ennyire megszoktam már a tablettákat, remek.
-Ne legyél már ennyire hülye! JJ ez igazi gyógyszer! Bolond vagy. Szűrte a fogain keresztül én pedig
elmosolyodtam, rázta a fejét és sarkon fordulni. Otthagyott egyedül minden közepén.
Pontosan úgy, ahogy szokott. Megropogtattam az ujjaim és leültem a hideg kőpadlóra.
Nyugtató, igaza volt semmire se lesz jó itt nem tudok semmiféle droghoz hasonlót szerezni.
Tiltja a szabályzat, nem mintha annyira érdekelne , de párszor már lebuktam. Fölöslegesnek
érzem, hogy újra és újra próbálkozzak.
Néha rám jön valami, valami , ami melankolikus gondolatokat ültet a fejembe.
Jó lenne néha picit abbahagyni az egészet, normálisnak lenni. Boldognak látni anyát, igazán
nevetni látni Anne-t, aki nem lenne többé Ana. És jónak magamat.
Az ilyen gondolatokra megvonom a vállam, inni kéne valamit. Erőset, alkoholt vagy csak hasonlót.
Itt azt sem lehet, itt néha sokkal rosszabb, mint máshol. Otthon a mugli barátokkal , akik nem néznek rám
furcsán és tudnak a legtöbb furcsa dolgomról. Nem zavarja őket semmi, elfogadnak teljes egészében.
Jó lenne egy barát, mert ellenségből már bőven elég volt ennyi.
Kihúzom a hajamból a hajgumit és kibontom a jól nevelt fonatokba rendezett hajamat.
Szétkapartam az ujjaimmal, hiányoztak a percek, mikor nem tudtam magamról. Jöttek a vad kényszerképzetek.

~~Jayla~~

Folyosó.
Séta.
Vörös és fekete. Aranyszín. Előkelő arany, mégis belül önmagát marcangoló vörös, érdekes párosítás.
Amikor az iskolába érkeztem és megláttam a házak színeit, azokat az intenzív, élénk, szinte maguktól beszélő színeket, rögtön tudtam, hogy jó helyen vagyok. A házam színei sárga és fekete, ami szintén kicsit egymásnak ellentmondó színek. Azt hiszem a fekete az elő-előjövő hugrás melankóliára utal, a sárga pedig Mosolyosztó voltunkra, vidámságunkra. Meg arra a megfoghatatlan pluszra, amitől egy Hugrás, Hugrás lesz. Épp ezen és a színeken tűnődtem, mikor kiléptem a klubhelyiségből, egyedül, mivel a könyvtárba készülődtem. Nem tanulni, isten ments, csak úgy olvasgatni, meg nézelődni: szeretem az illatát, a hangulatát, és néha jó csak sétálgatni a sorok között. Még ha csúnyán is néz rám a könyvtáros nő.
Természetesen most is rajtam van a talár, szívem táján büszkén díszeleg a ház-jelvényem, bakancsom súlyosan érkezik le minden egyes lépésnél a lépcsőre. Csuklómon a csengő vidáman csilingel, a járásnál szokásos apró csilingeléshez képest sokkal erőteljesebb a hangja, hisz mellé ritmusra rázom a kezemet. Csendesen dúdolgatok hozzá, a másik kezemmel pedig a fülemben lévő kanárisárga tollakat csavargatom. Nem is merül fel bennem, hogy bárkivel találkozhatok, és ha valaki így találna, elkönyvelhetne flúgosnak. Valószínűleg már rég el lettem könyvelve flúgosnak. És tudod mit? Nem bánom.
Sokat gondolkozom mostanában a Háborún, erőt gyűjtök a döntéshozatalhoz, mert bár szép dolog kiállni a gondolataink, nézeteink mellett, de annyira értelmetlen ez az egész. Megértem, hogy nem nézhetik tátott szájjal, ahogy legyilkolják a fél Varázslótársadalmat, de akkor is… a gondolat, hogy nekem is döntenem kell majd a harc, vagy a bujdosás mellett, és az sem mindegyik melyik oldalon. Hiszen apu a Nagyúrral van, nem harcolhatok ellene, még ha nem is tudná, a tény, hogy elárulom, felemésztene. Gyenge vagyok a harchoz, talán az élethez is, de nekem most így olyan jó.
A kastély…
a biztonság…
megnyugtat.
Milyen lenne, ha soha nem mennék el innen? Mindennap csak sétálgatnék, társalognék a portrékkal, néha kimennék levegőzni, minden harctól, viszályoktól távol. Csak én meg ez az ódon várkastély,örök szerelemben…Bárcsak, bárcsak, bár.
Nem nézve a lábam elé, meredek a semmibe, bambulok, a szemem előtt saját képzelgéseim, nem csoda hát, hogy megbotlok valamiben. Várjunk… egy üres folyosón mi a jó égbe tudnék megbotlani?! Kétkedő tekintettel nézek le a valamire, ami nem más, mint egy láb. Egy lány lába. Íriszeimmel kutatóan fürkészem arcát, ismerős, láttam már párszor az ebédlőben, de még nem beszéltem vele, azt hiszem. A nevét sem tudom, a háza… Vagy Mardekár, vagy Griffendél. Talán alattam jár, biztosan nem az évfolyamtársam, se Gillékké, hümm… Hümm. Nem tűnik vidámnak, de elég hülyén jönne ki, ha elkezdeném faggatni. Mármint, én sem örülnék neki,ha egy vadidegen minden bevezető nélkül elkántálná nekem a világ igazságait, hogy egy fiú nem ér annyit, vagy ha nem fiúról van szó, akkor szívd ki az élet velejét! Meg hasonlók, mert valljuk be, ez azért idegesítő. Nem szeretem, ha beleszólnak a dolgaimba, mert csak összezavarnak, főleg, ha két ember két tök különböző bogarat ültet a fülembe.
Megállok előtte, küldök felé egy mosolyt, aztán...
- Hey, szia.
Na megy ez ha akarjuk, nem igaz? Fogom magam, letelepedek mellé és kényelembe helyezem magamat. Felhúzom a lábamat és rárakom az államat a térdemre, kékesszürke tekintetem a lány hullámos haján futtatom végig. Az előbb bontotta ki a fonatát, és most olyan szépen kanyarognak a tincsei! Mindig ilyen hajra vágytam: tudod, ami hogyha felkelsz és beletúrsz, akkor is tökéletesen áll. Az enyém szögegyenes, nem sok mindent lehet vele kezdeni; a hullám rögtön kiugrik belőle, a fonat meg szétcsúszik.
Zavaromban birizgálni kezdem a csengőmet, és várom hogy ő beszéljen. Én csak mosolygok.

Yasmine

Lépteket hallok , de nem nézek fel remélhetőleg az illető elmegy mellettem esetleg megelégszik
valami apró, de fájdalmas beszólással.
Aztán az ismeretlen és egyenlőre arctalan személy elbotlik a lábamba, fölvonom a jobb szemöldököm
és kérdőn felnézek a vörös hajú lányra. Elgondolkodom, de nem tudom a nevét.
Miért is kéne tudnom minden egyes roxfortos nevét, aki ne adj Isten elbotlik bennem.
Majd fogom én őket kerülgetni! Öröm lenne szívemnek, ha végre mindenki megtanulna a
saját lába elé nézni és nem botlogna mindegyik, úgy mintha vak lenne.
Egyszer valamelyiket esküszöm elküldöm szemészhez, ez így egyszerűen nem állapot!
A pillantásom elidőzik a lányon aztán visszatár a hideg kőpadlóra.
Unottan pattogtatom a fekete körmeimet, valószínűleg nem tűnök szimpatikusnak.
Nem is ajánlott velem haverkodni, mert még a végén kirekesztik akárcsak engem.
Furcsa ez az iskolai hierarchia. Miért vannak olyanok, akik jobbak másoknál?
nem jobbak, csak azt képzelik a sok hülye birka meg elhiszi nekik, azért mert ők a nagymenők.
Pár hajtincsem a szemembe hullik, de azokkal sem foglalkozom.
Várok hátha elmegy, de ahogy kevés idő eltelik egyre inkább azt látom, hogy ez az ötlet még nem
jutott eszébe. Sőt köszön és leül mellém. Nem zavar, végül is nem az enyém a folyosó.
Úgy néz ki most mégsem kapom meg a vágyott egyedüllétet, de nem baj így alakult.
Minek küldjem el a fenébe? Attól csak bunkónak fog tartani, mondjuk a rám ragasztott jelzőkhöz
képest a bunkó akár pozitívnak is vehető.
Biccentek neki, köszönni kellett volna rendesen, de most már nem teszem meg még egyszer.
Kedvesen mosolyog rám, talán már látott valahol, nekem is rémlik az arca de a neve...
Valószínűleg azt várja, hogy mondjak valami értelmeset. Értelmeset! Ugyan már, az nem az én formám!
-Hát , akkor... szia Jael vagyok.
Mutatkozom be illendően és mosolyt erőltetek az arcomra. Talán most az egyszer megpróbálok
úgy tenni mintha normális lennék és nem ijesztem el ezt az igazán kedvesnek tűnő lányt.
Miért mondok kedvesnek tűnőt? Egy megnyerő mosolyról nem ismerhető meg senki, talán én is
kedvesnek tűnök, de ha valaki igazán ismer az tudja, hogy igazából nem vagyok az az aranyosan
mosolygó, egyenruhás jó kislány.

~~Jael~~

Az emberek változnak. Folyamatosan változnak körülöttem, és nem csak a kastélyban, Roxmortsban is, még a mugli világ is furcsább lett, mint valaha. Talán a félelem teszi ezt az emberekkel, hiszen senkiben nem bízhatnak meg… vagy lehet, hogy a tény, hogy bármikor elveszíthetika szeretteiket inkább arra készteti őket, hogy ne alakítsanak ki komolyabb kapcsolatokat. Ezért szépen beleőrülnek a magányba és a fájdalomba. Szép… megpróbálják elkerülni a fájdalmat, és csak még elviselhetetlenebb lesz az érzés.
A Roxfortos hangulat is megváltozott; amikor elérkezett a szeptember, remegő térdekkel indultam el a pályaudvarra, mint minden évben, akkor is egyedül. Nem tudtam mire számítsak, apa pedig azzal búcsúzott otthonról, hogy ha a családom nézeteit hirdetem, nem eshet bántódásom. Nem is aggódtam magam miatt, hisz tudtam mit kell tennem. Nem vagyok gyáva, de tudom, hogy nem most van itt az ideje az ellenkezésnek, ellenállásnak.
De mi van azokkal, akik nyíltan szemben állnak az elnyomással? Azokkal a Griffendélesekkel, akik nem tudják mit csinálnak… hol van a józaneszük ilyenkor, hol? Szerintem nem olyan szörnyű a helyzet, oké, ellenőrzések, átnevelési óra, és még sorolhatnám, de lassan a diákok teszik olyanná az iskolát amilyen. Én rugalmas vagyok, nem beszélek vissza, engedelmeskedek, és azért így nem annyira rossz… A Sötét Nagyúr hatalmasabb nálunk, miért nem lehet egyszerűen bevallani, elfogadni, akár támogatni. Mi van, ha egy jobb világ jön a hű alattvalók számára? Bennem is kavarognak az érzelmek, de jelen helyzetből ez a legtöbb amit ki tudok hozni.
Ahogy látom, lehet, a lány szívét is az iskolában menő dolgok nyomják… sárvérű talán, vagy félvér, árulónak címkézve? Vagy rossz hírt kapott otthonról? Ha nem akarja, nem mondja el, de… túl kíváncsi vagyok. Hogy kérdezhetnék rá óvatosan? Nem akarok minden-lében-kanálnak tűnni.
- Én Yasmine, de általában Yas-nek szólítanak. Azt jobban szeretem. Amúgy Hugrás vagyok, ötödéves – bólintok széles mosollyal és így, a földön ülve kezet nyújtok neki.
Jael. Határozott, egyenes személyiségre utal a neve, a színei… szürke és vörös, terrakotta, kicsit borús. Lelki szemeim előtt bájos táncot jár a három szín, de csak pár pillanat erejéig, míg beszél. Utána újra látómezőmbe tolakodik a lány erőltetett mosolya. Kicsit azért bosszant ez a hangulat, a folyosón mindenki úgy jár, mint valami zombi-hadsereg. Esküszöm,ha egyszer betelik a pohár, elkezdek Mardekárosokkal lógni, úgyse ismerek egyet sem. Nem hiszem, hogy olyan bunkók, mint amilyennek fel vannak tüntetve. Vágok egy röpke fintort, de a lány nem veheti észre, mivel ezen mozdulat erejéig az ablakok felé fordulok. Csak éppen hogy megrándul szám széle. Csupán egy apró mozdulat… Hogy mit jelent?
Még én sem tudom.
Talán lényegtelen.
- Nem tűnsz túl vidámnak… - mondom szinte suttogva, mintha félnék, bárki meghallhat bennünket, pedig nem erről van szó. Egyszerűen, így talán hamarabb böki ki mi bántja a lelkét.
A válaszát felfokozott kíváncsisággal várom, fogadom, majd kicsit elkalandozok. Háttal ledőlök a hideg kőre, a fejem alá rakom táskámat, és bár a lány felé nézek, nem érzékelek a külvilágból szinte semmit. Némi hang átszűrődik az agyamba, de a szemem előtt csak a színek tűnnek fel, váltják egymást, vegyülnek. Egész nap elnézném őket, sőt, heteken át. Akár egy életen keresztül. Mert mire is lenne szükségemen a színeken kívül?
Érzésekre?
Szerelemre?
Hírnévre?
Nevetséges. az érzéseket a színeken keresztül élem meg, a szerelem, mint olyan, nem létezik. A szerelemnek bánatkék színe van. Miért akarnék egy bánatkék színű érzéssel együtt élni, miért akarnám elviselni? A hírnévvel pedig ne nevetess. Nézz csak Harry Potterre. Az se biztos, hogy még él, megfutamodott, eltűnt, megszökött, kámforrá vált. A vörös-arany nevet pedig bemocskolták. Hát, én nem vágyok erre.
Ismét „tisztán” látom a folyosót, kezdem megérezni a nyirkos padlót is… szépen sorban lehúzzák az érzékszerveim a munkakártyát, vége a lazsálásnak.
Gyerünk, Jael, mi bántja a szívedet, kedves? Bennem megbízhatsz... Bár, ha jobban belegondolok, mégsem. Senkiben se bízhatsz meg, saját magadon kívül.

Yas

Hugrás, Yasmine, Yas és egy évvel idősebb nálam. Bólintok, Yasmine. Szép név, virágnév, nekem valamiért
hercegnős. Nekem nem lett hercegnős nevem, a Jayla nem emlékeztet semmire, a Jael, pedig rossz
emlékeket hordoz. Egyedül Liberatha tiszta, Libby. Jó név, de nem én vagyok egy szent nevét nem
használhatja egy olyan lány, mint én. Azt hiszem ezt hívnák szentségtörésnek vagy mi a fenének!
Kezet fogok a lánnyal és próbálok őszintébb mosolyt produkálni, mert az előzőt én magam sem hittem
el teljesen. Nem probléma végül is nem színész vagyok csupán egy furcsa lány.
Yas észrevétele helyes, valóban nem vagyok jól valahogy fizikailag sem.
Kikészítenek az elvonási tünetek, a nővérem sincs jobban csak ő még képtelen beismerni.
Ő fog előbb szerezni valamit, ami majd segít nekünk, hiszen tudja, hogy én inkább harcolok,
máshogy csillapítom a drog iránti szomjamat, minthogy bármit tennék.
Mert makacs vagyok, Jayla Goodwin soha nem adja föl! Jayla Goodwin nem adhatja föl!
-Jól mondod nem vagyok az.
Yas lefekszik a kőre, eszembe jut, ha csak ennyit mondok bármire következtethet.
Valamiért többet kéne mondanom, ebből azt hiheti, hogy a családommal van baj.
Nincs velük semmi, remekül vannak... nagyon remélem.
Engem meg nem nagyon piszkálnak, megismerték már, hogy milyen vagyok, a féktelenségem és
az öntörvényűségem nem egyszer sodort már bajba.
Nem tetszik ez az új rendszer, nem kedvelem sem a Nagyurat sem az ostoba csatlósait, nem is
rejtem véka alá a véleményem. Nem csinálom, amit mondanak és ezzel nem egyszer jól
felbőszítettem őket. Többen is mondták, hogy nem tanácsos szórakozni velük.
Néha annyira megölnék egyet, puszta kézzel tudnám megfojtani annyira gyűlölöm mindet.
-Nem nagy bajok csak... mások , másoké. Mindegy.
Mondom végül, nem akarom a marhaságaimmal untatni szerencsétlent, aki pont engem talált meg.
Talán benne egy barátra találtam? Most nem igazán vannak barátaim, mindenkit ellökök magamtól.
Engem nem lehet szeretni, mert, aki engem szeret én azt leköpöm és belerúgok.
Ezt Ana mondta rám és nagyon igaza volt. Miért vagyok én ilyen?
Hirtelen Yasra nézek és megszólalok, halkan, de tudom, hogy hallja.
-Nincs nálad valamilyen gyógyszer?
Kérdem mohón csillogó jég kék szemeimet rámeresztve. A fekete szemfesték kicsit elkenődött, de
nem igazán érdekel. Talán legkevésbé a külsőm számít.

~~Jael~~

Van valami fura a lányban. Valami megfoghatatlan, amit nem igazán lehet elmagyaráznit, amit csak akkor érzel, hogyha ott vagy vele szemben és beszél hozzád. Hamisság, talán? Nem tudom. Szenvedés. Egyszerűen leírhatatlan. Szeretem az ilyen embereket, hiszen a jellemük, a gondolataik talányok, nem érthetem mit miért tesz, mivel nem is ismerem. És valószínűleg nem is fogom megismerni, miért engedne magához közel egy idegent? Miértbízna meg bárkiben is? Tékozló lány. Eltévedt, és már nem hisz abban, hogy valaki esetleg a helyesútra terelné, erőt adna neki. Teljesen elveszett. Talán egy kis fény pislákol a távolban, talán az a kis fény elég hozzá. Bíztató mosolyt küldök felé, hogy oldjam a gyászos hangulatot.
A hideg kő egyre intenzívebben érződik bőrömön, libabőrös lesz kezem, alkaromra támaszkodva feljebb tápászkodok, hogy a hátamat ne érje teljesen a padló, de nem ülök fel egészen, félig még kényelmesen elnyúlva fekszek a taláromon.
Másoké? Mások baja? Vagy másokkal kapcsolatos, akiket nem ismerhetek? Mások baja… így belegondolva, miért érdekelné őt mások baja?Nem olyan típusnak tűnik aki készségesen meghallgatja a többiek problémáját. Nagyon kevés olyan embert ismerek, akik mikor azt kérdezik, „mi a baj?” teljesen önzetlenül ejtik ki a szavak, hófehéren, és nem csak azért mennek oda hozzád, hogy jobb fényben tüntessék fel magukat, vagy ne tűnjenek bunkónak, esetleg másoknak szerezzenek információkat az állapotoddal kapcsolatban, hogy utána nevetve csámcsoghassanak a nyomorodon.
Az ember a világ legundorítóbb, legönzőbb, legszámítóbb lénye. Így volt ez rég, s így van ez ma is. Akárhányszor belegondolok, hogy az emberek hányszor hazudnak egymás szemébe, hányszor árulják el egymást, a gyomortartalmam lassan megindul a nyelőcsövem felé. Mindenki bűnös, ez tény, de a létet tetéző bűnöket nem tudom lenyelni.
Újra megszólal, a hangja most teljesen más, mint az előző pár percben. Nem csak a szavak lejtése, de jelentése is rossz előérzetet kelt, nem csoda hát, ha reflexből ülök fel a „gyógyszer” szó hallatán. Halál színe van.
- A gyógyszer méreg. Ha fája fejed, menj a gyengélkedőre, ott ad a javasasszony valami bájitalt, vagy igyál egy teát. A mugli vackok nem hatnak a fájdalmadra… ami azt illeti, azt hiszem a Te fájdalmadra csak Te magad tudsz igazi gyógyírt - csendesen beszélek, magamhoz képest kicsit karót nyelten… ezt kell mondanom, apám megkívánná.
Mugli vackok… hangomból kihallatszik a hamiskás megvetés, nem gondolom igazán komolyan, de nem is hazudok. Kerülgetem a forró kását.
Jégkék szemei megijesztenek, a mélyén mintha valami mást is látnék… egy röpke árnyék. Félelem.
- Elmosódott a szemfestéked- szűröm fogaim között alig érthetően, kisöpörve a lány arcából a haját, egy pillantást vetek a kékségekre. Gleccserkék. Jégkék. Tintakék. Égkék. Halálkék. – Biztos jól vagy? – Kérdezem meg igencsak nagy nyomatékkal, és távolabb csúszok tőle, hogy onnan is megszemléljem sápadt arcát.
Tényleg ijesztő a szemében bujkáló magány, az a kékes dac. Nem tudom, mit tegyek… legszívesebben menekülnék a bágyadt hangulattól,és úgy tennék, mintha minden olyan vidám, gondtalan lenne. Nem akarok másokkal foglalkozni… és mégis, itt vagyok. Nem moccanok, hanem próbálom kiolvasni szeméből a gondolatait, az érzéseit. Pedig ő csak egy eltékozlott lány. ÉS nem én vagyok az, akinek helyes útra kell terelnie, nem mindig nekem kell annak lenni. Egyszer gondolhatnék magamra is. Akkor lehet, hogy mindenki Odette-nek nevezne… az Odette olyan tisztelettudó, felséges név, kristálytiszta. Egy Odette biztos észre sem vette volna Jaelt.
Ha mégis, kinevette volna.
És én nem tudok nevetni mások fájdalmán.

Yas

A gyógyszer hatására felül, nem csodálom megmondom őszintén én már indulnék is érte. Durva dolgokra képes
a függő ember, tudom, mert annyi mindent tettem már, hogy hozzájussak valamihez.
Yas furcsán beszél olyan... merev lett. Mugli vackok! Ha tudná mennyit segítenek?
Nem gyógyszernek kell, nem kérdezhettem ugyanezt kokainnal vagy LSD-vel. Akkor elárulnám magam.
Ez is sok volt, ha nem látja rajtam a drog hatását, akkor nem is kell, hogy tudjon róla.
Keserűen felkacagok, mikor azt mondja, hogy cs én magam vagyok képes segíteni a bajaimon.
-Ugyan! Ha képes lennék segíteni magamon gondolod, hogy még ilyen lennék?
Kérdezem gúnyosan és végignézek magamon, nem tetszik a látvány. A metadontól sem lesz szebb az ember!
Közli, hogy elmosódott a szemfestékem, egy gyors mozdulattal lekenem és az ingembe törlöm.
Kisöpri az arcomból a hajam, bizalmatlanul nézek vissza rá.
Néha annyira elmondanék mindent, a drogokról, a nővéremről és a bajokról. Ki hallgatna meg?
Én nem igazán érdeklek senkit, rám hagyják a gondjaimat, amiket képtelen vagyok átlátni a heroin mocsarán
keresztül.
Segíteni kéne, a francba is!
Segíteni magamon, Anán. Elvonó.
Nem bírnám, a zsigereimen érzem, hogy belepusztulnék és annyira még nem vagyok kétségbeesve.
Addig jó míg a tanárok vagy a javasasszony nem tud semmit, ezért nem fordulok meg gyakran a gyengélkedőn.
Látom magamon én is, biztosan nem maradna szó nélkül.
Olyan jó, mikor egy kicsit boldogabb vagyok, betépve lehetek csak igazán önmagam.
A régi önmagam nem szeretem, gyűlölöm a kislányt, akit csúnyán kihasználtak, az már nem én vagyok.
Yas megkérdezi jól vagyok-e. Bágyadtan mosolygok rá és megrázom a fejem.
-Fogalmam sincs. Talán jól leszek.
Próbálom nem észrevenni a szemébe a furcsa félelmet, nem sokan jönnek oda hozzám ilyen furcsán... kedvesen.
Számkivetettként nem érdeklek sok embert, akik jól ismernek azok sem jönnek szívesen a közelembe.
Azt mondják agresszív és kiszámíthatatlan vagyok vagy csak... meg nem értett.
Ez úgy hangzik mintha valami művész lennék, nem vagyok én senki.

~~Jael~~

Elhúzom a számat. Gyógyszerek.
Igazából … óvodában egyszer az egyik kislány nagyon sokat hiányzott az oviból, és akárhogy fogattuk Lea nénit m baja van, csak annyit mondott, nagyon beteg. Egyik nap elkaptam a két óvónő beszélgetését a konyhában, amikot teáért mentem és… najó, bevallom, hallgatóztam,de nem ez a lényeg. Szóval, kiderítettem, hogy a lány anyja kint hagyta a nyugtatóit az asztalon, és Dorothy azt hitte, hogy cukorka, ezért megevett egy egész maréknyit. Mondanom sem kell, milyen hatással van annyi nyugtató egy öt éves kisgyerekre… Azonnal kórházba szállították és kimosták a gyomrát, szerencséje volt, mivel a nyugtatók nem a legerősebb fajtájúak voltak, ha egy Xanaxhoz hasonló gyógyszert eszik meg, valószínűleg aznap este meghalt volna. Egy-két bűbáj és egy bájital egyik napról a másikra rendbe hozza a túladagolást, de mugli módszerekkel jóval tovább eltartott, ráadásul elég nagy trauma érhette a kórházban, a betegek között. Szóval emiatt nem igazán szívlelem a gyógyszereket, tele vannak mindenféle idegen anyaggal, ésatöbbi.

Kacagás. Kezd kicsit ellenszenves lenni a lány…hidegsége, talán. Törökülésbe rendezem lábaimat, fejemet félre bólintva nézek rá, próbálok olvasnia gondolataiban, próbálom kitalálni mi lehet az ok, amiért gyógyszereket akar szedni, miért teszi ezt magával. Nem hiszem, hogy függő lenne…. mert, nem tudom elmondani miért,de így érzem. Annyira nem tudom elfogadni az igazságot, még ha az orrom előtt is van, annyira el akarok bújni, elmenni messze, ahol nincsenek gondok, nincs szomorúság, nincs élet. Nem bírom.
-   Egen. Az emberek sokszor nem veszik észre azt, ami az orruk előtt van, vagy csak nem akarják észrevenni. Nem fog más segíteni rajtad, sem a gyógyszerek, sem a gyógyszerek, sem én, csak Te. Nem tudok rólad semmit, de azt igen, hogy úgy ültél itt, mintha az egész világ súlya a te válladat nyomná. Gondolkodj. Tényleg így van?

Keményen beszélek, s nem tűrök ellentmondást. Nem szeretem az önsajnálatot, nem szeretem a nyilvános önsajnáltatást sem, és nem is hagyom szó nélkül. Béketűrő vagyok, de van véleményem, amit kimondok, s mélyen hiszek. Ennek a lánynak itt, csak egy pofon kell, ami észhez téríti, egy lökés a szakadékba, hogy utána megfoghasd a kezét. És én örömmel taszítom a mélybe. Hallod, Jael, vigyázz, zuhanás! Készítsd az ejtőernyődet, és dobd ki a fölösleges dolgokat, amik elnehezítenek. Dobd ki a bánatot, dobj ki minden érzést, ami nyom! Hajrá. Csak egy ugrásod van. mindenkinek egy ugrása van, de az olyan hosszú,mint maga az élet. Rajta hát.

-   Miért nem mondod ki, hogy szarul vagy? Bevallottad már magadnak? Mit érsz ezzel? Miért nem küzdesz? Ha nem küzdesz, nem élsz. Csak árnyék vagy.
Úgy tűnhet össze-vissza beszélek, és tulajdonképpen tényleg. De nem várhat másoktól, másfelől, a gyógyszerekről változást, mert csak ő változathatja, állíthatja meg, lassíthatja le ezt a mókuskereket amiben kétségbeesetten szedi a lábait, s húzza maga után a szívét, a néhány milliméteres ínakon. Ez az ő harca. Nem tudok róla semmit, mint ahogy az előbb is mondtam, de azt hiszem ez ad bátorságot arra, hogy szemtelenül és affektálva a szájamat jártassam. Mert tudom, hogy nekem is pont egy ehhez hasonló észhez térítésre lenne szükségem. Nála még nem késő megpróbálni, de nálam…
-   Érted, mire akarok kilyukadni? Fel akarlak rázni a kábulatból.
Kábulat… pedig milyen kellemes is az, amikor nem tudod hol vagy, ki vagy, mikor és miért… kellemes, de megalázó és szánalmas. Szánalmasnak lenni pedig még a gyengeségnél is rosszabb.

Yas

A nyugtató kezdi elhomályosítani az agyamat, félelmetes mennyire szeretném most látni azokat a
jól ismert fényeket, amik ilyenkor jelennek meg.
Megkedveltem őket, olyanok mintha pillangók lennének csupa csupa fényből, hol vannak?
Csak Yast látom, megijeszt, amit mondott.
Vannak problémáim, talán súlyosabbak , mint másoknak. Nekem kéne segítenem magamon, újra
olyannak kéne lennem, mint a drog előtt. Gondtalannak, gyereknek, boldognak.
Boldog. Nem voltam boldog, az egész életem el van cseszve attól kezdve, hogy a valódi apám
elhagyott és tizennégy éve felém sem nézett.
Dühösnek kéne lennem, de rohadtul nem vagyok az. Yas elgondolkodtat, furcsát érzek, nem jönnek
a pillangók, hogy elvigyék az összes rossz érzést és itt hagyják a mámort.
Bámulok magam elé, mint egy őrült. Csak egy kislány vagyok.
Nem vagyok az , aki lenni akartam, akkor régen, én akartam lenni maga a tökély, de nem lettem senki.
-Igazad van, valóban nem ismersz. Fogalmad sincs miket tettem, ha tudnád talán... megvetnél.
Nehezen keresem a szavakat, amiket eddig könnyű volt megtalálnom. Zavart lettem, két perc alatt
változik meg a viselkedésem. Jogosan gondolkodhat ki vagyok én? Magam sem tudom megmagyarázni.
A következő mondata feldühít, azért, mert minden szava igaz.
Becsukom a szemem aztán újra kinyitom, lássak már valamit basszus! Tudni akarom, hogy megőrültem,
tudni, hogy nem fogok megváltozni soha.
Értem, bólintok, segíteni akar. Nekem nem lehet segíteni, aki nekem segít azt én leköpöm és belerúgok.
Elfordítom a tekintetem Yasról, bár ne tenném, hallucináció meg kezdődött. Nem pillangó, nem is fény, hanem
maga a sötét félelem és rettegés. Sötét alakot látok, felém közeledik jobban megrémiszt, mint bármi.
A szívverésem felgyorsul, szédülök és iszonyat gyorsan kezdem szedni a levegőt. Remegni kezdek, csak nyugtató
nem szabadna, hogy ilyen hatása legyen. Kábulat, ez az igazi kábulat az furcsaságnak csak a két szemét
látom, ezüst szemek, jeges tűz ég bennük. Közeledik, ha ideér megöl.
Halál. Istenem, én nem akarok meghalni! Élni akarok, rendbe akarom hozni az egészet!
Rémülten nézek Yasra, tudom, hogy nem látja nem láthatja.
Azt fogja hinni megőrültem, talán... talán tényleg így van.

[A fösvény folyosóforduló]

Ágy alatt, fölött, mellett, sarokban, ládán, szöveten, hálón, csipkén s ajtóban… Sehol sincs! Létnyomát nem találom teremtménynek, legyen bárhol, de nincs itt, nem látom! Ártalmatlan, csápos, szőrös, ízelt lábú, undort keltő entitás, tébolyult sokszemű felszívódott, teste tán porrá omlott, elhervadt.
Holmijaim tucatjával áramlanak a padlóra, ágyam s ládám is felforgatva, nem foglalkozván azzal, ébredező szobatársamnak ezáltal kellemetlenséget okozok. Hisz mégis kit érdekel, megzavartam jellegtelen álmát?! Az ő hibája, biztosan az övé! Mindig is előszeretettel hangoztatta, mennyire undorodik rothadó gyémántomtól, s lám, most elérte, amit akart. Eltüntette, nyomtalan!
Ugyan szívem szerint nekirontanék kifaggatni, merre lehet obszidián aranyom, beérem azzal, hozzávágom a kezembe akadó legközelebbi dolgot az átváloztatástan könyvem képében, igaz, a célzással gondjaim adódnak, csak a baldachinos ágy egyik tartóoszlopát találom el. Igen, talán önző vagyok, ám lenne olyan, aki mást tenne a helyemben? Még Nekem is lehetnek gyenge pillanataim, még akkor is, ha nem mutathatok ki gyengeséget azáltal, bebizonyítsam felelősségtudatom teljes hiányát, ami nem így van! Vigyáztam rá, etettem, s most pedig megkeresem.
Állítólag nem tud semmit pókocskám legnagyobb irtózója, azt állítja, nem ő volt, nem irtotta ki, így kénytelen vagyok oktalanul, ám okkal okozott rumlit hátrahagyni, kutassak, keressek, nagyítsak és rátaláljak, hátha csak elkóborolt. Miértje természetesen teljes mértékben érthetetlen, skandalum! Még legyeket is fogtam neki egy-egy jól irányzott bűbájjal (mely nálam nagy önfeláldozást igényel, hisz irtózom tőlük), vagy amikor bájitaltan órán pakoltam zsebre ezt is meg azt is a rovar alapú hozzávalók közül.
Otthagyván minden cicomát csörtetek ki idegesen a hálóteremből, kis híján megbotolván padlóra rohasztott textilgáton, s még csecsebecséim hiányán sem akadok fenn. Klubhelyiségünk zegzugai is mentesek fekete angyalkámtól, hiába lestem zöldet, ezüstöt, feketét vagy vöröset, kereket, egyenest, görbét, selymeset, keményet, érdest, lágyat úgy téve, nem vagyok pániba esve. Para a helyzet, pókom elkóborolt, anarchizmusba fulladva kezdte meg lázadását eddigi szeglete ellen. S tán saját személyem ellen is. Teljesen érthetetlen, miért döntött úgy, útra kél, hisz mutattam már neki mindent. Tökéletes társaság unalmas história órákon.
Vergődve hagyom ott a klubhelyiséget, hátha folyosók nyitja kedvencem holléte. Különösebben nem zavar a nem is túl messzi lánccsörgés, bizonyára a Véres Báró tombol ismét. Nyűgöm forrása bárhol leledzhet, s meg is célzom az egyik páncélt. Tudom jól, Arabella szereti a sötét és hűvös helyeket, s biztos vagyok benne, az egyik leglehetetlenebb menedéket találta ki magának. A begyűjtőbűbájjal azonban egyenlőre gondjaim vannak, kénytelen leszek hát mugli módra kúszni a porban. Már épp emelném pálcát, hogy szétszedjem vele az egyik páncélt, mert hát ha én Arabelle lennék és elkóborolnék, egészen biztos, lovagnak álcáznám magam. Fejem zajra mégis oldalra kapom, az egyik folyosó felől érkező neszt hallgatva. Mintha valaki bajban lenne. Lehet, fogságba ejtette a Véres Báró! :o Mindig is gyanús volt nekem a fickó, teljesen egyértelmű, elmeháborodott. Lenne, ha lenne még elméje, ennek hiányában a lenyomat nyomtalan marad, most azonban lehet, mégis nyomot hagyna, amit én nem hagyhatok!
- Merészen mentelek maró magasztalástól! – sietek mámoros zaj irányába kivont pálcával, bárki is kerüljék bajba. S látom is tündérarcút, tanácstalanul tapadva sarokba, s ugyan Véres Báró sehol, még nem hinném, üres folyosók nem létező veszélyt jelentenek.
- Ihizééé… – motyogom tündérkének, végül megemberelve magam s tekintetébe pillantva.
- Nem láttad Arácskát? Eltűnt, nyomtalan. T.T – kergetem kérdéssel, elfelejtvén felvilágosítani, Arabella mégis ki lenne. Pálcámról megfeledkezek, de mégis kit érdekel lényegtelenül lényeges lelohadás? Tündér csak tudhatja, hiszen sokadéves, neki már mindent tudnia kell, mi kastélyban történik! :o

(http://i1213.photobucket.com/albums/cc474/Nataleah/Headers/Untitled-3.png)

Szokásos szombati nap. Nincs tanulás, mindenki azzal foglalkozik, amivel szeretne. A napi tervem: a mágiatörténelem tanulmányozása. Unalom. Tudni kell hogy honnan érkezel, hogy hogy keletkezett a társadalom, amelyben élsz és minden, ami a múlttal kapcsolatos. Csak akkor ismered jól magad, ha tudod a történetedet.
A klubhelyiség egyik kényelmes, a míves kandallópárkánnyal szemben álló, faragott székben foglalok helyet. Már vagy másfél órája ülhetek ugyan abban a pózban: lábak keresztbe a térdnél, könyökök a szék karfáján, az egyik kezem egyik gesztenyebarna hajtincsemet babrálja, a másik pedig az ölemben fekvő, mágiatöris könyvet támasztja. Épp az eretnekmozgalomról, pontosabban a mostanisták és a pauliciánusokról szóló fejezetet olvasom. Szőrnyűnek találom az egész részletet. Szinte megborzadok tőle.
- Húsvétkor áldozati ajándékaikba keverik egy gyermek vérét és úgy küldik szét a híveknek? A szekta követői az éj leple alatt titkos találkákra gyűlnek össze, ahol tulajdon anyjukkal lépnek vérfertőző nászra, és ha egyiküknek gyermeke született, a kisbabát körbedobálták, s akinek a keze között meghalt, abból lett a szekta vezére? - kérdezem magamtól undorral a hangomban. Grimaszolok. Egyre jobban és jobban unom a leckét.
- 1187-ben a veronai zsinaton III. Lucius páp... - még be sem fejezem a mondatot, amikor két lány röhögcsélve jön le a hálókörletekből a klubhelyiségbe. Dühösen becsukom a könyvet, majd fittyet sem hányva rájuk elkezdek játszani a körmömmel a könyv kemény borításán. Észlelem, hogy észrevettek és azt is ahogy lassan, kínosan abbahagyják a röhögést. Nem nézek rájuk, de hallom, ahogy susognak. Tulajdonképpen nem is érdekel. Egyszer azt mondták nekem, hogy addig egy senki vagyok, amíg el nem kezdenek rólam beszélni. A kifelé vezető ajtó irányába mennek, én meg ugyan olyan közömbösen bámulom a semmit, mint eddig. Érzem magamon a tekintetüket, és ez idegesít. Igaz, ha nyugalomra vágytam volna, akkor a könyvtárba kellett volna mennem, de ott... A légkör nem olyan, mint itt. Meg biztos, hogy a abbam helyiségben többen vannak, mint a kőajtó mögött rejtőző terem, hisz a könyvtárban nem csak mardekáros diákokkal, hanem a többi ház tanulóival is találkoznom kell. Ahhoz meg kinek van kedve, főleg, ha tanulni akar.
A kandallóban égő tüzet nézem. A táncoló lángok és a pattogó parázs hangja szinte megbabonáz. Azon gondolkozom, hogy milyen könnyű megégetni magunkat, és hogy mennyire fáj a sérülés. Ez olyan, mint az élet. Vigyázni kell vele, különben megsebesülhetsz.
Elhessegetem a gondolataimat, majd felállok. Egy kis pihenésre vágyok, így hát ugyan azt teszem, mint azok a lányok, és a kifelé vezető kőajtó irányába indulok el. Egyenesen haladok a folyosón, készen arra, hogy a könyvtárba menjek, és visszavigyem a szenvedéseimet okozó könyvet, majd valahol a birtokon pihentessem az agyam, észreveszek egy nyolclábú, fekete szőrös valamit. Az agyam rögtön riaszt. Tudom, hogy mi az, csak nem akarom elhinni. Az egyik legnagyobb félelmem... Az a valami, amitől úgy rettegek, mint egy kisgyerek a sötéttől. És pont ezen a helyet. Nem messze a Mardekár ház klubhelyiségébe vezető folyosótól. Ez a hetedik évem a Roxfortban, de még egyszer sem találkoztam egy ekkora undormánnyal itt. Eddig!
Ösztönösen hátraugrok. Látom, hogy nem mozdul. Ott áll mint egy szobor, és meg sem moccan. „Ha nem halt meg, akkor most elintézem” szólalok meg magamban, és csigalassúsággal a pálcámhoz nyúlok. Előveszem és a fekete bestiára szegezem. Már azóta azon jár az eszem, hogy hogy fogom kivégezni, mióta megláttam. Arra gondolok, hogy talán simán lekicsinyíthetném reducio-val, majd kegyetlenül eltaposhatom, de attól tartok, hogy a kicsike megmozdul és a végén még elvesztem szem elöl. Plusz eszem ágában sincs bepiszkítani a cipőm talpát egy ilyen ocsmány, visszataszító külsővel rendelkező fenevaddal. Végül az evapores mellett döntök, hisz azzal nem pusztítom el, és remélhetőleg soha többé nem látom viszont.
Már kész vagyok kimondani a varázslatot, amikor a 8 láb egyike megmozdul. Visszarántom a kezem és felsikítok. A bestia sarokba szorított.
Kétségbeesetten kiutat keresek, amikor meglátok egy szőke hajú lányt. A kinézete elárulja, hogy háztársam, de nem hiszem, hogy ugyan abba az évfolyamba jár, mint én. Arca éretlenebb, mint az enyém és a korombeli lányoké. Megszólal, és sikerül elvonnia a figyelmemet a szörnyecskéről.
- Láttam-e? Arácskát? Eltűnt? Nyom nélkül?- válasz helyett kérdezek vissza mindenre, ami csak az agyamig jut el. Attól függetlenül, hogy nem nézek az undormányra, még ott él és félelemben tart a gondolat, hogy az a valami még életben van. A lányra pillantok és fogalmam sincs, hogy miről motyogott, de összeszedem magam, majd próbálok válaszolni.
- Nem tudom, hogy ki ez az Arácska, és kötve hiszem, hogy találkoztam volna vele, de, ha most megbocsátasz... Más dolgom is akad, ugyan is ott... - idegességgel, mely eléggé jól hallható fogalmazom meg a mondatomat, majd vetek egy pillantást a helyre, ahol eddig a félelmemet okozó lény állt. Érzem, hogy a pánik úrrá lett rajtam.
- Szent Merlin, eltűnt!
Rémülten elkezdem fürkészni a folyosót. Háromszor is körbefordulok, véletlenül se lepjen meg. Csak remélni tudom, hogy a nyolclábú megunta a félelem rohamomat és jó messzire ment.

(http://img811.imageshack.us/img811/5580/666hg.png)

Bájitaltan után lepakoltam a szobánkban majd a könyvtár felé vettem az irányt, hogy begyűjtsem a szükséges könyveket a házi dolgozatomhoz. Tudtam, hogy baromira jól kell megírnom, mert, ha ez megint csak E lesz, akkor szégyenemben levetem magam a csillagvizsgálóból. Pitonnál képes voltam V-ket és K-kat írni, Foley-nél meg még az elfogadhatót is nagyon nehezen préselem ki magamból. A fene esne belé!

Kicsit lerövidítettem az utat egy kárpit-titkos lépcső-portré titkos folyosóval, amit még másodikban fedeztünk fel Cecilé-vel. Mardekár-mentes átjáró volt – ez akkoriban jól jött -, mert a klubhelység mellett volt az a bizonyos nagy, barna faliszőnyeg, ami a szűk kis folyosót rejtette. Miután kibukkantam a portré mögül még jó sokat kellett mennem, bár a sulinak ezt a részét betéve tudtam. Hiszen mint lelkes könyvtárlátogató, rendszeresen bolyongtam errefelé.

Lépteim csak úgy vízhangoztak a kihalt folyosón, nem sokan jártak ilyenkor errefelé, hiszen a legtöbb diáknak órája volt. A hatodikos hugrásoknak éppen jóslástan. A mai napig áldom az eszem, hogy elvetettem ama csodálatos ötletemet, miszerint nekem feltétlenül ismernem kéne a jövőmet. A többiek izgalmas beszámolóiból, abból, hogy a házijukat hasra ütésből írják, és a néhány alkalomból, amikor volt szerencsém összefutni Kamuwney-jel éles eszűen megállapítottam, hogy a rúnaismeret sokkal hasznosabb tantárgy.

Egy világosabb folyosóra fordultam be, ami sokkal tágasabb is volt az előzőnél. Még két kanyar és végre ott vagyok! Gondolatban összeszedtem, hogy milyen könyvekre lesz szükségem. Kapásból öt lehetséges példány eszembe jutott, na meg az is, hogy valószínűleg ma kihagyom az ebédet, ha ezt még be akarom fejezni. A bevezetőt megírtam, szóval már csak negyven centi szöveget kellett kiszenvednem magamból. Jaj, remélem maradt még abból a mályvás kekszből, amit még a szünetben vettem!

Reménykedve túrtam bele a táskámba, majd mivel a sok pergamen miatt nem tudtam rendesen kotorászni, ezért kisétáltam az egyik földig érő portré elé, majd leraktam a táskám a földre és fölé guggoltam. Kérlek! Kérlek! Kérlek!
- Mond, hogy nem zabáltam fel! – motyogtam, miközben egyesével kiszedegettem a fehér páva-toll pennáimat.

- Hogy mondta? – halottam meg egy vékony hangot a fejem fölül.

Ijedten pillantottam fel, de csak az a galléros okostojás szólt hozzám a képről. Már máskor is volt szerencsém őt hallgatni, mindig, amikor elhaladtam mellette megpróbált szóba elegyedni velem. Az elején még kedvesen bólogattam a kioktató tanácsaira, majd később ráunva erre, mindig úgy tettem, mintha nem hallanám.
- Ne haragudjon, nem magához beszéltem – motyogtam neki, majd visszafordultam a táskám felé. Nem is hallottam a közeledő léptek zaját.

(http://i41.tinypic.com/196mon.png)
"A jó emberi kapcsolatok elengedhetetlenek a mosolygós élethez."

A mai napom egész érdekesnek bizonyult. Először is a kispárnám egész este bújócskázott velem, mert akárhányszor csak felkeltem mindig más-más helyeken bukkant fel csak éppen a fejem alatt nem volt megtalálható. Talán pontosan ennek köszönhetem, hogy kényelmetlen éjszakám volt, ami miatt ma is pontosan ugyanolyan mosott rongynak érzem magam, mint az utóbbi egy-két héten.

A második furcsaság pedig, hogy összefutottam Clyde-al és szokatlanul kedves volt velem. Eleinte egy parányi szikra égett bennem, hogy igen, itt van az idő és vissza akar kapni, de nem kellett túl sok idő, amíg leessen, hogy mindösszesen azért állt szóba velem, mert nincs körülöttünk senki. Hiszen ha más ott van a sárvérűek nem léteznek a legtöbb ember számára, mert még bajba kerülnek. Ha valaki ráírta volna Clyde csomagolására, hogy egy naiv beszari alak, akkor biztos nem jártam volna vele, egyszerűen nem tudott ellent mondani a szabályoknak. Mégis volt benne valami, ami megfogott, amiért ennyire hiányzik még mindig, bárcsak visszatekerhetném az időt és azt a keveset is, amit nélküle töltöttem vele tölteném. Ahhh ez teljesen úgy hangzik, mintha még mindig odalennék érte, pedig nincs így, csak szeretek agyalni..

A folyosókon bóklászva szinte biztos voltam benne, hogy nem találkozok ismerőssel, ami előnyömre vállt, mert most nem volt kedvem semmiféle eszmecseréhez egy-egy házifeladat megvitatásához – manapság csak erről tudnak velem beszélni, minden más témáról való kommunikáció ki van zárva. És hogy miért voltam ilyen biztos, hogy nem találkozok ismerősökkel? Valójában olyan lehetetlen helyeken jártam, ahol valahogy képtelenség emberekre bukkanni. Ezek a helyek egyáltalán nem tiltottak, csak éppen veszélyesek a koruk miatt. A falak omlóban voltak, a dísztárgyak, amelyek egykoron ragyogtak most elvesztek a porban, arról pedig ne is felejtkezzünk el, hogy sehol nem voltak képek. Innen elvitték őket, csak egy-egy régi, kihalt kép volt a földön, amelyekre már soha nem tértek kacagó, vagy éppen búskomor varázslók vagy boszorkányok. Miután meguntam a régészeti feltárásnak nevezett sétámat, egy mások által sokkal kedveltebb folyosóra tértem. Egy kedves ismerős volt még rajtam kívül itt, de kétlem, hogy észrevett volna, mert éppen kutatott a táskájában valami után, de én ügyet sem vetve rá elindultam felé.

- Szia Dan! - üdvözöltem hatalmas mosollyal az arcomon. - A legutóbbi LLG óra óta nem is láttalak, azaz sokkal régebb óta – javítottam ki magam, mert elég beteges időszakomat éltem az elmúlt héten, így Madam Pomfrey társaságában töltöttem pár napot. - Miújság? El sem hiszem, hogy kibírod ezt a képet – mondtam, majd a képre néztem – már meg ne haragudjon, de egyszerűen idegroncsot csinál belőlem a hülyeségeivel!
Amint kimondtam a mondatot a kép egy sértődött „ohh, micsoda szemtelen kölyök” mondattal eltűnt, amit igazából nem is bánok, mert egy kicsit meg is bántam, hogy ilyeneket mondtam. És nem azért mert szerintem szemtelen voltam, hanem sokkal inkább attól tartottam, hogy szócsatába kezd, amiben pedig minden bizonnyal én maradtam volna alul.

(http://img840.imageshack.us/img840/6349/66696.png)

A nevem hallatán majdnem hátraestem, úgy megijedtem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy ki és mit akar tőlem, aztán hátrafordulva megláttam Euphemia szőke tincseit és mosolygós arcát.
- Uh, a szívbajt hoztad rám, Euph.

Visszamosolyogtam rá, majd ezzel a mosollyal az arcomon ismét a táskám felé fordultam, de szomorúan kellett konstatálnom, hogy az a keksz bizony eltűnt. De legalább a kép is, hála szöszi háztársamnak. Grr, kimondottan irritáló egy hapi, valami középkori varázslóféleség.

Egy sóhaj kíséretében felálltam majd lesimítottam a szoknyámat és Euph felé fordultam.
- Igen, jó régen találkoztunk utoljára. Velem nem sok történt azóta. És veled mizus? – kérdeztem mosolyogva, majd tettem egy lépést a könyvtár felé. Nagy volt a kísértés, hogy leálljak Euphemiával dumálni, de tudtam, hogyha megteszem, akkor éjszaka dekkolhatok majd a könyvtárban egészen addig amíg ki nem küldenek. Hmm-hmm…

- Merre felé tartasz? – Hátha ő is oda megy, akkor leckeírás közepette is tudunk egyet beszélgetni. Igazából mindig is kedveltem Euph-t, ráadásul már régen sikerült így összefutnom vele, mert ugye egy rohanós szünet az nem ugyan az, mint amikor ráérősen beszélgethetek vele.

Megigazítottam a vállamról lecsúszó kardigánom, majd megint a könyvtár felé sandítottam. Jó lenne már elkezdeni ezt a bájítaltant, mert ha ma nem csinálom meg, akkor soha. Na, jó holnap is meg tudnám csinálni, de akkor megint tök lelkiismeret furdalásom lenne, hogy nem csináltam meg ma ráadásul kapkodnom is kéne, mert tuti, hogy holnap egy csomó átváltoztatástan házit kapunk.

- Nem lenne kedved beülni velem a könyvtárba? Még nem írtam meg Foley-nak a bájitaltant – magyaráztam. Miközben a válaszra vártam, félig a könyvtár felé fordultam, majd vissza Euph felé. – Mi lenne, ha kihoznám a könyveket, amikre szükségem van és leülnénk valami nagyobb ablakba? – vázoltam egy hirtelen jött alternatívát majd kicsit körbe pillantottam és a folyosó végén egy is láttam egy túl nagynak nem mondható ablakpárkányt, amin azért kényelmesen el lehetett férni. – Például oda – böktem arrafelé. –Persze csak, ha ráérsz. Nem akarlak feltartani.

(http://i47.tinypic.com/2hxnln9.png)

Sosem gondoltam volna, hogy a prefektusi poszt nekem való. Egyszerűen túl unalmasnak és idegesítőnek tartottam a feladatot, miszerint szabályt szegő diákokat kell keresnem, akik annak ellenére, hogy tudják, takarodó után tilos elhagyni a halókörletüket, mégis megteszik. Amikor megkaptam a kinevezést csak azért örültem, mert ez azt jelentette, hogy én megtehetem majd azt, amit az iskola diákjainak nagyobb részének nem szabad. Ezen kívül bevallom, mindig is kíváncsi voltam a híres prefektusi fürdőre.

Az első pár este az elképzeléseimnél is unalmasabban telt, de amikor már rajtakaptam pár, nálam kisebb diákot a folyosókon kóborolni, majd az egyik Professzorhoz vittem őket, rájöttem, hogy ezt a dolgot mégis nekem találták ki. Élvezet volt számomra beköpni a kicsiket, emellett büszke voltam magamra, hogy jól végeztem el a feladatomat.
Az idővel persze megtanultam, hogy Prefektusnak lenni nem csak azért jó, mert rajtakaphatok pár csínytevőt, hanem azért is, mert esténként a folyosókon a nyugalom és a csend uralkodik, ez pedig elég kellemes környezetet nyújt az embernek, ha az egy kis békére vágyik. Ilyenkor nem csak a szavamat, de még a gondolataimat is hallom, annak ellenére, hogy mostanában egyre kuszábbak. A fejemben zűrzavar uralkodik, túl sok dolog történik körülöttem, túl sokat kell eltitkolnom, nagy a nyomás rajtam, főleg azért, mert nemsokára eljön az a pillanat, amikor a nagy próba elé állítanak. Nem akarom elszúrni, mint Bianka, mert nem szeretnék kikerülni a családból, azonban ölni sem akarok, viszont nem hiszem, hogy sikerülni fog Richardként elintézni a feladatot, hisz én Nolita vagyok és nem a bátyám, én lány vagyok, ami valamilyen szinten hátrányt jelent. Nem vagyok olyan erős, gyors és ügyes, mint Richard, de persze ez nem jelenti azt, hogy semmi esélyem megnyerni a családi ékszert és kivívni a rokonaim tiszteletét. Csupán annyira hihetetlennek tűnik, hogy én, aki még Bianca-nál is elkényeztetettebb vagyok, sikerrel fogok járni. Persze azt se hagyjuk ki, hogy Bia egy hülye, aki inkább lemond a nevéről és a famíliája híréről, minthogy kivégezzen egy embert. Nekem ennél sokkal fontosabb a családom, én azt se hagyjuk ki, hogy én kitartóbb vagyok a nővéremnél.

A próbán kívül ezer más problémám is van. Például aggódom a bátyámért. Azt hallottam, hogy Debby megszülte a gyerekét, azt a kis fattyút. Inkább elvetette volna… Ha azt gondolta, hogy a babával vissza tudja csalogatni Richardot és magához tudja láncolni, akkor ő is egy nagy naiva. Hogy gondolhatja azt, hogy a bátyám leleplezi magát és nyilvánosságra hozzá, hogy nem végezte el a feladatot, amit kapott emellett még hazudott is a családjának azért, hogy vele legyen? Még ha igazán szeretné is a nőt… De őket már semmi sem köti össze. A babát kivéve természetesen.

Debbyre visszatérve mindig az jön eszembe, hogy vajon mit csinálok, ha én azt a feladatot kapom, hogy végezzek Noel-lal. Azt hiszem, erre képtelen lennék, még úgy is, hogy megbántott és széttörte a szívemet. Amikor arra gondolok, hogy Richard azt tanácsolta, felejtsem el, mert úgysem érdeklem, felébred bennem a düh és méregként árad szét a testembe, de kötve hiszem, hogy ez elég lenne ahhoz, hogy képes legyen végezni vele. Túlságosan is szeretem… szerettem, ahhoz, hogy képes legyek kioltani az életét. Nem, a düh tényleg kevés lenne, ehhez jobban meg kell utálnom…

Nolita Grosiean

Nocsak, a kis Lita, mint prefektus. Nekem ez miért tűnik egy kicsit ironikusnak? Ja, most már tudom! Saját maga se tudja betartani a szabályokat, nemhogy még másokkal tartassa be. De a mondás is úgy tartja, hogy: „Kurvából lesz a legjobb feleség.” . Talán mára felnőtt annyira, hogy a bajkeverő komisz lányból tényleg egy kitűnő munkát végző prefektus váljon. Egyszer biztos arra is megér, hogy komoly párkapcsolatra tegyen szert.
Aj, Noel mi van veled? Te még mindig bele vagy zúgva a kis Litába? Ez a lány tönkre tesz engem idegileg, hogy még mindig szeretem. Most is meglátom és a biológiai reakciók egyből fellángolnak bennem és nem tudok rajtuk uralkodni. Meglátom, és egyszerűen nem érdekel semmi más gondom -már pedig van elég-, nem foglalkozok semmivel, még a tanulás se frusztrál. Egyszóval ilyenkor megszűnik körülöttem a világ és csak ő létezik számomra. A bennem lakozó összes érzés kiváltódik belőlem, amikor csak valamilyen módon eszembe jut vagy ha csak meglátom: düh, szenvedély, szerelem, szeretet, játékosság, gyűlölet…

Háttal áll nekem a folyosó túl oldalán. Csak ketten vagyunk és, ha van egy kis szerencsém, akkor már mindenki nyugovóra tért. Itt a remek alkalom, hogy a bosszús szétválásunk után végre újra szóba elegyedjünk. Bár, nem hiszem, hogy tudunk normálisan beszélni egymással, ahogyan őt ismerem, ahhoz ő túl dacos és hiú. De egy próbát megér, hiszen nem várom el tőle, hogy ismét a karjaimban landoljon –persze nem mondom azt, hogy nem örülnék neki, de azért valamilyen szinten megértem én az ő kis dühét irántam-, csak azt szeretném, hogy ismét barátok legyünk. Nekem szükségem van egy olyan emberre, akiben bízhatok és még normális tanácsokkal is el tud látni, ha valamilyen gondommal hozzá fordulok, nem úgymint a drága testvére, Richi. Na, ő nem tud normális tanácsokat adni az embernek. Sőt, inkább nagyobb bajba keveri az illetőt, mint sem segítsen rajta. De ettől függetlenül ő a legjobb haverom.
„Te jó ég! Mennyi közös élményem van ezzel a csajjal!”- hasít belém a fájó gondolat és most furcsán érzem magam, hiszen én voltam a rossz ebben a szituban és nekem kellene a legkevésbé siránkoznom azon, hogy visszaszeretném csinálni az egészet, főleg úgy, hogy ő már túl tette magát ezen az egészen. Mondjuk ezt annyira nem akarom elhinni. Ismerem elég jól és tudom, hogy ez csak álca nála. Hiába a sok pletyka, hogy hány sráccal járt illetve kavart azóta, hogy mi egymástól eltávolodtunk.
De miért kellett őt egy pillanat alatt eldobnom magamtól? Nem gondolkodtam tisztán. De miért utólag kell rájönnöm, hogy én attól is jobban szerettem, mint ahogy én azt kimutattam. Utálom ezt a kettős érzést!!! Mit is akarok én??? Valaki segítsen ezen a gondomon, mert így nem tudok a többire koncentrálni.

Kár is hisztiznem ezen, mert ez csak a múlt, ami szép és jó volt, de ennyi. Pont. Vége lett és, ha újból megpróbálnánk, akkor se működne minden ugyan úgy, mint annak idején.
De talán valami teljesen újat ki lehetne hozni belőle. Vagy nem? Na, de Noel, mi ez a bizonytalanság? Ez egyáltalán nem vall rád. Puhulsz, te srác, de nagyon. Embereld meg magad és próbálj valahogy szóba elegyedni a kis csajjal. Mentsd, ami menthető és ne törődj azzal, hogy már réges rég késő.

-Lám-lám miből lesz a cserebogár? A kis Litából prefektus? Most csak viccel velem ez az iskola velem, ugye? –ez az. Mentsd, ami menthető. Jól megcsináltad Noel.
A kissé hangosabbra sikerült szavak visszhangzottak a folyosón (és a fejemben, hogy miért is voltam ilyen hülye? Erre akarom alapozni az új kapcsolatunkat?), de talán nem lesz belőle semmi bajom, hiszen úgyis a prefektushoz beszéltem, vagy nem? Csak azért szurkolok, hogy csak most az egyszer jó kedvében találjam és ne kezdje litániával a beszédét, hogy én milyen mocskos egy dög vagyok és, hogy engem mennyire is utál.

(http://i47.tinypic.com/2hxnln9.png)

Áh… Egy pillanatra szóba hoztam Noelt és megint azon veszem észre magam, hogy azóta is rajta jár az eszem. Nem hiszem el, hogy képtelen vagyok kitépni az életem könyvének azt a részét, amiben ő is szerepel. Mondjuk, ha képes lennék rá, nagy valószínűséggel nem tenném meg, mert a szakításunk az élet egyik leckéje volt, ami ha eszembe jön, nem enged ismét bedőlni a fiúnak. Ez azért pozitív, mert később nem kell újra szenvednem miatta. Azt hiszem… Ugyan! Ez hülyeség, hisz most is kínlódom a történtek miatt. Az, hogy jól titkolom a fájdalmam, nem jelenti azt is, hogy tényleg túltettem magam Desschauge-n. Viszont Richard beszámolói alapján Noelre ezt nem mondható, ami persze nem lep meg, hiszen ő is férfiből van. Az erősebb nemnek valamiért sokkal könnyebb túllépni egy kapcsolat befejezésén, mint nekünk, nőknek.

„- És mondd csak, szokott rólam kérdezősködni?
- Nem Angie. Nem szokott.”
Egyfolytában az a beszélgetés játszódik le a fejemben, amit nem rég folytattunk Richarddal az első emeleti folyosón. Tudom, hogy ő nem hazudna nekem, mert szeret és fontos vagyok számára. Nem tenné meg, mert a bátyám és tudja, hogy neki hiszek a legeslegjobban. Nem használná ki a bizalmamat, mert az túl aljas lenne velem szemben. Biztos vagyok ezekben… „Nem szokott. Nem szokott. Nem szokott.”
Mély levegőt veszek és egy pillanatra a tenyereimbe temetem az arcom. Utálom, ha túlságosan is belefúrom magam a gondolataimba. Ha az ilyen piti dolog, mint egy szakítás ekkora hatással van rám, vajon mi lesz velem, amikor az élet nagyobb megpróbáltatások elé visz? Na jó… jobban teszem, ha ezt most rögtön abbahagyom. Inkább összepontosítok a feladatomra. Remélem, ez a ma este nem lesz egy a sok unalmas között. Biztos, hogy ma is találok olyan fontoskodókat, akik azt hiszik, hogy nekik bármi meg van engedve, így hát takarodó után is elhagyhatják a klubhelyiségüket. Mióta Potter, a véráruló és a sárvérű barátja eltűntek azzal a céllal, hogy megmentsék a világot attól, ami nekik rossz, sokan követik a példájukat.

Már majdnem a folyosó végén járok, amikor egy ismerős hang harsan fel a csendben. Megállok, égre emelem a szemem és halkan, szinte magamba suttogok.
- A francba!
Ki gondolta volna, hogy csupán gondolatokkal el lehet érni, hogy a célszemély megjelenjen? Esküszöm, hogy kezdem azt hinni, Noel képes belelátni a fejembe. Múltkor, amikor Richarddal beszéltem róla, akkor megjelent a folyosón. Most, amikor nem is itt lenne a helye, hisz már rég takarodó van, megint felbukkan…
Magamra öltöm a „jól vagyok nélküled is…” álcát, műmosolyt erőltetek az arcomra – az utóbbi hónapokban elég sokszor kellett ezt tennem, így hát bőven volt lehetőségem gyakorolni – majd szembe fordulok a fiúval.
- A név és a rang mindenekelőtt, nemde? – kezdek bele a mondandómba. A tanárok elég jól ismernek, és ha nem féltenék annyira a félvéreket meg a sárvérűeket az iskolába ki-be járkáló halálfalóktól, biztos, hogy nem engem választottak volna Prefektusnak. – És nem, az iskola nem tréfálkozik veled, csak az élet… - folytatom, az arcomon nemtörődöm arckifejezés ül - de te is egy nagy vicc vagy, úgyhogy nincs okod panaszkodni…
Rossz tulajdonságom, hogy otromba vagyok az emberekkel, azokról nem is beszélve, akik egyszer már megbántottak. Persze a közömbös hozzáállásban csak azok részesülhetnek, akik nem fontosak számomra, és ezt Noel is tudja. Richarddal például sosem viselkednék így… kivéve, ha felidegesít.
- És mondd csak… - kezdek bele egy újabb mondatba – amikor megláttál, végiggondoltad, hogy mik a következményei annak, hogy ahelyett, hogy megfordultál és más irányba mentél volna, leszólítottál? Gondolom, mondanom sem kell, hogy miattad most vonhatok le pontokat a házunktól…
Mintha sűrűn érdekelne, hogy állunk a házak versenyében… egyébként eszem ágában sincs pontlevonással büntetnem a Mardekárt, csak muszáj ismét belé kötnöm. Tudom, hogy Noelt sem érdekli a verseny, mert ha nem így lenne, akkor nem hagyta volna el a klubhelyiségünket éa nem tagadom, megragadom minden lehetőséget, hogy sebet ejtsek rajta, amit később megsózhatok, hogy minél jobban fájjon neki. Igen, pontosan ezt akarom… hogy ugyanazt érezze, mint én…

Roxfort RPG

Múlt => Déli szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 07. - 00:38:09