Roxfort RPG

A folyosó a bejárati csarnokból induló pince-folyosóból nyílik balra. Ha erre jössz, akkor 40 méter után a jobb oldalon megpillanthatod a beugrót, mely a Mardekár klubhelyiségébe nyíló kétszárnyú ajtót mutatja, persze csak ha tudod, hol kell azt keresned.

Nem messze innen található a bájitaltanterem és a pince maga.

Rabbythia

Még alig kezdődött el ez a tanév, de máris túl vagyunk jópár bájitaltan órán. Valahogy sosem szívleltem ezeket az órákat, s ezen még az sem változtatott, hogy pár éve új tanárt kaptunk. A házvezetőm Perselus Piton helyett egy újonc Travis Foley lett a bájitaltan tanár, aki idén megkapta a Griffendél házának vezetőségét is. A mostani óra azonban még a szokásosnál is szarabb volt. Nem elég, hogy össze voltunk vonva egy csomó hisztis negyedévessel és a Hugrabugosok és Griffelndélesek bénázásai is kiborítottak. A Hollóhátasok legalább okosak, így ha ki is nyitják a szájukat általában nem hülyeséget beszélnek. Az adott utasítások szerint az órán egyedül kellett előállítanunk egy főzetet, hogy a mintát a prof később értékelni tudja. Persze, hogy nem ment a legjobban a dolog, így mire sikerült a tökéleteshez nem éppen hasonlítható főzetet elkészítenem, egy könyvet teleírhattam volna azokkal a káromkodásokkal amikkel munka közben magamban a professzort és azt az átkozottat illettem aki kitalálta a bájitaltant. Pedig elvileg nem egy nehéz főzet volt amit el kellett készíteni, de nekem gyakran már a legkönnyebbek is nehézséget okoznak.
Kicsengettek
A legtöbb diák kapkodva szedi össze a holmijait, s egy apró üvegcsét az asztalra dobva rohan ebédelni. Én azonban nem sietek. Ráérek hiszen csak este lesz újabb órám addig lustálkodhatok ahol akarok, s megspórolok magamnak egy tülekedést a legjobb helyekért. Lassú mozdulatokkal a táskámba süllyesztem a könyvem a pennám, s néhány olyan dolgot amit sikerült teljesen feleslegesen elővennem. A fiolára ráhelyezem az apró dugót s miközben elindulok, hogy helyére rakjam az üstöm az apró kristályedény a tanári asztalon landol.
Szinte utolsóként bandukolok végig a folyosón, míg elérek az elágazásig ahonnan a házunk bejárata is elérhető. Azonban egyelőre nincs kedvem bemenni még annyira sem, hogy lepakoljam a dolgaim. A sok bunkó tájparaszt még akkor is széthordaná ha éppen varázslatot tennék rájuk. Helyette táskám egyik rejtett üregéből előveszem kedvenc kis runespooromat, s a nyakamra tekerve sétálok tovább, miközben ügyelek arra, hogy a kígyó mindvégig a pólóm rejtekében maradjon

Drew

-Rabbyt, menned kéne órára! Nevet rám Blane de én nem megyek sehova a folyosó tök üres és már csak egy nyomorult bájitaltan órán kell túlesnem utána pedig ünnepélyesen is végeztem a nappal. Elhúzom a számat, jó lenne az egész napot Vele az az Blane-el tölteni de olyan kevés hely van ahol egyedül lehetünk.
-Jó. Tényleg mennem kéne. Hát...szia. Mondom egyszercsak hirtelen és faképnél hagyom a mostohabátyámat, szoktam vele ezt csinálni ilyenkor még jobban hiányzom neki, tudom és érzem. Ugrándozva lépegetek a folyosón, boldog vagyok először igazán boldog a bátyám és az anyám halála óta. Persze van hogy jó és van hogy nagyon rossz, fent és lent örök körforgás meg különböző sablonossá vált szövegek. Hirtelen elcsúszom a síkos padlón és a nagy ijedelemben belekapaszkodom egy épp felém sétáló fiúba, őt is a földre rántom. Rendesen bevágom a fejem a padlóba de nincs nagy bajom, kicsit még fájlalom és iszonyúan szégyellni kezdem magam.
- Istenem, de sajnálom bocsi nem akartam. Dadogom idegesen hiszen nem szokásom szerencsétlen embereket leteríteni a folyosó közepén. Kisimítom az arcomból a hajam és próbálok biztatóan mosolyogni az illetőre hátha nem akar majd itt helyben kinyírni.

Egyre kevésbé tudja mire vélni a srác viselkedését, de azon kapja magát, hogy lassan már nem is akarja követni. Minden Háznak megvannak a maga fekete bárányai, a Hollóhát viszont - amint azt a jelen ábra is mutatja - egy egész csordányival büszkélkedhet! Már ha bárki is büszke lehet ilyesmire... Ezer tündérmanó sem tudna ilyen ementálira rágni egy varázsló agyat. Biztos születési rendellenesség. Igen, annak kell lennie, szerencsétlen Lovegood-ot is hiába akarná kibogozni az ember, egyszerűen vannak ilyen született gordiusiak. Feladja.
Méltatlan lett volna?... Áh, kit érdekel! Csak provokál a kis hülye. Legyint egyet gondolatban, miközben komoly elhatározásra jut. Nem fogja felvenni a kesztyűt. Az lesz a legjobb, ha bevágja a pókerarcot, és úgy csinál, mint akit a legkevésbé sem izgatnak a másik szavai. Nos az első pár méteren még úgy fest, működőképes a terve, a probléma csak akkor kezdődik, mikor először venne mélyebb levegőt. Összerezzen és meg is torpan.
Francba!
Lassan fújja ki a beszorult leget. Nem ártana előállni valami épkézláb menekülési útvonallal, ugye, de amíg ilyen kusza szögekbe borulnak a szemei előtt a falak, mint egy hegyi troll fogsora, képtelen bárhová is figyelni. Sajnos az egyetlen dolog, ami kitölti a világát és fix, az a hollóhátas srác hangja. Abba pedig kapaszkodni kell, ha nem akarja elveszteni a fókuszt. A makacs hallgatás módszere tehát nem jött be. Csapó No.2.!
- Hehh... - Ismétli meg az imént már hallatott, lesajnáló kaccantást, és újra nekiindul. Emelt fővel, ahogy egy zöld-ezüsthöz illik. A halántéka mostanra már csurom víz, akárcsak a zöld póló anyaga a talár alatt, a gatyája, a kötése, vagy éppenséggel a szürke zoknija. Undorító. Látja a foltot is, de nem emlékszik. Nem emlékszik semmire! Ez a kiszolgáltatottság mindennél rosszabb.
- Jól van... Tegyük fel, hogy így van. - Nyel egy nagyot, és fáradt, fanyar vigyort villant évfolyamtársa felé. Simán megtámaszkodik a vállán, ráadásul cselesen. Ez a végtelenül lazának szánt (és leginkább részegesen elnagyoltra sikerült - a szerk.) mozdulat leginkább arra hasonlít, ahogy a sokat tapasztalt húszévesek átkarolják az aprónép vállát, miközben olyan titkok színhelyére kormányozzák őket, ahol egész világok sorsa dől el (bordély, kocsma, stb. - a szerk.). Cellar is így könyököl Sachére, még szórakozottan gesztikulál is a kézfejével, vagy legalábbis meg-megrándítja az ujjait, míg beszél.
- Ez esetben had köszönjem meg, hogy megmentetted az életem. - Neem, véletlenül sem gúny hallatszik ki a hangjából. - De komolyan! - Véresen komoly képpel pillant oldalra a hollósra, egy kicsit meg is szédül. El már lassabban, óvatosabban fordítja a tekintetét, és kipécéz magának egy távoli pontot a folyosón. Mikor ismét megszólal, a szemei révetegek, szinte üvegesek, a kérdése pedig egyszerű és komor.
- Miféle vadállat az, aki előbb levetkőzteti az áldozatát?
Nem tekint rá újra, a választ akár a folyosó mélyétől is várhatná. Örömtelen, fakó mosolyba rándul a szája sarka, szinte csak sejteni lehet, mint valóban látni.
- Persze. Tetoválás... Meg a nénikém törpéi... És mi a Rengeteg meséje, hm? Mit kerestem volna ott?
És Te? - Kell egy tükör.

*A provokáció roppant különös műfaját űzi, anélkül provokatív, hogy ennek a tudatában lenne, vibráló létezése sértés bárki számára, aki erre nem fogékony, nem akar fogékony lenni, vagy egyszerűen csak túl összezavart ahhoz, hogy részleteiben felfoghassa, a teljes egésze a fiúnak pedig egyszerűen zavarba ejtő. És talán ijesztő. Már amennyire ijesztő és komikus lehet egyszerre valamit.
Az igyekvése, hogy egyenesben tartsa a fiút azonban egyáltalán nem komikus, meglepően erősen fogja meg, ahogy mozdul a világ annak káprázó szemei előtt,, még egy pillanatra el is hallgat, nem is sejtve, hogy ezzel okozta a katasztrófát, vonta meg a kapaszkodót sérült társától, és hogy ennek köszönheti, hogy Cellar újra előszedte a hangját, hogy hozzá beszéljen, bármennyire is képtelenségnek tart mindent, amint mond.
A kaccantást lerázza magáról, ahogy korábban is, aggodalmas pillantásokat vet az izzadó fiúra, ha meg is fordul a fejében egy pillanatra, hogy maradniuk kellene, bölcsen hallgat, ám mardekárosok iránt érzett meglepő aggodalma nem rejtőzik el. Már a nyelve hegyén ülnek a kedvesebbnél bájosabb nyugtató szócskák, amikkel kvibli húgait csillapíthatná, de valahogy sikerül megállnia, hogy esetleg további önkéntelen provokációt hajtson végre puszta jó szándékból.*
- Tegyük fel-*kis mosoly, ahogy végre megengedi, hogy az igazság bebizonyítsa a számára a létezését, de nem lovagolja meg ezt a kis mondatot további képtelenséggel, Hollóhátas a fiú, okos, gyorsan tanul, nagyon gyorsan, miközben vezeti tovább, lassan, néhány diáktársuk furcsálló pillantásával, amióta a halálfalók beköltöztek a Roxfortba, népszerű hely lett ez a gyengélkedő. Talán némelyek be is veszik a mesét, amit Cellar próbál elhitetni a testbeszédével, egyesek jót kacagnak azon, hogy a mardekáros fiúnak milyen csicskást sikerült összeszednie, akinek fel-felpillantó tekintete kétséget sem hagy afelől, hogy teljesen le van nyűgözve a nagyfülűtől, akármit mondjon is neki.*
- Ugyan...-*leheli zavartan, az élet megköszönése váratlan találat káprázattal teli elméjének védfalain, a gúnyra a szeme rebben, de ugyan, a fiú a barátja, biztos nem gúnyolódna rajta, kis mosolyt villant elő újra, ahogy a komolyságát bizonyítja, bár ebbe a mosolyba már valami zavar vegyül, alighanem az igazság zavara, ami egyelőre kideríthetetlen. A folyosók fogynak, a lépcsők kanyarognak, a mélység csábítja őket, meg sem állnak a pincéig, igaz, ez aligha a megszokott délceg levonulás.*
- Nem tudom, talán egy szatír. Biztos élnek errefelé-*kacag fel a komor kérdésen, mint aki felszabadult valami súlyos vád alól.* - Levetkőztetett, aztán jött egy vérfarkas és elkergette, majd összekarmolt téged, de mivel nem volt telihold ezért nem harapott meg, végül jöttem és a vérfarkas elszaladt... bár ha nem volt telihold, akkor nincsenek is vérfarkasok?-*komolyodik meg a témához. Nem, ez a mese több pontban is sántít, neki azonban tetszik, felpillant a fiúra megint, de az éppen nem néz vissza rá, maga elé mosolyog, vagy mosolygat, esetleg csak az aurája mosolyog, bele a folyosó fáklyákkal gyéren megvilágított sötétjébe, pedig akárhogyan is mereszti a szemét, nem lát arra semmi érdekes, ami miatt érdemes lenne ennyire-ennyire odafigyelni.*
- Hááát, reméltem, hogy ezt nem kérdezed meg, mert én valójában nem akarok neked hazudni azzal, hogy azt mondom, hogy nem tudom, de ha elkezdem mondani, akkor azt fogod mondani, hogy ezt az egészet csak kitaláltam, mert azzal fogom kezdeni, hogy tegnap még egy más ember voltál-*hadarja egy szuszra.* -A Rengetegről rengeteget tudnék mesélni, de ostobaságnak tartanád, úúúúgyhogy, azt hiszem egyelőre nem teszem. de emiatt ne haragudj meg.

Igyekszik tartalékolni az energiáit, amennyire lehet, bár az utóbbi percekben igen csak elhagyta magát. Nem elég, hogy egy hollóhátasra támaszkodik, mert kínkeserves még a járás, de a figyelme is csúnyán ellankadt - már ami a lehetséges menekülési útvonalakat illeti. Lankadatlan éberség? Egy frászt! Azon kapja magát, hogy csak mennek és mennek, a lábai pedig önálló életre kelve fogyasztják a métereket, míg ő elréved. Egy darabig még követi a történetet. Szatír, vérfarkas, aztán a hős kék-ezüst! Csak aztán valahogy értelmetlen masszává torzulnak a hangok, fél szótagok kiesnek, elfelejti a mondat elejét. Elfolyik előtte egy narancsvörös láng, aztán szórakozott macskaként kitekeredik előtte a folyosó képe. Úgy hullámzik minden, mint egy víz állagú, torz tükörben. Csak egy kurta másodpercre akarta lehunyni a szemét. Erre megesküdne.
Olyat botlik, mint három másik!
- Ngh...! - Mordulja valahol egy artikulált "bassza meg" és egy nyűgös nyögés között félúton, és megáll. Most egy tapodtat se. Felületesen, szaporán lélegzik. Már nem meri lehunyni a szemeit, így aztán nagyokat és sűrűn pislog, hogy valahogy kitisztuljon előtte a tér. Csak próbáljon meg odébb iszkolni a kis hollóhátas, és megismerheti, milyen az, ha görcsösen kapaszkodnak a válla húsába...!
Kicsit megrázza a fejét, hogy magához térjen.
- Szédülök. - Jelenti ki végül halkan, mintegy mellékes megjegyzésként a farkasos sztori kiegészítéseként, az arckifejezése ellenben koránt sem jókedvű. Máskor talán még nevetne is egy ilyen költeményen, most viszont határozottan rémültnek tűnik. - Úgyhogy azt hiszem... most leülök ide.
Nem ájulhatok el, nem ájulhatok el, nem ájulhatok el, nem ájulhatok el...!
Nem kér engedélyt, ő csupán kész tényeket közölt, nehogy ok nélkül pánikoljon itt bárki rajta kívül. Nem mehet vissza a gyengélkedőre, de a klubhelyiségig sem fog tudni elmászni így. Bizonytalanul, szinte vakon tapogatja ki maga mellett a legközelebbi kiugró felületet a falon, és odahúzódik mellé.
- Ezt akkor most  még egyszer, egy kicsit lassabban. - Tágra nyitja a szemeit, már mindenhova próbál fókuszálni, a pislogások csak tovább sűrűsödnek, ahogy a nyirkosodó köveknek veti a hátát, és óvatosan lecsúszik a tövükbe. Innen már csak egy fintorral járó mozdulat, és le is fekszik, ha hagyják. Vér kell a fejébe. Mardekárosként kevés kínosabb dolgot tud elképzelni ennél, de most a józansága a tét, ez pedig felülírja a büszkeséget.
- Aztán majd eldöntöm, mit mondok. Lehet, hogy semmit. Kurvára fáj ez a szar... - a kastély köveihez simítja az arcát.

*Hihetetlen, de a fiú majdnem elaludt mellette, nemhogy állva, de járva! A megdöbbenésének és a rökönyének igazán hangot se tud adni, csak nyikkan egy rövidet, mint a macska, amikor oldalba rúgják, mikor a karomujjak a vállába mélyednek, pedig csak szembe akart fordulni Cellarral, mielőtt túlságosan meginogna és összeesne, nem lenne helyes hagyni, hogy végignyúljon a folyosón, mint egy szőnyeg, nem, ugye nem? Bár a mardekáros szőnyegen biztos szívesen keresztültipornak nem is egy más diák, de Sache kínosan ügyel rá, hogy ez ne történhessen meg. Védi a mardekáros büszkeséget, vagy Cellart magát, a fiút, aki azt se tudja, hogy kicsoda, de voltaképpen most nem is számít.
Nem nyafog sokat, engedi leülni, aggodalmasan vizsgálja az arcát, kemény csatát vív a saját lelkiismeretével, hogy elrohanjon-e segítséget hívni, végül is, az ő hibája, ő hozta el a gyengélkedőről, nem lett volna szabad, ejnye, de végül marad, figyel, enged, csendben marad, engedi lefeküdni, rábólint, szédülés, szédülés, valami eszébe jut erről, otthon tanulta, behajtja a fiú térdeit, hogy feljebb legyenek, igen, valami ilyesmiről hallott, így talán elmúlik majd. Sóhajtva telepszik mellé, gondterhelten ráncolva a homlokát figyeli a kinyújtózott alakot, a pálcájával egy sárga fénygömböt idéz maguk fölé, hogy pótolja a két fáklya közötti sötétségből hiányzó világosságot, aztán gyorsan kibújik a talárból, amíg a fiú az erejét keresgéli és a szemét mereszti, majd ráteríti, hűvös van itt a folyosón, a földön fekve, bágyadtan. Ráadásul ki tudja mikor evett utoljára, és alighanem kihagyták belőle a Sacheverell-féle örökmozgó géneket, amik melegen tartják. A talár belső zsebében persze kíváncsian megmoccan a patkány, egészen másféle hasfalat érezve a lába alatt, míg Sache hosszú ujjú kék felsőjében, és téliesen vastag nadrágjában törökülésbe rendezi magát.*
- Áh, nem mondom el újra, már elfelejtettem, a lényeg az, hogy a tegnapi dolgokhoz azt kéne alapul venni, hogy te napról napra elfelejted ki voltál, és visszazökkensz a szökésed emlékei közé-*a hangja lágy, szinte duruzsoló, kedveskedő, éppen csak a kandallótűz hiányzik mellőle, és a bögre, habos kakaóval a kezéből.* - A helyzet úgy áll, hogy tegnap, mikor összefutottunk a könyvtárban, mutattam neked valami nagyon érdekeset, egy módszert, amivel a tündéreket elő lehet csalogatni télen is, és lementünk az erdő szélére, ahol is megejtettük ezt a mutatványt-*a hangján nem érezni, hogy a felét most találja ki, csak egy kicsit elmered a szemközti falra.* - Tündérek persze nem jöttek elő, de kellett az igézéshez egy kis vér, ez pedig odacsalt az erdőből valamit, ami megtámadott. Áh, csak hülyítelek-*kacag fel.* - Fogalmam sincs mit kerestél az erdőnél, én csak követtelek, amikor mondták, hogy arra láttak távozni, tudod, amiatt a dolog miatt, amit nálad hagytam korábban. Nem tudom igazából mire jó, de el akartunk végezni rajta néhány bűbájt. Én úgy kerültem oda. Szóval megvárjuk, amíg jobban leszel. Persze, hogy fáj, biztos kéne kenegetni, meg ecsetelni, meg ilyesmi.

Érzékeli, hogy valamit motoznak a lábával, talán feljebb húzzák őket. A mardekáros fiú arca elkínzott grimaszba rándul, ahogy megfeszül a hasfala, ám hamarosan el is simul. Fáradtan a folyosó falának dönti a térdeit, ahhoz is gyengének érzi magát, hogy megtartsa őket. Nem akarja - mert nem ez a megfelelő hely és alkalom -, mégis úgy érzi, muszáj lehunynia a szemeit. Annyira szárazak, fájnak, csak a forró lüktetést érzi, bezzeg amikor pislant! A szemhéjai mögött finom, gyógyító meleg önti el a tudatát. Áh! Nem alhat el!
Megnyújtja a nyakát fektében, és halkan szuszogva lehunyja a szemeit. Olyan érzés, mintha egyszerre minden csontja elfolyósodna, és a helyükre valami puha, kocsonyás anyagot töltenének. Megkocsonyásodott, langyos teát. A gondolat persze gusztustalan, de az érzés mennyei! Akárcsak az angolok tejes teái. Cellar le merné fogadni, hogy csupán másodpercek kérdése, és tényleg egész belesimul a szürke padlózatba. Az arcán és a nyakán foltokban aranyosan fénylő bevonatot képez a beteg nyirok, ahogy a sárga gömb alatt fekszik. Lassul a légzése. Lehunyt szemhéjai mögött narancsvörösből lassan feketébe vált a világ. Érzi, hogy ráborítanak valamit, a következő pillanatban viszont úgy nyílnak fel a szemei, mintha rémálomból riadna fel!
- Jó ég, Sache, a patkányod!... - Hörgi teljes beleéléssel, mivelhogy a drága állat épp ott tapos, ahol nem kéne. Még könnyek is gyűlnek a szemeibe, de legalább ébren van. Fújtatva kutat a talárban rekedt zöld haramia után. Az ember még azt hiheti, hogy ha megtalálja, agyon is csapja mérgében, mert ha fáj valami, az ember már csak ilyen agresszív.
- Igen, ezt már mondtad. - Jegyzi meg a bevezetőre szkeptikusan. - Lezsíroztuk, hogy ez baromság és nem tudod bizonyítani, de tegyük fel, hogy igaz. És aztán? - Aztán valami mocorgóra akad a keze a rögtönzött takaró alatt. - Háh! Vedd el, vedd el, vedd el innen!! - Darálja izgatottan, mint valami kölyök, aki hatalmas halat fogott, de az fickándozik a horgon és fél is tőle, el fogja engedni, mielőtt az apja odaér, aki pedig minden gond nélkül meg tudná tartani. Nem mintha ő, Pinceajtó, félne a rágcsálóktól... Uggyann... Épp csak zavarja, hogy egy patkány ül a hasán.
Ez a rövid kis intermezzo egész megélénkíti. Vagy köze lehet hozzá a felhúzott térdeknek is, neki ugyan fogalma sincs, de ahogy a hollóhátas felé fordítja az arcát, már tisztábbnak tűnik a tekintete. Sápadtnak még mindig rettenetesen sápadt, de legalább világít, és nem lépnek rá. Mindenesetre a hallottakra igen csak töprengve ráncolja a homlokát. Tündéreket?... Már-már ott tart, hogy megjegyezze, ez még mindig nem ad választ az épségben maradt póló misztériumára, mikor kinevetik. Ő meg csak les, hogy hogy lehetett ekkora bamba szamár, hogy azt hitte, a bugris srác komolyan beszél!
- Nagyon vicces... - Mormolja maga elé minden mosoly nélkül, ugyanakkor az a kellemetlen érzése támad, hogy Sache tényleg komolyan beszél. Nem a tündérek, nem a téli varázs, hanem a dolog, amire állandóan hivatkozik, hogy nála hagyta. Ennyire nem lehet valaki hülye, hogy milliomodszor is bepróbálja ugyanazt az átverést, holott már az első 999.999 alkalommal sem vették be. Ez már nem vicces. Senki sem gondolhatja, hogy az. Cellar arckifejezése gúnyosból egyenesen komorrá és zárkózottá válik, ahogy a mellette őrködő fiút nézi.
- Te nem hülyítesz. - Szólal meg végül halkan, mélyen, majd kicsit mégis reménykedve hozzáteszi. - Ugye?

*Gondoskodó hajlamában könnyen elfeledkezik arról, hogy minél nagyobb kényelmet biztosít a szemlátomást elég rosszul levő fiúnak, annál valószínűbb, hogy az el fog aludni. Mégis, nem tagadhatja meg a segítséget, hiába nem kérte azt tőle senki, a helyzetfelismerés nyilvánvalóan azt ordítja, itt és most segíteni kell és lehet, megkívánja az illem, az etikett, a belső jó érzés, és az önérdek is.
Kényelmesen elüldögél mellette, a folyosó belseje fele, kész szerencse, hogy nem jár erre senki, bágy akkor ő lenne a leghatásosabb jelzőbólya, ami a száguldozók figyelmét felhívná arra, hogy ÁLLJ! FEKVŐ ROXFORTOS! Védené. A testével, mindenféle patetikus mellékjelző nélküli természetességgel, miközben árgus szemmel figyeli, hogy jobban lesz-e a talár melege alatt, és ha jobban nem is, de legalább megélénkül.*
- Ne félj, nem fog megharapni, vagy ilyesmi-*nyugtatja meg gyorsan, tökéletesen félreértve, hogy mi a patkánnyal a probléma, egészen megszokta már, hogy a patkány puszta látványa, és létezésének ténye mély hördülést vált ki a közönségből, mintha egy vérengző vadállat, egy kócosra tépett erdei dúvad lenne.* - Absinthe a neve és nagyon barátságos. Szeret az emberek közelében lenni, vonzza a varázserő-*megakad, mit mondjon még róla hirtelen, de úgy látszik, többet nem kell, hiszen Cellar máris a patkány után nyúlkál, keresi a kis, zöld tündért, alighanem, hogy behatóbban összebarátkozzanak, így van ez nagyon jól. Ez egy gyógypatkány, jót tesz a megfáradt idegeknek, kisimítja őket, természetes barátságosságával megnyeri magának az embereket. Az ingerült kapkodást sietségnek tudja be, örvendve szemléli a megélénkülést, a szkeptikus szavakra ügyet sem vet, alig várja, hogy a gombszemű rágcsálóval előkerüljenek a kezek.
Annyira meglepi a darálás, ami egy klasszikus sikoltozás szavait és ismétlését idézi, hogy egy riadt kis „miabajjal” megtoldva már ki is kapja az ujjai közül a zöld patkányt, aki, a körülményekhez képest jól tűrte a megragadást, izgatottan fúrta élénken mozgó orrocskáját az ujjak közé, apró mancsai határozott támaszt leltek,  kopasz, zöld farkát pedig külön felszólítás nélkül tekerte horgonynak a hüvelykujj köré, hogy aztán Sache-nek kelljen gyengéden lecsavargatnia onnan.*
- Tényleg nem harap-*mentegetőzik gyámoltalanul, az ölébe engedett kezeinek meleg húsfészkébe zárva a patkányt, mielőtt az elszabadulna, ez az eset annyira sokkolja is, hogy csendben marad szinte percekig, amíg a fiú rendezi magában a mondanivalóját, komoly az arca, egy kissé talán szerencsétlen arckifejezéssel. Bólint.*
- Nem hülyítelek, jó, persze, az a tündéres egy rossz vicc volt, de annyira ellenkeztél bármi ellen, gondoltam, jobb, ha nem fogok komolyabba, majd ha megnyugodtál, addig meg hátha nevetünk egyet-*szelíden néz rá.* - Olyan egy hete van nálad, lehet csináltál is vele valamit, ezt nem tudhatom biztosan. Egy foglalat, benne egy kővel, ami áttetsző, de az alja, amihez nem lehet hozzáférni, mert benne ül egy csupor szerű, fém kehelyben, az vérvörös, felülről látszik. Mintha a fenti drágakő egy másikká változott volna odalent. Lent rubin, fenn pedig valami átlátszó kő. Néha olyan, mintha mozogna benne valami. Vagy mintha folyékony lenne belül. Más-más emberek varázserejére máshogy reagál. Ezért volt nálad is. Hogy megnézzük, hogyan reagál rád, vagy a mardekáros társaidra, mert ha valami régi-régi varázseszköz darabja, akkor az aranyvérűekre biztos jobban reagál-*lehajolva suttog, komoly az ügy.*

- Nem az...! - Mentegetőzik, miután végre valahára megszabadult a fura, zöld patkánytól. Egy kicsit ki is fújja magát erre a nagy izgalomra, és valamivel mélyebbre fészkelődik a kényelmetlen kövezeten a talár alá. - Csak pont beletaposott a hasamba.
Nézi a srác kezében ficergő patkányt, és azon töpreng, vajon Sache mennyire vehette a szívére ezt a kis incidenst. Mert ugye ő nem akarta megbántani, csak hát Absinthe mocorgása elefánt szteppnek hatott a hasán, és hát... Áh, most már úgyis mindegy. Összepréseli az ajkait, kicsit felhúzza az állát, majd bölcsen hümment inkább egyet, mielőtt nagyon belegabalyodna a saját paranoiás gondolataiba. Talán ha megdicsér rajta valamit, elfelejthetik, hogy kis híján eldobta (valahova messze).
- Egyébként... - Kezdi nagy lendülettel, míg Sache épp hallgat. Most már biztosra veszi, hogy megbántotta, ettől pedig egy egész kicsit ő is kezdi kutyául érezni magát. Na. Gyerünk. Valamit, akármit. - Jó zöld szegény.
Hát ez kicsúszott. Olyasmit akart mondani, hogy "Nagyon aranyos." vagy "Helyes patkány.", esetleg "Tök okosnak néz ki.", ehelyett ránézett, tudatosult benne újra, hogy amit lát, az a legkevésbé sem fekete vagy barna vagy szürke, hanem ZÖLD, csupa nagy betűvel, és hát a többit már nem kell mesélni. Úgy elszégyelli magát, ahogy annak rendje és módja. Zavarában még egy utolsó kísérletet tesz, hogy mentse magát és a helyzetet.
- Mármint tök jó ez az árnyalat.
Az állával Absinthe irányába bök, és ezúttal csak reméli, hogy most már szent a béke. A tekintetét azért félrefordítja, valamiért kényelmetlen lenne most rájuk nézni. Egy darabig csak hallgat, mélyebbre fúrja az állát a dobott talár anyagába, és jobb híján Sache térdét nézi, mivelhogy az tölti ki a látótere jelentős részét. Összeráncolja a homlokát. Kedves gondolat volt, hogy meg akarták nevettetni, de ha ebből a sületlenségből akár csak egy szó is igaz, többre lesz szükség itt puszta viccelődésnél. Egyszeriben borzasztó elveszettnek érzi magát, elönti a pánik. Mi van, ha igaz? Mi van, ha tényleg nem emlékszik semmire? Mi történt vele azóta? A fülében egyre sebesebb ritmusban hallja lüktetni a tulajdon vérét, ahogy hatalmába keríti a tehetetlenség. Most valahogy a padló is hidegebbnek érződik a háta alatt.
De még nem bizonyította be. Ez csak egyszerű megérzés, semmi több.
Mondogatja magának, a gyanú viszont túl borzasztó ahhoz, hogy csak így heverésszen itt. Bizonyosságra van szüksége! Valami megdönthetetlenre, amit nem tud megcáfolni, máskülönben miért kéne hinnie ebben a mesében? Hirtelen a közelebb hajolt fiú arcára emeli a tekintetét, és azzal a lendülettel, amivel kitakarózik, négykézlábra is küzdi magát. A hasa fölé emeli a kezét, pihen egy kicsit, mielőtt megpróbálkozna a tényleges talpra állással.
- Gyere...! - Nyögi közben eltökélten, valahol félúton a kiakadás és a röhögés között. - Keressünk valakit, aki alátámasztja neked, hogy február van.
És ezzel vissza is tértek a gyökerekhez. Azokhoz a rút, hitetlen gyökerekhez. Hajlik rá, hogy higgyen, de mégis, miben?
- Különben is, miért kellett volna nekem pont a te köved? Mi érdekelt volna rajta? Egyáltalán honnan szerezted?!... - Kínlódva felkel, bizonytalanul a falra simítja az egyik tenyerét. Most érzi úgy, hogy teljesen, totálisan, menthetetlenül össze van zavarodva.
A portré majd eldönti.

*Halvány, zavart mosollyal próbálja a mentegetőzést visszafogni, elvégre ő se egy szent, odafigyelhetett volna rá, és amúgy is, a bocsánatkérés csak zavarba hozza, mert voltaképpen Cellar nem csinált semmi rosszat, se vele, se a kis kedvencével, ezt a zavarát pedig a saját bocsánatkérésével oldja fel.*
- Ó, sajnálom, nem figyeltem, hogy hova tettem, nagyon fájt?-*résztvevő és együtt érző a hangja, még kicsit hebrencs is, a szándékai jók.* - Meg amúgy, mégiscsak patkány. És elég zöld. Sokan félnek tőle, de mindig elfelejtem, hogy miért, meg hogyan, nincs benne semmi logika, alig van foga-*cirógatja a kisállatot, miközben egészen megnyugszik, igaz, a „jó zöld” bókot még megpróbálja hova tenni, aztán egy kicsit elpirul, ahogy az árnyalat szóba kerül.*
- Örülök, hogy tetszik, bár véletlenül lett ilyen, elszabadult a pálca-*magyarázza meg kissé szégyenlősen a kérdést, ami, noha nem hangzott el, tapasztalata szerint mindenki fejében megfordult, miszerint miért is ZÖLD az az állat. Hát, nem azért, mert a Mardekár felé orientálódik szívben és lélekben.
Sejtelme sincs miféle gondolatok merültek fel a fiúban erre az előtárásra, a baljósság és a vészjóslás benne nem vert komoly gyökeret, a gyanakvás nem érinti meg, ő tudja magáról, hogy teljesen igaza van, és ez, mint valami különös kisugárzás veszi körbe, ebben a korban annyira nem jellemző, de önnön igazának biztos tudata valahogy megerősíti, hatalmat ad neki, na nem mintha ez aktív hatalom lenne, amivel élni érdemes, egyszerűen csak nyugtalanítóan eltökélt. Nem bizonygat, ő egyszerűen nem szorul rá, Cellar dolga elfogadni vagy megcáfolni őt.*
- Máris? Biztos vagy abban, hogy ez jó ötlet?-*kapja el a kezét, hogy talpra segítse, a patkányt a vállára hajítja  hanyagul, de meglepően stabilan tartja ott, miközben a fiút építi fel újra, felnevetve kicsit, legalább neki jó kedve van.* - Biztos vagyok benne, hogy még néhány lépés, és egy olyan folyosórészhez érünk, ahol már többen lesznek a háztársaid, de ott már ugye nem akarsz lefeküdni? Nem mintha az időnkből ne telne ki, de mégis, biztos nem lenne túl szerencsés, ha úgy látnának-*mert ő ilyesmire is figyel, a diákpolitika egy sajátos megnyilvánulása a büszkeség, ami, főleg háborús helyzetben, de nem halt még ki teljesen a tanoncokból.* - Nem akarlak kiábrándítani, de február lesz. És aztán? Bemész a klubhelyiségbe? Tudom-tudom, hogy én nem mehetek be oda-*pedig annyira izgatná, pontosan látszik felcsillanó, mohó kis szemében, hogy ácsingózik erre a bemenetelre, még ha nem is lehetséges, a tiltott gyümölcs a legédesebb*- de megígéred, hogy visszajössz majd? Tudod, nem szerencsés zöldszegélyes kísérő nélkül tartózkodni ezeken a folyosókon, na nem mintha félnék, de mióta Neehill Malfoyjal párbajozva rátok omlasztotta a tótartót egy kicsit nem szeretik a Hollóhátasokat errefelé. Én persze soha nem csinálnék ilyesmit-*biztosítja a fiút arról, hogy ő nem követne el olyan gonoszságot, mint amire Cellar nem is emlékszik, de megtörtént.*
- Nem kellett neked, legalábbis nem a szó azon értelmében, ahogy kell valami valamiért egy határozott céllal, felhasználásra-*áll meg mellette, ahogy a falhoz simul, de tovább noszogatja, ha már elindult, akkor induljon el tényleg.* - Támaszkodj rám nyugodtan, ha úgy jobb-*ajánlja kertelés nélkül, talán ha látják a kígyófészeklakók, hogy a társukat támogatja, akkor egy kicsivel elnézőbbek lesznek, vagy legalábbis kevésbé kötekedőek.*
- Az örökségemből van, mindenféle régi cucc, poros könyv, kár, hogy nem tudok latinul, onnan van a gyűrűm is-*már amelyik látható az ujján, a sima kő, a koponya csak egy apró dudor a szegycsontja felett a pulóver alatt, a nyakába kötött láncon.* - Meséltem neked róla, meg is mutattam, te meg érdekesnek tartottad. Nem nagy történet, semmi extrém. Azt tippeltük, hogy valami bájitalokhoz használatos kellék lehet, vagy valami erőfókuszáló dolog.

Nem akar komolyabban belemenni, hogy mennyire fájt vagy nem fájt, így aztán mormog valamit az orra alatt, ami akár igennek is vehető, de még inkább cseppet sem érdekes. Fájt-fájt, de túléli, most már elhárult a vész.
- Áh, én nem félek a rágcsálóktól, tényleg csak... khm. Hm-hmpf-trt-t. - Legyint, a mondat vége pedig kusza bröftyögésbe, motyorászásba és töttögésbe fullad, ami ismét csak hűen mutatja, mennyire nem számít, hol szteppelt alig egy perce csóri Absinthe.
- Úh, az szívás, mázli, hogy nem lett baja. - Szisszen fájdalmasan, mintha legalábbis az ő valagát átkozták volna csípős zöldre annak idején. Mert ugye az efféle kósza bűbájok arról híresek, hogy csípnek, füstölnek vagy szikráznak. Ha eddig voltak is kósza ellenérzései a srác állatkájával szemben, hát most leomlott a fal. Szerencsétlen...
Persze, meg még keressek már közös vonásokat köztem és egy patkány között! Felhorgad benne a büszkeség, mert azért van különbség, nem is kevés, sőt, semmi közös nincs bennük, vagy ha mégis, hát makacsul tagadni fog! Vagy hallgat. A hallgatás célravezetőbbnek tűnik. Mindegy! Most jön csak az igazi mutatvány, a talpra kecmergés.
- Persze. - Nyöszörgi még mindig a hasát markolászva, miközben egy kínlódó, ferde vigyorral elfogadja a kinyújtott kezet és nagyjából visszaegyenesedik. - Ez mégis csak egy folyosó. Már jól vagyok. - Azon nyomban lezuhan a vérnyomása, a szemei előtt apró, fehéren ragyogó pontok táncolnak faltól falig, padlótól plafonig. Beletelik jó néhány másodpercbe, míg kitisztul a kép. Óvatosan ácsorog a fal mellett, a tenyerét a hűvös köveken nyugtatva, és vár. Ami azt illeti, kezd egy kicsit türelmetlen lenni.
Sache következő feltételezésére úgy kerekíti el a szemeit, mint akit gyomron vágtak, majd egyből össze is vonja a szemöldökeit, az orrát pedig felhúzza. Nem. Nem tervez újból lefeküdni.
- Itt sem akartam. - Szögezi le csupán a mihez tartás végett, a hangjából facsarni lehetne a sértettséget, keserű, mint a grapefruit. Most már elereszti a támaszul szolgáló falat, meg a vicces kedvű fiút is. Egyedül indul tovább, a járása enyhén imbolygó, ellenben konok és lendületes. Hajtja a mérge. Oké, hogy lesérült, oké, hogy hülyére veszik, de amíg fenn nem akadnak újból a szemei, ne kezeljék úgy, mint egy gyépés óvodást! Persze a másik csak beszél és beszél és beszél.
- Talár. - Emlékezteti nem túl kedvesen, amit azon nyomban meg is bán, elvégre az ő kedvéért terítette le a földre. Árgh...! Pince nyűgösen megvakarja a nyakát, és nagyot sóhajt, ami fáj, így legközelebb majd figyel rá, hogy csak kisebb levegőket vegyen.
- Meg. Visszajövök és kapsz egy csokibékát is, ha eztán kikísérsz a kastélyból. - Az arckifejezése túlságosan komoly egy vicchez képest. - Vagy knútot. Sarlót. Galleont. Tök mindegy, csak... - Látszólag keresi a szavakat, az állkapcsa csúnyán megfeszül, akárcsak a szája. Végül megcsóválja a fejét. - Csak kísérj el az üvegházakig. Onnan már boldogulok.
Már oda sem bagózik arra, hogy Malfoy és Neehill és a klubhelyiség, egyre csak az jár a fejében, hogy ha ez az egész igaz, akkor itt valami nagyon bűzlik. Mi folyik az iskolában? Miért hozták vissza? Mit keres itt ez a látszólag tiszta kedves hollóhátas? Miért nem lépett le ő is a többiekkel? Ki kell jutnia innen. Talán jó okkal került a Gyengélkedőre, és annak semmi köze Sache kövéhez. Talán a srác valójában csak egy kísérő. Őrszem. Viszketni kezd a gondolattól, hogy figyeltetik, a bizalmatlanság belopja magát a pólója alá és megveszett pókként rohangál a bőrén. Kirázza a hideg, egyúttal pokoli melege lesz a járástól. Idegesen megvakarja az arcát.
- Inkább nem. Kösz. - Megereszt egy kurta-furcsa mosolyt, míg visszautasítja, ráadásul a hollóhátas felé eső kezét zsebre is vágja.
Hamarosan rákanyarodnak a klubhelyiségbe vezető folyosószakaszra, Cellar gyomrában pedig, a kötések és a fájdalom alatt zsibongó izgalom ébred. Elhaladnak néhány háztársa mellett, aztán elérkezik az igazság pillanata. Sache-t hátrahagyva lép előre, egész kiszárad a szája. De minek izgul? Ez csak a portré. Ismeri már egy jó ideje. Halkan, de határozottan mondja be a jelszót.
- "Non omnis moriar."

*Ha nem fél, nem fél, jó hír, bár az artikulálatlan hangok egészen másféle tudományos érdeklődést keltenek fel benne, mintha valami legendás lények órán lenne, ahogy egy eddig felfedezetlen szörnyet kell rendszerbe sorolniuk, de neeem, igazságtalan lenne így tekinteni az elgyötört Cellarra, csak azért, mert teljesen szét van esve. És még csak ki se lehet röhögni ezért, mint a Hollóhátas társakat, mert érzékeny, emocionális fiú, ráadásul micsoda traumán van túl! Főleg, ha emlékezne! Talán sikítva menekülne. Talán akkor sikítva üldözné, hogy hallgatásra bírja valahogy, valamiért. De mindez már a múlt zenéje, nem olyan érdekes.*
- Jaja, örülök is. Ő is örül-*cirógatja meg a patkány szőrét, az állát odahajtja a vállán tanyázó fenevadhoz, gyengéden végigsimít rajta, óvatos, rituális, megszokott mozdulat, miközben az űzötten cikázó tekintetet figyeli, valami nagyon nincs rendben ajtó-fiúval, és neki egyelőre nincs ötlete arra, hogyan segíthetne rajta, de mindenki nagy örömére azt legalább őszintén elmondhatja, hogy beizzította már a gondolatait arra, hogy megoldja a problémáikat és áthidallja közöttük a kommunikációs szakadékot.*
- Jó-jó, rossz szóválasztás. Tudod, kicsit frusztráló nekem is alkalmazkodni minden nap az új helyzethez, főleg ma, hogy ilyen rossz napod van-*vallja be töreldelmesen, hatalmasat sóhajtva, úgy döntve, hogy talán az őszinteség lesz a leghatásosabb út.* - Nem tudod elképzelni, de tegnap még olyan könnyedén csevegtünk, mindennapos dolgokról, és kevésbé mindennaposakról, varázslatok, ilyesmi-*tiszta vonású arcán visszatükröződik annak zavara, hogy ez ma már nem így van, alighanem tényleg bánja is, őszintén, hogy tovalett az a varázs, ha gyanú is merül fel ellene, ebben a bánatos kifejezésben egészen megolvad, elcsúszik rajta, nem reagál bántón a megvesztegető szavakra, kicsit elmosolyodik, ártatlan, tiszta gyermekiséggel.*
-Talár, köszi! Majdnem itthagytam!-*kapja fel gyorsan a nevezett ruhadarabot, aztán Cellar után iparkodik, úgy látszik a Mardekáros fiú szépen összeszedte magát ez alatt a rövid fekvés alatt, még ha nem is néz ki jól, sőt, kifejezetten rosszul néz ki, az elszántsága és az ereje ahogy megy valahol lenyűgöző az iménti rosszullétből levont téves, maradandó következtetések után. Már-már „loholnia” kell utána, ez egészen lelkesíti.*
- Honnan tudod, hogy van csokibékád?-*üt a fejében szöget egy gondolat, összeráncolja a homlokát, de nem mondja ki, hogyha nem tudja biztosan, akkor ez egy hamis gondolat, hessegető mozdulatot tesz.* - Hagyd már, mi vagyok én, hogy le kelljen fizetni? Persze, hogy lekísérlek az üvegházakhoz, de mégis mit akarsz ott csinálni? Mármint, mivel akarsz boldogulni? Elrejtetted a kis dolgot?-*csodálkozik rá, hiszen a fiú erre se emlékezhet, de Sache a maga részéről kezd elbizonytalanodni, ami pedig egy művészet, hiszen olyan megingathatatlan volt mindig is, egy erős vár sziklaszilárdan felépítve csillogó buborékokból.
Majdnem elkíséri a portréhoz, de néhány éppen szintén befelé haladó Mardekáros csúnyán rámordul, így aztán egy biztató mosoly után taktikai visszavonulót fúj és néhány lépés távolságból lesi, ahogy Cellar megpróbálkozik a jelszóval, nem különösebben lepődik meg, amikor a portré csüggedten megrázza a fejét, de a Mardekáros társakkal ellentétben ő nem neveti ki.
Szerencsére azok sem nevetne sokáig, akad közöttük évfolyamtárs, aki pontosan tudja mi a helyzet Cellarral, kígyótól szokatlanul barátságos vállveregetéssel odalép mellette és megsúgja a jelszót a portrénak, végül egy utolsó fenyegető pillantással magára hagyják Sacheverellt a folyosón.*
- Hát várunk Absinthe. Ne aggódj, vissza fog jönni-*biztatja önmagát a patkányok keresztül, miközben lecsúszik a fal mellett a földre, kényelmes törökülésben várakozva, elvégre a naplóolvasás mégsem öt perces mutatvány. Kitartóan lesi a portrét, elszemezget vele, csak akkor kel fel, amikor Cellar visszatér, így vagy úgy, zavartan, vagy éppen tetterőtől áthatottan.*
- De vajon mit akar az üvegházaktól?-*dünnyögi még a zöld szőrbe.* - Remélem nem megint megszökni. Nagyon lezárták a birtokot, még a végén megsérül. Meg kell akadályoznunk, igaz?

- Áh! - Csak így. Legyint egyet, és probléma orvosolva. Fingja sincs, hogy akad-e valahol még csokibéka a ládájában, ezt csak úgy mondta. Azt sem tudja, pontosan mennyi tallért rejt az erszénye, de ha kell, bármit megszerez. Nem nagy ügy. A Roxfort voltaképp egy eszméletlenül nagy piac, ahol majdnem minden eladó, csak a megfelelő embereket kell keresni, és kellőképp jó ajánlatot tenni.
Fortyog benne az indulat, csípősen, mint a jóféle chili. Eddig türelmes volt, birkatürelemmel tolerálta a másik szünni nem akaró csicsergését, mostanra azonban elege lett. Szíve szerint puszta kézzel tekerné ki szegény srác nyakát, de nem, nem, dehogy, ő nem ilyen agresszív, áh! Csak az orrát törné be. Vagy a szemét nyomná ki. Mindegy, csak fájjon, és duguljon már el végre.
Az út hátralévő részén egyetlen szót sem szól, csak megy. A lépteire koncentrál, a fejében csapongó gondolatokra. Tépelődik. Valahol bűntudatot érez, mert Sache lényegében segített neki, ugyanakkor borzalmasan idegessé teszi az egész lénye. Vagy valami más?... És csak rajta vezeti le a felgyülemlett feszültséget? Elvégre csak egy hollós, és momentán, hogy egy valamire való kis elsős sincs a környéken, ki mással legyen durva? A fiú bosszúsan hátratúrja a haját, és letörten ismeri el: ha beigazolódik a másik igaza, tartozni fog neki legalább egy néma vállveregetéssel (ha kimondott bocsánatkéréssel nem is).


- Igen, egy ideje eléggé összenőttetek. - bólogat örömtelenül Morty. Igaz, hogy neki is vannak kacsalgásai a Hollóhát felé, de azért a mardekárosok büszkesége azt kívánja, hogy lehetőleg ne töltsön el egész délutánokat (sőt, heteken át tartó délutánokat!) a lány után loholással. Pincének sem kéne egy ilyen mitugrász kis folyamatosan pofázó kölyökkel lógnia! A fiú sértetten felhúzza az orrát, és újabb drazsét dob a szájába. A sértettsége villámgyorsan undorrá alakul. - Fúj, fokhagymás...! Blöeh... mnyehh... mnyehh...
Cellar az egyik kényelmes kanapé karfáján ül, összekulcsolt bokákkal, karba font kezekkel, és némán vár. Már túl van a napló visszahallgatása okozta első sokkon. Az ember azt hinné, egyre könnyebben megy majd, hogy ebbe bele lehet szokni, de meglepetés! Nem lehet. Olyan nyomorultul érzi magát, mint még soha (mint minden áldott reggel, ami kitörlődött a fejéből), Morty ellenben rutinosan rakosgatja helyre a szétcsúszott barátot.
- Ha engem kérdezel, nem tesz jót neked. Az utóbbi napokban olyan fura vagy... Most meg ez! - Mindkét kezével Pince hasa irányába mutat, hogy ezt, EZT kell nézni, ezt a fertőt, ezt a borzalmat, ami a pólója alatti kötés ALATT lapulHAT. Persze még nem láthatta személyesen, de a tény, hogy ekkora adag kötszert kellett tekerni rá, épp elég.
- Na jó, de hol voltam tegnap meg tegnapelőtt? - Szólal meg végre rekedten. Az egyik lábfejét idegesen rángatja keresztbetéve a másikon.
- Nemt'om. - Vonja meg a vállát Morty. - Nem akartad elmondani. Tegnap meg vissza se jöttél a körletbe. - Igyekszik nem mutatni a sértettségét, de az csak kiül az arcára. Felülemelkedett, látszólagos leszarom stílusban beszél, mellesleg közben egy cseppet sem mortimeres mozdulattal kifényesíti a körmeit a talárján.
Pince sötéten nézi barátja ténykedését, és bár felhúzza magát rajta, úgy dönt, oké, megérdemli. Így inkább lenyeli a mérgét, és minden türelmét összekaparva megkérdezi:
- Mikor láttál utoljára?
Morty-t - úgy fest - képtelenség most kizökkenteni a sérelméből, de azért foghegyről válaszol.
- Valamikor vacsora után. Nem jöttél vissza velünk, azt mondtad, dolgod van. Siettél. - Pince kiürült, gondterhelt arca láttán végül mégis csak nagyot sóhajt, a tenyerébe borít egy jó adag mindenízűt, és gondosan kiválogat vagy öt tapasztaltan jó ízűt. Málnásat, ananászosat, és egy szem paradicsomosat. De csak mert Ajtó szereti. - Na add a mancsod, ettől jobb lesz!
Amaz hálásan kinyújtja a kezét. Nem hiszi, hogy az édesség gyógyír a bajára, de legalább Morty nem utálja. Az is valami. Gyorsan bekapja a paradicsomos cukrot, és feltápászkodik ültéből.
- Most meg hova mész? - Kerekíti el a szemeit a duci gyerek.
Csak egy nem túl vidám pillantást kap válaszul, ami előre borítékolja, hogy a hollóhátashoz, és hogy Morty nem örülne, ha kimondaná. Nem örül az így sem!
- Jóh, menj! Bár szerintem masszívan feküdnöd kéne. Egyáltalán kiengedtek így?... Járni is alig tudsz!
- Az azért még megy. - Vigyorodik el végre, és a maradék drazsét is a szájába tömi.
A talárja zsebében már ott lapul a kő.


Engedékenyen előrelendül a portré. Pince egyik keze mélyen a talárja zsebébe süllyesztve, a tartása még mindig kicsit görnyedt (na jó, eléggé görnyedt), de legalább az arcáról eltűnt a zaklatott zavartság, sőt! Az egész lényéből sugárzik a tudás nyújtotta hatalom. Már nem fél. Minden teketóriázás nélkül Sache elé lép, megáll mellette, épp csak egy pillanatra, majd rá sem nézve tovább is lép. Épp csak halkan odaszól.
- Megvan, gyere.
Így azért mindjárt más.
Tévedett. Egyszerűen képtelen bocsánatot kérni, ezerszer fontosabb teendőik is akadnak a másik lelkének ápolgatásánál.
- És most mesélj nekem a tegnapról, mert nem hiszem, hogy egész nap nem találkoztunk, csak a balesetem körül.

*A tudás hatalom. Nem csak a nagyhatalom vallja, de még az ötödévesek is tudják a hollóhátban, meg a jobb körökben, hogy ez így van. A hatalom pedig kezdetben nagyon jót tesz az egyén egészségének, még ha később nyomorba és bajba dönti is, az adott pillanatban nagyon jót tesz neki. Így Cellarnak is.*
- Délceg herceg, látod Absinthe?-*suttogja a patkányra, mikor a fiú kijön a klubhelyiségből. Sokáig volt el, legalábbis túl sokáig ahhoz, hogy egy átlagos türelmi és állóképességi paraméterekkel megáldott roxfortos ezt az időmennyiséget kibekkelje a folyosó kövén ülve törökülésben, néha nyújtóztatva csak a lábait, a hátát a falnak vetve, a kezeit pedig az ölébe engedve oly módon, hogy az egymásnak fektetett ujjbegyei összetámaszkodnak kinyújtva. Kék szeme rendíthetetlenül a portréra szegeződött, bár nehezen állta meg, hogy kíváncsian oldalra ne tekintgesse, hamar rájött, hogy ezzel olyan felesleges inzultust von magára, ami esetleg megakadt a „furaság” védőbástyáján, elvégre ki akar megszólítani egy maga elé meredő sápadt fiút , ki pont olyan, amilyennek a pszichológiai tankönyvek leírják azokat az egyéneket, akikkel inkább ne álljanak szóba az emberek egy sötét utcán, egy híd korlátjánál találkozva. Vagy éppen a túlélési kézikönyvek írnak le hozzá hasonló jelenségeket olyan címszó alatt, hogy kikkel NE állj szóba, ha megjelennek a folyosón.*
- Mindjárt más, igaz?-*kérdezi Cellártól féloldalas kis mosollyal, miközben fürgén feltápászkodik, nagyot nyújtózik, ügyelve arra, hogy a patkánynak biztos kapaszkodó legyen a vállán, még akkor is, amikor kicsit köröz a karjával, hogy visszataláljon bele a vérkeringés és az élet.*
- Láttam be és kimenni csomó embert az évfolyamodból, gondolom rendesen elláttak információval, amit csak tudhattak. Hogy érzed magad?-*tisztán tudományos érdeklődéssel lesi a fiút, miután az szembesült azzal, hogy 24 órája van arra, hogy éljen és nosztalgiázzon, hovatovább igazi mutatvány lehet ezt feldolgozni lélekben, de úgy fest, rendben van. Persze, ő, Sache, aki nap mint nap tanul valamit, amire aztán szüksége van, képtelen lenne így élni.*
- Nálad van a kő?-*kérdezi, mielőtt elindulna, mit sem érzékelve abból, hogy neki kijárna az a bizonyos bocsánatkérés, ami elakad a büszkeség aranycsipkehálóján, és soha nem is lesz esélye arra, hogy megtapasztalja, elvégre mégiscsak egy mardekárosról van szó, minden körülmény ellenére is.
Ha megvan a kő, mehet a móka.*
- Amúgy elég zimi van, muszáj kimennünk az üvegházakhoz? Nem mintha nem lenne tök érdekes, de előtte felszaladni a kabátért, meg látom, te se hoztál magaddal... vagy majd sietünk?-*a cukorkaillatot mesteri módon kiszúrja, a levegőbe szimatol, vet egy reménykedő pillantást Cellarra, hátha a vendéglátás egy helyi, specializált formája iránt feltámad benne a buzgóság, és kedvet kap ahhoz, hogy megkínálja. Persze, erre az esély egyelőre megközelítőleg édeskevés, de legalább édes. Még ha kevés is. Nem, a szavakkal nem lehet jóllakatni a cukorra szomjazó torkot és nyelvet, nedvedző nyálbimbókat.*
- Fuhu, hol is kezdjem-*körülpillant, mintegy támpontot keresve a sötét folyosón, a lépteit Cellaréhoz igazítva, rá-rápillantva, hiszen azért a görnyedtség az csak görnyedtség marad minden elszántság ellenére is, és ők már bebizonyították, hogy mennyire is jó csapat együtt, mármint a hollóhátas szemszögéből nagyon gyümölcsöző volt a kooperációjuk.*
- Találkoztunk ebédszüntetben, akkor beszélgettünk egy kicsit a kőről, azt mondtad, hogy majd este beszélgetünk róla még, mert reggel nem volt időd megnézni a jegyzeteid, úgyhogy nem is emlékezhettél semmire. Mondtam, hogy oké, aztán mentünk. Estére beszéltünk meg találkozót kint-*hm*- Láttalak még rúnaismeret előtt is, mentél valahova, de amúgy semmi különös. Miért, mire gyanakodsz?-*csillanak fel a szemei, konspirációs teóriák a színen.*

- Jah, egész más. - Feleli mintegy félvállról, mintha nem is igazán izgatná a kérdés, a tekintete ellenben éberen rebben a fiú arcára; majd onnan tovább, a folyosó falára. A köveket fürkészi. Keres valamit, de nem találja, ettől pedig hamar bosszús lesz. Összepréseli az ajkait és egy halk, morgásszerű torokhangba sűríti nemtetszését. Persze közben egy pillanatra sem áll meg. A hollóhátas jó kondiban van, hamar beéri majd, ha esetleg lemarad, ő viszont nem szeretne kizökkenni a tempóból.
- Röhejesen, de majd elmúlik. Gondolom. Ez lesz az. - Cellar arcára valami olyasféle kifejezés ül ki, amit az elmúlt napokban Sache számtalanszor láthatott már, Morty viszont néhány hónapja mutatóban sem. A fiú lelassít, lopva a hasa fölé borítja egyik tenyerét, aztán lassan, óvatosan, szinte már áhítatos léptekkel közelíti meg a falat. A Roxfort és a falak... ahol semmi sem az, aminek látszik. Bár ez esetben nagyon úgy fest, hogy a szürke kövek valójában sem mások, csak szürke kövek.
A kérdésre, hogy nála van-e a kő, egy intés nem sok, annyit sem reagál. Megmondta. Megvan. Amúgy sem ez a lényeg, hanem a "kulcs".
- Zimi? - Fintorodik el értetlenül, de nem fordul vissza Sache felé, helyette leszámolja a klubhelyiségtől nézve harmadik fáklyatartó fölötti harmadik követ, majd tőle balra kettőt, végül átlósan fel egyet. Az ujjával körberajzolja a durva felületet, lesöpröget onnan némi port, bár nem jár túl sok eredménnyel. Előhalássza a pálcáját.
- Nem megyünk ki az épületből. - Ingatja a fejét határozottan. Semmi szükség rá. Talán soha többet nem kell elfutnia. Talán...! Egészen kiszáradt a szája az izgalomtól, szinte az önmagába fakuló kőris is belereszket a vágyakozásba. Nem sikerül olyan simára, mint szerette volna, ám a durva vonások ellenére is felizzik előttük az önmagába visszatérő, bíborlila hurok. Ott ragyog a kő körül.
- Despecto! - A fiú srégen felrántja a pálca hegyét, a csomó megszorul, majd kibomlik. Halkan, súlyosan odébb súrlódik valami a falban. A kő csúszott odébb egy szűk gyereköklömnyit. Pince kicsit nyújtózkodik, hogy a résbe csúsztathassa a kezét. Valamiért az a kényszerképzete támad, hogy a fal be fogja zúzni, vagy a túloldalról elkapja egy nyálkás kéz. Semmi ilyesmi nem történik, bár tény, az ujjai közé akadt kis papiros a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tisztának vagy száraznak. A saját betűivel kiegészített szöveg, a sarkában nyomtatott oldalszám. Egy könyvtári könyvből tépett lap, aligha tenyérnyi.
- Kint hol? A Rengetegnél? Azt mondtad, rengeteget mesélhetnél róla, de hülyeségnek tartanám. - Fel sem néz a másikra, helyette széthajtogatja az írást, és megkönnyebbülten konstatálja, hogy nem esett baja. Gyorsan átfutja, majd könyörtelen mozdulattal a zsebébe süllyeszti. Csak most pillant vissza Sache arcába. Alig egy órája a kutya sem hitte volna, hogy képes így is nézni. Szinte ízekre szedi minden apró rezdülését.
- Attól tartok, valamit elhallgatsz előlem, Sache. - A mardekárosok, és az az undorító szokásuk, ahogy fenyegetések alkalmával kiejtik a veszélyeztetett fél nevét... Ő sem csinálja másképp. - Ne játszd itt nekem a lelkes nyomozót, érzem, hogy nyakig benne ülsz a szószban, és baromira élvezed! Én viszont nem. Rohadtul fáj a hasam, ennek itt pedig annyi köze van a vérhez, mint nekem egy Harry Potterhez. - Undorodó fintorba rándul az arca, miközben jelzésértékűen megérinti a zsebét, amiben a kő nyugszik. Vagy nagyon jól uralja az érzelmeit, vagy túl dühös ahhoz, hogy üvöltsön. - Ki vele, mi történt tegnap? Baleset? - Ismétli vissza az eddig hallottakat. - Összekarmolt egy udvarias vadállat, aki előtte szépen megkért, hogy ugyan, kedves Pinceajtó, tudom, hogy tél van és neked csak vékony ruha meg talár jutott, nincs meleg bundád, mint nekem, de most vedd le őket szépen, had marcangoljam szét a hasadat? Hm? Nehogy szétszaggassam őket, de óh! Várj csak, így meg fogsz fázni! - Riadt képet vág, előadja a megrettent, tutyimutyi vadat, aki nagy mamlasz létére nem tudja, hogy a tüdőgyulladás vagy a vérfolt miatt aggódjon inkább. Az egyikből nem jönnek ki, a másik nem jön ki. - Hmm... Inkább visszaöltöztetlek. Vagy az már te lettél volna? Várj, tudom már! Ott feküdtem a hóban, csurom véresen, félig csupaszon, erre te véletlenül pont arra jártál, és hogy ne fagyjak szarrá, betakartál. Így történt?! Egyet jól jegyezz meg, Sache... - Vesz egy mély, reszketeg lélegzetet, a halántéka merő nyirok, kevesek láthatták eddig ennyire dühösnek.
- Ha valaha is rájövök, hogy hazudtál nekem, és közöd volt az esethez, én kicsinállak. Értve vagyok?
Várakozón összefonja maga előtt a karjait, és enyhén felszegett állal bámul a borzas hollósra.
- Utolsó lehetőség.
Na. Kezdhetsz csiripelni. Még az egyik szemöldökét is felvonja.

*Ezek az éber pillantások kényszerű óvatosságra intik, ahogy a bosszúság is, ami átsuhan a fiú arcán. Hiába a tudás, úgy látszik attól most nem lettek jobb pajtások, rövid ismeretségük alatt első ízben gondol arra a mindenki más számára teljesen evidens kérdésre, miszerint róla vajon milyen információkat tartalmaz a fiú naplója? Hogyan jegyzi fel őt, Sacheverellt, mit tart róla érdemesnek arra, hogy átismételjen, átmentsen egy következő nap számára. Hiszen Cellar elméje nagyon befolyásolható, emlékek híján egy adott nap pillanatnyi impulzusa dönti el, hogy mit ír róla, ha egyáltalán írja azt a csodálatos eszközt, az pedig éppúgy lehet építő jellegű, mint kritikus, ami kritika beárnyékolhatja a későbbi együttműködésüket.
Ezek a felismerések óvatossá, már-már megfontolttá teszik. Leváltja a kényelmes dilis-patkányos fiú pizsamáját az ifjú varázsló talárra, akinek van józan esze, még ha ritkán használja is, és nem beszél vagy tesz bődületes marhaságokat. Követi a pillantásával a körbetekintést, miköben valóban fürgén ered Cellar nyomába, az erőfeszítés legkisebb jele sem látszik rajta, elvégre nem ő a gyengélkedő-szökevény.*
- Ez lesz mi?-*ez a fal is csak olyan, mint a másik, de a fiú arca sokatmondóbb, így aztán már készítené is a pálcáját, hogy egynémely kutatóvarázslatok segítségével rádöbbentse saját magát, hogy mitől is olyan különleges ez a hely, de az elsőbbség a Mardekárosé.*
- Zimi, úgy mint hideg. Hűvös. Tudod... ez olyan hangutánzó szó, vagy hangulatfestő?-*homlokát ráncolva töpreng el, hogy mit is hallott a húgaitól, de talán ez teljesen mindegy is. Akaratlanul is számol a fiúval együtt, mániákus pontossággal, mintha azon múlna a lelki üdve, hogy mennyire jegyzi meg a választott objektum helyét.... HOGY KERÜL POR A KŐFALRA? Egésze n megbűvölten szemléli a jelenséget, majd a felizzó lilaságot, leplezetlen érdeklődéssel, ahogy azt viszont elleplezi, hogy mennyire megkönnyebbült, hogy mégsem kell kimenniük.
Despecto. Megnyitás, megnézés. Vagy valami ilyesmi. Izgatottan megnyalja a száját, a patkánnyel együtt előrehajol, hogy belásson abba a picinyke kis üregbe, ügyesen billeg a lábujjhegyén, de persze nem sokat lát Pince kezétől, ami eltömíti a nyílást, de a kényszerképzeteiben ő is osztozik, ezer és plusz még kettő rémséget el tud képzelni oda, ahova azokat az ujjakat, kezet és csuklót bedugta a másik fiú. Különös helyre rejtette a kicsiny kincsüket, nagyon különös, de nem kételkedik abban, hogy megvan ennek is az oka.*
- A... a Rengetegnél? Nem ezt mondtam, azt hiszem-*zavartan összehunyorítja a szemét, megnyalja a száját, ahogy a csapda halovány körvonalai derengeni kezdenek körülötte. Együtt állították fel Cellarral, ő pedig szépen belesétált a saját szórakozottságának labirintusán keresztül. Körbecikázik a folyosón a pillantása, mintha a menekülési útvonalat keresne, de nem, az per pillanat nem erre vezet.
Túl sokat fecsegsz Sache, az itt a legnagyobb baj. Minden látszat ellenére egy Mardekárossal beszélgetsz, márpedig egy ilyen hogyan maradna életben a saját klubhelyiségében egyáltalán, ha nem jegyezne fel rögtön minden szót és indítékot, nem fedezné fel a társai hamisságát?
Hát, egyelőre úgy fest elbukott a próbán. Nem elég ravaszul következetes és következetesen ravasz ahhoz, hogy az orránál fogva vezethesse Cellart, de legalább megpróbálta.
Fanyar mosolykával konstatálja a nevét, bármennyire is jól hangzik, érzi benne a fenyegetés ízét, a zsebre vágott papír után sóhajt egy fájdalmasat, mielőtt erőt venne magán, és megállna a rászegeződő, boncoló pillantás fényében.*
- Egy kicsit paranoiás vagy, egészen biztos lehetsz abban, hogy lelkes nyomozó vagyok. Jó, lehet, hogy tényleg élvezem, de hidd el, neked is jobb volt úgy, hogy „eltitkoltam” valamit előled-*sóhajt, hátrasimít egy, az arcába hulló göndör tincset, megfeszíti és kihúzza magát, ennek persze elvi jelentősége van csal, látványra nem lesz különösebben magas, összehúzza a szemét. Bizarr kis mosoly költözik a szája sarkába, ami csak attól lesz igazán bizarr, amit azután mond.*
- Igazából szerintem ez sokkal jobban hangzik, mint az, hogy egy hagyományos ezüstkéssel egy pentagramma formát metszettem a hasbőrödbe a köldököd körül, amibe a követ kellett volna helyezni, de egyelőre nem mertük, nem tudva milyen hatással lesz, így a varázslatot kipróbáltuk anélkül és hát... az eredményt már ismered-*a lábujjhegyére áll, aztán a sarkára billen, látja maga előtt az aggodalmas vadállatot és elkapja a vágy arra, hogy akarjon egy olyat. Cellar biztos tudja hol élnek.*
- Rosszul lettél, eltüntettem a mágikus jeleket, hogy nagyjából vadállat-támadásnak látszódjon, aztán a gyengélkedőre juttattalak. Lásd be, ez nem volt igazi hazugság, csak egy kis kedvesség, hogy ne ijedj meg nagyon.

Hah! Érezte, hogy valami bűzlik a másik körül, érezte, érezte, és ha nem lenne ilyen izgatott, hogy szóhoz sem jut tőle, most kemény ujjal mutogatna a másik homlokára! Tudta! Úgy tudta!... Na de... Várjunk... MIIIIII?!?!?!?!
A másodperc töredéke alatt történik, ahogy megreped a földre ejtett tojás héja, és hirtelen nyúlós, nyálkás benne plöttyen elő belőle. Pince alakja jó egy egész fejjel nyúlik magasabbra a haragtól!
- Teee... - hörgi földöntúli, visszafogottan reszkető hangon, ám e hördülésbe mégis minden porcikája külön reszket bele. A magabiztos, már-már fanyar, fensőbbséges nyugalmat sugalló vonásokat csúnyán megszaggatja a döbbenettel vegyes méreg. Mit törődik most azzal, hogy fáj, ha kihúzza magát? Kit érdekel, hogy olyan kincs lapul a zsebében, amihez a kulcsot ezzel a szerencsétlen, aljas, rohadt, szemét, áruló gazember...!
- Ezért most megöllek... HALLOD?! HALOTT VAGY!!! - Talán fel sem fogja, mit csinál, az ujjai maguktól rándulnak, a karjait láthatatlan erő rándítja előre, mert nem, ő nem az az erőszakos alkat. A bőre, a csontjai, a húsa, a vére akarja azt az érzést, amint a peckesen illegő-billegő hollóhátas csigolyái elroppannak a markában! Csak az ujjbegyei akarnak az izmaiba fúródni, elnyomni a lüktető ereket, csak a...
Ha Sache nem vigyáz, Pince hirtelen felindulásból a torka után kap, és úgy taszítja a folyosó falának, mint egy súlytalan kis semmit, hogy csak úgy koppanjon a feje! Le akarja verni a képéről azt az idegesítő kis vigyort, így hiába fáj, a dühe megsokszorozza az erejét, sőt: egész kiforgatja magából a jámbor Kígyót. Ezen a folyosón Ő az Úr! Ezen a folyosón a Prefektusok is hallgatnak, ha egy senkiházi kis szarzsákot helyrerak! Ezen a folyosón ma Sacheverell d'Espèrey zöldre-lilára vert, nyöszörgő személye lesz a rinyáló szőnyeg!
A torkánál fogva szegezi őt a falnak, aztán az arcába mártja az öklét. Az arcába mártja az öklét jó párszor.

*Milyen jól jön, hogy az imént még a pálcáján motozott a keze, hogy a fal rejtekét felfedje, mert ez egy igazán érdekes és félelmetes jelenség, ahogy a jóravaló Cellar gyerekből valahogy előkerül az az indulatos kamaszállat, amit mindannyian ott hordoznak magukban, megül a szívükön, körbetekeri a gerincüket és a velőbe meresztgeti a karmait, mindakkor, amikor az ember úgy érzi, hogy ideje lenne felrobbanni és szétmarcangolni a világot, de a tanult megszokás ezt nem engedi meg. Hát… most megengedte magának, és Sache a maga részéről le van nyűgözve, még akkor is, ha a patkány riadtan menekül el a közeléből, mert az ilyen harci helyzetek nem neki valóak. Neeem, ha valaki a kis gazdájának talárja alá nyúl, annak kicakozza az ujjait, az rendben van, de ilyen bőszültség ellen mit tehet a kis rágcsáló? Semmit. És nem is kell semmit tennie, nincs ilyen elvárás.
A Hollóhátas a maga részéről figyeli az arc átváltozását, a mélyről jövő hörgés első hangjaira a keze határozottan a pálcájára fonódik, az éntudatának a része, hogy ahhoz nyúljon, hogyha baj van, márpedig most úgy fest, baj van, és aki tegnap még a barátja volt, az mára már-már az ellenségévé válik, vagy legalábbis felfortyan ellene, miközben ő még mindig tisztán és esszenciális jóindulattal aggódik a sebei miatt, amiket ő okozott, de hát éppen ezért.*
- Ne csináld ezt -*kéri szinte szelíden, jámboran, amikor a fiú felcsattan, körülpillant a folyosón, hogy vajon hányan hallották ezt, erősen fohászkodik azért, hogy ne sokan, csak egyszer adja Merlin, hogy senki ne figyeljen fel arra, ahogy két diák összepárbajozik a folyosón, de talán a mágiatermészet törvényei nem egészen így működnek és…
… mire visszafordítja a fejét, hogy megpróbálja megnyugtatni Cellart (na ugye, hogy jó volt az a hazugság, legalább nem izgatta fel magát), addigra egészen különös tettre szánta el magát Mardekáros barátja. Megüti. Megízleli a saját vérét a saját száján, mindenféle varázslópárbaj-kifinomultságtól mentes ez az ütés, olyasmi, ami egyszerűen nem illik hozzájuk, és mégis, itt van a fájdalom, az arccsontjában reszket végig, visszhangot ver a falnak koccanó koponya kemény hátsó felében, ott van mindenhol, de legfőképpen a hollóhátasban is fellobbanó harci kedvben és sértettségben, őt csak ne üsse meg senki, a baljával a mellkasánál megtaszítja a fiút, a fejét elkapná a következő szédítő ütés elől. A pálcája ellenben az oldalához simul, és már mondana is egy átkot, egy gonoszat, fájdalmasat, vagy éppen olyat, ami teljesen nevetségessé teszi a másikat, bosszúátkot…
… de hiszen ő a barátod!*
- Obscuro!-*sziszegi önmaga gyengesége miatt dühösen a torkára forrt kéz alatt, megvakítva ezzel a fiút, majd két kézzel ellöki magától és néhány lépést hátrál oldalra, hogy zihálva és feldúltan, de jobb pozícióból nézhessen szembe a feldúlt fiúval.*
- Tegnap még jobb fej voltál.

Pince úgy érzi, lángoló cserépdarabok ropognak az ökle helyén, ám az a meglepő tény, hogy neki is fájt megütni a másik fiút, cseppet sem lohasztja le a kedvét. Sőt! Mintha megrészegülne a sikertől, újabb lendületre emeli az öklét. Majd ő megmutatja ennek a lebetűzhetetlen nevű hollóhátasnak, amit meg kell, és abban aztán nem lesz köszönet! Se gyógytea recept cickafarkkal meg kamillával, háromszor forralva, hangyatojással és bizmut-szulfáttal kótyagosítva!
A puszta gondolat elég ahhoz, hogy Pince arcát - ha ugyan lehet még fokozni - még ádázabb vicsorba gyűrje a méreg. Lesújt, Sache viszont idő közben kapcsol, őt pedig pontatlanná teszi a mohóság. Csak bántani akarja, de nincs igazán türelme célozgatni, ahhoz hideg fej kéne. Úgy sodródik le az ökle a hideg kövek irányába, mint egy gellert kapott kamion.
Ennek nem örül, következésképp csúnyát morran a mázlista fiúra, és már emelné a kezét, hogy a koponyája síkjába lapítsa az orrát, mikor valami történik.
- Áhh...! - kiáltja dühös-rekedten, miközben az arca elé rántja mindkét kezét, és vadul dörzsölni kezdi a szemeit. Átkozott! B*szd meg, Sacheverell! Hogy a retkes motkány töke hasadna ketté a...! A lökéstől veszélyesen megtántorodik és egy-két kurta lépést hátrál. A léptei bizonytalanok, de nem esik el.
- Rohadj meg. - morzsolja a fogai között, szívét-lelkét beleadva a kívánságba - Tegnap a saját véremben tocsogva feküdtem a hóban!
Oké, ez a kifakadás pillanata. Tisztán a kifakadásé, mindenféle testi erőszak nélkül. Ami azt illeti, az iménti kis tornagyakorlat nem volt bölcs dolog. A fiú lassan, egy végtelenül gyöngéd mozdulattal a hasára borítja az egyik tenyerét, és még mindig nagyokat pislogva megrázza a fejét. Kimelegedett, a bőre nyirkos, a talárja meg úgy lóg rajta, mint egy hevenyészett fotelsarkon. Alig észrevehetően, de összegörnyed.
- Tudod, mit? Itt a te nagyszerű tea-esszenciáló szarod, és megkapod hozzá a receptet is... - felületesen, gyorsan veszi a levegőt, egy pillanatra vissza is fojtja, amíg a zsebébe túr, és remegő kézzel előhalássza a falból kiszedett papirost. Kis híján elejti, ahogy Sache elé dobja a földre. - nesze! A tied lehet az egész, nekem ennyi BŐVEN elég volt! - Ugyanazzal a fájdalmas, bizonytalanul remegő mozdulattal halássza elő a rongyokba bugyolált "dolgot" is, és odalöki a pergamendarab mellé. Cseppet sem érdekli, hogy törékeny vagy sem.
Egyáltalán nem érti, hogy remélhetett gyógyulást egy kis teától. Ennek semmi értelme! Tudni akarja, MIÉRT. Mikor újra megszólal, a hangja keserű, de határozott, pont mint egy büszke, frissen átvágott kereskedőé, aki igyekszik tartani magát, de túl nagyot csalódott ahhoz, hogy jó képet vágjon hozzá.
- Hogy a francba vettél rá, hogy hagyjam magam megvágni?

*Harci düh, pimasz, emberi ösztönösség, varázslóhoz annyira méltatlan, még ő is tudja, félvér család fogadott gyermeke, próbálja is visszafogni magát. Egyre csak mantrázza, „Cellar a barátod”. Ő nem az ellensége, csak megijedt, zavarba és kétségbeesett, megesik az ilyesmi a feldúlt fiúkkal, különösen, hogyha valami szokatlan és különös dolgot művelnek, márpedig az ő közelében minden szokatlanná és különössé válik. Joviálisnak és türelmesnek kell lennie vele. Mintha a bátyja volna. Egy kissé veszett báty.
Nem fogadhatja örökbe, csak azért, mert látta kiszolgáltatottan és elgyengülve, és mert úgy érzi, tartozik neki. Érdekes dolog ez a tartozás, mert nem érzi jogosnak a hozzá vágott szavakat, élénken fintorogva figyeli a szemeit dörzsölő fiút, szembefordul vele.*
- Nézd, nem így akartuk, oké? És ha véres is voltál, vigyáztam rád. Elhoztalak a gyengélkedőre is-*próbál a lehető legtisztábban szólni, mindenféle neheztelést kiirtani a hangjából. Aztán oldalra lép csendesen, még mielőtt a hangja alapján Cellar újabb rohamot indítana felé. A pálcáját továbbra is rászegezi, fenntartja a varázslatot, amíg szükséges.
Egy kicsit sajnálja, hiszen látja az ijedelmét, és a félelem mindig sajnálatra méltó. Új ez neki, nem tapasztalt, soha meg nem tapasztalt. Micsoda átok elfeledni a tegnapot, a megtörténtet, bár sokat gondolkodott rajta, még nem eleget, még van mit átgondolnia azon, hogy ez mennyire súlyos teher is.
De ő nem rontotta el. Legalábbis nem látványosan, nem direkt, csak egyszerűen nem volt elég megnyugtató és határozott ahhoz, hogy Cellar befogadja, amit mond. Elég szomorú. Még szomorúbb, ahogy összegörnyed, a Hollóhátas érzékeny szívébe markol a szomorúság, ahogy a hasára fog, hiszen mégiscsak megsebezte.
Mindazonáltal létezik fontossági sorrend is ezen a világon, gyorsan lehajol a papírért és a tárgyért, fájdalmasan rándul az arca megint, rossz látnia, hogy csak így dobálja.*
- Mi ez a papír? -*ráncolja össze aztán a homlokát, felbámul a fiúra rosszallóan, minden lelkiismeret-furdalása ellenére sem szereti, ha hülyére veszik, a tekintete elsötétül. Kirázza a rongyból a tárgyat is, hátha az sem az, aminek látszik, vagy aminek ő hiszi.*
- Mert akkor még több megfontoltság és hit volt benne, érdeklődés a jó dolgok iránt. Elmondtam neked mindent, amit én tudtam, és … MI A MERLIN EZ?!
*Nagyon gyorsan nagyon feldúlttá ás dühössé válik, felpattan, tesz néhány lépést Cellar felé, aztán megtorpan. Egészen nekikomorodik, az ujjai megfeszülnek a pálcán.*
- A saját házfolyosótok fogsz a saját véredben fetrengeni, ha nem adod vissza, ami az enyém.

Pince túlságosan el van foglalva azzal, hogy valamelyest csillapítsa a szemei előtt kánkánozó csillagokat, így a legkevésbé sem tűnik fel neki Sache szánalma, vagy az imádott ereklye iránt érzett aggodalom. Egyszerűen csak idegesíti, hogy bármerre néz, vak foltok takarják ki a képet, és a biztonság kedvéért még keringenek is a látóterében.
Kelletlenül, szinte csak foghegyről morzsolja oda a választ, miközben ő is a zsebébe süllyeszti a kezét, hogy elővakarja a pálcáját.
- Kutattam egy kicsit a könyvtárban, meg a trófeateremben... és megkérdeztem azt a kopott, lila kalapos festményt is. Úgy tűnik, a kincsed nem más, mint egy egyszerű tea kivonatoló kristály. - A hangja kicsit elmélyül, ahogy kezd idegesebb és idegesebb lenni. Hol a fenében van egyáltalán a pálcája?! - Az ég szerelmére, szedd már le rólam ezt a sz*rt!
Legszívesebben újra orrba nyomná a szenvtelen hollóhátast, ám ekkor valami változik. Mi? Mi mi? Mi van? Nem látja tisztán, de a hangsúlyból ítélve valaki valamit valamerre annyira sikeresen elkavart, hogy aranyba kéne önteni a nevét, és... nem, nem Gabriel Mirol írja a történetet, szóval storno. Tehát a kincs eltűnt. Vagy nem? Nem, nem tűnhetett el, hiszen pont ott volt, ahova tette, és rajta kívül senki más nem fér a naplójához, amibe a pontos helyet és bűbájt lekódolta!
A fiú arca még így, zavarodottságában és mérgében is megnyúlik a rökönytől.
- Hogy mi van?! Ott van, a rongyok között, nézd meg újra! Leszedted róla a leplezőt? Basszus már, Sache, ne hülyéskedj velem, nem látok semmit, azt sem értem, mi a francról hadoválsz.
Erőszakkal csitítja vissza normális hangerőre a mérgét, hogy legalább másokat ne vonzzon a helyszínre. Ha egy pszichopata kis mocsok képes uralkodni magán, hát neki is menni fog. Beleremegnek az ujjai az így elfojtott indulatokba, de ökölbe szorítja őket. Mostanra teljesen áthűltek. Újra megdörzsöli a szemeit, mintha az segítene.
- És ne fenyegess úgy, mintha elemi jogod lenne bármikor kibelezni csak azért, mert másnapra úgyis elfelejtem. Seggfej.
Ezt már mellesleg csak odamormogja a végére, feltéve, ha nem segítenek a szemén.

- Zagyvaság - minősíti dühödten az összehordott ostobaságokat, megfeszül a keze, ökölbe szorulnak mindkettő, de hát a jobbjában a pálca, baljában pedig az a szemét gyűrődik össze a hülyeségekkel telefirkált papírral, amit a Mardekáros fiú elé vetett. A hangja megtelt haraggal és dühvel, nehezen tartotta féken magát, de abban mindenképpen igazat kellett adnia Cellarnak, hogy nem fenyegetheti csak így itt, a folyosón. Elvégre ez egy Mardekáros folyosó. Ez a pince. Nem a Hollóhát torony, vagy éppen a környéke.
A Roxfort kognitív térképén ez a terület egy veszélyes hely. Mondhatni, gettó, igaz, aranyvérű gettó, és ráadásul nem csak aranyvérűeknek.
- Megnéztem - erőszakosan megpányvázza a torkában az indulatokat és az elméjében is, nem gyerek már, lepattintja Cellar szeméről a vakító varázslatot, könnyedén, a varázserejének teljesen és magabiztosan az ura, olyannyira, hogy nem fél a magas fiú közelébe lépkedni, mintha egyáltalán nem tartana attól, hogy újra megütni, pedig még érzi kemény öklének haragos nyomát, de megküzdene vele, és legyőzné, ebben egészen biztos.
Valójában ebben mindig teljesen biztos. Egoizmus nélkül.
- Látod - nem kérdés, hanem kijelentés, felemeli a tárgyat és az írást - Még csak kinézetre sem olyan, mint amit leírtam neked, miközben a folyosón szerencsétlenkedtünk -  elsősorban persze Cellar állapota miatt, ami egy közös kísérlet nyomán alakult ki, és most dühítően tagadja, mintha soha nem lett volna lázas szemű, lelkes, kísérletre és tettre kész ifjú diáktárs. Hazugság. Minden napja egy új hazugság, amivel a saját életét fonja és alakítja. Nehéz élet, de ettől függetlenül nem tartja megbocsáthatónak ezt a hozzáállást. Mintha nem is ugyanaz a személyiség lenne.
Talán nem is rá dühös igazán, hanem a megfigyelésre, hogy ennyire nem számít a személyiség. Hogy emlékek nélkül az ember nem ugyanaz az ember. Hogy egy ilyen törékeny, könnyen elvesző kacat-kincs határozza meg a létezésének színét, értékét, tartalmát, a valóságbeli dimenzióját. Emlékek nélkül senki és semmi lesz. Ő is az lehetne. Ez megijeszti és megfélemlíti egyszerre, szívesen elmenekülne ez elől a hátborzongató gondolat elöl, de nem lehet gyáva és gerinctelen, ráadásul vissza akarja kapni azt, ami az övé.
Ridegen néz fel rá, kék szemeit keményen, szórakozottság nélkül szegezi az arcára, mintha annak a kibelezésre máris sort keríthetnének.
- Nem ezt adtam neked. Elhagytad vagy elveszítetted, vagy ellopták tőled a drága háztársaid, nem igazán számít, szerezd vissza.

Nagyokat pislog, mintha szükségét érezné, hogy az átok maradék szemcséit is kimossa a szeméből, aztán kicsit ráz a fején, és a felmutatott gombkilincsre bámul. Egy kurta másodpercig egyáltalán nem tudja hova tenni a látott képet, az agya egyszerűen nem kapcsolja össze azzal, amiről egész eddig szó volt. Nem rémlik, hogy kilincsnek álcázta volna az illetéktelen alakok miatt... Vagy mégis? Ezt ő csinálta? Jesszus, mi a fene járhatott a fejében?
Még mindig némán az értéktelen kacat után nyúl, hogy alaposabban is szemügyre vehesse. A pálcáját valamikor elejthette, mert most a lábától nem messze pillantja meg a padlón. Nem esik jól lehajolni érte, de ha választania kéne, hogy ebben a kínos-kínos-KÍNOS helyzetben hallgassa a talán jogos lecseszést (egy hollóhátastól), vagy száz felülés itt és most, hát az utóbbit választaná. Egészen kiszárad a szája, egy kicsit megnedvesíti az ajkait, miközben óvatosan a fal mellé botorkál, és nekiveti a hátát.
Csendesen elmormolja a kendőző bűbájt feloldó igét, a díszes gombkilincs azonban makacsul megmarad réz- és faberakásos, semmi különösséget nem mutató gombkilincsnek. Pince szemöldökei úgy futnak össze, mint akinek szöget ütött valami a fejében - ez a valami azonban nem emlékkép. Még csak halvány tippje sincs, mi történhetett, pedig lázasan kattog az agya. Ez a valami a szégyen.
- Vacsorára meglesz. - jelenti ki egész gyászosan, hitetlenül. Kerüli a másik fiú tekintetét, épp elég büntetésnek érzi, hogy alul maradt ebben a meg sem történt összecsapásban. Maga elé réved valahova a levegőbe. Elnézést nem fog kérni azért, amiért behúzott neki, viszont ami a varázstárgyat illeti...
- Várj meg a bejáratnál. - Nehezebben jön a nyelve hegyére ez az egy nyüves szó, mint gondolta. Most már nem csak a szemei ragyognak lázasan, de az arca is égni kezd a sápadtsága felett. - Sajnálom, az én hibám.
Bárcsak tudná, honnan a francból vakarja elő az ereklyét anélkül, hogy az egész Mardekár tudomást szerezne róla! Lassan megborzolja a haját a tarkóján, aztán nagyot szusszan, kihúzza magát, és eltökélten sarkon fordul. Nem ártana addig nyomra bukkannia, amíg még emlékszik, hogy egyáltalán mit keres.

Átengedi a kilincset, legalább olyan undorral lökve Cellar kezébe a közönséges tárgyat, mint aki biztos abban, hogy nincs álcázás rajta, bár ő maga nem vizsgálta meg, minden kis varázslónak meglehet a magához való megérzése. Amúgy sem hinné, hogy Cellar elvarázsolt volna egy olyan erős mágikus tárgyat, mint amilyen az, hiszen akkor elrejtenie sem kellett volna, maradhatott volna a ládájában. Vagy bárhol. Akárhol, ahol nagyobb biztonságban van.
Sóhajt. Okos varázsló egyedül dolgozik, és legfeljebb darabokban használja fel hozzávalóként a többi mágiást. A bizalmi alapon működő tapasztalatszerző kapcsolatoknak volt valaha is jó vége?
De felesleges lenne átadnia magát ezeknek a hozzá cseppet sem illő kesernyés gondolatoknak, metsző pillantását rajta tartja a fiún, ahogy a pálcájáért hajol, aztán odébb botorkál, rideg tartózkodással váltotta fel a korábbi készséges, meleg, bújós segítőkészségét. Nem ad segédkezet, pedig ugribugri módon könnyedén felvehette volna az elhagyott vesszőt, támogathatná a pórul jártat.
Majd máskor. Amint megbocsátja neki, hogy elveszítette azt, amit rábízott. Egy dolog elveszíteni az emlékeket, és más dolog hanyagul vigyázni magára. Bár legalább az eddigi tapasztalatait megtalálta  a naplóban, illetve hát tudta, hogy hol keresse a rejtekhelyet, még ha nem is volt itt, amit kerestek. Fél siker, fél haladás, gyakorlatilag nem ér semmit.
Mordul valamit a vacsora szóra, a szemeit gyanakvón összeszűkítve vizsgálja Cellar arcát, aztán sóhajt.
- Figyelj, tudom, hogy gorombán hangzik, de ne sértődj meg, amiért azt mondom, hogy teljesen esélytelennek tartom, hogy egyedül a nyomára akadsz - sima hangja józanul cseng, megnyalja a száját, aztán meg is dörzsöli, kelletlenül rácsodálkozva arra, hogy tényleg megütötték, efelett még nem tért egészen napirendre, de azért már tovább tud lépni.
- És ha meg is találod azt, aki gondolom követett ide, és lenyúlta a cuccot, akkor is hogyan szerzed vissza tőle? Szinte teljesen biztosan házadbeli volt. Nem jegyeztél fel valamit, ami gyanakvásra adhat okot? Nem követtek? Nincs rejtett varázstárgy-piac a klubhelyiségetekben? - szálldosó fantáziája egészen nekibuzdul.

- Hm? - Ő már indulna, mikor Sache újra belefog valamibe, ami hosszúnak, kellemetlennek, azaz további lebaszásnak ígérkezik. Pince arckifejezése magáért beszél, ahogy nyegle, unott mozdulattal a másik fiú felé fordítja a fejét, a pillantása enyhén szólva sem nevezhető barátságosnak. Elege van belőle, hogy ő a hülye. Igen, elismerte, igen, elnézést is kért, itt, a saját folyosójukon, meghunyászkodott, leszögezte, hogy megtalálja azt a becses csecsebecsét, mi a franc kell még?! Ám ahogy Sache egyre inkább belelovalja magát a találgatásba, úgy a mardekáros arcáról is oszlani kezd a sötét bosszússág - végül egész átadja a helyét az élénk figyelemnek.
Valószínűleg eldöntötte, hogy inkább nem veszi magára a vélhetőleg unalomig ismert sértést, mert egyáltalán nem teszi szóvá a dolgot, helyette lehunyja a szemeit, biccent egy rövidet, és kurta szusszanást követően Sache szemeibe néz.
- Értem, mire gondolsz, de sajnos nem. Ennyit tudok. Ennyit mondtam rá a nap... - ennél a pontnál a szemei finoman összeszűkülnek, mintha furcsállná, hogy ilyen nyíltan beszél erről a dologról. Enyhén szólva is intim a téma, valahol szégyellnivaló is. Minden nap újra és újra meglepődik azon, hogy mások is tudnak a fogyatékáról. Aztán hála az égnek minden nap újra és újra el is felejti. - ... a naplómra. Khm.
Futó pír jelenik meg az arcán, ahogy félrepillant, hogy szabaduljon a másik közelségétől, helyette előveszi a kilincset, és azt kezdi forgatni. Ha emlékezne az elmúlt pár napra, az felérne egy kisebb fajta csodával. Mégis, honnan tudná, hogy követték-e? Láthatóan az sem hagyott mélyebb nyomot benne, hogy felnyesték a hasát. Nagyon erőltetetten fókuszál a kilincsre, hogy elterelje a figyelmét.
- Ha ki tudnánk deríteni, honnan szedték le, valamivel közelebb lennénk. Vagy ha le tudnánk tapogatni a nyomát. Vagy a varázslatot a falon. Vagy valamit.
Kurtán elmosolyodik, visszapillant Sache arcára.
- Honnan szeded ezt a sok hülyeséget? Még hogy varázstárgy-piac... Tetszene, mi?

Cellar arckifejezése egy kissé bőszíti, ez megakadályozza, hogy felvegye a korábbi barátságos tónusát, bár hajlamos lenne rá, de azért megpiszkálja a büszkeségét ez a tekintet. Cellarnak csak ne álljon feljebb a hollóhátas fiú szerint, mert bármit is mond vagy tesz vele, teljesen jogos, és még mindig nem egyenértékű azzal a kárral, amit ő okozott neki.
Persze, azt szokták mondani, hogy az emberi élet, test és sérülések nincsenek egyenértékben a tárgyi vagyonnal, de hülye az, aki ezt elhiszi. Aki valamiben hanyag és felelőtlen, az igenis bűnhődjön meg érte és térítse meg a kárt. Ha szadista lenne, most nagyon könnyen megtérítetthetné, de ő inkább vissza akarja kapni az örökségét, áhítja azt. Kicsit önmagát is hibáztatja, miért bízik meg egy kígyóban? Lehet, hogy házi biznisz? Cellar most előadja a hülyét, falazva annak, aki eltulajdonított a tárgyat, aztán majd azok ketten osztoznak a hasznon? Meglehet, könnyen meglehet, túlságosan is kényelmetlen és valószínű gondolat, újra beráng tőle a szeme sarka, összeszorítja a fogait, keményen és határozottan viszonozza a rávetett pillantást.
Elvégre minden kombinatív paranoia ellenére is hajlamos hinni abban, hogy elő fog kerülni a varázstárgy, és ő visszakapja épen, rendben.
- Ez is több, mint a semmi - szinte vigasztalón mondja, mégiscsak rossz lehet egy naplóra felmondott (hah, nem is írja!) információk alapján tájékozódni a világban. Teljesen elveszíthette a realitásérzékét, hiszen a jó és a rossz fogalmai már rég nem lehet tisztában, elvégre minden egyes emberi tettet nem tud szavakba önteni, illetve tudhat, de nincs arra idő, órák alatt sem végezne a felmondással.
Milyen érdekes lehet az a napló. Hirtelen szívesen megnézné.
- Körülnézhetünk a könyvtárban ilyen bűbájok után, biztos van valami ehhez hasonló. Crasso professzor egyszer említette - hogy a tárgyak beszélnek hozzá - hogy vannak bűbájok, amikkel ki lehet deríteni, hogy egy levelet például ki írt, megnézhetjük vele, hogy ki babrált a kilinccsel és/vagy az írással - új lelkesedéssel telik meg, megnyalja kiszáradt száját.
- Elég élénk a fantáziám, és persze, hogy tetszene! Varázslatos lenne, nem igaz?

- Hát de nem sokkal... - mormolja maga elé kedvetlenül. Még mindig nem akaródzik Sache arcába néznie, helyette a kilinccsel foglalkozik. Ha tudná, hol látta azelőtt... Baromság. Honnan tudná? Bár a Roxfortot elég jól ismeri még a baleset előttről, így ha csak nem valami friss restauráláskor került ide, emlékeznie kéne, hogy látott-e már egyáltalán hasonlót a kastély falain belül. Vagy azon kívül.
De ki figyeli a kilincseket, mikor vannak ajtók?
Azért lassacskán, még ha nyögvenyelősen is, csak sikerül rátalálnia a régi hangjára, és bár nem mondja, hálás a fiúnak, amiért nem vagdos további szitkokat a fejéhez. Akár még barátok is lehetnének. Vagy már azok?
Pince arcán megszélesedik a mosoly erre a hírre.
- Igen? Akkor mi a francra várunk még, menjünk! - azzal zsebre vágja a kilincset, a pálcát, és terv szerint elviharzik a könyvtár irányába. Az elviharzást azonban nagyban akadályozza a hasa. Nem nyafog miatta, nem nyöszörög vagy kúszik-mászik a fal mentén, igyekszik jól tűrni a fájdalmat, de a szája vonala bizony megkeményedik, a sarka megrándul, a hangja pedig elsőre elcsuklik, ahogy válaszolni akar. Elneveti magát.
- Ha lenne ilyen piac, rendelnék egy új memóriát. - az arcán látszik, hogy ez a gondolat, még ha olyan valószerűtlen is, valamelyest eltereli a figyelmét a jelen állapotokról, mert mintha kisimulnának a sápadt vonások. Azért az egyik kezét meg-megmozdítja a hasa felé, mikor nagyobb levegőt vesz, bár sosem nyúl egészen oda.