|
Cím: Végtelen folyosó Írta: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:00:17 Egyike Roxfort trükkös szakaszainak. A gyanútlan diákok, ha erre az ál-folyosóra érnek, hosszas gyaloglás után azt veszik észre, hogy olyan, mintha körbe-körbe járnának, annak ellenére, hogy teljesen bizonyosak benne: egyenesen haladtak. A folyosó egyetlen dekorációja azonban újra és újra előbukkan: egy szobor egy boszorkányról, aki épp az üstje felé hajol. Kikerülni innen nem egyszerű... El kell beszélgetned hozzá a banyával.
Cím: Sean - Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2010. 12. 23. - 18:48:24 (http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/Sean2.png)
Novemberben semmi szép nincs. Hűvösek az utcák, az embernek még a kedve is lemegy mindentől. Nem mintha lenne kedve bármihez is, a mai világban. A háború közepén, kinek van kedve viháncolni és virágokat rajzolni a pergamenjei sarkába? Mindig is csodálkozva, illetve furcsállva nézem, ahogy egyesek mennyire nem foglalkoznak a jelenlegi helyzettel, vagy általánosságban semmivel. Tudnék pár példát mondani, nem is kéne gondolkoznom rajta. Igen, most azt kéne mondanom, hogy nekik van igazuk, lesz.rni mindent, és élni boldogan happyn, hogy aztán nyugodtan haljunk meg. De nem mondom. Az ilyen emberek legtöbb esetben naivak, és vakok. Nem talpraesettek, és könnyen befolyásolhatók. Többségben. Nem mintha azon keseregnék, hogy jaj, háború van, félnünk kell, de ami tény, az tény. Attól még, hogy nem sírom tele a párnámat, hogy sorban hullnak az emberéletek, még lehet rossz kedvem. Attól, hogy még varázsló-háború van, még más problémái is lehetnek az embernek. Gyakran jutnak a fülembe olyan pletykák (a szokásosokon kívül), minthogy én el vagyok keseredve, mert nem lehetek otthon a családommal, sőt olyat is hallottam már, hogy az egész nyamvadt családfámat kiirtották már, és ezért vagyok letört. Ezek a pillanatok okoznak egyedül vidám perceket, amikor jót röhöghetek rajtuk. Mit tudnak arról, hogy én miért vagyok „szomorú”? Nos, természetesen terjengnek az igazsághoz hasonló pletykák, de senki sem merte még kimondani őszintén az igazságot, ugyanis félnek. Félnek, hogy mi van, ha igazak a pletykák… Én nem a pletykák miatt vagyok ilyen, nem a háború miatt, nem azért, mert karó lett a Mágiaörténet-dolgozatom. Én más miatt. Még csak az ősz utolsó hónapja van, és már készülnek a karácsonyra. Akármilyen vészterhes idők vannak, az emberek szeretik megtartani az effajta szép szokásokat. Régen imádtam a karácsonyt, a karácsonyi díszeket, a frissen sült sütemények illatát, és minden egyéb sablonos érzésáradat, de mint minden, ez is megváltozott a nyár folyamán. Már azon is gondolkozom, hogy haza sem megyek a Roxfortból karácsonykor. Megüzenem a szüleimnek, hogy sok a tanulnivalóm van, és letudhatom ezzel az ünnepet. Hiszen nem kíváncsiak rám, minek rontsam a levegőt „otthon”? Jobb is lesz, ha minél előbb megírom a levelet. De majd holnap. Ahogy lehaladok egy boszorkányt ábrázoló szobor mellett, tovább szövögetem a gondolataimat. Érdekes, hogy késő délután van, de diákok sehol. Legalább is ezen a folyosórészlegen, hiszen az imént még láttam nyáladzó szerelmespárokat az ablakbemélyedésekben, nevetgélő alsóbb éveseket, és most sehol senki. Elmerengtem, és nem is vettem észre, mikor csökkent az emberek száma nullára. Nem is bánom, legalább egyedül lehetek a gondolataimmal, amit ritkán tehetek meg. Hát most kihasználom. Szinte nevetni lenne kedvem, hogy végre nem bámulnak meg a folyosón. Persze, alapjáratban nem is bámulnának, akik nem hallottak semmiféle történetet rólam, de most még azok is meresztgették a szemüket, akiknek fogalmuk sem volt eddig a létezésemről. Hogy miért? Eddig mindig nyakig „betakarózva” mutatkoztam - már év eleje óta. Ezalatt a három hónap alatt sok minden történt, és lassan átcsapott az antiszociálisságom, nemtörődömségbe, így levetettem a sálakat, és a hosszú ujjú pólókat. Szabadon szemlélhették a hosszú hegeket a karjaimon, sőt, ha úgy adódott a lábaimon is, már nem érdekelt más. Egy farmerben és egy rövid ujjúban járom az északi szárny folyosóit. Bár nincs meleg, nem fázom. Ballagok tovább, és ismét egy boszorkányszobrot láttam magam mellett. Ugyanazt a boszorkányszobrot. Mi a fene? Furcsállva tovább indulok, de nem sokkal arrébb, ugyanez a szobor köszön vissza. Összehúzott szemöldökkel kiveszem kezeimet farmerzsebemből, és megállok a szobor előtt. Visszanézek magam mögé, a folyosót pásztázva, de nincs ott az előző szobor. Visszamegyek oda, ahol legutóbb láttam, és ott is ott van. Visszamegyek, és ott, szintén ott van. Gyanúsan körbenézek, és beleszólok a semmibe. - Hahó? – Semmi válasz. Miért is lenne? Senki nincs itt, csak én és a szobor. Ismét felemelem a tekintetem a boszorkányra, de az ugyanolyan, mint eddig volt. Még párszor megismételtem a rohangászást, míg megunom, és letelepedek a szobor tövébe. Fogjuk fel pozitívan: lesz időm gondolkozni. Jó sok időm… Hátamat nekivetem a szobor tövéhez, lábaimat kinyújtva keresztbe rakom őket a bokámnál, és elővéve pálcámat, elkezdek vele játszani. Na gondolkozzunk. Mi a rák folyik itt? Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Sean Blaine - 2010. 12. 24. - 10:51:32 .-= Carithy =-.
!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat! Tavaly, tavalyelőtt az ember végigsétált, jobban mondva úszott, vagy gondolán hajózott a nyáltengerben az amúgy gusztustalanul sivár, és omladozó folyosókon, nem hallott mást, csak az idióta picsák szánalmas történeteit, na meg persze az alfahím jelöltek hősies sztorijait, amelyben elmesélték, miért is ők a legnagyobbak. Az idén valami megváltozott, a világ mozgásba lendült… és még ez sem tántorította el a sok köcsögöt a sivalkodástól. Rosszabb lett a helyzet, már nem csak azt kellett hallgatnom minden egyes nap, hogy a nőknek nincs egy kurva ruhája sem, amit felvegyenek… itt jegyezném meg, mi a retkes faszomnak divatozni az iskolában, amikor formaruha van. A fiúk részéről már nem csak a király vagyok, és az egyetlen szöveg bizonyult menőnek. Bepárosultak a Merlinre, háború van, mi lesz velünk nyavalygások is. A hangulat olyannyira elharapózott, hogy lassan mindenki fel fogja vágni az ereit az iskola falai között. Mondjuk, nem lenne rossz megoldás, mert ugye akkor nem nyálban kellene evickélni, hanem vérben, ami egy fokkal kellemesebb és melegebb is… másodsorban meg, a világ rengeteg életképtelen és semmirevaló majomparádétól szabadulna meg. Nekem biztosan nem hiányoznának, eddig is kötöznivaló marhahúsnak tartottam azokat, akik megérdemelték és megérdemlik. Nyugalom. Hűvösség. Ahogyan baktattam az emberek tömegében, igyekeztem kiiktatni a hallószerveimet, és csak menni előre, hogy minél hamarabb elérhessem azt a bizonyos folyosószakaszt, ahová kikapcsolódni és tűnődni szoktam járni az utóbbi pár hétben. Ott egyedül lehettem, teljes nyugalomban… csak a csend, és a végeláthatatlan semmiség. Az iskolatársak jobbára ki-kiugráltak az utamból, aki nem azt így járt, kapott egy vállas lökést, hogy tudja a középső sáv az életképesek sztrádája. Ahogyan közeledtem, egyre fogytak az emberek, mígnem teljesen megszűntek létezni körülöttem. Megnyugvással töltött el a dolog, tudtam, már ott vagyok, ahol lennem kell, és maradni is fogok jó darabig… majd takarodóra visszaérek a szobámba. Alig pár lépést kellett csak megtennem, a büdös vén kurva már ott álldogált a helyén. Biztos voltam benne, hogy figyel, de soha nem szólt egy árva szót sem hozzám. Minden bizonnyal az első találkozásunk hagyott benne mély nyomot, de van ez így… általánosságban nálam az első benyomás azért a legbelső bugyrokig szokott hatolni. Ahogyan mellé léptem, pisztolyt formálva a kezemből lőttem le a nyanyát, majd gúnyosan kacsintva egyet haladtam tovább. Jóval távolabb tőle szoktam letelepedni, aztán tenni, amit tennem kell. Mielőtt azonban megálltam és leheveredtem volna, egy nagy büdös „hahó” szakította meg a csendet. Abban a pillanatban megálltam, majd mélyet sóhajtva a mennyezetre pillantva ráztam meg a fejem. Ilyen a büdös kurva életben nincs… már itt sem lehet az ember nyugalomban. Hűvösség. Pezsgés. Mivel egyetlen kiút volt erről a helyről, sarkon fordultam, majd megindultam a büdös banya irányába… tudom, ha előre mentem volna is ott lyukadok ki, de így rövidebb a dolog. A kanyarban felbukkanva egy furcsa egyed üldögélt a tövénél. Mintha nem is igazán érdekelt volna folytattam az utamat a tipikus unott, semmitmondó tekintettel. Amint odaértem megtorpantam előtte... a fagyosnak tűnő, idegesítően kék szemeimmel nem törődtem azzal, hogy esetleg zavaró, végigmértem. Cedrah lévén tudtam róla egyet, s mást, felismertem a kis pofikáját. Olyan közel hajoltam az arcához, amennyire csak lehetett, jól megsértve a magánszféráját is. - Hahó! Összeszűkítettem a szemeim, mintha csak azt kérdezném tőle, mi a picsát keresel ott, ahol legfeljebb csak a döglött madarak oszlanak... Cím: Sean - Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2010. 12. 25. - 14:00:52 (http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/Sean2.png)
Annyira egy ironizáló paraszt vagyok. De most komolyan. Szidom az összes barmot az iskolában, az utcákon, a minisztériumban. Azon rinyálok, hogy mennyire sok hülye van a világon, és milyen egyedül vagyok. Le kéne szoknom erről, hiszen csak egy pesszimista gyökér leszek, aki mindenben csak a rosszat látja – bár, már lehet mindegy nekem. Nem szeretem a túlzott optimista naivakat, de azért a sötét pesszimistákat sem, akiknek néha olyan a felszólalásuk, mint akinek elmentek otthonról. Nos igen, megint válogatós vagyok, de itt kivételesen támogatom az arany középutat. Meg akarok nyugodni… Pedig nem is vagyok ideges. Oh, hányszor megfogadtam, hogy esküszöm, rászokok a cigarettára, de valahogy ez mégis elmaradt, aminek valahol örülök, valahol a falba verném a fejemet miatta. Próbálom a szép dolgokat meglátni, amik tényleg fontosak. Nem is… Amik a leglényegtelenebbek, de mégis a legszebbek. Például a nyugalmat. A nyugalmat nagyra értékelem. Akkor születnek a legésszerűbb tervek, amikor nyugodtak vagyunk. Akkor vagyunk a legkiegyensúlyozottabbak. Tisztán gondolkozunk, és végtelen tér tárul elénk. Bármiről elmélkedhetünk korlátok nélkül. Senki nem szabhat nekem határt, nem szólhat bele, hogy min gondolkozzak. Gyakorlatilag ura vagyok egy saját kis univerzumnak. És ez tetszik. Talán ezért sem zavar a mostani helyzet, hiszen egymagam vagyok, ura vagyok az univerzumomnak. Meg kéne ijednem, ahogy egy nyomorult hugrás tenné? - Ch… - szisszenek fel. Hiszen jó magam is a sárgák házát gyarapítom. Röhej… Mégsem félek, hiszen jól fogom fel a dolgokat. Különben is, a Roxfort régebben a legbiztonságosabb helyek közé tartozott, és attól még, hogy „beköltöztek” a halálfalók, a kastély ugyanaz maradt. Csak nem fog velem szembesétálni egy troll. Mitől kéne, hogy féljek? Csak kitalálok innen, mielőtt megmurdelnék. De egyelőre még ráérek. Csend van. És nyugalom. Nem voltam még ezen a folyosón. Legalább is, biztos emlékeznék rá, hiszen nem mindennapi jelenség ez itt – bár varázslóvilágban vagyunk, azért be kell vallani, hogy nem minden folyosó ismétlődik végtelenszer. Amúgy is… mi a frászkarikáért nem jutok ki innen? Igen, addig eljutott a tudatomig, hogy meg van bűvölve a folyosó, de mi lehet a kijutás kulcsa? Nem mintha ellenemre lenne az ittlét, de azért nem akarom, hogy itt rohadjon le rólam a hús. Biztosan kell lenni valamilyen kiútnak, hiszen, ha nem lenne, nem hiszem, hogy nem feküdne itt tíznél több hulla. Lassan felpislantok a fölém magasodó boszorkányra. A csúf, süveges banya maga elé bámul, és mozdulatlan. Úgy viselkedik, ahogy ildomos egy szobornak. Megcsóválva a fejem, visszabámultam magam elé, de azonnal el is fordítottam a tekintetemet, ugyanis visszaszólt valaki. A férfihang iránya felé nézek, és meglepődve konstatálom, hogy az egyik évfolyamtársam andalog felém. Ráérősen elém sétál, lehajol, és pofátlanul közel kerül az arcomhoz. Fejemet teljesen hátrahúzom egészen, míg a szobor lábához nem ütközik. Érdeklődve, kicsit furcsállva felvonom szemöldökeimet. - Üdv. Végigmérem a rend szerint, ahogy ő is engem. Óhóhóhóóóó, tudom ki ez! A nagybetűs Sean Blaine! Arckifejezésem szinte ugyanaz marad, azzal a kivétellel, hogy a szemöldököm visszaáll az eredeti helyére. - Magnoniai Tölgyfakéregkrémmel kenem az arcomat, ha esetleg ez érdekelt volna. - jegyzem meg halálos könnyedséggel, mutatva, hogy cseppet sem érdekel, ha az arcomba mászik, még ha ez nem is így van. Legszívesebben kiátkoznám volna a világból. Semmi kedvem sincs fecsegni, mint ahogy az elmúlt hónapokban sem volt, de nyugalom ül az arcomon. Végül is akármennyire sem kívánok beszélgetőtársat a hátam közepére sem, ő hátha tudja mi a folyosó rejtélyének a nyitja. Makacsul nézek vissza jég-kék szemeibe. Mégis mit tehetnék, csússzak ki a lábai között? Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Sean Blaine - 2010. 12. 27. - 09:32:54 .-= Kence-ficének =-.
!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat! Kémlelés. Mozdulatlanság. Alig hajoltam oda a csinos kis poffantyújához, azzal a lendülettel húzta hátra a fejét, egészen addig, amíg az nem koppant a ki tudja hány esztendős fémkondéron. Egy pillanatra felmerült az is bennem, hogy megkérdezem, most a banya hatalmas bödönje kong-e az üresség miatt, vagy esetleg az ő feje. Elvégre ebben az iskolában, és az itt tanulók többsége felé joggal terjeszthető elő ez a csoda… a legtöbbjüknek annyi esze sincsen, mint teszem azt, egy kelta tündérmanónak. Persze ez a hasonlat kurvára sértő lehet a tündérmanókra nézve, hiszen azok többsége még mindig nagyobb intelligenciahányadossal rendelkezik, mint ezek a köcsög, magukat roxfortos diákoknak nevező infernusok. Szar ügy ilyen helyen tanulni, de valahol csak kell az embernek, mégsem mehettem ki az oroszokhoz, vagy a franciák közé. A gondolatmenetet aztán summáztam magamban, és úgy döntöttem, nem marad más, csak a koppanáskor a halovány, roppant gúnyos, féloldalas mosoly. Amennyiben megvolt a magához való esze –itt kell megjegyeznem, ezt tökéletesen kétlem, de persze az esélyt megadom számára, hogy bizonyítsa, értelmes-, tudhatta, hogy miért érkezett a pillanatnyi ajakgörbület. Ezt követően a retkes pofám ismét felvette a jól megszokott, tökéletesen unott formát, de csak pillanatokra. A válaszát követően újabb mimikaáradat érkezett tőlem. Ennyi torzulást egy egész esztendő alatt szokott produkálni az arcom, nem fél perc alatt… apró fintor ült ki rá, miközben szippantottam párat a levegőből, amúgy színpadiasan. - Mmmmmmm… Buggyant ki belőlem a hang, amely egyértelműen nemtetszésemet fejezte ki, persze ezt is a míves, és valamelyest túljátszott formában, mert ha már thesztrál, akkor legyen kövér is. Visszaegyenesedve, kezeimet megemelve összeérintettem az ujjbegyeimet, a két mutatóval pedig az előttem heverésző hugrabugosra mutattam. - Akkor már tudom, mi volt az a büdös, amit éreztem! A megjegyzés nem fedte teljesen a valóságot, mert annyira azért nem volt szarszagú a krém, de persze erről nem kellett tudnia, mert hát nem tartozott rá a történet. Elegendő, ha annyival tisztában van, hogy olyan büdösnek tartom a masszáját, ezzel együtt az arcát, és őt is, akár egy nagy és retkes klozet. Megcsóválva a fejem engedtem le a kezeimet a törzsem mellé, majd arra, amerről érkeztem indultam meg. Nyugodtan. Lassan. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fogja megállni szó nélkül, és követ… vagy, ha azért nem is, hát akkor azért, hogy megérdeklődje, nem tudom-e a kiutat erről a lehengerlően végeláthatatlan folyosószakaszról. Mivel nem igazán akadt más dolgom a mai napra, úgy döntöttem, megadom az esélyt a picsa számára, hogy bizonyítson… ha hülye, akkor hamar menni fog, mert kibaszom innen, lába nem éri a földet a kis barátnőcskékig… ha van benne valami, akkor nem kap két pofont, és esetleg az ujjai is a helyén maradnak… efféle nyakékre valóm még úgysem nagyon van, már ha igaz, amit tudni vélek róla, és még párakról rajta kívül. Cím: sóSean - Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2011. 01. 16. - 20:38:13 (http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/Sean2.png)
A gúnyos mosoly eredetére csak pár pillanat múlva jöttem rá, de akkor azonnal megforgattam a szemeimet. Ha-ha. Kis Humor Herold! Elgondolkoztam, hogy mit is kéne visszavágni, de hamar elvetettem az ö9tletet, hogy vágjam magam alatt a fát. Úgy döntöttem nem fogok válaszolni, a tekintetem mindent elárult, feleslegesen nem koptatom a számat. Vajon érdemes lett volna megemlíteni, hogy igazából nem használok semmiféle alapozót, krémet és miegymást? Sőt, mint észrevehette a sminket is messze kerülöm, így csak lágyan elmosolyodom a visszaszólásán. Lehet, hogy a samponomat érezte, vagy mi tudom én. Mit számít? Már megszoktam az efajta piszkálódást, és beszólogatást. Semmi alapjuk sincs, csak azért mondták, hogy valamivel húzzák az agyamat, aminek persze nem mindig volt jó vége. No, nem mintha nem lett volna önuralmam, az utóbbi időben alkalmam volt kisajátítani a nyugalom már-már extázisban folyó bűvöletét, hiszen az eleinte rosszalló suttogások is elszálldostak, és helyette jöttek a kimondott hangos szitkozódások, de jobban örültem volna egy eszes kis hollósnak, aki sec-perc alatt kivitt volna innen. Nem panaszkodtam, csupán kifejtettem magamban a véleményt, miszerint mi lett volna számomra a legmegfelelőbb helyzet. Hát az rohadékul nem ez. Mondjuk, most már mindegy volt, ha már így alakult, akkor hozzunk ki belőle valami értelmeset! Nem igazán tudtam, hogy hogy is kezdjek bele, mert biztos nem lesz olyan édibédi-cukimuki, hogy megmutassa azt az átkozott utat innen kifelé, szóval a gondolatok, csak úgy cikáztak bennem. Nem találtam azt a megfelelő szórendet, amivel a kérdést feltehettem volna. Már nyitottam volna a szám, hogy valamit kinyögjek, de magamba fojtottam a szót. Sean egyszerűen el akart sétálni. A szám nyitva maradt, de amint észbe kaptam összezártam ajkaimat, és felpattantam a helyemről. Nem akartam utána vetődni, hogy "Hé! Hova mész, segíts már?!", ezért felnéztem a boszorkányra, és gunyoros grimaszt vágtam, és a fiú után szóltam. - Sean! - neveztem meg nemes egyszerűséggel. - Hogyan lehet innen kijutni? Eldöntöttem, hogy nem fogok se nyalni, se bunkózni. Könnyeden tettem fel a kérdést, semmi okom nem volt rá, hogy foglalkozzak Blaine elterjedt pletykákkal alátámasztott ignoráns viselkedésével. Én csupán ki szerettem volna jutni innen, és mindenféle csel nélkül akartam ezt véghez vinni. Talán a Naaagy Sean Blaineben van annyi, hogy egyszerűen elmondja a titok nyitját? Magamat sem áltatom. Ha nem is teszi meg - ami több, mint valószínű-, akkor követni fogom, hiszen neki is ki kell jutnia valahogyan, és csak nem teheti meg ezt észrevétlenül ha a sarkában vagyok. A kérdés csupán az volt, hogy az agresszivitásáról híres fiú vajon hogy fog reagálni arra, hogy nem hagyják békén? Egyenlőre még nem tartottam tőle. Reméltem, hogy nem is kerül sor rá, hogy kelljen. Nem is gondoltam rá, hogy vajon megütközik-e azon, hogy nevén neveztem, hiszen nem mutatkozott be, ugyanakkor szerintem ő is jól tudta, hogy nem egy elveszett szürke egér a Roxfortban, akiről senki semmit nem tud. Csak nem kerüli el a figyelmét a sok néha újból-újból szárnyra kapott történecske. Nem akartam nála kihúzni a gyufát, de ha arra kerül a sor, akkor muszáj lesz valamit tennem, hogy kijussak innen. Na, szép kis egész napos programnak néztem elébe... Ha nem áll meg, megszaporázom lépteimet, míg mellé nem érek, ha viszont megáll, elé állok, és megvárom, míg válaszol. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Sean Blaine - 2011. 01. 17. - 19:50:28 .-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.
!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat! Felkelt. Megszólalt. Ráadásul a keresztnevemen szólított, ami felettébb érdekes, és kiemelt hangsúllyal kezelendő. Az iskola tanulóinak többségében jobbára a Blaine szokott megmaradni, vagy akiben az sem, az a kitalált gúnyneveket alkalmazza… azt meg persze csak a hátam mögött. Ez nem is meglepő, eléggé agresszívan lépek fel ezekben az esetekben. Kevesen voltak olyanok, akik szemtől-szembe mondták volna meg a frankót. De hát, ilyen világot élünk ugyebár, az egyenesség kiveszett mindenkiből, és a cselszövés, meg a fondorlat lett az úr, egyszerűen nem tudunk igazat mondani. A legszörnyűbb az egészben az, hogy már a diákok körében is ez volt a jellemző, nem lehet eléggé korán kezdeni. Mindenesetre, ha már ennyire ismert, és bátorkodott utánam szólni, hát megtorpantam egy pillanatra. Nem tekintettem hátra, először… balomat a mellkasomra téve, jobbommal megtámaszkodtam rajta, és ujjaim gyűrűjébe helyeztem az állam… afféle színpadias gondolkodás. Eközben szépen lassan rátekintettem, majd fejem támasztékát használva rámutattam. - Megmutatom! Tömör és velős válasz, ráadásképpen azt sem mondhatja, hogy alattomos vagyok, vagy éppen egy utolsó senkiházi, hiszen most ajánlottam fel a segítségemet. Gondolom most elemzésbe kezd, kattognak az agytekervények… de hát mardekáros… de hát azt mondták róla, hogy paraszt… most akkor mi van? Hagytam, hadd emésztgesse a meglepő szavakat, előbb-utóbb csak leesik neki, ha szabadulni akar, akkor szedi a kis virgácsait. Azzal ismét megfordultam, és lassú léptekkel indultam tovább az utamra. Utolért. Várt. Csendesen baktattam, teljesen elrévedve a folyosó végeláthatatlanságába, mintha valamit keresnék, azt a bizonyos rejtett járatot, amely számára a megboldogulásba, tehát vissza a többiek közé vezet. Persze kerestem, majd jó pár perc múlva kell felbukkannia… pontosan annak a boszorkánynak, amelytől az előbb elindultunk. Egy kis vérlázítás nem ártott… és ha már így kettesben maradtunk, bizony nem hagyhattam ki, hogy mende-mondákról, szóbeszédekről kérdezzem, amivel kínos helyzetbe hozhatom. Bár nem értem, miért kínos a számára, de ő tudja… mindenki képes annyira túlbonyolítani az életét, hogy az már olykor a nevetséges kategóriát képviseli. Mivel nem voltam az a kertelős típus, hát rögtön a tárgyra tértem, ugyanis, hihető, avagy sem, amióta találkoztam azzal a Fenrirrel Cedrah társaságában, hát foglalkoztatott a téma. Sokat olvastam róla, de egy első kézből való beszámoló mégiscsak más tészta… levéve, mi lehet igaz és mi nem. - Amúgy milyen érzés… Először arra gondoltam, hogy ebből is érteni fogja, de biztos, ami biztos alapon megtoldottam. - ... az átlalakulás. Nem tekintettem egy pillanatra sem oldalra, éppen eléggé le fogja taglózni a kérdésem, sem hogy még a betegesen kék szemeket is az övébe fúrva tovább húzzam az idegszálait. Mert ilyenkor beindul a kombinálás, a hogyan, a kitől, a miért, a kiteregeti-e. Egyszerűen csak baktattam, és hallgattam, mi fog történni… nem volt kizárva, hogy esetleg az animágiára gondol majd… de ha van egy csepp esze… Cím: sóSean - Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2011. 01. 28. - 20:29:24 (http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/Sean2.png)
A tömör válaszadás kellemes meglepetésként érintett. Kicsit meg is hökkentem, de csak magamban könyveltem el kisebb örömömet. Na, talán mindenféle kellemetlenség nélkül kijutok erről az átkozott folyosóról. Miután olyan kedvesen bemutatkozott, volt rá okom gyanakodni, hogy miért segít ilyen könnyen. Az is lehet, hogy később be akarja hajtani a szívességet, de szimplán lehet empatikus. Passz, a lényeg az, hogy kivezet innen, és ennek örülök. Az elején még nem is érdekelt a folyosó, se a titka, de némiképp örülök, hogy nem kell itt töltenem az éjszakát (vagy netán több éjszakát). Vajon Blaine is merő véletlenségből került ide? Nem hinném, hogy önként sétált bele a bűvös folyosóra ismét. Mivel tudta a kiutat (már, ha nem hazudott), akkor több, mint valószínű, hogy már járt erre, hacsak nem valamelyik ismerősétől hallott róla. Ki tudja. Más helyzetben kedvem lett volna megkérdezni, de jelenleg semmi kedvem nem volt hozzá, így csak a fiút néztem, és vártam, hogy elmagyarázza menet közben, de valahogy nem akaródzott megszólalni, és mivel azt mondta, hogy csupán megmutatja, nem is faggattam, hanem engedelmesen követtem őt, teljesen kiszolgáltatva neki. Végül is... sehova nem vihet, ami olyan volna, hiszen ha hazudik, akkor újra és újra fel fog bukkanni a boszorkány. Szótlanul ballagtunk, részemről zsebre tett kézzel. Személy szerint lett volna pár kérdésem, és bár már régen nem voltam szófosásos kisleány, mégis érdekelt volna egy, s más. Például, hogy mi igaz, abból, mait rebesgetnek a fiúról. Tényleg egy pszichopata, aki ujjakat gyűjt? Őszintén szólva, nem lepődnék meg, ha beigazolódna, de azért meg, megborzongnék... Elég bizarr lenne. De nem feltétlen erre irányulna a kérdésem, rengeteg dolgot mesélnek Seanról, néha olyanokat is, amik teljességgel abszurdak, még számomra is, aki nem ismeri. Legalább is közelről. Nyilván nem egy közönség kedvenc a srác, de túl sok hülyeség terjeng róla, és attól tartok, hogy egy-kettő még igaz is lehet. Vagy félig, vagy teljesen, az mindegy. Régi énem valahol megmozdult bennem, és már nyitottam ajkaimat, hogy szóljak, de végül összezártam őket, és nem mondtam semmit. Az új énem megint elnyomta a régit, de nem is baj, talán megmentett egy kínos leégéstől vagy bármi. Lehetséges, hogy olyanra kérdezek rá, ami fatális őrültség, amivel jól lejáratom magamat. Vagy a másik véglet, hogy érzékeny pontra tapintok, és egy jó kis fenyegetést kapok vissza az arcomba. Nem könyveltem el Seant egy őrült antiszociális tuskónak, félreértés ne essék, de biztos, hogy nem leszünk "legjobböribarik". Sean megszólal, a maga fürkésző, mégis tökéletes nyugodt hangján. Már kérdeztem volna, hogy mégis mi milyen érzés, de szinte azonnal befejezte a kérdést. Szemeim felvillantak, és tekintetem azonnal rászegeződött. Ohohóóó, már megint! Legszívesebben felsóhajtottam volna. Ismét valaki alkotott egy remek fantáziaképzetet, miszerint én vérfarkas vagyok! Micsoda őrültség! Visszanéztem a folyosóra, és visszakérdeztem. - Átalakulás? Nem értem mire gondolsz. - elég szánalmas próbálkozás, de muszáj volt valamivel kiküszöbölnöm a kérdést, nem akartam, csak egy Hehh?-t benyögni. - Nem vagyok metamorf-mágus. A szívverésem természetesen egy pillanat alatt a magasba szökkent, és pulzusom is lazán megduplázódott, de semmiképp nem akartam mutatni. Sokan sustorogtak erről, a merészebbek rá is kérdeztek, és eddig mindegyiket sikerült lekoptatnom. Elég egyszerű volt a taktikám. Mindig rávágtam a következő betanult szöveget: "Ó, hát persze. De vigyázz, mert tudtad, hogy a vérfarkasok bármikor átalakulhatnak, ha úgy akarják? Szóval ne bosszants fel, mert kiharapom a májadat." - erre általában furcsállva elfintorogtak, és elmentek, vagy az iróniámból következtetve nyugodtan konstatálták, hogy csak pletyka, én meg csak be vagyok golyózva. Vajon ő is csak a pletykákra hallgatott? Valahol, mélyen a lelkemben féltem, hogy Gary fecseghette ki a titkomat. Erősen kétlem, hogy szétkürtölte volna, de nem lepődnék meg, ha a megfelelő embereknek el-elkottyantott volna egy kis infót, félmondatot. Tartottam Garytől, mérhetetlen düh, és bosszú égett benne, azaz éjszaka óta... Vajon tőle juthatott el az infó? Vagy csak szóbeszédre támaszkodik a fiú? Erősen a folyosó egy távoli pontját bámultam. Senkinek nem törtem be, neki se fogok kitálalni. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Sean Blaine - 2011. 02. 03. - 20:06:15 .-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.
!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat! Meglepődött. Figyelt. A szemem sarkából láttam, hogy a kérdés hallatán olyan sebességgel kapta oldalra a fejét, majdnem meggörbítette a teret is több mérföldes körzetben. Noha eleddig csak a találkozásunkkor szegezte rám a csillogó kékeket, most ismét az én beteges pillantásom kereste. Fortyogjon csak magában, akkor sem néztem rá, egyszerűen bandukoltam tovább, mintha mi sem történt volna… mintha a kérdésem fajsúlya egyenértéket képviselne egy „mit reggelizünkkel”. Pedig erről szó sem volt, olyan pontba tenyereltem bele akarva és szándékosan, ami nem éppen a hétköznapiságát hivatott képviselni. Arról nem is beszélve, a mozdulatsorával tökéletesen el is árulta magát, akaratlan is. Nem lehet egy tökéletes hazudozó, alkalomadtán ez a vesztét okozhatja… meg kell tanulnia uralkodni magán. Mennyivel másképpen vette volna ki magát, ha nem érdekelten vonja meg a vállát. Nagybátytó rebesgette és tényként kezelte a történetet róla, és párakról, én úgy voltam vele, hiszem, ha látom. Noha látni még nem láttam, azért a gyanúper bizony erősödött. Elfordult. Nem akart méregetni, amikor visszakérdez, nem akarta, hogy pontosan akkor forduljak oldalra, amikor a leghatalmasabb marhaságokat, egyben a leggyengébb próbálkozást szegezte nekem. Maga is átérezte, hogy elég béna a dolog, különben megállított volna, szembe áll velem, és kikéri magának. Az elhaló próbálkozására természetesen az orrom alatti apró és gúnyos mosollyal válaszoltam… első körben. A banya. Elhagytuk. Most először mentünk el mellette, mióta nekivágtunk a számomra kellemes, számára inkább rémálomszerű útnak. Észrevettem, hogy megnézte magának… bár abban nem voltam biztos, hogy tudatosult is benne, ez ugyanaz a perszóna, mint aminek a talpánál üldögélt. Az előző kis intemezzója rávilágított, egy dologra. Ad egy, vagy nagyon hülye… ad kettő, veszettül nem tud hazudni, és akkor bizony szarban van. - Ejjj-ejjj-ejj! A felsóhajtás alatt megemeltem a balomat, majd az állam reszelve a szikes bőrrel, színpadiasan a mennyezet felé fordultam. Pár lépés erejéig csupán, hogy kiérezze belőle az élt, meg persze azt, a folytatás máris következik. - Hazudtál nekem, holott az igazság odabent van… Jogos felvetés, és tényszerű megállapítás, persze csak a kedvéért, hogy egyszerűbb legyen neki összerakni a dolgokat. Szegény lelkem teljesen katarzisban lehet… ismerik a szörnyű titkát, és nem tud ellene mit tenni. Másra van utalva… ahogyan a kivezető úttal is. Azt nem tettem hozzá, hogy én hazudtam neki, hiszen nem. Megmondtam, meg fogom mutatni a kivezető utat, az időről azonban nem esett szó. - … csak nem akar kibújni. Remélem elegendő lesz számára az információmorzsa, és rájön, valamit bizony valamiért. Nem tudja rólam, nem vagyok egy pletykázós típus, de ma valamit alkotnia kell, ha távozni szeretne innen. Az öreglánnyal nem egyszerű szót érteni… engem megfenyegetni nem feltétlenül szerencsés. Pedig ez a három út van… a beszélgetés velem, beszélgetés a büdös szipirtyóval, avagy a tettlegesség az irányomba. Érdekes nap, végre nem szürke semmittevés. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2011. 05. 08. - 22:17:40 (http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/Sean2.png)
Talán túlságosan feltűnő volt az a bizonyos villanás, amit produkáltam? Talán. Vagy csak túl biztos a dolgában? Lehet. Színjátszás? Meglehet. Mégis tud valamit, amiről én azt akartam, hogy soha, de soha ne tudódjon ki? Nem elképzelhetetlen. Annyira próbáltam elbújtatni a nyáron történteket, annyira eltaszítottam magamtól az embereket, annyira kapaszkodtam görcsösen abba az elképzelt világba, miszerint én is csak egy átlagos lány vagyok, hogy ez mind ellenem fordult. Nem mondom biztosra, de nem kizárt. Annyira akartam, hogy ugyanúgy lássanak az emberek, ahogyan régen láttak, hogy észre sem vettem: gyakorlatilag én csináltam magamnak. Én húztam fel egy falat, én barikádoztam el magamat mindenkitől és mindentől, csakis magamat hibáztathatom. De erről nem tehetek. Talán ez volt a legjobb módja annak, hogy elkerüljem az igazságot. Mélyen magamban. Valamit valamiért. Az egész eddigi életemet feláldoztam a lelki békém érdekében, ami voltaképp be sem következett. Ez volt talán az egyetlen módja ennek, hogy utána új lappal kezdhessek mindent. Lerombolok mindent, hogy újrakezdhessem. Hasonló elv, mint a főnixmadár reinkarnációja. Miután megöregedett, eljárt felette az idő, vagy elvégezte dolgát a világban, egyszerűen, fényesen, és gyorsan lángra kap, majd porig ég. Apró szemcsék maradnak csak utána, de ezekből a romokból, ezekből az aprócska romokból tudja magát újjáépíteni, hogy valamit megjavítson. Ezt teszem én is. De örülnék, ha a tűz mardosó, tűző érzésén már túl lennék... De nem vagyok. Lassan égek a tűzben, a lángok nyaldossák bőrömet, testemet, lelkemet. De valahol elfog egy keserű nevetés. Nem is, inkább kuncogás. Az a hit, hogy ezután jön egy újabb kezdet, egy új lap, egy új világ - ez vigasztal. Be kell vallanom magamnak, hogy nehezebb, talán gyötrelmesebb élet jön ezután, de mindenképp megéri, ha már megtörtént. Példának okáért: ezek után könnyebben kiszűröm azokat az embereket, akik csupán a felszínt látják bennem. A fenevadat, a fájdalmat, a szörnyet. Nehezebb lesz, de ez lesz a szépsége. De... egyelőre még csak a lángok martalékában szenvedek, és ehhez méltóan kell cselekednem. Ellentétben előző viselkedésével nem tör a tárgyra. Lassan és megfontoltan válogatja meg a szavait, és az a remek hatáskeltő szünet is egy jó adrenalinlöket számomra. Kerülgeti a kását, de nem is véletlenül. Maga alatt vágná a fát, ha egyből olyan spontán folytatná a kérdezgetést, mint ahogyan elkezdte. Okos taktikát választ, én pedig próbálom kikerülni támadásait, kisakkozni, hogy ne kelljen színt vallnom egy titokról, egy olyan embernek, aki egyenlőre nem érdemli meg, hogy tisztában legyen az én igazságommal. Lehet egyszer eljön az ideje annak is, hogy neki elmondjam. Csak neki. Lehet olyan idő jön majd el, amikor pimaszul röhögöm bele a nagy világba féltett titkomat, mit sem törődve azzal, ki hallja, s ki nem. Egy biztos: nem tarthatom meg magamnak, mert... mert azzal a hamvaimat is szétszórnám úgy, hogy nem lesz miből kimásznom. A haragomat mintha elfújták volna. Már sehol sincs, inkább csendben magam elé meredve próbálok valami ésszerű, pontosan megfogalmazott mondat után kutatni a fejemben. Nem görcsölök rajta, inkább hangtalan elmélkedésbe kezdek. Jól tudom, hogy minden egyes néma másodperccel növelem a fiú hitét azzal, hogy igaza van, de jobbnak látok okosan gondolkozni, mint meggondolatlanul cselekedni, vagy szólni. Akkoriban sok mindent szúrtam el forrófejűségemmel, túl sok mindent. Nem változtam meg gyökerestül. Nem. Én úgy gondolom, hogy csak a külvilágra mutatott képem változott meg. Csupán megtanultam röpke két hónap alatt, hogy jobb néha elgondolkozni, jobb néha csendben maradni, és csak később megszólalni, hogy akkor szólaljon meg az a csattanó. - Sean... - szólalok meg komolyan, de arcomon megjelenik egy halvány mosoly. Alig észrevehető, pont ott, a szám sarkában. A megszólítás után várok egy kicsit, még egyszer végiggondolok mindent. Bár az imént nem ezért mosolyodtam el, ezen is nevetnem kellett. Úgy viselkedek olykor-olykor, mint valami rossz filozófus. No, de ideje van, hogy folytassam. - ... mire akarsz kilyukadni? - fejezem be a mondatomat, és a lehető legjobban biztosítani akarom a hangommal, hogy érezze a költőiséget. Hogy nem kell erre is egy körmönfont választ adnia, nem kell ezzel is egy újabb sakkot adni nekem. Megint hagyok egy piciny szünetet, épp annyit, hogy legyen ideje végiggondolni egyértelmű kérdésemet, de mégse akarjon/tudjon rá válaszolni. - Csak nem arra gondolsz, hogy milyen érzés, amikor hatalmába kerít egy furcsa környezet, egy megmagyarázhatatlan világ? Milyen, amikor ténylegesen úgy kell viselkedni, mint amilyenek vagyunk, mi, emberek - ösztönökkel vezérelt állatok? - oldalra pillantok, felnézek szemeibe, ott elidőzök egy kicsit, majd tekintetem visszatéved az előttünk tátongó, üres folyosóra. - Ki kell, hogy ábrándítsalak. Nem mondom, hogy miért. Nem akarom, hogy tudja, miért. Azt akarom, hogy visszakérdezzen. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Sean Blaine - 2011. 05. 26. - 09:17:41 .-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.
!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat! A röpke, alig pár másodpercig tartó, már-már színpadiasnak is nevezhető viselkedést és szófordulatokat követően igencsak hatalmas változás következett a csodálatos beszélgetés kanyonokat megszégyenítő mélységeiben. Lassan battyogtunk előre a végeláthatatlan, és amúgy végtelen folyosón, amikor majdhogynem doromboló hangmélységben szakadt ki belőle a nevem. Nem torpantam meg, ezzel késztetve őt arra, továbbsétáljon mellettem. Érdekes volt ilyeténformán hallani a Seant, nem pedig vérben forgó tekintettel megspékelve, a gyűlölet, vagy éppen harag miliőiben elmerülve. Csend. Hosszú másodpercek teltek el, így oldalra tekintettem. Akkor fakadt ki belőle a kiélezett kérdés, mire is gondolok. Tudta a hugrabugos szentem jól, csak idő kellett neki ahhoz, hogy összeszedje magát és belekezdjen abba, amit mindenki előtt titokban tartott. Mert fosott. Fosott attól, más mit fog majd róla gondolni… és itt a probléma az emberekkel… mindig másoknak akarnak megfelelni, nem pedig önmaguknak… ezért lesznek idióta bárgyú barmok. Mert a mások azzá változtatják őket. Az ilyen emberek élete folyamatos rettegés… rettegés a külvilágtól, a barátoknak nevezett emberektől… vajon mit gondolnak róla? Csend. Mégsem szólaltam meg, csak előre szegtem a fejem, és folytattam a talpalást a folyosó egyenetlen kövezetén. Evidens volt, hogy folytatni fogja, hát nem fojtom belé a szót, rajtam ne múljék. Az első szavaknál ismét végigmarták tekintetét a metsző, beteg kékek, mintegy fürkészvén, hazudik-e, vagy valóban belekezd valamibe, ami érdekes lehet. Mélységekbe merültek, a lelkét tépdesték, hátha sikerül valamit kimarni belőle. Némaság. Nesztelenség. Megtorpantam, és mivel erre nem számított, pár lépés kellett neki, hogy reagáljon, eltűntem mellőle. Nem vettem le róla a szemem, a hátáról, aztán pedig az arcára emeltem, amikor visszatekintett. Furcsa maszk telepedett a pofámra, ez most nem az egykedvűség, vagy éppen üresség mintázatára hajazott, mindinkább valamiféle apró érdeklődésre… persze halovány lánggal, nem túl lelkesen. Érdekelt a téma, és első kézből csak egy avatott tud pontos képet alkotni. - Hát ábrándíts ki! Megemeltem a két kezemet, mintegy jelezvén, itt aztán ketten vagyunk, senki sem fogja hallani rajtam kívül. A banya már jó méterekkel mögöttünk volt, ő sem… sőt, itt a folyosónak sincsenek fülei… ami a felszínre törne, az marad… itt… meg nálam elraktározva… ennyi. A mozdulatokból értenie kellett mindezt. Vártam. Nem heveredtem le a folyosóra, még nem, elvégre nem bólintott rá a dologra, bár a kérdése és kijelentése arra engedett következtetni, hajlik rá. Nem sok ember tudhat róla, talán senki… kurva nyomasztó egy ilyen titokkal együtt élni. Nekem is vannak, tudom mi az, amikor nem mondhatod el senkinek, mert gyökeresen felfordulna az életed. Vártam. Csend. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2011. 05. 26. - 23:51:54 (http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/Sean2.png)
"Őt a vér, a hús, és a félelem bódító illata hozta izgalomba. Csak egy kicsit is belekóstolhatna bármelyikbe, gigantikus mámort hozna rá. De nem állna meg. Hiszen elszédítené a meleg vöröslő nedűt pumpáló ökölnyi szerv. Szinte hallja kifinomult hallásával, ahogy másodpercenként sokasodik szívének dobbanása. A lüktető vér egyaránt vonzza, de hiszen a mozgó hús és vér kínálta fel magát. Szaladgál. Hívogatja. Leplezetlenül hívogatja. Mintha ostorral csapdosnák púpos gerincét, úgy hergelődik. A várakozás teszi ilyenné. Bármelyik pillanatban lecsaphatna, de ő vár. Hogy miért? Hogy minél nagyobb legyen az élvezet, mikor a macska-egér játék befejeztével fogai puhán átszelik a bőrt, s eljut az izmokig. Mint kés a vajban…" [...]" ... itt volt az idő, hogy átadja magát az üldözés örömének, a hajtóvadászat felvillanyozó diadalittas katarzisának. Az üldözött retteg, és reszketne, de nincs ideje. Izzadva lohol előre, de mindhiába, hiszen az állat jóval gyorsabb, mint az ember. Míg a fiú botladozik, ő uralja az erdőt. Hányszor volt már alkalma kitapasztalni az erdő ingoványos terepét…" Az emlékkép szinte valós pillanatban jelenik meg előttem, mintha csak az események közepette állnék. Öntudatlan, kényszerült állapotom felidézése önkéntelen, azonnal beugrik a pár héttel ezelőtti esemény - ezzel együtt a hajsza utáni fájdalmas kín érzése is felidéződik bennem, hiszen az átok hatását sose tudom majd elfelejteni. Aki egyszer már átélte, az nem fogja elfelejteni az érzést, ahogy én sem. Filmként peregnek le előttem a képkockák. Ezt kéne megjelenítenem az előttem álló fiúnak? Ezt az érzést kell megjelenítenem, megértetnem vele, ezzel színt vallva? Vállalkozzak ilyen lehetetlen dologra? Tudom-tudom, nincs lehetetlen, csak tehetetlen, de bárhogy is erőlködnék, igen keszekusza mondatok szövődnének egymásba, ha most belekezdenék a mesélésbe. De egyelőre még nem. - ... nem fogom neked leírni. - fejezem be az elkezdett mondatot. Megtettem pár lépést a komoly arcú fiatal felé, és megálltam előtte nem túl messze. Kicsit oldalra biccentettem fejemet. - Miből sejted, hogy le tudom írni? Honnan tudod, hogy átéltem az érzést, és képes volnék felvázolni neked? - egyáltalán nem biztos, hogy azt várja, hogy mesedélutánba kezdjek, de valahol hajtja a kíváncsiság őt is, és ezt nem tagadhatja. - Lehet, hogy csak erősen lódítok. - Bár kitálalhatnék, hiszen senki nincs közel és távol, csak négy szemköz vagyunk, de nem tudom, hogy érdemes lenne-e. Vajon a súly leesne-e a vállamról, vagy csak tovább nehezedne? Hiszen Garyvel való találkozás után is csak súlyosbodott a zongoraméretű erő rajtam, mitől lehetek biztos abban, hogy ettől nem lesz nekem rosszabb? Időt szeretnék nyerni, nem akarok belevágni a közepébe, nem akarok eleinte túl sok konkrétumot kifecsegni. Eleinte. Aztán majd meglátjuk. Talán nekem is és a külvilágnak is (jelen esetben Seannak) jobb, ha kisebb dózisokban adagolom be az információkat, hogy az jobban megemészthető legyen mindenki számára, bárki is az. Fel kell valahogyan térképeznem, mennyire megbízható Sean (eltekintve zöld szegélyű talárjából levont következtetések előítéleteimtől). Kétség kívül, lehetséges, hogy meghazudtolva önmagam igenis kitálalok neki, de erről még nem kell tudnia - előbb biztonságosnak kell éreznem a terepet. (Másrészről bárhogy alakulhatnak a dolgok, rajta múlik a döntésem). - Rákérdeznék arra, hogy mégis mi a fenét próbálsz (konkrétan) ilyen ügyesen kihúzni belőlem, de sejtem. - jelentem ki, utalva a pletykákra. Ámbár előzőleg én magam tártam fel témánk kilétét, tényleges kérdéseit, szándékait még rejtegeti (azon száraz kérdésen kívül, hogy milyen érzés is az átalakulás, de erre csak annyit válaszoltam, hogy bármit is mondok, lehet, hogy hazugság, mert nem is vagyok farkasember a pletykákat megcáfolva). És ahhoz, hogy ne érezzem forrónak a talajt, mindenekelőtt ezeket kell megtudnom. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Sean Blaine - 2011. 05. 31. - 09:24:23 .-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.
!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat! Szavak sem kellettek hozzá, elegendő volt csak mélyen a szemébe fúrnom a sajátom, hogy tudjam, mi játszódik le benne éppen. A Folyamat. Hatalmas „a”-val és hatalmas „f”-fel… szinte látni lehetett a képkockákat azokban a hatalmas, ívelt golyóbisokban… különben nem úgy állna előttem, mint valami bamba infernus. Mélyen meredve ki a kocsonyákból, belerévedve az érzéseibe, amelyeket folyamatosan át kell élnie, nem tehet ellene semmit. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy csettintek az ujjammal, és jelzem felé, ez így kurva unalmas… esetleg tarkón vágom, de aztán csak kivártam… hadd élje át újra meg újra. Úgy hitelesebben tudja majd előadni a dolgot számomra, már persze, ha ki akar jutni erről a folyosóról, anélkül, hogy szétrobbantaná a Roxfort alapzatát, és a nyakunkba szakajtaná a többieket. Érzésből. Nem fogja leírni, gyakorlatilag el is árulta magát ezzel a pár, mélyről jövő szóval. Utána persze érkezett a vérszegény próbálkozás a kibaszott terelésre, de ez már teljességgel hidegen hagyott. Ahogyan közelebb lépett, oldalra biccentette a fejét… mintha nálam valaha is ért volna bármit az efféle női faszság. Nem vagyok az a homár köcsög, aki egy oldalra biccentett fejtől, meg kerekedő hatalmas tehénszemektől hasra vágja magát. Kisanyám, ezt benézted, rossz kapukat döngetsz ezzel a stílussal. Lódít. Halovány mosoly, amolyan féloldalas-Blaines, zsigerből jövő gonoszféleség. Elengedve magam dőltem, mígnem a hátam a folyosó oldalfalának nem ütközött. Kezeim szépen összefonódtak a mellkasomon, csak ezt követően lohadt le a vigyor a pofámról… meg persze az utolsó mondatától, ami kijelentés-kérdés szerű valamivé formálódott. - Unalmas ember vagy Farkaslány! Csodálatos érzés beleszürkülni a hétköznapi tömegbe, és normálisnak maradni, ez tény… de ő már kezdte önmagával is elhitetni, hogy mindennapi ember. Pedig nem, akinek jó orra van az ilyesmihez, az észreveheti… nekem csak egy kis kapcsolatrendszer kellett, semmi több. De sebaj, ha azt akarja, hogy ez az egész belülről zabálja fel a kurva lelkét, én leszarom. Utálom az emberek döntő többségét, azt pedig pláne, ha unalmasak. Amennyiben van esze, úgy nem kellett továbbecsetelnem, mit is akarok kihúzni belőle. Lassan már a kibaszott invito kellene, hogy szót facsarjak a témáról, ami érdekelne. Sóhaj. Lemondás. Ellökve magam az oldalfal hepehupás kövezetétől ráztam meg a fejem… még ha egy olyan dologról kellene mesélnie, ami hátrányosan érintheti a megítélését, vagy bármi mást vele kapcsolatban, az oké… de már így is vannak pletykák, hát akkor nem kurvára mindegy? Sikeresen felhasználhatná, hogy távol tartsa magától a hülyéket az iskola falai között… és felhasználhatná arra is, kiderítse, ki az igazbarát és ki nem… mert ilyen helyzetben bizony hamar a felszínre törne, ki van mellette érdekből, és ki az, aki valóban azért kedveli, aki… és nem azért, amivé válik bizonyos időközönként. Fejrázás. Séta. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2011. 05. 31. - 19:56:28 (http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/Sean2.png)
A féloldalas nyájas mosolytól szemem sarka megrándul, hiszen újjáéled bennem a régi önmagam, aprócska szikrája ismét felüti fejét, mintha lángra akarna gyúlni, csak nem sikerül neki. Ismertem ezt a mosolyt, ezt a tekintet, nem egyedi, elég elterjedt,főleg az ismerőseim körében... Több, totál felesleges kört írunk le, és nem csak a folyosó végtelen szakaszára értem, ami folyton-folyvást szüntelenül ismétlődik, mintha csak nem lenne jobb dolga. Ugyanazokat az utakat járjuk végig, ösvényeket, amiket már előtte kitapostak már mások, ő csak beállt a sorba. Ugyanaz a nóta, mint minden áldott héten, nagyon ismerős ez a beszélgetés, sőt mi több. Már megszokott. De egyben hibádzott az önmagát ismétlő klisé, egy valamiben más volt, mint a többi. Seanon látszódott, hogy valamiféle információ birtokában volt, és csak merő szórakozásból feszegeti nálam a húrt, hogy szépen mélyen belegázoljon a gondolataimba, érzéseimbe, csak mert unatkozik. Megeshet, hogy egy nagymértékű színészi tehetséggel van megáldva, amit nem rest kihasználni minden adandó alkalommal. Nem tudnám elképzelni, hogy én érdeklem, vagy a létforma, amit a farkasemberek képviselnek, és abban is kevés rációt vélek felfedezni, hogy egy egyszerű pletyka-vadász. Minden bizonnyal kiváló szórakozást nyújtottam neki, főleg, mert valamely fokon alá voltam rendelve neki, mert nélküle bizony nagyon nehezen jutnék ki innen. És ez dühített, csupán azért fojtom el az érzésemet, mert jól tudom, hogy ezt akarja, és egy percig sem akarom mutatni, hiszen akkor még nagyobb örömet szereznék neki. A falhoz sétál, én pedig tekintetemmel követem a testet. Szavai szinte belemarkolnak a szívembe, de nem azért, mert annyi megbántott, hogy a kispárnámba fogok sírni éjt nappallá téve, hanem a megszólítás váltott belőlem ki még egy érzést. Mióta jobban elzárkóztam a világtól, újabb érzések hatalmába kerültem, ezek amolyan keverékek voltak az „átlagos” érzések egyvelege. Vannak olyan érzelemhullámok, amiket nem tudok beazonosítani, de ezt most pont igen. Speciel ez a düh, a meglepettség, és a mélyen megbúvó aprócska, pislákoló félelem esszenciája. Nem rossz nem rossz – gondolom, mintha csak séf módjára egy új ízt kóstolgatnék. Már nyitnám ajkaimat szóra, de nem teszem, inkább megvárom, míg a fiú egy sóhajtással ismét elindul – és van egy olyan érzésem, hogy nem a „kijárat” felé. A mardekáros diák által kiváltott régi, viszontlátott dühöm, a kijutás utáni vágy, és a megfelelni akarás furcsa kivonatképpen, elég megbátorodva szegődök utána, és mellé somfordálok, így újra együtt sétálunk. Nem tudom, hogy a „Farkaslány” megnevezés egyértelmű okot adott arra, hogy megtudjam, tényleg birtokában van több információnak, vagy csak higgyem azt, hogy bármi konkrétumot is tud. De tök marhára mindegy, hiszen halványuló régi énem visszakacsintott. Felgyorsítva utolsó pár lépésemet elé megelőztem, és egy nagy fordulattal elé állok, hogy megállítsam. - Mondd, mit kell tennem, hogy kijuttass engem innen? – kérdezem határozottan, hasonló hangsúllyal, mintha kérdőre akarnám vonni. Abban biztos lehet, hogy addig nem mozdulok el előle, amíg ki nem visz innen, ha kell megátkozom, de én nem akarok egész éjszaka (ha csak annyi lenne!) itt bolyongani. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Sean Blaine - 2011. 06. 13. - 16:23:25 .-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.
!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat! Séta. Unalom. A legrosszabb párosítás, amikor az ember csak azért baktat fel és alá, mert éppen unatkozik… ez persze igaz az együnk mert unatkozunk duettre is… hát úgy döntöttem, véget vetek a szenvedésemnek, és elhúzok erről a retkes folyosóról, mégpedig jó messzire. Azt még nem döntöttem el, hogy őt is kiviszem-e, vagy egy kurva nagy maflással leterítem, aztán itt hagyom a búsba, majd megeszik a csótányok… vagy fordítva… jövőre visszanézek, elkezdte-e felfalni önmagát, vagy sikerült rávennie valamelyik homár köcsögöt, aki erre tévedt, hogy kijuthasson. A probléma az, ha kiviszem, percenként fel fog tűnni a pofám előtt, és újra meg újra eszembe jut majd róla az elhatalmasodó unalom végtelen határmezsgyéje. Szürreális ideakép, rossz is belegondolni… gyomorforgató, és amit reggeliztem, no meg ebédeltem… eléggé satnya látvány lenne a földön, vagy termőkövekből rakott alagsori falakon. Nem óhajtok ilyetén formán színt vinni az iskola életébe. Érzem. Hátra sem kellett sandítanom a vállam felett, tudtam, hogy megint jön, és megint a hülyeségeivel fog operálni. Amint mellém ért, oldalra fordítva a fejem, mélyen a szemébe fúrva a sajátjaim valamiféle hányingerrel vegyes lemondó tekintetet produkáltam felé, majd ismét a folyosót méregettem. Még az is érdekesebb, sem, minthogy újra szövegeljek neki. Határok. Azt nem mondom, hogy felbasztam magam agyilag, mert távol álltam tőle, de úgy festett, ő szeretne belemenni egy játékba, amellyel egymás határait feszegetjük. Rossz választás, mondhatom. A kérdése aztán már csak hab volt a tortán… hűen tükrözve, igazi rózsaszín, elkorcsosult jellemét. Csendesen pislogtam rá, meg se szólaltam, hosszas percekig csak méregettem, mit akar tenni… szem a szemben, fürkészve a következő lépést. A pálcát is képes lenne használni, de mire jutna vele? Fejrázás. Sóhaj. A sóhaj sokkalta inkább egyfajta lemondó „pfffffffffff” morranatra hasonlított, amelyet követően megemeltem az érdesebbik kezem, és az arcát a tenyerembe temettem, mintegy eltakarva magam elől. Kissé szorítottam az ujjaimmal, de éppen csak annyira, hogy félretereljem az utamból, és újra megindulhassak a büdös szipirtyó felé. Pár lépést követően szólaltam csak meg újra, színtelen és monoton hangon. - Átkozz meg kiscsibém… Itt hátratekintettem a vállam felett, halovány, féloldalas mosollyal, de haladtam tovább úti célom felé. - … és nem fogsz különbözni azoktól, akik azt tették. Az „azt” szócska kissé erőteljesebbre sikeredett… asszociál, vagy nem, már a fene sem tudja. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2011. 07. 12. - 22:26:25 (http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/Sean2.png)
Egyre jobban felhúzott. Nem szabadott mutatnom. Ezt akarta, hogy felhúzzam magam és olyat tegyek, amit később megbánok, ő pedig kénye-kedve szerint szórakozhat rajtam. Erősen próbálok ellenállni, és nem nekiesni, hogy mégis mi a francot vár már? Vigyen ki, aztán felejtsük el egymást! Ah, lassan kezdett tele lenni a bili, de még csak a szám sarka sem rendült meg. Egyre nagyobb önuralomra volt szükségem, és eddig sikerült is betartanom az egyre kijjebb tolt határaimat. A kérdés már csak az volt, hogy meddig tudom még őket tolni. Sean szavak nélkül is tovább húzta egyetlen idegszálamat. Legszívesebben kezet ráznék vele, hogy ez igen Sean, te aztán jól fel tudod bszni az emberek agyát. Taníts mester! Legalább visszabszhatnék… Könnyedén kikerül, és olyan válasszal áll elő, amit nem vártam. (Lassan kezdem megszokni, hogy Seantól sose kapok logikus, vagy teljesen korrekt választ. Nem, az túl egyszerű és ésszerű lenne hozzá…). Szívem engedetlenül megdobbant az első szavánál már. (Időközben már szinte megszoktam a különböző becézgetéseit, és már különösebb figyelmet sem fordítok rá). A mondat befejezése azonnal azt váltotta ki belőlem, amit a féloldalas mosolyából üzent. Rögtön beugrottak a korábban hallott pletykák, amik körbelengték a fiút. Na, pontosan ez dobbantotta meg szívemet. Ha egy nyamvadt Sabrina lett volna a helyében, akkor már az első szóra cselekedtem volna, mit törődtem volna én vele, de ezt ő mondta. Félnék tőle? Egy Sean halad tovább, én pedig átesek a ló túloldalára, és felborul a józan ítélőképességem. Előrántom pálcámat, és fenyegetés, kérdés nélkül megátkozom az előttem botorkáló fiút. - Petrificus totalus! – kiáltom, mire fegyverem végéből egy téglavörös fénycsóva veszi célba Sean hátát. Lehet, hogy a Levicorpus jobb lett volna? Mindegy, miért gondolkozok? Az imént sem gondolkoztam, most már felesleges agyalni. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Sean Blaine - 2011. 07. 14. - 15:29:25 .-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.
!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat! Csend. Döbbenet. A féloldalas mosollyal megtoldott vállfeletti hátratekintés alkalmával a bamba pofázmány, ami a szemeim elé tárult, erre engedett következtetni. Igazán festőinek bizonyult a kép, hiszen egyetlen színfoltként, ami legjobban a vörös felé konvergált, ott álldogált a szürke és semmi közepén kedves kis útitársam, körbelengve csodálatos titkaival. A szörnyű, hogy lelkülete mélyen beleolvadt a folyosó világába, hiába próbáltam meg kirántani a hétköznapjaiból, nem jártam sikerrel… ha neki jó a saját kis világában… ahelyett, hogy egy érdekeset fecsegne… legyen, nem vagyok semmi jónak az elrontója. Viszont… ott mélyen, legbelül biztos voltam benne, hogy felgyúlt a láng, és a perszónát elöntötte a forrongó düh, amelytől elhomályosult a gondolkodása is. Rossz pont, ha az ember nem képes a végletekig megőrizni a hidegvérét, akkor eleve vesztett ügye van… minden tekintetben. Kapkodni kezd, tettei nélkülözik a logikát és az ész diktálta érveket. Harag. Nem érdekelt különösebben, mi fog történni, azzal, ha megátkoz, csak a saját kis sorsát nehezíti meg, nem beszélve arról, fogat fogért. Egy diák nevetséges próbálkozásánál, és esetleges sikerénél is voltam már nagyobb szarban… ennyi… no meg persze ott van a nem elhanyagolható tényező… Érzés. Keveseknek adatott meg ennek a hiánya, vagy tökéletes kontrollja… ő pedig nem tartozik közéjük. Még csak a közelükben sem jár. A gyűlölet és harag elmúltával rájön, mit tett, és emészteni fogja magát ki tudja meddig. Merlinre, nem egyszerű az élet, mi? Séta. Lassú. Alig fordultam előre, már hallottam magam mögött a szinte sziszegő, mégis jól érthető átok első szavát. Nem igazán tettem ellene, noha belefért volna egy elcsépelt próbálkozás jobbra, balra ugrani, lehajolni, non-verbális protego, és egyebek… de minek vesződjek? Nem ismeri a kiutat, a nyanya meg nem fog magától megszólalni, és amekkora tirpák, segíteni sem igazán. Neki is hiánycikk a diskurzus, holnap is itt leszünk, ha rajta múlik. Villanás. Elegendő volt a másodperc töredéke, hogy ismét hátratekintsek, a vállam felett… egyenesen a szemébe fúrjam a sajátom. Nem volt mosoly, sem más fintor… csak a tekintet, ami árulkodott a róla kialakult képről, ami egy szempillantás alatt változott meg bennem. ~ Nem vagy több, csak kevesebb. ~ Érezhette, tudhatta, majdhogynem hallhatta a gondolataim. Ez van, ezt kell szeretni. Hideg. Éreztem, valahol a lapockámnál csapódott be az átok… aztán szépen eldőltem előre, és mivel nyakatekert módon felé bámultam, a végére a mennyezet fixírozása lett a jussom. Tény, egy oda… de mire ment vele? Legfeljebb arra, hogy nekiáll próbálkozni a büdös szoborasszonyságnál… sok sikert… esetleg így elmondhatja a gondolatait nekem, elvégre magamnál vagyok, csak nem tudok mozogni… egyelőre… Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2011. 07. 28. - 09:00:30 (http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/Sean2.png) Talán mégsem volt olyan fenomenális ötlet engedelmeskedni neki, mint egy pincsikutya? Merlinre, olyan egy befolyásolható rakás szrnak érzem magam... Átok célba talált, méghozzá tökéletesen, így Sean egy egyszerű mozdulattal megdermedt, és a földre hullott. A gigantikus örömöm, miszerint végre sikerült "győznöm", körülbelül egy hosszú ezredmásodpercig tartott, így a hirtelen kiült boldog mosolyom azonnal le is fagyott önelégült pofámról. A felismerés villáma elég bosszantó tud lenni, főleg ha negatív irányból jön. Pálcámat levágtam az oldalamhoz, és elkeseredett arckifejezés ült ki az arcomra. Csak bámultam megmerevedett évfolyamtársamat, és rájöttem, hogy mégsem volt olyan okos ötlet megátkozni. Legalábbis biztos, hogy nem ezzel kellett volna próbálkoznom, így még csak beszélni sem tud, ergo ugyanott tartok, ahol előbb, azzal a különbséggel, hogy magamra haragítottam Seant. Szívesen tarkón vágtam volna saját magamat, hogy gratulálok, te észlény! De Sean ezt pontosan tudta, csak általa juthatok ki, vagy az a hülye boszi által. Biztos a banya keze van a dologban, csak ő van egyedül ezen a rohadt folyosón. Bár elég szánalmas próbálkozás volt, de elsétáltam egy darabig, és megálltam a szobor előtt. Megpróbálkoztam pár varázslattal, bűbájjal, de semelyik sem ért el hatást. Megnéztem nincs-e titkos ajtó alatta, mögötte, mellette, bárhol, de az elég gyenge tervem kudarcot fulladt. Dühösen elé álltam. - Hogy kell kijutni? - kérdezem a szobortól ingerülten, de még csak meg sem mozdult. Lehet, hogy még beszélni se tud. De biztos, hogy nála van a megoldás kulcsa! - Elnézést, meg tudná mondani, hogyan tudok kijutni erről a folyosóról? - kérdezem visszafogva magamat, bájos mosollyal, hátha erre hallgat (általában a mézes-mázos hangra a roxforti szellemek és portrék kenyérre kenhetőek lesznek). De semmit. Megpróbálkoztam pár tök értelmetlen szóval, hátha egy kulcsszó kell hozzá, de őszintén szólva nagyot mondok, ha azt mondom, kevés esélyem volt eltalálni, így nem is sikerült. Elkeseredetten állapítottam meg, hogy már csak Sean segíthet, ez nem kétség. A kérdés: még ha ki is jutok innen vele, ép bőrrel megúszom a dolgot? Visszagondoltam a 13. terem sztorihoz, így megborzongva reméltem, hogy ez nem ahhoz a teremhez hasonló folyosó... Erőtlenül battyogtam vissza a megdermesztett testhez. Leültem mellé, és a falnak döntöttem a hátamat. Csak bámultam, bár ő nem tudott se mozogni, se beszélni. - Ezt kegyetlenül megszívtam, mi? - teszem fel a cinikus, költői kérdést magamnak, és Seannak egyaránt. Egy halk nyögést hallattam, és behunyva szemeimet hátrabicsaklott a fejem. Nem tudtam, hogy dühöngjek, vagy hagyjam folyni az eseményeket, ebből már úgysem jövök ki jól. A dühöngés semmin sem segít. Már krvamindegy volt minden. Ezt is elcsesztem, mint mindent. Túlságosan él még bennem a forrófejű énem. Komolyan, néha úgy érzem magam, mint egy rossz skizofrén. Fejemet visszahajtottam, és ismét a fiúra néztem. - Te tudod, hogy vérfarkas vagyok. - jelentem ki. Eddig erősen próbáltam titkolni, nem csakhogy előle, mindenki elől, de szemmel láthatólag, ő már tudta. Hogy honnan, az mindegy, tudta és kész. - Azt hittem csak fel akarsz húzni, mert hallottad, hogy ezt rebesgetik rólam. Hogy csak ki akartad deríteni, tényleg az vagyok-e. Oké, tudod, és kész, értem én. - Talán valami színvallásnak tűnhetett az egész, de voltaképp inkább tisztázni akartam az elmúlt percekben történteket, lehet, hogy csak magammal. - Képzelem, mit fogsz csinálni, ha feloldalak a varázslat alól... - Ismét elmosolyodom a saját hülyeségem miatt. - Úgyis felolvasztalak, nincs más választásom, de ezt te tökéletesen tudod/tudtad. - valahol dühítő, hogy ilyen egyszerűen provokáltak, és túl jártak az eszemen. Egy halk, megfáradt nyögéssel felállok, mellé állok, lenézek rá, de mielőtt még rámondanám az ellenátkot, egy utolsó mondattal befejezem nyálas, önsajnáltató önlengésemet. - Remélem meg tudunk egyezni. - Érti, ahogy akarja. - Finite Incantatem. - mondom, és hátrálok egy lépést, magam mellett erősen markolom a pálcámat, hogy felkészüljek a lehetséges támadásra. Azért magamban elmormogom egy nonverbális Protego-t. Ennyire értelmetlen eddig egyik átkom sem volt. Vagy talán nem is volt értelmetlen? Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Sean Blaine - 2011. 08. 04. - 14:38:33 .-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.
!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat! Csend. Hűvösség. Noha már nem láttam, szinte biztos voltam benne, hogy az átok célba találását követően a csaj bárgyú fejére önelégült mosoly ült ki. Valami olyasmire gondolhatott, hogy „győztem”, „király vagyok”, meg ehhez hasonló kicsinyes baromságok. Idióta, arra persze nem gondolt, hogy ennek mi lesz a következménye. Nagyjából leszartam a dolgot, megdermedve, pofámon cinkos, gúnyos mosollyal bámultam a mennyezetet borító termőköveket, és hatalmas szikladarabokat. Azt még láttam a szemem sarkából, hogy elhalad mellettem… ez sem hozott lázba különösebben. Úgy voltam vele, ha valami különös ok folytán sikerül kijutnia, sem maradok így sokáig. A folyosóról való menekülése nem éppen evidens, tekintve, az öreglány eleve beskatulyázza az embert, ha az első szavak ingerülten történnek… a hugrás farkaslányka pedig kellőképpen felspanolt állapotban volt, köszönhetően a szavaimnak. Nekem is két napomba telt, mire szót értettem a bádogkurvával, és szíveskedett kiengedni erről az akkor nyavalyásnak, mára viszont kedvenccé vált szakaszról. Léptek. Szavak. Nem kellett túlzottan sokat várni, és újra megjelent mellettem a vörös démonka egy igencsak velős mondattal. Csodálatos, hogy végre ráébredt a felesleges tettére, amellyel egyúttal el is vágta magát a szememben… naná, hogy megszívta, és akkor még rettenetesen finoman fejezte ki magát. Ezért minimum egy parasztlengő a juss, akkor azt mondom, kvittek vagyunk. Persze még azt is szemtől-szembe teszem majd, alkalomadtán, és nem ilyen féregmód hátulról. Mialatt végiggondoltam a csodálatos képkockákat, az ajakból kifakadó vér látványát, újfent belekezdett, de immár sokkal csilingelőbb hangnemben. Színvallás. Siker. Végre, a kis majom kiszakadt a nevetséges szürke, bezárt hétköznapjaiból, és kiteregette a lapjait. Még mindig nem értettem, mi a faszomnak kell ezt teljesen titokban tartani. Tény, valószínűleg a diákok, ha megtudnák, menne a nyavalygás a szülők felé, akik felháborodva követelnék az iskolából való eltávolítását… ebből a szempontból nézve nem hülyeség, amit tesz… de kérem szépen, azért ez nem így működik. Az iskola intézménye mindenkit megillet… úgy gondolom, járnak ide nagyobb állatok is, mint egy farkas… ennek taglalásába most nem mennék bele, mert csak ködös foltok keletkeznének tőle az agyamban. Önsanyargatás. Na, ezt kellene befejezni, és átugrani… tudja, hogy következményei lesznek annak, amit tett… akkor meg minek tette. Az emberek és a logikus utólag gondolkodásuk visznek a sírba. Üzlet. Persze, megegyezünk majd, amint leróttam a tartozásomat. Éreztem, ahogyan a testem melegedni kezd, a tartásom egy szemvillanás alatt elengedett… csendesen hasaltam a földön pár pillanatot, majd a tenyereimen támaszkodva feltoltam magam először guggoló helyzetbe, ahonnan kiegyenesedtem. Mély sóhajjal rázva meg fejemet poroltam végig az öltözékemet, miközben megindultam a banya irányába. Belefúrtam a kékeket az ő kocsonyáiba, de aztán elfordultam. - Gratulálok Farkaslány… Flegma hangsúllyal, mégis üres tekintettel vetettem oda neki, ahogyan elhaladtam mellette. Pár lépést követően szólaltam csak meg újra… persze nem tekintettem hátra, mi a fészkes fenének. - … sikerült tökéletesen alattomos mivoltodat is megmutatni… netalán pont ilyen vagy. Már csak pár lépés volt hátra, hogy elérjük az öreglányt, és csevegjek vele egy kicsit… addig volt ideje bőven regéket zengni, amiről csak akart. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2011. 09. 30. - 12:55:05 (http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/Sean2.png)
Fsznak csinálom ezt. Miért mártírkodom? Mindig is utáltam, ha valaki hősként mutogatva, sajnáltatja magát, erre bszdmeg, talán én is ezt csinálom? Lehet, hogy csak szeretném magammal elhitetni, hogy nem is mártírkodom? Hanem csak csendben meghúzódzkodom? De hát senkinek nem hisztizek, nem mondom, hogy ilyen, meg olyan rossz nekem? Vagy...? Nem tudtam, hogy most dühöngjek, vagy adjam fel, vagy kezdjek üvöltözve rohangálni a folyosón, mint valami mérgezett egér, esetleg ugorjak ki az ablakon, úgy biztosan kimenekülve a folyosóról. Végül is igenis sok választási lehetőségem van, csak négyből kb. egyikhez "sincs kedvem", de a szükség nagy úr, így muszáj lesz választanom. Az elég vacak helyzetből jól már ki nem jövök, felesleges lenne tovább erőlködni. Akármit csinálnék csak felesleges köröket írnék le, A banya nem szólal meg, kijáratot nem látok, Sean hitét megerősítettem, nincs értelme itt maradni (nem mintha eddig lett volna...). Seanon áll minden, - Nem szép dolog az előítélet. - jegyzem meg utoljára. Nem tehetek róla, hogy az utolsó szó jogát mindig fenntartom magamnak. Nem tud annyi dolgot rólam, hogy ítélkezzen. Én se teszem, akkor ő se... Elkezdek mögötte gyalogolni, de már nem rohanok, hogy beérjem. - Sean, döntsd el: most segítesz vagy sem? - mondom lassan már türelmetlenül. Ez így az örökkévalóságig is eltarthat, azt pedig ő sem akarhatja. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Sean Blaine - 2011. 10. 06. - 14:31:51 .-= Egy érdekes nap érdekes beszélgetése =-.
!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat! Elérkezett a csodálatos pillanat, amikor a Farkaslány teljesen elveszítette a kontrollt… jobban mondva az a pillanat már akkor feltűnt, amikor pálcát rántva hátba támadott… de csak most csúcsosodott ki, az utolsó szavainál. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ki fog akadni, meglehetősen csendesnek és épelméjűnek festett a találkozáskor. Erre kiderült róla, hogy egy kapkodó idegbeteg, aki nem tud megfontoltan és ésszerűen cselekedni. Érdekes volt figyelni a jellemformálódását a beszélgetés alatt… persze ezt akkor sem mondanám el neki, ha megkínoznának az információkért. Egyetlen módja kiszedni belőlem, ha valaki kettéhasítja a retkes fejemet, és az agyamat kutatja éveken keresztül… ami meg persze lehetetlen, mert ahhoz nekem is lenne egy, de legalább két szavam. Kegyelemdöfés. Nyugalom. Teljesen higgadt hangon közültem vele, mit is gondolok róla a cselekedetét követően, pedig akár ideges is lehettem volna. Az emberek döntő többsége nem szokta tolerálni azt, ha megtámadják, főleg azt nem, amikor alattomos és gyáva módon hátulról érkezik a csomag mellbe… közöttük én sem szeretem, megvallom őszintén. Ezen tekintetben bizony nem vagyok kivétel, bármennyire is gyarló dolog… a bosszú akkor is édes, mondhat bárki bármit. De csak akkor tud beteljesedni, ha az ember szemtől szemben áll azzal, akin revansot szeretne venni. - Még hogy nem szép dolog az előítélet. Persze, hogy nem baszod… te mégis minden egyes percben, amíg a folyosón voltunk, mások véleményére adva viselkedtél velem. Mert ugyebár ötszáz marha nem tévedhet, csak az egyetlen a hülye, aki mást mond. Mindenki elhordott engem minden szarnak és fosnak az iskolában, holott egy kurva értelmes szót nem beszélgettem egyikükkel sem. Akkor meg miről beszélünk? - Szerinted hová igyekszem te majom! A kérdésre egyértelmű választ adtam… a hangsúly is egyértelműen jelezte, továbbra sem vagyok ideges, csupán egy hatalmas „csalódás” a csaj a szememben, amiért ekkora tuskó, türelmetlen, és idióta. Az ember azt gondolná, vannak még értelmes népek a falak között… de mindannyiszor realizálnom kell, nincsenek, kihaltak. A banya. Csend. Odaérve a nénéhez megtorpantam előtte, majd közelebb lépve hozzá átkaroltam. Tény, a hányinger kerülgetett minden egyes alkalommal, amikor ezt tettem, de szükségszerű volt, ha nem akartam éhhalált halni ezen a kurva folyosón. - De régen láttam már Kedves! A hangszín incselkedő és bársonyos volt… merőben szokatlan tőlem. - Már-már majdnem ki merem jelenteni, hogy hiányzott. Halovány mosollyal figyeltem, ahogyan az öreglány hirtelen megmozdult, majd a pilláit rebegtetve a kivezető útra mutatott. Még mormogott is valami „te is hiányoztál” félét, de aztán csak megnyitotta a keleti szárnyba vezető rejtett folyosót. Léptek. Revans. Hallottam, hogy a mögöttem ólálkodó Farkaska szépen lassan megindult, hogy végre kikeveredjen ebből a kalamajkából. Amikor már eléggé közel hallottam a lépteit, hirtelen megfordultam… és azzal a lendülettel már emeltem a karomat is, ökölbe szorítva az érdes balt. A tekintetéből úgy vettem észre nem számolt ezzel a lehetőséggel, így nem is igazán védekezett… a támadás célt talált, keményen csattant a jobb arcféltekén a válasz az átokra. Kibillenve az egyensúlyából padlót fogott… megrázva a kezem kacsintottam felé egyet. - Kvittek vagyunk, és nem haragszom rád! Ezt követően a folyosó felé mutattam, csakis utána. Vártam. Figyeltem. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Cassiopeia Chesterfield - 2013. 02. 13. - 10:55:04 Dwayne Winterburn Csak egy szokványos szombati nap volt. Éppen a keleti szárny folyosóit róttam Amandával, akinek be nem állt a szája. A múltkor azért akadt ki, mert szerinte minden beszélgetésünk témája a végén én leszek. Éppen ezért most engedtem neki, hogy kicsit ő beszéljen az unalmas életéről, ami egyébként az égvilágon senkit nem érdekel, de én jó barátnő módjára úgy tettem, mintha meghallgatnám. Közben, hogy mégse unjam magam halálra, a tükrömben csodáltam magamat és igazítottam azokon a területeken, ahol a kritikus tárgy hibát fedezett fel. Ez a kis kiegészítő ugyanis meg van bűvölve és mindig azokat a részeket mutatja a használóján, amik nem tökéletesek. Ilyen pedig mindig akad. Például a talárom egy gombja nem a megfelelő szögben állt vagy egy hajtincsem összegubancolódott egy másikkal fésülés közben. Még szerencse, hogy ezeket a hibákat időben észreveszem és ki tudom javítani, hiszen mégis csak én vagyok a suli legszebb lánya. Példát kell mutatnom a középszerű diáktársaimnak, akik csak próbálnak hozzám felérni, de az erre történő kísérleteik kudarcra vannak ítélve. Mellesleg ilyenkor semmi dolgom nem lenne ebben a szárnyban, de a szabadidőmben mégis szeretek elsétálni erre, hiszen itt található Vulkanov professzor irodája, és ha szerencsém van, akár találkozhatok is vele. Sajnos ritkák az olyan alkalmak, mikor ténylegesen látom kijönni onnan vagy éppen bemenni. Ilyenkor azonban vidáman köszönök vagy éppen integetek neki. Nem kell semmi rosszra gondolni, ez pusztán kedvesség. Mégis csak ő a házunk vezetője, és úgy gondolom, igazán illendő, ha kimutatjuk az iránta érzett tiszteletet és persze szeretetet, amiért ilyen csodálatos munkát végez. A barátnőim egy része persze azt gondolja mindez az igéző tekintete és a lehengerlő mosolya miatt van, de ők bizony nagyot tévednek. Jelenleg Amanda volt az egyetlen, aki hajlandó volt elkísérni a szokásos keleti szárnyi túrámra. A dolog hátulütője, hogy egész idő alatt őt kellett hallgatni. Egy idő után már sikerült kizárnom a hangját és teljes mértékben a tükrömnek szentelni magam, de bizonyos időközönként azért helyeseltem és az egyetértésem jelét adtam még akkor is, ha halvány fogalmam se volt miről van szó. - Még az évfordulónk időpontját is elfelejtette. Egy nappal előtte hozott ajándékot, utána meg elkezdett magyarázkodni, hogy elnézte a naptárat. Micsoda hazug alak! - Egyet értek. Ez tényleg csodálatos ötlet – Válaszoltam, mikor Amanda szünetet tartott. A mondókájában csak a csend részeket érzékelem és ilyenkor igyekszek valamit mondani. Általában amit improvizálok valahogy beleillik a témába, de ezt most nem sikerült eltalálnom. - Te nem is figyelsz rám! Itt koptatom a csőröm feleslegesen, miközben te… - Folytatta emelt hangon és innentől kezdve ismét figyelmen kívül hagytam a monológ nagy részét. Legszívesebben elnémítottam volna, mert a sipítozó hangja rendkívül idegesítő volt. Végül csak annyit vettem észre, hogy miután befejezte, sértődötten elindult az ellenkező irányba. Estére majd lenyugszik, mikor az aktuális pletykákat tárgyaljuk ki. Mindig ezt csinálja, ezért nem is vettem komolyan ezt a kis hisztijét se. Én és a tükröm tovább folytattuk az utat immáron Amanda nélkül. Nem kellett az utat figyelnem. Aki egy kicsit is ismert, kitért előlem, mert nem akarta elrontani a saját hétvégéjét. Egy idő után azonban nem is akadt olyan, aki arrébb ment volna az útból. A folyosó hirtelen csendes lett. Ennek csak örültem így teljes nyugalommal tudtam magammal törődni, amíg el nem értem az irodához. Csak egy nagy szobor zavart meg, amibe majdnem belerohantam,de még időben sikerült irányt váltanom. Pár perc múlva, hosszú séta után ismét szembe jött ugyanaz a szobor. Először azt gondoltam, hogy ennek a szárnynak a dekorációjával nem voltak túl kreatívak, de miután negyedszer is belebotlottam a tárgyba, kezdtem aggódni. Hosszú idő óta először, eltettem a tükröt és körül néztem. Előttem és a hátam mögött senki nem járt. Egy árva lélek se volt a folyosón rajtam kívül. ez után a szobrot is tüzetesebben megvizsgáltam. Egy boszorkány volt, aki az üstje fölé hajolt. Hirtelen eszembe jutottak a történetek egy bizonyos végtelen folyosóról a keleti szárnyban, ahol csak egy ehhez hasonló dekoráció bizonyította, hogy az áldozat körbe-körbe jár. - Nem, ez nem lehet az a folyosó – Csóváltam meg a fejemet és mosolyogva hátrálni kezdtem a boszorkánytól, majd céltudatosan előre néztem és nyílegyenesen elindultam az általam kiválasztott irányba. Nincs az a megbűvölt épületrész, amiből én, Cassiopeia a seafordi Chesterfield ház fő ágának sarja ne tudnék kijutni. Egy idő után azonban ismét ugyanott kötöttem ki. Aztán újra, újra és újra még végül rá nem döbbentem, hogy tényleg nem olyan egyszerű kijutni innen, ahogyan elsőre gondoltam. Mivel már eléggé meguntam a céltalan járkálást, megálltam a folyosó közepén és egy jó nagy sikítással adtam hangot az éppen aktuális lelki állapotomnak. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Dwayne Winterburn - 2013. 02. 20. - 08:01:41 [Cassiopeia] Derűs, tavaszias szombati nap virradt, ami a diákság jelentős részét kitörő örömmel töltött el. Aki tehette, kisereglett a parkba és ott múlatta az idejét barátai, háztársai, vagy egyéb ismertségei körében, felhőtlenül élvezve az enyhe időjárást és a pillanatnyi semmittevést, hiszen a kastély az utóbbi időben nem erről volt híres. A háború rányomta a bélyegét az iskola életére is: a tanárcserék és az Új Hatalom eszméi jelentősen megváltoztatták az intézmény korábbi képét; nem is beszélve az immár folyamatos összezördülésekre a diákság lázadó szekciója és a rendfenntartó erők között, amik természetesen a túlkapásokról is hírhedtté váltak. Bár csak pletykákat lehetett hallani ezekről, de azt susogták, hogy a Cruciatus-átok varázsigéje újabban elég gyakran felcsendül a pincék dohos falai között… Az ifjút ezen gondolatok kísérték, ahogy a keleti szárny kies folyosóin sétált. Minduntalan a fejében motoszkált ez a háború, ami előtte zajlott le: törte a fejét a lehetséges végkifejleteken, a következményeken, még az okokon is – mivel sajnos mást nem tehetett az ügy érdekében, bármennyire is szimpatizált Dumbledore seregével és a Főnix rendjével. Bár nem volt rest apró konfliktusokba belemenni, sőt, a hangját és pálcáját is felemelte az ártatlanok védelmében, ha úgy hozta szükség, valójában mégsem lehetett aktív, tevékeny résztvevője a jó és gonosz éppen aktuális összecsapásának. Eleinte viszonylagos nyugalomban, szabadságban tetszeleghetett az önkéntes védelmező szerepében, ám idővel apja megneszelte ezirányú hajlamait. Ezt pedig egy már-már példátlan esemény követte: az idősebb Winterburn elhagyta a családi rezidenciát és Roxmorts felé vette az irányt, ahova kikérette a fiát, hogy magánbeszélgetést folytathasson vele… ez pedig parázs vitába torkollott, miután szó szerint ráparancsolt az ifjúra, hogy a jövőben fogja vissza etikai hajlamait és ne folyjék bele a két oldal közötti összezördülésekbe. S bár Dwayne eleinte erőst ellenkezett, végül kénytelen volt eleget tenni az atyai parancsnak, főként azután, hogy megértette az idősebb Winterburn gondolatainak mozgatórugóit. Aranyvérűek voltak és a társadalom krémjéhez tartoztak különcségük ellenére is, s még a háború elején kifejezésre juttatták semlegességüket, amit nem lehetett egyszerűen sutba dobni, hiszen a szavahihetőségük is kútba esne ezzel. Egy szó mint száz: az egész nemzetség híre forgott kockán, amivel egyetlen személynek sem volt joga játszani. Persze ez nem jelentette azt, hogy remeteségbe vonult és csukott szemmel járt: mindössze annyit, hogy némiképp visszafogta magát a kérdéses szituációkban és csak olyankor lépett közbe, amikor meg volt győződve róla, hogy a szenvedő alany nem követett el semmiféle vétséget. Ilyesformán a vezetőség is szemet hunyt ténykedése felett és az atyja sem emelhetett semmiféle kifogást ellene. Ahogy befordult a sarkon, hirtelen egy felettébb feldúlt mardekáros leányzóval találta magát szemközt, aki sietősen az ellenkező irányba tartott, majdhogynem felborítva az ifjút, aki alig tudott ellépni az útjából; majd utána fordult volna, hogy egy szemrehányó pillantást vessen rá, de az ifjú hölgy már be is fordult a következő sarkon anélkül, hogy akár csak egy odavetett bocsánatkérést is elejtett volna. Hitetlenkedő mosollyal az ajkán megcsóválta a fejét, magában azon lamentálva, hogy hová is lesz a világ, amikor a generációja felnő… … amikor a fülébe hasított a kétségbeesettnek tűnő sikoly. Halkan, némileg távolian, de félreérthetetlenül. Elméjéből már ki is törlődött az iménti incidens, ahogy igyekezett betájolni a hang forrását; közben sétapálcáját átvetette a bal kezébe, jobbjával pedig pálcát húzott s elindult a hangforrás vélt iránya felé. Nem is nézte, merre halad; nem is gondolt bele, hogy jó eséllyel újfent atyja parancsa ellen tesz; csak követte az ösztöneit, lépteit megszaporázván, ám ügyelvén az óvatosságra is, míg végül megpillantotta a sikoltozót. Csak egy felületes pillantást vetett a neki háttal álló lányra, majd a környezetükre koncentrált, keresvén az esetleges veszélyforrásokat, de mivel ilyet nem lelt, így leeresztette a pálcáját és lassú léptekkel elindult a másik személy felé. - Minden rendben, kisasszony? – kérdezte halkan, udvarias hangon, amit némi kíváncsiság fűszerezett. Szemmel láthatóan nem fenyegette semmilyen veszély, de akkor vajon miért sikított? Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Cassiopeia Chesterfield - 2013. 05. 24. - 08:53:56 Dwayne Winterburn Addig sikítottam, amíg a tüdőmből el nem fogyott az összes levegő. Ez pedig beletelt legalább fél percbe. Édesapámnak hála, akit gyerekkorom óta folyton elkísértem a kviddics meccsekre, megtanultam a lehető leghangosabban és hosszú ideig kiabálni. Nem hittem volna, hogy ezt a képességet valaha előnyömre tudom fordítani a lelátón kívül, de mégis megtörtént. Hiszen hamarosan egy hang szólalt meg a hátam mögött. A lépteit nem is hallottam, nyilván annak okán, hogy el voltam foglalva a kétségbeesett helyzetemmel, de ettől függetlenül örültem neki, hogy megjelent. Gyorsan meg is fordultam, hogy megpillantsam a kellemes férfi hang tulajdonosát. Először mosolyogva a szemébe néztem, majd a tekintetem egy kicsivel lentebb vándorolt és a talárját kezdte el pásztázni. A mosolyom kicsit halványabb lett, mikor nem találtam rajta prefektusi kitűzőt, majd nyomtalanul el is tűnt, mikor az oroszlános címerre néztem. Egy mezei griffendéles lenne a megmentőm? Ez hihetetlen! Annyit már biztosan tudtam, hogy ha kijutok innen le fogom tagadni, hogy aki segített rajtam, melyik házat képviselte. A másik lehetőség, hogy be se vallom egy árva léleknek se, hogy ilyen kínos helyzetbe kerültem, és ezzel minden problémám el lesz simítva. Ebben a helyzetben azonban nem válogathattam sokat, és úgy gondoltam, elfogadom a felsőbb éves segítségét csak, hogy kijussak erről az iszonyatos helyről. - Végre! Már azt hittem, soha nem jön ide senki – Panaszkodtam. Hihetetlen, hogy így is majdnem egy teljes percig kellett várnom, amíg megjelent. Kicsit jobban is igyekezhetett volna. - Most pedig megengedem, hogy kivezess erről a szörnyű folyosóról – Fontam össze karjaimat a mellkasom előtt, miután felajánlottam, hogy ebben a hatalmas megtiszteltetésben részesítem. Igaz, ő nem tűnt olyannak, aki még életében nem beszélt aranyvérűvel. Mi több, az öltözete és az a sétapálca arra utalt, hogy talán ő is egy közülünk. Mikor jobban megnéztem magamnak az arcát, még egy kicsit ismerős is volt. - Javíts ki, ha tévedek, de úgy érzem, mi már találkozunk valahol. Mi a vezetékneved? – Tettem fel azt a kérdést, amivel első éves koromban ismerkedtem. Ha ismerősen csengett valakinek a családneve az azt jelentette, hogy fontos személy, ezért érdemes vele jó kapcsolatot kialakítanom. Meg mernék rá esküdni, hogy valamelyik bálunkon volt vendég egykor. Amennyiben így van, ő is előkelő família sarja akár csak én, és ebben az esetben talán eltekinthetünk attól a bosszantó ténytől, hogy nem mardekáros. A bemutatkozást a magam részéről egyelőre mellőzöm, hiszen ő a férfi, és az illem szerint neki kell először megtennie ezt a gesztust. Ráadásul én csak akkor árulom el neki a nevemet, ha már kiderült, hogy érdemes-e rá. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Dwayne Winterburn - 2013. 06. 08. - 12:46:02 [Cassiopeia] Az idegen leány meglehetősen nagy tüdővel rendelkezett, ezt az ifjúnak el kellett ismernie: érkezése után még jó néhány másodpercig folytatta a sikítást, szemmel láthatóan észre sem véve, hogy időközben valaki felfigyelt erre és a segítségére sietett. Dwayne kihasználta ezt az időtartamot arra, hogy tüzetesebben szemügyre vegye a folyosót, de továbbra sem látott sehol közvetlen veszélyforrás vagy bármit, ami kiválthatta volna diáktársából ezt a viselkedést. Végül abbahagyta s megfordult, de az ifjú épp csak egy pillantásra méltatta, konstatálva őszintének tűnő mosolyát, majd tovább fürkészett, igyekezvén készen állni mindenre, ami csak előugorhat valamelyik beugróból. Néhány másodperc után azonban egészen bizonyossá vált abban, hogy ez nem fog megtörténni, így pálcáját leeresztve, érdeklődőn fordult az ismeretlen leányzó felé. Szemügyre vette szép vonásait, melyeken már a mosoly helyét átvette egyfajta fensőbbséges kifejezés, majd tekintete lejjebb vándorolt, megpillantva a Mardekár jelvényét, s már kezdte is sejteni, hogy honnan fúj a szél és ezzel párhuzamosan lelkesedése le is lombozódott az egész szituációval kapcsolatban. Eddigi roxforti pályafutása során mindössze egyetlen olyan mardekárossal találkozott, akivel nem bánta meg, hogy kapcsolatba került… s számításba véve a lány arcára telepedő megvetést valahogy az volt az érzése, hogy ez a szám ma nem fog növekedni. Habár számított rá, hogy újdonsült társa nem lesz híján az öntudatnak, annak viselkedése és szóválasztása mélyen megdöbbentette. Jelenleg úgy állt a helyzet, hogy az ifjú hölgy szorult segítségre valamilyen formában, s így engedélyt adott az ifjúnak arra, hogy megoldja a problémáját. Néhány pillanatig csak döbbenten bámult erre az arcpirító arcátlanságra, majd hitetlenkedve megcsóválta a fejét. A lány egyetlen szerencséje, hogy Dwayne úriember volt: egy hevesebb vérmérsékletű társa egészen bizonyos leátkozta volna a leányzó haját a fejéről, ha így köszöntötte volna. Ám ő a finomabb megoldások híve volt, s utolsó kérdésével a lány ötletet adott neki… emellett pedig, lévén órái úgyis unalmasan teltek, úgy döntött, hogy megpróbál némi alázatot tanítani ennek a magától elszállt teremtésnek. - Dwayne vagyok, szolgálatára. – mutatkozott be, az etiketthez híven kezet csókolva az ifjú hölgynek, amennyiben az nem akadályozta ezt meg valamilyen formában. Vezetéknevét szándékkal nem fedte fel, habár a rejtélyes idegen pont arra lett volna kíváncsi; de Dwayne sem volt új játékos azon a bizonyos sakktáblán és tudta, hogy némi gondolkodásra késztetheti a hölgyeményt azzal, hogy nem fedi fel származását. – Pontosan mi is a probléma…? – kérdezte, némi ál-bizonytalanságot csempészve a hangjába, ahogy egy teátrális mozdulattal körbemutatott a folyosón, így jelezvén, hogy nem talált semmi kivetnivalót a helyzetben. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Jason MacKiney - 2014. 05. 15. - 08:59:54 Carithy [/color]Vége a napnak. Nem a nagybetűsnek, csak ennek a tanításinak, de elhiheti nekem mindenki, ez is éppen elég. Ráérősen baktatok vissza a klubhelyiség irányába, ráérek még mindennel, de azt azért eldöntöttem, hogy az első dolgom lesz fejest ugrani a párnára. nem érdekel ma semmi, még az sem, hogy mágiatörténetre másfél tekercses házi dolgozatot kellene írnom holnapra. Megvár. Amúgy is szeretek éjszakázni a klubhelyiségben, olyankor kellemesen üres, és biztosan nem futok bele olyanba, aki elterelné a figyelmem. Egészen értékelem a csendet. nem is figyelek, merre megyek, régi beidegződés ez már – mindig Kaeton ment elől, ő tudta az utat mindenhová. Marha jó lenne leszokni erről, tekintve, hogy az a kurafi nincs itt, és folyamatosan eltévedek… Ahogy erre gondolok, föl is nézek, de nem látok magam előtt mást, csak egy átlagos folyosót. Elvigyorodok. lehet, mégsem vagyok én annyira reménytelen a tájékozódás terén… El is sétálok az üstjében kotyvasztó banya mellett, és megyek tovább. Na, jó, már vagy tizenöt perce gyalogolok itt, a lábam már sajog, a hócipőm meg tele van… Az egész kastélyt átszelné ez a folyosó? Hmm, írhatnám erről a mágiatörténet-dolgozatom. A folyosó, aminek sosincs vége… Mondjuk a koboldfelkelések témájában kellene írni, de nem baj, majd bekötöm valahogy a dolgot. Jé, megint itt van a banya… Óbasszus. Megállok, káromkodom egy aprót, aztán végignézek a folyosón. Ugyanolyan, mint az előbb. Megyek egy kicsit tovább, aztán rájövök, hol is vagyok. na, itt még életemben nem estem csapdába. próbálom fölidézni, mit is kellene tenni, de nem jut eszembe egyetlen beszélgetés sem, amikor erről a helyről hallottam volna. Felsóhajtok, és lerogyok a fal mentén. Végül is, akkor csak egy dolog maradt: megvárni valakit. Reméljük, nem mardekárosok jönnek… Vagy nem másodévesek. Elég vastag az arcbőröm, de nem bírnám ki, ha alsósok mentenének ki szorult helyzetemből. Nem szívesen adnék a mardekárosoknak még több lőszert saját magam ellen, abban elég jó vagyok magamtól is. Szemem lecsukódok, és utolsó gondolatommal még remélem, hogy nem macskabajusszal a fejemen ébredek fel. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2014. 05. 15. - 14:39:31 A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmaz! A végtelen folyosó egyik ablakmélyedésében ücsörögtem. Ez is csak egy folyosó, mégis, aki először téved ide, s megtapasztalja a mágiáját, sose felejti el. Pontosan emlékszem arra a napra, amikor én tévedtem ide. A szokásos napi rutin forgatagában, lehajtott fejjel sétáltam be ezekre a varázslatos kövekre, amik több tanulságos órát adtak nekem. Nem voltam egyedül, Sean Blain akadt társamul, akivel ambivalens érzelmű kalandot éltem meg. Szerettem az élet ilyen kalandjait, amiket nem tudsz behatárolni, nem tud beskatulyázni, hogy ilyen jó vagy olyan rossz volt - hanem csak kaland, amit át kellett élned ahhoz, hogy egy kicsit megváltoztasd magad és beleszólj egy kicsikét a világ menetelébe. Kevesen ismerik a végtelen folyosót, és még kevesebben tudják, hogy pontosan hol van. Mielőtt falai közt ragadtam, az én fülemet is megütötte a rejtély híre, de sose hallottam arról, hogy hol helyezkedik el. Egyesek szerint azért, mert változtatja a helyét, de ez egyszerű baromság. Másodszor járok itt, és ugyanazt az útvonalat követtem végig, amit legutóbb, s csodák csodájára itt vagyok. Abban már nem vagyok biztos, hogy nincs-e több bejárata. Bár tudom a kijutás módját, még így is kockázatos volt ismét bejönnöm ide, de nem volt más választásom. Thobias barátomat szeretem, de még egyszer nem teszem magam ki ilyen veszélynek. Megígértette velem, hogy a Szükség Szobájában használt rádión keresztül szólok neki az elhunytak listájáról, bizonyos időszakonként. Nem tudtam mindig elmenni a következő találkára, ugyanis mióta a sötét varázslók elszaporodtak, mint a patkányok, azóta a Szobából való kiszökés kicsit bonyolultabbá vált. Eltűntnek vagyok nyilvánítva az összes Szobában lévő DS-taggal együtt, így ha megláttak volna engem, nem lett volna jó vége. Kicsit sem. Pont ezért kényszerültem arra, hogy itt legyek. Éjszaka esélytelen kiszökni a kastély folyosóira, olyan erős a védelem, de nappal könnyebb elvegyülni, lehajtott fejjel szedni a lábunkat, és imádkozni magunkban, hogy ne állítson le senki az ég világon. Nagy ez az iskola, de amilyen szerencsés vagyok, biztos egy ismerőssel, vagy tanárral találnám szembe magam. Így a tanítás végeztével találkoztam Thobiasszal, leadtam neki a listát, és már vissza is indultam, amikor három tanár (vagy patkány...) közeledett, így a legközelebbi helyre akartam elmenekülni, ami ez a folyosó volt. Nem vettek észre, nem volt feltűnő, de a közeli teremből pont egy seregnyi diák tódult ki, így nem volt kérdés, mit tegyek. Pár perce ültem csak ott. Épp annyi időre pihentem le, hogy a kihalt folyosó nyugalmából energiát nyerjek. Hát nem megzavartak? Ruhájából ítélve egy hugrabugos fiú volt. Amint megpillantottam, félig lelógó lábamat magam alá húztam, és a falhoz simultam. Szerencsére pont menetirányával háttal ültem, így míg bolyongott pár kört, nem vett észre engem. Miután egy jó ideje nem láttam, úgy döntöttem ideje visszatérni a Szobába, nem kockáztatok tovább. Lepattantam a párkányról és határozott léptekkel elindultam az egyik irányba, hogy beszélhessek a banyával. Lassan kirajzolódott egy alak a szoborral szemközt, ahogy közeledtem. Idegesen megforgattam szemeimet. Úgy látszik nem úszom meg, hogy találkozzak ezzel a szerencsétlennel. Számmal prüszköltem egyet, kifejezve az univerzumnak a nemtetszésemet. Zsebre vágtam kezeimet, és lassú léptekkel megközelítettem a fiút, mintha csak bámészkodnék. Aludt. Hah, mégis csak van Merlin! Megkönnyebbültem fújtam egyet, és vidáman megfordultam a sarkamon. Épp szóra nyitottam a számat, hogy kijussak innét, amikor éles, visító kacaj harsant fel. A banya kacaja. Ijedtségemben fülemhez kaptam kezeimet, hogy védjem hallásomat, de a hangsebesség gyorsabb volt, mint a kezem, így erősen zsongani kezdett a fejem, de ez nem is érdekelt. Egyből hátranéztem a fiúra, aki erre a zsivajra biztosan felébredt. - Ó, te megkövesedett kurva. - motyogom magam elé. Ez a szobor másodszorra is kibasz velem. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Jason MacKiney - 2014. 05. 17. - 11:06:42 Az éles, nevetésre emlékeztető hang átrobbantja az álom ködét, ami mögött éppen elmerülni készültem az otthonomhoz közeli tóban. Talpra szökkenek, kirántok a pálcám a nadrágomból, és úgy nézek körbe, mintha máris harcolnom kellene az életemért. Persze, ha így alakul a dolog, akkor csúnyán ráfázok, mert nem vagyok a legjobb párbajozó a világon, de legalább a pálcám nem ejtettem el. Eddig. Na, majd a közeljövőben. Az első dolog, ami átjut a rettenettől háromszoros sebességgel dobogó szívem hangján, az a banya vihogása. Még mindig nyomja az öreglány, nem lehet semmi tüdeje, és ha nem hallgattatom el gyorsan, akkor a fél iskola idesereglik majd, attól tartok. Ha lehet egyáltalán hallani ezen a folyosón kívül a hangokat… Áh, egészen biztosan lehet. Vagy legalábbis ezzel szeretném bátorítani magam. Mert az azért feltűnt, hogy este van, de abban biztos vagyok, hogy senki sincs nyugalomban. Jártam már elégszer az iskola folyosóin éjszaka, hogy tudjam, sokan jobban szeretik az éjszakai élet izgalmait. Manapság meg a különítményesek és a tanárok is folyamatosan keresik azokat, akik eltűntek… Bár valami azt súgja, nem a saját javukra szeretnék megtalálni őket. Még arra is összerándulok, mi történne, ha itt találnának rám. Vajon hinnének nekem? Kétlem. A bizonyítékok nem az én malmomra hajtják a vizet. Csatlakoznom kellett volna Kaetonhoz és a húgához, amikor elmenekültek, de nem, én hülye inkább visszajöttem ide… Aztán meglátom a lányt is, aki nem áll messzire tőlem. Nem látom tökéletesen, de olyan ismerős az alakja… Mindegy, ezen még ráérek gondolkodni, most azzal kell foglalkozni, hogy az a vén szipirtyó befogja végre a száját. – Segíts elhallgattatni! – szólok a lánynak, túlharsogva a banya vihogását, és csak remélem, hogy az üzenet célba is ér. Meg hogy neki is érdekében áll elhallgattatni ezt az öreg szobrot. Közben, gondolva arra is, hogy mi van, ha nem hallotta, fölemelem a pálcám, hogy taroló átokkal elintézzem a szobrot, ha nem hagyja abba. Aztán majd keresek innen valami kiutat, ami nem vezet a különítményesek karjába. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2014. 05. 18. - 21:13:12 A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmaz! Fortyogtam. Miért ne fortyogtam volna? Egy hajszálon múlott, hogy némán, balhé nélkül elinaljak onnan, de ez a rohadt boszorkány nem hagyta. A magas E-t kivágó kőszörnyeteg erősen próbára tette a dobhártyámat, attól sem lepődtem volna meg, ha ezek után maradandó halláskárosodással tengethettem volna napjaimat. Ennek ellenére a kezem fülemhez nyomása egy cseppet sem tompította a hatalmas zsivajt, ezért inkább le is eresztettem őket. A fiú azonnal felugrott, és pálcát rántott. Mintha megéreztem volna ijedtségét és bátortalanságát meg sem mozdultam a fegyver elővételére. Nyugodtan álltam békés álmaiból felvert, leizzadt fiú előtt. Először azt hittem, hogy rám szegezi a pálcáját, de hatalmas és (számomra) néma gesztikulációja után a boszorkány mögé bökött. Ó-ó, az szar ötlet! - Nehogy megátkozd, te bolond! - ordítottam, és számítva arra, hogy nem hallja, biztonság kedvéért a két kezemet is felemeltem, mintha csak védekeznék velük. Szememmel fenyegetve, de jellegzetesen néztem rá. Lassan a pálcámért nyúltam, felemeltem, de elég lassan ahhoz, hogy üzenjek vele a fiúnak, hogy nem őt akarom megtámadni. Lassan megfordultam, nyájas mosolyt vettem fel, és pálcámat magam mellett tartva, mintha csak nem is varázsolni akarnék, elmotyogtam a varázsigét. - Disaudio. - látszólag nem történt semmi, de én tudtam, hogy innentől kezdve a banya nem hallott minket. A következő varázsigét már hangosan mondtam ki. - Silencio. - ebben az áldott pillanatban, úgy elhallgatott a visító hang, mintha egy cérnát vágtak volna el. Behunytam szemeimet, és nyugtatólag sóhajtottam egyet. - Na most ordibálhatsz, ahogy akarsz, te elmebajos... - mondtam mosolyogva. Elégedetten hátravetettem vörös fürtjeimet, és kihúztam magam. Nem tudtam, miért csinálta, de volt egy sejtésem róla, kiindulva a Roxfortban élő kísértetekből és festményekből, akik előszeretettel bolygatják meg a diákok életét, csak mer' az olyan jó muri. Jut eszembe, bonyodalom... Visszafordultam Álomhercegnőhöz, és arcomról eltűnt a mosoly. Nem szólaltam meg, eszem ágában sem volt bármit is csinálni őelőtte. Nem voltam biztos benne, hogy ismer engem, akárcsak látásból is, de mivel hugrabugos, nem kizárt, hogy látott már életében... Megvártam, míg ő beszél először, és abból talán leszűrhetem, hogy rájött-e, milyen diákkal állt szemben, vagy szerencsém van, és nem ismer fel. Igazából abban sem voltam biztos, hogy ezek a patkány halálfalók nem mutogattak az eltűntekről fényképet, vérdíjjal a fejünk felett. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Jason MacKiney - 2014. 05. 20. - 12:54:33 Valami átjut a banya ordítozásán, de csak foszlányok. Mégis, a felemelt kéz éppen elegendő visszatartó erő ahhoz, hogy visszaszívjam nyelvem hegyéről az ártás varázsigéjét, és ránézzek a lányra. Nagyon remélem, hogy neki van valami terve, mert én a tiltásnak köszönhetően kifutottam a sajátjaimból. Mindenesetre, ha ez így folytatódik, keresnem kell magamnak egy új dobhártyát… vagy inkább kettőt. De szerencsére a lány ezt a problémát is megszünteti. Tényleg, sokkal egyszerűbb lett volna, ha én is erre a varázsigére gondolok, de nem volt időm gondolkodni, és Kaeton is mindig megmondta, a legjobb megelőzés a támadás. Márpedig nem hiszem, hogy van jobb támadás annál, amikor összezúzzuk az ellenfelet apró pordarabokká. De miért is lenne annyira fontos az a nyamvadt banya? Csak egy ronda dísz, semmi más… Baromi hálás vagyok, hogy elhallgatott. – Helló – köszönök félszegen a lánynak, amikor felém fordult. Így már van sejtésem arról, ki ő, vagy legalábbis azt tudom, hogy fölöttem járt, és azt is, hogy egy jó ideje nem láttam a klubhelyiségben. Látom, hogy nem örül annak, hogy találkoztunk, bár meg kell vallanom, nekem sem tetszenek kifejezetten a körülmények. Viszont itt ragadtam, úgy tűnik, és ha a lassú halálra éhezés lesz a sorsom, legalább legyen társaságom. Aki a végén majd megesz. Hmm, át kell gondolnom a prioritásaimat. – Ööö… Te Hugrás vagy, igaz? Nem teszem el a pálcám, de nem is teszek semmiféle erőszakra utaló mozdulatot. nem akarom feldühíteni, vagy éppen megrémíteni – bár ha a frászt tudnám hozni egy hatodévesre, akkor esküszöm, vállon veregetném magam. Bár szerintem annak az iróniája is harcképtelenné tenné, percekig nevethetne a srácon, aki annyira elégedett magával, hogy a saját vállát lappogatja. Nem mindennapi látvány a mi házunkban legalábbis. – Nem tudod, hogyan lehet kijutni innen? – kérdezem aztán, kicsivel több önbizalommal. Lehet, hogy végtelenül töketlennek tűnik, ami úgy többé-kevésbé festi is a helyzetem, de legalább ne tűnjek teljesen elveszettnek. Elég, ha én tudom, mennyire nagy gázban vagyok, azt nem kell lekommunikálni. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Carithy Denalie - 2014. 05. 28. - 16:52:24 A hozzászólás nyomokban trágár szavakat tartalmaz! Daniel jutott eszembe róla. Pont ilyen kis töketlen tud lenni néha, és jól elnéztem, talán kicsit külsőre is hasonlítottak. Rég nem láttam őt, talán már csak a szemem csalt meg. Leveleket már nem írok, és tőle se kapok, a roxforti szűrőn túl kicsik a lyukak, s mióta beköltöztem a Szükség Szobájába már esélytelen, hogy bárhogyan is érintkezzek vele. Én is csak azt tehettem, amit mindenki más: elkeseredett, szorongó szívvel hallgatni rádiót, a lemészárolt emberek, diákok, barátok, szerelmek listáját, és reménykedni, hogy a következő név nem lesz ismerős. S miután vége a listának, sokan összetörtek és bőgőgörcsben törtek ki, amik órák után se múlott, mások pedig aljas módon örült más halálának. Örült, mert örült annak a listának is, amin ezek az emberek rajta voltak, és hogy az ő szerette nem volt rajta. Aljas dolog ez? Álszentek vagyunk? Persze, hogy azok vagyunk. Mélyen magunkban mindenki azért ujjong, mert nem ő maga van azon a listán, mert az emberi lény önző. Iskolai egyenruhában volt a fiú, ami kicsit sem volt meglepő, feltéve, hogy most jött ki utolsó órájáról. Én viszont egy nadrágban és pólóban voltam. Ha engem elkaptak volna nem viselet miatt bűnhődtem volna... - Szervusz. - válaszoltam határozottan. Arcomról hirtelen eltűnt a vészjósló, borús tekintet, sokkal barátságosabbá vált, annak ellenére, hogy még a szám sarkát sem erőltettem meg egy mosolyért. Nem néztem le kezére, de egyből feltűnt, hogy nem tette el pálcáját. - Igen. Fejemben próbáltam összerakni, hogy ki is lehet ő, de mivel nem mutatkozott be, esélyem sem volt rájönni. Ahogy ránéztem Daniel jutott eszembe, képtelen voltam máshoz kötni. Egy tapodtat sem mozdultam helyemről. Eltettem pálcámat, és beletúrtam hajamba. Árva jelét sem adtam annak, hogy érdekel, ismét megvártam, míg ő érdeklődik. Kérdésére felhúztam a szemöldökömet egy pillanatra, oldalra sandítottam, és elmosolyogtam magamat. - De, tudom. Mondtam, majd zsebre vágtam kezeimet, sarkon fordultam, és szépen lassan elindultam a folyosón. Előre. Előre, hogy ismét belevessem magam a véget nem érő, unalomig ismétlődő folyosó cseppet sem rejtélyes rejtelmeibe. Cím: Re: Végtelen folyosó Írta: Jason MacKiney - 2014. 06. 03. - 07:59:28 Nem szoktam hallgatni a rádiót. Amúgy sem szeretem különösebben, de ebben az időben, háború idején, egyszerűen csak nem akarom. nem akarom hallani a halottak névsorát, nem akarom tudni, kik tűntek el, hol és kiket támadtak meg. Nem akarom hallani. A tudatlanság áldás, mondták a régi gondolkodók, és kezdek arra hajlani, hogy baromi nagy igazuk van. Jobb várni, hogy a barátaim hazatérjenek, beessenek az ajtón földig porosan, sárosan, mint gyerekkorunkban, de boldog vigyorral az arcukon, mint tudni, hogy soha többé nem látom már őket újra. Inkább reménykedjek életem végéig, mint lássam a nevüket kőbe vésve valahol, egy út menti sírkövön, ahol a madár sem jár. megrázom a fejem. Nem gondolkodhatok most ezen, van nagyobb problémám is. nem is egy, ráadásul. Hát, annyi biztos, hogy nem a tradicionális viseletben feszít, de ez lep meg a legkevésbé. Az, hogy ilyen későn találok valaki mást a folyosón már sokkal inkább megdöbbentő. Viszont nem tűnik ellenségesnek, még vissza is köszön, tessék, még az is lehet, hogy barát. Csak én még mindig nem merek eltenni a pálcám. Igaz, hogy könnyen bízok meg emberekben, de hülye azért nem vagyok. – Én is – próbálok mosolyogni egy kicsit, hogy barátságosabb legyen a légkör a részemről. Bár tenném hozzá, hogy nem egyszerű munka úgy barátságosnak tűnni, hogy éppen ott figyel a kezemben a pálca. Amikor azt mondja, hogy tudja, miként lehet kijutni innen, elvigyorodok, és indulok is utána egyből. Kicsit futok, és csak akkor lassítok le, amikor beérem, és már mellette haladok. nem tudom, hogy magától odavezetne-e, de azért nagyon szeretnék kijutni erről a folyosóról végre. Iszonyat rossz lehet itt éjszakázni, várni arra, hogy valaki végre betévedjen ide és megmutassa az utat. Izé… tapasztalat. – És megmutatnád nekem? – kérdezem annyira kevés kétségbeeséssel a hangomban, amennyivel csak tudom. Csak hogy ezt a munkát aláássa, a gyomrom hangosan megkordul. Hát igen, kihagyta a vacsorát, és nem szokott hozzá ahhoz, hogy ez így legyen. na, akkor azt hiszem, ideje ledobni az álcát. – Kérlek, örökre az adósod lennék…
Powered by SMF 1.1.13 |
SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország |