Roxfort RPG

A Roxfort Bagolyháza. Itt találhatóak meg az iskola baglyai, és a diákok baglyai is itt lelhetőek fel a tanév alatt. Aki levelet vagy csomagot akar küldeni valahova, az szépen felsétál ide, és vagy a saját baglya, vagy egy iskolai bagoly segítségével elküldi azt.

- bocsi a hosszú késésért, és azért, hogy ilyen szörnyű lett ez a reag. Még vissza kell rázódnom. =)

Az eddigi kómás állapotom egyre jobban felpezsdül, érzem, ahogy pulzusom a pihenésnek köszönhető lelassulás után, hogy gyorsul fel. Meg se fordul a fejemben, hogy milyen kár azért a cigiért, amire épp most gyújtottam rá, és a földön landolt. Pedig alapvetően elég schmutzig tudok lenni, főleg, ha hiánycikkekről van szó… Hát igen, régen nem csókolóztam, és főleg nem öleltem át egy ilyen jó csajt. Mostanában a lányok terén lankadás volt nálam, annyira terjedt ki velük való kapcsolatom, hogy néha lecsekkoltam egy-egy példány hátsóját, mellét, majd hosszú ideig elemezgettem őket a haverokkal. Tudod, a szokásos srácos dolgok.

Különösebben nem zavar az, hogy talán nem is láttam még őt, egy szót nem váltottam vele soha, sokkal jobb érzés, hogy az egyetlen, ami összeköt minket, ez a fergeteges pillanat, ahogy ajkaink – no meg más is - finom táncot járnak. 
Ám véget ér csók is, hisz minden szép dolog hamar elillan, és valami egészen különleges dolgot kérdez tőlem. Szemöldököm felszalad, de elintézem azzal, hogy biztos rosszul hallottam valamit, amúgy is rohadtul zúg a szél. Pedig hidd el, elég közel van hozzám, egyik kezem közvetlenül a derekán, a másik kicsit fentebb, a szívével párhuzamosan ír le simogató köröket. Érzem minden egyes szívdobbanását, tudok mindent szükségeset róla, csak azt nem, hogy kinek hisz ő engem. Úgy döntök, inkább nem szólok semmit, időt nyerve még egy csókot kezdeményezek, de hamar újra beszélni kezd. Lelkiismeretem végül nyer, szóval tisztázom a helyzetet. Gyűlölöm hogy nem vagyok egy elmebeteg állat, akinek nincs lelke, és bármilyen parasztságokat el tud követni.
- Ömm, mondd csak, per me, chi e Ethan? – hoppá, visszaváltottam olaszra. Hát na, ha valaki tökéletesen ismer egy nyelvet, anyanyelveként, néha elkezd úgy gondolkodni, ilyenkor pedig előfordul  az ilyesmi szituáció.
- Bocsi, ki az az Ethan? Én hat éve ide járok, nem nagyon lógtam túl sokat, szóval nem igazán jöttem vissza sehonnan. Ja, és hello, Antonionak hívnak.
Úristendehülyevagyok. Nem lehetek olyan béna, hogy elbaltázzak egy ilyet, de nekem sikerült. Mert én egy lelkiismeretes, jófej, rendes kölyök vagyok. Mondjuk, szegény elég hülyén érezheti most magát, hogy megtudta, kinek a karjaiban fekszik. Vagy inkább azt, hogy kinek biztos nem.

Legutóbb akkor voltam a bagolyházban, amikor az előző LLG-tanár arra kényszerített, hogy ott töltsem le a büntetőmunkámat. Igazából ez jó régen volt. Azt hitte, hogy ha majd eltöltök egy kis időt az állatok társaságában, megtanulok velük bánni annyira, hogy ne kapjanak hisztirohamot a puszta látványomtól. Hát, ez nem jött be, mivel az állatok mind úgy viselkednek a közelemben... mint az emberek. Idegesek lesznek, félni kezdenek, mintha éreznének valami olyat, ami nagyon, nagyon rossz, mintha látnának rajtam valamit, ami a legvadabb rémálmaikra emlékezteti őket. Elképzelhető, hogy érzékelik: átok ül rajtam, és nagyon jól tudják, jobban teszik, ha távol tartják magukat tőlem.
Szóval legutóbb ki kellett pucolnom a bagolyházat, ami eléggé ocsmány munka, ami abból is kiderül, hogy Frics nem végzi el túl gyakran a műveletet. Akkor a baglyok fele rám támadt, a többi meg elmenekült, mintha nem lett volna amúgy is épp elég bajom. Újabb büntetőmunkát kaptam, pedig erről aztán igazán nem tehetek, ráadásul a professzorral is közöltem, hogy ez rossz ötlet, de az a pasas olyan volt, mint egy kiképzőtiszt.
Úgyhogy végül leadtam a legendás lényeket (már épp ideje volt), és felvettem helyette a rúnatant. Az sokkal barátságosabbnak és nyugisabbnak tűnt. (Aha, egész szeptemberig.)

Egy év elteltével a helyzet már nem olyan vészes. Noha ezek ugyanazok a dagadt baglyok, már nem akarják kikaparni a szemem, épp csak távolabb húzódnak tőlem az ülőrudakon. Csak egy "kösz, én is szeretlek titeket" pillantást vetek rájuk, és igazából örülök neki, hogy nem kezdenek el bagolykakával bombázni. (Nincsenek nagy elvárásaim.)
Mióta eldöntöttem, hogy lelépek a Roxfortból, sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb vagyok. Nem félek már annyi mindentől, és ezt talán a madarak is észlelik. Nem félek például attól, hogy mi lesz, ha Sol Harington rájön, én küldöm neki azokat a leveleket, mert már sose fog rájönni. Nem félek attól, mi van, ha felbosszantom a szobatársaimat, mert nem leszek már itt sokáig, és ezért direkt kereshetem az alkalmat az összetűzésekre. Nem félek attól, hogy mi van, ha soha nem békülök ki azokkal, akikkel összevesztem, mert úgyse látom őket többé. Nem félek attól, mi lesz, ha nem kapok K-t a bűbájtan RBF-előfelmérőre, mert soha nem fogok letenni egy RBF-et sem. Most is csak azért jöttem, hogy leadjak egy bagolyposta-rendelést az Aranypókháló üzletnek két gombóc konnyen bűvölhető fekete fonalra. Sol sáljához kell, eddig túl rövid.
Most pedig olyan jól esik csak itt ácsorogni, és ugyan a párkányra nem könyökölhetek ki, mert vastagon áll rajta a cucc, a kilátás mesés. Tudtad, hogy ez az egyetlen hely a Roxfortban, ahonnan látszik a teljes Tiltott Rengeteg? Hallottam, hogy volt, aki arrafelé próbált megszökni. Azóta se látta senki, ami vagy azt jelenti, hogy ilyen jól sikerült neki, vagy azt, hogy elkapták, és azóta az acromantulák használják fogpiszkálónak a csontjait. Az én tervem sokkal jobb és veszélytelenebb.
Ahogy a tervemre gondolok, mindig mosoly ül az arcomra.
Nem leszek többé senki lábtörlője, ti rohadékok.

Enyhén diadalittas gondolataimat zavarja meg a hangos szárnycsapkodás és bagolyvijjogás, olyan, akár egy riasztó. Nem tudhatom, hogy a belépő lány (lány?) már előre szemügyre vett magának. Ismerem látásból, és még a nevét is megjegyeztem, mert hasonlít az enyémre. Joanne... Steven? Valami férfinév. Talán Martens. Annak ellenére, hogy sok közös óránk van a Griffendéllel, olyanok vagyunk, mint a víz és a tűz: nem keveredünk és olyan messze tartjuk magunkat egymástól, amennyire lehet, az összetűzéseket leszámítva. Nekem semmi bajom a griffesekkel, attól eltekintve, hogy milyen magasan hordják az orrukat és cseppet sem jobbak a mardekárosoknál, tulajdonképpen viccesek... Csak az az "elit klub vagyunk" érzés taszít teljesen...
Gonosz gondolat fogan meg a fejemben. Most az egyszer nem fogom majd vissza magam. Nincs mitől félnem. Pár nap, és soha többé nem látom ezt a lányt sem.
Látom, megcsípi a baglya, és épp mondani akarnám, hogy legközelebb egy kis bagolycsemegével kéne próbálkoznia, mikor rám förmed.
Mi a fene...
Kuncogva felelek, a hangom dallamosan gúnyolja ki a haragját:
- Madárijesztőt...
Kényelembe helyezem magam (nem, eszem ágában sincs a falnak támaszkodni, csak karba teszem a kezem), és tovább szemlélem a műsort. Nézem, ahogy a pergamen a földre esik. Hmm, remélem, illatosított fajta volt, mert ezek után, akárkinek is írta, nem szívesen veszi majd a kezébe a tekercset.
Na jó, végül is megsajnálom Jot.
- Invito pergamen! - mondom ki a varázsigét. A levél készséggel repül a kezembe, igyekszem úgy megfogni, hogy ne nyúljak bele a koszba. - Tergeo! - mondom ki az igét, a foltokra koncentrálva. A tintát nem szippantom ki, azért azt hiszem nem járna köszönet.
Na, tessék, még jó fej is vagyok, annak ellenére, hogy Joanne nem volt az. Ez aztán igazi dicséretet érdemlő jócselekedet mára, nem?
Az persze eszembe sem jut, hogy nem szép dolog elcsenni más magánlevelét...

Ahogy nézem a lányt, szinte az arcomba tapos az a vaskos bástya, az erőd, amit maga köré épített. Nem ez az a lány, aki állandóan üti-vágja a fiúkat? Nem ez az a lány, akiről mindenki ezt mondja a háta mögött, hogy olyan, mint egy dühös troll?
Ő az a lány, aki olyan mint én: akiről mindenki beszél a háta mögött, de ha szembe kerülnek vele, mind elhallgatnak.
Együttérzést és szimpátiát kelt bennem a felismerés. Tudom, milyen kitaszítottnak lenni. Tudom, milyen az, amikor annyira magányos vagy, hogy csak arra vagy képes, hogy a zuhany hideg vize alatt üvölts és rázkódj a zokogástól, de azt is csak halkan, mert mindenki más odakint van az ajtó előtt, és téged hallgat, rólad beszél és összesúgnak a hátad mögött. Tudod, hogy rólad volt szó, mert mikor belépsz, csend lesz, és mindenki lesüti a szemét. Ha fennhangon megkérdezed, van-e valami baj, senki se válaszol. Vagy ha válaszol, annak csúnya vége lesz, mert rátámadsz, vagy így, vagy úgy... Én azzal, hogy üvöltök, mint a sakál, és török-zúzok, hajat tépek és visítok. Más azzal, hogy betör pár orrot... Mindenkinek megvan a maga fegyvere.
Lenézek a pergamenre. Erős tintával írták, néhol átlátszik a szöveg, főleg a pontok, a vesszők és az ékezetek. De nem. Eszem ágában sincs beleolvasni. Noha eljátszottam a gondolattal... És habozok is, mielőtt átnyújtanám neki a tekercset... Végül győz bennem az a valaki, aki felszabadult és boldog, hogy elmehet innen... nem pedig az a valaki, aki bosszút akar állni mindenkin az elmúlt évek sérelmeiért. Még egy ilyen félig idegen, csupán a tanterem másik csücskéből ismerős griffendélesen is.
- Nem... Nincs - mondom végül, és odaadom a kezébe a levelét. - Bár minden vágyam lett volna megismerni a titkaidat - teszem hozzá. Viccelek.
A kastélyban nagyon kevesen kompetensek a humorommal.
- Nincs mit - vonom meg a vállam, és elteszem a pálcám, persze csak ha közben nem szegeznek egyet rám. Bár, lehet, hogy akkor is elteszem, ha igen. Mazochista vagyok.
Alacsonyabb vagyok nála. Kisebb és gyengébb. Mégis, ahogy a szemébe nézek, azt látom, hogy ugyanolyan, mint én. Látom, hogy rejteget valamit. Látom, hogy nem az, akinek látszik.
- A baglyod kicsit idegbeteg - állapítom meg, de még mindig nem veszem le róla sötétbarna szemeimet. A szemeim alatt mély karikák. A pupillák mint két mély alagút, melyeknek nincs fény a túloldalán. Olyan hosszan és kitartóan nézem őt, hogy talán zavarba jön tőle. Volt már, aki azt hitte, ilyenkor szemmel verem. Volt olyan is, aki megijedt, és megkérdezte, leszbikus vagyok-e. Azt mondtam neki, hogy igen. Azóta nagy ívben elkerül.
Mondtam, hogy kevesen értik a vicceimet.
- Tényleg kinézed belőlem, hogy elolvasom más magánlevelét? - kérdezek vissza, elterelve a gyanút arról, hogy igenis megfordult a fejemben a dolog és az illőnél nagyobb volt a kísértés. - Ez valami griffendéles előítélet lehet - ítélkezem én is csuklóból. Alyson pont erre hívta fel a figyelmemet. Az ítéletekre...
Nem tudom, miért elegyedem beszélgetésbe vele, mikor ott is hagyhatnám őt és mehetnék a dolgomra. Az igazság viszont az, hogy semmi dolgom, úgyhogy a kastély utolsó ajándékait maradéktalanul ki akarom élvezni. Pont úgy, mint ezt a szerintem nem épp véletlen találkozást is ezzel a lánnyal.
- Joanne, ugye?

Nem tudom, mitől csinál úgy, mint akit fejbe kólintottak, mindenesetre elég furcsa. De nem mondok rá semmi rosszat, mert szerintem én is néztem már ki így. Ilyen bután. Vagy... nem is tudom. Nem akarok ítélkezni.
Látom, teljesen meglepődik azon, hogy visszakapja a papírt sértetlenül. Hát igen, lehet, nem szorult belém elég arcátlanság ahhoz, hogy belenézzek, pedig kíváncsinak kíváncsi vagyok, az egyszer biztos. Ami azt illeti, az átütő tinta mintázatából ki tudok venni 1-2 szót, ahogy visszaadom, olyasmit, hogy „sajnálom”, vagy hogy „nem akartam” . Vajon kitől kér bocsánatot? Vagy épp kinek vall szerelmet? Milyen titkot rejtegetsz, Martin? Biztos nem jött volna ennyire zavarba, ha nem lenne valami fontos és furcsa abban az üzenetben. Biztos, hogy nem a szokásos karácsony előtti jól vagyok anyu, diós bejglit süssél mert azt szeretem típusú levél volt. 
- Ó, és persze válaszolnál is? – kérdezek vissza. Nem, az emberek nem szoktak kitárulkozni a másik előtt az első beszélgetés alkalmával. Főleg nem egy griffendéles egy mardekáros előtt. (Bár egyszer volt egy kivétel...)
Szóba kerül inkább a bagoly, és örülök ennek – épp kezdett túl éles lenni a nyelvem. Joanne olyan elanyátlanodottnak tűnik most, hogy nem akarom inkább megbántani. Pedig hallottam már róla ezt-azt, és azon túl, hogy ma tabula rasa napot tartok, persze tartok attól, hogy esetleg elpattan a cérna, és lekever egyet. Jobb, ha ezt viszont nem hangoztatom.
No, egy nagy kanyart leírva pont oda jutunk, ahová mostanában mindig eljutok. Hogy mások minek, kinek látnak engem. Vagy épp ők kinek látszanak, vagy akarnak látszani.
- Na helyben vagyunk – csapok le a mondatra héjaként, és észre sem veszem, hogy fél kezem dorgálóan a csípőmre teszem. – Hogy kéne vélekednem rólad? Ti griffendélesek még arra se veszitek a fáradságot, hogy odafigyeljetek mások nevére. Josey Belle vagyok. Egy évfolyamba járunk.
Azt hiszem, ez kellően kioktató hangvételűre sikeredett.
- Na, elküldöd a levelet, vagy filózol még rajta? – érdeklődöm. Végül is én voltam itt előbb. Itt, ahol a madár se… illetve a madáron kívül senki se jár. És nyilván azért jöttem ide, hogy kicsit egyedül legyek. Tehát ő zavar. Ez amúgy annyira nem is nagyon nagy baj, de kicsit megbántódtam ezen a név-dolgon.

Tulajdonképpen mégis mit akarok tőle? Minek fűtöm itt az agyát, miért kötöm le a figyelmét a csipcsup kis érzelmi örvényeimmel? Kit érdekel, tudja-e a nevem? Kit érdekel, minek van itt? Minek álltam szóba vele egyáltalán? Mit akarsz Josey? Elfecsegni a titkaidat? Ezt akarod? Hogy mint Alyson, elbűvöljön a kérdéseivel és az érdeklődésével, hogy emberként szóljon hozzád, ne egy utolsó féregként? Minek? Kit érdekel?
Már úgyis döntöttem és a döntésemben biztos vagyok. Másban nem. Magamban sem. De ez a döntés, hogy itt hagyom ezt a kócerájt, amint lehetőségem nyílik rá, szinte beleégett a retinámba, minden mást csak emögött, ezen ücsörögve tudok már szemlélni.
Egy utolsó beszélgetés, egy utolsó esély egy griffendélesnek, mielőtt olyan helyre megyek, ahol nincsenek se griffendélesek, se mardekárosok, de baglyok, se levelek, se esély.
- Aha, igen, hallottam róla - követem a tekintetét az öklére. Én is épp erre utaltam az előbb. Na szóval, megfenyeget, hogy meg fog verni. Kérlek. Állj be a sorba.
Hiába türelmes velem, hiába előzékeny, már nem izgat fel. Visszahúzódom az apátia homályába, ahol eddig is tengtem-lengtem. Csábító a nihill, fárasztó idekint és hideg is van.
- Hm, igen, azért - ismerem be. Megszabadulni tőle, megszabadulni magamtól, mindentől.
- Jól van, filózz - hagyom rá a dolgot, és zsebre dugom a kezem, megforgatom a szemem. Az ajtó felé nézek. Teszek felé egy mozdulatot.
- Nekem aztán mindegy. Én mentem. Jó fagyoskodást griffendéles!
Miért így búcsúzom el? Nincsen ennek semmi értelme. Soha a büdös életben nem utálkoztam egyik házzal sem, annak ellenére, hogy ők utálkoztak velem. Most viszont már minden mindegy. Elfordulok és elsétálok az ajtóig, ami nem is ajtó, csak egy bejárat, és vissza se nézek, csak elkezdek lefele nyargalni a lépcsőn, miközben azon merengek, mégis mi a fene ütött belém.

Mély sóhajjal veszem a lépcsőfokokat. Kettesével. Mint mindig. Igen, újabb üzenet érkezett. Se nem szívderítő, se nem vigasztaló. Unom már ezt… a tétlenséget. A várakozást. Most még Blaire se tud megvigasztalni igazán.  A bál is csak…. nehézségeket szült. Semmi nem lesz többet ugyanolyan, s a bál ezt méltóan hirdette. Persze a maszk sokat segített azt hiszem. Élvezettel gondol vissza az ember a sok meglepett pillantásra, mikor is nem tudják, ki vagy. A névtelenség öröme rögtön átjárja a lelked, még most is érzem ezt a percnyi örömszikrát, de hamar tova is tűnik. Elég csak a kezemben lévő levélre pillantanom.
Az ajtó nyílása szelet idéz elő, ami visítva tör fel a perc egy részéig, amíg be nem lépve a baglyok birodalmába immáron egy kissé átfázva gyorsan belököm magam mögött az ajtót. A hang döreje visszhangzik, amire a sárga szemek rám villanva, mintha megvetéssel szemlélnének. Pár ijedtebb egyén még odébb is suhan egy két rúddal, megzavarva ezzel az ott tanyázókat. A huhogások ellenére azonban nem zavartatva magam pillantok körbe. Senki nincs itt, de talán annyira nem is meglepő ez. Mostanában mindig olyan kevés levél kerül feladásra, hogy a madarak többségét kár is etetni. Ez is az új rendszer egyik remeke, a posta átvilágítása. Az embernek háromszor kell meggondolnia, mit is ír le, no meg mit nem. Talán emiatt, talán az aggodalom szülte pánik, ami elönt egy percre, de kezem mégis kinyitja még egyszer a levelet, hogy szemeim mohón falva a sorokat tüzetesen átvizsgálják a már százszor átrágott levelet. Újra, és újra… próbálva idegenként, cinikusan szemrevételezni, mi az ami kétséget szülhet, bajt hozhat…
Nem mutattam meg a testvéremnek. Senkinek sem. Valahogy nem érzem, hogy kellett volna. Mindenkinek kellenek titkok. Ilyen a bálon történtek, ilyen az életem fele, amit csak suttogásként ismernek és mint találgatások, forognak közszájon. Mikor nyílik az ajtó rögvest fordulok meg. Kezem a tölgyfa pálcáért nyúl, de csak a biztonság kedvéért, miközben ujjaim rabságában széthajtva még mindig ott a levél és a boríték, rajta a dőlt, húzott írásommal. Szemeim összeszűkülve figyelik az érkező idegent, aki… ismerős szempár. Nem is rég mintha…
Pierce…
Nem tudnám megmondani, melyik ikerrel sikerült táncot lejtenem a bálon. Nem mondanám meg, hogy melyikük volt az, aki szemtelen módon élvezi is, hogy másoknak keresztbe tehet. De mivel testvérekről van szó, talán nem is fontos. Hiszen… oly egyformák. Valahogy mégis Elenára tippelek. Mert most az arca, a tekintete, amely persze nem számított rám, mintha némi kételyt tükrözne. Bár meglehet, már hallucinálok. Nem kellett volna azt a szar főzetet meginnom. Nem is értem miért bízom Athalea kotyvasztási tudományában.
- Remélem tudod, hogy megzavartál…  -
Kissé nyersen, de kifejezéstelen arccal mondom ezt, miközben figyelem őt. Vagy elkotródik, de ezt kétlem, vagy visszavág, ami… rá vallana. S inkább jobbnak látom nem felhúzni magam a dolgon. Megfordulok, háttal neki, s a levelet visszateszem a borítékba, miközben egy gyors, gyakorlott mozdulattal zárom le, hogy aztán egy pillantást vetve a tájra a feltámadó szélben újra megforduljak. A látóteremben benne van ő is, de nem foglalkozom vele. Egy madarat hívok le, ami kellően erősnek és gyorsnak tűnik, miközben az némi szárnycsapás kíséretében engedelmesen hagyja, hogy a párkányhoz vigyem, s két vagy három mozdulattal rögzítsem a lábára az üzenetet. Egy könnyed lökéssel engedem útjára és nézem, ahogy tovaszáll, miközben arra gondolok, a sorsom el van vetve. Közben pedig, csak hogy  a másik örüljön, ha már társasága van, megszólalok, de nem fordulok meg.
- Jól táncoltál a bálon. –
Igen, ezt veheti bóknak, habár lehet a fogadtatás után inkább sértésként fogadja. Ez viszont már nem az én problémám.

Belépek a lányhálóba és egyenesen az ágyamhoz megyek. Kinyitom a fekvőhely végében lévő ládát, amiben a holmimat tartom, hogy kivegyem a pizsamámat. Még korán van, de fáradt vagyok. Aludni szeretnék, túl lenni ezen a napon is.
A gondosan összehajtott és elrendezett ruháim tetején egy csontszínű levélborítékot találok. El is felejtettem, hogy még múlt héten érkezett egy baglyom Alex-tól. Még nem volt időm no meg kedvem elolvasni. Az utolsó levele után igen dühös lettem, és nem is írtam vissza neki. Nem kellett volna úgy berágnom azért, mert nem tudott magához venni.
Megdörzsölöm a nyakamban lógó családi ékszert, amit Alex utolsó levélével kaptam. A hüvelykujjam ujjbegye a medálba gravírozott nevemet és a családi mottót, a mutatóujjaim ujjbegye pedig a családi címer domborzatait érezi. A másik kezemmel kiveszem a borítékot, majd az ágyamra ülök. Mély levegőt veszek, majd kinyitom a levelet. A tartalma nem nagy és az a hanyag írásból arra tippelek, hogy Alex gyorsan dobta össze. A bátyám mindig gyöngybetűkkel ír, ami igen meglepő, főleg azért, mert általánosságban, legalább is szerintem, a fiúk csúnyán írnak.
 
Drága Ellie,
Megkésve bár, de boldogságos 18. születésnapot kívánok! Remélem, hogy jövőre együtt fogunk ünnepelni.
Hiányoltam a múltkori levelemre a választ. Bizonyára dühös lettél, de remélem, hogy azóta megértetted, hogy miért döntöttem így és hogy miért nem hozhattalak el otthonról. Pillanatnyilag a Roxfort a legbiztonságosabb hely számodra és Lina számára. Apától tudom, hogy elmondta neked és a húgodnak, hogy a kúriánk most nem biztonságos. Semmiféleképpen ne menjetek oda. Még van egy kis idő az tanítási év végéig. Addigra apával és Eleonorral kitaláljuk, hogy mi legyen veletek.
Remélem, hogy megvagytok Linával.
Ölel,
Alex

A levél végére érve düh és keserűség lesz úrrá rajtam. Fogok egy papírt és egy pennát és nekiállok a válasznak. Ideges vagyok, mert kockáztatja az egész családunk életét, mérges vagyok, mert úgy kell tennem, mintha egy sárvérű lennék, akire a Nagyúr csatlósai vadásznak, és határozottan nem tetszik, hogy Alex a nagy megmentő szerepét játssza, miközben azt hiszi, hogy jót tesz, holott csupán azt éri el, hogy bajt hoz magára és a családunkra is. Ezt mind leírom, majd a levél azzal fejezem be, hogy nekem elegem van ebből az életmódból, ezért felejtsenek el. Mostantól azt csinálok, amit akarok, úgy alakítom az életemet, ahogy tetszik. A végén Alex-et idézve odaírom, hogy remélem, megértik, miért döntöttem így.
Felállok és ismét a ládámhoz megyek egy borítékért. Még valamikor írni akartam apának, csak aztán meggondoltam magam, így hát most van egy használhatatlan borítékom. Belerakom a papírt és egy pillanatra elgondolkozom. Vissza akarom küldeni a családi medált is, de valami megakadályoz. Nagyapámra emlékeztet. Az ékszert ő csináltatta. Nekem. Tőle kaptam, hogy sose felejtsem el, ki vagyok. Semmi köze a családommal való vitához.
Végül bezárom a borítékot és felkészülök az iskola egyik legundorítóbb helyiségéhez.

Mivel nem vagyok jó viszonyban a családommal, ezért ritkán járok a bagolyházba. Általában az van, hogy megfizetek egy kisebb diákot azért, hogy küldesse el a baglyommal a levelet annak, akinek szántam. Alapvetően nem bírom a baglyokat, illetve de. A sajátomat szeretem és csak akkor, ha nincs bagolytársasága.

Sietősen veszem a lépcsőfokokat. Minél gyorsabban végzek, annál jobb. Közben azon gondolkozom, hogy a levél talán egy kicsit nyersre sikeredett, ezen kívül pedig ezzel a kis szöveggel tulajdonképpen azt közlöm a családtagjaimmal, hogy többé nem tartozom hozzájuk. Vajon tényleg készen állok erre, vagy csak úgy gondolom? Mindegy, már eldöntöttem. Így lesz a legjobb.
Felérve a lépcsők tetejére, a bagolyház bejárati ajtajához érek, majd veszek egy nagy levegőt,. Óvatosan lenyomom a kilincset és lassan bemegyek. Annak ellenére, hogy halk voltam, a baglyok szemei rám szegeződnek. Legszívesebben rontást küldenék rájuk, csak hogy ne bámuljanak így, de nem vagyok állatkínzó, ezért inkább megpróbálok nem figyelni rájuk.
Szétnézek, hátha meglátom Deorwynn-t, de képtelenség. A baglyok világító íriszein kívül mást nem nagyon látok. Már megszólalnék, hogy magamhoz hívjam a baglyomat, amikor egy férfi hang megszólal. Egy kicsit megijedek, mert nem számítottam arra, hogy itt rajtam kívül lesz más is. Közelebb lépek, hogy jobban lássam az alakot. Nem telik sok időmbe, mire rájövök, hogy Montrego, az évfolyamtársam áll velem szemben.
Kiegyenesedem, az egyik tenyeremet a derekamra helyezem és összevonom a szemöldököm.
 - Ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem – reagálok a lehetőleg legközömbösebben a mondatára és nemtörődöm tekintettel nvégig ézek rajta. -  És most, hogy ilyen kedvesen közölted, remélem, tudod, hogy nem vettem a szívemre – fejezem be a gondolatomat. Mégis mit képzel? Hogy ha itt van, akkor más nem fog bejönni? Nem akarom felhúzni magam, de egy kicsit ideges vagyok. Nem igazán bírom, ha valaki ilyen módon szól hozzám. És nem, ez nem azért van, mert gazdag, elkényeztetett aranyvérű vagyok. Senki se legyen velem bunkó, főleg ha hozzá sem szóltam a bizonyos személyhez.
Hátat fordít nekem, én is követem a példáját. Megszólítom a madaramat, ami pár másodperc múlva körberepül majd visszamegy a helyére. Most már tudom, hogy hol van, így hát odamegyek hozzá. Odasétálok, majd a csőrébe adom a levelet. Imádom Deorwynn-t, mert igen intelligens madár. Ahogy elkapja a borítékot, már indul is kifelé az ablakon. A tekintetem végig őt követi, majd megállapodik az ott álló férfin, aki szintén útjára enged egy baglyot, majd ismét hozzám szól. Szemöldököm felszökken és meglepett arckifejezés ül ki az arcomon. 
- Először letámadsz, aztán pedig megdicsérsz? Apuci nem mondta, hogy nem szerencsés ezt a kettőt egyszerre használni, ha bókolni akarsz egy lánynak?
Feszült vagyok és ideges. Igaz, hogy Mathias nem tehet erről, de a beszólása volt az a kicsi, ami ahhoz kellett, hogy teljesen felhúzzam magam.
Lehet, hogy nyers vagyok, de nem érdekel. Ő kezdte, hát viselje a következményeket.

A válasz éles és csípős. Valahol ez meg sem lep. Cinikus mosoly jelenik meg arcomon, miközben a párkányra teszem a kezeim és rátámaszkodva azokra nézem az idő közben Elena által útnak indított baglyot is a sajátommal együtt. Tudom, a lányt ezzel csak jobban felhergelem, mert hát nem is nagyon vagyok hajlandó válaszolni neki. Vagy legalábbis nem azonnal.
Ez engem is frusztrálna. Így hagyom, had főjön egy kicsit a saját levében, egészen addig, amíg kínossá nem kezd válni a csönd. Mert az bizony már veszélyes, minden értelemben. Ekkor pillantok rá, noha ezen kívül egyelőre nem változtatok a testhelyzetemen.
- Mégis a szívedre vetted, Pierce. De ne aggódj, jól áll ez neked. Ne szégyelld, nincs miért. –
A mosolyom tenyérbe mászóan idegesítheti, de valahogy épp ezt élvezem. Hogy az agyára mehetek. Némi csend után, ami nem lehet több pár percnél, hogy az imént elhangzottakat megemészthesse, újra megszólalok. Így még csak időt se hagyok nagyon neki reagálni. Duplán idegesítő.
- Téged nem tanítottak meg arra, hogy ha valaki bókol neked azt illendően köszönd meg? –
Vonom fel a szemöldököm, miközben a kérdésére kérdéssel válaszolok. Tény, nem így kellett volna kezdeni. Mégis ő zavart meg, mit várt? Örömtáncot járok a jöttének? Noha most már nem bánom, hogy itt van, sőt… elszórakoztat.
Hátat döntök a csodálatos kilátásnak a Tiltott Rengetegre és egyéb alant elterülő szépségnek, miközben magam előtt összefűzöm a karom. Kíváncsian várom a válaszát, s tudom jól, ez is csak olaj a tűzre. Most adok neki időt, és helyet, hogy lehordjon ha akar. Szó nélkül hallgatom végig ugyanis, egész addig, amíg esetleg bosszantó nem lesz. Abban az esetben cselekszem.
Így negédesen somolyogva figyelem a lányt, nem egyszer tetőtől talpig végigmérve. Csinos és kellően tűzről pattant. Kissé hasonlít ebből a szempontból Izabel-re. De hát… őt nem lehet utolérni, bárhogy is próbálkozna bárki is.
- Szóval Lena, azt mondod, hogy faragatlan tuskó vagyok? Meglehet, igazad van, ámbár... talán mégsem annyira –
A kérdésem abszolúte érdeklődő, semmi kihívás nincs benne, node ezek után hiszi ezt bárki is? Kétlem.
- Csak mert úgy hiszem van valami nálam, ami… a tiéd. És ha szívtelen lennék, nem adnám vissza. – Egy kis hatásszünet. - De ugye tudod, hogy semmit nem adnak ingyen? Szóval… ha vissza akarod kapni, jössz nekem eggyel….-
Igazából utálok ekkora tetű lenni, de Elena esetében még élvezem is ezt. Valahogy tudom, ez a csaj simán rávehető bármire, csak irányítani kell tudni. Bezzeg Athalea… neki magyarázhat az ember, az egyik fülén csak be, aztán meg ki.
- Gondolom érdekel, hogy mit találtam. Hidd el, értékelni fogod. – Ellököm magam a faltól és lépek közelebb felé, miközben a kezem a zsebembe siklik. Lassan bukkan ki a kövekkel kirakott karkötő finom ívű alakja, ami szemet gyönyörködtető látvány. Elena számára pedig eufórikus érzés lehet látni így a bál óta.
- Ugye hiányzott? Olyan szeleburdi voltál a bálon, hogy majdnem veszni hagytál egy ilyen szépséget, pedig… - kezem a csuklójáért nyúl, s amennyiben hagyja, rákapcsolom az ékszert a jogos helyére, majd rá nézve fejezem be a mondatot. - olyan kár lenne érte. -
Egy percig még fogom a kezét, a hosszú kecses ujjakat, majd elengedem. Hogy mi a fizetségem mindezért, az rajta is áll…  és azon, meddig mer elmenni.

Továbbra is a kérdéseim válaszaira várok, de nem fog létrejönni a kommunikáció, ha nem kezd el csiripelni. Vagy talán nem tud normálisan beszélni egy lánnyal? Csak felbosszantani tudja őket? Az elég nagy kár lenne, ugyanis Mathias-szal még kezdeni is lehetne valamit.
Nem szeretem, ha megvárakoztatnak, és a háztársam pillanatnyilag pont ez csinálja. Lehet, hogy direkt, mi több, szinte biztos, hogy nem véletlen. De hogy lehet valaki ennyire tapló? Ha jó kedvemben lennék, még el is nézném neki, de sajnálom! Nincs ekkora mázlija.
Végre szóra nyitja a száját, aminek igazán örülök, hisz nem szeretem a kínos csendet. Ezen kívül, jó döntött, ugyanis biztos vagyok abban, hogy nem lett volna kíváncsi arra, amit mondani akartam. Már pedig egy hajszál távolság választotta el attól, hogy elkezdjem az ilyen pillanatokban akár rutinosnak is nevezhető megaláztatást.
A mondatára égre emelem a szemem. Ennyi ideig vártam egy ilyen pocsék válaszra? Inkább nem is reagálok erre. Nem látom értelmét… 
Eddig is tudtam, hogy az iskola csak úgy hemzseg az idegesítő fiúk/férfiakból, de azt nem gondoltam volna, hogy Mathias is köztünk tartozik. Már csak a mosolyától is a falra mászok, nem beszélve arról, ha megszólal, ami azért valljuk be, örömömre az utolsó öt percben nagy ritkaság volt.
A következő kérdésére viszont muszáj válaszolnom. Kételkedve megrázom a fejem, és egy halk nevetés szökik ki a számon.
- Csak azt ne mondd, hogy erre vártál? – szökken fel a szemöldököm – Azután, hogy ilyen szívélyesen fogadtál?
Igazából azt szerettem volna mondani, hogy akinek, gyakran bókolnak, az megszokja és egy idő után megtanulja, hogy jó valamiben. Így hát számomra a bókok néha egyenlők a szimpla megjegyzésekkel, amiket ugyebár nem kell megköszönni.
Ezzel be is fejezem a mondandómat. Mivel ezúttal is sok időt ad arra, hogy válaszoljak neki, úgy gondolom, hogy ő is csak arra vár, hogy kiboruljak és lehordjam, ahogy általában tenni szoktam azokkal, akik az agyamra mennek. Csak mosolyog és figyel. Lassan az az érzés fog el, hogy börtöntöltelék vagyok, ő pedig az őr. Inkább beszéljen, de úgy, hogy lehetőleg ne bosszantson fel. Nincs szükségem több gondra. Elég volt Alex levele, mára bőven elég volt.
Épp azon gondolkozom, hogy hátat fordítok neki és ahogy azelőtt elterveztem, elhagyom a bagolyházat, de még mielőtt megfordulnék, ismét megszólal.
A kérdésére nem válaszolok, tekintetem egy másik pontra kerül, úgy teszek, mint aki elgondolkozna, majd újra Mathiasra pillantok és válaszul bólintok párat. Mosolyogni szeretnék, hogy bebizonyítsam, egyáltalán nincs hatással rám, amit mond vagy tesz, azonban túl dühös vagyok ahhoz, így hát az egészből csak egy félmosoly lesz.
Elképedve nézem. Ha a közelemben lenne, talán lekevernék neki egyet, de így, hogy nincs, a mérgemet egy műnevetés formájában engedem felszínre. 
-   Te most zsarolni próbálsz? – kérdem hitetlenkedve. Nincs joga bármit is kérni tőlem azért, mert megtalálta valamelyik holmimat. Hallott ez egyáltalán a mardekárosok összetartásáról? Nem egyértelmű és nyilvánvaló, hogy visszaadjuk valakinek a tulajdonát, hogy rábukkantunk? Ennyire bonyolult felfogni ezt?
- Ha nem érdekelne, rég itt hagytalak volna... – reagálok közömbös hangon a szavaira, majd végignézem, ahogy elrugaszkodik a faltól és felém indul. Tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit talált. Két évvel ezelőtt valaki odaadta az egyik fehérneműmet egy hugrabugos fiúnak, aki anno talál belém volt zúgva. Az már más tészta, hogy engem a hányinger kergetett, ha megláttam.
Teljesen megdöbbenek, amikor a kedvenc karkötőmet látom a kezében. Szörnyen nagyon ragaszkodom hozzá, mert a tizenötödik születésnapomra kaptam Linától. Sokat ér nekem, talán többet, mint a szemem fénye.
A meglepettségtől köpni-nyelni nem tudok, nem hogy beszélni.
A csuklómért nyúl, én pedig hagyom, nem ellenkezem. Csak figyelem, ahogy felhelyezi a gyönyörű ékszert, de nem szólok semmit. Aztán mintha a bált emlegette volna… Összeráncolom a homlokom, mert fogalmam sincs, hogy miről beszél. Mondjuk, arról az éjszakáról elég kevés emlékem van. Richarddal mentem a tánctérre és jól szórakoztunk. Meg bevertem a fejem, a fürdőszobában.
-   Hogy került ez hozzád? – teszek fe egy újabb kérdést, de ez alkalommal nyugodt, egyenletes hangon beszélek hozzá. Tényleg nem értem, hogy mit keres nála a számomra egyik legfontosabb ékszerem...

Igaza van, tróger voltam. De hát általában ilyen vagyok, nem? Pofátlan, szemtelen, és kétségkívül a világ legnagyobb szemétládája, akit a hátán hordott. Legalábbis most így érzem magam. De a lány ezt nem tudhatja, hisz alig ismer, pontosabban alig ismerne, ha én nem kényszeríteném erre a dologra. Nem szép, nem szép. De a szükség kényszert szül. Hát igyekszem tenni is emiatt valamit. És néha nem a legtisztességesebb módon. De ebben a mai világban talán nem is oly meglepő ez. Elhúzom a szám a lány válaszára, mert a velőmbe vágott.
Másképp kellett volna kezdeni. Másképp. De mint általában, most sincs meg az a hőn áhított lehetőség, hogy visszamehessek a múltba és átírhassam. Habár talán jobb is, hisz így a tetteink által formálódunk olyanná amilyenek vagyunk.
Nézem Elena félmosolyát és nem értem. Mire jó ez neki? Dühösnek kellene lennie. Vagy legalább kíváncsinak. Mintha egyáltalán nem érdekelné a dolog. Inkább a hitetlenkedés látszik rajta, majd a felháborodottság. Ez még mindig nem az, amit vártam. Ha kiborulna, üvöltözne, jobb lenne. Akkor elveszti az irányítást és könnyeden elérem a célom, ám így… nehéz lesz.
- A zsarolás olyan csúnya szó. Mondjuk inkább alkunak. Kölcsönös megegyezésnek. Vagy… aminek akarod. –
Somolyogni kezdek, mert a hangomban megbúvó cinizmus azért tényleg idegesítő kell hogy legyen mostmár. Ugyanakkor érdekfeszítő is a helyzet. Mintha a lány is kezdene viselkedésileg változni.
Ez akkor válik igazán szembeötlővé, amikor előkerül a karkötő, aminek a fénye a lány lélektükreiben csillannak meg. Egy néma percig nézem, eme egyszerű mágia nélküli varázslatot. A felismerés erejét. Ami szinte egy rozsdás baltaként csapja fejbe az embert.
Magamban mulatok Elenán. Valahol sajnálom, hogy így, csúnyán kijátszom őt. De nem tehetek mást… muszáj rávennem különben…
- Mit számít az, hogyan vagy miért? Itt van, s immár ismét a tiéd. Most már ha lehet, ne hagyd el. –
Halovány mosollyal toldom meg a szavakat, amolyan jóságos pátyolgató idős testvérként, majd elfordulok. Nem tudom miért teszem, de nem érzem képesnek magam arra, hogy kérjek tőle. Ha Lea lenne, megtenném talán. Tőle nem szégyellném, ám egy idegen, aki alig ismer, miért is segítene nekem? Miért várom el?
Ostoba ötlet. Ostoba gondolat. Menj Elena, menj míg szabad vagy. Menj, míg meg nem gondolom magam. Rohanj, Pierce az ég szerelmére! Tűnj már innen!
De a szavak nem jönnek a számra, mindössze a gondolatok. S ezek üvöltő tajtékként verik lelkem kőkemény szikláit. Nem fordulok hátra. Nem tudom ott van-e mert a lépek hangja is eltörpül bennem néha, ha túl mélyre ások le önmagamban. Mint most is. Ilyenkor még azt se látom, ami előttem van. A festői látképet, az erdőt, a madarakat, vagy az eget. Nem hallom a szelet, vagy a huhogás mélabús dallamát. Hiába könyöklök a párkányra, ahol mindez elém tárul.
Semmi nem marad. Talán senki sem. Csak én. Egyedül.
Én Pierce helyében ezt tenném. De rajta áll a döntés. Hisz mindannyian magunk alakítjuk a sorsunk.

Valami azt súgja, hogy megint ostobaságot követtem el. Ha nem így lenne, hogy került Mathiashoz a kedvenc karkötőm, amit mindig olyan jól elzárva tartok, hogy véletlenül se tűnjön el? Igaz, hogy nem csak különleges alkalmakkor veszem fel, de ez nem meglepő, hisz olyan embertől kaptam, akivel sokat romlott a kapcsolatom… nekem köszönhetően. Igen, nem titok, hogy Linával mostanában nem jövünk ki jól. Ezt persze nem csodálom, hisz ő is változott és én is. Még mindig változom. Lehet, hogy lassan elege van abból, hogy fogalma sincs, ki is igazából a testvére. Pedig ha tudná, hogy ő az egyetlen ember, aki teljesen ismer… Tisztában van azzal, hogy ki voltam, miért lettem azzá, ami vagyok és annak ellenére, hogy minden egyes nappal megpróbálom becsapni magam és elhinni, hogy Lina beveszi a kis alakításomat, ő azt is tudja, hogy az átalakulásom csupán egy védő maszk. Néha azt kérdezem magamtól, hogy vajon hová tűntek azok a Pierce ikrek, akik dacára annak, hogy pont azokba a házakba kerültek, amiknek a diákjai már hosszú ideje nem jönnek ki jól, végtelenül szerették egymást és vakon megbíztak a másikban? Hiányzik. Az régi énem, Lina, a régi kapcsolatunk és minden, ami az átváltozásom előtt volt. De ez a múlt, és bármennyire is szeretnék, nem tudok visszanyúlni és megszerezni az egykori életemet, legfeljebb gondolni rá, emlékezni. És a karkötő egy olyan tárgy, ami azt érezteti velem, hogy a szép múlt egy darabkája velem van. Lina.
Sok időm volt gyakorolni, hogy ne guruljak könnyen dühbe. Régen egyből kiadtam mindent magamból, azonban megtanultam, hogy az ellenségnek pont ez a célja. Hogy haragra lobbantsa a küzdőfelét, majd kárörvendve végignézze, ahogy a másik mérgelődik. Nem fogok hagyni, hogy ezt történjen. Már az is bőven elég, hogy itt szócsatázok Montregoval, akit egyébként nem is ismerek igazán. Nem értem, hogy ennek mi értelme… Vajon élvezi, hogy az idegszálaimon játszhat?
- Attól, hogy más szót használsz rá, ugyanaz marad. Talán nehezedre esik elfogadni az valóságot?
Nem tudok mit kezdeni az idegesítő, gúnyos vigyorával… Dühít, hogy ilyen könnyen veszi minden szavamat, nem sértődik meg, de még egy kicsit sem. Azonban az is lehet, hogy csak nagyon jól rejti. Ha ez tényleg így van, akkor csupán gratulálni tudok neki… Viszont pillanatnyilag az iróniájánál nagyobb gondom is van. Tudni akarom, hogy kerül nála a számomra egyik legfontosabb tárgy. Tudtommal az utóbbi időben nem találkoztam vele, illetve életemben nem csináltam olyat, hogy ízé… Szóval, hogy nála hagyjam a karkötőmet. Erre mérget nem vennék, mert valljuk be, volt egy-két bulisabb éjszakám, amire nem emlékszem tisztán. Még arra sem, hogy hogy találtam vissza a kastélyba.  
 - Ugyan, ne viccelj! Hogy ne számítana? Ez a tárgy nagyon személyes, eddig sosem került más kezébe, mert sokat jelent számomra és az emberek… - elmosolyodom, hatásszünetet tartok, egy pillanatra oldalra pillantok, majd tekintetem ismét a férfi arcára szökken - mindent tökretesznek, amihez hozzáérnek. – fejezem be a mondatomat, és a gúny is eltűnik az arcommal. Vigyorom inkább erőltetett és mű. Csak leplezni akarom a düh-t, ami belülről éget és nem hagy nyugodni.  – Szóval? Hogy szerezted meg?
Muszáj beszélnie. Nem szeretem a rejtélyeket, főleg azokat nem, amik árthatnak nekem. És bármennyire is figyelmen kívül szeretném hagyni, ez egy ilyen dolog. A karkötőmhöz hasonló jelentős tárgyak nem kerülnek csak úgy egy másik emberhez…
-   Mondd csak! Mit szeretnél azért, mert visszahoztad nekem a karkötőmet? – teszek fel egy újabb kérdést, hozzá pedig pár lépést is Mathias felé. – Tudod… Nem szeretek tartozni, így hát jobb lesz, ha most rögtön elintézzük.
A derekamra rakom a bal kezemet és ugyanarra a lábra teszem a testsúlyomat. Várakozva oldalra billentem a fejem és a háztársamra pillantok. Mutasd meg, hogy mennyire aljasak is a hozzád hasonló férfiak, Montrego! Lássuk!

Tudhatnám, milyen is a Pierce lányok egyike. Hisz a hírük hamarabb utolér, semmint ismernéd őket. Nem újdonság talán a viselkedése. Nyoma sincs a korábbi meglepett vérző szívű lánykának. Immáron egy vérbeli kis boszorka áll velünk szemben, aki vérmes szemekkel mustrál és száll szembe velem. Igazából édes mindegy mit is gondol. Igazán nem mondhatja, hogy én nem próbáltam szépíteni a helyzetet. De hát ha a ’zsarolás’ kifejezéshez ragaszkodik minden áron, mit tehet az ember?
A harag viszont kezd bennem egyre mélyebb szikrát ütni, amint a lány egyre követelőzőbben szólal meg.
- Ugyan már Elena! Egyrészt elfogadom a valóságot. Hidd el sok dolog nincs is ínyemre. Jobb ha te is lassan ezt teszed, és beletörődsz a sorsodba. Másrészt… - fújom ki a levegőt és valamennyivel szelídebben folytatom. - … a karkötő nálam van, visszaadtam. A helyedben örülnék és nem a miérteken rágódnék. –
Ám ez sem használ. Hiába, ennek a nőnek lyukat lehetne beszélni a hasába!
Mert Elena nem áll le, s köti az ember a karóhoz. Én pedig egy kisebbfajta fejfájással kezdek el küszködni záros határidőn belül, ha nem csitul el, így felemelem a kezem, megadóan miközben a szemem forgatom a nagy lelki zűrzavarára.
- Ha személyes holmi nem kellene a legnagyobb és legpuccosabb eseményre felvenned. Ha már mindenképp tudni akarod, a drága nyúlképű táncpartnered volt oly kedves hogy leakassza a kezedről, míg te előszeretettel sütkéreztél a bókáradataiban. Én jobban vigyáznék kivel fekszem össze… -
Megvonom a vállam, de tudom, hogy túl mentem egy határon. Más kérdés, hogy Richard semmit nem tett, de jobban hangzott így, mint a valóság… miszerint Lena annyira illuminált volt, hogy maga hagyta ott a dolgait, talán még a ruháját is, ha Dean ki nem menekíti onnan. Tulajdonképpen lényegtelen. Maximum Elena lelkébe keletkezhet egy mély törés, no de talán túl lehet élni egy olyan kis senkiházi hiányát, akivel képes volt megjelenni.
Néha nem értem a nőket. Hol vannak az értékrendek?
- Jó hallani, hogy nem szeretsz senki adósa maradni. Ez kifejezetten jó erény. Tartsd is meg. –
Immár szembe fordulok vele, miközben a hátam a párkánynak vetem. Egy percig mustrálom, magamban őrölve a szavakat. Bizony, nehéz fogás lesz ez… hisz az ember nem szívesen vallja be a saját maga gyengéit.
- Úgy hallottam igazán jó vagy bájitaltanból. Foley mintha ki is emelt volna a legjobbak közül is, de meglehet, tévedek. –
Várom hogy rákontrázzon, várom, hogy megerősítsen abban, amit csak hírből tudok, s amire nagy szükségem lenne.
- Ha így van, akkor tehetnél értem egy szívességet. Készíts egy főzetet. –
Mély csend ül le, amíg rá nem tudom venni magam hogy kinyögjem.
- Altatót. Jó erőset. –

Mintha csak egy párbaj közepén lennék, és most következne a második forduló – Elena visszavág. Nem kell megerőltetnem magam, hogy olyat mondjak, amivel megsérthetem. Elég időm volt gyakorolni és megtanulni, hogy mit nem szeretnek hallani az emberek. És természetesen a saját tapasztalat is igen jó lecke, hisz ha a hibáink következményeiből nem tudunk tanulni, akkor mi az, amiből igen?
Talán Montrego nem érzi úgy, hogy magyarázattal tartozik, és ez igen rosszul is teszi, de mi mást várhatnék el tőle? Hát nem mindennapi, hogy egy teljesen ismeretlen ember, akivel csupán az köt össze, hogy ugyannak a háznak a diákjai vagytok, eléd áll és egy olyan tárgyat nyújt át, amit rajtad kívül talán senki más nem tartott még a kezében?
Hangja felharsog, nekem pedig meg sem kell kérdeznem tőle, hogy ezt ugye ő sem hiszi el magáról, hisz az arcomról tisztán leolvasható, mit vélek.
- Miből gondolod, hogy nem törődtem bele a sorsomba? Egyáltalán miét kell belenyugodnom? Gazdag, aranyvérű és mások szerint elragadó, fiatal nő vagyok… Gondolod, hogy nehéz életem van? – ironikusan nevetek fel, de igazából nem tudom, hogy pontosan min. Lehet, hogy Mathias-on, de az is megeshet, hogy a saját véleményemen, kérdéseimen. Egy olyan embertől, aki tényleg ismer, nem kérdeznék ilyet, de Mathias… Aligha tud valamit rólam. Én pedig egyértelműen el akarom hitetni vele azt, ami egyébként csak illúzió és igazából semmi igazság nincs benne.
Aztán olyan területre lép, amire talán a legjobb barátnőmet sem engedném. És folytatódik a párbaj, Montrego visszavágott.
- Ki vagy te, hogy tanácsokat adj arról, hogy kivel feküdjek le és kivel nem? – rögtön a lényegre térek és nem is figyelek a mondandója elejére. Kötve hiszem, hogy Richard vette volna le rólam. Miért tenné, ha a barátom? Ezen kívül ő tudja, hogy számomra milyen fontos is ez az ékszer. Megérteném, ha egy olyan személyről lenne szó, akinek hátsó szándékai vannak, de ő nem olyan…
- Hagyjuk a mellébeszélést! Inkább azt mondd meg, hogy mit szeretnél! – szólalok meg egyből, miután befejezi a mondatát. Így is többet beszélgettünk a kelleténél, felesleges itt a szószaporítás.
Amikor szóbahozza Foley-t, csodálkozva nézek rá. Ezúttal Mathias nem téved, hisz a bájital tényleg a kedvenc tantárgyaim között szerepel, azonban még mindig nem értem, hogy mi köze van ennek az egésznek a szívességhez.
-   A bájitaltan valóban a kedvenc tantárgyaim egyike, de mi még mindig nem világos, hogy mit szeretnél.
Amikor megkér, hogy készítsek neki egy főzetet, nem kérdezek rá rögtön, hogy milyet, inkább megvárom, amíg megától elmondja. Csupán várakozóan nézek rá.
Végül kinyögi, hogy mire van szüksége. Gúnyosan elmosolyodom, ami annak a jele, hogy olyasmit fogok kimondani, ami talán nem fog neki tetszeni.
-   Altatót? Szegény fiú… talán a lelkiismereted nem hagy aludni? – nevetek fel halkan, szinte magamban. – Nem csodálom…
Egy kicsit meglep, hogy a háztársam csak ennyit kér, de legyen. Tőlem…
-   És mondd csak, milyen erős legyen? Meddig szeretnél aludni? Pár órát? Egész éjjel? – közeledek pár lépést felé, és csupán néhány centi távolságot hagyok köztünk- Örökre?

Ki vagyok én? Tényleg? Hisz semmi jogom nincs beleszólni a magánéletébe. De a gondolat, a tudat, hogy ő is bedőlt a Richard féle csábításnak… szánalmas. Még jó hogy a húgomat időbe seggbe rúgtam. Rá is rámászott volna az a nyúlképű, ehhez kétség sem fér.
De Elena semmi több, mint egy eszköz. Miért is bánt az, hogy mit művel vele akárki?
Inkább válaszra se méltatom a szavait, egyszerűbb és könnyebb így meghagyni az édes tudatában. Főleg, hogy csak olaj lenne a tűzre az egész, mi több ezzel még magamnak is elismerném, hogy valahol ez a lány is van olyan fontos, mint a többi.
Miután megerősít a kétségeimben, s nem marad nyoma a bizalom ily módjának irányomba, rögvest eléri ez a lány azt, amit kevesen.
A határokat feszegetik. Hisz alig nyögöm ki, mi a fészkes fenét is akarok, rögtön szemtelenkedni kezd.
Talán leginkább a puszta palástolatlan tény hevít fel ennyire, miszerint még titkolni sem méltóztat a kárörvendését.
Menj a fenébe, Pierce!
- Miután jól kimulattad magad, igazán eltűnhetnél. –
Fűzöm össze a kezeimet magam előtt, és a szemem szikrázik a haragtól. Nem véletlen őt kérem meg, nem véletlen mondom el neki. Erre ő itt röhög rajtam? Na azt már nem.
- Annyira erőset, hogy az éjszakát gondtalanul átaludhassam. Minden álom nélkül. Mondd csak képes vagy erre? Mert ha nem, akad más, aki megteszi nekem, úgy vélem. –
Hangom nyers és cinikus, ezzel is üzenve neki, bizony ha azt hiszi ő irányít, nagyot téved.
Tekintetem egy percre se veszem le róla, mert valami oknál fogva tudom, ha megtenném, onnantól tényleg maximálisan ki lennék szolgáltatva. Nevetséges milyen gyakran üt belém ez az érzelem, mégsem tehet az ember ellene semmit.
- Holnap estére elég ha kész van egy havi adag. Azt hiszem ennyi. –
Ellököm magam a párkánytól, s ellépve mellette, enyhén meglökve őt jelzem, bizony még mindig ő a kisebb, mindenféle értelemben.
Ám mielőtt kimennék nem tudom megállni hogy vissza ne forduljak elnézve a barna hajtincseket.
- A mérgeidet pedig tartogasd másoknak, szerintem akad rajtam kívül alkalmasabb jelölt. Ne feledd Elena, valamit valamiért. –
Egy percre a szemem a csuklójára téved, mintegy véletlen, s ismételten megjelenik a szám szegletében egy mosoly. Ez szólhat a lánynak, vagy a szavak mélységének, de meglehet annak az ördögi tervnek adózik, amelynek gépezetét e percekben indítottam be, s melynek fogaskerekei szép lassan, noha nyikorogva, de a vártnál jóval kellemesebben indultak el útjukon. S ki tudja hol lesz mindennek a vége.
Az ajtó záródik utánam, otthagyva az ikerlányok egyikét, vele a feladattal, és a kusza gondolataival.
Valahol sajnálom, valahol együtt érzek vele. Valahol tudom, hogy megölne ha tudna, pusztán mert jól esne neki, de tudom azt is, nem meri megtenni.
Valahol egy szemét féregnek érzem magam, mert igazában némileg az is vagyok. Mocskos dolog volt Richardra kenni a karkötőlopást, hisz egy részeg lány kézcsók alatt olyan, mint egy madár a szárazföldön, esetlen és kiszolgáltatott. Felötlik a momentum, mikor a kis ékszer a nadrágom zsebébe landolt, de őszintén szólva ez volt a biztosítékom. És a srác említésének egyetlen funkciója volt. Ha lehet, a legtökéletesebben kiiktatni.
Az igazat megvallva egyetlen nyomós ok miatt csupán; gyűlölöm a konkurenciát.

Ok okozat. Meg sem lepődöm, hisz ez a kettő mindig követi egymást. Elhagytam a karkötőm és most fizetnem kell azért, hogy visszakaphassam.
Azt hiszem, édesanyámnak igaza volt – a tudás hatalom. Kis koromban sosem hittem ennek, azonban az utóbbi időkben egyre jobban megbizonyosodom arról, hogy ez mégis így van. Már az is szemet gyönyörködtető, ahogy Mathias itt áll előttem és kénytelen végighallgatni minden egyes, szúrós szavam és megjegyzésem, csak azért, mert szüksége van valamire, amit olyasvalakitől kell megszeretnie, akiben megbízhat. Már csak azt nem értem, hogy miért pont én? Miért gondolja azt, hogy megteszem azt, amire kér? Én tudom magamról, hogy szavahihető vagyok, de ő nem lehet biztos ebben. És már a karkötőmet is visszaadta, szóval nem zsarolhat semmivel. Talán még csak azzal, hogy elkezdi terjeszteni azt, hogy köztem és Richard között több van egy szimpla barátságnál, ha nem teszem meg azt a kis szívességet, amire megkért. Bár nem hiszem, hogy Mathias ilyen ember lenne. Pletykálni csak az irigy, szűklátókörű senkiházik szoktak, akiknek semmi más elfoglaltságuk nincs, mint mások magánéletével foglalkozni.
Látom a szemében, hogy nem tetszik, ahogy szórakozom vele. Talán, ha normálisan tudna aludni és jobb formájában lenne, akkor ki tudná védeni az „apró tüskéket”, de az álmatlanság, a fáradság az ember egyik legrosszabb társa, nemde?
A mondatán a gúnyos mosolyom nem tűnik el, viszont a szemöldököm egy pillanatra felszökken, mintha azt akarnám mondani, hogy „Váó, Montrego most már igazán pipa lett…”. Talán ezt is szeretném, azonban kezdem unni a játékot, szóval azon vagyok, hogy minél gyorsabban megtudjam, mit is szeretne pontosan.
- Ugyan… mernél kételkedni a képességeimben? – teszek fel egy kérdést, amire igazából nem is várok választ. Ezt amolyan költői kérdésnek számtan. A hangom ugyanolyan csúfondáros és rideg, mint az övé. Ezzel is csak azt szeretném éreztetni vele, hogy én nem vagyok az a fajta lány, aki hálából fejet hajt valaki előtt és hagyja irányítani. Még akkor sem, ha valamilyen módon adósa lett a másiknak.
- Rendben van, Mr. nem szeretnék álmodni a piszkos kis ügyeimről. – beleegyezek. Nincs más választásom, hisz visszaadott egy olyan tárgyat, ami igen fontos számomra és annak ellenére, hogy kevesen tudják, nem vagyok egy hárpia, akit hidegen hagyják mások érzései. Még Bishop-ot is meghallgatnám, ha nagyon-nagyon jó kedvemben találna, mondjuk egy olyan ünnepen, ami összehozza az embereket. Például Karácsonykor. Na jó, azért ne vigyük túlzásba…
Mire elhessegetem a gondolataimat és ismét a velem szemben álló férfira összpontosítok, addigra ő elrugaszkodik a mögötte lévő párkánytól, majd amikor elhalad mellettem, enyhén meglök. Megforgatom a szemem. Tudom, hogy ezzel csak azt akarja bebizonyítani, hogy ő a férfi, felettem áll, erősebb nálam, ezért bármi és bárhogy is legyen, ő fog vezetni. Higgyen, amit akar, engem aztán nem érdekel. Amennyiben nyugodtabb, ha ezt gondolja, tegye csak. Ezzel csupán azt éri el, hogy érdekesebb és szórakoztatóbb legyen számomra a pillanat, amikor rájön, hogy tévedett.  
Látom, hogy kifelé indul, ezért gyorsan azon gondolkozom, hogy mivel zárhatnám le ezt a „kellemes” beszélgetésünket. Egyszer csak megáll és visszanéz. Úgy látszik, ő is azt szereti, ha az utolsó szó az övé, de azért sem adom meg neki ezt a kis örömöt, mert az imént megzsarolt.
-   A bájital csak késő estére lesz kész, szóval készülj fel arra, hogy szabályt kell szegned. Remélem, elég férfi vagy hozzá, Montrego -  a hangsúly a férfin van, de csak azért, mert tudom, hogy ez erősebb nem tagjai nem szeretik, ha egy nő kétségbe vonja a férfiasságukat. - Ahogy te mondtad, valamit valamiért.
A szeme a csuklómat és az azt díszítő karkötőt méregeti. A másik kezem úgy csúszik az ékszerre, mintha attól félnék, hogy a férfi bármelyik pillanatban előránthatja a pálcáját és a biztonság kedvéért visszaszerezheti a felbecsülhetetlen tárgyat. De nem teszi meg, hanem megfordul és elhagyja helyiséget.
Mélyen felsóhajtok, leeresztem a vállaimat, a megfeszült testtartásom egy kicsit elernyeszt. Egy picit dühös vagyok magamra, mert a figyelmetlenségemnek köszönhetően ismét mások számára kedvező szituációba kerültem.  
-   Remek… pont azon gondolkoztam, hogy mi hiányzik még az életemből… egy plusz feladat – méregelődöm, majd én is kifelé indulok, de csak akkor hagyom el a helyiséget, amikor megbizonyosodom arról, hogy Mathias már rég máshol jár. Még a végén azt fogja hinni, hogy rájöttem, szükségem van a társaságára, ezért úgy érzem, követnem kell őt…