Roxfort RPG

--------------------------------------------
„Bátorság, tisztesség
A múlté lesz, messze száll;
A szégyentől elbújik
Fészkébe a vadmadár”
--------------------------------------------

--------------------------------------------
„Nincs különbség köztünk,
Te is ugyanúgy be vagy zárva.”
--------------------------------------------

Még mindig fújtattam az idegességtől, mikor meghallottam ezt a nyekergő, lusta hangot. Először nem tudtam eldönteni, hogy kicsoda, mivel még mindig a homályba húzódott. Csak hallgattam a fiú hangját, mely lassan úszott felém a levegőben. Nagyon hasonlított valakire, akit ismertem, de még nem tudtam eldönteni, hogy ki az. A biztonság kedvéért azért szorosabban markoltam a pálcám, készen állva minden eshetőségre. Amaz eközben tovább beszélt. Lassan elöntött egyfajta vak düh. Éreztem, ahogyan felforrósodik a pálcám vége. Mégis mi a francot képzel ez magáról? Hogy merészel jelzőkkel, s becenevekkel illetni? Bele kéne átkoznom őt a sárga fö…
Hirtelen megmerevedtem. Nem messze tőlünk becsapott egy villám. Egyetlen egy pillanatig világította meg a folyosót. Egyetlen pillanatra villant fel ellenfelem arca. De ez elég is volt. Belém hasított a felismerés. Ez a hang. Hát persze! A srác eközben még mindig beszélt, de közbevágtam. Egyébként hihetetlen, hogy tud valaki ennyit dumálni, mintha kissé feltűnési viszketegsége lenne.
- Lamartin? – kérdeztem óvatosan, miközben összehúzott szemöldökkel kémleltem az immáron újra homályba vesző arcot. – Te vagy az?
De már semmi kétség sem fért hozzá. Ő nyekergett felém eddig. Megkönnyebbülten felnevettem.
- Jajj, hál’ Istennek! – vigyorogtam – Már azt hittem, hogy tényleg komolyan kell vennem, amit eddig hallottam, meg hogy itt átkok fognak süvíteni meg minden, de csak Te vagy az!
Őszintén megnyugodtam most, hogy láttam ki áll előttem, sőt még jobb kedvem is lett. Semmi kedvem nem volt párbajozni egy mardekárossal, pedig eddig erre utaltak a jelek. Ideges voltam, és dühös, de mikor rájöttem, hogy Lamartin áll velem szemben, egyszeriben valami sztoikus nyugalom, sőt kuncogás vett rajtam erőt.
Seraphin Lamartin egyike volt azoknak az embereknek, akiknek ha a neve felmerült a Griffendél klubhelyiségében, akkor rohamosan megnövekedett a humor, a hangulat és a nevetés szintje. Nem egy alkalomra emlékszem, mikor Dessel, Izával, s többiekkel, sőt még Vikitriával is könnyesre röhögtük magunkat rajta. Néha már-már szinte sajnáltam is a srácot, de nem tudtunk mit csinálni. Lamartinnak hihetetlen érzéke volt ahhoz, hogy visítva guruljuk tőle a földön a röhögéstől. Egyszerűen nem tudtuk komolyan venni. Hát most is nézzék meg! Közben már kilépett a sötétből s lassan elindult felém. Úgy lépdelt, mint egy diktátor, s közben valami hihetetlenül mókás volt nézni, ahogyan azt a lesajnáló, lenéző kifejezést vette fel az arca. És a hangja… Háhhh… Hát az volt a legjobb mindközül. Szinte suttogott úgy beszélt, lustán, választékosan, fenyegetően, lenézően. Akár azt is mondhatnánk, hogy egy nagyképű fiú volt. Hogy flegma és irritáló. Egy olyan ember, akinek kényszeres feltűnési viszketegsége van, hogy valaki végre komolyan vegye. Talán itt volt a kutya elásva. Mi egyszerűen nem tudtuk komolyan venni Lamartint. Tehetett bármit, mondhatott bármit. Lehet, hogy ez másnak felért volna egy könnyed testi sértéssel, de mi csak dőltünk rajta a röhögéstől. Most is az a veszély állt fenn, hogy pontlevonással sújtják a Griffendélt. Félreértés ne essék, nem azért mert megátkoznám Lamartint, vagy mert összeverekednénk, neeeeem. Csendbontásért. Mert ha a srác ugyanígy folytatja a továbbiakban, akkor biztos valaki illetékes felfigyel arra, hogy ugyan mi a csuda folyik az északi bejáratnál, hogy ekkora a viháncolás.
- Lamartin hagyd már abba! – vigyorogtam – Ne csináld ezt velem! Úgy viselkedsz, mintha te lennél Voldemort Nagyúr! Minden, ahogy beszélsz, mozogsz…
Fülig ért a szám. Nem hittem volna, hogy így alakul ez az este. Úgy gondoltam, hogy kitombolom magam valahol, de ha ezt elmesélem a klubhelyiségben… Nem bírok majd eljutni az ágyamig a nevetőgörcstől. Főleg ha Des is ott lesz, nálánál jobban senki sem tudta utánozni, és kifigurázni Seraphint. Mindig visítottam a röhögéstől, ha őt láttam.
- Tudod, igazából köszönettel tartozom neked! – mondtam, miközben a nevetéstől könnyes szemeimet törülgettem – Ha te nem vagy, akkor még mindig tombolnék.
Újra felkacagtam. Isteni ez a gyerek. Talán elő kéne terjesztenem valamiféle címre. Seraphin Lamartin, az iskola mókamestere. A Szóvicces Sziszegő! Háhhhh…. Marha jó. Majd mondom Izának. Elindítunk valamiféle vírusmarketinget. Lamartinra néztem. A pálcámat még mindig a kezemben szorongattam, s most jöttem csak rá, hogy minek? Ugyanmár. Lamartin lenne az utolsó ember az egész földön, akitől tartanék. Habár hallottam róla, hogy iszonyatmód bizonyítási vágya van, meg hamar elő kerül a pálcája, de nem igazán izgatott. Fogtam s a farzsebembe csúsztattam a saját pálcám, majd vigyorogva fordultam felé.
- És mi járatban, mi járatban errefelé? Beszélgessünk! – kuncogtam. A vihar elállt, s már csak az eső verte lágyan az ablakot. Alig vártam már, hogy visszatérhessek a klubhelyiségbe. Függetlenül mindentől, ami ma ott történt, meg akartam osztani mindenkivel a Seraphin gegsorozat legújabb részét.

--------------------------------------------
„Furcsa menekülés, amit látok,
Az engem nem érhet el.”
--------------------------------------------

*Minden vihar elcsendesedik egyszer, kifutja a maga idejét, megunja, hogy égzeng, villámlik, dühöng fúriahevesen, és noha akkor úgy látszik, mintha soha nem akarná abbahagyni, valójában teljesen logikus, hogy ami ilyen erővel és hévvel bír, az igen-igen rövid idő alatt ki fogja futni magát és elhal, elfekszik, megsiratja önmagát. A főnixképesség az egyedi és halandó varázsló sajnos nem bír vele nem tudunk megújulni, így csak az égés jut, a lángolás ezeknek a szerencsétlen Griffendéleseknek is. Van bennük tűz. Vitathatatlan. Csapkodnak, erőszakos harsánysággal, színekkel, fényekkel, hangokkal, haraggal, vihogással, lázongással, bírnak a képességgel, a rombolóerővel, amivel egy vihar is. Szürke felhők nyomóerejével, elmosnak, lemosnak dolgokat maguk körül, le-lecsapnak, kiszúrnak maguknak embereket, rendszereket, amiket aztán megváltoztatják, megforgatják, újraalakítják, de... aztán kiégnek gyorsan, elcsitulnak, suttogássá fakulnak, és gyorsan elhalnak. Gordonka is ég, égni fog, még egy darabig, aztán elfújja a szél, mint a felhőket.*
-Hét év után úgy vélem ennél fürgébben is megismerhetnél, minekutána majdnem minden órán összezárnak veletek-*kerülöm a „fajtátok” szót, legalábbis addig, amíg elteszi a pálcáját. Miután ez megtörténik már egyenlő felek leszünk, így indokolatlan előnnyel bír, de akkor már neki is éppen annyi idő lesz fegyvert rántani, mint nekem. Azután pedig már győzne a rutin, az aljasság, leleményesség, vagy a vaktában lecsapó vihar. Kár lenne az aranyvérért, ha kárt tennénk egymásban, mert a családok úgyis egyre csak halnak ki. Bár Gordon alighanem már annak a generációnak a tagja, amelyik félvérrel fogja a családját szennyezni, ne adja Merlin muglival, ami módfelett elkeserítő, nem mintha az én foglalkozásom lenne az egyéb aranyvérűek pátyolgatása és felvilágosítása, hogy mi lenne a megfelelő viselkedés, mivel jómagam sem vagyok megfelelően tájékozott a témában. Sajnálatos módon a vérvonalfrissítés módozatai a legkevésbé se hangolódnak össze az érdeklődési körömmel.*
-Csak én-*enyhén felvonom a szemöldököm, azért van olyan kifejezés, ami ellen még én is kifogást emelek, még ha csak egy ilyen alak is veszi a szájára, függetlenül attól, hogy velem kapcsolatban használja. Az alapvető beszélgetési illemszabályok közé tartozik a „csak” szónak a mellőzése, ahogy nem beszélünk tárgyként a varázslókról, nem illetjük állatkanevekkel őket. Igen, esetlegesen én is megszegem némelyiket, de mivel beszélgetési illemszabályokról van szó, beszélgetni pedig csakis egyenrangúakkal lehet, elém pedig a legritkább esetben kerülnek ilyen egyenrangú személyek, azt hiszem ez elnézhető. Sőt, bocsánatos bűn, nem is bűn.
Átkok süvítése, nosztalgikus hangulatáradattal kápráztat, szó szerint, színesen és fényesen, de eközben nem kalandozom el, figyelek a fiúra, mielőtt ténylegesen tombolni kezd.*
-A nagyúr?-*igazi düh villanhat a tekintetemben, éktelen harag, undor, a félhomályban aligha látja jól, és aligha figyel, mint ahogy a gondolatait se válogatja meg. Hátralépek, inkább én, egy vállrándítással lerázom magamról ezt a gyalázkodást.* -Ó igen, te bizonyára tudod, hogy viselkedik az a bizonyos, Mirol beavatott, nem is vonom kétségbe a szaktekintélyed, de ha még egyszer hozzá mersz hasonlítani Gordonka, akkor javaslom gyorsan találj vissza a tomboló hangulathoz, mert szükséged lesz rá-*nincs fenyegető a hangomban és mégis. A szavak csendesen, simán, kellemesen gördülnek egymás után, összecsengenek a hangok, nem kapkodok az indulattól levegő után, nem ráncolom a képem rosszalló fintorba. Hátralépek, egészen hátra amíg egy vonalba kerülök megint a nyitott ablakkal, a belső, széles párkányra ülök, sérült kezem az ölembe veszem. Hova fajultak a hősies oroszlánok, ha a Sötét Nagyurat használják viszonyítási alapnak, boldogot, boldogtalan hozzá igazítanak. Mit láttak belőle, mit tudnak róla, amit én nem? És szerencsére, hogy nem, éppen elég az, hogy apám kerüli a megbélyegzést, számomra csak annyi a feladat, hogy igazodjam megszállott iskolatársaim ritmusához, gondolkodásához, arany középúton. Arany út, aranysárkány, aranyirány, az alkimisták aranya, fénylő kincs, láthatatlan, foghatatlan, bölcsek köve, ami nem tesz bölcsebbé senkit.*
-Milyen szerencse, hogy találkoztál velem. Egy tombolás igencsak ártana a kastélynak, így is alig győzi kiszolgálni azoknak az ámokfutását, akiknek valami kontár pálcát adott a kezébe. Nem árt, ha minél kevesebb ilyen van, még a végén leomlanak a falak és nem lesz hol tanulniuk azoknak, akiknek lehetne még mit elsajátítani. Persze neked már nincs szükséged rá igaz?-*mosolygok, mintha elfújták volna a korábbi haragot, hogyne mosolyognék, olyan helyzetbe érkeztünk, amikor már egy Griffendélest se lehet anélkül cukkolni, hogy az ne fedezze magát Tudjukki nevével.* -Te már kész vagy, tombolhatsz, rombolhatsz... beszélgethetsz?-*halkan felnevetek, kurtán, az eső is elnyomja szinte, ami nyirkos függönyként ereszkedik le mellettem az udvarban.* -Beszélgetni? Miről akarsz beszélgetni? Nem várnak a pajtásaid, így, hogy már megnyugodtál és nem teszel kárt bennük bájos mártírom? Micsoda önfeláldozás, hogy inkább vállalod a folyosón való céltalan rohangálást, mielőtt esetleg összecivódnál velük... nem bírná el a lelkiismereted, igaz?

Szótlanul állok egy darabig, majd az ablakpárkány nyirkos kövét kezdem el kapirgálni.
- Lamartin! - kezdem - Te most mi a fenéről beszélsz?
Semmi támadó nincs a hangomban, inkább nem tudom hová tenni a hallottakat. Úgy érzem magam, mint aki egy hintalót akarna járni tanítani. Tök fölösleges. Mint ahogyan ez a találkozás is, illetve ez az egész beszélgetés. Egyáltalán miért nem hagytam itt, mikor először megszólalt? Legalább folytathatta volna az elmélkedését, amit elkezdett. Az eső már rég elállt, lassan kezdett kibújni a nap is, én meg kezdtem egyre jobban unni magam. Milyen hülyén nézhetünk ki, hogy itt állunk egymással szemben és szofisztikai magaslatokba emeljük a vitánkat. Mármint inkább Seraphin. Hihetetlen, hogy mit ki nem tud csavarni a mondataiból.
-  ... de ha még egyszer hozzá mersz hasonlítani Gordonka, akkor javaslom gyorsan találj vissza a tomboló hangulathoz, mert szükséged lesz rá - erre a mondatra felkapom a fejem. Elvigyorodom. Újra. Sokadszorra.
- Most is pont ugyanúgy viselkedsz! - vetem oda neki, és nekidőlök a falnak. Gordonka... Mit becézget ez? Sose hallottam Malfoytól, hogy le "harryke"-zte Pottert, pedig ők aztán esküdt ellenségek. Meg ez a hihetetlenül giccses szónokiasság, amivel kommunikálni szokott. És még csodálkozik, hogy nem veszik komolyan az emberek? Most is ott röhécsel magában a folyosó félhomályában. Közben végiggondoltam, hogy végül hogyan is jutottunk el idáig. Igen, összevesztem néhány griffessel, de ugyanmár, ettől még nem lettünk ellenségek. Nem is tudom, hogy mit dühöngtem is össze meg vissza. Halványan elmosolyodtam. Mintha az időjárás is pontosan végigkövette volna a hangulatváltozásomat. A vihar lassan elült, a nap pedig lustán nyújtózva ki-kibukkan a felhők mögül. Csend van, és az eső frissítő illata betölti a folyosót. Azt is mondhatnám, hogy kifejezetten jó itt, ha nem álldogálna előttem Lamartin. Még mindig beszél. Ez hihetetlen. Osztja az észt. Fel kéne terjeszteni a Mágiaügyi Minisztériumba. Fantasztikus politikus válna belőle. A semmiről is órákat tud beszélni, a legapróbb kis részleteket is hatalmas óriássá tudja változtatni, és képes arra, hogy lyukat beszéljen az ember hasába. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs mi járhat Lamartin fejében, mármint mire számít? Hogy egyszer csak összetörök lelkileg és a lábai elé vetem magam, hogy erkölcsi magaslatokba emeljem, és ő Morpheus lágy öléből köphessen savat az arcomba? Lehet az kéne, hogy egyszerűen odamegyek hozzá, és betöröm az orrát. Akkor meg csak pisloghatna. Az átkaitól nem félek. Ez az egész csak egy játék, és nem ő a játékmester. Már az elejétől fogva tudnom kellett volna, hogy csak játék, hiszen nem lehet őt komolyan venni. Talán akkor nem is dühöngtem volna. No, de mindegy.
- Beszélgetni? Miről akarsz beszélgetni? Nem várnak a pajtásaid, így, hogy már megnyugodtál és nem teszel kárt bennük bájos mártírom? –
Hirtelen azt hiszem, hogy leesik az állam. Már megint egy olyan motívum, amivel nem tudok mit kezdeni. Legszívesebben színpadiasan körbenéznék, és széttárnám a kezeim, hogy „Mi az istent hord ez itt össze?”. De nem teszem. Elég ha a társaságból egyikünk a ripacs. Ez a mondat már annyira groteszk volt Lamartintól, hogy nevetni sincs kedvem.
- Bájos? Bájos mártír? – nézek rá, majd sötéten elmosolyodom – Méghozzá a „TE” bájos mártírod?
Lassan megcsóválom a fejem.
- Komolyan Lamartin, ha nem tudnám, hogy fiú vagy, azt hinném, hogy lány!
Egy fiú egyszerűen nem beszél így. Még a társaival sem, az ellenségeivel meg NANÁ, hogy nem. Minden hitelességét elveszíti. Keserűen elmosolyodtam. Vége. Végeztem vele. Fogom magam és megyek. Egy percig sem akartam tovább maradni. Nem érdekeltek a csípős visszavágásai, megjegyzései és „hihetetlenül elmés” észrevételei.  Ő csak egy bohóc. Egy fura bohóc, tettem hozzá magamban.
Már azon voltam, hogy hátat fordítok neki és elindulok, amikor lépteket hallottam közeledni. No, ezt még megvárom, gondoltam, majd elvigyorodtam. Hátha lesz társaság.

Fáradt vagyok és nyűgös. Utálom az Ilyen napokat, és még jobban utálom, hogy be van borulva és esik. Miért kell esnie? Igaz, az előbb, mintha már kisütött volna, de akkor is… De így is tökéletesen tükrözi a hangulatomat időjárás. Vagy inkább én idomultam hozzá? Lényegtelen. Csak legyek már végre a pihe-puha ágyacskámban, és hagy hajtsam végre a le a fejemet. Persze, amilyen mázlista vagyok, ez még egy darabig nem fog összejönni. Az előbb is… Két másodévest küldtem büntetőmunkára (mert én megtehetem), mert vizeslufi csatát játszottak a folyosón… Nem elég nekik, hogy kint szakad az eső? Ha mindenáron el akarnak ázni, akkor menjenek ki a szabadba! Persze nem lett volna gond a játékukkal, ha az egyik nem olyan szerencsétlen, hogy nem messze tőlem találja el a falat…
Zengett tőlem a folyosó. Nem érdemes az Iskolaelsőt felhergelni a rossz napja van. Főleg mostanában, mikor így is pattanásig feszültek az idegeim. De ez a mai nap… Reszkessen tőlem mindenki, mert házi sárkánnyá változtam.
Tudom magamról. De nem sokat teszek ellene. Nem is akarok. Aki belém botlik így járt. Nekem is kijár egy kis zsémbeskedés és hiszti. Nőből vagyok! Ennyi jár nekünk!
És persze hogy belefutok egy újabb csodás párosba…
Már messziről felismerem őket. Gordon és Lamartin… Csodás… Nincs kedvem pálcát rántani rájuk, azaz nagyon ajánlom nekik, hogy ők se tegyék míg oda nem érek, mert akkor nagyon megemlegetik. Elegem van a Mardekár és Griffendél állandó összecsapásaiból, és hogy képtelenek elmenni egymás mellett a folyosón. Merlin szerelmére, nem vagyunk már gyerekek! Hagyjuk már abba ezt az idétlen háborúzgatást… azaz hagyják abba ők! Engem már rég nem érdekel. Nekem már csak felesleges nyűg a nyakamon. Mert kinek van emiatt plusz munkája? Persze, hogy nekem… Köszi, James… Igazán megtisztelő, hogy kineveztettél Iskolaelsőnek… Imádom…
- Mi folyik itt? – kérdezem, mikor odaérek hozzájuk.
Végig mérem mindkettőt, egy „na nektek is ma kellett egymásba futnotok” tekintettel. És szóhoz sem hagyom jutni őket. Nem érdekel a magyarázkodásuk. Vagy közlik, hogy semmi nem történt, csak beszélgetnek. Na persze… mert úgy ismerem őket… Vagy azonnal a másikat kezdik szapulni. Ahhoz pedig semmi kedvem. Nem érdekel a problémájuk, oldják meg magukban. Mindenki képes rá. Legyenek ők is.
- Nincs jobb dolgotok? – Gordonra nézek – Tudod, mennyire örülnék, ha egyszer nem hallanék rólad semmit?
Na, igen… Gordon sem az a típus volt, akit messziről került a baj. Már ebben az évben is elkaptuk párszor ezért meg azért. És persze ki tartja érte a hátát? Én… Mivel benne a csapatban…
- 10pont a Griffendéltől, hogy elmenjen végre a kedved az örökös szabályszegésektől. És nem érdekel, ha épp most nem történt semmi.
A Mardekárosra nézek.
- Ez rád is vonatkozik Lamartin. És még 5 mert biztos vagyok benne, hogy be akartál szólni. És legyen még 5, mert tudom, hogy ezt úgy sem hagyod szó nélkül.  Azaz 20pont a Mardekártól. És mindketten menjetek a saját dolgotokra…

*Nem érti. Hát persze, hogy nem érti, én se érteném, ha nem akarnám megérteni. Vagy nem is akarom. Hihetetlen, ahogy ott áll, kapargatja a követ, mint egy gyerek, hatalmas szerencsétlenség. Olybá fest Longbottom lassan, de határozottan végigfertőzi a griffendélesek, amíg olyanok nem lesznek, mint ők. Lassúak, tehetetlenek, értetlenek, a nyelvükre bénult szavak felett bután bámulók, akik aztán pálcát rántanak, igazából azt sem tudják, hogy miért, mivel nem értettek semmit, de már csak a miheztartás végett is. Gondolatok ragadnak meg benne. Félgondolatok. A legértéktelenebb persze a közlésből. Elémveti a válaszát rá.*
-Te remekül tudod-*hagyom rá unottan. A Sötét Nagyúr és az én viselkedésem, ezt a kapcsolatot alighanem nem csak én, de ő is sérelmezné. Egyáltalán, miként viselkedik a Nagyúr? Mit csinálok, ami bármiben közelíthet ahhoz a viselkedésformához, amit Gordon, a valami bizonyára hihetetlen fekete-mágus ismerettségi tapasztalata alapján feltételez? Nem tudom biztosan, de nem igazán ismerek fel magamban egyetlen olyan tulajdonságot sem, ami hasonlatossá tehet egy vezető, agresszív, kegyetlen feketemágushoz, persze én abból a koncepcióból indulok ki, hogy a Nagyúrt veszélyesnek, potenciálisan hatalmas erők birtokosaként kezelem. Ennek a felismerése érettebb gondolkodást jelez, mint amit egy griffendélesről feltételezni érdemes. Meddő kérdés volt. Hiszen hasonlítok rá, valóban. A Gordon-félék szemében olybá tűnik, hogy teljesen mindegy a részleteknek.*
-Milyen elmés reakció Gordonka-*mondom fanyarul, felismerve, hogy mégis mibe akadt bele a pálcája, rátéve neki még egy lehetőséget arra, hogy legyen min hüledeznie, és mit mesélnie a kispajtásainak, legyen vele boldog.* -Roppant elegáns és hatásos, egészen kifejező, csak még nem döntöttem el, hogy ostobábbnak tűnsz-e tőle, vagy elnézhető...-*és itt meg is szakad a latolgatása a dolognak, amikor új versenyző érkezik, új léptek hallatszanak, mi több, a nap is ránk süt, kénytelen vagyok észrevenni, hogy iskolaelső közelít. Nem mintha Malfoy jobb lenne, de Mirolnál ő sem lehet rosszabb. Féloldalasra kényszerített mosollyal várom be, és a roppant elmés kérdés hallatán már nyitnám a számat, de aztán inkább hagyom kiosztani Gordont, legyen meg a boldog, családi összejövetel és problémaforrás, amin aztán megint lehet majd dühöngeni, és engem szórakoztatni. Mikor aztán hozzám fordul némiképpen felvonom a szemöldököm.*
-Drága Vikitria, mi éppen a magunk dolgát intéztük itt, amikor kegyeskedtél közénk ugrani valamilyen érthetetlen konfliktusmegoldó ösztöntől hajtva, holott magunk is megoldottuk volna. Talán inkább úgy volna logikus, hogy te menj a magad dolgára, hiszen mi eddig is itt voltunk-*szinte ártatlan, lusta javaslat, ha már egyszer úgyis levonta a pontot és előre elkaszálta a lehetőségeit, akkor élek a felkínált ötlettel és nem hagyom szó nélkül. Legyen neki is jó napja, úgyis erre vár. Ellököm magam a faltól és megkerülöm.* -Mindazonáltal, viszlát.
*Biccentek, ha máshol nem, órán még biztosan látom mindkettőt. Majd akkor visszanyerem a pontokat, amikért Vikitria úgyis lusta megfelelni a tanároknak. Jobb lesz, ha visszatérek a klubhelyiségbe óra előtt.*

(http://28.media.tumblr.com/tumblr_lbmg4a8Yjo1qbp5dxo1_500.gif)

A vörös leányzó nem volt ismerős, bár mintha valamit megmozdított volna benne, valami emléket. Csak Karr nem tudott rájönni, hogy melyiket. Nemigen beszélgetett még rozsdahajú lányokkal, de elgondolkodtató volt mégis a dolog. Ráadásul a lány láthatólag visszafogta magát, mintha akarna mondani valamit. ~ Most nem érek rá, fontos személyt várok, sajnálom, drágám. ~ viccelődik magában. Karr megdöbben, amikor a vörös hajú lány felfedi kilétét. A bal kezével a fejéhez csap, mikor felismeri a lány vonásait, pláne mikor az megváltoztatja a haja és szemei színét.
- A francba! De csak, hogy tudd, így is dögös vagy! – von vállat Karr és fintorog a saját bénaságán. Persze a lányok csak egy hajviselettel meg tudják magukat változtatni, így azért annyira nem csalódott. Sőt még örül is, hogy az ismeretlen mégiscsak ismerős. Így legalább nem kell magyarázkodnia senki előtt. Armiella nagyon csinos lány, ráadásul tudja is magáról… tény, hogy nem használja ki, ami egy picit furcsa, de Kareem szemében ez csak pozitív tulajdonság. Persze Ella gyorsan rá is tér a témára, nagyon izgatottan kérdezi meg, hogy a Hollós miért hívatta. pedig ha tudná, hogy elég egyszerű az indok: látni akarta őt, na meg picit bízott abban is, hogy Lucy elkíséri. Sajnos biztos valami dolga akadhatott, mert csak a metamágus lány nézi őt várakozóan.
- Dehogy akarom! Sőt, azért jöttem, hogy megtudjam, hogy van-e még kedvetek, mert nem találkoztunk azóta, hogy Piton megjelent Roxmortsban. Képzeld, ilyeneket pletykálnak! – neveti el magát Karr és egy laza kacsintást ereszt meg a zöld szemekbe.
- Szóval, ugye eljön Lucy oda, igaz? Nem gondolta meg magát? Persze téged is legalább annyira várlak, mint őt, kivéve, ha nem partizánkodsz megint! – az arcán apró vörös folt jelzi, hogy elpirult az emlékre, de láthatólag inkább piszkálódásnak szánta, minthogy szerelmet vallana. A csók nagyon jó volt, még ha nem is volt az igazi, de Karr ajkait már régen érintették számára kedves szájdomborulatok. Az emlék csodás, de mondhatjuk, hogy a Hollós inkább a szőkéért van oda. Látsik is rajta, hiszen nagyobb elánnal beszél, ha szóba jön Lucinda, mint egyébként.
- Meg azért is jöttem, mert már rég láttalak és te régen ölelted meg a kedvenc Hollósod. Ami igencsak fájó nekem, mert nem is láttalak mostanában, pedig azt hittem többet fogunk találkozni azok után, hogy… szóval tudod. – utal a Roxmortsi kalandra Kareem kicsit dorgálóan. Tényleg azt hitte, hogy egy barátság kezdete alakult ki közöttük, de mintha azóta a lány kerülte volna. Persze lehet, hogy csak más hajjal volt és a kosaras akkor sem ismerte fel, de ezt még ő maga sem hiszi el. Azért mosolyog Ellára, hiszen nagyon kedveli, csak hiányzott neki.
- Amúgy ne vedd nagyon magadra, csak tényleg hiányoztatok és meg akartam még mondani, hogy a fiúk is nagyon várnak titeket! – mosolya szélesre tágul, ahogy eszébe jutnak a füttyögő srácok. Máris beindult a fantáziájuk, hogy majd hogyan környékezik meg őket, Karr pedig csak csendes mosollyal bólogatott nekik, rájuk hagyta a tervezgetést. Minden esetre nagyon örültek, de a Hollós elmondta nekik, hogyha elijesztik a két lányt kitekeri a nyakukat a bűnösöknek, meg próbálta éreztetni, hogy Lucindára különösképpen ügyeljenek, mert bajok lesznek. Egy páran megértették a célzást, mások kicsit furcsállották a heves érzelmeket, de nem vették magukra, hiszen Armiella még mindig ott volt szabad prédának. Persze megnyugtatták a Hollóst, hogy vigyázni fognak és ha mégis lesz valami, majd a kosáredzésen kívül próbálják folytatni a dolgot, de erre már Karr csak legyinteni tudott. Fiatal srácokról van szó, akik hormontúltengésben leledzenek, nem ítélhette el őket. Ő megtette a magáét, de ha kell, majd élesben is beavatkozik. Ha Lucinda nem vonja el nagyon a figyelmét…
- De azért majd rajtuk tartom a szemeim, nehogy elkanászodjanak. – mondja nevetve az éppen vörösben pompázó Armiellának végszóként.

(http://28.media.tumblr.com/tumblr_lbmg4a8Yjo1qbp5dxo1_500.gif)

A kedves mosolyok mindig elvarázsolják Karrt, főleg, hogyha egy közelebbi barát, mint most Armiella teszi ezt vele. Szeret örömet okozni másoknak – eddig ennek voltak azért legtöbbször kárvallottjai is – de egy szívéhez közelebbi embertől az elismerés még jobban esik. A lány nevetése finoman verődik vissza a falakról, Kareem pedig együtt nevet Ellával. Lucy említése akár egy potméter felcsavarása, szívdobogás gyorsulást idéz elé nála. Vigyorogva bólint, hogy már nagyon kíváncsiak rá. Látja a fura villanást Ella szemeiben és gyorsan védekezni is kezd kissé feltartott tenyerekkel.
- Jól van, csak izgulok. Azt talán még szabad? – kérdezi vigyorogva a másikat, amíg meg nem említi a csókot, amibe láthatóan Ella bele is pirul, ráadásul magyarázkodni kezd. Ez mindig feltételez valamit…
- Hú, dobogós vagyok egy ilyen csinos lánynál. – vidul föl Karr, egy picit szemtelenül, de azért nem túlságosan.
- Egyébként, meg akár bepótolhatod nyugodtan, ha nem én leszek az erre kiválasztott. – mondja egy finom vállrándítással továbbra is húzva a lányt. Igen, picit élvezi, hogy végre nm ő pirul állandóan, a másiknak is kell némi esélyt adni erre. Hallotta a pletykát a háztársról, Hatchkins-ről, de azt már túlzásnak érezné most. Talán majd egy másik alkalommal. Karr ötletére, miszerint kaphatna egy ölelést, Ella visszafogottan nyilatkozik. A fiú elgondolkodik a mondaton, ad némi igazat a lánynak, hiszen tényleg nem olyan szoros a kapcsolatuk, mint mondjuk Ella és Lucy barátsága. A feltételezésére viszont felvonja a szemöldökeit és egy „vicces, hogy még mindig ettől tartasz” mosolyt küld a lány változékony szembogarába.
- Tudom, de nem. Talán az ölelés tényleg túl korai, de ne félj, én nem fogok rád úgy gondolni. – nyomja meg az „úgy”-ot, hogy a lány megértse, hogy neki nem pálya a metamágus. Nem azért mert csúnya lenne, vagy bármije ne tetszene, hanem, mert Lucy bájos és tetszenek egymásnak, úgy néz ki. A csók egy pillanatig elbizonytalanította a kosaras fiút a múltkor, de már helyrerakta magában. Szép és kellemes emlék marad, ráadásul a dobogósok között van.
- Ha nem lenne Lucy, akkor azért elgondolkoznék… - viccelődik tovább, mert nem akarja, hogy a hetedéves Hugrás ezen vajúdjon tovább. Azonban, ha már így alakult, nem akar testi kontaktus nélkül maradni. Öklét vízszintesen felé nyújtja, mivel a mugli gyerekeknél látott már egy csomó ilyet köszönési formát, meg még kacifántosabbakat is.
- Akkor most legyen az, hogy csinálj úgy, mint én és érintsd meg, picit nyomd meg az öklömet a tiéddel. Mugli köszönés egyik formája.  – suttogja az utolsó mondatot és mosolyogva nézi a bájos lányt. Majdnem elolvad, mikor újra mentegetőzni kezd Armiella, nem hiszi el, hogy ilyen ragaszkodó lehet két lány egymáshoz.
- Nem is tudtam, hogy van választási lehetőségem. – élcelődik a lánnyal, miután leereszti az öklét, majd komolyabbra fordítja a szót és az arcvonásait.
- Szóval nyugodtan lóghatsz velem többet, ha Lucy nem bánja. Én nem fogom rád vetni magam – bár így utólag ez nem is rossz ötlet -, úgyhogy nem kell félned, barátként tekintek rád. – adja meg a választ a ki nem mondott kérdésre a Hollós. Még rá is kacsint a lány változékony íriszére - így jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát -, akár egy mondat végét jelentő írásjel egyikére. Armiellából előtör a kosáredzésekre vonatkozó aggodalom, így Karrnak muszáj újra megnyugtatni Ella lelkét, hogy nem lesz semmi baj.
- Hát, hogy kanos fiúcsapat? Ilyen idősen? Ötöd-, hatod- és hetedévesek, te komolyan gondolod, hogy két szép lány hidegen hagyja majd őket? Már beszéltem velük erről egyébként, és lehűtöttem a kedélyeket, amennyire tőlem telt. Figyelni fogok rátok, és ha valaki túllépi az általam elképzelteket, akkor kidobálom az edzésről, vagy még kap néhány átkot is. Persze némi pozitív kritikára nyugodtan számíthattok, de remélem ez még nem gond. Viszont arra számíthatsz, hogy érdeklődni fognak edzésen kívül…  ez elkerülhetetlen. Apropó… a lányok sem báránylelkűek ám, szóval nem kell általánosítani. – dorgálja meg kedvesen Ellát, egyáltalán nem bántó szándékkal, csak a tényeket közli. Legalábbis az ő szemszögéből, csak elég arra gondolnia, hogy mi történt a Seprűben és máris megnyugtatja magát, hogy igaza van. Meg lát és hall néha elég sok furcsaságot, mint például, mikor Ron Weasley-re rávette magát az a szőke kiscsaj, állítólag az egész Griffendél szeme láttára.
- Szóval nem kell félnetek, Kareem bácsi kézben tartja a gyeplőt. – húzza ki magát viccesen. Tényleg oda fog figyelni és szétcsap a renitensek közül. Tudja, hogy van rá reális esély, hogy kevesebben lesznek emiatt, de nem érdekli. Az ott kosáredzés, nem pedig randizóna. Amúgy is ő elég udvarias, és nem szereti a túlságos nyálcsorgatást, vagy azt, hogy túljátsszák magukat az érintettek. Mindennek meg van az ideje és ki tudja, lehet, hogy Ella megtalálja magának ott azt, akit keres.

(http://28.media.tumblr.com/tumblr_lbmg4a8Yjo1qbp5dxo1_500.gif)

Karr nagyon megkedvelte a lányt. Főleg azért, mert némileg rokonlelket érez magában, ráadásul sosem látszik rajta, hogy csak azért nevetne a viccein, mert akar valamit, vagy csak, hogy a kosaras fiú ne érezze magát rosszul. Abban is reménykedik Kareem, hogy ha mégis lesz valami konfliktus közöttük – a nélkül ugyanis elképzelhetetlen az élet – őszintén meg tudják beszélni, és akkor valójában barátok lehetnek majd. Tudja a fiú, hogy ez még elég kevés idő ehhez, hogy kialakuljon egy mélyebb kapcsolat, ami a bizalmon és az egymáshoz alkalmazkodásból jöhet létre. Persze csak egy bizonyos pontig, Karr nem érzi úgy, hogy több lehetne belőle, hiszen amíg el nem dől, hogy az éppen vörös hajú lány szíve merre is szeretne húzni, ilyen gondolatok fel sem merülnek benne. Ráadásul ha Lucy mégiscsak komoly dolog lesz, nem is szeretne ezzel foglalkozni, inkább majd segít neki, hogy megszerezze szíve választottját. A lányokénál egyszerűbb módszereket is tud. Erre a gondolatra elvigyorodik magában. Ekkor megöleli Armiella és boldogan fogadja a lány ilyen irányú kitörését, még akkor is, ha ezt ő provokálta ki a másikból. Ő is visszaölel, pár másodpercig nem elereszti a vöröst, majd kissé belepirulva a nagy örömbe végül is szétválnak.
- Áú, ne verekedj! – nyög fel viccelődve, mikor a vállába öklöz a lány. Kicsit rá is játszva, még fájdalmas fintorral az arcán simogatja ki az ellenkező kezével a találat helyét. ~ Ez már olyan megnyilvánulás volt, amit szerettem volna, ha valaha elérek egy lánynál. Nem tudom mi késztette Armit, hogy velem barátkozzon, de hálás vagyok neki, bárki, vagy bármi is legyen az. ~ Gondolatai elárulják Kareemot, hiszen ha akarna, se tudna nem elmosolyodni újra és újra. A transzformálódásra képes hölgy, állandóan ezt hozza ki belőle, lassan nem tudja alapállapotra állítani az ajkait, mindig széles vigyor jelenik meg rajta. A lány elfogadja az ököltalálkozót, így Karr elégedett. ~ Így kell rávenni a csajokat mindenféle marhaságra. Kis lépésekkel… ~ vigyorog, de nem meri kimondani. Nem fél ugyan attól, hogy Ella megbántódna, de neki sem kell minden kósza gondolatát tudnia. A kosarasokra adott intermezzója után láthatólag elfogadja a vörös hajú az érveit, legalábbis beletörődik.
- Hogy mit terveztem? Hát… ö… veled találkozni, mert régen láttalak. Nagyon nem terveztem, hogy hogyan, vagy utána mit csináljunk. Végül is nem is annyira baj, hogy nem jött Lucinda, mert akkor zavarna téged, hogy mi… csak egymást nézzük órákon át… jobb esetben. – neveti el magát hangosan, mire egy-két diák oda is fordul, majd legyintenek és tovább haladnak. némelyikük azonban féltékenyen méregeti őt, ki tudja mit gondolnak az okos kis fejecskéjükben.
- De népszerű valaki… Nem lesz gondod a fiúkkal, talán tarthatnál fogadóórát, vagy versenyeket. – ugratja a másikat. Nem tagadja, hogy élvezi a helyzetet, nem is tudná. Csak áll egyik lábáról a másikra, sőt még bele is simít a lány hajába, hogy a helyzet még cikisebb legyen. Armiella közben előrukkol egy ötlettel, amit Kareem nagy kedvel fogad el.
- Randihoz? Kíváncsi vagyok. Ha nem a nyugiszoba az, ahol már voltam egyszer. Az is egy ilyen hely. De kíváncsivá tettél, érdekel a dolog. Menjünk. – karol bele a lányba, hogy az irigységet még jobban fokozza a többi fiúban. ~ Szóval „ideális hely randira”. Most írhatom vissza a szótáramba ezt a szót is… Nagyon trükkös kis kerítőnő ez az Ella, remélem, azért ha egyszer úgy lesz, szobát nem ő akar foglalni nekünk. ~ somolyog magában és a vörösre pillant. Jól érzi magát és kíváncsisággal teli a tekintete, ahogy végigmennek a folyosókon. A szél néhol utat talál magának, beférkőzik a kastélyba és a fiú megrázkódik a hirtelen jött hidegtől. Karr újra a mellette lévőre pillant, és nem tud szabadulni a gondolattól, ami eddig csak hébe-hóba fogalmazódott meg benne. A két lány között olyan szoros barátság van, ami szinte elképzelhetetlen. Általában a fiúknál vannak ilyen messzemenő barátságok, a hölgyeknél kevésbé. Viszont Armi mindig emlékezteti Lucyra, egy pillanatra sem engedi, hogy ne a barátnőre gondoljon a kosaras. Ami nem feltétlenül baj, hiszen a szőke lány, nagyon kedves teremtés és ráadásul nagyon csinos is. Álmodozásából egy ajtó szakítja ki, amikor megállnak előtte.
- Megérkeztünk? – teszi fel a költői kérdést a fiú és elengedi a lányt, ha eddig nem váltak volna szét korábban. Előreengedi a másikat és nézi a vörös hajat, ahogy eltűnik az ajtónyílásban.

(http://28.media.tumblr.com/tumblr_lbmg4a8Yjo1qbp5dxo1_500.gif)

(http://28.media.tumblr.com/tumblr_lbmg4a8Yjo1qbp5dxo1_500.gif)

Szerencséjére Armi van olyan összeszedett, hogy a könnyfátylon át, Karr mellkasára dőlve elkezdje a fiúnak magyarázni a miérteket. Egy tiszta zsebkendőt nyom a másik kezébe, mert még mindig van olyan udvarias, hogy a döbbentsége ezt ne verje ki belőle. Ha Ella nem zokogna, a hangja nem lenne elcsukva, Kareem azt hinné, hogy ez egy nagyon jól kitalált mese. Tényleg kreatív a mit a lány mond egy töklébe kevert félresikerült bájitalról, Lamartinról, Blackwoodékról, felborult hormonháztartásról. biztos benne, hogy nem hinne még neki sem, ha a lány épp nem az ő talárját áztatná a könnyeivel. Bár az első mondatot kicsit sajnálja, mert ez a két csók, ami közöttük oly édesen elcsattant a fiú hormonháztartását és koncentrációját is majdnem felborította. Hiába tagadná, mindkét lány nagyon tetszik neki, ráadásul Armiella még határozottabban is adja elő vele szemben a dolgait. Nagyon nehezen tud arra gondolni, hogy az egyik csók jutalom, a másik pedig csak Blackwoodék miatt volt. Azt meg egyenesen kizártnak tartja, hogy minden hímneműre ráugrana Ella. ~ Nem, ezt még te sem hiszed el, igaz. Lucinda miatt, most megkíméllek valamitől… ~ szomorú mosollyal néz félre. Érzelmei nagyon kavarognak
- Nem haragszom, ne ijedj meg… csak felkavartál hirtelen, mert jól csókolsz. – mosolyog rá a lányra és belesimít a hajába. Őszinte akar vele lenni, mert talán ő az egyetlen lány, akit igazi barátjának mondhat, pedig nem is olyan régen ismerik egymást. Karr megszavazta a bizalmat Ella felé, és őszintén reméli, hogy ez így is marad. Egyébként is aranyvérűként tisztelet érdemel, hogy szembe úszik a fekete áradattal. Csak hát… Kareem nem tudja mitévő legeyn jelenleg. Mindkét barátnő szinte egyformán tetszik neki. Lucinda végtelenül aranyos, Armi pedig hasonlóan a barátnőjéhez nagyon szívgyorsító jelenség, és nagyon szeretni való. Armiella nagyon erőlteti viszont, hogy Lucindával összejöjjön a kosaras, de Lucy nem jelentkezik annyit, mint a metamorf mágus leányzó. Így őrlődik a két lány között, pedig tudja azt is, hogy Ellát nem hagyja hidegen a barna szemű Hollóhátas. Hiába tiltakozik és érvel, a tények mást mondanak. Viszont Karr nem akarja megbántani egyiket sem, így ő ül a két szék között a padlóra jelenleg. Pedig ha biztosan tudná, hogy Armiella vagy éppen Lucinda nagyon akarja őt, már lépett volna. Azonban, mint már az említve lett Lucindáról semmit sem tud, lehet, hogy már talált párt magának. Hiszen picit nyomozott a lányok után a Hollós, és Lucyról kiderült, hogy nagyon sok szerelme van… Ami nem gond, csak Karrnak ez nem elég információ. Elláról csak azt tudja, hogy Leo Hatckinsbe szerelmes már amióta idejött, de hogy más fiúkkal szemben mit érez, arról fogalma sincs. Így marad a székek közötti kövön üldögélés egészen addig, amíg valami kis információmorzsa be nem jut a kosaras fülébe. Azonban ezzel Ella miatt most semmiképpen nem jöhet elő, már így is túl sokat láthatott a gondolataiból a másik, mert Karr éppen nem rejtette el érzelmei megnyilvánulását az arcáról, gondolkozás közben. Csak azt érzékeli pillanatokon belül, hogy a könnytől és érzelmektől csillanó szempár, az ő barnáit tanulmányozza, az édes ajkakról pedig egy kérés érkezik… ami egy kicsit türelmetlen is.
- Mint mondottam, nem haragszom rád, a barátom vagy. Azonban… Lucinda mit fog szólni, ha ezt megtudja? Tudom, hogy nem vagyok a párja, de azt is észrevettem, hogy mindketten azt szeretnétek, hogy én legyek az. Én pedig nem húzódom el az ötlettől… - olyan gyorsan pirul el, hogy azt még Armiella is megirigyelhetné. Az arca szempillantás alatt vörös lett, majd fakul egy picit, mikor összeszedi magát és folytatja.
- Azonban te már másodjára csókolsz meg ilyen-olyan indokkal, amit nem tudok figyelmen kívül hagyni. Nem szeretném megbántani Lucyt, sem pedig téged egy olyan reakcióval, amit ti nem akartok. – fejezi be homályosan, bár azért lehet tudni, hogy mire utal. Most nem fogja megpedzeni nyíltan, hogy mindkét lány tetszik neki, vagy éppen Armielláért is nagyon oda van, mert ahhoz a hely és idő nem megfelelő. Talán ha egy naplemente előtt üldögélnének, megpróbálkozna valami kis akcióval, de egy lán éppen összetörten a bocsánatát várja… ez nem az a pillanat, hogy bármi ilyesmit tegyen.
- Szóval… nem haragszom, miért is tenném? Teeee. – beletúr a hajába játékosan és magához öleli lányt és szorosan megöleli, őszinte mosollyal az arcán. Aztán feláll és felhúzza a másikat is.
- Na, mutasd azt a termet! – közli határozottan és felvidulva. Nagy mosolyt küld a lány felé, reméli, hogy ettől megnyugszik annyira, hogy folytatni tudják az útjukat, és elfelejtsék, amennyire csak lehet az előbbi kis közjátékot.

(http://28.media.tumblr.com/tumblr_lbmg4a8Yjo1qbp5dxo1_500.gif)

Karr továbbra sem tud mit kezdeni ezzel helyzettel. Ella trombitálása kicsit megmosolyogtatja, mert ez nem jellemző a lányokra… Vagyis ő még sosem találkozott ilyennel. ~ Talán egymás közt trombitálgatnak, de a pasik előtt biztos nem. Ez is azt jelentheti, hogy őszinte velem? Beképzelek magamnak dolgokat, biztos vagyok benne… ~ A fiú nézi Ellát, és ahogy a karjában tartja jóleső érzés árad szét a testén. Mit tegyen? Armiella, vagy Lucinda? Lucinda, vagy Armiella? Vagy egyik sem? Fogalma sincs, de az még nagyobb baj, hogy dönteni sem tudna, semmilyen szinten. Most Ella van közelebb hozzá és egyébként is ő a lazább, vagy mi. Kareem sosem volt még ilyen helyzetben, hogy egyszerre két lányra is legyen esélye. A csókokat továbbra sem tudja figyelmen kívül hagyni, ezért gondolja, hogy mindkét lánynak jelenthet többet. Nagy zavaró ez, sokkal jobb lenne, ha csak a egyikre kellene koncentrálni, vagy zavara jönni, vagy miket szokott. Ráadásul a két lány nagyon jó barátnő, ami csak tovább bonyolítja a helyzetet.
- Tudom, hogy nem kényszer, csak ez olyan fura, hogy így beszélgetünk róla. Főleg nekem.  ~ Aki elég beszari, ha  lányokról van szó… legalábbis, ha nem barátságról. ~ Már csak magának fejezi be a mondatot. Tényleg furcsa, ahogy árulja szinte Lucindát Ella, és ha ezt Lucy tudná, valószínűleg helyeselné is.
- Hallgatnék én a szívemre, de jelenleg tanácstalan… - Válaszol őszintén és még egy fájdalmasabb mosollyal összekötve meg is rántja a bal állát, miközben balra dönti a fejét. Ella közben rájön, hogy mit is akart kifejezni a fiú az előbbi mondatával és láthatólag megdöbben. Karr azt ugyan nem tudja, hogy ezt miért teszi, számíthatott volna rá. Ha még egyszer megcsókolja, valószínűleg Kareem színt vallat vele. Ezt a kettőt még elnézi neki, de túl sok lenne már véletlenből innentől fogva.
- Ha igent mondok baj, ha nemet megint csak. Így nem mondok semmit. – Szól a másikhoz kényszeredett mosollyal. Ha igent mondd, a lányok összeveszhetnek ezen – nem rajta, hanem a tényen -, ha nemet pedig megsértődhetnek… Hát a nagy szakállú Merlin sem fogja nekik elárulni melyik az igaz.
- Egy pillanatra képzeld bele a helyzetembe magad. Csak abba, amit én tudhatok. – Kérdően néz rá, szeretne választ kapni a ki nem mondott kérdésére, de az sem lesz tragédia, ha nem kap. Az viszont jó lenne ha Armi tényleg visszaidézné mindazt, amiket átéltek kettesben és hármasban is, akkor valószínűleg belátná, hogy a kosaras nincs túl jó helyzetben. Nagy a valószínűsége, hogy a lányok osztozkodni fognak rajta, vagy valami ilyesmi. Nem értékeli túl magát, de Lucy és Armi mindent megbeszélnek egymással. A mosdós trükk és a „teszt” után már biztos benne, hogy lesz valami…. Az, hogy pozitív-e számára, vagy negatív… Na, abban egyáltalán nem biztos. Szerencsére Kareem egy bohókás dologgal eltereli a figyelmet és elindulnak végre a „randiterembe”… ~ „Ez nagyszerű hely egy randira…” Te jó ég!? Pont most megyünk oda, amikor… Na, most már mindegy… ~ Eszébe jutnak Ella szavai a helyről. De már úgy látszik, hogy minden rendben, jobb nem megbolygatni az összecsomózódott érzelmi húrokat. Végül is odaérnek minden probléma nélkül, így Karr fellélegzik, hogy nem lesz gond a továbbiakban.
- Hűha, ez nem semmi hely tényleg! – Elcsodálkozva lép beljebb, hiszen minden színes és folyamatosan változnak ezek a színek. Mintha egy hóbortos festőnek sosem tetszene a műve és folyamatosan átszínezi a már elkészült festményét. Karr közelében most minden vörösre és árnyalatira változik, nem tudja, hogy ez pontosan mit jelent, de nem is problémázik rajta. Inkább csak csodálkozva nézi, majd lehuppan egy fotelbe, miután Armiella valahol helyet foglalt.

Davis nem tartozott azok közé, akik túlzottan sokáig szerették húzni a lóbőrt. A fiatal mindig is azt vallotta, az idő így sem túlzottan sok egy ember számára, hát miért töltse azt öntudatlan állapotban? Amikor csak lehetősége adódott, későn feküdt el, és idejekorán kelt fel... olykor persze jómaga is élt a lehetőséggel, és az egész napos semmittevése jobbára abból állt, hogy egyik oldaláról a másikra fordult a paplan és a párna társaságában... ez igencsak ritka alkalomnak volt mondható, akkor szokott csak előfordulni, ha Davis kettő, esetleg három napot is lehúzott egyben, mindennemű pihenés nélkül. A szünetben szokta alkalmazni ezt az önsanyargató technikát, mert így több tárgyalást képes rövid időre besűríteni. Tekintettel az iskolai programjára pedig, ez igencsak optimálisnak mondható a számára.

A korai kelést, és megszokott tisztálkodást követően sem vette le a bűbájt a hálószoba ajtajáról... élt a gyanúperrel, hogy ennek ideiglenes szobatársai is igazán örültek. Velük megfogta Merlin lábát, mivel azok igencsak kedvelték a lazsálást. A két fiú mellett, ha aludtak, akár csatákat és háborúkat is lehetett volna vívni, arra sem ébredtek volna meg. A külső zajok elzárására azért volt szükség, mert a mardekárosok házát víz árasztotta... Davis pedig a kékcímereseknél találta magát. Nem barátkozott meg az ötlettel, mi több, még most is ellenezte az iskola vezetésének döntését... de ő csak egy diák volt, sehol nem volt joga beleszólni a nagyok ítélethozatalába. Befészkelte magát a felcsavart paplanja elé, majd nekifogott a hétfői tananyag kidolgozásának, és tanulásának. Alig kezdte csak el, gúnyos tekintettel pillantott oldalra, egyenesen a kijárat melletti tükröt méregette, benne pedig önmagát. A fintor annak szólt, hogy feltűnt neki, mióta a hollóhát vendége, a kelleténél többet foglalkozott a tanulással... egy pillanatra talán meg is fordult a fejében, hogy a ház helyiségeit megbűvölték.... biztos, ami biztos, a diákok imádják az okulást. Ez persze csak egy kósza gondolat volt, megért egy apró mosolyt is. A nap egésze eseménytelenül telt el, már persze akkor, ha nem lehet eseménynek nevezni az edzését, amelyet most dupla energia befektetéssel végzett. Kondícióban akarta tartani magát, hiszen nehéz idők jártak a világra... nem ártott felkészültnek lenni. Jómaga úgy gondolta, nem elegendő csak a varázstudás, a fizikai felkészültség is roppant fontos.

Este, a megbeszélt időpont előtt még egy újbóli tisztálkodást is beiktatott, köszönhetően a napi programjának, és annak dinamizmusának. Azt követően jöhetett a jól megszokott hétköznapi ruházat. Egy fekete farmer, amely mellé természetesen ugyanezen szín ing is párosult. Hosszú ujjú, bár Davis ezt mindig feltűrte. Érdekes módon soha nem vásárolt magának, vagy kapott rövid ujjú inget, a hosszút pedig mindig a könyökéig hajtogatta fel. Erre érkezett egy mélyzöld pulóver is, amelynek bal mellkasán ott díszelgett a mardekár ház címere. A fiú soha nem titkolta hová is tartozik... a Süveg ide osztotta, hát büszkén viselte. A fekete szövetkabát volt a korona a ruházaton... meg persze a zöld-ezüst sál, amelyet a nyaka köré tekert, és mélyen bele is fúrta magát. Hűvös időre készült, és egy kellemes két órácskára. Biztos, ami biztos alapon a prefektusi címerét a zsebébe rejtette, a pálcája pedig a jól megszokott alkari tartóban pihent. Indulás előtt magához vette a seprűjét, és elhozta a szobatársáét is, mert kellett a helyszín eléréséhez. Mivel tisztában volt vele, Carithy nem készül efféle eszközzel, hát neki kellett gondoskodnia mindenről. Egy nagyobb, megbűvölt kulacsot is a vállára akasztott, amiben forró tea lötyögött az út során.

A folyosók meglehetősen kihaltnak tűntek, pedig még nyolcat sem ütött a nagyóra... persze a hideg mindig erős ellenfélnek bizonyult. De csak azért, mert az időjárás nem kedvezett, nem lehetett nem kimozdulni. A friss levegőre mindig szüksége volt a szervezetnek... arról nem is beszélve, Davis Carithy személyében végre talált egy kellemes beszélgetőpartnert.

A megbeszélt idő előtt pár perccel érkezett meg az északi bejárat azon ajtajához, amely a belső udvarok felé mutatott. Nem ment ki, úgy gondolta, elegendő lesz csak megnyitnia azt, így szépen fokozatosan fog áthűlni, nem pedig egyszeriben rohan a fagyhalálba.

      Takarót fejemre húzom, fülemet zavarja szobatársaim hangos rikácsolása.
       - Ki tüntette el már megint a fésűmet?! - rikkantják.
       - Talán nézd meg a helyén! - válasz.
       - Képzeld néztem már, te troll! - szidalmazás.
       - Néztél már tükörbe? - támadás.
       Halk morgás hallatszik a takaróm alól, amivel éreztetni próbálom nem tetszésemet, de senki nem hallja, vagy csak nem reagál rá. A vita folytatódik még pár percig, majd egy hangyányit lerántva magamról a paplant, kiordítok onnan.
       - Az ablakpárkányra tettem, mivel a WC ülőkén hagytad tegnap este! Örülj, hogy nem a kagylóba dobtam... - az utolsó mondatot halkabban mondtam, de elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallhassa. Ezután tüntetőleg visszahúztam a takarót, hogy kizárhassam a külvilágot. Füleimnek megnyugvás volt a holtcsend, ami beállt, illetve az érzet, miszerint néma párbeszéd folyik le a szobában.

       Csodás reggelem végeztével a délelőttöt az ágyban töltöttem. Mivel vasárnap volt, óráim nem voltak, és bár utáltam a semmittevést, és léhűtést kedvem volt kipihenni a hét fáradalmait. Míg az óra délt nem ütött hátamat az ágytámlának vetve, felhúzott lábakkal, csípőig betakarózva, ölemben egy rajztáblával rajzolgattam. Olykor-olykor elővettem azt a bizonyos portrét, s méregettem, forgattam, de hozzá nem nyúltam. Délután erőt vettem magamon, és kimentem futni, míg utam a Tiltott Rengeteg még megengedett területén fekvő fákhoz nem értem, ott megmásztam őket, egyesével újra meg újra. Legutóbb Davis adott jó ötletet, miszerint unalmas óráimat edzéssel is eltölthetném, így követtem példáját. Ha más nem is, de legalább egy pozitívuma van a vérfarkasgén birtoklásának: a kicsivel jobb érzékek, és erőlét.
       Öt óra tájban kifáradva, egy jókora zuhanyzás után ledőltem az ágyra, és elnyomott az álom.

       Teljesen véletlenül ébresztettek fel a szobatársaim. Persze nem azért, mert annyira odafigyeltek volna rám, hanem egyszerűen szokásukhoz híven, hangoskodtak. Elfeküdt hajjal, kómás arckifejezéssel emeltem fel pálcámat, hogy a Minutum bűbáj segítségével leellenőrizhessem az időt. Ijedségemben majdnem lefordultam az ágyról, ugyanis egy perc volt a Davisszel való találkáig. Hangosan elkáromkodtam magamat, és kiesve az ágyból, próbáltam magamra ragadni a kinti nadrágomat, pulcsimat, sálamat, de a sapka és a kesztyű nem került elő. Nem volt sok (sok?! Semmi!) időm, így nem tudtam kiválogatni rajzaimat, egy nagy kupacot felmarkoltam, mappába vágtam őket, és mit sem törődve züllött külsőmmel próbáltam minél hamarabb kijutni a klubhelyiségből. Szerencsémre nem volt messze a megbeszélt helyszín, így csupán négy perc késéssel jutottam el az északi bejárathoz. Gyűlöltem késni, mindig is gyengeségnek tartottam, ezért duplán szégyelltem magamat. Hogy megtartsam becsületem utolsó cseppjeit, az utolsó kanyarnál lelassítottam, és a futás helyett a gyaloglást választottam. Bár kipirosodott arcom, és az eltitkolt lihegés elárulhatott.
       Mellkasomhoz szorítottam a dossziémat. Mielőtt még Davis elé érkeztem volna észrevettem kézfejemen egy vágást, amit délután szerezhettem. Nem tűnt mélynek, de lehet ez is meg fog maradni. Igazából nem volt lényeges, ezer és egy ilyen van már a testemen. Nyakamon díszelgőket pedig csak ebben a pillanatban vettem figyelembe. Mindig eltakartam, de most csak szabad kezembe fogtam a sálamat, és nem vettem még fel. De már késő volt.
       Davis elé értem, és mosolyogva, még mindig kicsit lihegve köszöntöttem.
       - Szia! - szabadkoznék a késésért, de nem szeretek magyarázkodni, inkább ráhagyom, mit gondol. - Mi a... a helyzet? - zavarodottan nyögtem ki a szavakat. Rég nem kérdeztem ilyet senkitől.
       Tekinteteim azonnal a nála lévő seprűkre szegeződnek, és szemeim elkerekednek. - Azok meg mire kellennek? -

Davis csendesen álldogált a kijárattól nem is olyan messze, hol jobbra, a szabadba tekintve, hol pedig a folyosó ürességét méregetve. Nem olyan régen érkezett ki, arra azonban kíváncsi volt, Carithy vajon késni fog-e. Rengeteg apró dolgot ki lehetett szűrni egy-egy, mások számára idegesítő, vagy éppen semmit jelentő momentumból. A késés az összeszedettség, valamint rend hiányára engedett következtetni... mert aki fejben rendben volt, az nem késett sehonnan. Leszámítva persze a be nem látható körülményeket, amelyekből azért a Roxfort falai között akadt rendesen, tekintettel a diáksereg bonyolult életére... meg persze a világban éppen zajló sötét üzelmekre. A két kezében szorongatott seprűvel a fal mellé lépdelt, majd letámasztotta azokat, jómaga pedig megvetette a hátát a hűvösnek mondható kőfalon. Jobb lábát megemelte, majd talpát szintén a folyosó oldalának nyomta. Kezeit elrejtette a zsebébe, kezdett áthűlni, de ez volt a célja. Nem akart a melegből egyből a fagyba andalogni, hogy aztán nyomhassa majd a gyengélkedőt, miközben Pomfrey mindenféle gyógyeszközökkel tömködi... amiknek még az íze sem a legjobb. Alig vetette meg magát úgy rendesen, a hugrabugos lány akkor fordult ki a folyosófordulóból. Davis hűvös kék szemei azonnal rávetültek az érkezőre... a kíváncsiság gyarló dolog, de ösztönös olykor, ami ellen tenni a legnehezebb. Egyáltalán nem lehetetlen, csupán jelen esetben teljességgel felesleges.

Carithy meglehetősen ziláltnak tűnt... hajkoronája most kissé rendezetlenebbül festett, mint az első, vagy éppen második komolyabb találkozás óta. Igen, Davisnek ez is szemet szúrt, ahogyan az is, hogy a légzése nem volt éppen nyugalmasnak mondható. Sietett, vagy azért mert késve indult, vagy mert feltartották. Mellékes megállapítás, a lényegen nem változtat, legalább elkövetett mindent, hogy ideérjen. A hatodéves fiú ellökte magát a faltól, majd egy halovány mosollyal köszöntötte a lánykát.
- Szervusz!
Azzal megfogta a két seprűt, amelyet nem is olyan régen letámasztott. Mielőtt a kékeket elemelte az előtte álldogálóról, észrevette annak nyakán a hegeket, azonban nem érezte magát feljogosítva arra, legalábbis egyelőre, hogy ilyen személyes kérdéssel hozakodjon elő. A sebek lehettek általános kis hegek, de megmaradhattak olyan történésekből, amelyekre Carithy nem szívesen emlékezett volna vissza. Nem igazán ismerte a másik baráti körét, családját, sem pedig magát a lányt egy ennyire furcsa kérdéshez. Alkalomadtán talán majd megteszi, de ezt nem vélte annak a pillanatnak. Ahogyan elfordította tekintetét, próbált még a másik arcára fókuszálni, amaz észrevette-e, mit fürkészett. Reménykedni tudott, hogy nem, viszont mivel nem rejtette véka alá mozdulatsorát, élt a gyanúval, hogy lebukott.
- Nehéz és fáradtságos napon vagyok túl! Vágytam már a kellemes beszélgetést és beszélgetőpartnert.
Végiggondolta, mit is mondott. Nagyon régies stílusban beszélt, de ez mindig is jellemző volt rá. Szeretett kifinomult szavakat használni, bár, amióta az iskolát taposta, bizony cifra szólások is beették magukat a tudatába. Élt is velük, de előbbre tartotta az apai ágról hagyatékul maradt, a fiatalok számára furcsa beszédstílust. Továbbá, ez volt számára a kézenfekvőbb, mert üzletfeleinek döntő többsége idősebb, korosabb ember volt.
- A seprűk?
Tette fel a kérdést felpillantva a lány zöldjeibe, mintha nem hitte volna el. Pár pillanatig csak mosolygott, majd előre nyújtotta az egyiket.
- Azt mondtad, nem féled a magasságot!
Pár lépést hátrált, hogy Carithy is meginduljon a nyitott ajtó irányába.
- Én pedig csak magasban tudok festőien gyönyörű képet mutatni neked!
Azzal megfordult, hogy meginduljon az udvar irányába.
- Meg persze akkor, ha egy hatalmas tükör elé állítalak!
Ezt már halkabban jegyezte meg. Az ajtót elérve kioldalazott, majd előre engedte partnerét, elvégre hölgyeké az elsőbbség. Amint a hugrabugos kisétált, jómaga is kilépett és betette maga mögött az ajtót.

Tekintetét megemelve kezét a szeme fölé tartotta, hogy ne vakítsa meg a téli napsütés.
- Oda fogunk felreppenni!
Mutatott a másik kezében lévő seprű nyelével a Roxfort egyik legmagasabb tornya irányába. Ezt követően oldalra pillantott, a lány miképpen reagál erre az információra. Már az előző beszélgetéskor gondolhatta, hogy nem hétköznapi helyre fognak menni... Davis pedig nem is szeretett volna unalmas programot találni, elvégre a célja az volt, hogy szórakoztassa Carithyt, nem pedig az, hogy őrületbe kergesse a szürkeségével.

       Derekasan be kell hogy valljam (csakis szigorúan magamban), nagyon jó volt újra látni. Egész héten a találkát vártam, hiszen végre értelmet nyert a várakozás számomra. Eddig vártam az estéket, vártam a reggeleket, vártam, hogy elteljen a Mágiatörténet óra, de egyik esetben sem fogott ez azaz izgalom, ami ezen a héten. Még a  szokásosnál is többet rajzoltam, és vidámabban aludtam el, mint a tanév bármelyik napján eddig. Jó érzés volt újra gondtalanul cselekedni. Vagyis nem teljesen. Bár óriási szikla esik le a szívemből, amikor meglátom, de még mindig ódzkodtam. Túlságosan félek, és mivel félek: gyenge vagyok, ha pedig gyenge vagyok, akkor sebezhető is. Sokszor gondolkoztam el azon, hogy vajon mit gondolna rólam Davis, ha a régi énemet mutatnám neki... Csak ezzel az a baj, hogy azt az énemet lehet, hogy már gyökerestül kiirtották...

      Halvány mosoly terült szét az arcomon, amikor hozzám beszélt. Figyeltem szavait, ajkai mozgását, artikulációját, nem akartam egyetlenegy szóról sem lemaradni. De amikor tekintetem szemére csúszott észrevettem, hogy nem az arcomat fürkészi, hanem a nyakamat. Basszus! Reméltem, hogy nem fog neki feltűnni, de ahogy látszik, ez hiú ábránd volt. Már mindegy volt, úriember módjára nem kérdezett rá, de már eltakarni is késő volt, a sál a bal kezemben lógott, a jobban pedig a mappát tartottam. Automatikusan összébb húztam magamat, amikor észrevettem, hogy figyel, és próbáltam megvágott kezemet is elrejteni, sikertelenül. Mióta megvannak, próbálom elrejteni a hegeket, és nem azért mert érdekel, mit gondol más, hanem egyszerűen rondának tartottam, egyáltalán nem szép egy női nyakon, háton vagy bárhol máshol. A combomon lévő hatalmas harapásnyom szerencsére sosem látszott a harisnya vagy a nadrág alatt. Bár mások véleménye sose érdekelt erről, kíváncsi lettem volna, hogy ebben a pillanatban, mi rohan végig a fiú fején.
      - Én is nagyon vártam. - jegyzem meg, de csak félhangosan, motyogva. Rájőve, hogy mennyire szrkupacnak nézhetek ki, halkan megköszörültem a torkomat és kihúztam magam.
      Amikor visszakérdezett, csak helyeslőn bólogattam. Amikor felém nyújtotta az egyiket, egy pár másodpercig tekintetem kékjei és a seprű között ugrált, amolyan hitetlen mosollyal az arcomon, majd elvettem. Invitálásra megindultam a kapu felé.
      - Hú, hát jól van! - egyeztem bele a programba. Első gondolatom a sapkám és kesztyűm hiánya volt, de amint elhaladtam Davis mellett, kifelé az ajtón egy mondat ütötte meg a fülemet. Egy tizedmásodpercre meglepettségemben megálltam, de észbe kapva azonnal tovább indultam, hogy ő is követni tudjon. A meglepő kijelentés után, nem tudtam mit gondoljak, a gyorsan ért mondattól megzavarodtam, így próbáltam elterelni a gondolataimat, mielőtt eszembe jutna ismét elpirulni, mint legutóbb.
       Elővettem pálcámat és egy zsugorbűbájjal apróra kicsinyítettem mappámat, és kabátom belső zsebébe csúsztattam. Talán feltűnően gyorsan nyakam köré csavartam a sálat, és begyűrtem végét összegombolt kabátom nyakába, hogy ne zavarjon. Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy milyen csapzott lehetek, így ujjaimmal pár vonást intéztem fürtjeim közé, de a loknik nehezen engednek. Tök mindegy, a menetszél úgyis összegubancolja majd.
       Tekintetem követte seprűje nyelét, és hunyorítva pihent meg Roxfort legmagasabb tornyán.
       Szavak helyett inkább rámosolyogtam, és lábam közé vettem a seprűt. Sose volt gondom a repüléssel, mióta havonta egyszer kimenőm van a kastélyból, mindig seprűvel szökök ki. Gyakorta más seprűjével, amit később visszaviszek, így hozzászoktam az ismeretlen seprűkhöz. Rugóztam egy keveset, felhúztam seprűm orrát, és kecsesen fellibbentem, a lehető legkényelmesebben elhelyezkedtem, és először a toronyra néztem, majd vissza Davisre.
       - Ínyemre vannak az ötleteid! -

A félhangos motyogás tökéletesen elegendő volt a hatodéves fiú számára, meghallotta, és kedvére való volt, amit a lenge szellő a fülébe sodort. Más szájából nagyon sablonosnak tűnt volna, de tisztában volt azzal, hogy jelen pillanatban olyan partnerrel áldotta meg a sors kiismerhetetlen labirintusa, aki nem az a tipikusan hétköznapi szürkeegér. Tényként kezelendő, hogy Carithyt nem igazán lehetett emberekkel látni az iskola falain belül, de ez nem jelentette azt, hogy unalmas, sablonos lenne... legfeljebb az emberek nagy többsége nem fedezte fel benne azt a varázslatot, amit a mardekáros egyelőre látott, érzett, és bizony mély nyomot hagyott benne. Éppen emiatt az érzés miatt szorgalmazta az újabb találkozójukat. A seprű átadását követően a hugrabugos lányka lassú léptekkel indult meg az ajtó felé, Perry pedig azzal a lendülettel lépett ki utána. Más számára bizonyosan ez lett volna a pillanat amely a pajzánság oltárán való áldozással telne, de Davis megkapta a maga nevelését a szüleitől, így illemtudón és megfelelően viselkedett. Egyszerűen csak ballagott a másikat követve, hogy miután kiértek, betehesse maga mögött a kovácsoltvassal szegett bükkajtót.

Pár pillanatnyi diskurzus következett, amelyet a végén a fiatal a seprűnyéllel való útbaigazítással zárt le. A metszően hűvösnek tűnő, pedig jelenleg élettel teli kékekkel a macskaszemű lánykára tekintett, majd újfent vissza a kastély igencsak távoli tornyára, és a mellette lévő eresz-szerűségre. Többször is felreppent már oda, soha nem gondolta volna, hogy valakinek is meg fogja mutatni a helyét, ahová az emberek elől szokott menekülni... meg olykor a gondolatai elől is. Odafent csak a magány várta általában, mégis kihasználta a csendet maga körül... és élvezte. Meglehetősen új volt a számára, hogy most valakivel megy majd, ez teljesen más megvilágításban tűntette fel az eleddig menedékként szolgáló zugot.
- Különleges embernek különleges hely dukál!
Akaratlanul is mosoly húzódott a szája szegletébe, amelyet most nem szeretett volna elrejteni. El akarta fordítani a tekintetét, és meg akart indulni, hiszen most ő volt az idegenvezető, és vendéglátó egyaránt. Ennek ellenére nem tette meg, a vöröslő hajzuhataggal ölelt halovány arcbőr, és a kecses ívű kékek egy pillanatra megrészegítették. Olyan volt belebambulni a lány szemeibe most, mintha csak az őszt látná maga előtt. A vöröslő levelek kecsesen zuhannak alá a fák koronáiról, a kékellő esőcseppek hatalmasakat koppannak rajtuk, és a táj fakul, készülvén magára ölteni a téli hótakarót... szomorú, mégis tökéletesen szép összkép, természetes. Amikor felocsúdott, zavartan köhhintve egyet kapta el a fejét, és tette lába közé a seprűt... olykor oldalra pillantott, így látta azt is, amikor a hugrabugos felemelkedett mellőle. Jómaga sem szeretett volna lemaradni, így egy szökkenést követően megemelte a nyelet, és lassú tempóban emelkedni kezdett. Útitársa mellé érve elővette a zsebeiből a kesztyűket, majd felöltötte azokat, felkészülvén, ebben a hűvösben a seprűlovaglás nem éppen kellemes kiegészítők nélkül. Kibírható, de minek okozzon magának az ember kellemetlen pillanatokat, ha nem szükségszerű. Egy intést követően az élre állt, betöltve a rászabott szerepkört.

Alig pár perc kellett csak a megérkezésig... ebben a magasságban már kissé erőteljesebben fújt a szél, jobban csipkedte a szabad testrészeket. Szerencsére a kiszögellés a toronyból erkélyszerű volt, így a pereme a leszállást követően védte a fiatalokat. Davis a seprűjét a földre döntötte, majd lassú léptekkel a szegély mellé lépett. A távoli táj látványa mindig is lenyűgözte.
- Itt lennénk, üdvözöllek szerény kis menedékemben!
A kijelentést követően hátratekintett a másik szemeit kutatva. Széttárva karjait szólalt meg.
- Ide szoktam menekülni, ha egy kis magányra vágyom! Megismerhetted az egyik rejtett kis zugomat!
Ez afféle üdvözlés volt egy olyan helyen, amelyet valóban nem mutatott meg akárkinek, csak annak, akit alkalmasnak talált rá.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/forDavis.jpg)

     Nem is értem, hogy miért nem kedvelik annyian Davist. Nem ismerem jól, sőt, ha mondhatjuk, nem is ismerem, de eddig nálam egyetlen egy rossz pontot sem kapott. Udvarias, higgadt, és nem előítéletes. Számomra merő értetlenség, hogy az emberek többsége, miért kerüli. Lehet, hogy pont ezért? Mert ennyire normális? A többség meg... nem mondhatni annak. Talán. Vagy talán lenne félnivalóm tőle? De mégis mi? Semmi arra utaló jelet nem találtam, hogy egy vérengző szadista lenne, vagy ujjakat gyűjtögetne, mint Blaine. Félnem "kéne" tőle, hiszen tartozom neki, és minden adósság csak nyűg és gond, főleg "olyan embernek, aki olyan, mint Davis" - mondanák a barátaim, de mivel nincsenek, nem mondják. Különben is én dolgom, hogy kit, milyennek ismerek meg, és hogy kerülöm-e majd vagy sem. Eddig Davist nagyon értékes embernek tartom, jó társaságnak, és nem utolsó sorban, kellemes a... a... megjelenése...

       Alig lehet letörölni a (bár nem fülig érő, de halvány) mosolyt az arcomról. Davis egy-két kijelentésére nem tudok, vagy merek mit reagálni, igazából csak elengedem a füleim mellett. Meghallom őket, lereagálom őket valahogy, de szavakba nem öntöm a válaszomat (nem mintha lenne). Amolyan "felfogtam" szinten, de ezek a célozgató mondatok, amikben mondjuk ki: bókol, igencsak kellemetlen helyzetbe hoz. Régen nem éreztem még csak ilyen fokú törődést sem, sose bókolt nekem senki, így teljesen belepirulok, és ezt neheztelőnek találom. Nem szeretek pirulni, nem is szokásom, pont az iménti érvem miatt. A pirulás nem vall szilárd személyiségnek - amolyan kislányos... Akármennyire is közelebb került hozzám Davis pár találka alatt, mint bárki más, még ő sem tudhatja meg, hogy nem vagyok olyan erős és veszélyes, mint annak hisznek.
       A sál jó ötlet volt, a sietségben a szobába hagyni a sapkát és kesztyűt már nem bizonyult olyan jónak. Ki gondolta volna, hogy ilyen helyre visz? De mégis milyenre? A torony...
       Visszanézek a fiúra, amolyan "nos, indulunk?"-szemöldökfelvonással, de végül is az arckifejezés leolvad az arcomról, mert Davis semmit nem reagál, hanem csak néz rám, mondhatni bámul. Kihasználva az alkalmat pár másodpercig én is végigmérem a fiú arcát. Keskenyen húzódó ajkait, szépen ívelt szemöldökét - de végeredményben nem a jellemzésnél ragadok le, hanem a szemeinél. Bár rám néz, nem a szemeimbe, viszont én az övéit nézem és csak ámulok. Akárhányszor találkoztunk lopott pillanatokban a fiú íriszeire koncentráltam, mintha keresnék benne valamit, csak nem tudom, hogy mit, és miért. Azért is nézegetem azt a nyamvadt rajzot - a lélektükrök annyi mindent elárulhatnak. Szeretek olvasni belőlük, de csak amikor nem figyelnek az emberek. Amikor nem tudják, hogy figyelem őket - azért olyan értékes a rajzom, és azért van a kedvenceim között. Olyan sablonos valakinek a szemeiről áradozni, mérhetetlenül nyálas, és klisés, de a fiúnak legszívesebben a képébe vágnám, hogy "haver, gyönyörűek a szemeid, bárcsak tudnék belőlük olvasni!". Nos igen, a haver kifejezés nem épp a megfelelőbb, ugyanakkor ilyet senkinek sem mondani soha. Neki se, még ha szívesen tenném is.
       És találkozik a tekintetünk. Előbb kapja el ő az övét, így megelőzve az én, hasonló reakciómat.
       Inkább elindultunk, ahelyett, hogy bármelyikünk megszólalt volna.

       A rövid kis út alatt is nagyon kipirosodott az arcom, így két nagy pirospozsgás éktelenkedett orrom mellett, két oldalt. Kezeim pirosra fagytak a magaslati levegőtől és a széltől, így miután seprűt a cserepek tövéhez fektettem, összedörzsölve próbáltam életet lehelni belőlük. Nem is mertem nagy vörös loboncomra gondolni, bizonyára úgy áll, mint egy szénakazal szélvihar után - szanaszét. Az erkélyszerű kiszögelés szélére léptem és lekukkantottam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, milyen érzés lenne ilyen a mélybe vetnem magamat. Az arcomba hangzatosan süvítene a fagyos szél, ezer tűként vagdalná arcomat, hajamat hátravágná, holmi lepedőként suhanna utánam a ruhám, míg egy pillanatnyi fájdalom után minden elsötétülne... De pár percig micsoda felemelő érzés lenne csak zuhanni.... súlytalannal és gondtalannak lenni.
       Visszahúzódzkodtam. Nem féltem a magasságban, de nem állt szándékomban leesni, amint Davis megszólalt fejem felé fordult, majd azonnal a tájra. Amint megfordult figyelmem arcára fókuszált. A szavak hallatán kissé meglepődtem. De mielőtt reagáltam volna, letekerve sálamat (már felesleges volt bármit is takargatni) összehajtogatva a földre tettem, és törökülésbe leültem rá. Nem mintha finnyás lennék, de nem szerettem volna felfázni, már így is nagy esély lehet a tüdőgyulladásra.
       - Fogadjunk - nézek rá halvány mosollyal. -, hogy mindenkit idehozol, és ezzel eteted a lányokat! - természetesen tisztában voltam azzal, hogy Davis bizonyára nem ilyen, és remélem ő is gyenge kis humornak fogja fel.
       - Akárhogy is van, örülök, hogy elhoztál ide. Valószínű, hogy sose jutna eszembe, pedig - körbenézek. - ...lenyűgöző ez az... egész. - fogalmaztam meg a legegyszerűbben.
       Valóban fenséges volt a látvány. Kedvem lett volna lerajzolni. Ezt is megörökíteni a többi pillanat mellett, hogy átadjam őket az örökkévalóságnak. Annyira csodaszép volt. Mindig is imádtam a természetet.
       - Hm! - mozdulok meg hirtelen, mintha eszembe jutott volna valami. Kabátom belső zsebébe rejtve az imént lezsugorított mappámat húztam elő. Pálcámat tokomból előhúzva visszanagyítottam normális méretére, lassan végigsimítottam a fekete bőrkötésen, és elgondolkozva Davisre néztem. Vissza a mappá (http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/rajzok.png)ra. Újra rá. Felé nyújtom.
       - Vedd a magamféle hálámnak...! - mondom, és várom, hogy elvegye. - Már, ha érdekel. - csapom hozzá, még ha ő is kért meg rá múltkor, hogy megnézhesse.
       Amint elveszi és belekukkant, fejem visszacsapom, fürtjeim lobognak utánam. Próbálom elrejteni arcomat hajammal, hogy ne olvashassa le az izgalmat - inkább az elképesztő tájat firtatom.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/gwen.png)

(http://kepfeltoltes.hu/120611/james_www.kepfeltoltes.hu_.png)

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/gwen.png)

(http://kepfeltoltes.hu/120611/james_www.kepfeltoltes.hu_.png)

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/gwen.png)

(http://kepfeltoltes.hu/120611/james_www.kepfeltoltes.hu_.png)

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/mirttpjk.png)

(http://kepfeltoltes.hu/120611/james_www.kepfeltoltes.hu_.png)