Roxfort RPG

Az üvegházak közvetlenül a kastély északi falai mellett állnak, összesen hat darab. Némelyik le van lakatolva, és sok bűbáj védi őket, hogy alsóbbévesek még véletlenül se tévedjenek be a gyakran veszélyes, néha mérgező, néha húsevő növények közé.
Bimba tanárnő tartja itt az óráit.

.-= A büntetőmunka - Sapkás kölyök =-.



Hosszú idő óta először, de rajtakaptak egy apró kihágáson, aminek persze nem nagyon örültem… egyrészt, azért mert ahogyan lenni szokott, büntetőmunkával járt, azt pedig rettenetesen utáltam… másrészt, félvérű tanuló lévén végig kellett hallgatnom egy leélt és kiégett kurva nevetséges, nem mellékesen üres locsogását arról, mennyire szánalmas, és jelentéktelen lény vagyok én hozzá, vagy éppen mindenki máshoz képest. Már csak az hiányzott, hogy a szemembe vágja, egy büdös kis pondró vagyok. Nem szokásom a hirtelen harag, de az ő fejét le tudtam volna tépni a nyakáról, hogy aztán a testébe üvölthessem a kínomat, mely szerint nem szívlelem, ha szívják a vérem. Eddig is tisztában voltam vele, hogy nem vagyok egy kiemelkedő egyéniség –bár tény, jóval többre tartottam magam az iskolában tartózkodóknál-,  felesleges volt emiatt elrabolni az életem óráiból majdhogynem két teljes egészet, ráadásul csak azért, mert hajlandóságot mutattam egy nagyobb szájú, egy évvel idősebb háztársam arcának tételesebb átrendezésére. Persze túlzott galiba nem lett belőle, azért Cedrah keze még mindig messze elér. Az üvegházakhoz rendeltek ki, mégpedig azért, hogy a mandragórák ágyásának földjét szépen cseréljem ki. Nem mindet kellett újratelepíteni, csak az ajtóval szemközti sort, mondván a jobb és baloldal más megtiszteltetése lesz. A kedves házvezető jelezte továbbá azt is, szükségszerűen ki fog küldeni valakit, hogy ellenőrizzen le, valóban én csinálom-e, amit kell, vagy befogtam egy csicskást magam helyett. Mivel nem nagyon tudott zavarni a kétkezi munka, így csak egy vállrándítással jeleztem számára, hogy rendben, ahogyan akarod, én minden bizonnyal leszarom a dolgot. Arról persze nem szólt a fáma, hogy az ellenőrrel is kedves leszek, elvégre elvből nem szerettem azokat, akik spion módjára élik életüket. Szemtől szembe… egyenesen, úgy az igazi. Semmi ármány… csak a tiszta erő.

Csend.
A komplexum.
Mire kiértem, a természet csodálatos tréfával múlatta idejét, nekilendült a havazás, a hőmérséklet pedig a mínuszokat verdeste, mégpedig keményen. Szerencsére csak az üvegházig kellett a zord időjárás viszontagságait elviselni, odabent kellemes meleg volt, nehogy a kis sivalkodó dögök megfázzanak. Behúzva magam mögött az ajtót levettem a hatalmas barna szövetkabátomat, majd felakasztottam az egyik fogasra, persze csak azt követően, miután arról levettem az órán is használatos kötényt. Nem igazán preferáltam a viselését, de a ruha megóvása érdekében természetesen vállaltam, hogy szükségszerűen hülyén fessek benne. Magamhoz vettem egy fülvédőt is, elvégre, ha kikaparom a földet a dögök alól, azok eszeveszett sikításba fognak majd kezdeni… elájulni pedig nem igazán volt kedvem ma este, végezni szerettem volna minél hamarabb. Odabaktattam az ajtóval szembeni ágyássorhoz, ahol közel húsz mandragóra pihent. Egy „anyátok” gondolatot követően megragadtam az asztal alatt heverő nagy zsák földet, majd kivéve a helyéről felállítottam és kioldottam a száját. Előkészítettem továbbá az üres cserepeket is, amibe majd belekerülnek a kis idióták. A hogyan, és milyen erővel már más kérdés.
Előkészületek.
Munka.

Mivel minden készen állt a kezdéshez, megfogtam a nyakamon lévő fülvédőt, hogy az is a helyére kerülhessen…

Gusztustalan idő volt. Hó zuhogott az alacsony felhőkből, és minden, de minden fehér volt. A szürkés kőfal, a fekete tető, a sáros talaj, kitaposott ösvények. A szél vágott, karistolt, és mintha ezernyi hegyes körmöt húztak volna végig arca száraz bőrén minden lépéskor. Átfagyott a mugli melegítőben, a zokniban és papucsban. Egyedül sapkája tett eleget a télies öltözködés fogalmának, nem csoda, hogy feje jól érezte magát. Habár ez vajmi kevéssé tudta boldogítani miközben épp a hibernáció ellen küzdött. De azért inkább összeszorította lilás ajkait és megfeszítette azokat az apró izmokat is, aminek létezésével sincsen tisztában, minthogy előegye pálcáját. Lusta volt felemelni a lábát, csíkot húzott a bokáig érő porhóban kijelölve vele útvonalát. Bár ésszerű lett volna egy séta ebben a gyönyörű, idilli tájon (ugyanis csak a skótnak tűnt minden ennyire visszataszítónak. A diákok nagy többsége szerette ezt a képeslap-hangulatot, ezt a fehér nyugalmat, ami ilyenkor áradt szét az emberben. Mintha a hópelyhek reményt hoznak, vagy kellemes jövőt jósolnának). De azért még ő se annyira elmebeteg, hogy ezt ennyi ruházatban tegye. Az indok sokkal inkább a szembe lévő üvegházak egyike. Remegve húzta ki kezét zsebéből, hogy belökje az ajtót. Még szerencse, hogy nem kellett hozná pálcát vennie, mert elgémberedett ujjai süketek voltak mindenféle idegrendszeri parancsra, ami finom mozgásról szólt. A tapintatosság tökéletes mellőzése nélkül rúgja be maga mögött a mágiával erősített üvegajtót. Ez a jelző a szerencséje valószínűleg, mert a durva mozdulattal egy apró kupac szánkázott le a meredek falról.

Kezeit mindig ugyanazzal a mozdulattal átcsúsztatta egymáson, hogy a súrlódásból keletkezett hő defibrillátorként üzemelve újraélessze a kapillárisokat. Egy fél perc múlva ismét képes volt egy zongoraművész ügyességével mozgatni ujjait, ujjperceit. Aminek örömére pálcát rántott. És csak eközben a helyiségen átsuhanó pillantásban fedezte fel, hogy nincsen egyedül. Pontosabban, hogy van még egy hatvanas (nem tudta biztosan, hogy kellőképp alacsony számra gondolt-e) IQ feletti egyed. Konkrétabban egy mardekáros évfolyamtársa. Teljesen konkrétan Sean B... Sean... valami. Agyában egy hatalmas irattartó fiókból röppent elő a képével jelzett mappa, és csak úgy suhantak át az információk fejében. ~Évfolyamtárs, mardekáros, Seannak hívják, elég jók a jegyei, jó pár lánynak bejön, taplónak tartják, sokat verekszik~ Itt a biztos, tényszerű dolgok forrás elakadt, és életbe lépett a kombinálás is, amiben megpróbálta bevésni jellemét tudatába. Ha a legelső mandragóra kihúzásához készülődő fiú észreveszi és ránéz, akkor Errol szemkontaktust keres, és tartja egy huzamosabb ideig, mindenféle különös üzenet közvetítése nélkül. Pusztán a reakcióra kíváncsi, hogy nagyszájúskodni kezd-e, vagy frappáns mondattal a helyére küldi, egy ütéssel üdvözli, netán mindenféle ellenséges gesztus nélkül köszönti.
- Üdv. - halkan beszél (minek a hangoskodás?), de, hogy mindenképp megértse résnyire nyitott szájából kiáramló hangláncolatot a másik bólint egyet. Többet nem akar, nem hajlandó foglalkozni az egésszel, inkább gyorsan fölkap egy fülvédőt az asztalról, hogy ne gátolja a munkában szintén zenész társát. Csak ezután kezd bele lába szárításába, amit az egyhelyben állás unalmától vezérelve abba is hagy hamar, és felsőjét ledobva varázslattal kiszakította a másik sárkánytrágyás termőfölddel teli zsákot, odalebegtetett kellő mennyiségű üres cserepet, majd hozzálátott, hogy megmarkolja a legelső grabancát.
Hirtelen halk, nyüszítés-szerű röhögés rázta meg egész testét, ahogy  visszaidézte gyógynövénytan órai emlékeit. Egy hugrás csaj nagyon ki akarta oktatni alapvető udvariassági formulákról. Szegényke annyira belefeledkezett a beszédbe, hogy észre sem vette a hollóhátas ténykedéseit: Fülvédő magához lebegtetése, felvevése, ingujj feltűrése, mandragóra szárának megmarkolása, majd egy erőteljes rántás ami következtében három ember ájult el: egy kifelé igyekvő szende háztárs, az idegesítő lány, és hát Bimba professzor...

.-= 21-re lapot - Errol =-.



A fülvédő.
Csattanás.
Noha már a helyére került az a bizonyos fülmuff - vagy mi a Merlin szerelmének szokta hívni szőrösfülű tanárunk, Bimmbamm asszonyság -, amely a Mandragóra sivalkodása elleni védelmet biztosítja, azért azt még hallottam, ha nem is tisztán, hogy valaki szó szerint bebaszta az üvegház ajtaját. Az első pillanatban nem tekintettem hátra, egyszerűen megfogtam egy bestiát a jobbommal, míg balommal a cserepét, felkészülve arra, hogy kitépjem a helyéről… elvégre, ha az ellenőr az, biztosan nem fog ártani neki egy kis pihenő. Fáradt lehet már a lelkem a rengeteg seggnyalástól, amelyet a tanárok irányába gyakorol. Persze félő volt, hogy az ürülék úgy megszárad a nyelvén, leperjedzik róla, és a galacsinná formálódó száraz darabkák a torkán akadnak. Mindenesetre, miután a kellékek már a kezemben voltak, törzsben kifordulva oldalra, fejemet a hangok irányába fordítottam. A Sapkás hülyegyerek volt az… még nem vett észre, így volt időm a talpától a feje búbjáig mérni, és elkönyvelni a látottak alapján magamban, ekkora balfasszal még nem sodort össze a sors szele. Odakint hurrikán tombol, és ontja a havat a fekete égbolt, ez meg papucsban, a ratyik által hordott susogós cuccban robban be az üvegházba. Nem tudtam eldönteni, ember-e, vagy egy másik bolygóról érkezett cserediák. Miután végeztem az elemzésével vártam, hogy felvegye a szemkontaktust. Noha a jól megszokott unalmas és semmitmondó pofával bámultam a betegesen kék szemeimmel, azért érdekelt, köszönni fog-e… van-e egyáltalán ennyi esze, vagy ő is az „eszem-iszom-szarok” kategóriát képviseli.
Köszöntés.
Halk.

Noha percek kellettek hozzá, a hollóhátasnak vagy leesett, vagy csak mázlija volt, de előre köszönt. Hallani ugyan nem hallottam, de szájról ennyit még én is le tudtam olvasni, ráadásképpen, még bólintott is egyet, hogy biztos legyen a dolog. Végre valaki, aki azért került a kékek közé, mert gondolkodásra is képes, valamennyire… bár ezt ruházata mélységesen megcáfolta. Annak alapján a Mungó megfelelő osztályára, a gyogyósok közé kellett volna kerülnie, kőkeményen, leszíjazva. Halovány mosollyal az arcomon viszonoztam a köszöntést.
- Üdv!
Bólintás nem érkezett felőlem, minek, rajta még nem volt fülvédő, hogy ne hallotta volna a szavakat. Visszafordultam a dolgomra, de egyszerűen nem hagyhattam szó nélkül azt, amit láttam. Amikor kihúzott az asztalom alól a zsák, és elreppent, vártam pár pillanatot… már éppen szóra emeltem volna a hangom, amikor egy erőteljes röhögés rázta meg a helyiséget. Letettem a mandragórát, majd megrázva a fejemet egy fintor kíséretében a Sapkás felé fordulva megléptem, amit eddig nem, pedig kijárt volna. Mások ennél kevesebbért is tisztesebb bánásmódban részesültek… amolyan igazi Blaine féle fogadtatásban. Emelt hangon, hogy biztos felfigyeljen a szavakra… a fülesen keresztül a rohadt növényeket is lehetett hallani, csak tompábban.
- Cimbora!
A megszólításra csak megfordult, hiszen kinek másnak szóltam volna ebben a szaros helyiségben?
- Rettenetesen eltévesztetted a házszámot, mi több, a körzetszámot is. A Mungó elmegyógyászati osztálya kilométerekre van innen.
Egyelőre nem állt szándékomban a fejéhez vágni, hogy miért is gondolom ezt róla, elegendő, ha beveszi a gyomra, nem tartom többre egy retardált idiótánál.
- Vagy megszöktél?
A kérdést követően az unott pofázmány helyét kérdő és elmélkedő vette át… minden megeshet, már ezen sem csodálkoznék.

A röhögés keltette rázkódások a testén szép lassan lefutottak, meglelve testének minden sejtjét a talajba száműztettek. A szép lassan meglehetősen finom jelző az öt hosszú percnél ami alatt a kérdően hátra fordult mardekáros és közte egy elpattanni készülő szál feszült, és ez valószínűleg az utóbbinak fog fej-, és egyéb fájdalmakat okozni. A nevetőgörcs nyoma nélkül fordult hátra, bár valami apró fény azért pislákolt nem túl tiszta kocsonyájának sarkaiban. Mentegetőzhetett volna, hogy nem hallotta, vagy nem találta a kellő szavakat, de ez nem csak hazugság lett volna, hanem egy rendkívül elvetendő erény is az ő szemében. Békésen megfordult, mindenféle segédeszköz-levétel nélkül. Megnézte, hogy a szívélyes vendéglő hírében álló sorstársának keze mennyire messze esik egy könnyen kirántható sikoltozó növénytől. A gyors pillantás alatt megfelelőnek találta a távolságot, és nyakába csúsztatta a bolyhos kis hangfogót. A két kék szem összetalálkozott. És mégis, mennyire más volt ugyanaz a szín. A "betegesen" tiszta és koszos, szürkés íriszt már-már szentségtörés lett volna ugyanannak nevezni.
Ezek a külsőségek, rohadtul hidegen hagyták, és nem is nagyon raktározott el információkat ilyen téren évfolyamtársától. Őt ez nem érdekelte, és jelen pillanatban minden metakommunikációs akart és akaratlan üzenetet is ignorált, ami a négy látószerv között kifeszített drótpályán közlekedett. Évek óta változatlan, mugli betonfalként állt, de azért megszólalt, hogy rácáfoljon egyszerűségére.
- Minél magasabbra repülsz, annál kisebbnek látszol a földön ragadtak szemében. Majd szólj, ha van érdemleges gondolatod is. Most dolgom van. - A könnyed elutasítás közben fel se merült benne Sean agresszív hajlama, és az, hogy szintén nem túl kellemes négy fal között töltheti a napokat, ha felbőszíti. Úgy gondolta, hogy őt ne próbálják fizikálisan megfélemlíteni, szóra bírni. Nem, nem fogja némán tűrni az ilyeneket, bár valóban sokkal könnyebb lenne. Most is pimaszul egykedvűen fordul meg, és csúsztatja fejére a nyakába akasztott...  leginkább izéként elkönyvelhető (színe és anyaga miatt) eszközt.

A legapróbb kizökkenés nélkül folytatta tovább a munkáját. Sipító szarházi ki a régi  földből, bele az üres cserépbe, két-három marék  friss, fekete termőtalaj, hogy végre befogja a száját az idegesítő dög. Nagyon örült volna, ha ezzel épp megfullasztotta volna a növényeket, de sajnos tisztában volt vele, hogy távol jár az igazságtól. Kacskaringózó gondolatai viszont sikeresen elszlalomoztak a józan ész határait jelző bóják között szokásukhoz híven, és egy forró vízzel teli üstöt gyúrtak a képzeletből. Na akkor sipíthatnának, mikor élve megfőzik őket... Még örülne is neki Errol.
A megvalósítható, de valósításra (egyelőre) nem kerülő tettet a kíváncsiság zavarta el. Szemgödreiben lassan vánszorogtak szemei a sarokba, hogy valamiféle reakciót, dühöt, mosolyt, indulatot, idegességet vagy akármit kiolvasson a mardekáros ábrázatáról, ami talán még torzultabb lenne, ha tudná, hogy mugli írótól idézett. ~Húú, micsoda bűn, mily hatalmas vétek! Még szerencse, hogy a degenerált kígyósok, és koponyások olvasottsága valahol félúton az Avada és a Kedavra között elveszett...~

.-= Böntetőmunka - Errol =-.



Megfordult.
Méregetett.
Hosszas pillanatokig nem szólalt meg, már-már kezdtem valóban gondolkodni az általam felvázolt lehetőségben, miszerint egy hibbant fasszal van dolgom, aki valami véletlennek köszönhetően sikeresen megszökött kellemes és zárt szobácskájából… maga mögött hagyva hófehér, kezeiben hátul köthető pulóverét. Nem szólaltam meg én sem, csak álltam a tekintetét, és vártam, miként fog cselekedni… a legapróbb mosolytól is mentes pofázmányomon semmi érzelmi reakció nem tükröződött, csak az unalmas, hétköznapi, semmitmondó tekintet. Se több, se kevesebb, nem járt neki különleges bánásmód, csak annyi, amennyi mindenki másnak. Aztán amikor megemelte a kezét, és lehúzta a fülvédőjét, én is így tettem. A mondatot hallva akaratlan is, de haloványan elmosolyodtam. Ennyire kifinomult választ még nem kaptam, mióta az eszemet tudom, sőt, hasonlóképpen célzatost is csak kevesektől. Nem sokan vannak a Roxfort nevezetű pöcegödör falai között, akik az elhangzottak szerzőjét olvasgatnák nagy hevesen, egyrészt szemléletük miatt, másrészt pedig azért, mert nem elég intelligensek az olvasás tudományának míveléséhez sem. Mivel nem törődött velem tovább, hanem megfordult, megemelve a kezeimet csúsztattam a védőt a fülemre, majd lassú, és nyugalmas léptekkel indultam meg felé. Más degenerált már a pálcája után kapkodott volna, hogy átkokat szórjon, úgy készítse ki az idiótáját… de abban mi az élvezet? Lóbálunk egy szaros fadarabot, és úgy rendezzük le a nézeteltéréseinket? Persze, ha a szükség hozza, nem bánok én sem különbül a célszerszámmal, mint bárki más… sőt, Cedrahnak köszönhetően talán előnyt is kovácsolhatok. De akkor is. A másik pedig, jómaga mondta, ha fontos közölni valóm akad, hát szóljak.
Léptek.
Sikoly.

A mandragóra sikolya nem tántorított el, ahogyan haladtam, a kérdés már csak az maradt, kipróbáljam-e rajta a tételt, ami elhagyta azt a retkes száját. Egy kellemesen erőteljes pofon talán a csillagokig repítené, és ha visszaesne, igazolhatnám, nem tévedett. Miután beszórta a földet a dögre, és az elhallgatott, karnyújtásnál valamivel többre álltam meg tőle. Elegendő volt mértéknek a saját kezem hossza, megítélésem alapján övéi sem értek messzebb enyéimnél. Az asztalra tekintettem, felmérve a mandragórákat, valamint azt, ha leveszem a fülest, mennyire esélyes belefutnom egy sikításba. Elegendő időt láttam ahhoz, hogy visszakapjam, ha szórakozni szeretne, így lecsúsztattam, majd megvártam, míg hasonlóan cselekszik… elvégre, akkor tegyük a csevelyt tisztává, és lényegre törővé, ahogyan ő szereti.
- Minél inkább alkalmazkodunk a természet törvényeihez, annál közelebb állunk a jó egészséghez.
A hangszín nem volt fenyegető, ugyanolyan üresnek hatott, mint az előző mondataim. Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem, figyeltem a rezdüléseit. Biztos voltam benne, hogy a fogaskerekek kattognak, és szépen lassan, de elkezdték előállítani a választ. Nem ítélkezem elsőre, senkiről, így róla sem, mert akkor meglepetés érhet. Meglátjuk mit lép, és mihez mérten kell nekem is a helyzethez állnom. Nem értettem, miért neki állt feljebb, hiszen egyszerű észrevételeket közöltem vele… egy normális, valamirevaló ember hóban és fagyban nem papucsban közlekedik… nem röhög bele a vak világba csak úgy. Nietzsche idézgetésétől még nem tűnik az ember okosnak és értelmesnek, legfeljebb egy szerencsés flótásnak, akinek volt már dolga érdekes művekhez is.

Valami megnevezhetetlen belső szerv már egy ideje rázta a vészkolompot. Már egészen apró korában kitapasztalta a fiú,  hogyha szemgödrének egy szélső részében próbálja huzamosabb ideig tartani azt a furcsa kis golyóbist, akkor nem éppen endorfintúltengés lesz rá a reakció. De azért csak hagyja, csak erőlteti, várva, hogy a kintről  beszűrődő torzított táj világosságát  valami sötétebb, emberibb, élettel telibb vászon takarja el magában hordozva az újat, a változást, valami ismeretlent. Még ha ez nem feltétlen a pozitív kategóriába fog tartozni. Talán nem is fog jönni, talán vállat vonva leszarta az előbbi flegma két mondatot. ~Jönnie kell!~ ordít fel egy lázadó a feszült tömegben. Nem hallja ugyan, de érzi, elképzeli, megjeleníti maga előtt a lépteket. Ahogy a fekete cipő hozzásimul padlóhoz egészen finoman, mint zongoramester ujjai egy monoton skálázás során. Csak lassan, csak türelmesen.
És akkor! Szinte szinkronban kap ő is a füléhez. Nem túl gyorsan, nem elhamarkodva, pusztán megfontolt sebességgel. Nem nagy művésze a színészkedésnek, ármánykodásnak, de ennyit azért ő is tanult Jean-Pierretől akarva, akaratlan. Tengelye körül lassan fordul meg, hogy a körülbelül azonos magasságú évfolyamtársa arcát kémlelje.
Puff Szófelhő pattan ki a másik nyelve alól.  Alakja meghatározhatatlan, és mégis látszódik benne a művészi hajlamú kompozíció. (Persze ezt az elvont teremtést csak a skót agya teremti. Valójában egy egyszerű, velős mondat hangzott el, semmi több. Szavak... mire is menne Errol nélkülük?) Kigyűjti belőle az összes használható elemet. Megrágja, lenyeli, elemeire bontja, felhasználja, összegyűjti, újraformálja, kiüríti. Minden szemszögből megvizsgálja a lélegzetvételnyi szünet alatt, majd még két ilyet hagy lebegni előttük a válasz kigondolására. Kezdhetné olyasfajta időnyerő locsogással, amiben meglepődést fejez ki több dolog iránt. De most minden, csak legkevésbé sem meglepett. A benn áramló energiák egyedül bogarában csillannak meg néha, ha úgy esik rá a fény.
- Betegen is túl lehet élni dolgokat. - lejtésével jelzi, hogy itt még nincs vége, csak gondosan elválasztja az össze nem tartozó szakaszokat - A magasok meg amúgy is kilátszódnak a lövészárokból. - izgágán jár szeme párat, mint a hűs falon nyáron helyet kereső légy, majd megállapodik az orrnyergen. Így Sean azt érezheti, hogy a szemébe néz. Egyszerű optikai csalódás.

A kerekek kattogni kezdtek és lassan forogva dolgozták meg az információt. Megint. ~Dzsungel törvények.~ Már mindjárt jobban passzol az előismeretekből összerakott bábú. Mazochista énje egy kicsit élvezi is talán.  Egy másik viszont tökéletesen rajong. Belebeszél minden értelmes gondolatba, hogy provokálni kell, meg kell ismerni a határokat, addig húzni míg meg nem törik, össze nem roppan. Szerencsére többségben voltak azok akik ezt nem tartották túl jó ötletnek és lefogták a valóban Mungóra való felbujtót.
Tett és erő pislog a szavak, gondolatok világának látószerveibe.

.-= Böntetőmunka - Errol =-.



Csend.
Vészjós.
Lassan, megfontoltan húzta le a füléről a pamacsokat, és ugyanilyen tempóban fordult meg. Nem zavart a dolog, sokan biztosan agyrémet kaptak volna már ettől is, miért kell húzni, csavarni az időt. Én megvártam, elvégre, nem igazán siettem sehová. Volt még jó pár kis szaros hátra a büntetőmunkából, aminek érdekes módon az időtartamát nem szabták meg. Nem volt hosszú az a némaság, amellyel élt a válaszadás előtt, éppen csak arra elegendő, hogy megmozgasson egy átlagos embert, biztosan valami kurva hatalmas szónoklatot fog levágni. Azon sem lepődtem volna meg. Egyszerűen csak álldogáltam az üres és kifejezéstelen tekintettel, a beteg kékeket az övébe fúrva, egy pillanatra sem félre tekintve. Az a gyengeség jele, mondották volt már páran… egy ember, ha elkapja a tekintetét a beszélgetés alatt, akkor fél, vagy rejtegetnivalója akad. Ez persze nem minden félretekintésre vonatkozik, ki kell érezni, mikor áll fenn a helyzet. A válaszadás első felvonása, apró hanglejtés, amely figyelmeztet a folytatásra. Nyugodt egy ember, vagy éppen botor, ezen tétel kiismeréséhez hosszabb beszélgetésre lenne szükség, amire nem igazán vágyom. Pillanatnyi csend, aztán a második felvonás, egy újabb szúrással. Kezdett a szójárása egy jól összerakott színdarabhoz hasonlítani, amelynek felvonásait a szerző éppen a szünetek alatt dolgozza ki. Erre csak a túlzott magabiztossággal megáldottak képesek… ez azonban nem előnyként felsorolandó tétel az amúgy rengeteg emberi kórság között. A hátrányokat gyarapítja, mert aki a magabiztosságával átesik a túloldalra, az hibákat vét… aki hibákat vét, sebezhető… és aki sebezhető, az halott a mai világban. Szükséges az egészséges önbizalom, de csakis a megfelelő mértékben.
Egy szusszanás.
Csend.

Az előttem álló emberszabású mindenképpen az érdekes kategória határait súrolta, egyensúlyozott egy rettenetesen ingoványos területen… azon, amely szomszédságában az őrület, meg persze a mazochizmus éktelenkedett. Az, hogy betegen is túl lehet élni dolgokat, való igaz, de vannak olyan kórságok, amelyek súlyosan károsítják a test és elme épségét. Az pedig, hogy a magasok kilátszanak az árokból, tény, egyet azonban elfelejtett.
- A magasok között akadnak értelemmel bírok is, akik behúzzák a fejüket…
Apró szünet, ha már elkezdtük a ki színjátékot.
- … persze ez csak akkor szükségszerű, ha az ellen maradéktalanul jól céloz.
A monológnak még közel sem volt vége, már csak a döfés előtti felvezetés maradt hátra.
- Ennek ellenére ez nem jelent adott esetben elveszített csatát, mindinkább megfontoltat.
Már csak a tus maradt hátra, meg persze a nagy kérdés, hogyan fog reagálni. Fikarcnyit sem hozott lázba a kérdéses jövő feszegetése, számomra ez a bájcsevelyszerű kóros faszság nem volt több, egy minden hétköznapra eső diskurzusnál.
- Te hogyan célzol?
Azt már megtapasztalhattam, hogy nem kapkodós idegbeteg, sőt a hangja sem igen hallható, hacsak nem bassza valami a csőrét a tanórák alatt. A kérdést követően egy pillanatra megemeltem a szemöldökeimet, amolyan „jöhet az önnön számodra dicső igazságnak tartott hülyeséged újfent” stílusban.

~Ez egy rendes beszélgetés. Körítések, kerülgetések nélkül a lényegre, a témára. Metaforákban értetlenkedés, visszakérdezés és mindenféle hülyeség nélkül. És itt az élő példa arra, hogy nem én vagyok a hülye, hanem a világ van rohadtul elcseszve.~ - belül önelégülten nyújtóztak ki az axonok két szinapszis között meghosszabbítva ezzel az ingerek feldolgozását lassítva. Minden bizonnyal ezért nevezik hátrányosnak és alattomosnak a túlzott elkényelmesedést, önelégülést és rokonérzéseket. Habár ez nem nagyon fordult meg fejében mégis tovasiklott, és fülét hatalmasra nyitva szkennel szavak után, nem mintha különös szükség lenne efféle intézkedésekre, de egy kicsit szeret túlozni. Beszédben, tettekben egyaránt. Csak épphogy, egy egészen picit, hogy még elférjen annak a láthatatlan határvonalnak az innenső felén.
A tudatosan felépített, szünetekkel tagolt beszéd egy kicsit Jean-Pierret juttatta eszébe. Mint minden ilyen alkalommal, most is elnyomott egy apró kacajt magában. Ezt még időben, és csak egy elhalványodó mosoly képében tükröződött a külvilág felé. Talán minden zöldben közös ez a fajta színpadiasság, talán ő is így beszél és most ez valamiféle gúny próbál lenni irányába. Ennek hamari elvetésében segítette egója, a külvilág róla alkotott véleménye iránti közömbösség. Mindenesetre tetszett neki a zárás. Ha úgy tetszik célzott döfés, ami kényszeríti az elmét, hogy egy irányba menjen el, konkrétan abba, amelyiket Sean már kinézte. Ez most nem nagyon tudta zavarnia a sapkásat, lévén, hogy neki sem származik belőle hátránya, egyelőre.
- Több aki értetlenül forog körbe, ahelyett, hogy behúzná a fejét. Bár létezik az utóbbi is, való igaz. - nem akar ő minden áron rosszindulatot provokálni, vagy ellenkezni. El tudja fogadni akármikor a másik véleményét, ha az megegyezik az övével... Persze a "de"k hatalma az gyakran felülmúlhatatlan, de nem most. Inkább lezárva ezt a részt, átugrik a másik szemszögbe, miszerint mennyire céloznak jól a túlsó oldalon, illetve az ő lövései mennyire pontosak. Mondhatná, hogy az előbbi nem érdekli, mivel úgy sem találják el, de akármennyire kézenfekvő lenne nem igaz. Az őszi szünetben sikeresen újraértékelte a helyzetet, miszerint nincs annyira fenékig-tejfel helyzetben, így, hogy ki nem mondott csatározások, és manipulációk vannak jelen mindenhol, akármennyire érzi magát biztonságban az iskolában. Elzárni próbált önbizalomcsapja természetesen ellenkezik, és harcol a szabad folyásért, egyelőre nagyobb sikerrel. Erre ismét megereszt egy gúnyos vigyorhoz hasonló grimaszt, ami magyarázat nélkül tűnik el, miközben megigazítja sapkáját. - Ha békén hagynak, én is békén hagyok mindenkit. Ha nem, akkor meg így is, úgy is addig próbálkozok, míg szét nem szakad a rohadék. Mondjuk, ritkán hoznak ennyire lázba a dolgok. ~Van önkontrollom.~ Valahol mélyen biztos Errol, valahol nagyon mélyen, csak még lusta voltál használni akkor, mikor igazán jól jött volna...

.-= Böntetőmunka - Errol =-.



Mosoly.
Helyesel.
Azon kifejezésemre, hogy bizony akadnak értelemmel bírok is kicsiny kis világunkban, helyeselt…mondjuk mást nem igazán tehetett. Persze hozzáfűzte az egyértelműt, mégpedig, hogy akadnak valóban, de sajnálatos módon, ők a döntő kisebbség. Ez is rendben van, hiszen, ha mindenki értelmes lenne, akkor nem ott tartanánk, ahol jelenleg toporgunk… mélyen elásva több köbméternyi emberi ürülék alá. Már annyi a szar, hogy abba fog belefulladni az emberiség, ha nem tesz ellene valamit. Márpedig nem tesz, csak ontja magából továbbra is, minden elképzelhető formáját, hogy még nehezítsen az amúgy sem rózsás helyzeten. Nem is kell túlzottan messzire mennie az analizálni óhajtónak, ha statisztikákat akar gyártani, avagy gyártatni erről a tényről. A korosztályok az iskolán belül adottak, nyugodtan tovább lehet vetíteni a számításokat az idősebbekre is.
A sapkája.
Egy apró igazgatást követően vázolta fel a hozzáállását is, amely inkább helyezett hangsúlyt a „mindent leszarok” tételre, sem inkább a cselekvésre. Az csak akkor szükségszerű a szemében, ha más megoldás nem lehetséges. Ráadásképpen a szavai mindenképpen arra engedtek következtetni, őt nem könnyű kihozni a béketűréséből… ezt ebben a formában már nem hittem el. Első körben, akár egyetlen mozdulattal képes lettem volna arra ösztökélni, hogy üssön, pálcát ragadjon, vagy tudom is én, mit csináljon… esetleg pityeregjen. Ez pedig nem más, mint az a kurva sapka a fején. Nem kell több, sem kevesebb, csak azt letépni a búrájáról, és máris kész a káosz a fejében. Lehetséges, hogy a szavak áradatát úgy tűri, mint senki más, de ez biztosan indulatokat keltene benne. Egyelőre nem állt szándékomban pedzegetni a határait, mindenesetre érdekes kísérlet lenne, az már egyszer biztos.
Mosoly.
Sóhaj.

A beszélgetés első felére nem állt szándékomban visszatérni, elvégre, minek csűrjük és csavarjuk a szavakat, amit tudni kellett, azt már közöltük egymással a magunk nyers formájában. A folytatás azonban ígéretesnek és mindenképpen érdekesnek ígérkezett.
- Ne állíts olyat, ami nem igaz! Kénytelen leszek hazugnak nevezni.
Kezdtem a felvezetést továbbra is az üres és színtelen hangnemben.
- Vannak, akik békében hagynak, te mégis kitörsz, mint egy kis vulkán!
A kis jelzőt nem hiába használtam, elvégre porszem ő ebben a világban, akárcsak én… de én legalább tisztában vagyok ezzel, ellenben vele. Most gondolhatnék itt a tanórás beugatásaira, teszem azt… és ha ott megteszi, megteszi máshol is.
- A kérdés egyértelműen az, a láva éget is, vagy csak hangosan sistereg, és elhömpölyög?
Mindenkinek nagy a pofája, ha fenyegetésről van szó, vagy éppen arról, mennyire kemény fiú is… aztán amikor tettekre kerülne a sor derül csak ki, a valóságban a menő nem több egy sírós kurvánál. Nyavalyog, siránkozik, és kerülőutat keres, hogy kibújhasson a keresztje alól. Azt állította nem ilyen, mégis, egyszer sem hallottam felőle, hogy keményebb formában juttatott volna érvényt a szavainak. Ez nem jelenti szükségszerűen, hogy nem tette, mindenesetre az iskolában úgy terjednek ezek a hírek, mint a futótűz.

Őt nem zavarja az indokolatlan, és látszólag totálisan random mosoly. Persze nem egyenértékű egy elfojthatatlan röhögőgörccsel, de azért beférnek egy kalap alá. Megtanulta már, hogy nem lehet tudni milyen kitekert, elvont világ van a külső szemlélők által látott frontvonal mögött. Mondjuk ez a legkevésbé sem gátolja meg abban, hogy (gyakran téves) következtetéseket tegyen az ismeretlen felé, és esetenként hangosan megossza másokkal véleményét. Habár vannak esetek, ahol jobbnak látja önzőn elraktározni a szerzett információt, valamikor úgyis szükség lehet rá. Itt azonban elég távol áll efféle ismeretbővítéstől. Talán a borosták teszik, talán a túl szilárd (makacs?) vonások, de nem megy sokra tudományával. A beszélgetésben nem túlzottan domináló mozgáskultúra se mutatott sok mindent. A gesztusok is halványak voltak. Az összes non-verbális jelzés az arcra és intonációra koncentrálódott. Ha ebbe belegondol az ember, valami rohadtul unalmas és snassz beszélgetésre gondolhatna, holott ez nem éppen a leghelyesebb megfogalmazás. Ugyanis itt voltak a szavak. Kerekek, durvák, simák, élesek, félresikerültek, pontosak, lassúak és gyorsak, szebbek és csúnyábbak, idegenek, de egyszerűek is. Tömény, és réteges mondatok, kevés fölösleggel. Ami volt, az csak jót tett neki, és kicsit irodalmibbá tette. A betűk és hangok bűvöletében tökéletesen elfelejtette, hogy neki esetleg olyanra is kéne gondolnia, hogy ha túllép egy bizonyos határt, akkor jobb horgok kényszerítik visszatolatásra esetleg. Nem fogta vissza magát, nem kényszerítette magát többszöri átgondolásra a kimondás előtt, csak nyugodtan válaszolt és kérdezett, célzott és lőtt. Habár leginkább hárítania kell most, illetve megmutatni, hogy mennyire jó a szeme. Ami azért egy kicsit zavarta. A túlzott kitárulkozás nem túl előnyös. De hát lelkének esett jól a frappáns fogalmazásmód, így nem nagyon tudott pisztrángot játszani, ahogy az esetek többségében. Az első lépés azért megszületett, ugyanis gombostűként kezdte el nyomni fejét ez az apró gondolat.

~Hazug.~ Úgy ízlelte a szót, mintha életében először hallaná. Pedig megfordult már egy párszor a fejében, mikor egy óvatlan pillanatban az a bolond Jean-Pierre beszökött barázdái közé, és valami hihetetlen módon szerette volna kerülni, hogy akármilyen jellemvonása közös legyen azzal az emberrel. Mindezek ellenére nem érezte bántónak a szót, nem haragudott miatta. Inkább egy egyszerű ellenkezésnek vette, méghozzá jogosnak, mert valóban túl szivárványos lett utolsó megszólalása. De legalább a magva valós, csak a virág lett kicsit fals.
- Minek erőlködjek égetni, ha valakit már a füst is megijeszt? - ha ennyiben hagyná a dolgot, akkor egy rohadtul átlátszó kitérés lenne, amivel tisztában van szerencsére, így a rövid lélegzetvétel után újra kattogni kezd sokat köszörült nyelve - Sütök, égetek, marok, kínzok, fullasztok ha kell. - az utolsó két szót egy kicsit megnyomta, hogy éreztesse, nem olyan vérmes teremtés ő, bár nem valószínű, hogy a mardekáros rémálmainak szereplője lenne - Természetesen csak azt eszi meg az oroszlán aki hagyja magát...

.-= A sallangmentes beszélgetés - Errol =-.



Alapjaiban véve kényelmesen beszélgettünk, pedig a téma kezdett eltolódni az egymás határainak folyamatos pedzegetésébe. Teljesen mindegy volt, hogy a részemről nézzük a dolgot, mert igen, én is belekóstoltam, ahol csak tudtam… miért ne tenném, egy gyogyós lelkivilága és elméje érdekes jelenség. A pszichiátriai esetekkel való társalgás minden esetben érdekfeszítőbb tudott lenni, mint bármi más a világban. Ahogyan haladt az idő, nem tudtam eldönteni, hogy a pofája tenyérbe mászóbb-e, avagy az egoizmusa, mert az van neki rendesen, cáfolhatatlan tény. Nem haragított magára, és távol voltam attól a ponttól, hogy egy hatalmas pofont lebaszva tapossak a képébe, ahogyan elfeküdt az ütés erejétől… mindenesetre csalogató volt a gondolat, próbára tenni azt a bizonyos lávát. Mert egy vulkán bizony képes riogatni az embereket, köpni és hányni a szemetet, ha utána kialszik és évszázadokig fel sem ébred újra. Ő annyira állította, marni, harapni és rúgni is képes, ha szükséges. Haloványan elmosolyodtam, szavaival egyértelművé tette, hogy csak akkor folyamodik ehhez az eszközhöz, ha menthetetlenül szükséges. Nem tapasztalta volna még a valós életet? Mindig szükséges, nincs olyan, hogy ha. Elég egy csúnya szó, és megy a pofon… elég egy pofon és repül az átok… elég egy átok, az ár pedig nem kevesebb, mint az élet. Háború van odakint… és nem csak most, mindig is az dúl, akkor is, amikor az emberek balgán  azt hiszik, béke van. Mert aki nem képes érzelem nélkül megfizetni az adósságát, elveszik az élet labirintusában. Elég egyszer eltéveszteni az irányt, és vége, soha többé nem találja meg a helyes utat. Sok a bolyongó, ő talán még az ösvényen jár, de semmi sem biztosítja, hogy a következő elágazásnál a helyes utat fogja választani.

Mondás.
Klisés.
Ismert sorokkal zárta a mondókáját, az oroszlán csak azt eszi meg, aki hagyja is magát. Egyetlen dolgot felejtett el, az a bizonyos állat akár tetszik, akár nem, akkor is falni próbál majd a húsából, ha nem hagyja magát, és csúnya sebekkel végezheti. A lényeg azon van, hogy legalább megpróbálta, és nem csak álldogált, mint egy ütődött balfasz. Ott van az a helyes út, csak másképpen látja, és másképpen próbálja megközelíteni.
- A „ha kell” kevés ebben a világban!
Ellöktem a derekam az asztaltól, és egy lépést tettem felé, vagy inkább csak felet, pontosan annyit közeledtem, hogy megsértsem a személyes terét, az auráját, ha úgy jobban tetszik. Aztán előre szegtem a fejem, és a metsző kékeket az övébe szegtem… mélyen… mint amikor egy tőr hatol a bőrbe, a húsba, a szövetekbe, hadd érezze.
- Lehet, hogy az oroszlán nem esz meg, mert nem hagyod magad, de a falkájának egy másik tagja majd beléd mar hátulról…
Halovány mosollyal a pofámon egyenesedtem újra ki, és távolodott a tekintetem az övétől.
- … és akkor véged, mert a „ha kell” elvet követve immáron kettővel kell elbírnod az egy helyett.
Szükség esetén oda kell taposni az egynek… amíg valóban egyedül van. Mert utána jönnek a pribékek is, és a sok ellen nehezebb.
Várakozás.
Csend.

Kint elállt a havazás, de mozgó foltok még mindig boldogan járkáltak a friss fehérben. Kénytelen volt bevallani magának, hogy imádta, amikor az érintetlen hó megroppan lábai alatt. Apró, halk és egy idő után már jelentéktelen hangnak tűnhet, de mégis van benne valami puha, kényelmes. (Néha túl)Asszociatív elméje minden egyes alkalomkor új dolgokat tudott társítani hozzá, amik között csak halványan ütközött ki a pesszimizmus. Szerette a telet. Jó az eleje, a hideg, ködös, sáros, esős november. A közepe a hideg, szeles, havas január. És a saras, esős, nyálkás, szeles február. Gondolataiból egy varjú rántotta vissza. Gyönyörű kontrasztja volt a tájnak. Szinte érezte ujjai alatt a puha tollakat, és hallotta jellegzetes hangját, amit legalább annyira magasztalt, mint az előzőleg említettet. 
Feje lustán fordul vissza a kitekintésből. Semmi sem változott, minden ott van, ugyanúgy. A szemek összeütköznek, az arcizmok leheletnyiket rándulnak, rövid szájmozgás, tömör szavak, csend, rövid szájmozgás, tömör szavak, csend. Forgatókönyv, ami csak elméletileg alapul az ismétlésen, gyakorlatban pedig egy acromantula-háló, ha a metaforákat, utalásokat nézzük. Kényelmes helyzet, a páradús levegőt leszámítva, ami épp próbálja elcseszni hőháztartását. Nagy fagyoskodása hirtelen izzadásba fordult át. Nem tehet róla, nem bírja a meleget, és egyenesen herótja van az izzadástól. Nem is igazán a szag, vagy jellegzetes hajlatfoltok miatt. Ezek nem nagyon hatják meg.. A probléma a komfortérzetre koncentrálódott mindenkor, most is. Mielőtt azonban akármit cselekedett volna gondolkodni kezdett. Ha elkezd vetkőzni, megmutatja melegét, varázslattal próbálja hűteni testét, akkor támadási felületet hagy magán. Támadási felületet, ugyanis azt lehet hinni, hogy fél, hogy megerőltető számára a méltó válaszok kitalálása, bizonytalan, és kényelmetlen a helyzete. Ez pedig nem... részben nem igaz. Sőt tulajdonképpen teljesen nem, mert az első és az utolsó pont igaz csak ennek rohadtul nincsen tudatában. Nem túlságosan aggódik a miatt, hogy Sean Blainenel beszél, aki nem egy eget rengető erejű mágus, hanem egy kemény öklű barbár.

- Hahh.. - cinikusan nevet fel, miközben teljesen leczipzárolja melegítőjét, és kibújva belőle egy közeli fogasra lebegteti. Az egyszerű szőlővesszőt még nem teszi fel, hanem némán végighúzza maga előtt, élvezve a hegyéből kicsapó hűs szellőt. Megcsinálja kétszer, háromszor a feje környékén, majd nem törődve a mardekáros reakcióival visszateszi zsebébe. Magyarázkodhatna, hogy meleg van... nem szereti... a pára... a hőmérsékletkülönbség... hogy ő skót meg még ehhez hasonló igazságok, féligazságok. Fölösleges, és nincs szükség rá az ő szemében. Ha esetleg rákérdeznek, majd ad egy rövid, tömör választ, hétköznapi hangnemben. Nem ez a lényeg. - Ne már Sean... - nem tudja tovább tartani rejtélyes eredetű, de a vidámságtól igen távol álló mosolyát, ami jelentősen megváltoztatja arcberendezését. Szemében megcsillan egy kis jókedv. Ahogy egy kis oroszlánéban tündökölhet az ösztön széttépett vadat látva - Nem hiszem, hogy pont nekem kéne tartanom hátbavágástól. Engem csak utálnak, de kettőnk közül rád dühösebbek inkább. - a hollóhátas örül a házában, évfolyamában, Roxfortban betöltött szerepkörének. Utálják, nem szívesen veszik be a partikba, de nem akarják minden áron tönkre tenni. Illetve néhány beszólás után talán, de az csak múló szeszély, nem hosszan tartó bosszúvágy. - Bár kétségtelenül ügyesen csinálod, hogy kevésszer kapnak rajta vaagy... talán csak elnéznek a tetteid felett? - apró hunyorításában gombszerűre töpörödnek a bogarak, és vékonyodik szürkés-kék gallérjuk. Magabiztos (kicsit fölényes) mosolya gyakori jelenség a MERLIN VERJE FEJBE ANYÁDAT, TE ROHADÉK! mondatok előtt. Ki érti ezt? Évfolyamtársa egy hamar nem fogja. No nem feltétlen azért, mert zöld nyakkendője van és nem kék, hanem mert másfelé szánja elterelni a beszélgetést. - Ki a rokonod? - mesteri snitt. A szavak után egy gyanakvó, kíváncsi, érdeklődő már-már kisfiús arc fürkészik a válasz után.

.-= A pellengéren táncoló fiatalembernek - Errol =-.



Elfordult.
Hiba.
Az első marás már most a halállal lehetne egyenlő, csupán egy keményebb balost kellene mérni a halántékára… persze, azzal nem hagynék más lehetőséget az iskolai vezetőség számára, mint az azonnali kicsapás, és feljelentés a Mágiaügyi Minisztérium felé gyilkosság vádjával. Ennyire azért nem sikerült felhúznia, miért kellene kikelnem magamból, és fékevesztett vad módjára nekikezdeni a vadorzásnak? Haloványan és gúnyosan elmosolyodva küldtem a kékeket az ö pillantása után, megszemlélni azt a minden bizonnyal rettenetesen érdekes tájat, amelyre annyira kíváncsi volt pontosan most, a beszélgetésünk kellős közepén. Nem kerülte el a figyelmemet a távolban felreppenő varjú sem, ami tökéletesen témába vágott.
- A varjú a végzet hírnöke!
Mellékes megjegyzés, mégis roppantmód komoly és előretekintő. Nagyon sok helyen a varjút, vagy varjakat a halál hírnökének tekintették, afféle rossz ómen. Visszafordulva felé vártam a reakciókat… az időből ítélve egy újabb, remekül összerakott színdarabi monológra számítottam, helyette éles felcsattanás érkezett, majd a nevetségesen giccses felső eltávolítása. Egyre fojtogatóbb a levegő idebent? Lám csak, a sötétségbe burkolózó nagyszájú hősünknek egyik pillanatról a másikra forró lett a talaj a lába alatt. Újfent halovány mosoly, gúnnyal vegyítve, ahogyan méregettem a pálcát, és azt, hogyan húzza el maga előtt többször is… no meg, hová rejti el. A zsebe… nem túl előnyös, ő tudja… szükség esetén elakadhat, mellényúlhat, az optimalizáció hiányzik a mai fiatal generációból. Az öreg engem régi vágásúnak nevelt, így próbáltam a környezetem úgy alakítani, hogy számomra minden kézre essen, ezzel is csökkentve a felesleges mozdulatokat, amelyek csak időt vesznek el az amúgy is rövid életemből.
Szavak.
Sértések.

Továbbra is semmitmondó tekintettel hallgattam a már nem is annyira művészi nyelvforgatását, azért meg kell vallanom, még mindig sallagmentesebben beszélt, mint a többiek, így, ebben a slendrián formációban is. Nem volt a szavak között hazugság, csak a színtiszta igaz… egészen az utolsó bekezdésekig. A hátsó tartalom, akár egy fejsze, amely kettérepeszti a fejet, hatolt az agyamig. Rokon… velem elnézőbbek… nem lettem ideges, nem öntött el a harag úgy, hogy ne lássam a tiszta utat. Egy pillanatra újra felsejlett bennem a kép, amint egy állra mért ütéssel a földre viszem, hogy onnan soha többet ne keljen fel… de aztán csak gyilkos szikrákat szóró szemmel, kissé sziszegősebb formában szólaltam meg.
- Nincs, vagy csak kevesen vannak olyanok, akik bármit is lépni mernének! Túlzottan féltik önmagukat és a nem létező jövőjüket.
Az pedig, hogy megbújnék bárki mögött a tetteimet féltve? Sértés, talán az egyik a legnagyobbak közül… rossz válaszok esetén nem nehéz megjósolni, vagy ő, vagy mindketten, de a gyengélkedő vendégszeretetét fogjuk élvezni.
- A mondat, amellyel pedig arra céloztál, mások hátán bújok meg cselekedeteimmel, téves…
Itt halovány, de vészjós mosoly.
- … és egyben vakmerő!
Szó szerint, nem szeretem, ha gyávának, vagy éppen puncsosnak tartanak, tekintettel, soha nem használtam ki, és nem is szándékozom, a kontaktjaimat. Vannak szépszámmal, de ha valaki ad, azért kér is, tartozni pedig egyet jelent a szolgasorssal. Amit elértem, azt magamnak köszönhetem… amit kapok büntetést, az nem különbözik senkiétől, nem enyhébb, vagy éppen keményebb…

- A varjú a kedvenc állatom. - szögezi le, ellentmondást nem tűrve. Nem szereti, ezeket a jelképeket. Persze, van a szimbólumoknak valami bája, valami kaland, agytorna a megfejtésükben ami vonzza is, de mikor már babonává, bűnbakká degradálják vagy fölösleges magasságokba helyezik, azt ki nem állhatja. Fölösleges bálványozás, fölöslegesen emelik eszmékké és ideákká az elmúlt fél évszázad három nevét is. Dumbledore, Voldemort, Harry Potter. Tehetségesek, vagy éppen jókor voltak jó helyen, senki nem fogja tudni az igazságot alig pár év múlva. Mozgalmak, ideák, hívők társultak hozzájuk, és lassan írhatjuk kisbetűkkel is, mivel a vallások nevei nem számítanak tulajdonnévnek. Újabb semmiből jövő mosollyal summázza a rövid kitekintést, és némileg megnövekedett stresszhormonszinttel fókuszál rá a beszélgetésre.
Kitört, fellázadt, felemelte hangját, megtörte a jeget. Mikrorebelliója könnyed pillangóeffektus. Ahogy az ártatlan hangok megfogalmazódtak benne, egyszerű biológiai folyamatok segítségével testet öltöttek, fizika törvényeinek megfelelően haladtak a közegben, hallójáratba be,  idegrendszerre fel, és a megállíthatatlan irtózatosan rövid utazás után bőszítő, haragos gondolatok zsúfolt tömege verekedtek a visszavágás egyes sorszámáért. Habár nem feltétlen van erre szükség, lehet, hogy lesz mindenkinek ideje. A skótot ez ismételten hidegen hagyja. Már régen eldöntötte, hogy mit fog tenni, és úgy érezte semmilyen hirtelen felmerülő körülmény nem változtathat. Ahogy a pimasz mosolyon sem, ami észrevétele nélkül folyt ki arcára, miközben a válaszokat kapta. ~Nocsak, nocsak..~ A semlegesség nem tartós, és sosem igaz. Ismét beigazolódott, bár eddig is volt annyira biztos ebben az állításában, hogy azt elképzelni is nehéz lenne néhányaknak. ~Szóval tévedek.~ érdeklődve konstatálja a helyzetet és az indíttatást, amiben a tagadás született. Az az igazság, hogy könnyen megtalálta.

- Nocsak. - nem törődik, a gesztusokból kiolvasható fenyegetéssel, nem az érdekli, és rohadtul nem fog tágítani addig, míg meg nem tudja a választ, még ha az nem is most fog megszületni. - Most erősítetted meg a feltételezésem. Nem tagadtad le a kérdésem, nem is arra válaszoltál. Azaz... - és érezte, hogy ugyanolyan selymesen áramolnak fel a gyönyörű szavak torkában, ahogy a hideg víz szalad lefelé nyáron. De megállt, megállította. Ez nem az a pillanat, ez nem az a rész, de még a beszélgetés sem stimmel - Inkább nem megyek bele Freud dolgaiba, túlságosan elvinné ezt az egészet.~Pedig kétségtelenül érdekes lenne~
Rövid ujjúban, összekulcsolja mellkasa előtt karjait. Rajta varrok, apró zúzódások domborodnak ki. Igazából fogalma sincsen honnan szerezte őket, de mindig akad egy kevés. Nem fél, nem unja az egészet, leginkább csak provokálni akar,  felhúzni, felidegesíteni az embert aki előbb üt, mint kiabál. Beteges vágy fogalmazódik meg benne: látni akarja, ahogy eltorzult fejjel, eldurrantan közeledik felé. Kíváncsi rá meddig mer elmenni, mennyire képes magát kontrollálni. Nem az érdekli mit mond a határairól, hanem, hogy mik azok.
- Mirol biztos nem. De Crasso is kívül esik a húga miatt. Ki is van még? - lábával rendszertelen ritmust dobol: sosem bír egy helyben maradni gondolkozás közben - Bimba, Foley kilőve, Vulkanov bolgár, Raimbourg francia, Montalvo mexikói, Minticz román, vagy valami ilyesmi, Trelawney, Trelawney, Watson későn jött, Qcross... Nem annyira valószínű, mint a többi tippem. - és most jön az a két név ami kimaradt a felsorolásból - Cedrah Lupen. Ne tagadd, hogy van vele közös jellemvonásod, és nem mellesleg elég befolyásos... - cinkos mosolyt villant, remélve, hogy a másik érti a visszautalást -  de mégsem őt tartom legvalószínűbbnek. Minerva McGalagony. Szintén előnyös pozíció, még így is. Értékrendetek, modorotok nagyon is sok közös jellemvonást takar, csak te... feketébb bárány vagy. - nem mosolygott, nem provokált, rosszul leplezett izgalommal várta a választ...

.-= System - Errol =-.



Újabb szavak, amelyek arra irányultak, hogy megpróbálják a lehetetlent, kihozzanak a sodromból. Legnagyobb szerencsétlenségére szegény idióta párának, ezt nem a legegyszerűbb elérni, senkinek. Amennyire szürke egér ebben a szaros iskolában, azt azért még nem sikerült megfigyelnie, hogy fehérholló számba menően dúlok vadként… a szabadidejét legalább értékes dolgokra fordíthatná, így kezdem megkérdőjelezni, mire is pazarolja… mert úgy fest, jobbára semmire. Tényként kezelhető, megesik, hogy ütök, de legtöbb esetben nem a harag vezérel, mindinkább az, hogy kiegyenlítsek egy számlát, megadjak egy tartozást… ő egyre közelebb van ahhoz a pillanathoz, amikor élni fogok ezzel az eszközzel. Elvégre, hol van egy efféle csicska ahhoz, hogy számon kérjen rajtam bármit is. Arról pedig már nem is beszélve, hogy a család szent… legalábbis egyes tagjai, van, akikért nem lenne kár. Az apámat, vagy éppen az anyámat emlegethetné, még segítenék is válogatott szitokszavakat találni számára. A Freudi elvek felhozatalakor egy féloldalas mosoly húzódott a pofázmányom jobb szegletébe, apró fűszerként mellé talán a szemek is idomultak, hogy kifejezzék a „te kis köcsög” vonulatot. Az egész egy pillanatig tartott, azt követően ismét semmitmondó és üres, kifejezéstelen tekintet bámult rá meredten.

A karja.
Kulcsolja.
Nem tekintettem le, elvégre a látómezőmbe így is tökéletesen beleesett a legnagyobb hibaként elkönyvelhető cselekedet. Mivel nem fókuszáltam rá teljesen, csak sejteni véltem a varokat, de valami bizonyosan volt a kezén… foltokkal vegyítve. No lám csak, lehet nem is annyira szent életű a hollóhátasunk? A szemek keményen fúródtak a skótéba, hadd érezze, ahogyan próbálok a lelkéig hatolni vele, és, ha csak egy pillanatra is de megszimatolni, van-e ott félelem… van-e ott rettegés. Kétkedem benne, hogy lenne, túlzottan egoista kis fasz ahhoz, hogy így érezzen… amiből egyenesen következik, senki sem rakta még helyre sem fejben, sem másképpen.
Boncolgat.
Csendesen hallgattam az okfejtését, amelynek a végére két nevet említett, mint lehetséges célpont. Az egyik a piszkavasas kretén, Cedrah, a másik pedig nem más, mint Galagony, iskolánk és Dumbledore szellemiségének védelmezője. Ahogyan befejezte a szavakat, már-már ütődött és röhejes, gyermekies arccal várta a válaszomat, vajon ezt hogyan reagálom majd le. Azt sikerült leszűrni, hogy vannak területek, amihez nem ért, de párhuzamokat azért jól von, és következtetései is helytállónak tekinthetők. Mivel annyira szomjazta azt a kurva választ, hát úgy döntöttem, hogy megadom neki, bár jól lehet, a forma nem lesz az, amire számít.
Mosoly.
Mozdulat.

Minthogy kezei összefonva röhögtek a mellkasán, az első lépésre nem igazán tudhatott reagálni, persze emberfeletti képességekkel sokakat láttam már megáldva ebben az iskolában. Jobban mondva, olyanokat, akik hitték, hogy efféle erejük van. Balom ökölbe feszülve lendült előre, amit, hogy nagyobb legyen a találat ereje, még egy apró, a kettőnk közötti távolság eltűntetésére is alkalmas lépéssel toldottam meg jobb lábammal. A célpont nem volt más, mint a gyomorszája, hadd görnyedjen meg… jó esetben talán a tartalom is kijön belőle. Mivel ez nem nagyon érdekelt, és ha a találat is sikeres volt, akkor jó esetben hasát markolva, megdőlve előre álldogált előttem… jöhetett további válasznak a hátul maradt bal láb, amelynek térd részével még egy csapást mértem a fejére. Ez a földre kellett, hogy vigye, tekintettel, az ilyen és ehhez hasonló mozdulataimat nem szoktam elaprózni. Kótyagosságát kihasználva léptem mellé, és féltérdre ereszkedve kihúztam a zsebéből a pálcáját… a későbbiekben ne legyen kedve átkokat szórni… majd csendes, és nyugalmas szavakkal szólaltam meg.
- Egálban vagyunk!
Felemelkedtem, majd pár lépést hátráltam, méregetve őt a földön heverve. Amikor már közel két méter volt közöttünk, léptem az asztala mellé. Mandragorák... hmmm... vártam még válaszra, mi több, felkészültem, hogy ezzel nincs letudva a dolog, és vissza akar vágni... nem fogok elbújni.

---

//Az utolsó bekezdés feltételes mód, ha esetleg lehetőséget találsz az ütés kivédésére//

Van amikor egy jégtömb lassan olvad a napon. Fokozatosan veszt hőmérsékletéből, méretéből. Megjelennek az első cseppek, darabosan csúszva a föld felé. Lassan kásásodik az egész, míg végül teljesen vízzé alakulva szétfolyik a padlón, hogy aztán valaki zokniban belelépjen, hisz mi másért terülne szét ilyen kényelmesen? Persze van még egy verzió a megsemmisülésre. Mikor szilánkok repülnek szét, és rendszertelen anarchiává töpörödik a kemény diktatúra. Apróvá, törékennyé válik a világ viszontagságai ellen. És ez az utóbbi, nagyon is igaz a fiú arckifejezéseinek hirtelen változásaira. A legkellemesebb jövőképbe belenyugvó elméjét a valós világ mozgalmas váltásai rázták föl. A féloldalas mosoly, már gyanakvásra sarkallta, hogy nem éppen egy tiszteletteljes válaszadásra fog sor kerülni. Örüljön vagy féljen? Nem tudta eldönteni, mivel túl könnyű, túl hihetetlen, túl unalmas lett volna ez az egész, ha csak simán visszafordulnak a büntetőmunka felé. És azt nem csak Errol utálja, hanem az élet is szerencsére. Így hát ismét a várakozás lett úrrá rajta. Ugyanolyan gyerekes, ugyanolyan leplezetlen. Pedig tudta, tudta az elejétől, hogy fölösleges reménykedni. Így is, úgy is ugyanaz lesz a vége. Illetve a közepe, mert ugyan ki mondta, hogy itt le is kell húzni a függönyt? Pusztán azért, mert karjában felgyülemlett idegesség ösztönösen rántotta lejjebb az összekulcsolt karokat, hogy védje testét a túl gyorsan közeledő ököltől. Tudta, hogy szerencséje van lassúságával, mert az orsócsontot jobban kell félteni, mint a gyomorszájat általában. Kibomlott kezei feszülten lógtak maga mellett. A szorosan csonthoz tapadó izmok kúpjai mind kidomborodtak, sovány csuklóján pedig kiduzzadtak az erőlködéstől az erek. Szisszenés nélkül nézte végig, ahogy egy beazonosítatlan objektum közelíti meg alulról és vágja keményen fejbe, aminek következtében az előbbi helyzet ellentettjeként hátravágódik nyaka és csak a holtponton túl tudna megállni, ahol azonban már képtelen, mert engedelmesen követi hanyatlásában a test is. Asztal szerencsére már nem volt mögötte, így keményen koppanva a talajra érkezett.

Nem túlzottan tiszta látással is gyorsan fel tudta mérni a károkat. Helyét kereső gyomra nem szolgált a legnagyobb élvezettel. Emiatt nem is nagyon érdekelte, hogy a vékony fadarab combjára gyakorolt nyomása megszűnik. Persze itt még nem ért véget a történet. Fogai is erősen jajongtak, és érezte amint a vasas folyadék keveredik a nyálával. Szerette a vér ízét, és volt is egy időszaka, mikor néha csak ezért vágta meg az apróbb ereket. Szája is felrepedt a térdelés erejétől. Automatikusan nyalta le, de hamar rájött, hogy eléggé sziszifuszi a munka, lévén, hogy folyamatosan előbuggyan. Talán kevésbé sajogna az érkezéstől is, ha megpróbált volna védekezni, ha legalább arrébb veti magát az utolsó ütés elől, vagy tenyerével megpróbálja visszalökni. Ha nem áll szándékosan karba tett kézzel. Talán a beszélgetést sem kellett volna elkezdenie, talán rosszalkodnia sem kellett volna. Talán, talán, talán. Fölösleges szavak, mert eltervezte, hogy így lesz, így viszi végig. Ereje nincsen nyerni, és az ész győzelme se valósulna meg biztosan. Diplomatikus, meghökkentő és talán esélye lesz valami tisztelet-félét is kicsikarni ezzel, hogy állja veréseket. Meg amúgy is, állta már egy párszor, most miért ne tenné, hisz nincs olyan elmeállapotban, hogy kirúgassa magát a Roxfortból. Némán taszítja el magát, hogy támolyogva lépjen hátra párat és nagy csörrenéssel essen neki az asztalnak, amiben végre stabil fogódzóra talál.
És akkor, nem csak a vér tódult hirtelen a fejébe, hogy pár kellemetlen másodpercre elszédítse a hollóhátast, hanem egy rövid időre az indulat is. A harag, a vágy a bosszúra, hogy addig üsse, amíg felismerhetetlen lesz, hogy fúriafűzként okozzon minél több kárt évfolyamtársának. Hogy... ~Nem...~ apellátát nem tűrve nyomta el magában ezt a lázadást ez egyszer. Nincs erre szükség, nem akarja. Nocsak, a nagy lázadó lázad a lázadás ellen. Paradox. Ironikus. Akaratlan mosolyodik el, ami rendkívül feszíti a sebet, ezért nem tartja sokáig a pózt. Inkább félig lecsúszott sapkáját igazítja vissza, hogy megnyugodjon békehozó ölelésében, majd egyenest a hang iránya felé fordul. ~Egálban, mi?~ Nem törődve a fájdalomra, kerek fél percig kierőlteti magára a pimasz, kötekedő mosolyt, ami meglepően hitelesre sikerült, ami nem feltétlen a színészi képességeket dicséri, pusztán alátámasztja a belső vágyat, ami nem akarja abbahagyni ezt a gesztust. De azért az említett időtartam  után mégis.
- Dehogy vagyunk. - a beszédtől egy kicsit rosszabbul érezte magát, ugyanis egy tartalmas nassolás még mindig nem bocsájtott meg az előbbi miatt, de aztán egy köpéssel, és mély levegővétellel megoldódtak egy ideig a dolgok - Te még nem válaszoltál. - most nem mosolyog, szemében még is ott ül az a kiállhatatlan kifejezés...

.-= System - Errol =-.



Az ember, ha egy darabot ad elő, arra készül, mert előre megírt forgatókönyve van… arra még soha nem gondolt egyetlen rendező sem, hogy engedje szabadon a színészeket. Ebben a darabban, amit a Sapkás kölyök és én alakítottunk, ez volt a tender… mégis, voltak részek, jól elkülöníthető szakaszok, amelyeket művi gondossággal tervezett meg éppen ő, vagy akár jómagam… a többi adta magát, és jött belülről. Ezért volt izgalmas, ezért volt élvezetes az oda-vissza játék. Az első felvonás az ismerkedésről szólt, a szócsatáról, amely váltakozó sikerrel ért véget. Hol ő tett szert előnyre, hol pedig jómagam, de végállást hirdetni egy több menetre tervezett küzdelemben felesleges és botor cselekedet is. Én sem tettem, elvégre, lehetnek meglepetései… soha ne becsüld alá az ellenfeled, különben olyan dologgal fog előrukkolni a legváratlanabb helyzetben, amitől aztán keresztbe állhat a szemed. A második felvonást magam nyitottam meg, és előre kitervelt orvtámadás volt a része. Egy kemény balos a gyomorszájra, meglepő módon a reggeli, az ebéd és vacsora, meg ki tudja még mennyi faszság keveréke nem buggyant ki a hollós pofáján. Aztán, hogy ez a csodálatos akkord zárva legyen, érkezett a hátsó láb lendítése, és a fejes, amellyel Dreenman gyakorlatilag a padlóra került. Fizikálisan persze, és azt sem sokáig… egy kis kótyagosság, és talán jobb lesz, mint újkorában. Azt legalább már elmondhatja magáról a kis köcsög, hogy színes egyéniség a szürke hétköznapokban. Meg amúgy is, mindig rajta van a kurva sapkája, hát vágjon rá három lyukat, ha szégyellni fogja a pofáját, aztán mászkáljon úgy.

Akaraterő.
Makacsság.
Miután visszaértem az asztalhoz, csendesen és nyugalmasan méregettem. Nyalogatta a sebeit, próbált magához térni, jogos, egy ilyen kettős támadást követően. Hányszor voltam ebben a helyzetben én is, csak nem éppen ököllel kaptam a hasfalamra, mindinkább piszkavassal, vagy az alagsorban talált láncok egyikével. Szerencse, hogy a kibaszott Mandragórában jó értenek a csontok forrasztásához… különben darabokban hevernék. A piros kabátos rokon megadta a módját a képzésnek, nem csak pálca használatára oktatott, hanem fizikálisan is strapabíróvá akart tenni… jeles az összeállított anyagból… önmaga szerint jeles a megvalósításban is, bár ezt azért nem állítanám. A hollós összekaparva magát két lábra állt, majd egyensúlyát veszítve toporgott hátra, egészen az asztalig, amely megtartotta a súlyát. Az asztalon természetesen voltak mandragórák, így eszem ágában sem volt ledobni a fülesemet… a szavait követően beleszúrtam a pálcáját az egyik mellettem lévő gaz földjébe, majd rántottam jobbomon, hogy az alkari tartóból kicsússzon a sajátom… a másik mellé böktem. Mindkét kezem a fülesemre helyeztem, ami a nyakamban lógott… egyrészt elővigyázatosság, másrészt pihentetőbb így.
Mosoly.
Az ő részéről is, gúnyos, hogy talpon maradt, és meg tudta lépni… az én részemről is, mert megkapta, de még kér. Lassú léptekkel indultam meg felé, majd kettőnk között valahol félúton megálltam.
- Igaz! Nem válaszoltam!
Még mindig a füleseket markolva megemeltem a könyökeimet, mintegy jelezvén, hajrá.
- Hát szedd ki belőlem!
Soha nem zárkóztam el egy igazán baráti beszélgetéstől, most sem fogok. Mivel azonban ez a kis akciója nem volt éppen jellemző a diáksereg javára, kapott egy pontot nálam. Messze még a megdicsőülés, de sokaknak még ennyi sincs, amire építkezhetnének… ők azok, akik az ilyen áldás után már félúton járnának az üvegház és az igazgatói iroda között… természetesen úgy ríva, mint egy rossz kurva.
Vártam.
Figyeltem.

Mintha belülről verték volna gyomrát apró kis öklök. Szar érzés volt. Kurva szar. Eddig talán a csendben termelődő stresszhormonok nyomták el ezt az egészet. Nem tagadja (hanem inkább nem hozza szóba), hogy volt benne némi izgalom utoljára elhangzott szavai kimondása előtt, alatt, után. Teste nem vágyott még egy masszírozást, elméje pedig még tízet is elviselt volna válaszért cserébe. Egyelőre csöndben voltak. Nem harcoltak egymással, nem zúgtak hangosan gondolatai. Zajtalanul várta a választ, vagyis a megdicsőülést inkább, mivel nem nagyon merült fel benne a lehetőség, miszerint tévedett. De hát akkor miért nem veszi elő istenverte önbizalmát, és fordul  vissza munkájához magabiztos mosollyal? Sokat emlegetett ok, a helyzet extraordináltsága. Ami miatt már-már biztos volt benne, hogy teljesen véletlenül fognak még együtt menni büntetőmunkára. És valószínűleg ezzel az is eldőlt, hogy Pomfreyt is jobban megfogja ismerni a hátralévő másfél, két év alatt. Nem bánta nagyon, a gyengélkedőn legalább csend van, és azt a pár nap seggen maradást is kibírja... Nagy büfögés szaladt fel torkán, magával hozva néhány potyautast is, amik helyzetük nem tetszését a szájpadlás, nyelv, íny és miegyebek marásával fejezték ki. Két gyors, nagyobb köpés jobb oldalára. De ez nem éppen szüntette meg a kellemetlen érzést. Most mit csináljon? ~Vizet varázsolsz... nem, nem varázsolsz. Érezted már magad sokkal szarabbul, és azt is kibírtad...~ Belül néhány morgó énje szitkozódva vonult arrébb, míg a döntést hozó újabb nyálgyűjtés után köpködni kezdett. Tudta, hogy nem szabad visszanyelni, mert akkor nyelőcsöve fog panaszkodni...

Apró problémák. Azokat utálta legjobban. A nagyokat könnyű észrevenni, meglátni, kijavítani. És ebben a kijavításban van valami élvezet is általában. De a kicsik? Kövek, repedések amiben megbotlik mindenki. Vékony pókháló, amibe beleszaladnak és még lehetne sorolni ezeket a bosszúságokat. Mindenesetre valamennyire sikerült rendezni a sorait belülről. Szájából is egyre lassabban, ritkábban csöppent le vér. El is döntötte, hogy megpróbálkozik majd egy újabb mosollyal később. Biztos lesz még alkalom, ahol provokatívnak fog hatni. De egyelőre feszült csönd volt csak. Sean közelebb lépett. Ötletei, esetleges reakciói hímivarsejtként vártak valami fiktív rajtvonalnál, hogy amit megtörik ez az állapot a legéletképesebb, leggyorsabb eldöntse a történet folytatását...
- Hm... - egyszerre hőkölt vissza az összes jelölt, mivel kicsit megborította a dolgokat ez a két mondat. ~Közelebb jött... felszólít... nem, nem is! Egyenesen parancsol, hogy vájjam ki belőle azt a rohadt választ.~ Tudta, hogy fizikai úton megpróbálni fölösleges. Varázslattal meg még inkább, lévén pálcája túl messze volt ahhoz, hogy biztosan meg tudja szerezni. Meg az átkok amúgy sem az erősségei. Persze, ez sosem gátolta meg abban, hogy jó párbajozónak nevezze magát. Egy ügyes bűbáj, egy megfelelő transzfiguráció tökéletes fegyver tud lenni, ha esze van a használónak.
Ész... nem először marad egyetlen választásaként, de talán első alkalommal bizonytalan a folytatásban. Elronthatja, összetörheti akár egy mondattal is. Ez nem nyomja a vállát. Túl könnyelmű és lusta ahhoz, hogy  legalább ezt komolyan vegye, és amúgy is távol áll tőle az aggódás. Sok más dologgal együtt, az ezzel foglalkozó rész működését is minimalizálták. Kellett más, fontosabbnak a hely. És ezt igazán nem bánja.  Csak már rohadtul kéne valami megszólalás, mert még pár elsuhanó pillanat és kínossá, meddővé, égővé válik a hallgatás. És nehogy már egy mardekáros tartsa patt helyzetben beszéd terén őt!  Egy életre, talán kettőre is megutálná magát.
- Egy igenért szenvedjek meg? - na és most a vigyor. A varasodni kezdő seb kíméletlenül felszakadt, és egy kicsit intenzívebb folyam indult meg. Nem sokáig, és nem is volt olyan bő. Legalábbis így nem látszott annak, hogy hamar eltűnt Errol szájüregében - Nem vagy ahhoz elég érdekes... De azért ne keseredj el. - lesajnáló, flegma, bosszantó, arrogáns, beképzelt és még lehetne sorolni a hasonló jelentésű szavakat. Gesztusai túlzottan bosszantónak, és familiárisnak hatnak arcán ahhoz, hogy színjátéknak vélje az ember. Nem fordul el, de izmai határozottan meglazulnak, ezzel is olyasmit sugallva, hogy túl hülye vagy, ha azt hiszed nem tudom már, amit akartam, és belesétálok ilyen banális csapdákba. Pedig az igazság az, hogy eleget tett Blaine kívánságának. Megpróbálja kiszedni a választ... Talán nem a legegyenesebb úton, de ha egyszer az életben maradás is szóba került már...

.-= Errol =-.



Megviselte az ütés, de ezen nem lehet csodálkozni… akinek nincsenek emberfeletti képességei – márpedig senkinek sincsenek, még akkor sem, ha azt vallja, vannak -, az bizony émelyeg egy gyomorszájra mért ütést követően… és vérzik a térd arcra mért simogatásának hatására. Így helyes, az élet rendje. Régen éreztem már a vér ízét a nyelvemen, más vérének az esszenciáját. Akkor, egyszer, amikor megkóstoltam a győzelem érzése áradt szét a szájüregemben, a bosszúé és az önmagam igazának beteljesüléséé. Egy kósza pillantást mértem a két köpött, vérrel itatott nyáltócsára, ami mellette éktelenkedett. Akaratlan is elmosolyodtam, de csak a másodperc töredékére, mert eszembe jutottak a régi szép idők. Az egyik énem kívánta, hogy üssön vissza, hadd érezzem kicsit újra azt, valaki erővel mer szembeszállni… a másik énem viszont szomjazta, hogy a szavak csatája következzen. Mindkettő érdekes és unaloműző estével kecsegtetett, hiszen, egyiknek és másiknak is megvoltak a maga szépségei.

Szemlélődés.
Nyugalom.
A kihívó kijelentésemre első körben csak egy erőltetett hümmentés érkezett, ez arra engedett következtetni, nem feltétlenül erre a megoldásra számított a részemről. Érhetik az embert meglepetések, akkor jó valaki, ha nem kiszámíthatóak a lépései. Nem látszott rajta semmi különleges, az eltorzult arcon kívül, de valahogyan éreztem, hogy keresi a szavakat, újra fel kell építenie a romokba dőlt forgatókönyvet. Nem vigyorodtam el, tipikusan üres tekintettel meredtem azon irányba, ahol heverészett a földön. Ezt betudhatja annak a pontnak, amit szerzett azért, mert nem futott el… más esetében már száguldott volna a cipő csőre az orra irányába, hogy jó fél órára kussban, ájultan feküdjön a helyén… én pedig eljátszhassam a kedvenc dalomat. Hiszen a hallgatás maga a megtörtséget és legyőzöttséget szimbolizálja… azt, hogy az illető nem tud mit kezdeni a kialakult, számára váratlan helyzettel.
Szavak.
Csak sikerült annyira felszívnia magát, hogy valamit makogjon, ráadásul egész jól sikerült kis „rúgást” mért az irányomba szavaival. El is mosolyodott a kis geci, de felszakadt a sebe… nyalogathatja újra, mint valami rossz macska. Újabb két mondat érkezett, mintegy degradáló és tovább hergelő célzattal. Nem találtak célba, régóta már, hogy nem igazán tudnak meghatni az efféle próbálkozások.
Mosoly.
Fejrázás.

A padlózatra tekintettem, és miközben megráztam a fejem, színpadias mosoly hagyta el a számat… tetszett az, hogy vérzik… tetszett az, hogy próbálkozik… az, hogy nem adja fel, mégsem a felesleges hősködést választja, mindinkább a járhatóbb utat.
- Látom, ismered a mondást, a hősök halni születnek!
Ez egyrészt egy pofon a számára, amivel tudatom felé, nem több egy semminél. Másrészről viszont némi elismerés is, mert szorult belé némi intelligencia, amivel sikerült felmérnie jelenlegi helyzetét. Adott esetben más biztosan megpróbált volna egy újabb rohamot, aminek gyengélkedő és megcsonkolt testrész lett volna a folyománya… ő nem. Leguggoltam, könyökeimet pihentető jelleggel a térdemre szegtem, úgy folytattam.
- Tisztában vagyok vele, hogy egy senki vagyok…
Itt megemeltem az érdes balomat, majd rámutattam egy pillanatra az ujjammal.
- … akárcsak te!
Halovány és gúnyos mosoly húzódott a bal szegletbe, de ahogyan érkezett tűnt is el.
- Ezért pedig hálát adok.
Felegyenesedve tekintettem ki az üvegházból a sötétlő szabadba, a kandeláberek fényeit méregetve.
- Még valami!
A metsző kékek ismét a sapka szegélye alatt lévő elmébe fúrtak.
- Egy nem létező igenért valóban kár szenvedni!
Újfent megragadva a fülesemet fordítottam hátat és indultam meg az asztal irányába, ahol a két pálcát a mandragóra földbe dugva hagytam.

szobra emelkedik a körvonalazott filozófia. Lenne még tér kitölteni az űrt, egymásba csatolni alfát és omegát. Mohósága hajlik is rá, hogy töménytelenül ontsa a szavakat világképéről, életérzéséről. Először teljesen és maradékok nélkül adja át a lényeget. De ez nem az a történet. A helyszín és az idő is más. Talán a szereplők is. De akaratlanul tovább kell folytatni, mert a vita így kívánja. Oszlopoknak rugaszkodjon neki, és próbálja ledönteni a rozoga épületeket, hogy aztán saját köveiből építse újjá. - Megint hibás. Mindannyian valakik vagyunk. Te is, én is. És ezt rendkívül sajnáljuk, mert rájöttünk, hogy senkinek lenni jobb, kifizetődőbb. De ahhoz először mindenkinek kell lennünk. - elvont, ködös, megfoghatatlannak, már-már paradoxnak tetsző mondat. Tekintete mégsem riad vissza. Nem esik szét a blöffnek is felfogható mondatok után. Pókerarc? Magabiztosság sokkal inkább. Vakon bízik ebben a támaszban, éppen azért, mert egyszer már látta, kellően megszemlélte. Most se tekint rá, sokkal inkább rezzenéstelenül figyeli a mardekárost. Egy ütemnyivel hosszabb hatásszünet, idegesítő fáziskésés, szükséges némaság, jogos csönd. Annak hívja Sean aminek akarja. Errol nem nevezte el, meghagyta névtelenül, kategóriáktól mentesen, hadd ússzon el a felejtés folyamán ebben a tudatban a törpe pillanat. - Tudod te is... Ott lapul benned, megbújva a barázdákban... - apró mosolynak indul a szája, de a fájdalom visszarántja az izmokat. De már így is látni lehetett, hogy ez nem olyasmi, mint az előzőek. Ez sokkal másabb, valami őszintén örülő, zajtalan boldogság. Egyszerre festett félelmetes, és kellemetlenül otthonos érzést pofájára. - Ha megfogadsz egy jó tanácsot: Engedd szabadon. Merj elgondolkozni egy este.

Látszólagos fölény tetszik ki szavaiból. És mintha ezekre a kontrákra valóban ő került volna nyeregbe. De talán többet kellett volna nézni az utat, mint a lovat. Legalábbis, valami efféle közhely kezd beigazolódni a srác következő kijelentésével. Elfordul. Hátat fordít. Megtagad. Ilyesmi egyszavas mondatok miatt kezd lassan vérszemet kapni, és mivel nem látják mimikája enged a torzulásnak. Összeszorított száj, bikamód orron vett, és erőteljesen kifújt levegők, kidülledt, pislogás nélküli szemek. Gyorsan elöntötte a düh agyát és talán lépett is volna előre, hogy teljessé tegye a kantehénről szóló előbbi hasonlatot. Nincs vörös posztó, bosszúvágy annál inkább.
~NEM!~ Orkán erejű szélként söpri ki a káros fölösleget koponyájából a gondolat. Apró megnyugvás, lélegzetvétel két átok között a párbajban: elkapkodott, töredékes, céltudatos. Végében már megcsillan az elkészült gondolat:
- Színpadias vagy. - nem ezt akarta mondani. Nem erre készült rá. Az improvizáció, az ösztön mégis ezt súgta neki, és arca egyszerre élénkült fel, mint aki valami bonyolult összefüggés megoldására jött rá. - Eddig nem voltál ilyen. - tőmondatokban közölt információk. Némileg hangosabban, mint az átlag hangerő, hogy biztosan célba jussanak. Automatikusan közelít is apró, nagy erejű léptekkel. Keze mozgásba lendül, gesztikulál, kifejez vele. Meg amúgy sem tudná hová rakni, és ez néz ki a legkevésbé hülyének. - Megváltozott a viselkedésed, megváltozott a beszéded. Figyelmeztetsz, nyomot hagysz magad után. Miért? Mert szeretnéd, hogy rátaláljak a nyomra, mert van mire rátalálni. Mert létezik az az igen. Létezik csak... csak... - már egészen közel volt. Mindenféle ártó szándék nélkül csökkentette karnyira a távolságot. Résnyire szűkült szemében enyhe zavar, mégis magabiztosan (kérdőn) kényszerítette farkasszemezésre újfent évfolyamtársát, már ha az méltóztatott megfordulni (ha nem, az se különösebben zavarja meg monológjában) - Nem az az igen, amit én keresek... - bizonytalan volt, de hatalmas kedvvel kereste a reakció esetleges fogódzóit...

.-= Errol =-.



Az élcelődő elmélkedés gátat szabott annak, hogy idejekorán induljak az asztal irányába, egyszerűen egy láthatatlan erő késztetett arra, torpanjak meg, és menjek bele a szavak véres csatájába. Elrugaszkodott tételek, és érdekes világkép került felvázolásra, amivel tökéletesen nem értettem egyet. Ahhoz, hogy senki legyek, elegendő csak senkinek lennem… mert, ha egyszer már minden voltam, nem fogok tudni elvegyülni a szürke és végeláthatatlan tömegben. Hibás hipotézis a hollóhátas részéről. Mielőtt újfent megszólalhatott volna, megfordultam, és csak megtettem az első lépést úti célom felé, amely nem volt más, mint a ma estére kiszabott igavonásom helye, az asztal, a mandragorák.

Düh.
Harag.
Nem kellett kifinomult hallás ahhoz, hogy tudjam, elöntötte az agyát a gyűlölet és harag egyvelege. Mély lélegzetek, már-már fújtatóan hatottak, és ez jó… még egy ilyen nemtörődöm, mindenkitől elzárt emberből is kiváltottam azt, amit mindenkiből képes vagyok. Minthogy háttal voltam, és nem látta az arcom, megengedtem magamnak egy apró és gúnyos mosolyt, ami aztán a pillanat töredéke alatt el is tűnt a pofámról.
Lépések.
Nyugalom.
Csend.
Csend, amit aztán csak megtört az újabb szavaival, színpadiasnak nevezett, amivel korholni akart, és bizonygatni, nem vagyok más, mint a többiek. Részben igaza van, és részben nem. Bizonyos dolgokban valóban elütöttem az átlagtól, és erre büszke voltam minden tekintetben… mégis, szerettem belevegyülni a szürkeségbe, hogy kevésbé legyek látható. A kitűnés akkor játszott fontos szerepet, ha megvolt az ok, amiért tegyem. Tudtam, hogy felkelt, és jön mögöttem, mégsem zavartattam magam különösebben. Megfordulva mélyen a szemébe fúrtam a saját kékeimet, és hallgattam az okfejtését.
- Az élet egy színpad, mindenki szerepet játszik. Kevesen vannak csak olyan kiváltságosok, akik a szereplőket irányítják.
A másodperc töredékére halovány és gúnyos mosoly húzódott a pofámra, aztán lelohadt. Ő is megpróbált az utóbbi csoportba tartozni, legalábbis ezekben a percekben biztosan… a probléma annyi volt, hogy rossz embert választott a játékhoz.
- Túl bonyolultan látod az amúgy is bonyolult életet. Le kellene egyszerűsítened feketére és fehérre, hogy ne vessz el a rengeteg szál között.
Soha nem értettem az embereket, miért kell állandóan nehezíteni a saját életükön azzal, hogy az amúgy is bonyolult világot még bonyolultabbá szeretnék tenni. Ez valami beteg és perverz mánia lehet, amit soha nem fogok megérteni.
- Nehéz rátalálni egy nem létező igenre, ahogyan azt már mondtam. De itt a lehetőség, próbáld megvalósítani a lehetetlent.
Csendesen álldogáltam, szórványos kifejezéstelen arc, üres tekintet, kikapcsolt arcizmok. Érdekelt, mit akar kihozni a helyzetből, és ugyebár, jó fej vagyok, hát tartok ma egy kellemes kis gyermeknapot… annyira beleélte magát szegény pára a beszélgetésbe, hogy már csak egy fehér folt hiányzott a nadrágjáról.
Várakozás.
Érdeklődés.

Furcsának éreztem visszajönni a Roxfortba úgy, hogy néhány éve még úgy léptem ki a nagy tölgyfa ajtón, hogy "végre ez is le van tudva, és soha többé nem fogok visszatérni ide", na nem mintha éppenséggel túl sok bajom lett volna az iskolával.
De azért mégis rendkívül nagy csavarja az életnek, hogy éppen erre a helyre hozott vissza, amit álmomban sem mertem volna gondolni, de hát mindegy is, a lényeg az, hogy újra itt vagyok, azok között a falak között, ami -mint minden más diáknak, így nekem is- a második otthonom volt gyerekként.
Azért még látszik, hogy nemrég kerültem ki innen, még igencsak élénken élnek bennem azok az emlékek amik ehhez az iskolához kötődnek, s még úgy tűnik nagyjából kiismerem magam az egyes folyosókon, bár már nem mindegyik él bennem annyira tisztán mint egykoron, ezért is kicsivel korábban indultam el tanáriból az első órámat megtartani.
Nem mondom, hogy nem izgulok, de ugyanakkor kíváncsi is vagyok milyen lehet a "katedra" másik oldaláról szemlélni az eseményeket, bár az is igaz, hogy a fiatal korom miatt biztosan másabbak lesznek velem a diákok, lehetőleg nem negatív, hanem pozitív irányban. Bár, ki tudja milyenek lesznek velem a külsőm miatt, miután nem éppen pont egy tanár kinézetem van jelen pillanatban sem, akire felnéznének, de majd meglátjuk - fut át az utolsó gondolat is a fejemen, mikor az üvegházakhoz érek, és a hat közül éppen a hármas számú felé tartok.
Szerencsére még egy diák sincs itt, és ennek meglehetősen örülök, jobb, ha nyugodtan elő tudom készíteni a terepet, és fel tudok készülni az órára a fenn maradó néhány percben.
Kinyitva az üvegház ajtaját erős állott levegő szaga üti meg az orromat, így bármennyire is hideg van kint, úgy döntök, hogy nyitva hagyom az ajtót.
Hideg nincs benn, hála annak a kis napnak, ami néha napján kisüt egy kis időre, legalább arra jó mindig, hogy egy kicsit felmelegítse az üvegházakat.

Az órát már előre elterveztem: először is egy kevés elmélet, aztán gyakorlat következik majd, úgyhogy ennek méltóan néhány pálcaintéssel átrendezem a helyiséget, úgy, hogy legalább le tudjanak ülni a diákok, habár nincs pad, azért talán megoldják a jegyzetelést, aztán, ha nagyon nem megy, akkor majd kitalálok valamit.
Alig végzek az átrendezéssel mikor egy diákfejet látok benézni az üvegház ajtaján, biztos nagy a meglepetés, hogy ki ez az ember, de sebaj majd megtudják.
-Gyertek csak beljebb! -szólok az érkezettekhez- Akinek melege van, az az ajtó mellett található fogasra rakhatja a ruháját! -folytatom, és persze reménykedek benne, hogy nincs olyan tanuló, aki képes lenne mínusz fokokban kabát nélkül kimerészkedni a szabadba.
Éppen tizenegyet üt az iskola nagy toronyórája, ezért egy pálcaintéssel bezárom a helyiség ajtaját, miután úgy gondolom, aki eddig nem ért ide, az majd figyeli a hóban a lábnyomokat, és talán idetalál, ha nem, akkor így járt, néhány ponttal szegényebbé tette ezzel a házát.
-Nos, Ealdred Wymer-nek hívnak, én leszek a jövőben az új gyógynövénytan tanárotok -kezdem a mondandómat rögtön a legelején- én úgy gondolom, hogy a gyógynövénytan egy elég fontos tárgy, bármikor szükségetek lehet rá az életben -itt leginkább a magam példáját említeném, de ezzel inkább egyelőre nem untatom a társaságot- nem tudom kit érdekel, és kit nem -mondom, miközben elindulok a kettesével elrendezett, így három szekcióra osztott székek között- de reménykedem abban, hogy azért van köztetek legalább néhány, aki nem kényszerből jár be erre az órára, és az ő érdekükben mondom, hogy aki beszélget, vagy zavarja a másikat, azt keményen büntetem, mert engem nem érdekel az, ha valaki nem figyel és majd nem megy át az évvégi vizsgán, de ha miatta az, aki szeretne figyelni azért nem tud teljesíteni, mert nem tudott odafigyelni, azt nem hagyom annyiban!! -fejezem be a mondatot, mely után kíváncsi lennék hányan mondanák azt, hogy mennyire jófej vagyok, pedig én nem kérek sokat, de azt hiszem ezt fontos tisztázni, és majd utána jöhet a jófejség.
-Nos, ennyit kérek tőletek -folytatom most már kissé lágyabb hangnemben- ez azt hiszem, nem sok, remélem megértette mindenki! -fejezem be végül, mikor éppen visszaérek az előzőleg odavarázsolt táblához.
-Akkor hát kezdjük az órát! Vegyetek elő pennát, és pergament, egy rövid kis elméletet is veszünk, mielőtt belekezdenénk úgy igazán az órába.
-Miután ennyien össze vagytok vonva, több évfolyam is, így sajnos a felsőbb évesek kénytelenek lesznek újfent meghallgatni amit a kisebbek tanulnak.

(Az elsősök tananyagát nem írom le, miután egy ember sem képviseli őket)

-Ti, másodikosok, a Febrisis nevű növényt fogjátok megismerni. A Febrisis különlegessége, hogy a növény leveléből főzött kivonatot egy lázas betegnek beadva, néhány percen belül elillan a láza, nagyon hasznos növény, az orvoslásban sokat használják.
Más néven is ismerhetitek, így a Febrises, vagy a Febrisium néven is, melyek mind-mind ennek az egy növénynek az átkeresztelt változatai, melyek így aztán, mint a Febrisesből készült kivonat például egy erősebb gyógyhatást hoz létre, míg a másik, a Febrisiummal gyengébb eredményeket érhetünk el, így általában ezt a másodikat használják kisgyermekeknél.
A növény kifejlett állapotában a negyven centiméteres magasságot is elérheti, melynek teljes egészében halványzöld színe van -mutatok a táblára, ahol egy szép nagy, teljesen kifejlett példány látható- levelei 2-3 cm hosszúak, és szív alakúak, tapintásuk puha, az éretteké viszont már inkább érdes - erről lehet megkülönböztetni a már leszedésre készeket, a fejlődésben lévőktől.
Különösebb gondoskodást nem igényel, de a levelei leszedésénél ügyelni kell arra, hogy nehogy megsértsük a növény szárát. Valamint fontos dolog még tudni róla, hogy leveleit csak akkor lehet leszedni, ha éppen nem süt a nap -például mint most- vagy csak akkor, ha zárt, sötét helyen vagyunk, ugyanis, minden egyes levél leszedésével egy kis seb keletkezik a növényen, melyet, ha erősebb fény ér, a növény a sérüléstől felfelé elszárad. Ezért is fontos figyelni arra, hogy nehogy megsértsük a növény többi részét.
A Febrisis téli álmot nem alszik, úgy mint egyes társaik, üvegházban eléldegél akár egy őszi locsolással is egészen tavaszig. Optimális hőmérséklete -20 és +20 fok között van, ennél melegebbet nem bír, vagy csak sűrű locsolással, természetesen -20 fok felett megfagy, és elpusztul.
Azt hiszem mindent elmondtam, amit tudni kell róla, úgyhogy most már jöhet a gyakorlat.
-Ha mindent leírtatok, akkor ti már kezdhetitek is a munkát, különösebb segédeszköz nem kell hozzájuk, a feladat természetesen az, hogy le kell válogatni a növények leveleit -mondom, miközben átsétálok a másodikosokkal az üvegház hátsó részébe, ahol már várja őket jó néhány, az előbb említett példány- remélem minden világos volt, a cél az, hogy minél többel végezzetek, és, hogy minél minőségibb munkát végezzetek az óra végéig, tehát a növények ne sérüljenek, és csak a már érett leveleket vegyétek le róluk, így -fejezem be végül a mondandómat, majd egy éppen érett levelet lepattintok egy közeli növényről, igaz, amik még nem jók, úgyse nagyon tudják leszedni, mivel azok nem pattannak le róla, viszont ebben az esetben meg, ha ráncigálják, akkor megsérül. Ezt nem mondtam, de azt hiszem enélkül is el lesznek.
-Jó munkát, a feladat nem bonyolult, ügyesen dolgozzatok, mert a munkátokat értékelem! -mondom, majd távozom köreikből, és visszatérek a megmaradt két évfolyam tanulóihoz.

Miután visszatértem hozzájuk, rögtön egy kérdést intézek feléjük:
-Ki tudja megmondani nekem -fordulok a harmadikosokhoz- hogy mire jó a Zingiber officinale, vagyis melyik bájital egy fontos alapanyaga? (A legelső helyes válaszadót tíz ponttal jutalmazom!)
Majd a kérdésem után tovább folytatom, még mindig a harmadikosok felé fordulva, miután a negyedikeseknek már minden bizonnyal kellett tanulniuk.
-Tehát, a Zingiber officinale egy különleges növény, nálunk kizárólag üvegházban marad meg, egyébként nem bírja az itteni klímát, és elpusztul.
A növény körülbelül 50 centiméter magas, hosszúkás levelekkel rendelkezik, melyek élénkzöld színűek, és ha tetszik neki a környezet amelyben tartjuk, akár még virágot is hozhat. De valójában a növény gyökerét használják, mivel a többi része mérgező. A gyökere ujjasan elágazó, 8-10 cm hosszú, 1,5-2 cm széles, belül sárgásszürke színű, aromás illatú, csípősen kesernyés ízű.
Felhasználása: főleg bájitalok elkészítésénél használják, bár nem egy ételben is megtalálható, sőt, miután ennek a növénynek egy hasonló fajtája a mugliknál is megtalálható, ott még a gyökeréből készült levet gyakran meg is isszák.
A Zingiber officinale túl sok törődést nem igényel, mindössze elég egy évben egyszer-kétszer foglalkozni vele, akkor amikor leválasztjuk tőlük a fiatalokat - ezt körülbelül ilyenkor, télen kell megtenni - és még akkor, amikor nyár közepe táján az idősek megérnek, ezt onnan lehet tudni, hogy ekkor a növény szára, és a levelei elszáradnak, ekkor természetesen ki kell szedni a földből a gumókat. További teendőnk nincs is vele, egy-egy növény kettő, három, illetve négy fiatalt nevel ki az év során.
Kedvelik a védett helyeket, a félárnyékot, a meleg időt, a nedvességet és természetesen a nedves talajt, így annyi dolgunk azért akad még vele, hogy öntöznünk kell -fejezem be végül, mivel azt hiszem eleget mondtam róla.
-Másoljátok le a tábláról (http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/0/04/Koeh-146.jpg) a növényt, majd, ha ezzel készen vagytok, akkor ti is hátramehettek, már ott fog várni jó néhány ilyen példány, fel fogjátok ismerni. Annyi a dolgotok, hogy el kell választanotok a szüleiktől a fiatal növényeket, ezek még mindössze néhány centiméteresek, és nagyon törékenyek, úgyhogy nagyon vigyázzatok velük, nehogy eltörjétek őket!
Védőkesztyűt használjatok, mert az elválasztást nem mindegyik példány szülője tolerálja, és könnyen lehet, hogy megharapnak, ezért muszáj használni kesztyűt, mivel a harapása mérgező! Egyébként az eltávolítás nem bonyolult, csak nagyon óvatos, és aprólékos munka -mondom, miközben magamhoz intek egy példányt, hogy bemutathassam, mi lesz a feladatuk- tehát, itt megfogjátok -veszek fel egy kesztyűt, és fogom meg a kis növényt- minél lejjebb, annál jobb, annál biztosabb, hogy nem fog eltörni -beszélek tovább, majd óvatosan elkezdem kifelé húzni- érdemes egy kicsit kifárasztani őket: jobbra-balra döntögetni, és mindig egy kicsit húzni rajta felfelé. Ha jól csináljátok, akkor nemsokára -reccs, lehet hallani a földből- elengedi a szülője -mondom, majd kihúzom a földből a kis csemetét.
Ha ezzel megvagytok, akkor - az asztal szélén találtok majd cserepeket - abba raktok egy kis földet, melyet remélem tudjátok hol találjátok meg - ott van a sarokban egy nagy fehér zsákban - majd belerakjátok a növényeket, igen-igen, mindet egyesével külön cserépbe, majd erre még egy kis földet, aztán meglocsoljátok tápoldattal - ezt már előkészítettem, ott van egy fém locsolókannában az asztal mellett a földön, nehogy felrúgja valaki! -figyelmeztetem őket, majd a negyedikeseket veszem kezelésbe. Vagyis, még egy pillanat:
-Úgy dolgozzatok, hogy mindenki munkáját díjazom! Mindenki különítse el a másiktól a munkáját! És persze minél többet megcsináltok, annál jobb itt is!

A sors fintora, hogy pont már az első órámon ezzel a növénnyel kell foglalkoznom, mely megölte az öregapámat, reménykedtem benne, hogy ezzel nem kell majd foglalkoznom, de úgy tűnik muszáj lesz, főleg, ha már egyszer nekem nem tanították meg itt, legalább akkor majd én fogom...
-A következő növény, az Osteolysis nevű különlegesen védett növény, melyet hasonlóan a Febrisishez, az orvoslásban használnak, méghozzá bármennyire is furcsa, a növényből csepegő levet használják fel.
Ez a növény csak igen kis létszámban él, méghozzá csak és kizárólag itt Nagy-Britanniában. A növény teljes egészében világos-vörös színű, körülbelül húsz, huszonöt centiméteres magasságú, bár egyes példányaik a harminc-negyven centimétert is elérhetik, egyetlen egy virágot hoz minden éven, de az nem használható semmire. Mindössze csak 3-, de léteznek példányok, (de nem itt az iskolában), melyeknek 4-5 levele is van, melyek  tenyér nagyságúak, erősen erezettek, s, ha jobban megfigyeljük őket, láthatjuk a növény vérkeringését, melyből időről-időre a levél végén - mely, akár egy vastagabb tű, olyan hegyesen végződik - távozik a felesleg.
Nagyon veszélyes, ugyanakkor rendkívül hasznos ez a nedv, mint ahogy már az előbb mondtam az orvoslásban használják, méghozzá hólyagok eltávolítására, ugyanis pillanatok alatt néhány cseppje képes egy emberrel is végezni, mivel erős nedvszívó hatása van, ezért kizárólag hígított formában kapható, és használható. Van egy ellenszere is, az Abstersus, aminek a levelét hasznosítják, erről már korábban kellett, hogy tanuljatok, nem tudom, hogy vettétek-e már eddig? Ha nem, akkor majd legközelebb ezt is  megbeszéljük -mondom a maradék emberhez fordulva, miután éppen végezek a növény táblára rajzolásával.
-Viszont ennek a növénynek a hátránya, - a másik két növénnyel ellentétben, melyekről eddig szó volt az órán - hogy rendkívül sok törődést igényel, így nem is csoda, hogy már csak néhány példánya maradt fenn, habár az is igaz, hogy az utóbbi években újra kezd elterjedni.
A törődés abban rejlik, hogy naponta locsolni kell őket, reggel, délben, és este, ha bármelyik kimarad az már végzetes lehet a számára. Nem szereti sem a hőséget, sem az erős fényt, ezért nem is ebben az üvegházban van tárolva, de most természetesen áthoztam őket ide, így nem kell átmenni sehová.
Nos, a feladat annyi, hogy... most egyszer gyertek velem -mondom nekik, majd élükön átmasírozok hátra, ahol remélhetőleg a többi gyerek serénykedik.
-Tehát, először is vegyen fel mindenki védőkesztyűt -mutatok az asztal széle felé, majd én is felhúzom a sajátomat- majd, mindenki vegyen magához egy-egy sor fiolát, ezek ott vannak a polcon kis fa tartókban -mutatok egy kicsit oldalra, majd én is magamhoz veszek egy sort, melyben öt darab fiola van, majd kiemelek egyet közülük- vigyázzatok, nehogy eltörjétek őket!
-Mindenki válasszon magának egy növényt -ezek már szépen előkészítve ott vannak az asztal szélén sorban, hogy ne kelljen mozgatni őket- majd ha ezzel megvagytok, akkor óvatosan, úgy, hogy lehetőleg ne érjetek a leveléhez tartsátok alájuk a fiolát, ha tudjátok akkor az a legjobb, ha mindkét kezetekbe vesztek egy-egy fiolát, mert így kevesebb csöpög el, és megy kárba.
-Azt hiszem a feladat érthető, mind az összes öt fiolát gyűjtsétek tele, DE, fontos, hogy miután minden levélből más és más színű, és erejű nedv csepeg, ezért úgy kell összegyűjteni, hogy a piros színű nedvből a fiola körülbelül feléig legyen, a sárgából, és a zöldből pedig a maradék helyet kell kitölteni fele-fele arányban. Ha jól keveritek ki őket, akkor minden fiolában végül ezüstösen csillogó, sűrű bíbor színű folyadékot kell, hogy kapjatok!

-Jó munkát! -fejezem be végül- Mindenki úgy dolgozzon, hogy értékelem azt, ti negyedikesek, ügyeljetek a helyes keverésre, és vigyázzatok, nehogy közvetlenül érintkezzen valamilyen testrészetek is a növény nedvével!

- Hééééé, Dylan! – integetek barátomnak a folyosón. Elment nagydolgozni, és azt hitte leléphet előlem? Pont gyógynövénytan előtt, mikor állítólag új tanárt kaptunk? Mi van ha egy pszichopata? Nem engedhet egyedül oda, pláne, hogy neki is ugyanúgy órája lesz, mint nekem, körülbelül… ööö… tíz perc múlva!? És még a hatodikon vagyunk!
- Jövök mááár! – kiált vissza, majd még egyszer eltűnik a fal mögött, s a táskájával vállán szaladni kezd felém. Én közben vidáman kotorászok talárom zsebében, egy használható penna után kutatva.
- Gyógynövénytanunk lesz, úgyhogy jó lenne, ha haladnál. – mondom neki, immár normál hangerőn, kicsit nyögdécselve, mert menet közben félig lehajolok, hogy a talár kibővített zsebének aljára is leérjek. Az egyik hatodéves srác csinálta nekem… persze fizettem neki. Aztán jöttem csak rá, hogy az a flúgos bűbájtan tanár simán, és ingyen megtette volna, ráadásul ő még sokkalta szuperebb is, mint Rob, aki csak E volt évvégén. Talán egy egész szoba is elfért volna a zsebemben!
- Új tanár? – kérdezte, teljesen figyelmen kívül hagyva ügyködésem. Egy különös könyvbe bújva lépkedett mellettem.
- Azt mondják… - a hír tegnap reggel reppent fel a nagyteremben. Állítólag valami régebbi diák, aki nemrég visszatért a Roxfortba, és a lányok szerint elég dögös. Hááát… én nem tudom, de ez a része nem is igazán érdekel.
- Aha. – dünnyögte könyve mögül.
- Mit olvasol? – kérdeztem, s ha már lentebb voltam, próbáltam alulról meglesni a borítóját, de nem jártam sikerrel, viszont találtam egy maréknyi földet, biztosan még a múltkori gyógynövénytanról hozhattam. Csak tudnám, akkor még mire kellett…
- Könyvet. – hangzott a borzasztó elmés válasz.
- Hűha. Nem mondod. Ez téééényleg érdekes.
- Jól van. – összecsukta, majd elrakta a könyvet. – Most már figyelek. – nézett rám kíváncsian.
- Gyógynövénytan?– suttogtam halkan, kérdő tekintettel. Tudtam, hogy eddig egy szavamat se nagyon fogta fel. Utáltam, amikor ilyen… amikor nem figyel rám. Hát ilyen a jó barátság!? Nem hogy örülne, hogy hoztam neki autogramot a Weasley ikrektől. Tudom, már több mint egy hónapja volt, de ezzel legalább meg tudom zsarolni.
   Dylan az órájára néztem, s én is kíváncsian ágaskodtam, közben pedig táskám szíját markoltam. Próbáltam meglesni a mutatókat, de nem találtam el a megfelelő szöget, így nem láttam. Rám nézett, szemei elkerekedtek, majd bólintott, s futni kezdtünk a folyosón.

   Hangosan lihegtem, mikor a hármas számú üvegházhoz értünk, s kezeim az üvegre tapadtak. Pár másodpercig, sőt, talán egy percig is támaszkodtam ott, mire barátom beért. Mindig is gyorsabban futottam nála, de ez most lényegtelen volt. Mikor láttam, hogy minden rendben, benyitottam, és egyből megpillantottam azt a bizonyos új tanárt. Kár, hogy nem értünk be előtte, csinálhattunk volna neki pár kis csapdát, elvégre az új tanerőket illően üdvözölni kell, de majd máskor. Ha csúnyán viselkedik.
- Jó napot! – köszöntünk egyszerre, leakasztottuk kabátunkat, és elfoglaltunk két széket. Táskámból kivettem egy pergament, majd valamelyik zsebében kerestem egy pennát is. Tintát majd kérek Dylantől, neki mindig van.
   Tekintetem egy darabig a férfin jártatom, majd összemosolygok barátommal. Állat! Tökre azokra a deszkás fiúkra emlékeztet, akik mindig próbálták nekünk megmondani, mit csináljunk. Kicsit még mocorgok a széken, miközben többen is érkeznek az órára. Ritka az ilyen összevont óra, de én egészen bírom. Legalább ismerkedhetünk egy kicsit… Átázott a cipőm. Ezért nem bírom én a telet. Meg azért, mert a hóban nem lehet deszkázni.
   Mikor megszólal, odafigyelek a férfira. Nevét hallván biztos vagyok benne, hogy nem fogom könnyen megjegyezni, csak úgy, mint a bűbájtan tanáréval is meggyűlik a bajom. Néha beszúrok egy-egy bólintást, de egyébként nem szólalok meg.
   Aztán jegyzetelni kell. Mindenki pennát ragad, s amit a professzor mond, azt írjuk. Vagyis én nem igazán, csak néhány szót firkantok fel barátomtól csórt tintával. Elég lassan írok, s ilyenkor csak szavakat szoktam felírni, később pedig majd elkérem Dylan jegyzeteit, melyek egytől egyig hiánytalanok. Nem azért nem írok, mert nem érdekel, mert a gyógynövénytan végül is nem rossz. Tök király az a sok harapós, meg hadonászó növény. Meglepő, de ez érdekel. Verheti a mellét, mert ilyet sem sokat gondolok.
   A táblára nézek, hogy megnézzem a Febri-bigyót, ami egy szívlevelű növény igazándiból. A z érett levelek színe sötétebb. Amikor végez a mondandójával, és hátra vezet minket, csendesen követem. Megállunk a nö9vények mellett, és érdeklődve figyelem, ahogyan leválaszt egy levelet. Csak meg ne sértsük, csak meg ne sértsük…
- Naaaa. – csapom össze tenyereim, mikor a tanár már hallótávolságon kívülre esett. Nem beszélek hangosan, nem akarom, hogy már az első órán büntetés legyen, pláne, hogy egészen szimpatikus a prof. – Dolgozzunk. – nézek végig a díszes, dísztelen társaságon, és angyali mosollyal arcomon lépek közelebb az asztal szélén lévő növényhez. Egy darabig csak nézegetem, majd két ujjal megvizsgálok egy levelet. Puha. Ööö…
- Ugye a puhák maradnak?- hajolok Dylan felé, aki mint mindig, természetesen most is velem dolgozik, ez nem kérdés. Igaz, arról nem volt szó, hogy csoportokban dolgozzunk, de nekünk ezt nem kell mondani. Egyedül nem csinálok semmit!
- Igen. Amelyik érdes, vagy kissé keményebb, azt kell leszedni, de vigyázz, mert könnyen megsértheted a növényt. – ad választ barátom, mire egy hatalmasat bólintok, és egy ránézésre érett levélhez nyúlok, ami valóban másabb tapintású, mint az előző. Megfogom és finoman lehúzom, az pedig leválik, s úgy tűnik, kész is vagyunk. Mármint ez csak egy, de na.

   A következő percekben Dylannel elkülönülve a többiektől, dolgozunk, és az óra végére összesen hét Febri-izét tisztítunk meg az érett levelektől, melyeket egy kis tányérba gyűjtöttünk össze, ami így most úgy néz ki, mintha Valentin napi üdvözlőlapokat tettünk volna bele.
   Dylan virágaira nézek, és látom, hogy azok szebbek, mint az enyémek. Hát igen, nem lehet mindenki zseni. Volt, hogy megpróbáltam egy-egy éretlenebb levelet leszakítani, de nem igazán engedte, így nem is nagyon próbálkoztam vele, mert féltem, hogy mi lesz, ha megsérül a növény.
   

Hát akkor gazoljunk!

 Az ódám csörgésére ébredek, de olyan nagy lendülettel ütöm le, hogy nem csak azt, de mindent a szekrényen leverek vele. Felülök és körbenézve látom, hogy Castor meg sem mozdul. Mák, mert azzal a lendülettel vissza is dőlök az ágyba és a fejemre húzom a takarót. Én nem vagyok az a egyből kipattanós típus. Majd a szobatárs felkelt, szeretek szundizni. Sunnyról álmodok, csak ketten vagyunk. De szép is a virágos réten futni a szeretett hölggyel! A kép azonban hamar elillal és arra eszmélek, hogy a szemem kipattan és kitudja meddig bóbiskoltam el. Felnézve látom, hogy a szoba csendes. Hamar levágóm a földre a takaróm és vele együtt magamat is az ágyból. Az órához nyúlok, de az nincs a helyén. Hát persze, most már beugrik, hogy levertem. Csak lenézek és látom, hogy nem lesz időm összepakolni a leesett cuccokat, mert azonnal el kell indulnunk, ha nem akarunk elkésni. Első teendőm riadót fújni a szobában. A francnak kellett nekünk hajnalig beszélgetni!
 Szinte szaladva ugrok rá szobatársam ágyára és gondolkodás nélkül elkezdem rázni.
- Paddy, kelj fel! Nem hallod? Elkésünk!- hatásos volt az ébresztő, mert a srác szemei egyből feléledtek és rögtön felkel - - Neked is be kéne szerezned egy ébresztőórát!Öltözzünk, ha futunk még beérthetünk.- zárom mondandómat és elkezdek öltözködni. Ilyenkor ez is ultra lassan megy és mindennek gondom akad. Az ingem alig bírom begombolni, a gatyámba nem találok bele, a taláromba meg kifordítva bújtam. Ilyenkor olyan bénának érzem magam!
 Miután mindkettőnk felvette a kötelezőt zöld volt a lámpa. Mindketten egy úgy festettünk, mint egy kisgyerek, hiszen ahogy magunkra kapkodtunk mindent, az bárhogy sikerült, de elegánsan semmiképp sem. Futás. Soha semmi sürgős dolgom nem volt nekem az életben, de a folytonos elalvás miatt én annyit futottam, mint senki más. Ráadásul az üvegházakhoz kellett spurizni, fél méteres hóban átmászva. Mikor megérkeztünk a hely már tele volt diákokkal, hiszen egytől a négyes évfolyamig mindenki itt volt. Jobb is, így feltűnés nélkül tudtunk bekúszni a terembe, igaz a tanár úr még csak a bevezető szónoklatnál tartott. Új tanár. Nem ért váratlanul, mert már minden hol ez volt a téma tegnap a suliban, sőt a lányok egyenesen hisztérikusak voltak, hogy vajon helyes-e. Ki érti őket.
- Ezt megúsztuk... - súgom oda Castornak, miközben elfoglaljuk helyünket. Ekkor látom meg szerelmemet, akinek sajnos csak egy édes mosolyt tudok adni itt és most. Majd, ha újra kettesben leszünk, akkor végre a karjaimba zárhatom megint. Álmodozásomból a tanerő hangja ébreszt fel, táskámba kotrok és a fegyelmező szöveg után pennát és pergament veszek elő. Most jön az izgalmasabb része. Legalább is azt hittem, hogy az, mert ez megint egy dögunalmas növény sajnos. Jó, jó megértem én, hogy nem lehet mindig veszélyes növényekkel jönni, de azért az első óráján igyekezhetett volna kicsit jobban a tanár úr.
 A szokásos gyöngy betűkkel firkantom le az elhangzottakat és jó nagy betűkkel, valamint felkiáltójellel ellátva írom fel magamnak, hogy a puha leveleket ne kezdjük el rángatni, csak ami érdesebb és könnyen lejön. Pipa. Miután odavezettek minket a Febrisis gazokhoz, Castor mellé állok és együtt kezdjük a munkát.
- Kezd te...- nem akarom egyik növényt sem azonnal tönkre tenni, ezért inkább ráhagyom barátomra az elefánt a porcelánboltban szerepét.

Az óra hamar eltelik, egyrészt mert dolgoztunk is rendesen, másrészt, mert Castorral végig beszélgettünk. Egyrészt ez elterelte a gondolataimat Sunnyról, másrészt meg így rövidebbnek tűnt az óra. Csak egy növényt sikerült félbetörnöm, amit hamar be is dobtam a többi közé, ha nem tudja a tanár úr, hogy én voltam, nem fog leszúrni. Sikerült hét növényt lefejtenünk. Nem is rossz, meg vagyok elégedve magunkkal.

Puha levél, érdes levél


 Förtelmes csörgésre ébredek, amit egy puffanás szakít meg. Fergus szerencsére korán elnémította a szörnyű masinát. Mozdulatlanul fekszem, reménykedve abban, hogy visszaalszik. Hihetetlen, de elhiszi, hogy van, aki erre a fülsértő zajra nem ébred fel. Elég aljas húzás tőlem, mivel igyekszem szobatársamat is visszahúzni az alvók közé, de ő nem hajlandó átadni magát az álomnak.
- Paddy, kelj fel! Nem hallod? Elkésünk!-harsogja kissé ingerülten, pedig már reménykedtem benne, hogy sikerül ezt az órát ellógni. Nem értem mi táplálja ezt a buzgóságát, hogy minden órára bejárjon. Talán egy lány lehet a dologban.
- Neked is be kéne szerezned egy ébresztőórát! Öltözzünk, ha futunk még beérhetünk.
-Nah, ezt már te sem gondolhatod komolyan- amint kimondtam már láttam is az ábrázatán a választ. Ő ezt halálosan komolyan veszi. Jó barátként illene nekem is valami fogékonyságot mutatni az óra meglátogatásában, tehát elkezdek öltözködni, azért nem sietem el.

 Szokás szerint úgy nézek ki, mint egy trehányul felöltöztetett madárijesztő, hajam is hasonlatos a szénaboglyához. Megnyugtat a látvány, hogy  Fergus sem néz ki különbül. Különösen nevetségesnek érzem, hogy az is így fogja látni, aki miatt hajnalok hajnalán keltünk. Tőlünk is szokatlan tempóban rohanunk az órára, még a térdig érő hó sem tud feltartóztatni. Hiába a nagy sietség, elkéstünk. A diákok nagy része már helyet foglalt, szerencsére a tanár úr még csak most kezd bele  székfoglaló beszédébe. Nem tudom a lányok miért ájultak el tőle, mindenesetre elég rendes figurának látszik, bár a tőle láthatóan stílusidegen fenyegetőzést mellőzhette volna.

-Ezt megúsztuk.
-Meg.- válaszolom sablonosan, ugyanis nem tudom, hogy arra gondol, nem késtünk sokat, vagy szimplán az új tanárral szemben táplált szimpátiáját szeretné tudomásomra juttatni. Huhh, már megint egy "vérmuskátli"  lesz a tananyag.
- Érdeset leszedni, simát nem rángatni!- nyugtázom padtársam felé az elhangzottakat, mivel igencsak elmerengett valamin.

 Odabaktatunk a növényekhez, kiválasztok egy kedvemre való növényt.
- Kezd te... - suttogja felém cimborám.
Még szép, hogy én kezdem.- hangzik válaszom, szeretek magam rájönni a dolgok nyitjára, szerencsére a bátorságom is meg van hozzá. Neki is kezdek a feladatomnak, amelyik levél le kíván jönni a növény száráról, annak segítek, a többit, pedig nem erőltetem.
- Nem volt túl bonyolult, végtére is a Hugrabugosokra is gondolni kell valakinek.- sziszeg elő fogaim közül, ahogy küszködöm nevetésemmel. Egyszerre örülök és sajnálom,  hogy más nem hallotta megjegyzésemet.
- Igazán elégedettek lehetünk, hét növényt is megkopasztottunk.

MÁSODIK ÉVFOLYAM:
Arthur Bellefleur
Órán való részvétel: +10 pont
Munka értékelése: +20 pont
Összesen: 30 pont

M. Summer Watson
Órán való részvétel: +10 pont
Munka értékelése: +20 pont
Kérdésre adott válasz: +10 pont
Összesen: 40 pont

Rick Cartmen
Órán való részvétel: +10 pont
Munka értékelése: +20 pont
Összesen: 30 pont

Fergus O'Brian
Órán való részvétel: +10 pont
Munka értékelése: +15 pont
Összesen: 25 pont

Castor O'Riley
Órán való részvétel: +10 pont
Munka értékelése: +20 pont
Összesen: 30 pont
_______________________________________
Összesen: 155 pont, ebből 60 a Griffendélt illeti, 95 pedig a Hollóhátat.


HARMADIK ÉVFOLYAM:
Natasha Márquez
Óráról való hiányzás: -10 pont
Összesen: -10 pont

Megan Salaban
Óráról való hiányzás: -10 pont
Összesen: -10 pont
_______________________________________
Összesen: -20 pont, ebből 10 a Hollóhátat, 10 pedig a Mardekárt súlytja.


NEGYEDIK ÉVFOLYAM:
Aubrey Chaisty
Órán való részvétel: +10 pont
Munka értékelése: 0 pont
Összesen: 10 pont

May Myles
Órán való részvétel: +10 pont
Munka értékelése: +20 pont
Összesen: 30 pont

Kyrie Eleison
Óráról való hiányzás: -10 pont
Összesen: -10 pont

Hannah Whitney
Óráról való hiányzás: 0 pont
Összesen: 0 pont

Jayla Goodwin
Óráról való hiányzás: 0 pont
Összesen: 0 pont
_______________________________________
Összesen: 30 pont, melyből 10 a Mardekár, 20 pedig a Griffendél házat illeti.