Oldal nyomtatása - Trófeaterem

(http://i38.tinypic.com/mhem0z.jpg)

Sosem hittem volna, hogy ez az iskola képes lesz ilyen mélyre süllyedni. Illetve nem is az iskola, hanem a minisztérium. Tanárokat küld, akiknek abszolúte semmi köze a tanár kifejezéshez. Sokan alig ballagtak el innen és máris itt vannak, ráadásul a katedra túloldalán, minket oktatva a jóra. Én ezt nem veszem be. Ez... már annyira szánalmas. Teljesen egyértelmű, hogy mire megy ki a játék. Tudjukki nyílt lapokkal játszik… és ez nem tetszik. Ha én gonosz zseni lennék, akkor tuti nem teregetném ki a legfontosabb kártyáimat, erre ő mit tesz… persze, lehet, hogy a Roxfort csak másodlagos vagy épp sokadlagos célja. Az elsődlegest ismerjük. Harry.
Lépteim visszhangot vernek a folyosón, mely egészen kihalt, így késői délutáni órákban. Hát… való igaz, a kellemes emlékek miatt nem túl sokan járnak a Trófeaterem felé. Én se tenném. Eszem ágában sem lenne erre jönni, ha nem lenne muszáj.
Nem rég… este elkaptak a folyosón azok a tetű Mardekárosok, és most meg büntetőmunkára ítéltek. Nagy szám… kupacsutakolás. Volt már részem benne… igaz, fárasztó munka, de hallottam már rosszabbról is, úgyhogy azért annyira nem vagyok elkeseredve. Az időmet meg amúgy sem tudnám semmi értelmesre fordítani.
Lehet, hogy még jót is fog tenni ez a kis takarítás. Hehe… persze. A végrehajtóimnak tuti tetszeni fog, hogy úgy sikálom a fényes serlegeket, mint holmi házimanó, melyekre otthon még a hasbarúgást is sajnálják. Azok a kitömött…
Persze… minden más lenne, ha az én mellemen is itt csillogna a fényes jelvény, mely majdhogynem sebezhetetlenséggel jár ebben a tanévben, na de mi esélyem volt megkapni, most komolyan. Ki vagyok én? Egy szánalmas félvér, akinek még említésre méltó pénze sincs, amiért megvehetné magának a pozíciót, ráadásul protekciók nélkül. Nekem nincsen tanár-halálfaló bátyám, aki kinyalja a seggem és mindent megad nekem. Jah. Gwen persze élvezi ezt az évet. Ott csücsülhet a bátyja mellett és aranyosan mosolyog, abban a hiszemben, hogy milyen csudijó világban élünk. Csak nehogy összetörje magát, mikor rájön az igazságra és leesik arról a bizonyos magas lóról, merthogy én nem fogok ott lenni, hogy elkapjam.
Nagyot sóhajtva lépek be a Trófeaterembe, s nézek körbe Fricset kutatva, de a vén kvibli és a rühes dög helyett csak egy papírfecnit találok a falra ragasztva.

„ Mr. Frics nem ér rá ma délután. Egy illetékes prefektust küldünk, hogy ellenőrizze a büntető-feladat végrehajtását. „

Aláírás nuku. Csupán a macskakaparás bizonyítja, hogy valós személy írta a levelet. Talán maga a macska volt az!
Vállat vonok. Maximum megúszok egy kis melót és kész. Ennyi meg egy bambi. A bejárat melletti falnak dőlve aktív hűsölésbe kezdek, s egészen addig nem akarok mozdulni, míg az az illetékes meg nem érkezik. Kíváncsi vagyok, kit küldenek a mardekáros piócák közül. A végén talán még megúszom egy olyan kis taknyossal, mint az a Grosiean gyerek.

El mariachi

A mai nap folyamán rúnatan után de Crasso úr odahívatott magához. Nem tudtam mire vélni a dolgot, mert semmi rosszat nem csináltam, amit meg kéne rónia, egyszerűen azt tettem, amit máskor: figyeltem és jegyzeteltem. Ő azonban nem a tantárgyról akart csevegni, hanem kijelentette, hogy ma nem kell mennem járőrözni, mert máshol kell ellátnom a prefektusi feladataimat. Nem a folyosókat fogom este róni – egyedül, Sol-lal vagy bárkivel, hanem ezúttal egy büntetőmunkát kell majd felügyelnem. Szerencsére ez nincs annyira későn, mint a járőrözés, így remélem, hogy a rég megszokott időpontban már ágyban lehetek majd. Óh, de jó is lenne!

Bőven az órák után járunk már, így ma csak a térdig érő zöldeskék szoknyámban és egy hollóhátas pulcsiban megyek az áldozatomhoz, a talárra és az egyenruhára itt nincs szükség, de a prefektusi jelvény a pulcsimon díszeleg, nehogy azt higgye az áldozatom, hogy át akarom verni.
Még nem tudom, hogy kit kell munkára fognom, annyit azonban igen, hogy a Trófeaterembe kell mennem. Itt általában Frics szokott felügyelni, de ma valami van vele – lehet, hogy meghalt, nem csodálnám. Bár abba már a macskája is belepusztult volna, őt meg most láttam egy sarokkal arrébb, a Hollóhát főfolyosójának kijáratánál.

A nyugati szárnyat is útba ejtem, a kis titkos folyosókon úgy hamarabb oda tudok érni. Pár nappal ezelőtt ezen a folyosón sétáltam Arionnal. Hm, azóta nem is láttam újra, szerintem biztos, hogy szellem volt. Nincs olyan szerencsém, hogy egy olyan fiúval akadjak össze ebben a suliban, aki normális. Jó, persze vannak kivételek, de vele tudok párhuzamot vonni magammal és ez olyan… furcsa. Pont, mint ő.
Álmodozásomból felébredve már az északi szárny folyosóján kopogok a fekete cipőmmel, s már csak pár lépés és elérem a Trófeatermet. Remélem, hogy nem kell majd várnom, az órám szerint pont időben vagyunk.

A folyosó jobbra kanyarodik, s megpillantom a nyitott ajtót. Tehát megérkezett. Őszintén remélem, hogy nem valami sznob Mardekárost varrt a nyakamba de Crasso. Eddig sem volt igazán szimpatikus, ettől meg még kevésbé lesz. Odaérek a nyitott ajtóhoz, majd belépek. Először balra nézek, ott nem látok senkit, majd jobbra és egy ismerős arcot pillantok meg. Mosoly terül szét az arcomon az örömtől, s attól, hogy nem egy unalmas délután-este elé fogok nézni az illetővel.
- El mariachi! - kiáltom - Rosszalkodtál? – kérdezem rosszalló tekintetet villantva felé, de persze közben továbbra is mosolygok. – A gitárodat most nem hoztad?

(http://i38.tinypic.com/mhem0z.jpg)

Pár perc elteltével kezeim automatikusan beindulnak, s a zene kezd a felszínre törni. Combomon dobolva, dúdolok egy, az ideillő hangulathoz igencsak vidám dalt (http://www.youtube.com/watch?v=3Jv-BEPF18o). Közben pedig lehunyt szemmel koncentrálok a szövegre, s arra is figyelek, nehogy túlzásba vigyem, és túl hangosan énekeljek, ám ekkor egy hang férkőzik be az üdítő zenei hanghullámok rengetegébe. Egy oda nem illő hang.
Szemem felpattan, s érzem, ahogyan a vér arcomba tódul, majd mikor meglátom a lányt, szemem elkerekedik, s szám egyből mosolyra húzódik.
- Pulykatojás. – üdvözlöm barátságosan. Ha már ő adhat beceneveket, én miért ne adhatnék? Tudom, nem voltam túl kreatív, na de majd legközelebb. – Hát te… ? – ám, nem fojtatom a kérdést, mivel szemem egyből a jelvényre siklik. Grimaszolva bólintok, majd inkább más témát választok. – A kezed jól van? – tekintetem ezúttal karjára siklik, melyet első találkozásunk alkalmával sikeresen eltört, még Roxmortsban, s, hogy egész biztosan ne felejtsem el a dolgokat, még segít is emlékezni a kérdésével.
Felvonom szemöldököm, s arcomra csibészes mosoly kúszik.
- Hát… azt hittem suvickolni jövök, nem zenélni, de ha neked az jobban fekszik, felőlem csinálhatjuk azt is. Én jobban élvezném. – na, ha most sikerrel járok, akkor ennyit a büntetőmunkáról. Még talán ezt is megúsznám? Ennyire mázlista lennék? Áh, ekkora szerencsém tuti nincs.
- Na és hogy érzed magad a nagyok között? – kérdem, egyértelműen az újonnan válogatott prefektusi osztagra célozva, s hangommal egyértelművé is teszem a kinevezések nemtetszését. Pont Sydney az, akit sosem tudtam volna elképzelni köztük, erre most... de ez van. A sors nem mindig az elvárásaink szerint cselekszik.
- Hogy rosszalkodtam-e? Neeem, dehogyis. Csak betértem ide, gyönyörködni a csudiszép trófeákban. – mondom gúnyosan, majd ellököm magam a hideg kőfaltól, s lassú léptekkel a terem közepére sétálok, majd megfordulok, s Sydney szemébe nézve felvonom szemöldököm.
- Kezdhetjük? – kérdem kissé sürgetve a lányt, bár, hogy mit is akarok elkezdeni, fogalmam sincs.

El mariachi

Ahogyan közeledem, fülbemászó dallamok szűrődnek ki hirtelen a Trófeateremből. Ej, de jó kedvvel érkezett valaki a büntetőmunkájára! Ilyet sem láttam még!
De nem csalódom, hiszen El Mariachit ismerem már egy ideje és az ő élete a zene, s ezúttal sem csalódtam benne.
Pulykatojás. Ez az első szava, melyet hozzám intéz. Na ez meg vajon mi lehet? Valami idióta ragadványnév, amivel a házon belül illetnek? Na de mégsem hasonlítok egy pulyatojásra, hát csak nem! Nem reagálok szóban a megszólításra, talán csak az El Mariachi-ra kontrázott – pontosabban nagyon ajánlom neki, hogy így legyen. Chhh… Természetesen ettől függetlenül is vigyorgok, főleg azon, hogy meglepődött, hogy engem lát. Nyilván nem a saját házából számított valakire, hanem lehet, hogy valami gonosz mardist várt. Na de így legalább elviselhetőbb lesz a munka, majd szóval tartjuk egymást; egy mardis szerintem nem alacsonyodna le hozzánk, hollósokhoz.
- Én? Hát jöttem. – közlöm kérdésére a roppant információdús választ. – Én leszek a felügyelőd, jó mi? Amúgy köszi, már aznap helyrejött. – folytatom a kezemre irányuló kérdésére válaszolva. No igen, tavalyi kalandunkkal kezdődött ismeretségünk, mikor sikeresen eltörtem a kezem, és ő volt olyan gáláns, hogy visszakísért az iskolába, hogy ne szenvedjek egyedül. Akkor még nem sok semmit motyogtam neki, azóta már kicsit beszédesebb vagyok vele.
- Jajj, hát tényleg! Nem szerenádozni jöttél, hanem törölgetni. – mondom szomorúságot mímelve, majd elvigyorodom én is, akárcsak ő.
Több embert is meglepett, hogy én kerültem ki prefektusként – sosem volt feltűnési viszketegségem, s lám, anélkül is lehetséges a dolog. Gondolom James-t is meglepte a kinevezésem, mivel szóba hozza a dolgot.
- Köszi, jól megvagyunk. Bár azóta nem igen alszom el időben. – válaszolom a kérdésére, s ez igencsak őszinte volt, minden viccet félretéve. Olykor úgy érzem magam reggel, mint egy inferus. Azt nem tudom, hogy úgy is nézek-e ki, de minden esély megvan rá sajnos. Még nem nagyon jöttem bele a dologba, de év végére csak összejön majd!
- Tudtam én, hogy rosszalkodtál! – állapítom meg – Na, akkor jól mondod, kezdjük is! – adom ki a parancsot, és összecsapom magam előtt a két kezemet, mintha megadnám a startjelet. Jelenleg még ép jobb kezemmel intek felé, hogy nyugodtan közelebb merészkedhet, hiszen távolról nem lesz túl jó csinálni, mert igen nehéz lenne elérni őket.
És ha büntetőmunka, akkor vannak ugye szabályok, melyekre figyelnem kell majd. Ezeket meg is osztom vele, mivel megbíztak ezzel, bár El Mariachi lehet, hogy nem először jár már eme falak között takarítás céljából.
- Szóval. A vitrineket kinyithatod zárnyitó bűbájjal, de ennyi. Semmi mágia a továbbiakban. A Suvickus és társai ezúttal tiltott bűbájok számodra. - mondom, majd kissé elhúzom a szám, és suttogva folytatom, nehogy más meghallja – Ugyanis ez titok, de elmondom neked, hogy ebben a tanévben már ez is szigorúbb lett, és de Crasso úr a munkád befejeztével meg fogja nézni a pálcád, hogy használtad-e. Azt mondta, hogy zárat nyithatsz vele. Nah, ennyi lenne. – zárom le a mondandómat, és várom hogy a bűnös nekilásson a kirótt feladatnak. Végignézek a húsz vitrinnyi kupán és kitüntetésen, majd nagyot sóhajtva hátrább lépek és lehuppanok egy fotelbe, mely a terem közepén áll.

(http://i38.tinypic.com/mhem0z.jpg)

- Jó, hát hogyne lenne jó… - motyogom kicsit szétszórtan, miközben fejemben a gondolatok sebesen váltják egymást.
Aztán vállat vonok és mosolyogva bólintok, jelezvén, hogy valóban nem szerenádozni jöttem, s nyilván arcomról le is tudja olvasni mélységes sajnálatomat a dolog iránt.
- Majd bepótoljuk. – mondom, s kacsintok egyet. Öhm… ez nem olyan csajozós kacsintás volt, hanem inkább olyan, „zavarban vagyok, és nem tudok már mit kezdeni magammal” kacsintás. Bár, ezt könnyen félre lehet értelmezni, de ezt már az ő fantáziájára bízom. Ha van egy kis esze, akkor nem reménykedik, mert tudja, hogy nem az esetem. Nos, ha nincs neki… akkor majd kap egy keveset. De persze csak finoman… elvégre jóban vagyunk, nemde? Bár ez nekem mostanság elég fura. Mármint, hogy a prefikkel haverkodok. Alapjáraton nem lenne gondom velük, de a mostani rendszer ismeretében, nagyjából sejtem kik rángatják őket a képzeletbeli madzagokon. És ez az, ami kibaszottul nem tetszik. De én csak egy vagyok a sokból. Egyedül nem tudok mit tenni… még ha akarnék is.
Miközben beszél, csak mosolygok.
Bevallom őszintén a formaságok és a bájcsevej nem az erősségem. Nem arról van szó, hogy zavar a társasága – bár kéne – csak sokkal szívesebben beszélnék vele más témáról.
Mikor eljutunk addig, hogy a büntetőmunkára is szakítsunk pár szót, mert hát ez hozott így össze minket, ismételten bólintok, majd érdeklődve fordulok felé. Mintha nem tudnám előre végzetem.

Mikor végez a szabályok igen pontos ismertetésével, sőt, kapok tőle pár nem publikus információt is, csibészes mosolyomat húzom elő. Ismét. A szemébe nézek és próbálok igen meggyőző lenni.
- Azt mondtad… - egy csöppnyi hatásszünet. Hogy minek, nem tudom, de szeretem a drámai helyzeteket - … nem használhatom a pálcámat, mert ellenőrzik. Deee… te egy becsületes prefektus vagy. Eszükbe sem jutna, hogy akár segítséget nyújtanál nekem. Ugyan, már miért tennél ilyet? – felhúzom a szemöldököm és egy féloldalas mosolyt villantok – Szóval csinálhatnánk azt, hogy én kinyitom a pálcámmal a zárakat, aztán a tiéddel, persze csak ha belemész, – vagy ha nem az sem okoz nagy gondot – alkalmazhatnám a Suvickust. Gyorsan végeznék a trófeákkal és aztán maradna időnk énekelgetni egy kicsit? Na? Hogy hangzik Pulykatojás? – úgy mosolygok, mint egy idióta, de ez is a játék része. Képzeljétek el ha nem mosolyognék. Az olyan lenne, mintha Barbie-nak kicsi melle és fekete haja lenne. Senki nem vinné haza a boltból. Még Ken sem.

bocsi, hogy ilyen későn. :/

El mariachi

Hozhattam volna magammal valami olvasnivalót, amíg El Mariachi takarítja a trófeákat. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig fog tartani, de jó lenne minél hamarabb végezni. Nem akarok csak ülni és nézni, hogy dolgozik a másik. Világ életemben utáltam ezt, inkább segítek, de ezúttal nem tehetem, és végig kell ülnöm az egészet.
- A szerenádot? – kérdezem vigyorogva. Talán egy kicsit el is pirulok zavaromban, de jól tudom, hogy ő más lányok felé tekintget, az ilyen szürke egerek, mint én nem sok senkinek kellenek. De igazán aranyos, hogy egyáltalán szóbaáll velem, és nem felejtett még el. Sajnos sok olyan embert „ismerek” akikkel így van. De nem teszem szóvá. Ha nekik úgy jó, akkor legyen jó, nekem is jó.

Miután elmondtam az instrukciókat, a kényelmes fotelben elhelyezkedem, és várom, hogy elkezdje a munkát. Azt mondta a professzor, hogy figyeljek oda, nehogy csaljon, le is fogja ellenőrizni a pálcáját utána. De szemlátomást még van néhány kérdése a munkával kapcsolatban, pedig szerintem elég világosan elmagyaráztam mindent, no de nem baj.
Miután elém tárta a koncepciót, kissé elkerekedik a szemem.
- De én nem segíthetek neked. Nem arról van szó, hogy gondolják-e rólam, vagy nem. Hanem arról, hogy… hogy nem! – Ennyit bírtam kinyögni, voltaképp nem is tudom, hogy mit akartam mondani. Persze, szívesen segítenék neki, hiszen ő is segített nekem egykor, mikor eltörtem a kezem, szóval jövök neki eggyel. De miért pont így kellett összefutnunk? Házi feladatot szívesebben írnék neki, de a prefektusi jelvényemet kockáztatom azzal, ha segítek a munkában. Most biztos nagyot csalódott bennem. Elszomorít, hogy nemet kell mondanom.
Hacsak…
És felgyullad a fejem fölött a láthatatlan villanykörte…

Egy pálcalegyintéssel bezárom a Trófeaterem ajtaját, egy non-verbális disaudio bűbájt is elsütök, nehogy illetéktelenek fülébe jusson, amit mondok.
- Mit szólnál egy olyan üzlethez, hoooooogy… - időhúzás. Én is tudok olyat. - …szóval mi lenne, ha másképpen segítenék? Végül is, te is segítettél nekem legutóbb, így az adósod vagyok.
Megvárom, hogy feldolgozza az elmondottakat, és utána folytatom a konkrét üzlettel, ami lehet, hogy nem lesz a legelőnyösebb, de jóval könnyebb munkája lesz, mintha fel-le kellene mászni a létráról.
- Tehát arra gondoltam, hogy leülsz ide a másik fotelba mellém, és fogod szépen a törlőruhát, és eltörölgeted azokat a dolgokat, amiket én idehívok. Ha végeztél, visszateszem. Mit szólsz? – kérdezem mosolyogva, és őszintén remélem, hogy tetszik neki az ajánlat. Ettől többet nem segíthetek.

(http://i38.tinypic.com/mhem0z.jpg)

- Mi mást?- húzom fel szemöldököm, s félig ránézek. Jó, persze azért az én fantáziám is határtalan, na meg jó perverz, úgyhogy értettem én a célzást, csak nem veszem tudomásul, mivel nem akarom megbántani Sydneyt, mert úgy érzem, a kapcsolatunk kezd a barátság felé sodródni. Kár lenne belerondítani a dolgokba egy idióta megjegyzéssel…

Aztán még küldök felé egy biztató mosolyt, majd tekintetem elfordítom, hogy ne tűnjek túl rámenősnek. Elvégre befolyásolni nem igazán tudom, zsarolni meg aztán végképp nem, sőt, nem is szeretném.
Kíváncsian várom a válaszát, s közben kedvesen mosolygok. Elkerekedik a szeme. Remek, ezek szerint meglepetést okoztam neki… Hát, manapság ez ritka. Sokan azzal jönnek, hogy kiszámítható vagyok, mikor szerintem tökre nem. Már miért lennék az, he? Ha unalmas lenne az életem, a napjaim monoton ritmusban telnének, s minden nap ugyanazt csinálnám, akkor jogos lenne, és akkor talán megmaradtak volna a barátaim, de mivel nem vagyok kiszámítható, s meggondolatlan hülyeségeket csinálok, így sok barátom kinyilvánította nem tetszését, vagy éppen én nyilvánítottam ki nekik. Jah… hát Gwen sem egy egyszerű eset.
Kissé csalódottan nézek Sydre, de mosolyom nem hervad. Nem érzem még szükségességét a sajnálatra méltó, szegény kisfiú kártyának. Meg lehet, hogy be sem venné.
Szemöldököm felvonom, kezeim széttárom, s csak annyit bírok kinyögni:
- És miért nem?
Na, jó, hangomból hallatszik a csalódottság, ami teljesen jogtalan. Mégis mit vártam? Hogy majd a nyakamba ugrik a fantasztikus ötletem hallatán, hipp-hopp végzünk és kész, megyünk koncertezni a klubhelyiségbe? Asszem az még érdekesen végződött volna, de mindenképp jobban, mint így.
Aztán összerezzenek, mikor pálcát ránt és biztosítja biztonságunk. Arcomon elnyúlik a vigyor. Remek, meggondolta magát, ezaz kislány!
- Hoooogy? – kérdek vissza a hatásszünetben.
Aztán csak hallgatom az alkut.
Igen, igen, az adósom, blabla, ez nem számít semmit, csoda, hogy a mai világban van olyan, aki az ilyet megjegyzi, de azért igaza van. Engem viszont az a bizonyos másféle segítség érdekelne.
Kérdőn tekintek rá, de nem sürgetem, had fogalmazza meg értelmesen a dolgokat.
Aztán miután elém tárja az ajánlatot, elfintorodok. Hát ez remek!
Én viszont makacs vagyok, nem tágítok az elképzelésem mellől.
- És ha te kényelembe helyeznéd magad, én pedig villámgyorsan kitakarítanám azt a koszfészket? – bökök fejemmel a trófeás szekrény felé, hangom mézes mázos, csilli villi, cukros mukros meg minden, amit csak el lehet képzelni, de kétlem, hogy nála hatékony lenne az efféle máz.
Ám akkor is a remény hal meg utoljára…
… naná, mert ő a gyilkos.

El mariachi

Örülök annak, hogy nem egy olyan emberrel kell eltöltenem az elkövetkezendő perceket, aki teljesen idegen számomra, bár le kell szögeznem, hogy a csend a barátom, tehát én jól elvagyok magamban, bár még mindig bánom, hogy nem hoztam magammal könyvet. De azért remélem, hogy James-szel jót beszélgetünk, miközben takarítja a kupákat és különféle díjakat.
Elképesztő, hogy mennyit képes vigyorogni! Lehet, hogy így született? Áh, ez hülyeség, persze, hogy csak az én fejemben fordulhat meg ilyesmi.
De továbbra is kitartok amellett, hogy csalással nem lehet elvégezni a büntetőmunkát. Nemcsak az ő érdekében kell a megszokott módon csinálni, hanem az én érdekemben is, de ezzel mégsem állhatok elő neki, hogy ha nem azt csinálja, amit mondok, akkor de Crasso elintézi nekem, hogy egy életre elköszönjek a prefektusi jelvényemtől. Bár, ha belegondolok, akkor megkönnyítené vele a dolgomat, viszont akkor biztos, hogy a fekete listán végezném, az pedig nagyon nem lenne jó.
- Mert nem és kész. Örülhetsz neki, hogy nem Frics jött. El kell fogadnod, hogy mindkettőnk érdeke, hogy szabályosan csináld. – nah, mégis beleszőttem magamat is, bár annyira nem lett vészes.
Felajánlottam neki, hogy hajlandó vagyok segíteni, de csak akkor, ha portörlővel takarít. Kissé lelomboz a tudat, hogy a kisujjamat nyújtom, de már az egész kezem kell. Tudok róla, hogy James bajos fiú, de azt reméltem, hogy én kimaradhatok belőlük.
- Ahogy látod, én már kényelembe helyeztem magam. – válaszolom mosolyogva a mézesmázos kérdésre. Még annyira nem ismert eddig, és talán nem tudja, hogy nálam ez nem működik. Engem nem tud elvarázsolni semmivel, mert mindent beárnyékol a háttérben megbúvó tudat: ő egy fiú. És ahogyan már ez az év elején is bebizonyosodott a Roxfort Expresszen, a fiúk mind egy szálig gonoszak és rosszat akarnak a lányoknak.
- Nézd, mondtam, hogy segítek, de ha továbbra is kitartasz az álláspontod mellett, muszáj leszek szólni de Crasso tanárúrnak, hogy nem jól csináltad meg a feladatot. – mikor kimondom, tudatosult bennem, hogy most megzsaroltam. Szent tehén, most mi lesz velem?? Én nem… nem vagyok ilyen! Pfej, a prefektusi jelvény az oka mindennek! Arcomon talán tükröződik, hogy micsoda belső vívódáson megyek most keresztül. Remélem, hogy most nem utál meg ezért!! Nagy nehezen össze tudtam ismerkedni egy emberrel, aki még később is köszön nekem a folyosón, és most mindent elrontok! Valahogyan korrigálnom kell a dolgot.
- Nos, úgy jó, ahogyan mondtam? Mint mondtam, szívesen segítek. De te is tudod, hogy a varázslat ebben az esetben tiltott eszköz. Jó? – próbálom menteni a menthetőt, és bűbájosan előadom neki a koncepciómat. Remélem, hogy beválik, és nem sértettem halálra.

(http://i38.tinypic.com/mhem0z.jpg)

Arcom lágy fintorba torzul, mikor a leányzó kőkeményen ellenáll. Hát jó, legyen. Nem muszáj barátkozni meg kedvesnek lenni, elvégre ez is egy megoldás, egy alternatíva, mely fakultatív módon választható és senki nem áll a Cruciatus alatt, hogy azt tegye, ami mondva van neki. Elfogadom a döntését, de nem jó kedvvel. Nem fogok kijönni a sodromból, nem fogok dühbe jönni, meg semmi. Csak nem esett jól. Ennyi. Azt hittem Sydneyben valamiféle rokonlélekre találhatok, de hát tévedtem. Ismét. Nem túl jó az emberismerő képességem. Vagyis nem mindig. Előfordult már nem egyszer, hogy csalódtam a megítélésemben. Olyankor át kell ugrani a dolgokat és élni tovább. Na meg akkor megismerni a másik tényleges valóját.
nem válaszolok neki. Nem igazán tudnék mit mondani, hiszen valamilyen szinten igaza van, ezt be kell látnom, még ha nem is nagyon tetszik a dolog. Elvégre már az nagy dolog, hogy engedményekbe bocsátkozott egy prefektus, egy ilyen egyszerű földi halandóval, mint én.
Mikor újra megszólal, felé nézek, s elmotyogok egy „Látom..” –ot.
Aztán elfordítom tekintetem, s keresni kezdem a kellékeket, vagyis a munkámhoz szükséges, nélkülözhetetlen felszerelést. Ch... röhejes, hogy mit csinálok.
Épp nyúlni készülök értük, mikor beszélni kezd. És megzsarol, amit őszintén szólva nem igazán ajánlottam volna neki. Már nem azért az egy húszért, de nem tudom mit képzel. Prefektus... na és? Kit érdekel, hogy prefektus, és, hogy feljebbvaló. Nem kell folyton tisztáznia, egy egy megszólalásával, hogy most ő irányít. Anélkül is tudom. Most eléggé nagyot csalódtam benne.
Höhh. Halkan felnevetek és rá se nézve beszélni kezdek.
- Tudod Pulykatojás... azt hittem te másmilyen vagy, de úgy látszik elnyelt a mélyvíz. – lehet, hogy érthetetlenül fogalmaztam, de majd megérti, s folytatnám én szívesen, de mint említettem, nem akarok kijönni a sodromból, sem haragudni rá. Sem megbántani. Ez még egy olyan elfogadható kritika volt a részemről. Mérges meg nem lehetek, hiszen még mindig ő az, aki engedményeket adott és jófej volt. Csak ez a zsarolása vágta ki egy kicsit a biztosítékot.
Aztán beáll a teljes csend, amit nem késlekedik megtörni. Elmosolyodok. Milyen kis aranyos, hogy próbálja helyre tenni a dolgokat, s mintegy valahogy elviselhetőbbé tenni előző megszólalását.
Mikor végez, én csak megcsóválom a fejem, s most már ránézek.
- Nem kérek belőle, köszi. Azt hiszem nem fogok belerokkanni , elvégre a büntetőmunka az büntetőmunka. A lényeg az, hogy ne élvezzem, nem de, és a drága felügyelő prefektusnak pedig az a dolga, hogy megteremtse a szükséges körülményeket. – közlöm vele, mintha egy ötévest tájékoztatnék a dolgok lényegéről. Persze, még a süket is észrevenné, hogy ez sokkal inkább gúnyos, s sértett hangnem volt, nem pedig kioktató.

El mariachi

Teljességgel menthetetlen az egész. Jól elrontottam mindent. A hangszíne immáron nem olyan, mint amikor betoppantam, most már teljesen más, de legkevésbé sem baráti és őszinte.
Nem vállalhatom a felelősséget egy olyan tettért, amit jómagam is elítélek. Ha büntetőmunka, akkor azt jelenti, hogy az illetőnek bűnhődnie kell egy olyan dolog miatt, amit ő okozott. Azonban mindketten tudjuk, hogy a büntetőmunka, mint olyan teljességgel átalakult ebben a tanévben, most már olyan is kaphat, aki esetleg hasra esett a folyosón, és ezáltal feltartotta a közlekedést. Nem tudom, hogy James mit csinált, vagy éppen mit nem, de azt tudom, hogy neki van vaj a füle mögött, úgyhogy szerintem jogos a büntetés, meg akkor egyébként nem lett volna olyan jó kedélyű, mikor érkeztem.
Ez az „azt hittem, hogy te másmilyen vagy” szöveg teljesen betalált. Nem fogok itt sírni, meg semmi, de talán látszik rajtam, hogy a szavai elérték a kellő hatást. Úgy gondolom, hogy jobb lesz, ha nem mondok semmit innentől kezdve, hiszen már minden szükséges információval elláttam a feladatot illetően. Nem merek ellentmondani a házvezetőmnek, hiszen mindenki tudja, hogy miféle fából faragták azt az embert, és hogy kit szolgál. Ha megcsinálom, amit mond, akkor nem lehet belőle bajom. És ha én megcsináltatom a büntetőmunkát, akkor egyikőnknek sem lesz semmi baja. Nem fogom erről kioktatni, mert ha lenne egy minimális esze, akkor szem előtt tarthatná, hogy ha segítek neki, akkor azzal magam alá teszek. Előfordul, hogy jönnek a tanárok, és megnézik, hogyan halad a büntetőmunka. Mi arra a garancia, hogy ma senki nem jönne? Semmi.
Úgy látom, hogy próbál valami mosoly-szerűt erőltetni az arcára, de korántsem őszinte a dolog. Rendesen kioktat a gúnyos szavaival, de lenyelem, nem tehetek mást. Alapvetően szeretem elkerülni a konfliktusokat, ezért inkább ráhagyom a dolgot. Szememben látszik a szomorúság, melyet szavaival keltett bennem, de hát nem vártam mást, gondolhattam, hogy dühös lesz, ha ellent mondok neki.
De felajánlottam a segítségem, azonban az, abban a formában nem kellett neki. Azt hiszem, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy visszaadjam a tartozásomat, de nem vállalhattam akkora kockázatot, amekkorát ő szeretett volna.
Keresztbe fonom a mellkasom előtt a karjaimat, átteszem egyik lábamat a másikon és várok. Várom, hogy elkezdje a munkát, innentől kezdve ennyi volt. Ha esetleg észreveszi, hogy túllőtt a célon, és javítana a helyzeten, akkor lehet, hogy újra szóba elegyedek vele, de ha továbbra is köti az ebet a karóhoz, akkor tőlem játszhatunk csendkirályt is. A torkomban egy hatalmas gombóc van, azt jelzi számomra, hogy most vesztettem el valakit, aki talán nevezhettem valamilyen szinten a barátomnak. Talán részéről nem olyan lényeges, ha rossz viszonyban leszünk, de nekem nem sok senkim van.

(http://i38.tinypic.com/mhem0z.jpg)

Szavaim után síri csönd fogad, s azt hiszem ez érthető is. Nem szól vissza, nem mutat be, nem átkoz pokolra, nem akad ki, nem kiabál. Mintha meg sem hallotta volna.
Karjait keresztbe teszi mellkasa előtt, s hallgat. Megsértettem. És most, hogy ránézek, mar a lelkiismeret furdalás, de nem tudom megváltoztatni a múltat. Sajnos. Mert hát Sydney nem érdemelte meg, amit kapott, nem is tudom, mi ütött belém, én nem is tudom... nem kellett volna.
Leszegem fejem, majd jobb kezembe veszem pálcám, balba pedig egy rongyot, majd az első szekrényhez lépek, és egy „Alohomora”-val kinyitom. Sóhajtok, zsebre dugom a magyalvesszőt, majd megragadom az első kezem ügyébe eső díjat, mely egész véletlenül a tavalyi kviddics kupa. Úh, csodás. Még egy kellemetlen emlék. Gyerünk, sorakozzatok, húzzatok sorszámot, ezaz! Ígyis olyan vidám vagyok! Már csak pár pofon hiányzik!
A kupa egy kedvesnek aligha nevezhető fintor után, egy képen törlést kap, méghozzá a bal kezemben tartott rongytól. Elég kellemetlenül érzem magam. Mármint nem a törölgetés nyugtalanít, hanem Sydney, aki a hátam mögött durcáskodik. Nem akarom, hogy haragudjon rám. Elszállt az agyam és meggondolatlan voltam, az Istenit is!
Hangosabban felsóhajtok, majd leengedve kezeim, a kupával és a ronggyal együtt, a lányra nézek. Arcomon most semmiféle kifejezés nem ül. Talán egy kis megbánás.
- Figyi, Pulykatojás. – kezdem, nem túl magabiztosan. Még mindig benne van a pakliban, hogy az előbbiekért meg is átkozhat és az egyedüli fegyverem, ami jelenleg kézben van, az egy piszkos ruhadarab, meg egy, körülbelül ötkilós serleg. Ő nyerne, ez egyértelmű. – Én... nem akartalak megbántani. – nyögöm ki nagy nehezen. De legalább ezúttal őszintén. – Bocsáss meg. – ha nemet mond, nem fogok rimánkodni, de azért csak jobban örülnék egy igen-nek.

El mariachi

Némán magam elé révedek a semmibe, csak azt hallom, hogy James motoszkál, ahogyan a takarítást végzi. Miután kiesem a transzból, akkor látom, hogy csinálja a munkát: szépen törölgeti végig a kupákat, ahogyan azt kértem tőle. Nem sok kedvem van most már vele egy helyiségben lenni, tudván, hogy most már ő sem kedvel engem. Biztos gondolatban jól elszid mindennek, hogy milyen gonosz vagyok, akárcsak a mardekárosok. Pedig én tényleg nem…
Az ilyen következményekkel nem számoltam, amikor elvállaltam a prefektusi címet. Elvállaltam? Jött a levélben, hogy az lettem, és kész. Nagyon szuper, ez az iskola még jobban megakadályozza, hogy barátokat szerezzek. Már éppen hajlandó lennék lebontani a gátjaimat, amikor…
Rápillantok, szemeimmel követem a kezei mozgását. Nagyon erős, könnyen megragadja azokat a kupákat varázslat nélkül is. Nem is értem, minek ide a bűbáj, ha így sokkal gyorsabban végezhet.
Egyszer csak hátrafordul, és rámnéz. Én is ránézek, szemeimből továbbra is szomorúságot olvashat ki, mást nem. Nem bánom, amit mondtam, én csak a feladatomat teljesítem, nem tehetek mást, ezt neki kellene elfogadnia. Pedig még a segítségemet is felajánlottam, de az nem volt jó. A kisujjamat nyújtottam, de az egész kezem kellett volna neki. Teljes mértékben tudatában voltam annak, ha segítek, akkor is lebukhatok, de vállaltam volna a kockázatot, mivel ő is segített egykoron nekem. De az, amit ő kért tőlem, túl nagy kockázattal járt volna, amelyet nem mertem és nem akartam felvállalni. Mióta az „új rendszer” van, nem tudom, hogy mivel illetik azokat a prefektusokat, akik nem hajtják végre megfelelően a parancsot – a jelvényüktől és egyúttal a büszkeségüktől is bizonyára megfosztják őket. Nem akarok részese lenni egy ilyen procedúrának, James sem kérheti tőlem ezt.
Továbbra is mozdulatlanul ülök a székben, és figyelem őt. Szemében különös fényt látok megcsillanni, de nem tudom eldönteni, hogy mire készül. Valamit mintha mondani akarna, de nem tudom… Aztán mégis.
Bocsássak meg?? Nahát… Arcomra kiül a döbbenet, őszintén szólva egy ilyen macsó fiútól, mint James, nem vártam, hogy ilyen lépésre szánja el magát. Talán túl hamar beskatulyáztam, és van neki másik oldala is. Jajj, tudhatnám, hiszen egyszer már segített nekem, de nem tudom, azóta csak a menő énjével találkoztam a folyosókon.
Őszintének hangzanak a szavai, és nem kell sokáig gondolkoznom a válaszon. Ejh, milyen lágy a szívem!
- Elfogadva. – válaszolom egy halvány, biztató mosoly kíséretében. Nem mondok többet, gondolom ezzel is oldottabbá tettem a közöttünk feszengő légkört. – Na, de sipirc dolgozni! – folytatom mímelt szigorúsággal, és elvigyorodom utána. Nem tudok egyébként sem sokáig haragot tartani, akkor meg főleg, ha a másik fél belátja, hogy igazam volt. – Közben mesélhetsz ám! – jegyzem meg pluszban, csak, hogy ne legyünk itt csendben, bár gondolom, hogy ugyanúgy beszélgetnénk, mint ahogyan eddig tettük felszólítás nélkül is.

El mariachi

Akkor könnyű a megbocsátás, ha kérik. Sajnos, elég ritkán van részem benne, inkább elgáncsolnak a folyosón, de hogy bocsánatot nem kérnek, az fix. Ez viszont azon ritka alkalmak egyike, amikor egy fiú igenis hajlandó megtenni. Díjazom az igyekezetet, de attól még a fejemben visszhangzanak a szavai, még akkor is, ha nem akarom.
Szemlátomást kelletlenül kezd neki a munkának, tisztára rossz nézni! A fejem fogom, és inkább próbálok kitalálni valami okosat. Segítenem semmiképpen sem szabad, de talán valamit mégis tehetek annak érdekében, hogy könnyebben menjen a munkája. Ne mondja, hogy szőrösszívű prefektus vagyok.
De Crasso úr csak az utolsó varázslatot tudja visszanézni a pálcából, legalábbis általában azt szokta, nem tudom, hogy valamilyen felsőbb mágiával a többit vissza tudja-e nézni. Eddig nem tapasztaltam effélét, így csak reménykedni tudok abban, hogy ezúttal is így tesz majd.
Egy nonverbális disaudiot sütök el, míg James pakolgatja a kupákat. Nem tudom, hogy mit szeretnék még, de valahogy mégis megkönnyítem a dolgát. Egy pálcalegyintéssel bezárom az ajtót is, nehogy valaki benézzen. Ha be akarnának jönni kintről, azt tapasztalnák, hogy valamilyen véletlen folytán az ajtó ezúttal zárva van. Ellenben mi könnyedén ki tudjuk nyitni belülről.
James feltehetően nem vette észre a boszorkányságot, hiszen háttal állt nekem mindvégig. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy ezerwattos vigyorát rám mereszti, ami számomra valamilyen csalafintaságot üzen. Nagy hirtelen felémröppen az összes munkaeszköze, és nem tudom, hogy most mi történik. Felpattanok a székből, hiszen a vízzel teli rongy vészesen közelít felém. Ha nem cselekszem, akkor mielőbb kapok egy maflást ezektől a rongyoktól, és akkor feltehetően James jót mulat majd az egész történeten. Gyors reakciómnak hála előkapom a pálcámat, és elkiáltom magam:
- Finite! – rikoltom, és ebben a pillanatban annak kell történnie, hogy a repülő munkaeszközök szépen lehullnak a földre. Rosszalló tekintetemet Jamesre szegezem, aki most éppen arról beszél, hogy mit is mesélhetne. Hát, ezek után már nem vagyok kíváncsi.
- Csak szólok… - kezdem durcásan – éppen most akartam mondani, hogy engedek neked, és minden ötödik kupát kellett volna manuálisan letörölni… De ezek után… - mondom, és nyitva hagyom a mondatot. Kezemmel a földre hullott rongyokra mutatok, és méltatlankodó tekintettel nézek Jamesre. Annyira nagyon nem akar dolgozni, látom rajta. Megpróbálom tréfának felfogni, mert feltehetően annak szánta, de azért előtte meghallgatom, hogy mi a véleménye az általam elmondottakról, hátha visszakozni akar majd, vagy a manó se tudja.

(http://i38.tinypic.com/mhem0z.jpg)

Mosolyogva figyelem, ahogyan a lány felpattan, majd villámgyorsan megszünteti a bűbájt.
- Ejha. – nyögöm ki halkan – Te aztán nem vesztegeted az időt. Más terülten is ilyen gyors vagy? – kérdem kíváncsian, ám arcomon közben pimasz mosollyal, s így aligha tudná megítélni, komoly kérdésnek szántam-e vagy nem. Pedig nem.
Aztán megszólal, abban a szépen csengő, kioktató, félig durcás hangnemben, amit azt hiszem szeretek nála. Vagyis… ilyenkor úgy a földbe döngölném, de közben meg olyan szeretnivaló is. Mintha a húgomat látnám benne.
- Igazán? – húzom fel szemöldököm a váratlan ajánlat, vagyis ezúttal elszalasztott ajánlat hallatán. Nocsak, miből lesz a cserebogár! Ki gondolta volna, hogy a mi sziklaszilárd prefektusunk a végén mégiscsak megenyhül? – Hát… akkor ezt a lehetőséget elszalasztottam, deee… - és még mindig mosolygok – Kit érdekel? – vonok vállat.
- Akkor kíváncsi vagy még rám, vagy menjek vissza, takarítsak és kussoljak? – a kérdés feltétele közben jobb kezem hüvelykujjával magam mögé mutatok, s ez a mozdulat most ösztönösen jött. Kétlem, hogy igennel válaszolna, vagyis ezek után majdcsak nem. De lehet, hogy csak én vagyok túl naiv és szeretném ezt hinni, főleg mivel semmi kedvem a munkához. De azért megfordulok, a szekrények felé, lássa, komolyan gondolom. Vagyis nem. Mindegy.
- Mondd, lassúztál már valaha? – a kérdés váratlanul jön, váratlannak szántam, s, hogy mit akarok kihozni belőle, még abban sem vagyok igazán biztos. Mindenesetre tekintetem megállapodik egy kupán, mely igazándiból nem is kupa, sokkal inkább valami dísztárgy. Egy alacsony talpazat felett egy – minden bizonnyal aranyból kovácsolt – táncospár lebeg, s forog, szigorúan a talpazat felett, valami képzeletbeli ritmusra ropva. Rögvest megrohantak az emlékek. Mikor először lassúztam, a karácsonyi bálon. Igazándiból az volt az első bálom. És eddig az utolsó is, ritkán járok ilyen népünnepélyekre, meg hasonlókra. Pedig tökre szeretek kiöltözni. Jól áll a dísztalár.
Félig visszafordulok felé, hogy lássam, hogyan is reagál, milyen arckifejezéssel néz rám. Azt hiszi megőrültem, hogy csak ilyen – kissé személyes jellegű- kérdésekkel dobálózok. És lehet, hogy igaza is van.

El mariachi

Szemlátomást jót derül az iménti manőveremen. Pedig nem viccnek szántam, de számára vicces volt. Hát ő tudja, a lényeg, hogy nem talált arcon az a rongy. Nem igazán örültem volna, hogy ha tízliternyi víz arcon talál. Szerintem semmi vicces nincs benne, de nem akarok az ő fejével gondolkodni, úgysem menne.
- Naná! –vágom rá azonnal büszkén. – Mint a villám. – mondom és kihúzom magamat, mint aki tényleg büszke arra, hogy gyors. Viszont a gyorsaság is relatív. Egy kviddicsmeccsen valószínűleg nem tudnám elkapni azt a kis repülő hogyhívjákot, annyira nem vagyok gyors. De egy csigától talán valamelyest fürgébben mozgok. De ezt neki nem kell tudnia, legyen ez az én ki titkom, és kész.
Az ajánlatom hallatán mintha tétovázna, de egy szempillantás alatt túllép rajta és már más vizeken evez tovább. Pedig szerintem ez egy remek ajánlat lett volna, de ha ő ilyen buta, hogy nem él a lehetőséggel, akkor sajnálom. De azért látom az arcán, hogy újra a régi és lehet poénkodni vele. Néhány perccel ezelőtt még teljesen más szelek fújtak köreinkben. Örülök neki, hogy tisztáztuk a dolgokat.
- A te bajod. – zárom le ennyivel az ajánlatom visszautasítását egy vállvonás kíséretében. – Így jártál. Most már teljesen végig kell suvickolnod az össssszeset! – fűzöm még hozzá és kezemet végighúzom a levegőben, mutatva a vitrinekben sorakozó kupákra. Van még itt tennivaló, annyi szent! Gonosz tekintettel nézek rá, mint ahogyan a mesékben szoktak a gonosztevők.
- Mire gondolsz? Mire legyek kíváncsi? Elkezdesz itt táncolni, vagy mire készülsz pontosan? – kérdezem, s egyik szemöldököm fentebb is ugrik az arcomra kiült kíváncsiság következtében. Fogalmam sincs, hogy mire készülhet, az előbb semmit nem mondott, csak az arcomba küldte a vizes rongyot. Vajon most zsonglőrködni akar velük vagy micsoda? Mindenesetre azért megvárom a választ, még mielőtt bármit is válaszolnék a kérdésére, nehogy ugyanoda lyukadjunk ki, ahol az előbb.
Kérdése meglepetésként ér, mivel semmi köze az eddigiekhez. Hogy én? Én lassúztam-e? Háhá, ez igencsak vicces.
Hangos nevetésben török ki. Lehet, hogy ez volt James célja is. A lehető legrosszabb embernek tette fel ezt a kérdést, mert az biztos, hogy én nem fogok táncolni a Gringotts összes aranyáért cserébe sem!
- Ez most valami beugratós kérdés? – kérdezek vissza, és még mindig a kérdése hatása alatt állok, vagyis letörölhetetlen az arcomról a vigyor. – Nem gondolod komolyan, hogy elkezdünk itt táncolni, ugye? Háhá, azért jó próbálkozás volt! – mondom elismerően, és egy kacsintással is megtoldom az elmondottakat. Őszintén kíváncsi lennék, hogy milyen célja volt ezzel a kérdéssel, de táncolni semmiképpen sem akarok. Ezek szerint ő nagy táncos lehet. Nem láttam még eddig, hogy mire képes.
Mindenesetre, ha itt akarja bemutatni a tánctudását, akkor holnapra sem fog végezni a büntetőmunkával. Hiszen elsősorban azért vagyunk itt. Sajnos.

(http://i38.tinypic.com/mhem0z.jpg)

Halk kuncogásom egy kedves, megértő mosoly követi.
- Fantasztikus vagy Pulykatojás, hogy még ilyenkor is mosolyt tudsz csalni az ember arcára. – mondom neki elismerően, majd a szekrények felé fordulok. – A történetemre gondoltam, az életemre, meg, hogy mi történt velem. Nem te kérted, hogy meséljek? – vonom fel szemöldököm, ám ő ezt sajnos nem láthatja, háttal állok neki. Kár.
Hangos nevetését hallva kissé zavartan mosolyodok el, majd vissza is fordulok a szekrény felé Úgy érzem engem röhög ki, pedig a kérdésem komoly volt, most nem szántam viccnek. Erősen ragadom meg a rongyot, kinyitom a tároló ajtaját, és elkezdem törölgetni a következő kupát. Nem valami nehéz, vagy megerőltető meló, csak sok, na meg persze mugli munka, ami megalázó. De itt úgysem látja senki.
- Mondtam én egy szóval is ilyet? – vonom fel szemöldököm, melyet ismét nem láthat, s egy pillanatra megtorpanok a nagy munka közepette, mintha gondolkodást mímelnék, majd pár másodperc múlva folytatom is. A maró gúny érzékelhető volt, s talán jó lenne visszavennem kicsit, ha nem akarom újból megbántani, vagy valami. Az egyikünknek sem lenne valami jó.
- Szóval… mint láthatod, azóta levágattam a hajam. – mosolyodok el, kezemmel végigsimítok fejemen, mert hajnak nem nevezhetném, és visszateszem az 1970-es házkupát a helyére. Kiveszek egy másikat, ami még porosabb. Ajh, hogy az elődeim miért nem tudtak rendes munkát végezni?!
- Hogy miért? – teszem fel a kérdést, csak, hogy aztán megválaszolhassam. – Újítani akartam. Az életem unalmas volt, ideje volt felpörgetni. – ez persze nem így van, de az igazságot nem mondhatom el neki, hisz életem egyik fontosabb szereplőjét sem ismeri… tudtommal. Ismeretlen emberekről meg hiába beszélek neki, csak untatnám, viszont így, hogy magamról beszélek – igaz, nem tudom, rám mennyire kíváncsi – legalább megismerhet engem. És ha azt hiszi, hogy megúszhatja hasonló mesedélután nélkül, hát téved.
- Egyébként egész jó volt a nyaram. Szerelem, barátok, animágia, meg ilyesmi. Szóval nem unatkozhattam. Kár, hogy olyan gyorsan vége lett. – gondterhelt sóhajjal toldom meg roppant tömör összefoglalómat, melyet direkt nem ragoztam túl. Mostanában túl sokszor meséltem el mindent, kezdek belefáradni a kioktató, illetve megrökönyödött beszélgetésekbe, ahol többnyire én beszélek, a másik fél meg sápítozik. Így esik meg egyre többször, hogy bunkó módon elküldök bizonyos embereket, utána meg csodálkozva nézek körbe, hogy hova lettek a barátaim. Hát sajnos ez van. Nem valami kellemes, vagy kívánnivaló az életem, de mindenki úgy él, ahogy tud, és ha nekem csak így megy, akkor kénytelen vagyok ezt elfogadni.

El mariachi

Az elismerő szavak hallatán halovány pír jelenik meg az arcomon, ez amolyan menetrend-szerű dolog, ha valaki kedveset mond nekem. Jó lenne már kinőni, remélem, hogy egyszer az a pillanat is elérkezik.
- Köszi az elismerést. – mondom büszkén, hogy sikerült megmosolyogtatnom. Vele könnyű a helyzetem, teljességgel a társaság része mindig, bármikor meg lehet nevettetni. Ellentétben Arionnal. – De, igen én kérdeztem, csak nem értem, hogyan fér össze a mesélés a lassúzással meg a tánccal. Lehet elaludtam közben, és csak a felére emlékszem?
Nem vagyok az a fajta, aki nem szentel száz százalékos figyelmet a partnerének, még akkor is, ha az halálosan unalmas, bár el Mariachi nem olyan, őt bírom.
Végre elkezd mesélni. Mindenféléről.
- Hát szerintem az már csak a helye az egykori hajadnak. De… - elkezdem méregetni, még hunyorítok is kissé hozzá, akárcsak egy igazi szakértő – azt mondom, hogy nem rossz. Kifejezetten nem rossz. De én nem igazán értek az ilyesmihez… - mondom elbizonytalanodva, de hát megértheti, nem vagyok sem stylist, sem pedig mesterfodrász. Rám férne egy stylist, azt én is tudom magamról, de szerintem James-nek semmi szüksége rá.
- Amú… - kérdezném már a váltás okát, azonban ő megelőz. Talán a törölgetés közben nem vette észre az igyekezetemet, miszerint éppen nyitom a számat a kérdésre. De nincs ezzel semmi gond, örülök neki, hogy ennyire lelkes. Könnyű dolgom van vele, kérdeznem sem kell. Azt hiszem, hogy a néhány perccel ezelőtti összetűzésen hamar túltette magát, annyira lelkesen mesélni a történeteit.
- Animágia? Tényleg? – kérdezek vissza én is hasonló lelkesedéssel. – Teljesen lenyűgöz az animágia, mesélj róla! Milyen alakú, és és és… nehéz? Vagy hogyan kell csinálni? – azt hiszem, hogy egyelőre elég a kérésekből, győzze csak ezeket a válaszokkal, aztán majd ha megkaptam a válaszokat, akkor majd bombázom tovább. Én is szeretném megtanulni az animágiát, de nem tudom, hogy kellően felkészült vagyok-e egy ilyen lépésre. James már jóval idősebb tőlem, tehát tapasztaltabb és valószínűleg okosabb is, így a megszerzett tudást jobban át tudja ültetni a gyakorlatba. Vagy nem tudom… Arion még fiatalabb, mégis több éve már, hogy animágus. Elképesztő, hogy én csak animágus embereket ismerek! Lehet, hogy egy jel, hogy nekem is meg kellene tanulnom. Bátortalan vagyok egy kicsit hozzá.
- Én is szeretném majd egyszer… - jegyzem meg mellékesen, bár lehet, hogy James-et nem igazán érdekli az ilyesmi. – De figyelj, mondd már el, hogy mi volt az a táncos dolog, mert még mindig nem értem. – térek vissza az előző témához egy hirtelen váltást követően.
Van még egy dolog, ami fúrja az oldalamat, és már egy jó ideje küzdök vele: az Arion-akta. Mivel James fiúból van, és már egészen jól összebarátkoztam vele, lehet, megkérdezném tőle, hogy van-e valami tippje nekem. Nem akarok beszámolni mindenről, csak körvonalakban.
- Figyelj, szerinted hogyan lehet egy komoly fiút megnevettetni? Vagy legalább rávenni arra, hogy mosolyogjon? – teszem fel a kérdést, amely még élesebb váltás az előző témák után, azonban nem hagy nyugodni a dolog, és zavar, hogy nem jutok túl ezen az akadályon.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/sydney-pulykatojs.png)

- Az bizony könnyen lehet. – sóhajtok halkan, mintegy felelve kérdésére, válaszom azonban nem sikerül túl értelmesre. Őszintén szólva én csak kíváncsi voltam, egy pillanatra elragadott a hév, és szerettem volna kicsit a dolgok mélyére látni. A lány mélyére látni. De ennek már vége, igazándiból ez csak egy gyors dolog volt, ami mostanában egyre többször előfordul. Hangulatingadozások, és hirtelen jött ötletek, melyek az első pillanatokban egész jónak tűnnek, de aztán jövök rá, hogy kár is volt kimondani őket, mert a végén csak engem néznek hülyének az ilyenek miatt. Igen, végülis terjeng egy olyan mende-monda, hogy a hollóhátasok furcsák, gyogyósok, stréberek. Hmm… nézzetek rám! Ez hülyeség.
- Igen? – görbül apró mosolyra ajkam, s ezt társítom egy laza vállrándítással. – Mások szerint förtelmes. Láttad volna, McGalagony hogy nézett rám. – alapvetően bírom a vén tyúkot, és eddig úgy véltem, ő is hasonlóképpen van velem, hiszen jó vagyok átváltoztatástanból, a közös téma megvan, de mikor beállítottam frissensült fejemmel, elég furcsa képet vágott. Lehet, hogy azt hitte, félresikerült az egyik átváltoztató bűbájom. Emellett mások is szekáltak már vele, hiszen a Roxfortban nem sok az olyan őrült, mint én, és pláne nem sokan vetemednek ilyen dolgokra, ezért is lettem a hollóhát egyik kikiáltott Luna Lovegood-ja. Csak engem nem az eszem, hanem a hajam miatt szeretnek, hát nem csodás?
- Iiigen…. – húzom el a szót, ugyanis számomra kicsit veszélyesebb vizekre eveztünk. Az animágia egy olyan dolog az életemben, amiről nem szívesen beszélek akárkinek. Jó, persze, Sydney egy ideje már kicsúszott az „akárki” csoportból, és viszonylag megbízok benne, de látnom kell a dolgok másik oldalát, ezúttal pedig a másik oldalon ott csillog az a bizonyos prefektusi jelvény, mely, mint tudjuk, elég sok mindenre képes. A gyávából bátort, a kedvesből parasztot, a barátból ellenséget csinál, de ez nem a jelvénynek tudható be, hanem annak, amivel a kinevezés, és az aprócska tárgy is jár. A hatalomnak. Régen emberek egymást ölték a hatalomért, s nincs ez ma sem másként, mázli, hogy a prefektusi posztért folyó harc még nem durvult el annyira, de ki tudja, hol kötünk majd ki, csupán idő kérdése. – Szerinted? – fordulok felé, önbizalomtól telített mosollyal. – Farkas. – végülis abból nem lehet gond, hogy elárulom, mivé változok, nem kérdezett rá a tanáromra, a módszereimre, sem a különleges ismertetőjelemre, sőt, még arra sem, hogy bejegyzett animágus vagyok-e. Igaz, még csak animágus-kezdemény, de lassacskán eljön az idő, mikortól majdnem tökéletesen űzöm a mágia eme ágát, és a minisztériumban bizony csinos kis büntetést szabhatnak ki, ha elmulasztom a lejelentkezést. – Hát… elég nehéz, de hozzá lehet szokni. – vonom meg ismét vállam, és visszafordulok szívem csücskeihez, a poros, s randa kupák tömkelege felé. Már négyet megpucoltam. Teljesítmény. – A lényeg azon van, hogy nagyon koncentrálni kell, meg tudni, hogy mit akarsz. Nem szabad szeme elől téveszteni a célt, mert akkor hiába csinálod az egészet. Nagyon hajtani kell. Nekem például mindig az jár a fejemben, hogy jónak kell lennem, tökéletes animágusnak, mert csak így tanulhatom ki rendesen. – válaszolok kérdésére, tulajdonképpen nem sok személyességet vive a dologba, miközben a vizes szivaccsal megpróbálom a porba veszett évszámot láthatóvá tenni. – Legalábbis én így csinálom. másoknál lehet, hogy más vált be. – egészítem ki gondolataimat, s részemről ezzel lezártnak tekintem az animágia témát. Úgy gondolom ennyi bőven elég volt belőle, s bár szívesen beszélek róla a közelebbi barátaimmal, – akikből manapság egyre kevesebb van – Sydney sehogy sem fér azokba a körökbe, akikkel minden titkom megosztom. Nem a korkülönbség miatt, nem is azért, mert lány, hanem mert egyszerűen nem tudok ténylegesen, és százszázalékosan megbízni benne. A jelvénye miatt.
Tekintetem az aprótárgyra siklik, de rögtön el is kapom, és pár percig csak hallgatok. Igazndiból Sydney lassacskán került egyre közelebb hozzám. Mármint… a francba, ez megint kissé félreérthető gondolat lett, még jó, hogy nem hallja. Nem úgy, mint a lányok egy bizonyos része kerül közelebb, nem úgy, mint Barbi, Kate, vagy bárki más, sokkal inkább egy sajátos módját választotta. Hmm… nem is tudnám kihez hasonlítani. Talán csak Abbsel van ilyen kapcsolatom. Sydney már-már olyan, mintha a testvérem lenne. Jó, persze azért még elég távol áll, de nagyon jó úton halad a viszonyunk afelé.
- Néha én sem értem magam. Ez van. – csóválom fejem, apró mosollyal arcomon. most végképp nincs kedvem lelkem rejtekeiről, s viselkedésem különös fordulatairól csevegni, mert a végén tényleg eljönne az, amitől kissé tartok, a lány által zárnak be a Szent Mungó elmeosztályára, és ott aztán magyarázhatom, hogy fogadjunk, mindenkinél előfordul, a zéró tolerancia földjéről nincs menekvés.
- Hát… fogós kérdés. – szusszantok fel, immár bővebb lére eresztve mosolytáram, és pár pillanatig elmélkedek a kérdésén. Örülök, hogy végre mer személyesebbet is kérdezni, hisz ez azért nem olyan kérdés, melyet az ember „akárkinek” feltesz. Ez mindenképp boldogsággal tölt el, még ha kevéssel is, ilyen időkben jól esik mindenféle pozitív érzés. – Engem például már azzal meg tudsz nevettetni, ha bénázol… már bocsi. – küldök felé egy mosolyt, csak, hogy ne vegye komolyan, majd folytatom is. – De én aligha lennék komolynak mondható, engem nagyon könnyű megnevettetni. – levegőt veszek, mert elég gyorsan kifogyott, és egy határozott mozdulattal teszem helyére a kupát, melynek kerek alja halkan csattan a portól behatárolhatóvá vált helyén. – Én például biztosan megpróbálnám kideríteni, mi az amit szeret, ami jobb kedvre deríti, és megadnám neki. Vagy… - a gondolattól ismét elmosolyodok - … próbáltad már elvinni cirkuszba? Vagy beülni vele a moziba, egy vígjátékra? – igen, tudom, mugli dolgok, de engem mindig jobb kedvre derítenek a varázslat nélküliek baromságai. Persze ha a fiú nem rajong a mugli dolgokért, megértem. – Vagy csak egyszerűen próbálkozz nála néhány viccel. Hátha valamelyik tetszeni fog neki. Ha meg nincs humora, arra ott vannak a borzalmasabbnál, borzalmasabb viccek, melyeket csak az ő fajtájuknak találtak ki. – vonok vállat, ma már sokadjára, és hozzá látok a ’94-es kviddicskupához.

El mariachi

Pedig nem szokásom elbambulni, de akkor ezek szerint ez történhetett az elmúlt percekben, mert a lassúzós témát még mindig nem tudom hová tenni. Jobb, ha továbblépek erről, minek rágódni a múlton, nemde?
- Szerintem néha nem árt egy kis újítás. Legegyszerűbb, ha a hajadon végzed el, abból (olyan) nagy károd nem lehet. Például én rendszeresen változtatom a színét, szigorúan a mugli módszert alkalmazva. Néha szőke, néha meg vörös, már lehet, hogy te is észrevetted máskor – vagy nem. A fiúk figyelmének felkeltésébe inkább ne menjünk bele, azt mondom. – Szóval, akinek nem tetszik az egy buta tök. Egyébként McGalagony tudod, hogy nem mai csirke, az ő idejében még olyan fehér felcsavart parókát hordtak és be kellett nyúlni alá és megvakarni a fejét, ha ficánkoltak a bolhák. – folytatom némi humorral megfűszerezve szavaimat.
Felpattanok az szófa-szerű ülőalkalmatosságról, és odamegyek a büntetését éppen letöltő barátom mellé, hogy ne kelljen annyira kiabálnunk, ha beszélünk. Még a végén kifüleli valaki, hogy miről beszélgetünk. Ahogyan észrevettem az animágiás téma meg kifejezetten olyan, amiről nem biztos, hogy jó, ha sok ember tud róla.
- Nézd, megértem, ha nem nagyon akarsz róla beszélni. Főleg a mai időkben… senki sincs biztonságban – mondom aggódó tekintettel. Visszafogottsága is gondolom, hogy ennek tudható be, hiszen voltaképp egy vadidegen vagyok neki. A barátainak bizonyára szívesebben számol be az animágiával kapcsolatos élményeiről. Bárcsak tudná, hogy nekem gyakorlatilag ő az egyetlen „barátom”, akivel többet tudok beszélni, mint két szó. – Tekintve, hogy életem célja, hogy halált faljak inkább mézeskalács helyett, immáron te sem vagy biztonságban. – gonosz(nak tűnő) tekintettel nézek rá, és sátáni kacajt hallatok. Olyan muhaha-szerűt, mint a mesékben. Természetesen a hangsúly elárulja, hogy csak viccelek, kétség nem fér hozzá.
Lehet, hogy a muhahám egy kissé hangosra sikeredett, ugyanis a következő pillanatban Frics nyit be a terembe. De hogyan? Hiszen elsütöttük a disaudiót, ha emlékezetem nem csal…

- Dolgozzatok, lusta banda! Több van, mint volt! Megyek, bepanaszollak benneteket a házvezetőtöknél, hogy nem dolgoztok, senkiháziak!
Titkon, suttogva elsütök egy „Finite”-t, hogy a disaudio bűbáj megszűnjön, hiszen akkor hiába válaszolnék a gonosz, gnóm szörnyetegnek, úgysem hallaná.
- De uram, én felügyelem a büntetőmunkát! – lépek hozzá közelebb, hogy jobban lássa a prefektusi jelvényt. – Hollóhátas prefektus vagyok, a házvezető tanárnak tudomása van a büntetőmunkáról.
- Nem feleselj velem! Mégis mit képzelsz?! Söpredékek…chhh… gyere cicuskám! − fejezi be a mondandóját és vesztesként elhagyja a tett színhelyét, karöltve imádott kedvencével.
Nagyot sóhajtok, majd a disaudio-t visszaállítva ismét visszamegyek James-hez.

Most bizonyára azt gondolja rólam, hogy én is tényleg olyan vagyok, mint a többiek. Ezt a témát feszegette, mikor elkezdtük a büntetőmunkát. Pedig én tényleg nem… Csak Fricset jó megleckéztetni ilyesmivel!
- Ajh, de ráfért volna egy Vermuculus. Akkor ugyan senki nem találta volna meg, csak talán az imádott cicuskája! – tréfálkozom kicsit az iménti dolog kapcsán. – Na, de ott tartottunk, hogy halálfaló leszek! És animágus is. Egyébként tényleg, nagyon érdekel ez az egész, ismerek már animágusokat is, és képtelen vagyok felfogni az egész jelenséget. Gondolom, ha egyszer átélhetném, akkor sikerülne. – ontom továbbra is magamból a szavakat, s magam elé révedek. Vajon az én alakom milyen állat lenne?
Visszatérve az Arion-aktára… Azt hiszem, hogy váratlan kérdésem meglepte James-et. Tőlem nem számított ilyenre – bizonyára nem feltételezi rólam, hogy fiúkkal vegyülök, kivéve, persze őt.
- A bénázásos kártyát már kijátszottam. Sikertelen volt a küldetés. A viccelődéssel is próbálkoztam. Esélytelen… - mondom szomorúan, lehangolódva. Ariont nehéz lesz megnyerni, bármennyire is szeretném megnevettetni, valószínűleg lehetetlen.
- Szerintem a mugli módszerekért sem rajong túlzottan. Nem tudom… - tanácstalan vagyok az ügyben. Eközben néhány lépést hátrálok, nehogy útban legyek, és akadályozzam a munkát.

Ezermillió meg egy bocsánat a kései reakcióért!

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/sydney-pulykatojs.png)

a 300. a tiéd. <3

- Fúj. – vágok egy undorodó fintort, s elnevetem magam a lány bolhás-parókás ötletét hallva. Egyszerűen el nem tudom képzelni, hogy férfiak hogy szenvedhettek ily megaláztatást régen. Eleve az, hogy parókát kelljen húzniuk, ráadásul olyan borzalmasat. Na de mindegy Ha McGalagonynak azok a pasik jönnek be, ám legyen. Egyébként sem bukok az ennyivel idősebb nőkre.
   Arra nem szívesen válaszoltam volna, hogy észrevettem-e a lány hajszínváltozását, mert őszintén szólva nem. Amúgy is elkerülik az ilyen apróságok a figyelmem, és van több száz másik lány a Roxfortban, akik gyakorta váltanak hajszínt, ráadásul varázslattal. Ennyi erővel a körmük színének változását is számon tarthatnám…
- Nos, akkor örülök, hogy megérted. – bólintok, és pár pillanat erejéig felnézek rá. Csak, hogy értse, az animágia téma ezentúl kivégezve, ne szívesen taglalom, és már így is eleget hallott. – Hűha. – vonom fel kicsit gúnyosan szemöldököm, miközben fel se nézve a kupáról, súrolom a kacifántos mintákat. Persze azért udvariasan elmosolyodok, még ha nem is nagyon éreztem át a humorát. Kicsit más poénokkal élünk, s ez nem is baj. De ne várja el, hogy fennhangon vihogni fogok rajta. Egyébként pedig imádnivaló, ahogyan viccelődik. Komolyan.
   Mikor az ajtó nyílik, s Frics morgolódva dugja be fejét, hirtelen kapom fel fejem,és érdeklődő tekintettel figyelem a szituációt. Egy szót sem szólok, nem fogom mentegetni magam a koszos kviblinek, főleg nem amiatt, amit nem is csináltam, ha pedig beköp Crassonak, hát legyen. Tristram úgyis ismer már annyira, hogy tudja, milyen vagyok, sőt, szerintem tűkön ülve várja, mikor érkezik a következő panasz rólam. A gond csak az, hogy e kis „balesetek” nagy részét ő maga generálja, csak, hogy még mélyebbre nyomjon a szarban, melyben már egyébként is vagyok. Mázli, hogy Odillal még nem buktunk le az animágiás dolog miatt. Túl sokat képzelek Crasso-ról? Paranoiás vagyok? Túlzásba viszem? Lehet, de nekem ne mondja senki se, hogy nincs alapja rágalmaimnak!
   Mosolyogva figyelem a lányt, ahogyan közelebb jön, s közben oda se nézve vizezem be a szivacsot. Arcom teljesen azt sugározza, hogy „Én megmondtam”, vagy valami hasonló, amit az orra alá dörgölhetek, még ha mindenféle szó nélkül is. Majdhogynem kikérte magának, hogy ő nem olyan, mint a többi prefektus, hogy ő nem dicsekedik a nyamvadt jelvényével. Hát… láss csodát, mire nem képes Mr.Frics.
   A mosolyt csak pár percig engedem közszemlére, utána arcom kifejezéstelenné válik, nem is nézek a lányra, úgy teszek, mintha annyira lekötné figyelmem az ostoba serleg. Újból beszélni kezd, de leginkább érdemtelen dolgokról, persze, most, az iménti szituáció után kicsit el is ment a kedvem a lelkes beszélgetéstől, úgyhogy nem kell csodálkozni, hogy érdemtelennek tartom, amit mond, s, hogy csak egy „ühüm”-mel reagálok.
   Válaszolok kérdésére, sőt, még csöppnyi örömmel is tölt el, hogy tudok segíteni neki. De leginkább annak örülök, hogy mer ilyen személyesebb dolgokat is kérdezni, s ezáltal kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz.
- Akkor sajnos ötletem sincs. – sóhajtok. Újra. Hű, nagyon rákaptam a sóhajtozásra!
   A kupát visszarakom a helyére, és becsukom a szekrény ajtaját. Kezeim farmeromba törlöm, majd Sydney felé fordulok.
- Figyi Pulykatojás. Én most abbahagyom. Frics már benézett, más meg aligha hiszem, hogy ellenőrizni fog, plusz melót meg nem vállalok, úgyhogy…. köszi a felügyelést… ’asszem. – félszegen megvakarom tarkóm, s körbenézek a teremben.- Segítsek elpakolni? – ajánlkozok, elvégre barátok vagyunk,vagy valami hasonló.

   Ha pedig nem igényli segítségem, elköszönök tőle, s távozok a teremből.

Köszönöm a játékot! <3

El mariachi

Jamesnek nem igazán tetszett a McGalagonyos elméletem a bolhákról meg a parókáról, voltaképp nem is csodálkozom, mert meglehetősen undorító. Az ő fintorát látva én is elfintorodom, de már nem fűzöm tovább a gondolatot, pedig lenne még mit mesélnem, hiszem olvasmányélményeim határtalanok és bármeddig tudnék olyasmikről beszélni, amik érdekesek.
Az animágia témát pedig jobban teszem, ha hanyagolom, mert valószínű, hogy nem szívesen beszél róla, ezért nem is feszegetem tovább a témát, majd elmondja, ha szeretné, vagy ha úgy látja, hogy érdemlegesnek tart rá. Nem hinném, hogy túl közeli barátnak tart, csak amolyan "ismerős" kategóriába tartozom, hiszen még csak nem is járunk egy évfolyamra ahhoz, hogy több közös témánk legyen esetleg, illetve nem ülünk egymás mellett órán, szóval gondolom és olyan "lány vagyok a szomszédból", aki kedves, aranyos, meg segítőkész és ennyi. Nem is szándékozom több lenni, de azért örülök, hogy egyáltalán van olyan fiú, aki nem ellenszenvet vált ki belőlem azonnal. Vagy talán vele is így volt eleinte? Rég volt már.
A fricses kirohanásom azt hiszem, hogy rácáfolt a néhány perccel ezelőtt elmondottakra, hogy márpedig én nem vagyok olyan, és nem élek vissza a prefektusi jelvénnyel. Utólag visszagondolva most szerintem hülyét csináltam magamból El mariachi előtt. Bizonyára megvan rólam a véleménye, de valahogyan muszáj volt leállítanom azt az idegesítően ordibáló gonosz kviblit. Ez volt az egyetlen megoldásom.
Szemlátomást a fricses akcióm nem igazán érdekelte James-et, legalábbis nem szól rá semmit - lehetséges, hogy azért, amire gondoltam. Nem baj, ha ő lett volna a helyzetemben, valószínű, hogy ő is bevetette volna a prefektusi kártyát, mivel azt a rusnya gondnokot nehéz lerázni, mert mindig azt hiszi, hogy a diákok csak lófrálnak az iskolában. Na mindegy, így lehet, hogy oda a renomém, de majd csak visszaszerzem valahogyan.
Visszatérve pedig az arionos témához, sajnos James sem tudott kellő információval szolgálni a férfi agyról,. hogy vajon mi az, amivel trükkös módon mosolyra lehet bírni valakit, egy nem is akárkit. Azt hiszem, hogy ha mugli iskolába járnék, írhatnék erről egy pszichológiai tanulmányt és publikálhatnám.
Szomorúan válaszolok az ötlettelenségére vonatkozóan.
- Hát nem baj. Azért köszi. - rebegem, és egy halvány mosolyt küldök felé. Frics óta egy kis feszültséget vélek felfedezni a légkörben, de lehet, hogy csak paranoiás vagyok.
James úgy dönt, hogy részéről ennyi volt a büntetőmunka. Én sem akarom erőltetni a dolgot, végül is elég sokat megcsinált, mióta itt vagyunk, bizonyára kellően megbánta már a bűneit, tehát nem is ellenkezek, mikor pakolni készül.
- Rendben van. - válaszolom beleegyezően és mosolygok. Hagy menjen csak, nem akarok neki rosszat. Azért azt remélem, hogy nem ez volt a legrosszabb büntetőmunkája, igyekeztem fenntartani, hogy ne érezze magát olyan helyzetben.
Segítséget ajánl, de visszautasítom.
- Nem, hagyd csak. Ilyenkor nekem kell visszavinnem Fricsnek. De köszi azért. - Felveszem a földről az eszközöket, és indulásra készen állok, már csak a búcsú hiányzik.
- Örülök, hogy rád kellett vigyáznom, El Mariachi! De legközelebb lehetőleg ne tegyél rossz fát a tűzre! - intem óva minden csínytől tréfásan, habár tudom, esélytelen a dolog.
Elindulok az ajtó felé, és jobbra, Frics irodája felé veszem az irányt.

Köszönöm! Imádtam! <3

A terem szabad! ;)

Gabriel Mirol

Nem hiszem el, hogy egy egyszerű könyvtárlátogatás is ennyi feszültséggel kell, hogy járjon! Mint mindig, most is az átváltozástannal gyűlt meg a bajom. Amilyen szerencsecsomag vagyok, persze hogy ott volt Deirdre Deveraux, és kedvenc időtöltésének hódolt - prédára lesett. Valaki, akibe beleköthet, akit szekírozhat, akit kiboríthat idegileg. Sikerrel járt, engem ugyanis megint megtalált és tökéletes célpontnak bizonyultam. Nem tudom mi baja van velem, de Merlin a tanúm, egyszer még ráuszítok egy hippogriffet! Annyira nagyra van az aranyvérével, a kviddiccsel, meg az állítólagos pasijával, hogy már tele van vele a hócipőm. Úgy csinál, mintha ő lenne a legtökéletesebb lány az egész Roxfortban. Bosszantó, hogy megteheti, és mégis vannak még barátai is. Na, mondjuk ők se különbek. Tiszta szívvel remélem, hogy nem csak pletyka, hogy Wallbrickkel kavarnak, mert náluk tökéletesebb párt még nem látott ez az ódon épület.
Amivel igazán felbosszantott ez a felfuvalkodott hárpia az az, hogy már megint a hűdetökéletes apjáról kezdett el áradozni. Kit érdekel, hogy anno Royal Deveraux mekkora ász volt a suliban vagy mekkora nem? Mert engem aztán igazán hidegen hagy… hagyott volna, ha nem keverte volna bele a mondandójába az én szüleimet is. Lehet, hogy ők nem aranyvérűek, de ettől még biztos vagyok benne, hogy kiválóan értettek a varázsláshoz.
,, Royalnak számtalan kupán és trófeán szerepel a neve! "
Bla-bla… Kit érdekel?!
Persze semmit nem válaszoltam neki, csak duzzogva elvonultam. Eljön még az az idő, amikor én is kinyithatom a szám, és beolvashatok az ilyen nagyképű libáknak. Sietős léptekkel haladok a célom felé. A nagy sietségben majdnem felborítok valakit, de nem is néztem, hogy ki volt az. Fiú vagy lány, még ez se tűnt fel. Elmormogok valami bocsihoz hasonlót, és már suhanok is odébb. Épeszű diák nem jön ide önszántából, itt általában büntetőmunkát szoktak végezni az emberek. Nem érdekel, ha emiatt bárki is idiótának fog nézni, akkor is keresni fogok legalább egy valamit, amin megtalálom a szüleim nevét.

A terem ajtaját nyitva találom, ezért szó nélkül bemasírozok. Egy pillanatra megtorpanok, a hatalmas mennyiségű ereklye láttán. Számíthattam rá, hogy van egy pár, de erre azért nem gondoltam. Mély levegőt veszek, és közelebb lépek az egyik polchoz. Kezdjük az elején, valamit csak találok majd. Például egy vödröt meg néhány rongyot. Úgy látom, valaki igencsak hanyagul végezte el a büntetőmunkáját, ha még az ehhez szükséges szerszámait is szanaszét hagyta. Odébb terelgetem a lábammal, hogy ne legyenek útban, és már folytatom is a böngészést. Ahogy a kérdéses időszakhoz közelítek, valóban szembe találom magam nem is egyszer Royal nevével. Már csak ez hiányzott. Unottan húzom a szám, és keresek tovább, amikor egy fotón megakad a szemem. Csoportkép, az egyik kviddics döntőn készülhetett. Végre arcot is társíthatok az oly sokszor olvasott név mellé, mivel Dee apja is a képen van. Őrző volt, hát persze, hogy még kviddicsezett is! Az én szüleim meg nem.
Dühösen toppantok egyet, mert tényleg kezdek begurulni. Miért épp most jutott eszébe ennek a lánynak valami igazat mondani? Nem hiszem el, hogy ennyire jogosan hordja olyan magasan az orrát! Aprót morgok, mint a macskám szokott a neki nem tetsző kajára, és visszalépek a polchoz. Nem sokára eredménye is lesz a keresgélésnek. Muszáj!
Ez az! Megvan!
Egy iskolai oklevélen végre megpillantom anyám nevét. Megara Carson.
Széles vigyor terül szét az arcomon, elégedett vagyok, hogy fel tudok mutatni én is valamit. Mindez éppen akkor történik, amikor valaki betoppan a terembe. A vödörhöz ezek szerint egy diák is tartozik…

Maya

Az illető, akit a szeles szöszke kis híján elsodort, mormog valami érthetetlen átokfélét az orra alatt - valószínűleg hollóhátul, mert gyanúsan sok "-usz"-ra végződő szó keveredik bele -, a szemébe söpri a haját, majd egy hosszúra nyúlt, megadó sóhajjal távozik a színről. Túlságosan a gondolataiba merült ahhoz, hogy egy ilyen kis semmiség megakaszthassa a ritmusát. Hogy a fenébe is lenne ideje bármire ezen a szerencsétlen világon, ha folyton egy kelekótya, szita-agyú havert kell pesztrálnia?!
- ... mindenki rá vár, erre ő... lefogadom... bezzeg ha én nem lennék...!

- Hóó, Morty, csak ésszel! - perdül ki az útjából egy csíkos pólós fiú, akinek mellesleg nem csak a pólója csíkos, de csikarós a kedve is, a szája sarkából pedig csakugyan egy cigicsikk kacsint ki kacéran. Gabe puszta hatásvadászatból megszívja a bagót, és sűrű, tejfehér füstöt pöffent ki az orrán.
- Mortimer. - veszi elő a vérfagyasztóbb modorát, mivel a másik volt szíves nem megállni, és nagyon úgy fest, meg akar lépni mindenféle bocsánat kérés nélkül.
- Hagyjál már, Mirol, nem látod, hogy nem érek rá?! Az a hülye Pince már megint elveszett, a kapitánya meg MÁR MEGINT az ÉN nyakamon keresi! - darálja a duci fiú, és csak úgy villognak a szemüvegei, mikor lendületből visszafordul nyurga háztársa felé. Gabenek persze enyhén megemelkedik a szemöldöke, pusztán az egyik. Mi köze neki Pincéhez?
- Hé, héé, Morty. - ingatja meg a fejét látszólag lemondón, dramaturgiailag fontos elemként maga elé nyújtott tenyérrel, amivel mellesleg megálljt parancsol az ideges srácnak. Először csak a mellkasának nyomja a kezét, hogy ácsi, a következő másodpercben viszont csúnyán marokra gyűri a talárja anyagát. - Nem érdekel, hol van Pince. Nekem jöttél.
- És? - nyifogja a másik. Arról az értetlen képéről lerí, hogy nem látja, hol van itt a probléma. - Te meg a múltkor rágót ragasztottál a párnámra, és egész délután süveget kellett hordanom miattad. Na. Jól van már.
- Nincs jól!
- Te jó ég, mi bajod van már neked is?! Mindenki meg van zakkanva?...
Ez elgondolkoztatólag hat. Mindenki? Akkor neki is be kéne állnia abba a bizonyos sorba? Nem, volt már elégszer szürke madár. Azért még acsarog valami nem épp kedves becézetet Mortynak, mielőtt eleresztené, csak hogy levezesse a felgyülemlett agressziót.
- Legközelebb pedig figyelj az orrod elé. - Na. Amaz megigazgatja kicsit a ruháját, helyrebillenti az orrán a szemüvegét, és már veszi is a nagy levegőt, hogy elküldje Gabrielt a második emeleti lánywc-be - had zokogja tele a csészét Hisztis Myrtill-el -, mikor ismerős hang üti meg a fülét. Egyszeriben felderül az arca, sarkon fordul és elrohan.
- Pince, basszus, álljál meg! Azt mondtam: ÁLLJ!
Gabe pedig maga marad a folyosón egy csodálatosan szép, karcsú partvis nyéllel, amit a vállára lendít. A Roxfortban híres luxus dacára ez is csak kopott fa. Semmi aranyberakás, elefántcsont ékítés... Unalmas. Áhh, seggbe kellett volna sóznia vele azt a szamarat!
Na majd holnap megkeresi Hóborcot, hátha benne van valami közös heccben. Addig is... Hm. Az a kis kacsa ott nem egy elsős? Ördögi mosoly terül szét az arcán.

Egy alacsony, göndör, szőke gyerek óvakodik be a terem ajtaján, tágra nyílt, hatalmas kék szemekkel, mint valami giccses puttó. A testtartása meglehetősen görcsös és feszengő, ráadásul mihelyst megpillantja a bent nézelődő lányt, azon nyomban hátrálni is akar. Csakhogy jön mögötte egy partvisnyél. És egy hozzá tapadt kézfej, csukló, kar, végezetül pedig egy nálánál kétszer nagyobb fiú.
- Na-na. Az alku az alku. Rongyok, Lorca, Lorca, rongyok. Előbb-utóbb úgyis el kéne kezdened gyakorolni. Ha időben végzel, kapsz egy szál cigit.
A kicsi szkeptikus, szívmelengetőn lesajnáló pillantást vet a dohányszagú nagyra, aztán duzzogva a partvis után nyúl. Elkapják előle.
- Héka. Mondom: rongyok. Egy-kettő.
- Ezért még beárullak...
- Igen? És aztán mi lesz? Na ide hallgass, vakarék. - azzal belemászik a harcias kis arcba, és lehalkítja a hangját - Választhatsz. Vagy jó fiú leszel, és csillogni fog ez a terem, vagy... - Belesúg a fülébe.
- Igen, Uram!
- Megy ez! - Rövid mosoly, egész addig kitart, míg útjára bocsátja a vakarékot, aztán le is hervad. Pff... Hány órát kell még végigunatkoznia ebben a szárnyban, mire lejár a büntető?...
Úgy ballag oda Mayához, a fa partvist pörgetve, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna eldumcsizni egy hugrás lánnyal.
- Heló, királylány. Hát te miért nem csutakolod a trófeákat, ha már egyszer itt vagy? Biztos vagyok benne, hogy jut még rongy neked is.
Ásít egyet, és ha addig nem takarták el/rakták félre, belepillant az oklevélbe.
- Hm.

Gabriel Mirol

Egyre kerekebb szemekkel meredek a terembe érkező két diákra. A kicsit noha nem ismerem, első perctől fogva sajnálom ahogy megpillantottam. Nyilvánvaló, hogy nem önszántából masírozik be a terembe, erre nincs is ékesebb bizonyíték az őt követő nála jóval idősebb és termetesebb fiúnál. Hiába nem akarom, néhány szót elcsípek a beszélgetésből. Meg kell hagyni, Gabriel élelmes, ugyanakkor kegyetlen fickó, amiért mással végezteti el a büntetőmunkáját olyan csekély ellenszolgáltatásért, mint egy szál cigi. Grimaszolva húzom kicsit a szám, és próbálok nem tudomást venni a serényen dolgozó fiúról.

Esélytelen nem észrevennem őket, és nem kommunikálnom velük. Együtt érzőn tekintek a trófeákat suvickoló fiú felé, egy halvány mosollyal is megdobom, mielőtt Gabe felé fordulnék, aki idő közben a közelembe sétált. Próbálok semleges arcot vágni, de a szemeimből kiolvashatja, hogy mennyire nem értek egyet a módszereivel.
- Helló. – köszönök kurtán, aztán észreveszem, hogy az oklevelet vizslatja. Míg nem kérdez rá, én nem fogom megmondani neki, hogy mi ez és miért szorongatom ilyen bőszen. Rosszallón emelem fel a fejem, hogy a szemébe nézhessek hiszen jóval magasabb nálam, miközben szám sarka felfelé görbül egy halvány mosoly kezdeteként. Annak ellenére mosolyodnék el, hogy nem szeretem, ha becézgetnek, pláne nem azt, ha nyilvánvalóan azzal a szándékkal szólítanak királylánynak, hogy felbosszantsanak. Ez a fiú nyilvánvalóan se nem ismer, se nem érdekli, hogy mi a véleményem róla. Rendben, nem bánom. De ezt vissza is tudom ám fordítani ha nagyon akarom.

- Ugyan miért segítsek neked? Nem voltam ott akkor sem, amikor kiérdemelted, hogy itt takaríthass. – könnyedén rántok egy aprót a vállamon, majd a mellettem lévő stabil polcnak döntöm a hátam. Nem áll szándékomban rongyot ragadni azért, hogy más helyett dolgozzak. Ciki vagy sem, az eddigi évek alatt egyszer sem tettem semmi olyat, amiért büntetőmunkát kellett volna végeznem. Nem most fogom elkezdeni a poros, koszos trófeák tisztogatását puszta önszorgalomból. Noha tisztában vagyok vele, hogy ki áll velem szemben, és eszemben sincs magamra haragítani, azért nem vagyok annyira bolond, hogy szó nélkül engedelmeskedjek. Ráadásul ugye, nem is tettem semmi olyat, amiért ez lenne a büntetésem. Jobb is ezt mielőbb tisztáznom.
- Tudom, hogy hülyén hangzik, de én önszántamból jöttem ide, a terem eredeti funkciója miatt, ami… a trófeák tárolása, nem pedig a takarítás. – vigyorodok el szélesen, és lepillantok a kezemben tartott oklevélre. Jó érzés rajta látni anyám nevét. Egy pillanatra megfeledkezem magamról, és szórakozottan végigfuttatom az ujjam a betűkön. Milyen rég láttam ezt a nevet… halk sóhaj után leeresztem a pergament, de el nem engedem. Legutóbb ugyanígy húztam végig a kezem anyám nevének betűin, egy egészen más helyen: a temetőben. Mennyivel másabb így, ezen a kis darab papírom látni leírva! Persze tudom, hogy nem tarthatom meg, mert nem az enyém, de azért még egy kicsit tartogatnám a kezemben mielőtt visszateszem a polcra. Kevés dolog, egyszerűen túl kevés maradt meg nekem a szüleimből, főként az anyámból. A merénylet után a házunkat felgyújtották, szinte minden személyes tárgy vagy kedves emlék oda veszett a tűzben. Gyűlölöm az egész helyzetet.

A melankolikus gondolatokból egy szempillantás alatt visszaránt a valóságba, ahogy a terem másik sarkában nagy buzgalommal takarító srác egymáshoz vert két serleget, amik hangosan hozták tudomásunkra, hogy bizony tényleg fémből vannak. Meglepetten keresem tekintetemmel a zaj forrását, majd amikor megtaláltam, figyelmen kívül is hagyom. Elvégre nem az én dolgom, hogy a fiú takarít-e vagy sem, és közben tör-zúz vagy sem.

Maya

Ó, szegény mimóza lelkű borzokról mindig elfelejti, milyen rossz szemmel nézik a tüsténkedését. Igazán szégyellhetné magát! De most nincs kedve hozzá, szóval gondolatban felrója a "Dolgok, amiket holnap okvetlenül meg kell tenned, ha még emlékszel rá - ne aggódj, úgysem fogsz." című táblájára. Mint annyi minden, perceken belül ez a teendő is halványodni fog, mivel annyira nem érdekli, hogy bődületes! Nem úgy a csaj halvány kis vigyorféléje.
Gabe válaszul olyan széles mosolyba húzza a száját, hogy félő, szétszakad az arca! Láthatóan cseppet sem zavarja a mögöttes tartalom, vagy simán csak nem veszi észre. Rávigyorogtak, viszonozta, csak épp ezerszer akkorában! Még az is lehet, hogy bátorításnak szánja.
- Ó, nem! Nekem nincs szükségem segítségre, de a kis Lorca biztos örülne neki. - Vet még egy gyors pillantást az oklevélre, majd gyorsan körüljáratja a tekintetét a termen, és egy bizalmas mozdulattal közelebb inti magához Mayát. - Maradjon köztünk, de most dobta ki a barátnője, elég maga alatt van szegény. Pedig már egymás kezét is megfogták. Én csak terápiás jelleggel dolgoztatom, hogy elterelje a figyelmét, de egy ilyen csaj, mint te, biztos hatásosabb lenne, mint egy... hm. Mint egy pléköcsög.
Maya a polcnak dől, Gabe viszont marad a helyén, lazán a vállára vetett partvisnyéllel, nyeglén zsebre vágott kézzel. Nem úgy fest, mint akinek nehezére esik elhinni, hogy valaki csak a trófeák kedvéért is látogathatja a termet.
- Ahhaaa... - Vonja össze a szemöldökeit mégis szkeptikusan, sőt, még az állát is felszegi hozzá! - Aha-aha. Issmerem ezt az arckifejezést, és őszintén le vagyok nyűgözve! Maya-Maya... Ejnye.
Nevet, mint maga az ördög, jókedvűen és kellemesen, csak a szemei csillognak azzal a kiismerhetetlen hévvel. Egész izgatottá vált, hisz valljuk be, nem minden nap lát az ember fia egy hugrabugos hercegnőt a tolvaj szerepében! Huhh. Na jó. Amint újra levegőhöz jut, előveszi a zsebéből a kezét, és kérő mozdulatot tesz.
- Add csak ide, had nézzem, mire fáj a fogad. Aztán mondok egy árat.

Gabriel Mirol

- Ügyes fiú ő, megoldja maga is. – mosolyogva és érdeklődve figyelem őt beszéd közben, néha-néha a buzgó takarítás felé fordítom a fejem, mintha érdekelne. Mire Gabriel a mondandója végére ér már kuncogok. Utána hamiskás félmosollyal intem magamhoz – Köztünk szólva… a kézfogás elég nagy dolog, de nem hinném, hogy neki olyan lány kellene, mint én. – húzom ki magam egy egészen kicsit. Lehet, hogy alacsony vagyok, de azért egyáltalán nincs miért szégyenkeznem. Igaz, hogy ha csak a magasságomat veszi valaki észre, akkor igen gyakran gondolnak jóval fiatalabbnak, de ezen már túlléptem, hiszen vannak bőven olyan külső tulajdonságaim is, amik alapján pontosan be lehet határolni a koromat. A legnagyobb elégedettséggel nyújtózok egyet aztán ismét Gabe felé fordulok.
Szóval, érdekli az oklevél. Szórakozottan lóbálom meg kezemben az pergament. Egyáltalán nem áll szándékomban megtartani, sokkal jobb helye van itt, mintha az enyém lenne. Itt bárki megnézheti, míg úgy csak én láthatnám. Apró vállrándítás után nyújtom Gabriel felé. Felőlem elveheti. És bármilyen árat is talál ki amiért az enyém lehetne… nos, nem vagyok köteles megfizetni. Elgondolkodva tartom a pergament egészen addig, míg a fiú nem nyúl érte, de hacsak nem sokkal gyorsabb nálam, akkor visszahúzom előle.
- Miért adjam oda neked? Ha úgy vesszük, már nálam van, nincs szükségem arra, hogy neked adjak érte cserébe bármit is. Vagy akkor ha már neked kell fizetség, akkor Lorca is ugyanazt kell kapja. Ez nekem így logikus. – kuncogok játékosan, és lerakom a polcra magam mellé a lapot. Ha érdekli annyira, hogy megnézze akkor kénytelen lesz a közelembe jönni érte. Ezzel a kis mókával próbálom magamra vonni a figyelmét. Remélem, hogy Lorca érti a szándékomat, és lelép míg Gabe velem van elfoglalva. Elvégre én se vagyok olyan szívtelen, hogy nézzem ahogy ez a kis szerencsétlen más helyett gályázik. Ha viszont nincs annyi esze, hogy meglógjon, akkor meg is érdemli, hogy még néhány órán át suvickoljon.
- Halljam, milyen árat kérsz érte, és majd megfontolom a dolgot. Nem kell ahhoz megnézned, hogy válaszolni tudj. Neked ez egy oklevél, pont olyan mint másik száz. Szóval mi az ára? – emelem rá kérdőn és kihívón a tekintetem, halványan mosolyogva. Nincs ellenemre egy ártatlan kis játék, sőt kifejezetten élvezem, ha kibontakozhatok. Az előbbi könyvtárbeli jelenet Deveraux-val felkeltette a harci kedvem, és úgy tűnik megtaláltam a megfelelő partnert, akivel lehet szórakozni egy kicsit. Persze ő is szórakozik velem, de ennek éppen ez a lényege.

Maya

- Ugyan, cica, ne nekem kéresd magad! - Röhögi el magát a mardekáros, majd egy könnyed mozdulattal megperdíti a vállának támasztott partvisnyelet és a kölyök felé bök vele. - Neki meg aztán végképp. Felsős csaj vagy, szőke, egész formás, ráadásul "kedves".
Hihetetlen tehetsége van hozzá, hogy még ezt az alapvetően bók jellegű szócskát is úgy mondja ki, mint aki tengervíz ízű rágót csócsál (ja és közben félkézzel csak úgy a miheztartás végett végigköveti a levegőben Maya alakját, mintha a homokóra fazon és a "kedvesség" egymás szinonimái lennének).
- Na jó, hagyjuk a kis tökfejet és vissza az üzlethez. - A partvis vége halkan koppan a padlón, Mirolunk pedig érdeklődve közelebb lép. Kell neki az a papír, pláne, ha így lobogtatják az orra előtt. Utána is kap, de Maya hamarabb elhúzza az orra előtt, mint Viki azt a bizonyos mézes madzagot JÓLtudjukKI orra előtt. Ez már nem tetszik annyira a fiúnak, de készséggel belemegy a játékba. Megkomolyítja az ábrázatát, amitől hirtelenjében úgy fest, mint egy kiköpött üzletember. Leszámítva a kócos üstököt és a narancs-sötétszürke csíkos pólót, amin a C'mon PUMPKINS! felirat díszeleg. Azért a farzsebéből előhúz egy kellőképp sötét napszemüveget.
- Szóval... - Kicsit meglehelgeti a maszatos üveget, megdörgöli a mellén, és felcsapja az orrára. Mindjárt szét is szalad az a bicskanyitogató vigyor az arcán, ami most olyan mézes-mázos, mint egy jóféle muffin. - Ne próbálj meg úgy tenni, mintha a hollóba osztott volna a Süveg, hagyd meg a logikát a strébereknek és nekem.
Még egy szűk lépéssel közelebb lép, és hacsak nincs egyéb ellenvetés, szélesen mosolyogva, a lehető legtermészetesebb mozdulattal nyúl a félrerakott oklevél után.
- Nem lesz valami kevésbé értékes attól, hogy számomra "csak" egy a sok közül. - Még el sem érte, a behízelgő mosoly féloldalas vigyorrá korcsosul. - Már csak az a kérdés, ki is az a Megara Carson. - Egy ujjal sem ér a laphoz, helyette Maya arcát vizslatja a szemüveg folyékony árnyakkal átitatott üvege mögül.
- Vagy ő is "csak" egy ember a sok száz közül, akik itt porosodnak? Neem, túl gyengéden néztél a nevére. - Kicsit elfintorodik. - És most nem az alap hugrabugos boci szemekre gondolok.
Üvölt a testtartásából, hogy a róla szóló pletykák nem hazudnak. Ez a dög talán tényleg mindent tud.
Lorca a háttérben abbahagyta a takarítást, és most furcsállón néz a páros felé. A kezében tartott kupák közül az egyik fedele alól rózsaszín habos folyadék csöpög a padlóra. Ez minden zaj, ami megtöri most a csendet.

Gabriel Mirol

Már nyitom is a számat, amiért Gabe gyakorlatilag ostobának titulált. Nem szeretem az ilyet, egyáltalán nem tartom magam butának. Kicsit talán… balszerencsés, de ez minden. Mély levegőt veszek, hogy méltatlankodásomnak hangot adjak, majd mielőtt még az első szót kiejthetném, be is csukom a szám. Nincs szükségem arra, hogy még a ,,hisztérika" jelző is illjen rám. Oldalra biccentett fejjel figyelem, ahogy felteszi a napszemüvegét. Bent, a suliban, ráadásul úgy, hogy ezeken a télies napokon ilyenkor odakint már rég sötét van. Nem tartom indokoltnak ezt a kiegészítőt, de ő tudja. Ha ettől érzi magát nagyfiúnak, ki vagyok én, hogy meggátoljam benne?
- Megara az anyám neve, ezt pedig ő szerezte. – nézek fel rá semlegesen, majd elgondolkodva érintem mutatóujjam az államhoz. Ha ostoba libának tart, akkor nyugodt szívvel teszek rá az összhatásra egy lapáttal. – Hugrabugos boci szemek? – meresztem rá ártatlanul, ahogyan ,,hugrabugos boci" módra a szemeim. – Nem tudom mire gondolsz. Mi mindig így nézünk, mert mi ugye csak fölösleges kis töltelék emberek vagyunk itt a kastélyban, akikre alapvetően semmi szükség. Mert túl buták és túl bénák vagyunk mindenhez, nem is igazi varázslók, ugye?
Mosolyom mindvégig a helyén marad, megjelenésem továbbra is maga a megtestesült ártalmatlanság. Csak a talárom ráncai közé rejtett ökölbe szorított kezeim árulkodnak arról, hogy valójában ebben a pillanatban egyáltalán nem vagyok az. Az évek alatt megtanultam, hogy sem a hisztéria sem a kitörések nem visznek előrébb, és sokkal okosabban teszem, ha inkább befogom a szám.
Határozottan nyújtom a kezem az oklevél felé, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy visszategyem a helyére. Lorcára pillantok, aki szerintem még nálam is jóval szerencsétlenebb, és kisebb a létjogosultsága. Miért nem lógott meg? Tekintetemmel követek pár cseppnyi habot, ami szép lassan formás kis tócsát fog alkotni (amit aztán majd takaríthat össze). Rosszallón húzom el a szám, egyáltalán nem tetszik, hogy ez a szerencsétlen itt takarítgat más helyett. De ez nem az én dolgom, és nem az én gondom.
Vissza az üzlethez. Azt hiszem ideje tisztáznom, hogy nem akarom megtartani a pergament, és semmilyen fizetségért cserébe, legyen az bármilyen csekély is, nem fogom innen elvinni.
- Nem volt számodra nagy feladat kiokoskodni, hogy számomra fontos személy neve lehet, nem kell azért ennyire elégedettnek lenned magaddal. – mosolyodok el halványan, és visszadőlök a polchoz. A mozdulat persze valahogy sokkal egyszerűbb, ha más csinálja, én azonban tudtam, hogy ami először sikerült, az most nem fog. Az én formám már csak ilyen, meg sem lepődök azon, hogy amikor megpróbáltam karjaimat magam előtt összefonni, sikeresen bevertem a könyökömet az egyik polc élébe. Halkan felszisszentem, majd alig hallhatóan, ugyanakkor meglehetősen ízesen mormogtam el a véleményem az eseményről. Jobb kezemmel a fájós bal könyököm dörzsölgetve emelem vissza tekintetem a fiúra, keresem a napszemüveg mögött az arcot, a szemeit.
- Fölösleges lenne bármilyen árat kínálnod, nem viszem el innen, és neked sem adnék érte fizetséget.

Maya

Nem kerüli el a figyelmét, hogy a lány tarsolyában bizony akadna valami kedves, szellemes, vagy egyszerűen csak felháborodott válasz a sértésére, de úgy tűnik, csalódnia kell. Hiába néz úgy Mayára. Provokálón. A szöszke egyszerűen becsukja a száját és megtartja magának, mi a véleménye.
Hát jó. Suhan át Mirolunk agyán a gondolat. Hallgatás=beleegyezés. Most pedig, hölgyeim és uraim, kezdődjék a tánc! Napszemüveg, fények...! Ide jól jönne egy főcímdalnok, de semmi gond. A színpadon pedig Gaaaaaabe Miroooooll!
Alig észrevehetően húzódik szélesebbre a vigyora.
- Látom, pontosan érted, mire gondoltam. - Dorombolja sötéten, épp csak annyira kesernyés a hangja a gúnytól, mint az étcsokoládé. Van, aki még nem veszi zokon, egyesek akár szerethetik is. Fene az ízlésüket. Mirolunk állával a szende álarc felé bök. - Tökéletes.
Gabe keze továbbra is az oklevél felett áll a levegőben, aminek egyenes következménye, hogy ő pedig pofoznivaló közelségbe került. A magánszférát határoló kerítésen már ezerrel bőgnek a riasztó szirénák, vakító fénycsóvák söprik körbe a terepet, de a pofátlan behatolót a legkevésbé sem izgatják az efféle apróságok. Csupán az egyik szemöldöke szökik fel a napszemüveg kerete fölé, amihez tényleg sötét van, és ami tényleg csupán a hatás kedvéért üdül az arcán. Maya egy kurta percig farkasszemet nézhet saját magával, aztán a fiú elismerő biccentéssel leereszti a kezét, hátrál egy kurta lépést, és a homlokára tolja az okulárét.
Ő nem pillant Lorcára, helyette az előtte ácsorgó lányt mustrálja, mint valami eladó holmit. Amit pedig nem lehet pénzért megkapni, azt el lehet lopni! Mindenképp jól jár.
- Tudod az előbb, mikor bevágtad azokat a boci-szemeket, majdnem azt mondtam, hogy lenne jövőd a Mardekárban, de ahogy a kölyköt nézed, kezdek kicsit kételkedni. - Nem, ezt nem épp bóknak szánja, a mondat végén azonban szívből jövő, kissé eszelős mosolyt villant a lányra. - De nem baj! Sőt.
Kényelmesen a padlónak koppintja a partvist, és elegáns, szinte táncos léptekkel nekilát sepregetni. Csak úgy ímmel-ámmal, de elvan vele, még meg is pörgeti a partnerét, bedönti, megcirógatja a fa nyelet. Oké, elől deszka, hátul léc, alul meg durva a sörte, de táncolt már rondább dologgal is.
- Nem volt különösebben nagy cucc kitalálni, tudom, ki ő. Azt is tudom, hogy pálcát fogtál a gyilkosára.
Gabriel most lehalkítja a hangját, és mivel Lorca továbbra is mozdulatlanul hegyezi a füleit, a válla fölött most a kölyök felé int (ám egyelőre még nem néz oda, túlságosan leköti a hirtelen koppanás). Maya könyöke smárolt a polccal. Ssssz. A fiú elhúzza a száját.
- Jól van, ennyi elég lesz, én sem csináltam volna többet. Kotorj vissza a hálókörletbe, majd később intézzük a többit.
- De hát azt mondtad...!
- Na-na, ifiúr! Csak semmi "de"! - Hátrafordul, mutatóujját a szája elé teszi, aztán fejével a bejárat irányába bök. - Ne kelljen kétszer mondani. Amúgy ott van a ládámban, a tetején. Csak vigyázz a gilisztákkal, mert harapósak.
- Inkább megvárlak vele.
- Oké. Majd megyek. - Kedves, szinte már baráti mosoly, aztán visszafordul Maya felé. A kis Lorca pedig a háttérben csapot-papot otthagyva kimasírozik a teremből. Ami azt illeti, nagyobb rumli maradt utána, mint amekkora előtte volt. A padlón szétfröcskölt, lecsöppent habmaradványok, lila lé, a kupák és érmék egyik fele tótágast áll a polcokon, a többi a földre téve, hogy alóluk is félig letörölgessék a port. De szigorúan csak félig! Épp annyira, hogy a szürkésfehér leplen át egy sávban kilátszódjon a drága fa vagy üveg. A vödrök mellett sáros pacákat hagyott a cipője is.
Remek. Ide se küldenek többet, mert minek.^^
Gabe tekintete szórakozottan követi a gyereket, míg be nem csukódik mögötte az ajtó, aztán valamivel komorabban rebben vissza Maya arcára, és mintha éhség lobbanna benne.
- Tökmindegy. - Érkezik a válasza kissé megkésve, ugyanakkor mintha a kis intermezzo meg sem történt volna. Megvonja a vállait, a partvist pedig lazán maga mellé löki a földre. - Felőlem maradhat is, el is viheted, nem hiszem, hogy bárki patáliát csapna miatta a kastélyban. Pláne most.

Gabriel Mirol

Tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy Gabe táncra perdül a partvissal. A cirógatások és pörgetések még bizarrabbá teszik a jelenetet. Kiráz a hideg, egész testem rándul egy aprót. Mirolnak nincs ki a négy kereke, ez már biztos. Nézem egy darabig, aztán mikor elunom a látványt, lustán pislogok egyet hosszan, és a fájós könyökömre koncentrálok. Még mindig sajog, nem hiszem el, hogy egy nap sincs, amikor nem keletkezik rám valami újabb kék-zöld-lila folt.
Döbbenetem fokozódik, és teljesen elfehéredek, mikor a fiú felhozza a nyáron történt merényletet. Szomorúan sütöm le a tekintetem, és lassan, alig észrevehetően megcsóválom a fejem.
,, Azt is tudom, hogy pálcát fogtál a gyilkosára."
Mintha ő nem ugyanezt tette volna hasonló helyzetben… elismerem, nem a legbölcsebb dolog ezekben az időkben egy halálfalóra rátámadni, meg azzal is tisztában vagyok, hogy még nem varázsolhatok az iskola falain kívül, de azért na. Ez egy olyan helyzet, mikor abszolút indokolt volt a pálcahasználat. Nem mondom, lett is belőle egy szép kis tárgyalás, de felmentettek, mert a sokkra hivatkoztam és a körülményekre. Nem válaszolok erre semmit, úgysem értené. Nem volt ott, nem látta amit én, és így nincs szükségem arra sem, hogy ítélkezzen.
- Csak védtem magam. – vonom meg a vállam, mintha ez csak ennyi lenne. – Te is ezt tetted volna.
Utána Lorcát figyelem, és azt, hogy hogyan hagyja el a termet. Gyakorlatilag nagyobb kárt tett, mint amennyi haszna volt. Amit takarítás címszó alatt leművelt a teremben, az gyalázatos. Legszívesebben fognám a pálcám és rendet raknék, de két okból sem teszem: egy, ez nem az én dolgom és problémám. Kettő: több mint valószínű, hogy amilyen jól bánok a pálcával, és amilyen mázlista vagyok ma, tutira csak még nagyobb káoszt teremtenék. Pedig meg kéne tanulni rendesen használni azt a pálcát, méghozzá sürgősen!
Aztán mikor a srác behúzza maga mögött a terem ajtót, furcsa csend telepszik ránk, amit Gabe tör meg ismét.
- Már mondtam, hogy… - kezdem újra a mondókámat, de aztán belém hasít valami, ami eddig soha. Miért ne szeghetnék szabályt, csak most az egyszer? Senkinek nem hiányozna innen ez a pergamen, nekem viszont ez lehetne a legféltettebb kincsem. Bizonytalanul fogom meg újra, ujjaim erősen rákulcsolódnak a lap szélére.
- Szóval nem mondod el senkinek, ha elviszem? – bizalmatlanul tekintek Gabrielre. Neeem, ez így túl egyszerű lenne. Ennyivel úgysem úszom meg. Újra a papírra nézek, hogy megér-e ez nekem bármilyen ellenszolgáltatást is. Már a kezdeti alkudozás során is idegesítően közel került hozzám a fiú, nem is egyszer. Ellépek a polctól, mert egyrészt nem akarom újra beverni a könyököm, másrészt meg nem leszek önként sarokba szorítva.
Szánt szándékom az oklevéllel távozni innen, de mielőtt még kislisszolnék a teremből mint Lorca, tisztáznom kell, hogy fog-e erről rajtunk kívül bárki is tudni. Mert Gabe elég nagy pletykásnak tűnik, ha abból indulok ki, hogy mindenkiről tud mindent.
- Ha jól értelmezem, hogy felőled azt csinálok, amit akarok, akkor fogom ezt a papírt, kisétálok, és te nem fogsz dumálni róla? – ha a válasza igen lesz (amit kétlek), akkor fogom az oklevelet és már itt se vagyok, nehogy még a végén meggondolja magát. Lélegzetvisszafojtva bámulom, és csak várom, hogy mit mond…

Maya

- Egyszer talán kiderül. Talán nem. - Mirol vállat von, unottan odébb rúgja a földre lökött seprűt, és zsebrevágott kezekkel Maya elé lép. Egyet-kettőt még billen a lábujjhegyéről a sarkára, a sarkáról a lábujjhegyére, aztán vesz egy mély levegőt, és egy fura fintor kíséretében, pöffenő hangot hallatva kifújja.
- Miért, szerinted rákérdezne bárki is? - A hangja ennél szánakozóbb és gúnyosabb aligha lehetne. Roppant szórakoztató Mayát heccelni, a lány ugyanis egyik pillanatról a másikra esik cseberből vederbe, a hangulata pedig pont úgy hullámzik, ahogy a mardekáros fütyül neki. Mint egy helyes, idomított kis kobra fióka.
Gabe újra az oklevélért nyújtja a kezét, most azonban tényleg szándékában is áll elvenni. Ha nem adják néma kérésre, halkan noszogatja a lányt, szinte kedvesen, a következő kérése viszont durva lesz és fenyegetőn csattanó. Addig nem hagyja kilépni a sarokból, amíg a markában nem tudhatja a másik kincsét.
- Őszintén szólva ha nincs ez a nyári incidens, még én sem ismerném a nevét. És mire fel kapott oklevelet? Hm? Jó magaviseletre? - jelentőségteljesen felvonja az egyik szemöldökét, a sértő megjegyzések után viszont egész halkra fogja a hangját, és az arckifejezése is megváltozik. A bolond, elvetemült srác tekintete megkomolyodik, hűvös lesz és kemény, valahol hátborzongatóan tiszta.
- Ha itt hagyod, biztos elfelejtik, a tinta lassan elkopik a pergamenen, szétrágja a por... láttad, mennyire veszik komolyan a takarítást, mindenkit lefoglal a "helyzet". Felé se néznek majd. Ha viszont elviszed, az emléke olyan helyre kerül, ahol számít. Hacsak nem gyűjtöd az okleveleket, nálad nem csak egy lenne a sok közül, hanem értékes. Én nem szólok senkinek.
Gabriel és az igazmondás... hát csak távolról integetnek egymásnak, ha véletlenül egy utcába keveri őket a sors. A mardekáros mindenesetre félrelép, és egy előzékeny, régimódi meghajlással vegyített mozdulattal az ajtó felé int. Szabad az út. Elmosolyodik.
- Hisz ismersz.

Gabriel Mirol

Noha erősen fogom a pergamen szélét, kénytelen vagyok elengedni. Nem azért, mert annyira tartanék Gabe esetleges agresszív megnyilvánulásától, hanem mert azt aztán végképp nem akarom, hogy elszakadjon. Dühös kis mormogás közben engedem el végleg, és szomorkás, ártatlan boci szemekkel nézem, ahogy egyre távolodik tőlem az oklevél. Nem mintha annyira érdekelne, hogy éppen melyikünknél van, de nem tesz boldoggá a tudat, hogy egy ilyen nemtörődöm suhanc kaparintotta meg.
Azt azonban kénytelen vagyok elismerni, hogy igaza van. Marhára senkit nem fog érdekelni, hogy van itt egy Megara Carson nevével ékesített oklevél. Csak nekem fontos, miért ne vinném hát magammal? Elnézve azt, amit Gabriel és Lorca műveltek itt takarítás címszó alatt, sokkal jobb helye lenne akár az összesnek inkább nálam. A lecsöpögő habból összeállt pocsolyák, a félrerugdalt rongyok és partvis, mind szörnyen elhagyatottá teszik ezt a helyet. Erről is biztosan Friccs tehet! Miért van egy díszes terem, direkt csak a trófeáknak és okleveleknek, ha semmi másra nem használjuk, csak a diákok kínzására?
Elgondolkodva biccentem oldalra a fejem, és egy bizonytalan lépést teszek a fiú felé, miközben nyújtom felé a kezem, hogy visszaadja azt, ami kell nekem. A kijáratot szemem sarkából figyelem, és már előre figyelmeztetem magam, hogy lassan menjek majd kifelé, mert feltételezem a hab igencsak csúszik. Nem szeretném, ha hasra esnék éppen most.
- Akkor ideadod? – nyújtom még mindig a kezem, és még egy óvatos lépést teszek felé. Próbálom nem mutatni, hogy valamennyire azért tartok tőle. Remélem Gabriel nem vette észre, hogy mennyire feszélyez a puszta jelenléte is.
Felpislogok rá, a már korábban emlegetett Hugrabugos boci szemekkel.
- Ha ideadod, már itt sem vagyok, és te is mehetsz amerre akarsz. – próbálok valahogy hatni rá. Ha valahogy sikerül megszerezni az oklevelet, akkor halványan elmosolyodok, és újra elkezdem böngészni a díszes betűket. – Kösz! És… remélem nem beszélsz róla senkinek. És ezt pont azért mondom, mert ennyire ismerlek. - kacsintok rá egy széles mosoly kíséretében.

Maya

Ha fel is tűnik neki, mennyire feszélyezi a szöszkét, nem szórakozik rajta sokkal látványosabban, mint magán a jelenlegi szituáción. Egy hosszú másodpercig még magánál tartja a lapot, csak hogy cukkolja a lányt, aztán egy kegyes vigyor kíséretében visszaadja neki.
- A tiéd. - biccent is rá, csupán a miheztartás végett. A trófeaterem valóban elhagyatott, bár még ebben az állapotában is jobban hasonlít egy emberlakta bolygóra, mint egy vákuumozott széfre. Kár, hogy a káoszt leszámítva halott az egész. Vastagon megült por, némán zárt vitrinek, a súlyos kupák száját félig beszőtték már a pókok, és ha beléjük kukkantanánk, biztos találnánk pár döglött, porhanyósra száradt légy tetemet is.
Gabriel félreállt, most zsebre vágott kezekkel, az arcán sunyi mosollyal nézi, hogy Maya el meri-e hagyni a termet, vagy a nyulak ősi ösztönére hallgatva egyszerűen megdermed a sztrádán a közelgő fényszórók fényében. Fizikai akadály nincs.
- Ó, én oda megyek, ahová csak akarok, ebben biztos lehetsz. - neveti el magát hangosan, hogy csak úgy csattog végig a kövezeten, üvegeken és falakon! - De köszönöm, hogy nem állsz az utamba, igazán sokat jelent. - valóban. Hisz még a szíve fölé is borítja a kezét, úgy meg van hatva!
A viccet félretéve azonban Gabe hamarosan a zsebébe nyúl, elővesz egy kis, gömb alakú, szőlőlila papírba csomagolt édességet, kibontja, bekapja, majd a hangos kérődzés és csámcsogás közepette megvonja a vállait.
- Nincs mit, egy lopásra bármikor a vendégem vagy. Majd szólok. - Visszakacsint, fúj egy nagy, lila buborékot, aminek a belsejében egész seregnyi liluló moly rebben fel, mintha be lennének zárva a rágó-lufi belsejébe. Mielőtt kidurrantaná a nyelvével, minden kis lény visszarepül a szájába. Rág.
- Anyukád híres lesz. Legyen szép napod, add át üdvözletem a többi gráciának!

Gabriel Mirol

A fiú gúnyosnak szánt mozdulatain egyáltalán nem akadok fönn. Minek? Eddigi beszélgetéseinkből bőven rájöttem már, hogy egyáltalán nem érdekli, hogy ki mit gondol róla. Az meg aztán végképp hidegen hagyja, hogy egy magam fajta Hugrabugos kis senkinek megvan a véleménye a viselkedéséről. Szorosan tartom az oklevelet, még egy utolsó pillantást vetek rá, majd óvatosan hengerré tekerem.
Semmivel nem vagyok különb, mint ő. Mélyet sóhajtok, elvégre mindig is a szabályok szerint éltem, soha nem okozott gondot a betartásuk. Nem lehetek ennyire gyenge, hogy most ilyesmire vetemedjek.
Lopás.
A gondolattól is megrémülök, az arcom egészen elsápad, mégis ebben a pillanatban mintha megvilágosodtam volna. Miközben Gabe a buborékjával van elfoglalva, előveszem a pálcám, és halványan elmosolyodok. Igen, ez így lesz helyes.
- Vingardium leviosa! – súgom magam elé, miközben a pálcát a pergamenre szegezem. Anyám azért kapta az oklevelet, mert valamit jól csinált. Nem lenne rám büszke, ha engedély nélkül csak úgy eltenném.
Halvány mosollyal az arcomon nézem, ahogy emelkedik, aztán az egyik felső polchoz közelít. Végül egy üres lyukba becsusszan, mintha mindig is ott lett volna.
- Kösz. – nézek rá. Noha neki valószínűleg fogalma sincs arról, hogy mit köszöntem épp meg. Az imént megtanulhattam egy ugyancsak fontos dolgot: lehet számomra bármilyen fontos egy tárgy, annyira soha nem lehet, hogy miatta megszűnjek önmagam lenni. Nem azzal lenne hozzám közelebb imádott anyám, hogy elcsenem innen az oklevelét, hanem ha úgy élek, ahogyan azt tanította. De hogyan is magyarázhatnám ezt el Mirolnak? Nagy eséllyel sehogy. Nem is vergődök ilyesmivel, kár a gőzért.
- Hát, ilyen lopásra máskor is lennék a vendéged. – vigyorodok el szélesen. – Amúgy… legalább a habos tócsákat eltűntetném a helyedben. De ez csak egy ötlet volt.
Ahogy határozott lépésekkel elindulok az ajtó felé, valahogy érzem, hogy ennek még híre fog menni. Több mint valószínű, hogy a Mardekáros majd úgy adja elő a sztorit, hogy a pergamen végül a zsebemben végezte. De kit érdekel? Végre tudom, hogy vannak számomra ezerszer fontosabb dolgok is annál, mint hogy valakit piti módon Deverauxnak hívnak, vagy éppen aranyvérű.
- Akkor szia! - vigyorgok még vissza rá az ajtóból.

Suvickusz Diákusz

Caelius

Roxfortos diákéveim közül az első évnek ősze vége felé, mikor már a felhők havat kezdtek ígérni, s a hajnali dér is zúzmara volt és hogyha elég korán kelt a diák, akkor az ablakon még láthatott jégvirágot. Egy ilyen reggelt követő bájitaltanon sikerült úgy elszúrnom a bájitalomat, hogy abból tökéletes trutyibombákat csinálhattam. A hétvégén fogott meg az ihlet, s azt súgta, hogy nagy poén lenne trutyi esőt okozni a bejárati csarnokban. Egy bagoly fordultával már nálam is voltak a megfelelő eszközök, amik nem mások voltak, mint üres üvegcsék, méghozzá a törékenyebb fajtából. Apunak azt írtam, hogy egy órán kívüli kísérlethez kell, amit természetesen tanár felügyelete alatt fogjuk véghezvinni. Amikor a válaszlevelüket olvastam kissé lelkiismeret furdalásom lett, mivel olyan kedvesen büszkék voltak, hogy ilyen fiatalon máris ilyesmikben veszek részt. Viszont ettől még nem álltam el a tervemtől, hiszen végül is tényleg órákon kívüli kísértés, vagyis kísérlet volt. Kísérlet arra, hogy megtudjam, hogy mennyire vagyok ügyes varázsló, és arra, hogy milyen színekben fog pompázni a bejárati csarnok.
A csarnok fele az arra tévedt diákok hajával együtt lilafüstöt eregető sötétlila lett. Hasonlóan, mint az öreg gondnoké… Sajnos lebuktam, ahogy elindítottam a kísérletet, úgy tűnt fel ő is. Menekülni már nem volt időm. Ledermesztett egy jövő kép, vagyis több jövő kép. Az első az, hogy egy rivalló a dédapám arcát formázva, a hangján kiáltva meg szid, a másik kép, meg az anyám csalódott arca volt, ahogy olvassa a levelet, amit küldeni fognak. A büntetés nem is igazán érdekelt, egészen addig, amíg nem szembeültem a feladattal.
Egy szőke hajú mardekáros fiúval együtt ott álltam a trófeateremben, előttünk a mogorva gondnok, aki éppen azt részletezte, hogy miképpen kell takarítanunk. Pálca és varázs nélkül kell takarítanunk. Sem takarító bűbájt, se tárgymozgató igét nem használhattunk. A kettő kezünkkel kell a takarító eszközöket használnunk. Ettől egyáltalán nem lettem megkönnyebbültebb, sőt visszataszítónak gondoltam.
- Helló! – Súgtam oda a felsőbb éves fiúnak, miközben az eszközökkel a kezemben a számomra kijelölt trófeához ballagtam. – Eledir vagyok, Eledir de Infernal. És te? – Ahogy tanították először bemutatkoztam, s azután érdeklődtem meg, hogy őt hogyan hívják. – Te tudod, hogyan kell ezeket használni?

Eledir

A mai ebéd utolsó falatját elég rossz szájízzel kapom be, mert ez azt jelenti, hogy egészen addig, amíg a következő étkezés nem következik, büntetésben leszek. Második óta, amikor egyszer voltam Umbridge-nál, kicsit szorongok a büntetőmunkától, úgyhogy rendkívül furcsa, hogy mégis sikerül még mindig folyamatosan összeszednem. A mai csak a szokásos takarítás lesz, a stréberek díjait kell lesikálni, de így is megvan az a régi rossz érzés, mint másodiktól folyamatosan. Persze, ezt a világon senkinek nem mondanám el, látszólag azt az alkalmat is lazán kezeltem, amikor a varangynál összefirkáltam a kezem, mert rajzoltam az óráján.
Olyan jól tudom az utat, hogy akár már vakon is megtalálnám, de természetesen nem jövök korábban, pont csak annyira érkezem időre, hogy ne kapjak emiatt még több büntetést. Friccs mindenen felhúzza magát, bár neki magának valószínű nincs joga hozzá, hogy büntetőfeladatot adjon, biztos lejelentené a tanárnőnek. Az öreg McGalagony biztosan megragadná az alkalmat, hogy pontokat vonogasson le, vagy megint büntetőmunkát adjon, valószínűleg nagyon élvezi, ha egy Mardekáros diákon kiélheti azt, hogy mennyire utál másokat, akiknek közük van a házunkhoz. Pedig nem is volt semmi különös.
Tegnap reggel sikerült egy kicsit elaludnom, úgyhogy lekéstem volna vagy a reggelit, vagy az órát, úgyhogy úgy döntöttem, egyben oldom meg a kettőt, főleg, mert cukorporos fánk volt, és nem szívesen hagytam ki, néhányat elraktam a zsebembe. Mivel szokás szerint jó hátul ültem, zavartalanul ettem, miközben a többiek valami hülye barna talárt változtattak fehérré, és pont addigra, mire elért hozzám, már meg is ettem mindet. Az elém rakott, összehajtott talárt sikerült is világosszürkévé varázsolni (szerintem fehér volt, de azért megdicsért), azután adtam is tovább. Állítólag az a kaktuszagyú hugrás Pamela azért robbantotta le a talárja egy részét és változtatta szürkévé a haját, mert a cukorpor a barna talár alján bezavart valamit a varázslatba, de szerintem csak simán ennyire béna. Ettől függetlenül, kaptam büntetőmunkát, a mai délutánom kupák társaságában tölthetem. Meg egy elsőssel. Remek.
Szívem szerint skippelném Friccset, ez már a tizennyolcadik vagy tizenkilencedik alkalom, hogy büntetőmunkán vagyok, és legalább a fele esetben hozzá lettem irányítva, ő meg berakott takarítani, de gondolom, a kis cuki hollócska most lehet először itt. Külsőre akár rokonok is lehetnénk, eléggé hasonlít rám, talán jobban is, mint a tesóm, de szerintem véletlenül kerülhetett bajba. Biztosan túl sokáig volt nála egy könyvtári könyv, és egy évfolyamtársa szintén a hollóktól berágott rá, hogy ő így csak kétszer tudja majd kiolvasni, és beköpte a házvezetőnek.
Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor Friccs végre befogja, még akkor is, ha most már reális esélyt látok rá, hogy egyszer tényleg kilógathat valakit az ablakon az ujjainál fogva. Az a valaki nem én leszek, az új rendszer sem sokkal szigorúbb azokkal, akik csak simán szeretnek hülyén viselkedni, ezt a gondnok majd valami lázadón vagy sárvérűn fogja kipróbálni.
- Szia- leveszem a talárom, ledobom az egyik sarokba, és könyékig felgyűröm a ruhaujjaimat, hogy kényelmesen nekiálljak dolgozni. Ez a büntetőmunka-típus annyira nem kellemetlen, rosszabb volt, amikor Pitonnál növényt kellett szeletelni, mert ő azt mondta, hogy akkor mehetek el, ha tele van a vödör. Itt akkor mehetek el, amikor vacsoraidő van, és hogy közben öt kupát törlök el, vagy ötvenet, édes mindegy, csak akkor dolgozzak, amikor Friccs benyit. Úgysem lesz semmi különbség, gondolom, hogy tegnap is el lettek törölve, és pont ugyanolyan porosak megint. - Cael Edevane- általában a teljes nevemen mutatkozok be, de semmi kedvem a következő pár órában azt hallgatni, hogy „Caelius.” A kissrác biztos akar beszélgetni, és nem is biztos, hogy az átlag hollónál fárasztóbb/idegesítőbb társaság lesz, de azt nem bírom, ha egy hosszabb beszélgetésen folyamatosan a teljes nevemet hallom. Jól hangzik, de gyorsan kopik.
- Használni? Már mit?- a vödörbe mártom a rongyot, kicsavartam, és a nedves ruhadarabbal elkezdem letörölni a talpnyaló verseny ’59-es győztesének kupáját. Kíváncsi lennék, mire vitte, hogy ez mennyire volt neki elég az iskolán kívül, nagy ember lett-e, vagy még most is egy ablaktalan irodában körmöl, és próbálja magát feljebb nyalni a húsz galleonnal magasabb havi fizetésért. Mindig rám jön a szédülés, ha eszembe jut, hogy páran elvárják, hogy jó gyerek legyek, és így éljem le az életem. - Sajnos, én sem vagyok egészen biztos benne, úgy születtem, hogy tudtam őket használni. Próbálj meg nagyon erősen koncentrálni, és akkor az agyad elvileg küld ilyen jeleket az izmoknak, azok pedig csinálják amit kell- elmosolyodtam, ahogy felemeltem a bal kezem, párszor megforgattam a csuklón, ki-be hajlítottam az ujjaim, azután a könyököm, végül pedig köröztem néhányat a vállammal. - Nem nehéz, próbáld meg!- tényleg viccesnek szántam, amit mondtam, nem sértőnek, de a széles vigyort talán mégis sértőnek szánta. Nem is ragadt meg sokáig, csak egy szájszegletes mosolyt hagytam, miközben belemerültem a trófea tisztításába.
- Belemártod a rongyot a vödörbe, visszacsavarod bele a vizet, letörlöd vele a port, aztán megint. Soha nem csináltál még ilyet? És nem is láttad anyád takarítani?- jó, az ő korában én sem sokat takarítottam, és most is csak akkor teszem, ha muszáj, de nehéz elhinni, hogy ezt bárkinek el kell magyarázni. Amikor először mondták otthon, hogy csináljam meg az ablakokat, csináltam, mert már korábban láttam, hogy működik. Persze lehet, hogy náluk mindent varázslattal csináltak otthon, gondolom, én sem azért pucoltam ablakot, mert nem tudták volna megcsinálni fél perc alatt egy varázsigével. A boltba is leküldenek néha, pedig nekem gyalog fél óra oda-vissza, nekik meg két perc lenne.

Suvickusz Diákusz

Caelius

Kisebb szerencsének éreztem, hogy nem egyedül kellett itt lennem, hanem volt társaságom. Az teljesen mellékesnek számított, hogy mardekáros a sorstársam. Így nem a gonoszarcú, mogorva gondnok bácsit kellett megkérdeznem, hogy mégis hogy a gnómba kell használni ezeket a dolgokat. Jó, az is igaz, hogy sejtettem, hogy a ronggyal kel törölgetni, de mégis csak jobbnak éreztem egy kis útmutatót kérni hozzájuk, nehogy valami galibát okozzak, és még többet kelljen takarítanom.
~„Cael Edevane”~ Ismételtem meg a nevét magamban, hogy megjegyezzem. Az Edevane név nem volt túl ismerős nekem, ezért úgy gondoltam, hogy nem kell tartanom tőle, vagyis úgy értve, hogyha ismerkedek vele, akkor nem fogom a családomat bajba keverni… Vagyis ezt a lebukást leszámítva, ami miatt büntetőmunkát kaptam, nem fogok szégyent hozni rájuk, és nem fogom a semlegességünket bajba keverni. Emlékeztem én, hogy anyukám mit kért tőlem, amikor ide jöttem, és arra is emlékeztem, amit tanítottak és meséltek a múltunkról, és nem akartam, hogy Gvendor dédapó megharagudjon rám, úgy még félelmetesebb.
Értettem, hogy viccelődik, és a rongytalan kezemmel utánoztam is, amit csinált, hogy megmutassam, hogy tényleg megy nekem is.
- Edevan, ez nekem is megy születésem óta, de hogyan kell takarítani a ronggyal és a lötyivel a vödörben?. – Pontosítottam az előbbi kérdésemet, és mellé meg is emeltem a kezembe nyomott rongyot az egyik kezemmel, míg a másikkal a vödörre mutattam. Éles, figyelő, kutató szemekkel néztem, amit csinál, közben a fülemmel is figyeltem, hátha hallok instrukciókat tőle.
- Nem, egyik sem. – Nem volt egy emlékem sem, amiben láttam volna, hogy anyukám takarított volna, még olyan sem jutott az eszembe, hogy láttam volna az üstjét kiüríteni, ami mellett az is igaz, hogy az üstjét se láttam még. ::) Miközben feleltem Edevane-nek én is belemártottam a rongyomat a lötyibe és ki is csavartam valahogy úgy, ahogy láttam, hogy csinálja. – Otthon én sosem takarítottam, és anyukámat sem láttam. Az ilyesmit vagy a takarító eszközök végezték, vagy Mohl. – Eddig valahogy természetesnek tűnt, hogy varázzsal, vagy házimanó által válik valami tisztává. Bele se gondoltam még, hogy lehetnek olyan varázslók, akik kezükkel takarítanak. Egy fanyar grimaszt vágtam valami kviddicses trófeára, amivel kezdenem kellett a takarítást. A fanyar grimasz okozója nem a serleg volt, hanem az, hogy valami kellemetlennel szembesültem, hogy tévhitben éltem. Viszont hamar elszállt ez a gondolatom, s a „trófeám” által ihletve kibukott egy kérdés a számon.
- Te melyik kviddics csapatnak szurkolsz? Én a wales-i Caerpgilly Catapults-nak. – Igen, én is, mint szerintem nem kevés varázsló a „hazai” csapat szurkolói közé tartoztam, ami az én esetemben, mivel Wales-ben lakunk a Catapuls-ot jelentette. Emellett talán másik oka az lehet, hogy az egyik ősöm is a tagjuk volt, valamint, hogy az egész család nekik szurkol.

Eledir

Egy sóhajtással nyugtáztam, hogy még így is sokat mondtam a nevemből, mert a vezetéknevemen hív, ráadásul rosszul ejti. Lehet, hogy ez valami tisztelet az idősebb felé, vagy ilyesmi, de engem ez idegesít akkor is, amikor órán a vezetéknevemen szólítanak a tanárok. Mivel többnyire nem túl pozitív, amit a vezetéknevem után hallok, nem igazán vagyok kibékülve ezzel a megszólítással. A srác csak pár évvel lehet fiatalabb nálam, nem értem, miért nem tud a keresztnevemen hívni.
Úgy tűnik, hogy ő valami olyan családban nőtt fel, ahol varázslattal meg szokták oldani az ilyen munkát, úgyhogy gondolom, ő ezt most még megalázóbbnak érzi ezt a büntetést. Én már nem érzem annak, gyakorlott vagyok benne, úgyhogy tudom, hogy nem az értelmét kell keresni, vagy idegeskedni rajta, hogy ezt egy varázslattal mennyivel simábban meg lehetne oldani. Túl kell esni rajta, és kész. Talán otthon is azért takaríttatták velem néha az ablakot, hogy kicsit szokjam már előre, bár gondolom, azt nem sejtették, hogy ekkora gyakorlatot szerzek benne itt is.
- Mohl a tesód?- lehet, hogy van egy nővére neki is, akinek ő volt a pici öccse, és mindig megcsinált neki mindent. Lehet, hogy én is ilyen mázlista vagyok, ha nagyobb a korkülönbség, bár lehet, hogy jobb családi körben, nyolc évesen megtanulni bepiszkolni a kezed, mint idegenek között büntetésből. Szegény gyereket szinte sajnálom, hogy most takarít először, gondolom, ez megteszi majd a hatását, és soha többet nem kerül büntetésbe. Én viszont már az ötödik serleget veszem a kezembe, és kezdem levakarni róla azt a pár szem port. A végére lehet, hogy mindegyiket kívülről fogom tudni, de ettől még nem hiszem, hogy megváltoztat. Talán már hiányozna is a büntetőmunka, ha eltörölnék, bár az Umbridge-félét azért nem sírnám vissza.
- Wigtown Wanderers, Skócia- sokan nem szeretik azokat, akik rivális kviddics-klubnak drukkolnak, de annyira nem szörnyűek a walesiek sem, és hát ez még mindig jobb, mintha egyáltalán nem drukkolna senkinek. Legalább kviddics-ről tudunk beszélgetni, ha érdekli, még az is megeshet, hogy ő is játszani fog, és jövőre legurkózhatom. Persze, protekció nélkül azért kicsi az esélye másodikosként bekerülni, Draco Malfoy egy nagyon gazdag aranyvérű család tagja, és neki is egy rakás új seprűbe került. Hogy Harry Potter mit adott azért, hogy elsősként kerüljön be, elképzelni sem igazán tudom, bár valószínű az lehet az oka, hogy Dumbledore kis kedvence volt, és elintézte neki. - Akarsz játszani a Hollóhátban jövőre? Melyik poszt tetszik?- így ránézésre fogónak vagy őrzőnek tűnik, nem túl nagy, a többi posztra erő kell, ezekre meg inkább reflexek. És mindkettő olyan célpont a terelőknek, hogy ha kiütjük, jelentősen megnő a győzelem esélye. A hajtókból rögtönzött őrzők és fogók elég silány munkát szoktak végezni. Ritka az olyan, mint tavaly az a griffes hajtó lány.

Suvickusz Diákusz

Caelius

Kicsit csodálkozva néztem a mardekárosra, így majdnem trófeát tévesztettem. Ami nem lett volna nagy baj, hiszen azt is le kell suvickuszolnom a kezeimmel meg ezzel a förtelmes ronggyal. Viszont az lett mondva, hogy azzal kezdjek, szóval azzal is kellett, akartam kezdeni. Számomra egyértelmű volt, hogy kicsoda Mohl, még a neve is olyan... A nevek! Mi spanyol származásúak vagyunk, ez a nevünkön is látszik, hogy a legősibb gyökereink nem a szigeteken vannak. Ebből már meg is értettem, hogy miért hihette róla, hogy a nővérem.
- Nem. – Kezdtem bele a magyarázatomba barátságos mosollyal. – Mohl nem a nővérem, és még nem is lány. – Halkan elkuncogtam magam, főleg azért, mert akaratlanul is elképzeltem női ruhában az apró testét. - Mohl a házimanónk. Szóval nem valami testvéri bajtársiság miatt, sem az idősebb testvér esetleges feladatai miatt, sem azért, mert ő a lány, nem azért takarít, s nekem nem kell. Neki többek között ez is a feladata. Ami szerencse, mert hogyha a szüleimre várna a takarítás... varázslatokkal kísérleteznek, így másra nemnagyon van idejük. – Fűztem egy gyors lezárást, mielőtt valami nagyon, de nagyon butaságot mondtam volna.
„Wigtown Wanderers, Skócia” Jegyeztem meg, amit mondott. Ebből elsődlegesen arra gondoltam, hogy skót lehet, bár úgy láttam, hogy nem hord szoknyát, és nem is vörös a haja, de hogyha ő is otthoni csapatnak szurkol, akkor skótnak kell lennie, vagy legalábbis skóciainak. Másodlagosan, de nem kevésbé fontosságban az jelent meg a fejemben, hogy bár más csapatnak szurkolunk, mégis van egy közös témán, a kviddics... bár most hirtelen nem tudnék egy olyan embert sem mondani, akit nem érdekelne a kviddics, talán csak a muglikat, mert ők nem ismerhetik ezt a remek sportot. Ellenben a kérdésére kissé elpirultam, s kicsit több pillanatig, mint amit az illem megenged, nem válaszoltam, hanem belemélyedtem a „Suvickus Diákus” feladatomba.
- Nem kívánok a házam csapatában játszani... Viszont, hogyha nem lenne ez a... betegségem, akkor a terelő pozíció érdekelne. A szépapám apja, IV. Sebastian is terelő volt. Neked volt, vagy van kviddics játékos rokonod? – Miközben vissza kérdeztem, minthogyha macska nyávogást hallottam volna. Körülnéztem gyorsan, kissé olyan arcot vágva, minthogyha valaki csak a fenekemre mondott volna „petrificus totalus”-t, de sehol sem láttam a gondnok macskáját. Kicsit hangosabb sóhaj kíséretében nyugodtam meg, hogy az a gonosz macska nincs közöttünk... Vagy csak én nem vettem volna észre?

Eledir

Abból, hogy házi manója van, rögtön tudom, hogy valószínű nagyon sok pénzük lehet, bár ez nem feltétlenül követelmény egy manó birtoklásához, nem nagyon láttam még szegény családnál házi manót. Etetni kell, ha nem is eszik sokat, és például az én családom tökéletesen megvolt nélkülük is. Az ismerőseim közül viszont soknak van manója, és természetesen előnyös lehet, ha nem kell takarítani magad után, bár ha egyszer nem lesz, nem tudom, hogyan lehet átállni. A külseje alapján amúgy azt hinném, hogy Malfoy családjába tartozhat, hasonló külsőre. Rólam is lehetne ezt hinni persze.
- Mindegy, szóval akkor úgy kell csinálni, ahogy ő is csinálni szokta- nem akarok belemenni a házi manós beszélgetésbe, mert úgyis csak valami veszekedés lenne a vége. Teljesen semleges vagyok őket illetően, egyrészt nem érdekelnek a jogaik, de nem tartom szimpatikusnak, ha valaki bántja őket, viszont ezért csak annyit teszek, hogy én nem bántom őket, meg esetleg megjegyzem, hogy nem tartom menőnek, ha valaki egy védtelen lénnyel szemben érzi keménynek magát. Minden házi manós beszélgetésem vagy abban ér véget, hogy túl kegyetlen ez velük szemben, és én szívtelen vagyok, vagy abban, hogy nyámnyila, és túl sokra tartom őket, pedig arra vannak, hogy dolgoztassák őket.
- Milyen betegség? Tériszony? Amúgy én is a terelőt tervezem megcélozni, majd ha szeretnéd, dobok neked labdát a nézőtérre- egy mosollyal jelzem, hogy ez csak vicc volt, és természetesen nem szeretném agyonütni meccs közben. Különösen, mert ha van egy tiszta ütésem, akkor azt a játékosokra célszerű megtartani, nem a nézőknek dobálni szuvenírt. - Kviddicsező rokon? Hát, jó kérdés, őszintén szólva nem igazán követem a családfásdit, a szüleimről meg a nagyszüleimről nem tudom, hogy azok voltak-e, a régebbi generációknak meg még a nevét sem tudom, a kötelező papírokba sem nagyon néztem bele, miután meglettek. Egyébként, mi az a szépapa?- az alapján, hogy számozzák a rokonokat, elég egyértelmű, hogy aranyvérű, vagy legalábbis, elég büszke a családfájára. Én még azt se tudom, miért hívnak Caeliusnak, nem ismerek senkit ezzel a névvel, de sanszos, hogy egy névjegyzékből jött. Szeretek arra gondolni, hogy ennek van valami jelentősége, hogy valaki fontosról neveztek el, meg néha arra is gondolok, hogy valami aktuális énekesről lettem elnevezve. Soha nem kérdeztem meg, jobb úgy, ha azt hihetem, amit szeretnék.
- Történt valami?- egy pillanatra abbahagyom a törölgetést, ahogy a srác furán kezd viselkedni, még egy kicsit megveszítem a lábaimat is, hogy ki tudjak rohanni segítségért, ha kitalálná, hogy ma szeretne meghalni, és segítség kellene neki. Végül azonban nem kap rohamot, úgyhogy nem tudom, hogy ez mi volt, talán csak elbambult. Tényleg elég monoton munka tud lenni ez, főleg, ha nincs senki, hogy feldobja a hangulatot.

Suvickusz Diákusz

Caelius

Nem szeretem híresztelni, hogy varázslóként tériszonyos vagyok, vagyis pontosabban seprűnyeles tériszonyom van. Viszont az arcom elárulhat könnyen, mert a tériszony említésére elfintorodtam.
- Olyasmi. – Adtam rövid, hihető választ a kérdésére. A labdás megjegyzésére gyanakvóan nézek rá, de hamar rájöttem, a mosolyának köszönhetően, hogy csupán viccelődött. – Viszont mindenképpen írd alá a labdát, máskülönben mihez kezdhetnék vele? – Kérdeztem vissza viccelődve, és túljátszott sznobizmussal.
Kicsit meglepődtem, hogy nem tudja, hogy kire használjuk a szépapa kifejezést. A rongyot fogó kezemet az orromhoz emeltem, hogy megvakarjam, mielőtt válaszolnék a kérdésére, de a vakarás elmaradt, mert majdnem azzal a piszkos ronggyal értem az arcomhoz. Fúhj!
- Hogy ki az a szépapa? Ez egyszerű! Az egyik férfi felmenőd. Mert vagy te, neked van apád, ő az apa. Az ő apja neked a nagyapád. A nagyapád apja az a te dédapád. A dédapád apja számodra az ükapád. És végül az ükapádnak is volt apja, aki neked a szépapád. És ez így összesen hat generáció! A szépapa és a szépanya a legidősebb felmenő, akinek külön felmenői jelzője van. – Szívesen örömest magyaráztam el, bár tényleg nem értettem, hogy miért nem tudja, ők talán nem vezetnek családfát? Vagy talán olyan félvér lenne, akinek a családfája még nem nyúlik ennyire vissza?
A kérdéséből arra következtettem, hogy ő nem hallott nyávogást, sem semmi mást, ami arra hasonlított volna. Arcomra kínos, félszeg mosolyt ültettem mielőtt válaszoltam volna a kérdésére, no meg egy apró mű ásítást is elnyomtam előtte.
- Szerencsére semmi, csupán azt hittem, hogy nyávogást hallottam, és megilyedtem, hogy az a szörnyű macska, az a Mrs. Norris kémkedik utánunk. Úgy tűnik bealudhattam itt állva, és az álmomból hallhattam játékra hívó macska nyávogást! He-he! – Azért a biztonság kedvéért gyorsan újra körülnéztem, hogy tiszta-e a levegő. És gyors tématerelésnek kerestem valamit, de csak egy nyári pletyka jutott eszembe. – Amúgy szerinted igaz, amit az ír csapat hajtójáról mondogattak, hogy galleont fogadott el, hogy a Tornádók ellen rosszabbul játsszon? – Nem akartam, hogy bolondnak nézzen, amiért légből jött macskanyávogástól ijedtem meg. És reméltem, hogy a kvidiccs pletykáról hallott, de legalább véleménye van róla, ahogy azt is, hogy megfelelő szóterelés lett belőle.

//off: Bocsi, hogy ennyit kellett rám várnod!//

Eledir

- Oké, ha lesz időm meccs közben, aláírom- emlékszem, hogy valamelyik hajtó aláírta a kvaffot meccs közben a Világkupa alatt, de már nem is tudom, melyik csapat volt, annyira gyorsan kiszórták őket. Én kviddicsezőként meccs közben biztos, hogy csak arra fogok figyelni, hogy győzzünk, nem fogok parádézni a nézők kedvéért. Annak mindig nagy pofára esés a vége.
- Aha... na, ők egészen biztos, hogy meghaltak jóval a születésem előtt- nem igazán értem, miért jó számon tartani a családfát. Engem zavarna, ha lenne híres rokonom, és én lennék a valakinek a valakije, egy csomó elvárással, és nem is hiszem, hogy attól én jobb leszek, hogy egyszer valaki, aki a vérvonalamba tartozott, jó volt valamiben. Sőt, sok aranyvérű erősen retardáltnak tűnik, ha megnézzük, mi volt helyettük még öt generációval ezelőtt.
- Hát, kémkedjen a dög, ha akar- a biztonság kedvéért azért én is kicsit aktivizálom magam serlegtisztítás terén, eszem ágában sincs ide visszajönni megint, csak mert Friccsnek nem tetszik valami. Amellett, hogy utálom én is, ahogy mindenki más, kicsit sajnálom is, hogy ez az élete legfőbb értelme. Nem lehet jó, ha annyit sikerül elérned egy élet alatt, hogy te vagy a mogorva vénember, akit mindenki utál. Szegényhez igazán ellátogathatna a három szellem a Karácsonyi énekből.
- Szerintem nem, bár tényleg elég béna volt, de akkor sem hiszem- sokan mondják, hogy a profi kviddics gyakran bunda, de én magamról nem tudnám elképzelni, hogy bármit elfogadjak. Ha egyszer elérem a gyerekkori álmom, és jól is keresek, nem értem, hogy mégis hogyan tudnám azt eladni. Mert aki egyszer ilyet csinál, az utána teljesen megváltozik. - Én biztos nem tudnék ilyet csinálni. De biztos van, akit a pénz érdekel csak. Nekem soha nem volt olyan nagyon sok, úgyhogy tök jól meglennék abból is, amit a csapat fizet.

/Off: én is bocs, elfelejtettem, hogy van ez a játék, meg vizsgaidőszak, meg stuff. :D/

Roxfort RPG

Múlt => Északi szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 18:50:56