Roxfort RPG

A kastély egyik számos kisebb oldalsó kijárata közül az egyik mellett méretes sziklák állnak őrt. Ha jobban megnézed, a moha mintha tényleg arcokat formálna rajtuk. Ez a legrövidebb út egyébként a hátsó üvegházakhoz, ahol a felsőévesek gyógynövénytan órái lenni szoktak. A sok szikla közt üldögél egy hosszúkás pocsolya, mely folyton tele van nyálkás békalencsével, és mivel a felette levő sziklára valaki belekarcolta a SZERETLEK KISPATAK feliratot, így ezt a helyet így hívják. *jól megmagyarázta* Hááát

-Tudod mit Sunny! Te inkább ne is akarj gitározni többet! Kész katasztrófa vagy! Belőled soha nem lesz jó zenész érted! SOHA! *Dylan paprikavörös fejjel vágtat ki az üres teremből, ahol gyakoroltak Hugával. Nehezen vette rá így is Sunny, hogy tanítsa gitározni, de végül beadta a derekát. És most ez lett a vége. Negyedikes bátyja kiakadt, amiért egy akkordot rosszul fogott le. Na és? Bele kell jönni előbb. Nem lehet elsőre tökéletes. Persze Dylan maga a Merlin adta tökéletesség. Legalábbis szerinte. Másnak vannak azért fenntartásai a dologgal kapcsolatban.* -Akkor miért vállaltad el, hogy tanítasz? Azt képzeled Te tökéletes vagy? Csak egy hülye gyerek vagy! Megmutatom én, hogy nélküled is boldogulok. Csak meglásd. Sokkal jobb leszek, mint te. *Dylan pukkadozik a röhögéstől kishúga öntudatosságán, és el is tűnik az ajtóból, ki tudja hova. Csak menjen! A kislányt nem érdekli bátyja okoskodása. Majd Ő képzi magát önállóan. Az alapok már mind megvannak. Csak fejlesztenie kell, és ennyi. Csalódottan csúszik le a tanári asztalról. Ruhácskáján keletkezett gyűrődéseket igazítva elgondolkozik azon, hogy hova tovább. Bátyja nélkül nehéz lesz továbbfejlesztenie a gitártudását, hisz Ő tényleg nagyon tehetséges, még ha Sunny sosem vallaná be előtte. Úgyis magas az egója. Nagy a hűtőrács.. Legalább olyan nagy robajjal vágja bele tokjába a gitárt, amilyen hévvel az imént kirohant a teremből Bátyja.*
 -Majd én megmutatom Neked, Te tökfej! Nélküled is képes vagyok tanulni. Nem kellesz Te ehhez.  Azzal gitárját maga után vonszolva elhagyja Ő is az üres termet. Olyan nagy robajjal, hogy bele is szalad egy felsőbb évesbe a folyosón. -Mi van Picikém! Nem látsz? *Rivall rá az illetékes. -Húzz innen, ha jót akarsz! Nem tanították meg neked, hogy ne köss bele a kisebbe? *Minden lélekjelenlétét összeszedve felemelt fővel pofázik vissza. Nem hatja meg, hogy a felsőbb éves erősebb, és nagyobb mint Ő. A nagyobb diák pedig inkább legyint egyet. Amolyan "hagyom, hisz még kicsi. Nem tudja kivel kezdett" félét. Sun pedig magabiztosan lépdel végig a folyosón. A folyosó végén a kijáraton keresztül pedig a patak látványa tárul szeme elé. Nem nagyon volt még itt. Hát ideje lesz ennek is egyszer. Kis tornacipős lábai megindulnak a patak irányába. A patak előtti pázsitra leül, és közben kihalássza gitárját. Ruhácskáját, -ami egy egybe részes kék virágokkal díszített szoknya- maga alá gyűri, és gitárját maga elé helyezi, pengetni kezdi egy dal (http://www.youtube.com/watch?v=WKxIfOdwSJE) első akkordjait. Még az Anyjától hallotta otthon ezt a számot. Nem tudja ki énekli, de tetszik neki nagyon a ritmusos dallama.

Egy gyengéd szellő nyomán táncba kel az avar, majd kiválik belőle egyetlen falevél, melyet hátára vesz a komisz szellő, s kénye kedve szerint rángatni kezdi, egyik helyről a másikra, míg nem megállapodik egy magányos fiú könyvén, aki ahelyett, hogy egyetlen laza mozdulattal lesöpörné, ujjai közé veszi, s egy kissé megemeli, majd percekig csak bámulja, ki tudja miért, aztán visszateszi a könyv lapjai közé, majd óvatosan összezárja. Eztán hamarjában össze is szedi maradék cókmókját, s sietve távozik.

~ Nincs kedvem most az emberekhez, nincs kedvem most a tanuláshoz, most nyugalomra van szükségem, legkevésbé sem nyüzsgésre. ~

Ezen gondolatokkal a fejében indul meg egy régi törzshelye felé, ahol azonban már rég nem járt, hát ideje felidézni az emlékeket. Ahogy halad a szél, s a lendület játszadoznak, a sapkája alól ki-kikandikáló fürtjeivel. Tekintete üres, szemei tompák és élettelenek, nem a megszokott fényüket adják, mintha nyomasztaná valami. Persze ezekben az időkben nem is csoda, talán ez nyomta rá komor bélyegét, az alapjában véve vidám fiatalemberre is.
Még pár erőteljes menetben megtett méter és meg is érkezik a patakhoz, bár a korábbi terveihez képest egy kissé módosult a felállás, hiszen itt sem lehet egyedül, ám talán ez a csöppség nem fogja zavarni komor magányát. Lassan letelepszik, s ismét előveszi a könyvét, benne a kis levéllel, amelyet az imént oly sokáig nézegetett.
Csodálkozva tekint ismét a kis falevél felé, mintha csak valamiféle megváltást várna tőle, mintha csak feloldozást, valamiféle természetfeletti erőt látna benne, valamit ami változtat a mostani állapotán.

~ Semmi sem véletlen. Ahogy az sem, hogy ez a kis levél, a világegyetem e kis darabja éppen az én könyvemen landolt, az, hogy eszembe juttatta ezt a helyet, az, hogy itt sem lehetek egyedül. Véletlenek nem léteznek… ~

A gondolatok, s a hozzájuk tartozó érzése pillanatok alatt rohanják meg őt, így egy kissé zavartnak tűnhet most. Feláll, s a levelet lazán elengedi, majd csupán bámul utána. Eszelősnek tűnhet, pedig ez közel sem így van. E teátrális mozdulatok, gondolatok valahogy most még sem tűnnek művinek, hamisnak.
Lassan ismét leül, s közben még egy pillanatig a falevélen jár az agya, majd tovatűnik gondolataiból is, s visszatér a könyvéhez, ahonnan csupán egyetlen pillanatra tekint fel, amikor eszébe jut, hogy rajta kívül van most más is ott, aki valószínűleg végig nézte ezt a jelenetet, bár nem nagyon izgatja, azért vet oldalra egyetlen pillantást, hogy nem néz e furcsán felé a lány, amire persze minden oka meglehet.
 

*Mondhatni minden kis lelkében lakó érzelmet beleölt a dalba, ami csak úgy száll, viszi a szél a gitár hangjával együtt. Igen a dal mint mindig most is igazat mond. Apró őrültség, amit úgy hívnak: Szerelem. És Ő a maga kis gyermeteg módján nagyon is őrült volt, amikor beleszeretett Fergusba, akivel azóta is tart a gyerekes rajongás. Nem az a közvetett szerelem, amit a felnőttek neveznek annak. Ez egészen más. Két gyermek aranyos, de veszélyes lelki kapcsolata. Csak Fergi értette meg Őt, csak Ő volt képes igazán képes belelátni aprócska lelke rejtekébe. Mert bár a külvilág egy örökké mosolygós csöpp kislányt lát, de belül teljesen más lakozik. Legbelül igen is sebzett, de nem megtört lélek. Sajnos korán meg kellett tapasztalnia az emberi gyarlóság határtalanságát. A nagyszülei, -akik történetesen halálfalók- megkínozták, és még élvezték is a helyzetet. Soha nem fogja elfelejteni azt a fájdalmat amit akkor érzett. Fergie segített neki feldolgozni minden traumát, és ezért végtelenül hálás lesz neki amíg csak dobog mellkasában az a kicsiny, ökölnyi szerv. A szíve. Most végtelen boldogság járja át a dal, na és Fergie gondolata. De Ő nincs itt. Idén nem jött vissza a Roxfortba. Talán fél? Vagy Őt is kezük közé kaparintották Tudjukki csatlósai? Nem tudni. Nem adott már magáról életjelet nyár közepe óta. Se egy levél, se egy kósza üzenet. Csak eltűnt, és nem tudni mi van Vele. Ez a nagyfokú bizonytalanság árnyékot vet boldogságára, amit a dal eléneklése, és eljátszása után érez. Semmi sem tökéletes. De egyszer az lesz. Biztosan, csak jönne valami apró szikrája a megváltásnak, ami megszünteti ezt az egészet. Manapság mindenki fél, vagy betegesen paranoid, és nem bízik senkiben. Ő benne még szerencsére nem vert ekkora gyökeret a rettegés. Bátran beszélget akárkivel. Noha szíve mélyén tudja. Óvatosabb is lehetne. Nem szabadna ennyire közvetlennek lennie. ~De a csudába is! A gyanakvás a felnőttek dolga! Én pedig nem szeretem a felnőtteket!~ *Gondolja magában, miközben leteszi gitárját, majd helyette apró kezecskéjébe a törpegolymókja, Lucy kerül. Kedvesen, szeretetteljes pillantást vet a keze ügyében lévő kis teremtményre, majd magához öleli. Nagyon szereti Lucyt, ahogy alapjában véve minden állatot. Lucy az Ő kis társa, aki nap mint nap vele van, és talán nevetséges, de sokszor beszélget is vele. Ezért a többség biztosan nem tartaná komplettnek. De ez a Kislányt sosem érdekelte, hogy mit mondanak a többiek. De nem ám!* ~Vajon ez a fiú is azért jött ide, mert bántja valami?~ *Tűnődve figyeli a kinézetéből ítélve felsőbb éves srácot, aki egy könyvvel a kezében érkezett, és egy falevéllel áll neki játszadozni. Tekintetében nem gúny, sokkal inkább kíváncsiság van a másik iránt. Nem tudja észrevette e hogy kicsi személye is ott van Tőle nem messze, de gyanítja: Nem. Csak figyeli a magas, sapkát viselő fiút, de nem tud rájönni mi szél hozta Őt is ide, akárcsak Sunnyt. De megkérdezni nem akarja. Ha sor kerül rá, úgyis elbeszélgethetnek. ~Szó mi szó! A felnőttek tényleg nagyon furcsák.~ Hangzik el gondolataiban kitudja hányadszorra ez a mondat. A kislány megigazítja a szél által össze vissza borzolt vékony szálú, szőkésbarna tincseket. Csak hogy a szél mást is felkapott a hajtincsein kívül. A kottát. Annak a dalnak a kottáját, amit az imént eljátszott. Felkapja gyorsan gitárját, Lucyt zsebre vágja, majd utána ered a rakoncátlan papírdarabnak, ami a fiú könyvén landolt. Kék virágmintás, kantáros ruhácskája csak úgy lobog a szélben. Amikor a fiúhoz ér megáll előtte, és megszólal.* -Ne haragudj, nem akartalak megzavarni, csak hát a szél felkapta a kottát.. Tényleg! Mit olvasol? Biztosan érdekes könyv. Tudod én is szeretem a könyveket. Sokat tanulhat belőlük az ember. *Nem igazán óhajtja agyonmagyarázni a helyzetet. Elvégre a szél a hibás, nem pedig Sun. Aztán tekintete Heikki könyvére vándorol. Nagyon szereti a könyveket, és a legtöbb érdekli is. Nagyon sokféle könyvet olvasott már, nem tudnak neki olyan témájú könyvet mondani, ami ne keltené fel érdeklődését.* -Leülhetek? Magányosnak látszol. *Meg se várja a választ lehuppan a szőkésbarna hajú srác mellé, magamellé melyezi gitárját, és érdeklődve, okosan csillogó szemekkel várja válaszát, na és hogy visszaadja a kottát, ami még mindig a könyvén hever.

Épp csak egy pillanatra nem nézek a lány felé, aki most már minden bizonyosság szerint látta a kis jelenetemet, és máris kották landolnak előttem, a könyvemen. Mire felemelem tekintetemet, a lány már mellettem áll, s szinte rögvest bele is kezd mondandójába, ami akár egy villámcsapás töri meg melankolikus csendemet, ami persze nem zavar, de azért némi fenntartással kezelem a közeledését. Nem bizalmatlankodom, sokkal inkább csak meglepő, hogy rajtam és természetesen a baráti körömön kívül, más is hasonlóan nyitott és közvetlen maradt ezekben az időkre is.

~ Mit akarsz tőlem? Miért találtál meg engem? Azt hiszem ennek is vaskosan köze van ahhoz, ami az imént férkőzött a gondolataimba… Semmi sem véletlen. Talán pont ide akart hozni a falevél. ~

- Nincs semmi baj. – mondom, majd a lány felé nyújtom a kottát. – Persze ülj csak le nyugodtan. – Arcomra mosoly ül ki mondandója nyomán, majd ekként válaszolok. – Magányos? Nem hinném, hogy magányos lennék, bár való igaz, hogy egyedül maradtam most a gondolataimmal, de miből gondolod, hogy nem éppen így akartam. Az is előfordulhat, hogy az emberek elől menekültem ide ahol csend és nyugalom honol. –

Mondandóm végén, lazán felhúzom a szemöldökömet, majd szám ismét széles mosolyra húzódik. Lassan bezárom a könyvet, ezzel is azt közvetítve, hogy én készen állok a beszélgetésre. Miközben a könyvet, táskámba helyezem, közben pedig hirtelen eszembe ötlik modortalanságom.

- Ó! Hiszen még be sem mutatkoztam. Bocsásd meg az udvariatlanságomat, nagyon sajnálom, hogy nem figyeltem, ami bár „jó” híremből nem következik egyenesen, de a szüleim jól kitanítottak e téren, így el nem hagyhatom.
A nevem Heikki Ettala. –

Tekintetemmel ismét keresni kezdem a lányét, s mind eközben várom, hogy mit reagál az imént általam elmondottakra. Érdeklődve figyelem őt, s közben íriszeiben keresem a választ, hogy vajon ő miért lehet itt, vajon mi űzte ide, hiszen ide általában gondolkozni, egy kicsit a külvilágtól távol maradni járnak az emberek.

*Sunny elvigyorodik, hiszen kellemesen csalódott. A fiú, újdonsült beszélgetőtársa meglepően jól fogadta közeledését, és a gyermekekre jellemző nyitottságát. Felhúzza térdeit, és két vékony kis karjával átkarolja őket, és úgy figyeli mit is reagál a fiú mondandójára. Vajon bejött neki? És Valóban magánya űzte Őt is ide? Vagy csak tényleg azt is akarta, hogy egyedül legyen? Egyedül a gondolataival, távol mindentől? Nos Őt is valami hasonló űzte ide. Fergi hiánya.

Na meg az, hogy Dylan oylan bunkó volt vele, és így most kénytelen Ő saját maga fejleszteni gitártudását. A Fiú válaszából arra következtet, hogy nagyrészt azért vonult ide félre, mert egyedül akart lenni. Csak hogy az Ő gyermeteg elméje szerint nem jó a magány. Nem mindig jó egyedül lenni a gondolataiddal. Jobb, ha néha kiadod magadból őket, és megszabadulsz tőlük. Akkor kevésbé fognak fojtogatni, szabadabb lesz az ember.

-Mit olvastál? Milyen könyvet? *Kérdezi vékony hangocskáján érdeklődve, kíváncsian, majd elveszi a kottáit a nagy kezekből, és rádobja a gitártokra. Ha Ő egyszer feltett egy kérdést nehezen tágított tőle. Szeretett érdeklődni mindenféléről többnyire. Érdekelték az emberek. Mit gondolnak a világról? Mi a véleményük úgy általában. Meg beszélgetni is szeretett persze, ahogyan a többi tizenéves gyermek általában. Örül, végtelenül örül, hogy mosolyogni látja beszélgetőpartnerét. Bár külsőre kissé hűvösnek, és közönyösnek tűnt alig hogy váltottak pár szót rögvest megváltozott Sun véleménye. Hamar megtanulta, hogy a külső nem minden.

A nagyszüleiről sem feltételezné senki sem, hogy milyen gonosz emberek. De sajnos azok. Ezt a saját bőrén tapasztalta. Most elgondolkodott egy pillanatra méghozzá a mellette ülő fiatalemberen. Vajon Ő kicsoda, és honnan jött. Milyen ember? Biztosan nagyon érdekes személy. Majd kideríti előbb vagy utóbb. Mindent a maga idejében.*

-Nagyon örülök, hogy mosolyogsz. Szeretem, ha az emberek mosolyognak. És Morrigan Summer Watson vagyok. De mindenki csak Sunnynak szólít pici korom óta. Heikki? Érdekes név. Érdekes, de szép. Biztos butának tűnök, de ugye nem Brit vagy. Jól sejtem? Mert nem tudok róla, hogy a Heikki angol név lenne. Egyébként én sem vagyok Brit. Írek a szüleim mindketten. De gondolom az első keresztnevemből rájöttél.

*Csak úgy ömlenek a szavak a mosolygós, csupa vigyor kislányból. Úgy érzi jó úton haladnak az ismeretség útján. Aztán abbahagyja a csacsogást, és várja hogy Heikki válaszoljon a kérdésekkel. A sötétkék íriszekben a kíváncsiság és a vidámság fénye látható, semmi más. Már régen belejött abba hogyan ne mutassa ki belső fájdalmát. Nem akarja untatni az embereket szíve fájdalmaival. Régóta nem.

Hallgatom a lányt s közben mosolyom sem lankad, bár most nem örömködni lenne kedvem, mégsem szomorkodok. Talán a kellemes társaság teszi, talán, hogy nem kell a gondjaimmal foglalkoznia, a lényeg, hogy sokkal jobban érzem így magamat, mint a korábbi mélabús, komorságban. Persze azok a gondolatok olykor-olykor még eszembe jutnak, de hamar elnyomják azokat, a lány kérdéseire formálódó válaszok.

- Nem hiszem, hogy ismered ezt a könyvet, Arto Paasilinna A nyúl éve, a könyv címe. Ő egy finn író, az én személyes kedvencem, mind a könyv, mind a stílus amit képvisel. Ha érdekel, hogy miről szól esetleg mesélhetek is róla, bár nem mindenkinek fekszik az ilyen téma. – kicsit szélesebbre húzódik a mosolyom. – Viszont ha kedved van hozzá tényleg bármikor szívesen…
Szeretek mosolyogni, szeretem a boldog embereket magam körül, akikből manapság sajnos elég kevés van. Mindenkit nyomaszt a jelenlegi helyzet, az, hogy senki sincs biztonságban, az, hogy barátokat, családokat szakított el egymástól ez az egész forgatag…
Ami pedig a nevemet illeti, csak hogy kellemesebb vizekre evezzünk, azzal nem tévedsz. A nevem még csak közel sincs Angliához. Finn eredetű a nevem, ahogyan a családom is finn gyökerekkel rendelkezik.
Sunny? Érdekes, de kedves becenév, ha nem baj én is így szólítanálak.-

Kicsit összerendezetlenek a gondolataim, így talán a lánynak is összefüggéstelennek tetszhet, amit így nagy hirtelenjében előadtam. Ettől eltekintve persze a mondandómat komolyan gondoltam, főleg ami a jelenlegi helyzetről szólt.
Persze engem nem csak ez nyomaszt, de ami igazán bánt, abban nem sokan tudnának nekem segíteni. Nem tudom mit kezdjek az életemmel, nem tudom mi lesz az iskola után, fogalmam sincs, hogy mihez is kezdek. Nincs egy kialakult képem a helyemről a világban. Valahogy olyan ez az egész, mintha mindenki tovább utazna, míg én csak várok a pályaudvaron, hátha felvesz valamelyik vonat, de egyikre sem szól a jegyem, egyik sem az én utamon halad…
Egy pillanatra leveszem tekintetemet a lányról, s a kék íriszek a távolba révednek, kémlelve a végtelent, az elérhetetlent, mintha minden ilyen lenne. Ebben a pillanatban az is…

*Minden idegszálával Heikkire összpontosít, aki próbálja összeszedni gondolatait, hogy válaszoljon a kíváncsi kislány kérdéseire. A nevét illetően nem tévedett. Tényleg nem angol a Fiú, hanem mint válaszából kiderült Finn családból származik. Ó bar csak Sunnynak se lenne köze Angliához. Szívesebben élne a gyönyörű, smaragdzöld Írországban, mint a zsúfolt, bazi nagy Londonban. De nem volt más választásuk két éve. Szüleik úgy döntöttek eljönnek Írországból. Eljöttek.. Nem ez a legjobb szó. Elmenekültek. A halálfaló nagyszülők elől. De most inkább nem akar

ilyesmire gondolni. Jobb, ha száműz elméjéből minden rossz, szomorú gondolatot. Sosem tesz jót az ember lelkének ha rosszra gondol. És úgy egyáltalán. Karjait elhelyezi a felhúzott térdeitől, kinyújtja lábacskáit, és két kezét egyszerűen az ölébe ejti, hiszen elzsibbadtak lábai a már hosszú percek óta tartott kényelmetlen ülőhelyzetben. Jobb lesz biztosan, ha inkább így ül tovább. Persze mindig okosan csillogó sötétkék szempárját továbbra sem veszi le Heikkiről. Érdeklődve figyeli mondandóját.*

-Hát persze! Mindenki Sunnynak hív. Csak az anyukám szólít Morrigannek, de Ő is csak akkor, ha valami rosszat tettem, és mérges rám. De nagyon nem szeretem a Morrigan-t használni. Tudod Morrigan a Kelta hadistennő... Nem illik hozzám ez a név. Én nem vagyok gonosz. *Talán felesleges volt ennyire részletezni neveit. Bizonyára nem igazán érdekli Heikkit, hogy ki is volt Morrigan, de ha már annyira belejött a beszélgetésbe, nem hagyhatta ki csak úgy mellékesen. Aztán Beszélgetőpartnere a könyvről mesél neki. Ő pedig,-mint mindig ha könyv kerül szóba-szinte árgus szemekkel hallgatja a Másikat. Nem nagyon ismer Ír, vagy Brit írókon kívül más nemzetek történetíróit, éppen ezért már nagyon boldog, hogy egy új ismeretre tehetett szert.*

-A Nyúl éve? Miért pont ezt a címet adta neki az író? Mit jelent az, hogy a Nyúl éve? Most biztosan butának hiszel, de Te biztosan tudod mit jelent. Ugye? Mesélsz a könyvről Nekem? Légyszíves. Nagyon szeretem a könyveket. *Hát sajnos ismereteit eddig nem terjeszkedtek eddigi iskolaévei során, pedig hát a maga nemében Ő igazán értelmes, okos kislánynak számított, ha lehetett ezt mondani. Most Heikki biztosan ostobának tartja. Kicsit el is szégyenli magát, és Tekintete, ami eddig végig a Srácon tartott most kék cipőcskéje orrát fürkészi, még egy kicsit be is vörösödnek az arcocskáját porcukorszerűen behintő halvány szeplők. De csak egy egészen picit, amiért ilyen kis butus volt.

-Mégis miért a hollóhátba osztott be a "teszlekbratyó"? Biztosan tévedett. *Észre sem veszi, hogy gondolatai szavakat formáltak apró ajkaira. Még csak nem is suttogva, hanem tisztán, hallhatóan. Sajnos előfordult már párszor kitudja miért. Hogy hangosan kimondta amit gondolt. Heikki most biztosan butának gondolja. Pedig nem akarta "elásni" már is magát a szemmelláthatóan nála sokkal idősebb Fiú előtt. Azért újra összeszedi magát, és ismét Rá figyel. Ő úgyszintén elkalandozott a semmibe tekintetével, akárcsak Ő. Ha természetben van többször előfordult már, hogy csak úgy elbambult a semmibe, vagy hanyat feküdt, és a kék eget kémlelte. Heikkihez hasonlóan Ő is most a messzeséget pásztázza. És ámulattal figyel egy kitárt szárnyú sólymot aki épp a horizontot szeli át kecses, mégis erős szárnycsapásokkal.

Hallgatom, ahogyan a lányka ide-oda kap mondandójába, s ennek nyomán mosolyom ismét kicsit szélesebbre húzódik, de egyáltalán nem gúnyosan, csupán amolyan „milyen aranyos” mosoly. Nem jellemző tőlem az ilyesmi, vagy csak eddig nem nagyon volt rá alkalmam, de most valahogy nem is zavartatom magamat.
A sok kérdés közepette, szinte alig várom, hogy jusson nekem is egy pillanatnyi idő, amikor reagálhatok az elhangzottakra, a feltett kérdésekre, s amikor a Sunny is a távolba réved, akkor megragadom az alkalmat.

- Őszintén szólva nem is gondoltalak gonosznak. Egyetlen kósza percre sem – e kijelentéseim nyomán röpke mosoly húzódik arcomra, ám rögtön folytatom is mondandómat-. Ha pedig engem kérdezel, akkor mindig azt mondom, hogy a nevünk sosem egy korábbi személytől válik valaminek a fogalmává, sokkal inkább az által amilyen tartalmat mi varázsolunk mögé. – milyen fennkölt vagyok ma, gondolom magamban, de ezzel sem törődve folytatom tovább-.
A nyúl év egy rendkívül érdekes könyv szerintem, a címét nem kezdem el magyarázni, sokkal inkább a tartalmát, abból pedig te is rájössz, hogy mire utal a címe.
A regény főszereplője egy megcsömörlött újságíró, aki fotós kollégájával hazafelé tartva az országúton elüt egy nyulat. Az újságíró a sérült nyúl után indul az erdőbe, és a gondozásába veszi a beteg állatot. Kollégájához már nem tér vissza az autóhoz, hanem a nyúllal együtt vándorútra kel. A történet csak eztán kezdődik el igazán. – Kis kacsintást ejtek meg Sunny felé, majd folytatom tovább. –
Ketten beutazzák Finnországot, főként a Lappföldet, és hihetetlen kalandokban van részük. Útjuk során többször is összeütközésbe kerülnek a törvénnyel, de mindig sikerül tisztázni magukat. A férfi és a nyúl végül a Szovjetunióban köt ki, ahol azonban tisztelettel néznek rájuk, és ahelyett, hogy tiltott határátlépésért elítélnék, visszaküldik őket Finnországba. Az újságírót hazájában börtön várja, ahová a köztársasági elnök engedélyével (egy rejtélyes levélnek köszönhetően) még a nyulat is magával viheti. Végül különös körülmények között nyomuk veszik a szigorúan őrzött intézetben, és csak sejteni lehet, hogy ismét szabadok, s újra járják a saját útjukat.
Nagy vonalakban erről szól a könyv, de nem megyek bele jobban, hátha neked is megtetszett vagy megtetszik egyszer és akkor elolvasnád.Gúnyos, groteszk, mulatságos, a finn szabadságvágy mesejellegű ábrázolása. Sokat jelent számomra ez a könyv. – Egy pillanatra ismét a távolt kezdem kémlelni, majd csakhamar visszatérek, hiszen eszembe jut, hogy van még mondandóm a lánynak. –
Tudod az utolsó kijelentéseddel vitatkoznék. Mindig azt szoktam mondani, hogy semmi sem történik véletlenül, így többek között az sem, hogy a teszleksüveg mely házba oszt be minket. Sosem tudhatod, hogy milyen értékek lakoznak benned, amik erre a döntésre sarkalhatták. Ne kérdőjelezd meg, hogy oda való vagy e, ha igazán akarod, ha oda valónak érzed magad, akkor igenis ott a helyed. Sose feledd, hogy magad alakítod a sorsod, az, hogy a hollóhátba kerültél, legyen egy kihívás számodra.
Amúgy, én is a hollóhát házba tartozom. –

Utolsó kijelentésem nyomán szememben fény gyúl, amolyan tettvágytól fűtött fény, mintha kicsit belém is visszatért volna az élet e monológ után, ám még mindig zavart vagyok, hiszen bár tenni akarás már van bőven, de látható célok még nem igen vannak előttem. Hiányoznak a lehetőségek, ha pedig ez így alakul, akkor ez lassan, de nagyon biztosan megfolytja ezt a féle ifjonti hévet.

~ Nem adhatom fel! Mindig ennek kell a szemeim előtt lebegnie. Ha nem jön az ihlet, hát meg kell keresnem magamnak az élethivatásomat. ~

Ezer gondolat kavarog a fejemben, de a legerősebbek ezek, így ezek egy kissé mindig elnyomják a jókedvemet.
Mosta a földet kezdem bámulni, most a lehetőségeimen gondolkozok, hátha akad valami, valami nekem való…

*A gyönyörű sólyom lassan továbbrepül. Alakja már pusztán egy apró pöttynek hat a horizonton, majd eltűnik. A kislány egy kicsit el is szontyolodik. Szíves örömest gyönyörködött volna még a csodás madár látványában. Olyan szabad, és nincs semmi gondja. De ami még jobban lenyűgözi a kislányt az az ereje. Hatalmasnak, erősnek hat nem olyan mint Ő. Messze nem. Ő csak egy apró valami a világban. Egy sérülékeny valami. De hiszen még Ő csak egy gyermek. Egy nem sokára tinikorba kerülő gyermek. De ezzel semmi baj, hisz szereti hogy gyermek. Nem cserélné el a világért se senkivel életét még a múltbéli megrázkódtatások ellenére sem. Nem is nagyon akar felnőni. A felnőttek élete nehéz. Szülei a legjobb példa rá. Sokszor előfordult, hogy gondterhelten értek haza egy nehéz, munkával teli napon. Ő azonban amíg lehet kiélvezi gyerekkorát, és csak hintázik, babázik, meg mifene. Egyszóval jól érzi magát. Így hát nem is aggódott még egyszer sem azon, hogy mi lesz belőle, ha felnő.

Mit fog választani hivatásul. Még rá ér eldönteni. De egyet tud. Olyasvalamit szeretne csinálni, amiben majd kedvét leli. Mert neki igen is fontos az, hogy szeresse amit csinál. Nem szeretne szenvedő arccal munkába járni majd felnőttként. Nem szeretné azt érezni, hogy minden perce egy nehéz nap, és minden napja egy hosszú hét. Ő csak boldog akar lenni. Semmi többet nem akar. Ezért sem vesz részt semmilyen formában a Voldemort elleni harcokban. Ő neki ez különben sem való. Harcoljanak a felnőttek! Ők erősek és nagyon. De itt véget is ért dicsőségük sora. Heikki elkezd neki mesélni a könyvről, amit olvasott. Ő pedig nagy könyvmoly lévén úgy figyel, mintha az Anyukáját hallgatná amint valami nagyszerű izgalmas Ír legendát olvas fel neki, vagy Bogár Bárd meséit. Mintha darázs csípte volna úgy éled fel az előbbi merengéséből. Ismét csillogó szemeit Heikkire mereszti, és minden erejével arra összpontosít, amit a Fiú mond Neki a könyvről. Nem szakítja félbe kérdéseivel, türelmesen megvárja, amíg mondandója végére ér. Majd mintha ezernyi kis csengettyű szólalna meg, úgy nevet fel.*

-Lehet, hogy a Mikulással is találkoztak? Jó, bocs. Csak vicceltem. Nem hiszek a Mikulásban, de Lappföldről mindig a Miki jut az eszembe... *Próbál a maga kis gyermeteg eszközeivel poénkodni Heikkivel, kedvesen. Remélhetőleg értékeli, hogy legalább ennyit tud Finnországról, hogy a Mikulás ott lakik, állítólag. Persze nem hisz már a Mikulásban. Dorothea és Daniel, a szülei nem egyszer lebuktak, hogy december hatodikán hajnalok hajnalán ők pakolták tele Dylan és Sunny kis bakancsát régebben. Dylannel kilesték őket ugyanis. De ez most nem számít.
-Különben tetszik a történet. Megmondom frankón néha szívesen elmennék egy kicsit messzire. *Jegyzi meg csakúgy mellékesen. De ezzel ki nincs így. Biztosan néha mindenki szeretne elvonulni egy kicsit a világból. Csak mert jó néha gondolkodni egy kicsit az élet nagy dolgain. Filózni a dolgokon. Heikki mondandója ismét csak mosolyt csal a pici arcocskára. Hogy miért kérdőjelezi meg hogy a Teszlek süveg hova osztotta Őt tavaly. Nos valójában Ő okos kislánynak számít, csak hát még ki kell kupálni, és akkor nem is akármilyen boszorkány lesz belőle egy napon. Mégnagyobb örömmel hallja, hogy Heikki is hollóhátas diák.*

-Nem csodálkozom rajta, hogy te is hollós vagy. Te vagy az egyik legértelmesebb fiú, akivel valaha is találkoztam. Van egy negyedéves bátyám is, de Ő olyan dinka. Biztosan nagyszerű varázsló leszel, ha elvégzed a Roxit. Nem. Te már most is az is vagy, biztos vagyok benne. *Ismét kedves mosoly. Fergi után nem sok értelmes hímnemű egyeddel találkozott, de Heikki nem az a Dylan-fajta lüke. Heikki nagyszerű ember. Ahogyan vélekedik a dolgokról, ahogyan szemléli a világot. Ezt nem tanítják akárhol. Vagyis sehol nem. Dylant csak az érdekli, hogy hogyan vághatna fel a csajok előtt. De hát mit csodálkozik annyira? Hiszen Heikki biztosan idősebb mint Dylan. Dylan még csak tizennégy éves. Lehet, hogy egy nap megváltozik, és Ő is Heikkihez hasonlóan megkomolyodik, bár vannak fenntartásai.*

A lány szavai hallatán, a korábbi mosoly hirtelen tovatűnik a szavak szárnyán, s helyébe komorság költözik. Mintha csak megérezte volna a Sunny, hogy mi is az én igazi problémám. Arcomon a belső vívódás nyomai jelentkeznek, egyes vonásaim hirtelen megfeszülnek, a szemeimet összehúzom, látszik, hogy valamin nem hagy nyugodni, s most felsértettük e kényes téma talaját.
Ilyenkor olyan érzésem van, mintha üvöltenem kellene, hátha attól elmúlik ez a szorongató érzés, ez a gyomrot göcsbe szorító gondolat. Bárcsak tisztább lenne előttem a kép, bárcsak eloszlathatnám a viharfelhőket…

- Akkor azt hiszem, hogy meglepetéssel szolgálhatok számodra. – Magam sem értem, hogy miért, de hirtelen beszélni kezdek a dologról, s amikor rajta kapom magamat e botláson, mit sem törődve vele folytatom mondandómat. – Nem érzem magamat jó varázslónak, sőt azt se tudom, mit kezdjek az életemmel. Nem látom magam előtt a jövőt. Azért jöttem ide, mert szabadulni próbálok ettől a gondolattól, amely nem is olyan régen költözött csupán a gondolataim közé. Ne érezd magad rosszul amiatt, hogy előhoztad belőlem ezt a témát, egy percig se sajnáld, talán nekem is jobb, ha beszélek róla.
Sokan az évfolyamomon, nagyon régóta tudják, hogy mit akarnak kezdeni magukkal. Gyógyítani akarnak, vagy megküzdeni a gonosszal. Én viszont sosem gondolkoztam ezen, éltem a magam felelőtlen kis életét, buliztam, ha kellett, ha nem. Ne érts félre, ezt sem sajnálom egy percig sem, hiszen élveztem a diákéveimet. Azonban a sok bulizás és gondtalanság közepette, elveszett a lényeg. Az életcél keresése. A kapcsolataim közül sok nagyon felszínes, persze vannak jó barátaim, de rajtuk kívül sokan csak a bulik és a pezsgés miatt lógnak velem. Nincsenek olyan emberi kapcsolataim, amelyek elősegítették volna a tovább lépésemet, amik alakítottak volna azon az elképzelésemen, hogy merre akarok orientálódni életem során. A barátaim könnyen vannak, őket várja otthon a vállalkozás, az én szüleim diplomaták, az sem biztos, hogy még sokáig itt lesznek.
Ilyenkor van, hogy az ember elveszettnek érzi magát… Olyan üresnek, de leginkább értéktelennek…
Azt hiszem most egy kissé elrontottam a beszélgetés hangulatát… Nagyon sajnálom! –

Mondandóm végeztével, szemeimmel a lány lélektükreit keresem, arra vagyok kíváncsi, hogy mit gondolhat ezek után rólam. Egy ideig még elidőzök az arcán, majd tekintetemet lassan elfordítom, s ismét a messzeséget, az ismeretlent kezdem kémlelni.
A kék íriszekben vihar dúl, a düh és a csalódottság vihara, amely felkorbácsolja a szomorúság mélykék tengerét. Megint üvölteni lenne kedvem, megint széttörni a láncaimat, amelyek nem hagynak kitörni ebből a helyzetből. Ám ezen béklyók olyan erősek, hogy talán egyedül nem is sikerülhet leküzdenem őket, talán jobb is, hogy beszéltem róla… Talán nem fog ezek után sem változni semmi…

*A kislány legnagyobb csodálkozására Heikki arcvonásai megkeményednek. A korábbi mosoly egyszer csak tovatűnik, méghozzá akaratán kívül Ő volt az, aki eféle síkra terelte a beszélgetést. Nem gondolta álmában sem, hogy a fiút ilyen érzékenyen érinti az amit nem sokkal ezelőtt mondott. Kicsit Sun mosolya is lekonyul. Próbálja megfejteni mi is járhat most a Srác fejében. De egyvalamit határozottan lát. Valami nagyon nyomasztja Heikkit. Nem sokára pedig el is kezd beszélni a problémájáról, hogy mi is okozza ezt a hirtelen hangulatváltozást. A kislány mint általában mindig most is beszélgetőpartnerére koncentrál. Miközben hallgatja Heikkit Ő maga is elgondolkodik. Próbálja megérteni mit érezhet a Fiú, miért ilyen csalódott. Próbálja megérteni Őt magát. Az egész életét. Szemeiben végig megértés, és a felebarát iránti figyelmesség fénye csüng. Véletlenül sem sajnálja Őt, vagy szánakozik. Na nem azért, mert közönyös lenne, hanem mert tudja, hogy általában nem szeretik az emberek, hogyha szánakoznak rajtuk. Többet segít vele ha megpróbálja jobb kedvre deríteni Heikkit, és némileg feledtetni vele azt ami ennyire nyomasztja.*

-Nem értem miért gondolod ezt magadról, hogy nem vagy jó varázsló. Mindenki tehetséges valamiben. Csak megkell találni, hogy miben. Ezt Anyukám szokta mondogatni. Biztosan Te is tehetséges vagy valamiben, de ezek szerint még nem találtad meg, hogy mi is az.

*Itt egy pillanatnyi hatásszünetet tart, hogy Heikkinek legyen egy kis ideje végiggondolni az Anyukája szavát, amit gyakran intézett hozzá otthon. Aranyvérűként Dorothea is pedáns nevelést kapott, így nem csoda, ha gyerekeit is szigorú elvek szerint nevelte, de azért arra is törekedett, hogy ne legyenek sznobok. Éljék a maguk életét, de tudják, és mindig tartsák szem előtt mi a fontos és mi nem. Ha pedig valaki nem lel az életben egy fontos dolgot, azt Sunny a kis logikájával kihívásnak nevezi. Elvégre az élet egy nagy kihívás. Mindent az embernek magától kell többnyire megtanulnia. Semmit sem úgy tolnak a feneke alá. De hát aki keres, az talál is. És ha Heikki kitartó, akkor meg is fogja találni életcélját, és a hivatását. Minden emberek van egy küldetése az életben. Erről Sunny teljesen megvan győződve, még ha Ő sem találta meg az övét. De nem is baj. Neki még van ideje. Egy röpke pillanat hatásszünet után folytatja mondókáját.*

-Egyáltalán nem baj, hogy nem bánsz semmit sem. Anyukám mondja, hogy jobb megbánni olyat amit megtettél, mint megbánni olyat, amit nem. Én ugyan nem sokat tudok az ÉLETről, de abban biztos vagyok, hogy mindenkinek van valami célja, küldetése a földön. Tudom viccesen hangzik, de így van. Senki sem született hiába. Meg aztán senki sem tökéletes. Ott van például Dylan, a tökfilkó bátyám. Őt csak az érdekli hogy rock sztár legyen belőle, és minél több csaja legyen. Én meg... Én még nem is gondolkodtam azon mi szeretnék lenni ha nagy leszek. De még van öt évem rá, hogy eldöntsem. De én valamiért biztos vagyok benne, hogy sikerrel jársz, és megtalálod a célodat. Az én szüleim egészen egyszerű emberek. Anyu eladó a Czikornyai és Patzában, biztosan láttad a boltban az Abszol Úton. Apu pedig veszélyes lényekkel foglalkozik. A Minisztériumnak. Ő fogja el a fenevadakat meg ilyenek. A Te szüleid foglalkozása is biztosan érdekes.

*Kicsit Ő is bemutatja a családját, hogy honnan jött, ha már egyszer Heikki is megtisztelte a bizalmával. Majd pedig, hogy némi lelket öntsön belé egyik kezecskéjét a karjára helyezi amolyan támogatón, vigasztalón. Ennél többet sajnos nem tud tenni Heikkiért. Csak belül reméli, hogy segített valamit, hogy elmondta neki anyja "bölcsességeit", és adott neki némi löketet. Azt a löketet, ami elindítja azon az úton, amely végén a cél várja a Fiút. De még eszébe jutott valami. Valami nagyon fontos, amit el kell mondnia.*

-Higgy magadban! Nekem sem sikerül például egy bájital tan feladat, ha nem hiszem el, hogy menni fog.

*Még mindig az a megértő és vigasztalóan barátságos tekintet. Egy meglehetősen erős mondat egy kislány szájából. Ő még csak az iskola falain belül tapasztalta meg milyen fontos az önmagunkba vetett hit, de a kettő nem sokban különbözhet egymástól. Vagy igen?  

- Nem az a baj, - kezdek rögtön mondandómba – hogy nem hiszek magamban. Egyszerűen csak most ott tartok, hogy úgy érzem nincs kijelölt út a számomra. Mintha mindenkinek lenne előre megírt sorsa, az enyémet pedig valahol félúton abbahagyták volna.
Nem adom fel a keresést, csak egy ideje úgy érzem, hogy hasztalan keresnem… Nekem nem jutott jövő.
Elég elégikusan hangzik, de tényleg van egy ilyen vonulata ennek a kiútkeresésnek. Néha úgy érzem, hogy a felnőtt lét és az iskolás évek mezsgyéjén egyensúlyozva fogom leélni maradék éveimet.
Hidd el erős bennem a remény, hogy nem így van, de ha jönnek a rossz dolgok… Akkor azok egyben jönnek, és ilyenkor egy kicsit sok. –

Figyelem amint táncba kelnek a levelek, a szél játékára, s egyik oldalról a másikra vetődnek a szemem előtt. Valahogy én is így érzem magam, mint ezek a levelek, mintha csak a szél kénye kedvének kitéve minden nap máshova vetődnék, ám én hagyom magam, had sodorjon a szél, had vigyen el a hátán messzire, hiszen magamtól nem tudok most talpra állni.

~ Mi történt velem? Mi lett azzal az erős emberrel akinek korábban magamat hittem? Miért tűnt el? Miért adtam most ki magam? A gyengeségem adtam el, amivel aztán bárki könnyedén visszaélhet… Támadási pontot adtam magamon… ~

A gondolatok zavarosak a fejemben. nem is tudom igazán, hogy mi is a fontos. Talán pont ezért tartok ott ahol, mert a fontos dolgokat elhanyagoltam, s hagytam, hogy a kevésbé számottevő események domináljanak az életemben. Hát a méltó büntetésemet is elnyertem.
Egy pillanatra lehunyom a szememet, s mélyet szippantok a levegőbe. Az illatok, s az érzetek sosem csaltak meg eddig, s most is olyan tisztán érzem őket, olyan nyugtatóan hatnak rám. Látom, amint kilépek ebből a világból s a magasba emelkedek… Szeretnék elrepülni messzire… Itt hagyni mindent.

*Figyelmesen hallgatja Heikki válaszát a mondandójára, és elégedett mosoly fut végig apró szájszegletében hogy nem az a gondja Neki, hogy nem hisz önmagában. Az pedig egy pozitív jel, ha valakinek megvan az önmagába vetett hite. Ám egy csomó kérdést vet fel amit mond Neki a Fiú. Miért érzi vajon mindezt? Vajon miért ilyen kilátástalan számára a jövő? DE egyben biztos a Kislány. Van megoldás a Srác problémájára. Igen is van valahol elrejtve Számára is egy kulcs az ajtóhoz, ami a jövőjébe vezeti. De ez nem olyan egyszerű. Leginkább egy puzzle-hoz hasonlítja most. Megvan minden darabkája Heikki jövőjének, minden adottsága hozzá, csak össze kell rakosgatni őket. Csak hogy ez nem egy hatvan darabos nagyobb méretű darabokból áll. Hanem ezer darabos, és pici darabokból áll. Sokkal nehezebb összerakni. Keze továbbra is Heikki karján pihen mintha némi támaszt nyújtana neki. Nagyon szeretné, hogy érezze: Ő mellette áll. És bizony nem is rejti véka alá, hogy meg is kedvelte Őt. Nemsokára pedig összeszedi gondolatait, és válaszol.*

-Az nagyon jó, ha legalább reménykedsz. És tudod én szerintem ez olyan, mint egy Puzzle kirakós játék. Mugli játék, úgyhogy nem tudom ismered e. De a lényeg: össze kell raknod a darabokat. A darabok azok a Te értékeid, és adottságaid. És ha sikerült összeraknod őket lesz belőle egy kép. Igen, pont mint a kirakós játékban. Tudom ismét bután hangzik, de Én csak próbálok segíteni Neked.

*Mosolyogva, kíváncsian fürkészi Heikki arcát, hogy vajon felragyog e rajta a megvilágosodás fénye. Vagy ismét kudarcot vallott Sunny? És fatális baromságot mondott volna a Fiúnak? Reméli hogy nem így van, és tudott valamit segíteni. Őszintén reméli, hisz jó szándék vezette, bár a felnőttek szerint a pokolba vezető út azzal van kikövezve. Komolyan néha röhejesnek tartja néha az élet törvényeit. Miért nem lehet minden egyszerű? Miért ilyen bonyolult minden? Minél több felnőttet ismer meg annál inkább nem akar felnőni. Mert látja, hogy a gyermekkor gondtalansága mindennél többet ér. És most aztán tényleg senkivel sem cserélné el az életét. Leveszi az apró kezecskéjét Heikki karjáról, és most a gitár tokja felé nyúl, és kivesz belőle tintát, egy kemény fedelű könyvet (a bűbájtan könyvet), pergament és pennát. A visszazárt tokra helyezi mindezt, majd a tintásüveget felbontja, és a tokra helyezi. Belemártja a tintát, és a könyvre helyezett pergamen fölé tartja-írásra készen-, és ismét Heikkire veti mosolygós tekintetét.*

-Tudod sokat segíthet szerintem, ha összeírogatod magadnak mi az ami érdekel, és miben vagy jó. Mit szólsz az ötlethez? Összerakosgatjuk a Puzzlet. Ha megvan, talán lesz egy tisztább képed a jövődről.

*A pennával a pergamenre bök magyarázatképpen. És kíváncsian várja vajon mit fog szólni a Srác a meglehetősen gyermeteg ötlethez. Ha eddig nem küldte el a búsba, hát most könnyen bekövetkezhet.  

~ Puzzle, milyen jó hasonlat. Igazából még kedvemre is való. S, ha jobban belegondolok, nem is rossz ez az ötlet. Hiszen mi veszteni valóm lehet? Gyerekes volna? Kit érdekel? Bár meggyőződésem, hogy ennek semmi köze sincs a gyerekességhez. Lényeg a lényeg, ennek a kislánynak bizony igaza van. ~

Ezen gondolatok és Sunny mondandója nyomán arcomra ismét kiül a mosoly, s pillanatokkal később már is a táskámban kutatok ahonnan egy papír, majd ezt követően, egy penna kerül elő.
A szemeimbe visszaköltözik az öröm és a reménnyel teliség. Nem változott meg egy csapásra a világ nézetem, csak látok ismét esélyt arra, hogy olyan értékeket, olyan lehetőséget fedezek fel magamban, ami talán a helyes irányba terel engem.
Mindig is tudtam, hogy jönni fog valaki aki majd utat mutat nekem, felnyitja a szemem és neki köszönhetően talán önmagam egy új darabjára akadok majd rá.

- Nem is rossz az ötlet amit felvetettél. Hiszed vagy sem ez még nem jutott eszembe, de ahogy a mondás is tartja, jó pap is holtig tanul. Örülök, hogy felvetted ezt a lehetőséget.
Viszont ha nem baj, akkor ehhez a segítséged kérném. Egyrészt, mert nem szeretek egyedül itt üldögélni, másrészt mert jó társaságban ez is mókának fog tűnni.
 Tudod, mindig is tudtam, hogy bár sokszor azt sulykolják belénk, hogy egyedül vagyunk a világban, hogy a magunk lábán kell megállnunk, ami megjegyzem sokszor igaz is, de ettől eltekintve, sokszor szükségünk van emberekre, akik segíthetnek nekünk abban, hogy egy új úton induljunk el, hogy egy új felét ismerjük meg a világnak. Azt hiszem, most te is egy ilyen ember vagy az én életemben. Nem vagyok az, az érzelgős fajta, de ezt most így érzem. –

Ezen a kijelentésemen már meg sem lepődök. Pedig alapvetően nem szoktam így viselkedni, de hát ki az aki nem örül minden ilyen lehetőségnek. Az én helyzetemben, már bármi hatalmas segítségnek tűnik. S bár legbelül sokszor arcul köpném magamat, hogy ilyen gyengének hatok, de valahol nem bánom, hiszen mindenkinek vannak ilyen pillanatai, s bármennyire is töketlennek tartja agyam egy része, most még is csendre intem s hagyom, hogy ezen a szálon fussak tovább, majd csak kikeveredek belőle.
Arcomról a mosoly továbbra sem hervad le, s szemeimben is ott ég a tettvágy tüze. Figyelni kezdem Sunny reakcióit, s várom a válaszát, erősen bízva a beleegyezésben, hiszen jó kis társaságom lett, bármennyire is magányra vágytam volna, hiába az igazi segítség sokszor akkor jön, amikor nem is számítunk rá.

*A kislány árgus szemekkel figyeli vajon mit válaszol ötletére Társasága. Hamarosan meg is érkezik a várva várt válasz. Sunny legnagyobb meglepetésére Heikki arca felderül az ötletére, és nem sokára Ő is pergament és tintát, meg mindent ami az íráshoz kell előkotor a táskájából. Sun arcocskájára is kiül a mosoly, ami ugyan ritka pillanatok egyike ha nem így van. De ez most más. Sugárzó örömöt érez, hogy talán elindított valamit. Valami nagyszerűt, aminek nyomán Heikkinek tiszta képe lesz arról, hogy mi is a jövője. A kislány kék íriszei megtelnek fénnyel. A jóság, és a tettre való készség fényével. És örömmel tapasztalja, hogy Heikki lélektükreibe pillantva ugyanezt látja. Örömöt, és tettvágyat, reményt. Vidáman tapasztalja, hogy mennyire megváltoznak az ember arcvonásai ha öröm, és remény van a szívében. Az előbbi kemény vonások szinte eltorzították úgymond a mellette ülő amúgy szabályos arcát, de amint visszatért szívébe az öröm mintha más ült volna mellette. Ma valami újat tanult. Az öröm megszépíti az embereket. Heikkit legalábbis.*

-Örülök nagyon, hogy tetszik az ötletem. És annak is hogy segíthetek Neked. Pontosan miben kéred a segítségemet? Persze, segítek Neked szívesen, bármiben.

*Jelenti ki teljesen magabiztosan, segítségi szándékától teljesen eltántoríthatatlanul. A kíváncsi hang mellé persze kíváncsi pillantás is társul. Tágra nyílt szemekkel várja mi is lenne az amiben segítenie kellene a Fiúnak. A tágra nyílt szem természetesen nem a csodálkozástól mered Heikkire, hanem a kíváncsiságtól. Még abban a korban volt, amikor a saját lábán nehezen állt meg. Más segítségére van szüksége, pontosabb iránymutatásra. Na nem mondható azért gyámoltalannak, de szerette is, meg szüksége is volt arra, hogy pontosan megmondják Neki mi is a feladata. Miközben várja a választ ismételten eszébe jut még valami, amit elszeretne mondani Heikkinek.*

-Nem értem miért kényelmetlen Neked, ha segítségre van szükséged. Tudom a fiúk azt gondolják hogy ettől gyengék. De... Ez is Te vagy. Az erős Heikki is Te vagy. És a gyenge is. Ne érts félre én nem tartalak gyengének, de úgy tűnik Nekem, hogy annak tartod azt, hogy most én segítettem Neked. Ne tedd! Én nagyon szívesen teszem. Ha csak azt tudom hogy ÉN, egy jelenéktelen kislány, aki még nem sokat tud a világról segítettem valakinek magára találni. Már megérte élnem!

*Nem tudja miért, de úgy érzi ezt fontos volt elmondania Heikkinek. Azért hogy ne érezze magát kényelmetlenül azért, hogy segítségért folyamodott Sunnyhoz. Ő nagyon szívesen segít Neki bármiben. És kíváncsian várja Heikki válaszát arra, hogy miben segíthet. Néhány könnyecske gördül le a pici keskeny arcon, amit szinte azonnal felszárít az, ahogy Heikki kellemes társaságnak tartja Őt. Ez mélyen meghatja a kislányt. Nem sokan tartották kellemes társaságnak a családját kivéve. De az más. Nekik szeretniük kell Őt ha kell ha nem. Ingujjával végigdörzsöli a szemeit, hogy kitörölje belőlük a könnyet, aztán ismét mosolyogva Heikki tekintetét fürkészi.*

A lány szavai nyomán sem oldódik bennem az érzés, hogy gyengének tűnök, azonban nem fogom emiatt emészteni magamat, nincs értelme, ez is benne van a pakliban.
Ezen gondolatokat messze űzöm a fejemből, hiszen most már nincs ennek jelentősége. A pennát a kezemben forgatva azon gondolkozom, vajon milyen tulajdonságokat soroljak. Nem akarok fals anyagból dolgozni, így rögtön Sunny felé fordulok, arcomon azzal ma bizonyos mosollyal, ami azt sugallja, hogy valamit nagyon szeretnék tőle kérni.

- Nem akarok olyan dolgokat leírni amiket én mondok magamról. Természetesen hozzáteszem az én gondolataimat is, de először minden befolyástól mentesen, ha elmondanád, hogy rövid ismeretségünk alatt milyen tapasztalataid voltak velem kapcsolatban, milyen tulajdonságokat emelnél ki, mindegy, hogy jó vagy rossz, sőt ha mind a kettő van az a legjobb, abból lehet jól dolgozni.
Nem fogok megsértődni semmin, nem vagyok az a típus, jöhet a hideg zuhany is, bármi belefér. –

Utolsó kijelentésem nyomán kisebb nevetésben török ki, majd ezt követően sem fagy le a mosoly az arcomról, s ezen boldogsággal, jó kedvvel a szemeimben fürkészem Sunny tekintetét, mozdulatait, gesztusait. Hiszen ezek sok mindent elárulhatnak egy emberről és arról, amit mondani fog.

~ Vajon mit fog mondani? Vajon mik azok a tulajdonságok, amiket ő lát bennem? Ó ez a fránya várakozás és a kíváncsi természetem.
Nem sürgetem, miért is tenném… Ez egy fontos kérdés, amire nem egyszerű válaszolni, s ezt jól tudom én is. ~

Türelmesen várom a lány válaszát s közben megint eszembe ötlik, amit utoljára mondott.
 „Én nagyon szívesen teszem. Ha csak azt tudom, hogy ÉN, egy jelenéktelen kislány, aki még nem sokat tud a világról segítettem valakinek magára találni. Már megérte élnem!”

~ Egy ilyen kislányhoz képest nagyon éretten gondolkozik. Sanszos, hogy az élet neki is mutatott már ezt-azt, így nem csoda, ha korához képest „felnőttesebben” gondolkozik bizonyos dolgokról. Ettől eltekintve meglepő, de nagyon pozitív. ~

Szinte észre sem veszem, hogy gondolataimba merülve ismét a távolt kezdtem kémlelni, s megint csak elrugaszkodtam a történettől. Továbbra is várom, hogy mit fog mondani beszélgetőpartnerem.

*Miközben pennája tollvégét rágcsálgatja picit a kislány, tekintetét továbbra is Heikkin tartja. Kitartóan figyel rá, hogy vajon milyen feladatot eszelt ki neki a Fiú. Hogy miben kéri a segítségét. Hamarosan választ is kap rá. Miközben Heikki elmagyarázza neki mi is lenne az amiben segítenie kellene Mélyen elgondolkodik a dolgon. Szóval elkell mondania, hogy mi a benyomása Heikki Ettaláról. Eddigiek alapján. Hogy milyen tapasztalatai voltak vele kapcsolatban mióta ismeri. Ezen időintervallum nem igazán terjed ki fél óránál többre. Bár igazából nem is tudja, hogy mióta ülnek a kis patakocska melletti tisztáson. Jó társaságban csak úgy repül az idő, de szerencsére a nap még elég magasan van égen, noha nyugat felé egyre inkább közeledik. Amikor Heikki elneveti magát Ő is kuncogni kezd csillingelő vékonyka hangján. Majd amikor jókedve némileg alábbhagy válaszol.*

-Éértem. Tehát ez azt jelentené, hogy Én meséljek rólad. Nem mondok rólad rosszat, vagy rosszakat. Ez azért van, mert benned nincs sok rossz. De először gondolkodnom kell. Adj pár percet! *Reagál a Mellette ülő mondandójára. Aztán elkezdi fürkészni az arcát. Mintha olvasni szeretne a tekintetéből, hogy milyen ember lehet. Figyeli a gesztusait, mozdulatait. Sok minden kiderülhet belőlük. Miközben mustrát tart végig gondolja, hogy eddig mik voltak a benyomásai Heikkiről.* ~Hát kedves, udvarias fiú az biztos. Aztán igazán magabiztos. Igen. Ő az a fajta embernek tűnik, akit nem nagyon lehet kizökkenteni a nyugalmából. De ez azt jelenti, hogy kissé hűvös is. De a hidegvérűség nem feltétlenül baj. Van biztos az a szitu, amikor jól jöhet, ha valaki ilyen. Viszont a céltudatossággal akad egy kis gáz. De ez talán nemsokára megoldódik ez a probléma. Könnyen kezeli a rázós szitukat. Az biztos. De ez bizti azért van, a hűvössége miatt. Azt hiszem ennyi. Így hirtelen.~

*Miután hosszasan végiggondolta, meghányta vetette a kérdést magában elmosolyodik. Szemeiben a remény és az értelem fénye most ha lehet még erősebb, mint azelőtt. Reménykedik benne, hogy amit mondd, attól Heikki önmagára talál, vagy legalábbis felismeri néhány értékét. Karjai, amik eddig lazán a könyvre helyezett pergamenen pihentek, most maga mellett a földre ejti. Karlejtései nyitottak. Ha Heikki tud olvasni a gesztusokból, ebből a karmozdulatból egyfelől arra következtet, hogy a kislány mondandója őszinte. A kar földreejtése viszont egyfajta bizonytalanságot is mutat, hogy vajon jók voltak e megfigyelései, benyomásai.*

-Szerintem kedves, udvarias fiú vagy. És magabiztos. Nem lehetsz egy szívbajos típus sem. Ez nálam azt jelenti, hogy nem igazán lehet téged kihozni a sodrodból. Egy kicsit hűvös is vagy szerintem. De ez nem baj. Azért nem, mert a rázós szitukat biztosan könnyebben kezeled, mint egy "agybajos". Hát nagyjából ennyi. Remélem segítettem valamit. De ha ez nem elég infó, akkor még agyalok rajta egy kicsit. Mondandója végén elmosolyodik, és most rajta a sor, hogy várja Heikki reakcióját az elmondottakra. Ugyan nem biztos benne, hogy mindez kielégítő válast nyújtott a Fiúnak, de azért reménykedik benne, hogy segített Heikkinek. Hisz ebben a pillanatban nem is vágyik semmi másra. 

Csend volt körülöttem, és határtalanul élveztem. Engedtem, hogy a szél belém kapjon, s oda dobáljon, ahová csak akar. Becsuktam a szemem, és szélesen elmosolyodva széttártam a karjaim, s eldőltem a füvön. Ezernyi és ezernyi illat lengett körül, s én mélyen beszívtam mindent. A fű édeskés illata keveredett a békalencsék kesernyés, hideg szagával, s ez oly nyugtató volt, hogy szinte képes lettem volna elaludni ott helyben. Úgy éreztem, hogy hetek óta most végre tényleg egyensúlyba tudtam hozni magam. Szétszórt és depressziós voltam az utolsó hónapokban, csak komoran jártam a Roxfort folyosóit és nem találtam a helyem. A Cathrine Wollssal történt találkozás mély nyomot hagyott bennem, s habár a csodával határos módon épségben kerültem ki a halálfaló karmai közül, ez a kis „szituációsjáték” rádöbbentett, hogy az iskolán kívüli világ sokkal közelebb van mint gondoltam volna. Itt benn annyira nem lehet érezni, hogy mekkora pokol dúl odakinn, de elég volt csak kitennem a lábam a Roxfortból, s máris összefutottam az Özveggyel. Nonszensz. Egyáltalán nem félek bevallani, hogy az utolsó sejtjeim mélyéig oly iszonytató félelem járt át, hogy majdnem idegösszeroppanást kaptam, mikor visszatértem a klubhelyiségbe. Soha többet nem lehetek olyan ostoba, mint ott.
Ezenkívül mintha egy kicsit az életkedvemből is elvesztettem volna. Már nem vigyorgok annyit, nem hülyéskedek Dessel, és nem kajtatok a csajok után megállás nélkül. Nem bírtam aludni, csak forgolódtam napokon keresztül. Izzadtan riadtam fel az éjszaka közepén, és nem bírtam újra álomba merülni. Csak álltam az ablaknál és farkasszemet néztem az odakinn tomboló sötétséggel. Rettegtem tőle, hogy előbb vagy utóbb áttöri a köztünk húzódó szakadékot, és elönt, elborít, teljesen a hatalmába kerít. A saját démonjaimmal küzdöttem, és egyáltalán nem bíztam a sikerben.
De most más a helyzet. Végre békére leltem. Még magam sem tudom, hogy miért, és hogyan, de ma újra mosolyogva ébredtem, és tudtam, hogy ez a nap végre élettel teli. Lehet, hogy csak pillanatnyi fellángolás ez, de nem érdekel. Ha csak napokig, vagy esetleg órákig tart is, görcsösen kapaszkodom belé, s csak a pillanatnak élek. Oly jó kimondani. ÉLEK. Újra érzem a vágyat, az örömöt, az éjszaka színét, illatait, hangjait. Carpe diem.
Hangosat szusszantam és vigyorogva néztem a csillagokat. Hirtelen valami furcsa zaj ütötte meg a fülem. Mintha valaki énekelne. Nem is ez a helyes kifejezés, inkább mintha valaki kuncogna, motyogna és énekelne egyszerre. Felültem, hogy körülnézzek. A békalencsés kis patak némán csillogott az éjszakában. Hirtelen egy alak bontakozott ki a bokrok közül, azaz mászott ki. Valószínűleg eleshetett, mert kuncogva próbált feltápászkodni, de csak harmadik próbálkozásra sikerült. Kimeredt szemekkel bámultam a jelenést. Egy lány volt. Újra két lábra állt, és mintha egy csöppet körülnézett volna, majd hatalmasat kacagott. Gyöngyöző nevetés volt. Elkezdett forogni maga körül, kezeit széttárta szinte ugyanúgy mint én, mikor a fűben feküdtem, és azt éreztem, hogy enyém a világ. Ahogy a holdfény megcsillant a haján, még varázslatosabb képet festett. Annyira éteri, annyira szép, annyira…
- Te jószagú Merlin! – tört ki belőlem, mikor a lány hirtelen belevágódott a patakba, majd néhány másodperc után vihogva húzta ki a fejét a vízből, és lassan bekúszott a víz közepére. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy mi baja lehet, majd miután a lány újra elfeküdt a patakban, és most angyalt rajzolt maga köré, csakúgy mintha hóban lenne, nos, ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg erősen tudatmódosult állapotban leledzik. Nem tudtam rájönni, hogy ki lehet az, ahhoz túl sötét volt, s a lány haja is az arcába lógott, de mindenképp felkeltette az érdeklődésem. Fogtam magam és lementem a kis patak mellé. Halkan még hallottam, hogy a lány motyog és nevetgél, de ez már halovány volt. Láttam, hogy lassan kezdi elveszteni az eszméletét. Begázoltam a vízbe és a lány fölé hajoltam.
- Norina? – döbbenten meredtem a lányra – Hogy hagyhattad el így magad?
Azonban a lány már elmerült a saját elméjét hasogató sötétségben. Az agyam lázasan zakatolt. Most mitévő legyek? Szóljak valakinek a gyengélkedőn? Viszont nem akartam, hogy a lány esetleg kikapjon azért, mert kicsit túllőtte magát a célon. Annyiban mindenesetre biztos voltam, hogy a vízben nem maradhat. Felnyaláboltam, és kivittem a patakból. A fűre fektettem, majd egy felmelegítő varázslattal megszárítottam a talárját. A lány még mindig nem tért magához. Lezuttyantam mellé, s gondterhelt arccal számolgattam a lehetőségeimet. Muszáj valahogy felébresztenem, így nem mehetünk vissza a klubhelyiségbe. Felnyitottam az egyik szemét. Ilyen pici pupillát még életemben nem láttam. Elkáromkodtam magam. Mi a francnak kellettek azok a bogyók, vagy tudom is én mit szedett be. Hirtelen eszembe jutott, hogy a békalencse roxforti fajtája fantasztikus agytisztító. Lerohantam a patakhoz, s belemarkoltam a növénybe. Ám az elugrott előlem. Egy pillanatig nem hittem a szememnek. Na, neeee. Nem fogok fogócskázni egy növénnyel. Márpedig úgy tűnt, hogy másképp nem tudom megszerezni az értékes gyógyszert. Egy szó, mint száz fogtam magam és belevetettem magam a patakba. A békalencsék szabályosan bepánikoltak, s ide-oda ugráltak körülöttem. Még szerencse, hogy nem lát senki, gondoltam magamban. Iszonyat hülyén nézhetek ki, hogy itt csapkodok. Végül szerencsére sikerült elkapnom egyet. Egy ideig még ficánkolt a kezemben, de aztán megnyugodott. Visszaértem Norinához, majd két pálcaintéssel porrá őröltem a békalencsét, majd egy kelyhet varázsoltam magamnak, s abba töltöttem bele némi víz kíséretében. Odahajoltam Norinához, s kicsit megemeltem a fejét. Tulajdonképpen így, hogy nem forog össze meg vissza gyönyörű arca van. Hirtelen megráztam a fejem. Ne kalandozz el, Gordon! A kelyhet az ajkaihoz érintettem, s leöntöttem a torkán az italt, majd visszafektettem őt a fűre.
Eldőltem mellette. Most már csak várni kell, hogy felébredjen. Elvigyorodtam. Őrült egy éjszaka.
Kisvártatva köhögve felült.
- Szép jó reggelt! – vigyorogtam, s mellé guggoltam. – Hogy vagy? Nem fáj a fejed?

Ellepnek. Magukkal rántanak. Elkapnak. Szédülök. Lecsukódnak hosszú pilláim, szeretném kisimítani arcomból a vizes tincsemet, de már erre is képtelen vagyok. Úgy érzem, hogy a csontjaim eltűnnek, a drága anyaföld pedig hideg takaróként ölel keblére. A sár jellegzetes illata betölti orromat, ahogy mélyet szippantva álomba merülök, vagy legalábbis az öntudatlanság egy olyan szintjére ahol talán régi vágyképeim valósulnak meg.
A Hold fénye emlékezetemben groteszk utat rajzol az égen, amire óriásként kapaszkodok fel, hogy elérjek egy csillagot, ami annyira tetszik nekem. Talán éppen ékkőnek tartogatom legújabb nyakláncomba. Ahogy ezen tűnődök, akkor veszem csak észre, hogy a csillag fénye lassan átvált vérvörösre. Csendesen folydogál le kezemről egy csepp vér. Kicsúszik markomból a gyémántom. A Hold félelmetes kacagást ereszt meg felém, tudatva, hogy a rémek irányítják látomásomat.
Ahogy a valóságban a hűvös szél átjárja testem, álmomban szörnyű lidércek kaparják bőrömet, vérem illatát érezve. Rettegés. Igen. Ez a megfelelő szó rá. Rettegek. A legjobban attól, hogy ebből az egészből nincs menekvés, hogy sosem ébredek fel, hogy hiába nyitom sikolyra a számat…
Felsikítok.
Rá kell jönnöm, hogy a jelenben sikítok. Csak egy perc, egy elmúló pillanat. Még látom a felém iramodó szörnyeteg mocskos, véres kezét, ahogy a torkom felé nyúl. Ekkor elkapom Gordon karját mellettem, erősen belekapaszkodok, szinte fájón mélyednek körmeim a húsába. Szaggatottan veszem a levegőt és köhögök, miközben úgy nézek a fiúra, mintha bármelyik pillanatban démonná változhatna. Pupilláim fekete gombokká nőnek. Átláthatatlan sötét fátyol keretezi arcomat, ami igazából a sárnak, a kosznak tudható be.
Felemelem a fejem. Felnézek az égre, abban reménykedve, hogy minden olyan, mint régen, hogy nincs mitől tartanom. A szívverésem kicsit lassul, a pulzusom lecsökken a normálisra. A számban valami borzasztó lötty íze kavarog.
Az elején mindig csodálatos…a végén a borzasztónál is rosszabb. Csak nézem Gordont és nem merek szólni. Honnan tudjam, hogy nem az életemet mentette éppen meg? Hiszen ennyire mélyre sose jutottam torz képzeletemben! Sose kergettek a víziók egészen a jelenig. Ekkor jut el a tudatomig, hogy mit is kérdez, s mintha szavai nyomán áramolnának idegsejtjeimbe a fájdalom első hullámai. Észreveszem, hogy milyen eszeveszetten szorítom a karját, gyorsan kapom el onnan a kezem. Ujjaim a halántékomra kúsznak, lassan masszírozgatni kezdem, bízva abban, hogy ettől jobb lesz. Sose lesz jobb, ugye?
- Reggelt? Hisz késő este van!
Nyögöm kimerülten, fogalmam sincs, hogy mennyi idő lehet. Talán már a hajnalt is elütötte az óra? Betemetem arcomat a két kezemmel. Igazából nagyon szégyellem a helyzetet. A legjobban azért, mert így talált rám. Nem volt még arra példa, hogy ilyen mértékben elhagytam volna magam. Fogalmam sincs, hogy mi történhetett, de az- az egy biztos, hogy ha egyszer Malfoy nyaka a kezeim közé kerül, akkor azt nem éli túl.
Felhúzom a térdeimet, átölelem őket, fejemet pihentetem rajtuk és úgy bámulom Gordont. Mit mondhatnék? Hogy én nem ilyen lány vagyok, hogy tévedés az egész, véletlenül vettem be a bogyókat, és mindez csak hatalmas szerencsétlenségemre történt meg? Vagy, hogy sajnálom, hogy így kell látnia? A másodiknak még valóságalapja is van, ám én ilyen dolgokat nem vagyok hajlandó kiejteni a számon.
- Gordon! Jókor jó helyen. Mint mindig…
Én se tudom, hogy ezt milyen hangnemben kéne mondanom. Benne van a szokásos szarkazmusom, az egoizmusom, amit egy év alatt építettem fel, illetve ott lapul nagyon mélyen a hála is. Hála azért, hogy nem hagyott itt, hogy valahogyan magamhoz térített. Tudom jól, hogy elég volt ennyi a rémálomból ahhoz, hogy egy jó ideig ismét nyugtalanul aludjak. Ráadásul fogalmam sincs, hogy mennyi ideje feküdhetek itt, mi történhetett, de következtetéseim szerint, velem maradt. Furcsa, hogy valaki ennyire törődően viszonyul hozzám. Nem szoktam meg az ilyesmit.
- Mi ez a szörnyű lötty?
Kérdezem, ahogy hangosan köhögök még egyet. Olyan, mintha a felszakadó levegővel távozna belőlem az összes drog, amit ma kora este a szervezetembe juttattam. Ha nem lennék jól nevelt, köpnék egyet oldalra. Nem mintha ezt bárki is tudná rajtam kívül, már mint, hogy jól nevelt lennék, de azért magamnak nem okozok ilyen csalódást legalább.
- Miért vagy itt, Gordon? Miért segítesz?
Ez a legkézenfekvőbb kérdés. Igen. Így nem kell hálálkodnom, viszont az okokat is végre megtudhatom. Az okokat, amik annyira izgatják a fantáziámat. Valóban jó kérdés, hogy miért segít. A legtöbb Griffendéles már simán elmegy mellettem, ha rosszul vagyok. Megszokták. Gordon lenne a kivétel? Bár akkor Ő is csak a szabályt erősíti…az elképzeléseimet.
Úgy nézhetek ki, mint egy ötéves kislány, aki felijedt a rémálomból. Néha-néha félve nézek körül, amikor valami apró zajra kapom fel a fejemet. Paranoiás lennék? Nem hiszem…csak magányos.

Néztem, ahogyan Norina feltápászkodik. Olyan esetlennek tűnt, hogy legszívesebben átkaroltam volna, hogy "hagyd majd segítek!". Ahogy rám nézett hajzuhataga mögül, gyorsan elkaptam a tekintetem. Nem akartam, hogy lássa a sajnálatot a szememben. Igen, sajnáltam. És fontos volt nekem! Bár magam sem tudtam, hogy miért. Hiszen ő ötödéves volt, én meg már végzős. Nem sokat szóltunk egymáshoz. Néha köszöntünk egymásnak a klubhelyiségben, de ennyire lekorlátozódott a kapcsolattartásunk. Most pedig itt ülök mellette, és épp - talán - az életét mentettem meg. Nem tudom.
- Tudom, hogy még este van. - vigyorogtam - Azt is hozzá akartam tenni, hogy a hasadra süt a hold, de gondoltam ez túl vaskos poén lenne, így az ébredés után.
Rámosolyogtam, remélve, hogy egy kicsit jobb kedvre derítem. Szerettem volna elmondani neki, hogy egyáltalán ne érezze feszélyezve magát, mert engem nem érdekel, hogy mit csinált, és miért. Egyszerűen nem. Inkább örülök neki, hogy nem esett baja. És örülök neki, hogy megtaláltam, és hogy most itt ülök mellette. Amilyen antiszoc voltam a napokban, annyira jól esett végre valakivel beszélgetni. Mikor látom, hogy tudatosul benne, hogy valamit leöntöttem a torkán, szélesen elvigyorodom és kuncogni kezdek.
- Mi ez a szörnyű lötty?
- Jah, hogy az? - hunyorgok rá derűsen - Békalencse-bájital. Izgalmas kis történet volt. Konkrétan meg kellett harcolnom érte... úgy látszik, hogy a roxforti lencsék nem szívlelik, ha le akarják tépni őket.
Fejemmel a patak felé intettem. A békalencsék most békésen ringatóztak a vízen.
- Nem voltak ám ilyen csöndesek... - motyogtam mosolyogva, majd újra Norinára néztem. Hirtelen elfogott a féltés. Atyaisten, mi lett volna, ha később érek ide. Mi lett volna, ha már nem tudok segíteni? Ha megfullad? Megráztam a fejem. Lényeg, a lényeg, hogy sikerült. Ez a legfontosabb most. És az, hogy a lány ne érezze magát egyedül egy ilyen "kudarc" után. Ilyenkor senkinek sem jó egyedül.
Ekkor elhangzott a kérdés, melyről tudtam, hogy el fog jönni, mégsem voltam felkészülve rá.
- Miért vagy itt, Gordon? Miért segítesz?
Hogy miért? Fájdalmasan elmosolyodtam. Talán mert ugyanazt a sikolyt láttam a vízben lebegő testedben, amit én is éreztem hónapokig. Talán mert egyszer én is eljutottam volna arra a pontra, hogy bogyókhoz nyúljak. Kihúztam magam ültemben, majd ránéztem.
- Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a döntéseink alakítanak minket! Azok mutatják meg, hogy kik vagyunk! - idéztem komolyan Dumbledore szavait - Nem lennék az, aki vagyok, ha ott hagytalak volna a sötétségben! Nem tudom, hogy mi vezetett téged a patak közepére, de őszintén mondom, hogy nem is érdekel. Nem érdekel az, hogy más vagy, mint a többiek, nem érdekelnek a "miért?"-ek. Hiszen... Hát nézz rám! - vigyorodtam el - Én vagyok az acsarkás srác! Szerinted ki mit gondol rólam? Hallottam már, hogy "az állatbuzi", meg hogy "istállósfiú". És azt hiszed, hogy mindez érdekel? Egy irányba nézek, előre, és azokra, akik fontosak nekem. És most már Te is az vagy!
Hirtelen meglepődtem attól, amit kimondtam. Ijedten pislogtam Norinára, majd hirtelen magam elé meredtem és a földet kezdtem kapirgálni.
- Bocs! - mondtam kisvártatva - Mindenfélét beszélek itt össze, de nem válaszoltam a kérdésedre!
Meg eresztettem egy mosolyt a lány felé, majd gyorsan újra másfelé kaptam a tekintetem.
- Azért segítettem, mert láttam, hogy bajban vagy. És nem vagyok az a fajta, aki csak úgy ott hagy az útszélen. - nagyon sóhajtottam - Igazából majd megőrültem az idegességtől, hogy nem kelsz fel újra! Pedig...
Hitetlenkedve elmosolyodtam.
- Pedig nem is ismerlek... - majd halkan hozzátettem - még.
Lassan a lányra néztem, hogy mit szól mindehhez.

Egyszer eljön az ember életében, amikor felkiált magában : Hát végre itt vagy! Téged kerestelek egészen idáig. Azt hiszem, hogy nálam is megtörtént ez most. Ebben a pillanatban, ahogy a sáros hajtincseim mögül nézek a fiúra. Feszengve, kimerülten, a múltam súlyának terhe alatt. Nem beszélne így velem, ha tudná, hogy ki is vagyok valójában. Hogy milyen is vagyok valójában. Nem nézne rám ilyen kedvesen és nem érezném azt, hogy szükségem van rá. Lehet, hogy csak erre a pár órára, lehet, hogy pár napra, hónapra, vagy még tovább. Magam sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy valami történik. Olyan, ami nagyon régen nem történt.
Esetlennek érzem magam, olyan vagyok, mint egy virágszál, amit már csak egy vékony cafat tart a tövén. Amit már félig letéptek, de még reménykedik az utolsó erős szél lökés előtt. Mielőtt végleg, menthetetlenül a sárba hullanék. Te vagy a reményem Gordon! Lehet, hogy csak a fáradtság sugallja a gondolatokat, de számomra édes mindegy ezen az estén.
Az-az igazság, hogy olyan régóta vágytam már arra, hogy ezt érezzem, hogy most, amikor megízlelhetem, nem engedem, hogy csak úgy elszálljon a pillanat. Túlságosan régen imádkozom érte. Magamért. A világért. A lelkemért. A tébolyult gondolataimért. Úgy érzem, hogy te megmentettél. Magamtól. A világtól. A lelkemtől. A tébolyult gondolataimtól. A haláltól. Annyira félek. Elmondhatatlanul félek.
Hangosan felnevetek. Kacagásom kristálytisztán szeli át az esti homályt. Rég nevettem így. Nem merem elhinni, hogy valóban az én hangom ez. Túl valótlan, az este is túl valótlan. Minden az. De ez így jó. Legalább lesz egy álom, amibe kapaszkodhatok. Ami tartja bennem a reményt.
Óvatosan meglököm Gordon karját, miközben jóízűen nevetek. Nevetek a saját nyomorúságomon, a mondatain, mindenen. Ki akarok nevetni mindent és mindenkit. Újra és újra és újra és újra.
- Szóval tényleg este van. Pedig már elbizonytalanítottál. Hirtelen azt hittem, hogy hajnal van. Nem is süt a hasamra a Hold!
Tettetett csend. Kérdőn nézek, direkt módon a hasamra. Aztán pedig a fiúra. Aztán felnevetek! Hát persze, hogy csak viccelek! Nem vagyok én buta lány, hiába látszok annak. Megvan a magam esze, a tudásom, csak éppen nagyon kevés embert engedek be a falak mögé. Kevés ember láthatja azt, hogy érek valamit, amit persze nehéz elhinni az embernek, ha még saját maga is másként látja a dolgokat.
- És én lemaradtam erről a harcról? Ne már! Tudom ám, hogy csak azért mondod, hogy felvágj!
Teszem hozzá az előbbi mondandómhoz és mosolygok. Hogy miért húzom szegény fiú agyát? Mert próbálom tompítani a bennem lüktető sötét gondolatokat. Próbálom elhallgattatni őket, aminek a legjobb módja az, ha valami egészen másról beszélek. Valami vidámabbról, kedvesebbről. Kedvesebbről? Igen…lehet, hogy ilyen az, amikor kedves vagyok?! Jézusom, hova jutottam?
- A döntéseink alakítanak minket…
Ismétlem a mondatot és egy pillanatig elsötétülnek bogárszemeim. Igen. A döntéseink alakítanak minket. Annyi ideig okoltam mást azért, ami lettem. De én tehetek róla. Én nyúltam a piához, a droghoz. Én változtattam magamat szörnyeteggé, egy ronccsá. Csakis én tehetek mindenről. Én. Én. Én.
Ha most egyedül lennék, eltakarnám a kezemmel az arcomat, majd utána leeresztve addig ütném a felhúzott térdeimet, amíg lenne bennem erő. Néha az igazság fáj. A fenébe is! Az igazság mindig fáj!
- Mit szólsz a békalencsés fiúhoz? Vagy simán a békához? Esetleg a lencséshez? Tudod…
Hirtelen hallgatok el. A szavaimban semmi bántó nincsen, érezni rajtuk a viccelődést, ám eszembe jut valami. Igen, a békáról. A mugli mesékben, ha egy békát megcsókolsz, királyfivá változik. De ezt jobb, ha nem osztom meg a fiúval. Mind a kettőnknek jobb. Ilyen butaság is csak az én agyamban leledzik.
Le kell győznöm magam a vágyat, hogy ne mondjam azt neki, hogy : Nem hiszem, hogy fontos lennék számodra. Én soha senkinek nem voltam fontos. Mondd meg, hogy miért pont neked lennék az? Miért Én lennék neked fontos?
Helyette azonban, hogy ne legyünk csendben, gyorsan felveszem a mondandóm fonalát.
- Nos, ha már ilyen bátor voltál ma este, akkor talán jutalomként megérdemled, hogy akár …
Csend. Újabb csend.
- Megismerhess.
Halkan ejtem ki az utolsó szót és áldom az eget, hogy az este segítségemre van. Nem hagyja, hogy a fiú meglássa az arcomra költözött vörösséget. Beletúrok mocskos hajamba.
Közelebb csúszok a fiú mellé. A szemébe nézek. Talán most először.
- Nem vagy állatbuzi…se békás fiú…se acsarkás srác.
Suttogom. És gyorsan a békalencsékre nézek. El se hiszem róluk, hogy olyan vad teremtések lennének. Most hihetetlen nyugodtan pihegnek.

/Zene/ (http://www.youtube.com/watch?v=pIz2K3ArrWk)

Van, hogy a sötét gödörből nincs kiút. Van, hogy a fekete felhők lassan feléd úsznak, hatalmas könnycseppekkel ásva téged még mélyebbre, oda, ahova már nem ér el senki segítő keze. Minden egyes nap vágyakozva pillantasz a napsugár felé, amely a fejed felett a fűszálakat melengeti és tudod, hogy soha nem fog a hajadon csillanni a fénye, sohase fogod érezni a melegét. Tudom. Vajon Gordon tudja? Tudja, hogy ki vagyok? Hogy mi vagyok? Hogy csak egy meggyötört kis senki ül mellette, akinek semmi se volt elsőként jó az életében?
Félek Gordon! Nézz rám és láss belém! Lásd, hogy a feneketlen szememben nem valódi a fény. Én már nem látom a fényt. Egy éve nem látom. Annyira vágyok arra, hogy ez másként legyen, de egyszerűen nem megy. Ellökök magam mellől mindenkit, felégetem magam mögött a múltat, az összes hidat. Nincs hova, nincs kihez visszatérnem. Nincs se múltam, se jelenem, se jövőm.
Látom a szemében azt, amit nem szabadna. Beleborzongok és lesütöm a szemem. Hirtelen szeretném, ha eltűnne rólam a sár, nem lenne iszapszagom. Hihetetlen módon szégyellem magam. Azt, hogy tényleg idáig jutottam. S most, mintha Gordon szemével látnám magamat.
- Ha te mondod, elhiszem!
Veszem fel újra a beszélgetés fonalát, ránézve a békalencsékre. Annyira nyugodtan pihegnek, hogy szinte bűn róluk olyat feltételezni, hogy nyughatatlan lények volnának. Ám valamiért mégis elhiszem a fiúnak, amit mond. Talán csak azért, mert szeretnék megbízni benne és próbálom nem beskatulyázni, mint a többieket. Mint az összes többi embert, aki a közelemben van, vagy csak megpróbált a maszk mögé látni. Könnyebb ugyanis így tenni, mint belátni, hogy bárkinek is fontos lehetek. Ez lehet az én legnagyobb problémám, a legnagyobb csatám, saját magammal.
- Gordi a béka!
Ismétlem a szavait és mosolygok. Hát csak nem marad annyiban ez a téma. Vicces. De mielőtt még felnevetnék, ujjai hozzáérnek az enyémekhez. Görcsös szorítást érzek a gyomrom tájékán, menekülni szeretnék. Nem érdemlem meg, hogy valaki ilyen gyengéden érjen hozzám. Nem taszíthatom a pokolba az ő lelkét is. Ha valaki fontos számomra, akkor jobb, ha távol marad tőlem.
Hirtelen telepszik ránk a csend. Tudtam, hogy mindig mindent elrontok. Mindig teszek, vagy mondok valami olyat, amit nem kellene. Utána pedig jön a néma csend. Ez jár nekem. Annyiszor elképzeltem már az ilyen pillanatokat és valahogy az álmaimban is így értek véget. Mert véget ért nem?
Nézem kérdőn. Nem merek megszólalni, csak magam ellen tudok beszélni, az pedig rontana a helyzeten. Ám ekkor fordul a kocka és rá kell jönnöm, hogy butaságokra gondoltam. Meg kéne lepődnöm, mégsem teszem. Az emberek már csak ilyenek. Rosszabbnak képzelik el a dolgokat, mint azok valójában. Én pedig mindig a legrosszabbra készülök, így nem érhet csalódás.
Közelebb jön, én pedig megdermedek. Olyan vagyok, mint egy jégkirálynő, aki ezeréves álmát alussza. Képes arra, hogy egyetlen érintésével felolvassza a rég elvesztett álmokat, a régi érzéseket, a vastag jégpáncélt? Érintése nyomán lehull az elkorcsosult valóm? Bár így volna. Mondd Gordon! Láthatom melletted a fényt? Kihúzol a gödörből? Van elég erőd és türelmed hozzám?
Lehunyom a szemeimet, amikor arcomhoz ér. Évek óta nem engedtem senkinek, hogy ennyire finoman a bőrömhöz érjenek, nem, nem engedtem. Miért pont neki engedem meg?
Van, hogy két idegen, két kirekesztett, egy csodálatos percnél találkozik. Van, hogy egymásra találnak és újra hinni kezdenek, ám lehet, hogy csak elsétálnak egymás mellett, elszalasztva ezzel a lehetőséget, hogy boldogok legyenek. Azt hiszem, hogy mi most egymásra találtunk. Még mindig csukva van a szemem. Hosszú, seprűszerű pilláim remegnek. Félek attól, hogy az egész egy álom. Mint ahogy a boldogság is csak egy álom számomra. Elérhetetlen, sebezhető, törékeny.
Hagyod, hogy szárnyaljak melletted. Elfogadsz olyannak amilyen vagyok. Miért teszel ilyen botorságot? Miért akarod, hogy boldog legyek? Kérlek…kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek… kérlek…
- Ne köszönd…
Kinyitom a szemeimet végül és tekintetünk összefonódik. Egy láthatatlan kapocs köti össze őket, olyan, amit nem tudok eltépni, hiába akarok. Vagy talán már nincs hozzá erőm, hogy saját magam ellen tiltakozzak? Miért vonom meg magamtól azt, amit Gordon szívesen adna? Nem tudom. Nem tudom. Tanácstalan vagyok.
- Mondd Gordon! A béka valóban királyfivá változik, ha megcsókolják?
Ejtem ki puhán a szavakat és kicsit közelebb hajolok. Újra becsukom a szemeimet. Arra vágyok, hogy megcsókoljon. Vajon lesz tűzijáték? Mindig arra vágytam, hogy érezzek valamit egy csóknál.  Kérlek! Legyen tűzijáték! Annyira szeretném…az azt jelentené, hogy van értelme, hogy nincs minden veszve, hogy tényleg van esély. Esély arra, hogy te légy az, aki megvált engem. Megfosztasz bűneimtől a mosolyoddal, a nevetéseddel…azzal, ahogy megsimogatod arcomat. Piedesztálra emelsz, holott a pokolban lenne a helyem.
- Köszönöm.
Suttogom. Azt szeretném megköszönni, amit a fiú is. Azt a lehetőséget, hogy jobbá legyek, mint amit valaha is remélni mertem. Kérlek vigyázz rám!

Nem tudom hol voltál eddig Gordon Esterhas. Nem tudom melyik fa mögött bujkáltál, hogy melyik sötét folyosó végében ácsorogtál. De most itt vagy. Velem. Csak velem. Ez mindennél többet jelent nekem. Magam sem értem a helyzetet.
Közelebb hajolok, átkarolom a nyakát a kezemmel és óvatosan, gyengéden csókolom. Úgy, mint ezelőtt senkit. Úgy, ahogy soha nem mertem, mert azzal kiadtam volna magamat. Életemben először érzem a tüzijátékot. Érzem a különlegességet, már-már a szerelmet. Nem azért csókolom mert el akarok érni valamit, hanem mert közel érzem magamhoz.
Remegve simogatom végig a karját. Olyan, mint egy álomkép, amihez ha hozzáérnek, akkor szertefoszlik. Nem akarom beszennyezni az érintésemmel, nem akarom rosszá tenni, nem akarom, hogy miattam rossz legyen neki. Annyira jó, annyira tiszta, nem tehetem ezt vele. Érzem, ahogy végigfolyik egy könnycsepp az arcomon. Ha ezelőtt egy hónappal tudtam volna, hogy Gordon besétál az életembe, akkor nem alázom meg magamat ezerszer és ezerszer csak azért, hogy mások elfogadjanak, hogy mások szemében jobbá legyek. Ha egy hónappal ezelőtt tudtam volna, akkor nem sírtam volna át éjszakákat.
Véget ér a csók, a szemébe nézek. Folynak a könnyeim és rázkódok a visszatartott zokogástól. Ha tudtam volna…annyira gyűlölöm magam. Annyira, hogy elképzelni nem tudná senki. Most látom csak igazán, hogy mi lett belőlem. Olyan ember lett számomra az élő tükör, akiről nem is gondoltam volna. A baj, hogy ez elől a tükör elől nem tudok elmenekülni.
Nem foglak tönkretenni. Legalább téged nem. Nem tehetem meg, hogy magammal rántalak. Túlságosan jó vagy ahhoz, hogy velem legyél.
Nézem és véglegesen eltörik a mécses. Nem tudok mit tenni. Úgy sírok, mint egy kisgyerek. Két év kínja szakad fel belőlem. Felnézek az égre, majd vissza a fiúra. Szeretnék mondani neki valamit. Legalább azt, hogy ne haragudjon, de képtelen vagyok rá.
Megsimogatom az arcát, a száját, ha lehunyja a szemeit, akkor a szemhéján is végigsimítok az ujjbegyeimmel. El sem hiszed Gordon, hogy mekkora kincs vagy. Nem érdemellek meg. Van, hogy valahonnan nincs kiút. Van, hogy nincs kiút.
Hirtelen állok fel a fűből, megszédülök, olyan, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék, mégsem teszem. Hátrálok, még mindig nézem, csóválom a fejemet és most saját számat érintem.
- Ha előbb jöttél volna…
Suttogom sírva. Nem bírom levenni róla a szememet. Azt hiszem, hogy szerelmes vagyok. Először és megmásíthatatlanul. Fontosnak érzek valakit az életemben, aki mellettem áll, aki az életemet mentette meg, mégis ott hagyom. Ott hagyom, mert úgy érzem, hogy ezzel jót teszek neki. Soha nem szerettem még senkit. Senkit.
- Ha előbb…
Lehelem. Ekkor hátat fordítok és könnyeimet törölgetve indulok el a kastély felé. Ha utánam ered, akkor is folytatom utamat. Magányos, félelmetes, kínzó utamat.
Kérlek, maradj velem. Kérlek, ne hagyj el. Vigyázz rám, mert te vagy az egyetlen, akire számíthatok, aki valaha így fog viselkedni velem. Úgy érzem, hogy menthetetlen vagyok…Ezen az estén nem sokat fogok aludni. Sőt, holnap se. Hogy mi lesz kettőnkkel, nem tudom…A szerelem tényleg mindent legyőz?

Talán nem kéne errefelé kóborolnom, hiszen bármikor elkaphatnak és kérdőre vonhatnak, hogy mit képzelek magamról, hogy engedély nélkül kijöttem a kastélyból. De nem telt el még úgy egyetlen egy Roxfortos évem se, hogy ne látogattam volna meg a kispatakot. Nem tudom miért pont a mai napon döntöttem úgy, hogy a sziklákon átverekedve magamat megnézem a békalencséket, egyszerűen csak magányra vágytam és gyakorlatilag ez a legbiztosabb és legközelebbi hely, ahol ezt megtalálom.
Amikor végre odaérek a pocsolyának titulálható vizes részhez elmosolyodok. Mennyire örülne Amber, ha ezt látná, mert odáig van a természetért, akárcsak én. Bár ilyen hideg időben egyáltalán nem szép ez a hely, sőt szinte kihalt belőle az élet, de amint tavaszodik majd újra eljövök és írok egy levelet Ambernek, amit remélem el fog olvasni. Hihetetlen számomra, hogy ennyire eltávolodott tőlem, annyira szerettük egymást... Tudom, hogy még mindig szeret, csak hiányzik neki apa és képtelen megérteni, hogy nem tudom visszahozni őt. Azt mondta, ha boszorkány vagyok oldjam meg, mert biztos van valami visszafordító hadművelet, de sajnos egyenlőre ilyenről még nem hallottam és az a sejtésem, hogy valószínűleg nincs is.
Mit sem foglalkozva azzal, hogy mennyire hidegek a sziklák az egyik legközelebbire ráülök. Felveszek pár kavicsot és a kispatak felé dobálgatom őket. Kesztyűvel kicsit nehezebben megy a célzás, de nagyon érzékeny a bőröm, tehát ha levenném valószínűleg el kéne használnom az egész testápolókészletemet, amit a Roxfortba hoztam. Édesanyám előszeretettel küldözgetett ilyen időben mindenféle meleg cuccot, aminek nagyon örülök, de valahogy mindig elfelejtette, hogy a télen kívül még van 3 másik évszak is, amíg itt vagyok. Így tehát a téli ruhatáram meglehetősen óriási, de a többi... persze nem azt mondom, hogy nincs ruhám az átmeneti időszakokra vagy nyárra, de télen szinte mindennap más ruhában vagyok – ez persze erős túlzás a részemről.
Néha azt hiszem, hogy tudatosan várok valamire. Valamire, ami elindít egy cselekményt, ami újra lázba hoz és kicsit visszaringat a régi kerékvágásba. Ritkán elgondolkozok, hogy a sors direkt tette azt, amit tett velem, tehát felesleges a múlton rágódnom, ha a jelen sokkal többre hivatott. Valahol, valaki azt szeretné, hogy boldog legyek és ne éljek a múltban, ne akarjak visszamenni és megváltoztatni azt, ami történt. Sejtem mire lenne szükségem... valakire! Valaki, aki meghallgat és megért. Egy barátra.
A fű a szél játékától megmozdult, mintha azt jelezné ő itt van és meghallgat. Igen, a természetnek füle van és a legjobb hallgató társaság, akit csak el tudnék képzelni, de most nem erre van szükségem. A természet csodálatos, de a természethez az emberek is hozzátartoznak és most egy olyan valakivel szerettem volna beszélni, aki a saját nyelvemen szól hozzám.

Euphh.

*Az iskolában megszólaltak a hatalmas harangok : ezek a takarodó eljövetelét jelezték. A prefektusok unottan felvették csizmájukat, kimentek a hálószobából, maguk mögött leoltva a villanyt. Vaszilij aludni próbált. Elején úgy érezte, hogy ez sikerülni fog neki: de valami mindig megzavarta - hol egy ajtónyitás, hol annak záródása, hol a hugrabugosok beszélgetése. Vaszilij fejére húzta párnáját, a fal felé, tehát befelé fordult. Az oldalán feküdt, hálóköntösében. Amikor minden végleg halknak hallatszott, Vaszilijnek pont akkor ment el a kedve az alvástól, pedig az ágy meglepően kényelmes volt. Most a hugrabugosokkal aludt együtt, hisz a mardekár hálórészét, a déli szárnyat elöntötte a Fekete-tó vize. Ő tudja, hogy mi történt ott, abban a pillanatban, hisz akkor is aludni próbálkozott: ezt a gondolatát viszont magával viszi a sírba. Az idő, az éjszaka viszonylag csendesnek ígérkezett, habár kint hűvös szél süvített, bár a süvítés kicsit csalóka volt megnevezésképpen, mert épphogy csak fújdogált. Vaszilij itt, a Roxfortban igazán még nem bírt egy jót aludni, most sem akarta megtörni megszokott rendjét. A rossz minőségű fűtőtest, amit még 25 évvel ezelőtt szereltek be, hozta a formáját. Kegyetlen hideg volt a szobába, megnehezítve a kényelmes alvást. Vaszilij takaróbélése sokkal kisebb volt mint maga a huzat, és őszintén szólva a bélés elég vékonyka volt, ilyen zord körülmények között. Rendelt egy mugli varrónőtől még egy bélést, amit a mostani mellé tesz be a huzatba, ám ez még nem készült el, bár Vaszilij ösztönözte a varrónőt, felárat ígérve munkájáért. Felvette szürke pulóverjét, rákötve talárját, mely erősen reklámozta, hogy a mardekárba jár. Ezekben az időkben, pláne a Roxfortban nem volt ez valami nagy előny. Felhúzta enyhén lilára fagyott lábujjaira prémbundával bélelt zokniját, majd felvette a híres-neves bakkancsát, amit annyira szégyellt háztársai előtt. Cipőfűzés közben egy kicsit elakadt a lélegzete, amikor is a vele szembe lévő ágyon alvó Rory Williams nyelt egy édeskéset. Felsóhajtott, majd elmosolyodott. Szokás szerint felhúzta ujjaira kesztyűét, felvette kviddicssapkáját, majd zsebébe belerakott még egy kesztyűt, a kitudja mi történik esetekre. Majd odament faragott éjjeliszekrényéhez, valóban szép munka volt, megfogta a legfelső fióknak díszes vas kihúzókáját, majd szépen-lassan kihúzta azt. Többször meg-megállt, hisz olajozatlan, régi szekrénye többször is hangosabban csikorgott a kelleténél, ilyenkor egy kicsit visszatolta, körülszaglászott, és újra elkezdte húzni. Majd amikor teljesen kihúzta, belenyúlt annak legmesszebbi pontjára, előhúzta féltve őrzött tiszafapálcáját. A pálca egy része csillogott az ablakon beszűrődő holdfény miatt, habár ez a csillogás kicsit halovány volt. Átvette a pálcát balabbik kezébe, majd a jobbik kezével visszatolta a szekrényt. Majd odasétált, settenkedett az ajtóhoz, az ajtó mellett lévő székről felvette kabátját, egy vastag, fekete bundakabátot. Rátette jobb kezét a kilincsre, a balban a kabátját fogta. Majd kinyitotta az ajtót, szépen halkan, még egyszer visszapillantott az alvó társaira, majd határozottan kilépett a folyosóra. Jobboldalról Draco közeledett, bátran előbújt rejtekhelyéről: nem szeretett a falhoz simulva bújkálni, hisz fekete kabátját, amelyet közbe felvett, nemigen lehetett barnának nézni. Draconak udvariasan odanyújtotta kezét, majd sürgős okokra hivatkozva továbbsietett, az üvegház felé. Draco elmosolyodott, miután Vaszilij megköszönte neki a segítségét, hogy nem köpi be a tanároknak. Vaszilij már sokszor kisurrant, kevésszer csípték el őt, ez részben annak köszönhető, hogy általában errefelé Draco szokott ez idő tájt "járőrözni". Ezzel letudta a prefektusokat, most már szabadon rohanhatott. Az üvegajtóhoz lépve megijedt, hisz kint megmozdult valami. Szerencséjére csak a lámpa világítófejét fújta meg a hideg, nyirkos levegő. Tudta, hogy hova akar menni. A Békalencsés patak felé tartott, amelyre a patak jelző elég erős volt, hiszen egy kis pocsolyánál többet nemigen láthatott belőle senki emberfia. Hosszú fadarabnak látszó pálcáját átvette jobb kezébe, erősen szorítva azt, hisz a varázslók világában sokszor ez jelentette a különbséget élet és halál közt. Egy pillanat. A hó elkezdett szakadni, aminek Vaszilij nem nagyon örült, hiszen nem öltözött fel túlságosan. Pulóvere, talárja és fekete prémkabátja volt rajta, lehet hogy nem fog fázni, de csak lehet. Majd a patak felé indult, lábait futásra ütemezve. Gyakran nézegetett hátra, ez jelentette neki a biztonságot. Amikor meglátott az úton egy emberkét, gyorsan behúzódott a közeli park fáinak megnyugtató biztonságába. Nem tudta, hogy mi fogja várni a pataknál, csupán gondolkodni szeretett volna. Egy kis idő után az útról letért, keresztül kellett vágnia az erdőkön. Sokáig ment az erdőben, köszönhetően annak, hogy eléggé sáros volt a talaj, az olvadó hónak köszönhetően, amely most ugyancsak alábbhagyott siető zuhogásában. A tó körül érdekes fák nőttek, élték itt mindennapjaikat. Törzsük óriási volt, ha csak azt láttuk volna, könnyen azt képzelhettük, hogy hatalmas koronája van, de amint az ember kicsit feljebb emelte fejét, mikor alatta állt, észrevette, hogy képtelenség történt, hisz aránytalanul kisebb volt a fák lombja, a vaskos törzshöz viszonyítva. Majd amikor közelebb ért a kis patakhoz, már hallotta annak suhogását, a békák kuruttyolását, kiválóan láthatta a víz tetején úszó békalencséket. Vaszilij úgy gondolta, hogy innen kaphatta a patak a nevét, bár a mai világban ilyesféléket nehéz tudni. Majd amikor fejét egy kicsit balra fordította, meglátott egy fekete alakot, melynek arcát elmosódottan tükrözte vissza a gyönyörű víz, melyet annyi idő óta nézhetett, untalanul. Varázspálcámat készenlétbe helyeztem, az alak felé tartva azt, nagyon lassan közeledtem. Úgy mozogtam, mintha szúrni készülő vívónak készülnék, de hát, szégyellem, de ez rengeteg ember életét mentette már meg. A mai világban nem lehetett bízni senkiben. Majd a cipőm hirtelen a sárban elcsúszott, óriásit zakóztam, rendesen megütve magamat. De ami rosszabb volt, hogy a fenekem tiszta sár lett. Nem is volt olyan tiszta ez a sár. A lány kuncogott, mintha érezte volna, hogy mögötte vagyok. Majd megfordult. Álomszép kép. Vaszilijnak elállt a lélegzete, kapkodva felállt, és próbálta magáról lesöpörni a sarat. Va.. Va.. Vaszilij vagyok, a mardekár diákja, örülök, hogy megismerhettem. A nevét megtudhatnám?Majd nagyot mosolygott, szép mosolyát a lány felé célozva. Majd bal zsebébe becsúsztatta a varázspálcáját, és elnézést kért a kellemetlenségekért. Újra barátok közt érezte magát.   

A patakra meredtem az üres, bamba tekintettemmel Nem számítottam rá, hogy bármi megzavarhatna, azt hittem teljesen egyedül leszek. Bár nem csodálkoztam volna, hiszen ez egy jó ideje így megy. A sárvérűeket ki kell utálni, mert mások, mint a többiek. Még a régi barátaim is keresztül néznek rajtam és szerintem, ha lehetne még át is mennének rajtam, mint egy szellemen. Igaz a mondás miszerint bajban mutatkozik meg ki az igaz barátod, persze akad, aki ugyanúgy elbeszélget velem, csak éppen alkalmunk nincs rá. Minden megváltozott ebben a hülye rendszerben.
Mögöttem mocorogni kezdett valami, idővel rá is jöttem, hogy valaki siet idefelé és a lába alatt lévő kavicsok koccanása az, ami hangot kelt. A pálcámhoz nyúltam, ami most a kabátomban volt és felkészültem, hogy bárki jöhet. Lehet ezen múlik az életem, talán repülök a suliból és egyenesen a halálfalók karmába visznek majd, hogy megöljenek. Istenem! Ennyire nem parázhatok. A sziklák takarásából egy átlagos magasságú, ismerős alak lépett ki. A pálcáját felém szegezve jött, de még mielőtt bármilyen rontást is rám küldhetett volna elcsúszott a sárban. Nagy meglepődöttségemben kinevettem, ami nem volt szép, de nem bírtam ki kuncogás nélkül – a másik megoldás meg, hogy tiszta vörös legyen a fejem a visszatartott röhögéstől megint csak ki volt lőve.
Éppen nyújtottam volna a kezem mire ő már fel is pattant, valószínűleg kicsit szégyenkezett amiatt, hogy elesett. Igazából látszott is rajta, hogy elpirult, de nem akartam már mondani neki, hogy ez elég gyenge támadás volt és simán kiütöttem volna a ringből. Ez persze igazán nagy szó... mármint, hogy én akárkit is kiüssek, hiszen nem a párbajokról vagyok híres.
- Igen azt hiszem tudom ki vagy Vaszilij, már beszélgettünk egyszer – mondtam, majd arra a futóbeszélgetésre gondoltam, amit az egyik folyosón ejtettünk meg.
Visszaemlékezve elég gyatra és erőltetett kommunikáció folyt köztünk, mert Vaszilij éppen nem volt túl jó kedvében. Fel-alá járkált és miközben én, mint idegen, próbáltam nyugtatgatni rám se hederített. Végül megelégeltem a dolgot és faképnél hagytam mondván, hogy érthetetlen bunkókkal nem foglalkozok. Később valamelyik barátnőm hencegett róla, hogy mennyire bele van esve egy Vaszilij nevű fiúban, aztán persze meg kellett mutatnia a kiszemeltjét és amikor megláttam egyből felismertem őt.
- Pontosabban beszélgetni próbáltam veled – mondtam, mintha még mindig meg lennék sértődve a régi incidens miatt. - De akkor nem volt alkalmunk bemutatkozni. Szóval Euphemia vagyok és a hugrabug házat gyarapítom okosságommal! - büszkélkedtem.
Majd végig nézve rajta, eszembe jutott, hogy micsoda műsort vágott le bemutatkozóként.
- Amúgy jól vagy? Mármint arra gondolok, hogy nem ütötted meg magad vagy valami? Elég szépet estél – nevettem fel újra. - Szerintem valami tisztító bűbájjal megszabadulhatnál attól a piszoktól ott – mutattam a nadrágjára. - Bár, ha nem zavar...

Euphemia

*A hó még mindig szakadt,a vastag hóréteg egy része, méghozzá a legalja, már olvadni is kezdett, ennek köszönhetően csúszhatott el Vaszilij is, szerencséjére a lány valójában jólelkű volt, nem kívánta a halálát. A lány szemében látszódott egy kis szánakozás is, bár ezt a fiú nem vette a szívére. A lánynak gyönyörű, szőke haja volt, mint a tavaszi réteken repülő pillangók szárnya,úgy csillogott a hóesésben. A fiú fantáziája egyből megindult, amint a lány gyönyörű arcát is meglátta. A lány szemei kicsit jámborabban kezdtek csillogni, amikor rájött, hogy Vaszilij nem akar neki bajt okozni. Majd felállt, miközben a lány felé fordult, habár utólag visszaemlékezve a lány mintha segíteni szeretett volna a fiúnak, hogy felálljon. A fiú egyenesen állt, miközben a lány körüljárkálta őt, mosolyogva és kuncogva. A lány valami nagyon illatos, finom és nőies parfümmel volt befújva. Testalkata kecses volt, amely nagyon tetszett Vaszilijnek. A fiú el volt varázsolva, nem tudott odafigyelni a lány kérdezgetéseire. Nem az volt a baj, hogy nem figyelt oda, hanem az, hogy túlságosan koncentrált, pont a lányra. Szerette volna megismerni, a lány elvarázsolta őt.  Gondolkodása után észrevette, hogy a gatyájára rászáradt a sár, és azt is érezte, hogy a vállára esett hó elolvad, majd erre még rá is esett egy kis eső. Reszketett. Vastagon volt felöltözve, de az biztos, hogy kevésbé fázott volna, ha nincs rajta semmi ruha.

Hogy mi történt akkor?
-----------
Vaszilij megbeszélt egy lánnyal egy találkozót. Előre leszögezem, hogy ez a lány nem Euphemia volt. Vaszilij tudta, hogy ennek a lánynak nagyon tetszik. Ez kicsi önbizalommal töltötte el, habár nem emlékezett tisztán, hogy hogyan is nézhet ki ez a lány. Biztos szép, de ugyebár semmi se biztos, csak a halál (??). Visszatérve a lényegre. A találkozóra délután került volna sor, miután befejeződtek a tanórák, és már csak a szakkörök és különféle edzések maradtak hátra. A lány egy folyosón akart találkozni  Vaszilijjal, a találkozó helyszínéről érdekes módon egy levelet írt. A lány kétségkívül szépen írt, ám ez a levél elég csapnivaló külalakot öltött, lehetséges azért, mert miközben írt, a lány keze remeghetett. Mielőtt a találkozóra elindult volna Vaszilij, felvette kedvenc pólóját, és a szabályt megszegve sétált a folyosón, talár és pulóver nélkül. Majd amikor megpillantotta a lányt, meglepődött. Odalépett a fiú a két, azaz KETTŐ darab lányhoz, és mind a kettőt köszöntötte, erre az alkalomra megtanult versikéjével (??). Majd Vaszilij a szőke lány szemébe nézett. Egy pillanatra elállt a lélegzete, olyan gyönyörű látványt nyűjtott a lány. Vaszilij egyből beleszeretett, és észre se vette azt, hogy a lány, aki meghívta őt a találkozóra elsétált, kipirult arccal odébbállt. Otthagyta Vaszit és a leányzót. És Vaszilij tudta, hogy a lány a nagy Ő. Az Igazi...Beszélgettek, de egész beszélgetés alatt Vaszilij el volt varázsolva. Nem bírt ésszerű válaszokat adni a lánynak, aki ezt megbosszulva, kicsit mérges arccal magára hagyta a fiút. Egy világ tört össze benne.
---------------

 Már akkor szerette. És most, újra összefutottak. Akkor is a kispatak felől futott vissza, az iskola fele. De most, most nem akart elfutni. Most a lánnyal akart lenni. Euphemia. Nagyon szép név - elmosolyodott. Figyelj, nincs kedved valamit csinálni? Szerintem látszanak az érzéseim.Valóban szerette a lányt, és ez ellen nem bírt semmit se tenni, még ha ezt szégyellte is a háztársai előtt. Amikor meglátta a lányt, az erős, rendíthetetlen, keményszívű srác megtört. Gyengéd, szerelmes kis palotapincsi vált belőle. Majd a lány megkérdezte tőle ennél a gyönyörű pataknál, hogy szeretne-e valamit kezdeni a nadrágjával. Nem válaszolt, csupán elmosolyodott. Majd zsebéből előhúzta a varázspálcáját, nadrágjára irányítva azt, és kimondva a varázst: Suvickus. A nadrágról a kosz eltűnt, de azon a helyen, ahol a varázs hatott, valahogy a nadrág világosabb lett, mint a többi részén valójában volt. Majd megkérdezte a lánytól, hogy mit érez iránta, tetszik-e a lánynak a kinézete. Majd miközben a lány elrebegte a választ, a fiú lehajolt a földre, és kezével összesöpört egy kis havat. Ez történt a lány háta mögött, úgy, hogy az nem láthatta. Majd az összekotort havat hógolyóvá gyúrta, és gyengén megdobta a lány hátát, mire az leesett a földre. Hangos kacagás tört ki. Ismét gyerekek lehettek, és egy kicsit elfelejthették a háborút. Mint a mugli kisgyerekek, gondolta magában Vaszilij. Majd úgy gondolta, hogy egy kicsit eltér a mugliságtól, és elővette varázspálcáját, és a lány felé irányította azt. Aqua Eructo!- mondta ki, mire langyos, kis mennyiségű víz csöppent a lány ruhájára. Majd rohant, hogy elkapja a lányt, ekkor ismét megcsúszott, és egész testével beleesett a környék legnagyobb sárkupacába. Tiszta sár lett, de nem érdekelte. A lánnyal szeretett volna játszani. Remélte, hogy a lány viszonozza a játékot. Akarta, hiszen visszaemlékezett az első találkozásra. Már akkor beleszeretett a lányba, habár azt nem érzékeltette. Ami lehetőséget elhalasztott, azt most próbálta bepótolni. A lány egy pillantással elvarázsolta őt, és Imperio átok nélkül is bele ugrott volna abba a bizonyos kútba.

Végre vége a mai óráknak, és azt csinálhatok, amit csak akarok. Szerencsém, hogy éppen gyógynövénytan volt, legalább kicsit élveztem is valamit ezen a napon. Ráérősen indulok el, de nem a kastély felé. Végre nincs hó, nincs hideg, a növények épp most kezdenek hajtani, és az üvegházak körül mindig akad jó néhány különlegesség csak úgy, elszórva. Gondolom a lehullott leveleket, elvirágzott növényeket csak úgy bedobják valahová, ahonnan aztán a szél a magokat elhordja idáig. Mosolyogva dörzsölöm meg a karjaimat, nem azért mert fázok, hanem mert izgatott vagyok. Még az is lehet, hogy valami érdekes növényre bukkanok, amit begyűjthetek! Mivel tudtam, hogy ma az utolsó órám hol lesz, a táskámba előre bepakoltam pár holmit, ami jól fog jönni, ha egy kis hajtást ki szeretnék ásni. Jó lenne még sötétedés előtt végezni mindennel, ezért megszaporázom a lépteimet.

Ahogy egyre közelebb érek a kispatakhoz, hangokat hallok. Mintha valaki énekelne…  Engem nem zavar, nekem szükségem van arra a helyre, mert már elterveztem, hogy ott keresek növényeket. Előveszem a táskámból a kis könyvemet, amit még anyámtól kaptam, hogy könnyebben felismerhessem azt, amiért jöttem. Mikor már elég közel kerültem a fiúhoz, szélesen elmosolyodok. Alig néhány perce váltak el az útjaink óra után.

- Hye! – köszönök rá barátságosan. Furcsa, hogy épp itt találkozunk, azt hittem a gyógynövénytan után szinte menekülni fog a kastélyba. A legtöbben ezt teszik, sokan nem is értik, hogy mire jó egyáltalán ez a tárgy. Ledobom a táskám a fal mellé, aztán végigsimítok a falon húzódó repedéseken. A talajhoz közelebb keskeny indákkal kezdte már benőni valamilyen kúszó növény. Azt hiszem már van ilyen levelem, szóval most nem állok neki tépkedni belőle.
- Hát te? O, bocs… zavarok? – észbe kapok, hogy talán megzavartam valamiben, ezért inkább elkezdek a saját dolgommal foglalkozni. Semmi közöm hozzá, hogy mit csinál itt, és nem akarom, hogy minden lében kanál izgága libának tartson, mert nem vagyok az. Mondjuk, azért remélem elmondja, hogy miért van épp ezen a viszonylag kihalt helyen.

Mosolyogva figyelem, ahogy Morgan pennája vidáman serceg, táncol a pergamenen. Nyilván nem valami házi feladatot ír, ahhoz túl boldogak a mozdulatai. Amíg ő az írással foglalatoskodik, én letérdelek a táskám mellé, és előveszem az ásáshoz szükséges holmikat. Egy kis cserepet, meg egy hasonlóan aprócska ásót. A legtöbben nem foglalkoznak ilyesmivel, sőt furcsának is tartják, hogy nekem egyáltalán miért vannak ilyen kertészkedéshez való szerszámaim. Nos… én sem tudom, hogy miért jó az, hogy mindenféle gyomnövényt kiások a birtok talajából, és egy kis cserépben nevelgetem az éjjeliszekrényemen. Fogalmam sincs mi értelme van, mégis nekem nagy örömet okoz. Alkotni, gondoskodni… nincs ebben semmi rossz.

Felegyenesedek, és elkezdem a környéket pásztázni valamilyen érdekes, vagy kedvenc növény után, ujjaim közt pörgetem a kis ásót, mint más a pálcáját szokta. Szórakozottan pillantok fel a fiúra, miután az első gyors szemle nem bizonyult eredményesnek.
- Írni? Én is szoktam, de itt még nem próbáltam. Te mit írsz? – mosolygok, és mivel valószínűleg tovább kell majd keresgélnem mint gondoltam, ezért inkább oldalammal a falnak dőlök, és rámosolygok. Mélyet szippantok a ,,majdnem tavasz" első fuvallatain érkező édeskés illatból. Mint az eső utáni kellemes levegő, olyan ez is, csak eső nélkül. Az olvadt hótól nedves a föld, ettől lesz kicsit más, sokkal frissebb, de mégis éles, metsző ez az illat. Becsapós ilyenkor az időjárás, a napon már meleg van, az árnyékban viszont pár perc alatt át lehet fagyni. Figyelem, ahogy félrerakja a pergament, így én is lerakom a kezemben lévő dolgokat a táskám tetejére.

- Nem volt ilyen házi, ne aggódj. Magamnak csinálom. Szeretek mindenféle növényeket begyűjteni. – mosolygok szélesen, és végigsimítok egy zsenge levélkén, amit alig pár napja hozhatott a növény. – Szeretem figyelni őket, ahogy növekednek. Megfigyelem miket csinálnak, vannak-e különleges tulajdonságaik. Albumot is készítek, amibe lejegyzek mindent. Elég gyerekes, tudom de… én szeretem csinálni.
Nem igazán beszélek senkinek sem erről a hobbimról, mert a legtöbben nem értik meg. Az album, amit folyton csinosítgatok, tele van préselt levelekkel, virágokkal, adatokkal és rajzokkal, amiket régi könyvekből másoltam ki. Nem nevezném magamat különösen szorgalmasnak, de ami érdekli az embert, arra nem sajnálja elhasználni utolsó csepp energiáit is. A nagy mosoly az arcomon lassan halványodik, ahogy gondolkodok. Régen mindig anya volt az, akivel eljártunk levelet szedni, lepréseltük és beragasztgattuk. És ezt már soha többé nem tehetjük meg. Bánatosan csóválom a fejem, és egy pillanatra le is hajtom, hogy erőt gyűjtsek. Mikor felnézek, keresem a fiú tekintetét, már újra mosolygok, de a szemembe még nem szökött vissza a vidámság.

- Szereted a zenét? Csak onnan gondolom, hogy az előbb énekeltél valamit… nem ismerem, mi volt ez? – kicsit el is pirulok, hogy ilyen keveset tudok a témában, de hát senki sem tökéletes. Keresek egy kényelmesnek tűnő követ a közelében, és a taláromat gondosan magam alá hajtogatva leülök rá. Az ásás és az önszorgalmi kertészkedés ráér, sokkal jobban érdekel most az, hogy beszélgethetek. Egész nap csendben ülni egy olyan fecsegős lánynak mint én, kész kínszenvedés! A zene, az tényleg egy kiút ebből a világból, kiadhatod magadból a gondolataid, és ha szerencséd van még valaki meg is hallgat.

 Ujjaim közt szórakozottan kezdem el morzsolgatni a karkötőm láncát. Mindig ezt csinálom, ez afféle pótcselekvés. Lepillantok az ékszerre, ami a feltűrődött talár ujja alól előbukkan. Rengeteg kis ezüst medál fityeg rajta, mindegyiknek története van. A kedvenc darabjaim azok, amik a Roxforttal kapcsolatosak: egy kis Roxfort címer, egy Hugrabugos, egy miniatűr pálca… kedves emlékek egytől egyig. Lassan körbetekerem a karkötőt a csuklómon úgy, hogy mutatóujjam a láncba akasztom, és óvatosan húzom. Még anyám tett rá egy bűbájt, ami nem engedi, hogy elszakadjon vagy elveszítsem. Ő ismert engem annyira, hogy tudta mennyire ügyetlen vagyok, és első adandó alkalommal elhagynám valahol.

Halvány mosoly fut át az arcomon, ahogy Morgan rákérdez, hogy mit is szoktam írni.
- Regényeket írok, meg mindenféle romantikus sztorikat. Szeretem a cukormázas történeteket, még anyukám tanított meg rá, hogy hogyan kell ilyesmit írni. Oda kell figyelni sok mindenre, nem elég csak úgy nyáladzani. – kuncogok jókedvűen, és elkezdem pásztázni az alattam elterülő növénytakarót. Olyan nincs, hogy itt nincs semmi érdekes!

Ahogy a zenéről beszél, kicsit elkalandoznak a gondolataim. Ugyan én nem hallgatok ilyesmit, azért azt tudom, hogy milyen klassz dolog a rajongás. Régen mennyit táncoltunk, énekeltünk a barátnőimmel még otthon! Vidám, semmitmondó dalokat hallgattunk, üzenetek nélkül, csak azért mert mindenki más is ilyesmikkel szórakoztatta magát. Persze én is bírom a komolyabb darabokat is, de mostanában sokkal kevesebbet hallgatom őket, mint rég. Így is túl sokat gondolkodok, túl sok a melankólia.
- Nem ismerős még így sem… mondjuk én más műfajt hallgatok. Meg aztán ott vannak a balladák is. Szereted őket? Olyan különösek, rejtélyesek.
Ahogy ezen gondolkodok, és Morgan felajánlja, hogy eljátszik egy dalt, megpillantok egy különösnek tűnő növénykét, annak legfrissebb hajtásait.
- Várj! Talán megvan amiért idejöttem! – felpattanok, és a táskámhoz sietek. Leemelem a tetejéről a szerszámaimat, és már megyek is a növényhez. Oh, ha valami különlegesség lenne…! Ha mondjuk két növényfajta véletlen kereszteződése lenne! Hatalmas izgatottsággal állok neki kiásni az apró kis tövet, szinte el is felejtem, hogy társaságom van. – Bocs, csak… ez különlegesnek tűnik. Még nem láttam ilyen formájú leveleket. – érintem meg óvatosan a halványzöld kis hajtásokat – Ha találnék valamit, ami esetleg egy furcsa hibrid, akkor jobb jegyet is kaphatnék az RBF-fen. Szerinted? – fordulok felé vidáman, és belehelyezem a növényt az apró cserépbe.

Milyen kis törékeny! Óvatosan fogom a kezembe a cserepet, és izgatottan figyelem a tartalmát. Nyújtom a fiú felé, hogy lássa ő is.
- Nézd! Szerinted is érdekes? Mármint nem az, hogy növény, hanem hogy nem láttunk még ilyesmit. – ahogy nyújtom neki a cserepet, kicsúszik a kezemből, és egy kőre zuhan. Ilyen az én formám, egyszerűen nem hiszem el! Csak nézem, ahogy a kerámiadarabok szétrepülnek, az apró föld darabkák a növény körül elgurulnak. – Óóóóh. – szisszenek fel csalódottan, és keresem a pálcám, hogy egy egyszerű reparo bűbájjal összeillesszem a darabkákat. Sose sikerült még, de hátha majd most.

 - Hát… azért én remélem az RBF-nél is segítség lesz. Ha másért nem is, legalább a növényeket jól ismerem. – hatalmas széles mosolyom egyre csak megy össze. Nem mintha naiv módon reménykednék egy jó jegyben, azt speciel ebből a tárgyból az önszorgalmú kertészkedés nélkül is megkapom. Az, hogy én valami tudományos cikket írjak, szinte ki van zárva. Nem érzek magamban annyi tehetséget, hogy mások elolvassák a szakmai kutatásaimat. Regényt írni más, az könnyebb. De hivatalosan megfogalmazni dolgokat, az már nem szokott menni. A házi dolgozataimba is mindig azért kötnek bele, mert nem elég tárgyilagosak. Ugyanakkor a munkám tekinthető elég alaposnak ahhoz, hogy valahová elküldjem, és talán megjelenjen.
- Gondolod, hogy van rá esély, hogy megjelenjen ilyen témájú cikk? – mosolyodok el halványan, épp amikor kicsúszik a kezemből a cserép. Meglepődve tapasztalom, hogy a fiú gyorsabb volt, mint én, és így meg tudta még fogni a levegőben. Aggódva tekintek a növényre, aminek nem is egy levele megsérült vagy letört. Talán még nem menthetetlen.
Nagyot sóhajtva nézem, ahogy a föld kipereg a repedésen keresztül. Nyúlok a cserép felé, hogy megtámasszam a növényt, megóvva attól, hogy a földdel együtt kipottyanjon.
- Mindig ez van velem. Folyton ügyetlenkedek. – mosolyodok el, de keveredik bele némi keserűség is. Olyan még nem volt, hogy nekem bármi is sikerült volna első próbálkozásra. Mindig legalább egyszer elbénázom a dolgokat, saját magam hátráltatva ezzel. – Kár érte. – érintem meg az egyik törékeny levelet. – Szerettem volna látni a virágát, meg amikor már nagyobb lesz, bokrosodik.
Előveszem a pálcám, de nem merem úgy használni a cserépen, hogy még benne van a növény. Tudom, hogy bután hangzik, de nem bízom magamban annyira, hogy ki merjem tetti csekély pálcahasználati tehetségemnek. Óvatosan kezembe fogom a kis zöldet, másik kezemben a pálcám van. Talán jobb lenne, ha Morgan sem lenne a közelben…
- Szóval… nem vagyok valami jó a dolgok megjavításában. A helyedben kicsit odébb mennék, hátha valami balul sül el. – lehajtom a fejem és vastagon elpirulok. Na igen, erre az oldalamra nem vagyok büszke. – Tudod, általában amit megpróbálok megjavítani az csak még jobban tönkremegy. Ez van. – mosolyodok el újra, és ujjaim közt szórakozottan pörgetem a pálcám. Gyakran láttam régen ugyanezt a mozdulatot anyámtól, miközben írt vagy egy könyvet olvasott. Szerettem nézni, ahogy vidám kis szikrák pattantak ki a pálcája végéből. Ez enyémből nem, valamit biztos nem jól csinálok, de nem tudom, hogy mit. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak nem vagyok elég tehetséges, vagy elég erős boszorkány hozzá. A szüleim azok voltak, legalábbis én szeretném ezt hinni.
Újra megemelem a pálcám, próbálok kellően határozott lenni, de megremeg a kezem kissé. Mégse csinálhatok magamból bolondot, hogy még egy egyszerű kis cserepet is képtelen vagyok megjavítani.
- Inkább majd belerakom egy másikba. Ez meg így marad. – süllyesztem el a pálcát a zsebem mélyére. Gyáva dolog, de akkor sem fogok úgy próbálkozni, hogy bárki láthassa. Épp elég lesz év végén a vizsgák miatt kötelező jelleggel leégetni magam. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy cserép hiányában hogyan vigyem el a növényt magammal? Végül is szorongathatom a kezemben is egy darabig, de nem vagyok benne biztos, hogy ez hosszútávon túl jót tenne neki.

- Persze, az mindenképp hasznos lesz majd. – mondom Mayának nyugtatásképp. Igaza is van ebből a szempontból, így ebből a tárgyból nem igen lesz problémája, annyi szent. De ha annyira szereti a növényeket, gyűjti, megfigyeli őket és az ismereteit leírja, az több kicsit, mint egyszerű hobbi, ebben egy egész jövőkép gyökerezhet. Épp ezért vetem fel neki azt, hogy talán tudományos irányba érdemes lenne vele elmozdulnia, hiszen ebben komoly lehetőségek vannak, ha azt veszem.

- Na ná, hogy van esély! A megfigyelésidet csak kicsit rendszerezned kell és biztos találsz összefüggéseket különböző növények között. Utána kis könyvtárazással utána tudsz járni ezek kidolgozottságának, ebből ki tudod szűrni, hogy mi az, amit érdemes vizsgálnod, mivel kell foglalkoznod. Ha ez megvan, csak le kell írni. Az nem mindig könnyű, de ha gondolod segíthetek átnézni és struktúrálni a szöveget, így pedig te is megtanulod, hogyan is kell így írni, mert ez tanulható, ezzel senki nem születik. – Igen, erre korán rájöttem, hogy a széles olvasottság az egésznek a kulcsa, az ad táptalajt az írásmódunkhoz sok esetben. Ha az ember, egy-egy komolyabb munkát is kézbe vesz, amit tudósok írtak, - mindegy, hogy milyen munka -, akkor fejlődni fog ilyen tekintetben ösztönösen is. Legalábbis én így voltam vele. De megtörténik az apró szerencsétlenség, és igyekszem Mayát kisegíteni, de az se sikerül száz százalékosan.

- Ugyan, én is szoktam bénázni sokszor. – legyintek rá. Mindenki ügyetlen, ha olyan napja van, vagy nem koncentrál. Néha túlságosan el tudok bambulni és akkor én is össze tudok hozni érdekes dolgokat. De mást is mond Maya, amihez szintén van hozzáfűzni valóm.
- Látni is fogod. Szerintem egy kis törődéssel biztos tudsz javítani az állapotán. Te jó vagy ezekben a növényes dolgokban, nem lesz itt gond. – úgy látszik ma én vagyok az önbizalom nyújtó szolgálat. De éppenséggel ráfér a másikra, mert bármennyire is vidáman tud előadni dolgokat, megérzem az árnyalatnyi keserűséget ez pedig arra késztet, hogy próbáljam azt csökkenteni, ha lehet. Maya nem szolgált rá arra, hogy ne legyek rendes vele, mindig is kedves volt. És sok emberrel állok így: ha nem adnak rá okot, akkor nem keresem a lehetőséget, hogy belekössek a másikba, vagy valahogy sértsem. Vannak olyanok, akiknek ez kedvelt sportja s most valamennyire nekik áll most a zászló, én mégis ragaszkodom az ésszerűséghez és a kiegyensúlyozottsághoz. Nihil nimis, semmit sem túlságosan… Ez a mottóm most.

-Hmm olyan nagy katasztrófa nem történhet és én is varázsló vagyok, ha gáz van is megoldjuk. – fejtem ki álláspontom. Olyan jó itt a sziklán, nem fogok felállni senki kedvéért csak úgy. Valahogy butaságnak is tartom, hogy a másik varázslatától féljek. Hiszen eljutott az ötödikig, egy egyszerű reparóval nem fog atombombát robbantani. De látom, hogy Mayának ez így nem fog menni. Feszélyezi a jelenlétem, de nincs mit tenni, meg kell szoknia a dolgot, mert RBF-en egy idegen bizottság előtt még rosszabb lesz. Aztán a leányzó feladja a próbálkozást őszinte sajnálatomra. Mondjuk ebből érzem, hogy bizony más jellemünk van, könnyen feladja. Most játszhatnám a Yoda mestert és szajkózhatnám a bölcsességeit, de helyette inkább előszedem a talárom ujjából a pálcát.*

- Reparo! – szegezem a pálcám a cserépre, jön a mozdulat s a cserép már ismét rendben van. Csak nem hagyom a növényt pusztulni, ha a másiknak fontos és így megkönnyíthetem a dolgát.

Morgan bátorító szavai ellenére sem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy megpróbálkozzak a cserép megjavításával. Noha a reparo az egyik legegyszerűbb bűbáj, amit még az elsőévesek is nagyeséllyel az első héten sikerrel el tudnak végezni, nekem valahogy mumus ez a varázslat. Soha nem sikerült eddig még, bárhogy is próbálkoztam. Nyár óta pedig egyáltalán meg sem próbáltam, nem is akartam gyakorolni. Fájó emlékek fűződnek hozzá.
Aznap, mikor a támadás érte az otthonom, sütőtökös muffint sütöttünk anyával. Az utolsó tálcánál kicsúszott a kezemből a nagy kerámia tál, és a földre zuhant. Anya persze csak mosolygott, és intett egy aprót a pálcájával, mire a darabkák összeálltak, a rendetlenség eltűnt. Csak mosolyogtam, és néztem ahogy eltakarítja ügyetlenségem romjait.
Bárcsak olyan könnyedén rendbe lehetne hozni a dolgokat, mint a tálat, vagy mint ezt a kis cserepet.
Szinte megbűvölten nézem, ahogy a fiú könnyedén, mindenfajta erőlködés nélkül megjavítja nekem a csöppnyi kis agyag edényt.
- Kösz. – mosolyodok el halványan, miközben a megmenekült növényt nézem – Te is később mész csak vacsorázni? Én utálom a tömeget. Nem értem miért tömörül ilyenkor mindenki oda, mintha elfogyna az étel.– leülök egy sziklára én is, és rövid sóhaj kíséretében nézelődni kezdek. Mostanában szinte mindig fújdogál a változás szele. Hol erősebben, hol gyengébben, de állandóan érezhető a légmozgás. Általában nem simogató szellő, sokkal inkább metsző, hideg, csípős szél formájában. Ma valahogy más, enyhébb. Talán a tavasz miatt, vagy mert így vagy úgy, de valamiféle stabilitás kezd létrejönni a világunkban.
Az enyhén fújdogáló szellő az arcomba zavar néhány kósza tincset a hajamból. Nem tűröm vissza egyből a fülem mögé, hanem előbb ujjaimmal kihúzom egyenesre a göndör fürtöt, és az orrom elé húzom. A vanília és a nárcisz illata mosolyt csal az arcomra. Évek óta használom ezt a sampont, mert egyszerűen képtelen vagyok betelni ezekkel az illatokkal. Olyan, mint maga a tavasz.
Egyszer csak, szinte a semmiből felkuncogok, és újra a fiúra nézek.
- Neked nem fura, hogy eddig szinte egyáltalán nem beszéltünk egymással? … Elmegyünk az emberek mellett, nem is tudjuk, hogy valójában ki milyen. Ha meg valaki kérdezi, egyből rávágjuk, hogy ismerjük az illetőt. Ez azért elég ironikus. – mosolygok továbbra is, és lerakom a növényt magam mellé. – Carpe diem, ahogy mondani szokták. Te nem így gondolod?