Roxfort RPG

Egy kisebb, zöld gyepes terület, melyet U-alakban körbevesznek az épületek. Itt tanítják az elsőéveseket repülni, mivel jobbára szélvédett terep, és többé-kevésbé teljesen belátható.

Már-már nevetségesen drága sportcipőjén, még megcsillan az est sötétjében az aranycérnával varrt Nimbusz márkajelzés. A szorosra húzott fűző keményen fogja bokáját is, hogy nagyobb sebességnél le ne essen róla a ruhadarab. A bőr feltörésének elkerülése érdekében nadrágja belsején egy keményebb borítás védi a seprű kemény nyelétől, ahogy kezét a kopott barna kesztyű. Öltözékébe még beletartozott egy szemüveg is, ami a széltől védte. Felsőteste azonban teljesen meztelen volt. Igaz, badarság lett volna szégyellni a kviddics által férfiassá tett hasat, a feszes mellizmokat, vagy éppen a kortársainál némileg vastagabb kart. Persze az előkelők ritkán rendelkeznek jó fizikai adottsággal. A különbség pusztán annyi, hogy túl hiú a mardekáros ahhoz, hogy megengedjen testének esztétikai hibát, azt a pár edzést pedig képes elviselni, főleg a szőke hajú rajongók kedvéért. Ó Jean-Pierre, Jean-Pierre két comb között fogsz megfulladni egyszer! Akármennyire esélyes ez a lehetőség perpillanat közelebb állt a fagyhalálhoz, hiszen a novemberi éjszakák nem a csodálatos napfényről híresek. Habár látta, ahogy az U-forma nyílásában a Hold ki-kitekint egy felhő mögül. Meg volt győződve róla, hogy pusztán szépsége vonzza az égitestet, aki ez alkalommal nem törte a fejét vizek vonzásán, inkább a diákot próbálta hatalmába kerülni, de ő sokkal inkább képzelte fordítva a történetet, ami valószínűleg sehogy sem igaz.
Egy ritmusváltás, egy hurok. Testcsel jobbra, elindulás balra, műbukás, zuhanórepülés, s-kanyarok, éles fordulások, inga-repülés, hirtelen megállások, tolatások. Kinyúlás egy kézzel, a másikkal, kettővel. Rúgás le, oldalra,  fel. Repertoárja sorozatait mutatta be gyér közönségének, gondosan odaképzelve az üdvrivalgást, tapsot, virágcsokrokat, csókokat. De vajon miért éppen ezt tette? Nőnemű évfolyamtársai nagy elánnal invitálták egy esti beszélgetésre. Elfogadhatta volna, és valószínűleg egy rendkívül jó  hangulatot vont meg szellemétől. Nem beszélve az egyenruháról, és a nyakkendőről, amit igazán csábítónak tartott lányokon. Szóval mégis micsoda? Megkergülés, hirtelen megvilágosodás, netán szerelmes lett? Ugyan-ugyan... A tiltott gyümölcs filozófiája, semmi több... Illetve...

- Itt egyen meg egy thesztrál, ha Laineynek nem sárkánydaganatos az agya!
- Ugyan miért? Szerintem teljesen normális.
- Normális?! Nem te laksz vele egy hálóba!
- Miért? Miket csinál?
- Az édességdolgairól már beszéltem neked, tudod. Ezen kívül nagyon bogaras, vannak pillanatok amikor meg vagyok győződve, hogy Lovegood ikertestvére
- Úú, annyira nem lehet debil?
- Dehogynem! Képzeld, minden este kimászkál valahová, Merlin se tudja merre, aztán takarodó előtt pár perccel megjelenik, mintha semmi sem történt volna!
- Gondolod, hogy egy pasi?

És ideáig volt érdekes számára a beszélgetés. Szelektív hallása kirekesztette a fejtegetést, hogy ez miért rossz, idegesítő, vagy mi lehet esetleg az oka. Ő már tudta mit fog tenni, mit kell tennie. Hisz becsülete... na jó ez egy kicsit erős szó. Szóval mentalitása kívánta, hogy ne hazudtolja meg önmagát és tegye még kívánatosabbá a minden esti kijárást. Esetleg hosszabbítsa meg... De hisz éjszaka mászkálni, nem éppen a legbiztonságosabb, főleg ekkora távokon! A borzok és a kígyósok nincsenek túl közel lakhelyileg egymáshoz. Nem ő lenne, ha gondot jelentene neki az egész, főleg úgy, hogy vannak lányprefektusok... Azt hiszem nem is kell tovább bontani a gondolatmenetet.
~Mindenképpen el kell mennie a folyosón... El kell...~ Biztatta magát folyamatosan, amikor elhaladt az egész alakos ablak előtt. A belül égő fáklyáknak köszönhetően félig-meddig lehetett látni mi történik a falakon belül, ami nagyon is fontos volt a tervéhez. Oldalra tekintett egy nagy csomag Zonkó Csodabazárából vásárolt termékre, majd leszállva a földre lábával ellenőrizte a bűbájokkal puhábbá tett földet. Egy négyzetméternyi helye van, és pontosan kell időzítenie. Nincs második lehetőség..
És ekkor nőni kezdett egy apró árny az ablakon. Ugrándozó léptek, hosszú, lebegő haj. Eltéveszthetetlen jelenség, még így is. Lassan magasra repül, majd hármat számolva magában közepes sebességgel repülni kezd merőlegesen a talajnak. Fél, és fázni kezd teste, amiről már egy ideje fokozatosan pereg le a bűbáj, akár valami régi ház vakolata. De már nincs vissza út, nincs menekvés. Másfél méterrel az érkezés előtt eltaszítja magától a seprűt, hogy nehogy ráessen, majd utolsó lélekjelenlétével próbálja a könyökével tompítani az esést... sikertelenül. Úgy érzi magát, mint aki hátraesett a folyosón, ami azért eléggé jó eredmény a három méteres zuhanás várható mellékhatásai mellett. A levegő mindazonáltal bennragadt hörgői labirintusában, hogy keservessé tegyék vadászata első fázisát...

...csak én lehetek az az idióta, aki repülni akar. Illetve, nem. Nem akarok, egy kicsit sem akarok, viszont Melanie tegnap este rámrontott, hogy nekem mindenképp el kell kísérnem őt az idei kviddicsválogatásra, mi több, nekem is részt kell vennem. Nyilván azért, hogy ő ügyesebbnek tűnjön.
Első nekifutásra, természtesen, kinevettem, másodikra sajnos kiderült, hogy komolyan gondolja. Háztársam és szívbéli jóbarátom lévén sajnos bőven van zsarolási alapja ahhoz, hogy el is érje, amit akar. Bevetettem mindent és többször megfontoltam, hogy inkább bevállalom a beígért öriharit és sosebocsit, de ilyen esetekben mindig rá kell jönnöm, hogy sokkal jobban függök az emberektől, mint amennyire az látszik – pedig az sem elhanyagolható.
Összesen annyi előnyöm maradt, hogy pontosan tudom a csapatok edzésrendjét, az emberek egyéni szokásaival együtt. Végülis, van annak előnye, ha az ember éveken keresztül... Hm. Mondjuk úgy, passzívan kviddicsezik.
A válogatás viszont egyre csak közeledik, én pedig nem akarom a szükségesnél jobban leégetni magamat sem a házam, sem a lehetséges közönség előtt. Mi következik ebből? Hát, hogy már kilenc óta a klubhelyiségben ülök, teljes menetfelszerelésemet egy hatalmas pulóver alá rejtve, és bárki kérdezi, mire várok, sejtelmesen azt felelem – különóra. Pár óra elteltével a sejtelmességnek már nyoma sincs, a különóra is morgásba fullad, csak egy a lényeg, senki nem tudhatja meg, hová is készülök.

Most van fél tíz, lassan elkezdem összekaparni magam. Nem túl lelkesen konstatálom, hogy egészen eggyé váltam már a fotelemmel, majd egy cseppet sem nőies és mégkevésbé elegáns, leginkább szökkenéshez hasonló mozdulattal két lábra és egy kézre helyezkedem. Nos. Sikerült beletenyerelnem egy, az asztalkák egyikén szomorkodó, őrizetlenül hagyott süteménybe. Inkább körbe sem nézek, csak sietve, de azért mintha mi sem történt volna, elhagyom a tett színhelyét. Csak a klubhelyiségből kiérve kezdem el levakarni a kezemről, a kitudja mivel keveredő csokikrémet és tejszínhabot. Biztos valami finomság lehetett, amit valaki anyukája nagy szeretettel készített és, mikor a szerencsétlen diák visszatér és meglátja, hogy romokban áll... Na, még én fogom elbőgni magam, amit túl gyakran teszek, ezért inkább erőt veszek magamon és másra sem gondolok, minthogy:


Csodák-csodája,  az erőltetett vidámság lassan valós izgalommá válik, így az utolsó néhány lépcsősort már szinte végigugrálom a seprűtárolóig. Hát, igen... Ez a következő probléma. Illetve nem probléma, inkább kellemetlenségnek mondanám, hogy nem rendelkezem saját seprűvel, ezért kénytelen vagyok a vacak iskolai készletből gazdálkodni. A pálya felé pillantok, de az esti sötétségben nem túl sokat látok, így nyugodtan konstatálom, hogy legalább egymagam leszek. A legkisebb odafigyelés nélkül veszem ki az első kezembe akadó seprűt és már indulok is a gyakorlópálya felé.

Hidegebb van, mint ahogy számítottam rá, bár azt sem lehet mondani, hogy nem öltöztem fel eléggé. Rózsaszín, zöld fűzős bakancsom akármilyen időben helytállna, akár a túlméretezett, különféle színes foltokkal tarkított, mintákkal televarrt kapucnis pulcsim is. Kissé bosszantó, hogy a nyáron sikeresen megnövesztett hajamba bele-belekap a szél, így lassan biztossá válik, hogy nem fogok túl sokat látni tőle, de egyelőre jobban aggaszt, hogy vékony, feszülős nadrágom miatt a legkisebb szellőt is orkánnak érzi szegény, szerencsétlen lábam. Azonban, nem sok időm marad ezeken merengeni, mivel ahogy felpillantok, egy zuhanó alak kerül a látóterembe – nagyjából a semmiből.
Azt azért látom, hogy seprűvel érkezik, de fogalmam sincs, minek köszönhetően csapódik a földbe ilyen hihetetlen sebességgel. Sosem fogok repülni – villan belém, majd, saját "lélekvesztőmet" hátrahagyva, rohanni kezdek az ismeretlen felé.

Ahogy közeledem felé, egyre több dolog tudatosul bennem. Fiú, félmeztelen. Ötödéves, mardekáros. Ő is azok közé tartozik, akiknek önként biztosan nem keresném a társaságát, de nagyon boldoggá tenne, ha ők keresnék az enyémet. Végezetül: hajajaj!
- Merlin! Hatalmasat zuhantál, én meg csak most veszlek észre... Jól vagy? Fel tudsz állni? Vagyis, mit kell ilyenkor... Tudsz beszélni? Hívjak segítséget? – Amint odaérek, gondolkodás nélkül mellétérdelek, de inkább nem érek hozzá, amíg nem kifejezetten indokolt, ezért csak sután bámulok le rá és a kezemmel hadonászva próbálom elrejteni zavaromat. Egész biztos, hogy elpirultam, mindössze egy meztelen mellkas látványától... Melore!

Zuhanni szar dolog. Pofára esni szar dolog. De hátra, bordára, gerincre (már akinek van) még sokkal szarabb. Ehhez hasonló élettapasztalatok keringtek a fejében, miközben próbálta helyreállítani a vegetatív funkcióit. Csak úgy dolgozott a kisagy, hogy a levegővétel passzoljon végre a megszokotthoz, de ez egy darabig csak nem akart menni. Annyira nem, hogy elfelejtette a hideget, a Holdat, az időt, a meztelenségét, a célját, a lányt. Mintha a Malfoyék vásárolt seprűje nyomta volna légzőszervét. Apró pamacsok másztak szeme elé, eltakarva az amúgy is gyér fényt. Szédült, mint italozás után, pedig most határozottan fekvő helyzetben volt, és mozogásra sem volt éppen lehetősége.
- Ah! - szemei hirtelen tágultak ki, és úgy domborodtak, mint valami olcsó rózsaszín rágógumi. Olyan mint a filmekben, hogy felfújják, kipukkad, újrarágják. Ha te próbálod ki sosem olyan. Fújod, növekszik. Már egészen vékony, átlátsz rajta. Egy kicsit undorító is, mint valami belső szerv, amit bájital tankönyvben láttál a gyakori alapanyagok között. Elkalandozol, hogy ez eszedbe jut. Tovább bontod a menetet. Felrémlik Piton, büntetések, fenyítések, lesütött tekintetek, írástól sajgó karok, rémült pillantások óra előtt, után, közben. Ennyi pont elég is, hogy észre se vedd az apró kis gömb lelohadt, és pukkadás nélkül kúszott vissza a szájüregbe. Szóval szerencsére a szemének se lett semmi baja, habár a mély tónusú bogár nagyon ki akart repülni.
Hideg levegő masszírozta végig légcsövét. Átbújt a c-alakú porcon, belestek a hörgőcskékbe, és vitorlaként dagasztották ki a két lebenyt, ami egészen felnyomta mellkasát is. Hasa megfeszült, és az izzadság kontúrozta kockák még láthatóbbá váltak. Nem volt egy izomállat ugyan, de azért tett róla, hogy látszódjon, aminek látszódnia kell a sikeres kapcsolatteremtés érdekében. És amíg így ugráltak a bordaközi, és rekeszizmok ő egészen lassan oldalra fordította a fejét. Merev, és feszes mozdulattal. Nem is nagyon tudta volna máshogyan. Arcán a mosoly mégis lágy, halovány. Nem néz máshova, csak az ijedt zöld szemekbe. Többre nincs is szüksége, hogy tudja ki sietett a segítségére.

- Egyszer olvastam... - esetlenül próbál jobbjával a lányé után nyúlni - Hogy angyalok viszik fel a lelkeket az égbe a halál után... Nem gondoltam, hogy igaz. - ha Melore úgy dönt nem szeretné állni a kontaktust, akkor ő csakazértis alapon próbálja keresni, mert meg van győződve róla, hogy úgy sokkal hatásosabbak az ilyesmik. Eredményeket is tudna felmutatni. Nem egyet, nem kettőt.
A heves, légzés hamarosan normalizálódik, és hirtelen fázni kezd, érezni ahogy a zúzódást nyomja valami kő. Libabőrös lesz, és minduntalan reszketni kezd. Képtelen tartani a lélekolvasztó ábrázatot. Valamit tennie kell, hogy ne vesszen el teljesen a varázs... Habozás nélkül nyúl tehát, hogy non-verbálisan varázsoljon maguk köré burkot. És láss csodát: hirtelen alábbhagy a szél, kellemes szobahőmérséklet veszi őket körül. Nem fülledt, nem állott, pont optimális. És ahogy a hirtelen változott körülmények közepette felül, direkt csodálással adja a világ tudtára, hogy felismerte a helyzetet, és az egy évvel idősebb lányt.
- Jaj, Melore... Bocsáss meg. - szemei zavartan fordulnak el, habár belül egy vérszomjas ragadozó mosolya villan - Már megint vélának néztelek.

Rám néz és akaratlanul is eszembejut, hogyan is próbáltam megmenteni Gavint... Nos, ez határozottan nem az a pillanat, de ha továbbra is ilyen gyengéden, elvarázsoltan, érzelmesen, szívdobogtatóan, kézremegtetően lágy tekintettel bámul, meg fogom fontolni a rögtönzöttm elsősegélynyújtást.
Felém nyúl. Ha elkapom a kezét – és elkapom a kezét! -, akkor nyilvánvalóan meglesz rólam a véleménye, talán összeszedettebb állapotban még nevetségessé is tesz majd érte. Ha viszont nem teszem, ki tudja, miből maradok ki. Előző évben sikeresen megtanultam, hogy a tettek embere jobban jár, mint aki csak a biztonságban képes várakozni. Egyébként is, örülnöm kellene, hogy végre valaki kiűzi a fejemből a lassan már csak álmokban létező, kedves rémalakot. Nem mintha sokan próbálkoztak volna, de kétségtelen, hogy egyetlen pillantással sikerült elvarászolnia. És ahogy a nevemet mondja...
- Hé, figyelj, térj észhez! – A hangomban sajnos semmi parancsoló nincs és bár kicsit meg tudom szorítani a kezét, továbbra is félrebeszél. Ide valami drasztikusabb kell. Remegő, bizonytalan kezekkel fogom meg a vállát majd félresöpörve az aggodalmamat, megrázom. Az izgalom miatt talán egy kicsit erősebben a kelleténél, de remélem ez megteszi majd a hatását, a kívánt hatást, mert azért mintha hallottam volna néhány tompább koppanást. Csak most legyen szerencsém és az életben egyszer ne csináljak még nagyobb bajt. – Én nem... Térj magadhoz, jó?
Bizonytalan kérdés, a szükséges felszólítás, bátorítás helyett. Lassan én is felocsúdok és gyorsan elkapom a kezeimet a válláról, aminek következtében ismételten nem tudok mit kezdeni velük, így jobb híján, suta kis szent módjára, összekulcsolom őket a térdemen.

Nagyon jól tudom, ki ez a fiú, a memóriám mindent elraktároz az esetleges veszélyforrásokról. Vele sajnos már a nevénél is problémába ütközöm, hiszen mindenki, de tényleg, mindenki másképp ejti. Jean-Pierrenek pedig nem merném hívni, engem még a háztársaim közül is sokan szólítanak Laineynek, bármilyen érthetetlen, barátságtalan is számomra ez a vezetéknevezős-dolog. Valami jobbat kell kitalálnom.
Egy másodpercre se venném le róla szememet, de emiatt most nem aggódom, nem úgy néz ki, mint aki egészen magánál van. A szó szoros értelmében pálcaintésre változik a helyzet, hirtelen kellemes melegség burkol be minket, a bajbajutott szenvedőm pedig egy hirtelen mozdulattal ülőhelyzetbe hozza magát. Kissé ijedten hőkölök hátra, nem számítottam ilyen gyors felépülésre.
- Oh, semmi baj. – Semmi baj? Milyen retardált válasz ez?! Vélának néztek. Vélának néztek. Egyáltalán rám gondolt? Tudja ki vagyok? A biztonság kedvéért hátrapillantok a vállam fölött, csak utána kezdek bele az ügyetlen kis hazugságba. – Mégis mi történt veled...? Bocsi, hogy is hívnak? Az egyik pillanatban még nem voltál sehol, a másikban meg már itt feküdtél. Segítsek valamiben?
A hirtelen szóáradat a természetellenes hangsúlyt hivatott leplezni, remélem tényleg nem tűnik fel. Remélem szüksége van segítségre.

Fáradtságról tanúskodó szemei nem csillogták vissza azt az elégedettséget, ami kitöltötte teste legeldugottabb pontjait is. Már-már rutinfeladatnak kezelhetné az efféle eseteket, de az orgazmus, és a delírium után a világ harmadik legjobb dolgának tartja az elégedettséget. Hiába, oda van a gyönyörű színészi teljesítményekért, a formás nőkért és nem utolsó sorban önmagáért. A három egyszerre? Talán több ez, mint földi gyönyör. Érezte, ahogy a meleg ujjak belesüllyednek tenyerébe, ami nem volt bőrkeményedéses, ahogy a többi kviddics játékosé. Erre is kényesen ügyelt. A tapintás első pillanataiban lágyan hunyta le szemét, hogy kiélvezze a puha hőt, ami kissé átfázott kezét érte. Egy apró megváltás. A mindennapok húsvétja...
~MI A ROHADT? - elég kellemetlenül érinti a rázás, de fogát összeszorítva elviseli. Nem csak azért, mert ennyit megér a helyzet, hanem mert közben széles vállát markolja meg Melore, ami újabb borzongatóan kellemes érzés. Ez az egész talán több lesz, mint jó. Persze ahhoz tenni kell. Az előbbi ébresztési-módszertől kicsit kótyagosan ül fel, hogy aztán királykék íriszeit lágyan fúrja be a lány bogarába. Ahogy egy selymes szőrű macska bújik gazdájához az ágyban. Az ápolt, szálak puha takaróként simogatják a csupasz hátat. Nem szeretné sokáig tartani a kontaktust (nem is tudná, lévén a hugrabugos zavarában hátrafordul). Most neki is le kell sütnie a tekintetét, hogy arcára ráüljön a bűntudatos kisfiú sztereotípiája. (Ó, hogy imádta, mikor kisgyerekként felkapták és ölelgették a lányok, a nők! Már megérzett akkor is valamit a földi lét szépségeiből.) Ráadásként bátortalanul nyitogatta a száját, jelezve, hogy nagyon szeretne mondani valamit, csak hiányzik a kezdőlöket. De aztán csak belekezdett.

- Mm... Mmagamhoz tértem. - A térdelő lány mellett helyezkedett el. Talpa a földön, lábai felhúzva háromszöget formálnak, hátul pedig kezei tartják meg. Nem véletlenül választotta ezt a pózt. Jobbjával könnyen meg tudja majd fogni Melore kezét, ha arra kerül a sor, és ha oldalra fordítja a fejét, akkor vészesen közel vannak egymástól. Nem az intim szférán belül, hanem az aurák csak épphogy súrolják a másikat. ~C'est magnific!~Mellőzi a hangos érzelemkifejezéseit. Ez most nem az a pillanat, meg amúgy is... ~MI VAN?~ türtőztetnie kell magát, hogy ne fusson ki az elképedés arcára. ~Nem... tudja... a nevemet...~ Amennyire húsvét volt az érintés,  annyira nagypéntek ez a mondat. Mintha pattanás nőtt volna tökéletes(nek hitt) arcán,  akkora tragédiaként élte meg. A kétségbeesés nem hagyta józanul gondolkodni. Pedig,  ha kicsit hamarabb tisztázza fejében a gondolatokat, akkor tíz másodperccel kevesebb időt tölt aggódással. A végére azért mérlegelte a dolgot: vagy egy teljesen hülyével van dolga (amit nem feltétlen tart akkora tragédiának), vagy pedig valamivel leplezni próbálja zavarát. Végül is, ez egyelőre tökmindegy neki. - Csak gyakoroltam. Tudod tagja vagyok a házam kviddicscsapatának. Az őrző lennék. - barátságos mosollyal fordul a lány felé majd továbbmondja - Repültem mindenféle manővereket végrehajtva, hogy fejlesszem az ügyességemet. Már épp a végefelé jártam a gyakori másfélórás tréningemnek. Sajnos ilyeneket nem csinálunk edzésen. Szóval épp a végénél járok, mikor az izzadságtól - ahogy mozdul egy kicsit, ismét végigcsillan teste kisportolt íve a sápadt fényben. Persze ez  nem feltétlen olyan jó, mert ezzel általában szag is jár. De most? Ó nem, ó nem. Hála nektek bűbájok... - nedves kezem lecsúszott a seprűről, én meg hát... leestem. - látszott rajta a (tettetett) szomorúság, amit hibája váltott ki, ezért gyorsan, kétségbeesett arccal nézett a szőke hajkoronával keretezett arcra - Maradhatna ez a... kettőnk titka? Nem szeretném, hogy ezen csámcsogjanak a következő edzésen... - rövid hallgatás nyomatékosítja elkeseredését, aztán gyorsan fel is pattan, és kicsit színpadiasan meghajol. - Oh! C'est horrible! Je désole. Jean-Pierre vagyok. - megnyerő mosollyal tekint fel, aztán jobbjával fizikálisan is visszaidézi a nem régi pillanatot, és lágyan megfogja a lány kezét, hogy óvatos, száraz csókot leheljen rá. Majd visszaengedi, és felveszi előbbi helyzetét. - Ilyen egy francia bemutatkozás. Te pedig Melore Lainey vagy a hatodikból, nem?

Ülőhelyzetbe helyezkedik, én meg csak nézem. Ő tipikusan az a srác, akitől még egy pennát se mernék elkérni, mert kiröhögne. Az már más kérdés, hogyha adna is, én nyilván az első percben eltörném idegességemben, ez pedig csak újabb alkalmat adna arra, hogy megalázzon. Most viszont semmi ilyesmi, nem is semmi, hanem egyenesen, hm... Mmm... Varázslatos. Nem tudom, a következtetésem mennyire ül ki az arcomra, valószínűleg nagyon, de efölött egyszerűen nem tudok elsiklani. Markáns arc, kék szemek sötét hajjal kiegészítve, az átlagnál magasabb termetet már meg sem említem. Ha normális lány lennék biztos az ő képeire csorgatnám a nyálam takarodó után. És miért ne lehetnék akkor normális? Az indíttatás megvan, maximálisan. Miért kellene mindenbe bezavarnia a különleges igényeknek, személyeknek? Lore, térj néha magadhoz, egy tanár sosem fog rád úgy nézni, ahogyan szeretnéd. Esélyed sincs. Viszont itt ez a srác, Jean-Pierre, tökéletes az álmodozásom célpontjának. Ha szerencsém van, talán a jövőben is szolgáltat némi alapot a képzelgéseimhez - ez nekem tökéletesen elég. Itt abba is hagyhatnám és nagy vigyorral bevallhatnám, hogy igazából tudom a nevét, de nem, teljesen megőrültem?! Valaki kedvesebben szól hozzám és máris a megváltásra várok? Az teljesen lényegtelen, hogy ez a valaki minden elvárásomnak megfelel, nem lenne szabad ennyi idő után kedvelnem. Ennyire. Hiszen ez azt jelenti, hogy már megint kezdem, elképzelem milyen ember lehet, pedig csak annyit tudok, hogy egyszer vélának nézett. Most kell leállnom.

- Tényleg, akkor már biztos láttalak valamelyik meccsen. - ...csak tudod, nem vagyok túl jó abban, hogy kövessem is a sok száguldozó alakot és általában fogalmam sincs ki kicsoda. Emellett megsúgnám, hogy Leona mindig mutogatott rád a próbaköröknél, hogy hű meg há, de nem teszem. Leona nem jött vissza a Roxfortba, én pedig nem akarok buta libának tűnni, aki ismeretlen sportolókért ácsingózik. - Ne félj, nem mondok semmit, meg amúgy sincsenek nagyon barátaim a házadból, a csapatból pedig senki sem. A titkod jobb helyen nem is lehetne. - Szánalmas mondat, mégis mosolygok, mint egy boldog agyhalott. Ki ne mosolyogna egy ilyen felsőtest közelében? Még azt sem tudom meghatározni, mennyi idő után illik máshová néznem, annyira sikerül lefoglalnia.
Ahogy felugrik, kicsit megijeszt, de a bemutatkozással visszavonhatatlanul elnyerte a bizalmamat. Szeretem, ha valakinek van stílusa. Kicsit félrebillentem a fejem, úgy nevetek az előadáson, mikor azonban a kezemhez ér, a nevetés egy gyenge átmenettel elhal, én pedig csendben, csillogó szemekkel figyelem, ahogy kezetcsókol. Nem, ez nem vicces, kislányok szívét megállítani?! Ő egyszerűen visszaül, én ismét csak bámulok. Muszáj lesz kislánynak neveznem magam továbbra is, hiszen imádatom tárgya nem lehet egy évvel fiatalabb nálam. Ez csak nem lehetséges.
- Hát... Nagyon örülök, Jean-Pierre, bár fogalmam sincs mint jelentett a mondat többi része. - Ezt azért bevallhatom, nem? A franciatudás még nem része az alapműveltségnek. - És igen, Melore vagyok, de sajnos semmiféle nagyon angol bemutatkozásra nem számíthatsz tőlem, nem értek az ilyesmihez. - Kerülöm a tekintetét, mert tudom, hogy újra elmosolyodnék, a folytonos vigyorgás meg idegesítő, szóval jobb, ha rá sem nézek. Valamit viszont csinálni kell, jobb híjám, az újra és újra kibomló hajamat visszatűrjem a helyére. Rendben, a kezemet elintéztem egy idegesítő pótcselekvéssel, de mégis mit mondjak? Mindig csak aha, meg persze, egy kis nevetés, én azért ennél több vagyok. - Én is repülni jöttem ki, igaz, a seprűm útközben elmaradt a fűben, de a szándék megvolt. Jó, nyilván nem vagyok olyan ügyes, mint te, vagy mondjuk, annyire se mint a csapatod legrosszabb embere, esetleg még kevésbé... Szóval béna vagyok, na. Kicsit örülök is, hogy megint sikerült elhalasztani a feladatot. - Egy hőstett azért jó kifogás, nem?

Sean - It's a date.... really!.. Ehm.. kind of...maybe?


Tempója eleinte normális volt, maga sem tudná megmondani, mikor váltott át sietősbe, azt meg végképp nem, a klubhelyiségbe érve, miért kezdett el rohanni. Foghatnánk a logikára, hogy így próbálta meg elkerülni társai faggatózását, de igazából semmi ilyen nem jutott akkor az eszébe. Csak minél előbb fel akarta markolni piros-fekete kockás kabátját, fekete fülesét és sálját. A hálóba lépve azonban két szobatársával találja szemben magát, egy pillanatra megtorpan, ám végül egy halk "sziasztok" elmormolását követően sietve az ágyához lép. Próbálja kerülni a pillantásokat, nem néz egyikükre sem...
- Szia Shay! - önmagában a köszönéssel nem lenne semmi baj, de az a hangsúly. A görcs összekapja tőle az ember lányát. Olyan ez, mint mikor akarnak valamit, ami a tiéd, amit nem akarsz odaadni nekik. Pontosan. Mivel már köszönt, nem ismétli meg, nyel egy nagyobbat, torka száraz. Gyors mozdulatokkal szabadul meg talárjától, nyakkendőjétől... Háta mögött fojtott sugdolózást hall, amely annyira nem halk, hogy ne értse mi az. Társai egymást noszogatják, de egyikük sem szólítja meg hangosan. Nagyon helyes, ennek most perpillanat nagyon is tud örülni, kissé remegő ujjakkal bontogatja a már nyakát fojtogató nyakkendőt, majd amint sikerült kilazítania, azonnal le is dobja az ágyára. Kapkodva magához veszi kabátját, fülmuffját és sálját, melyet kifelé menet a nyakába kanyarít. Mielőtt kilépne ismét megtorpan. A fülesét nézi, néhányszor megforgatja, végül amellett dönt, hogy mégsem viszi magával, fordulásból, egy laza csuklómozdulattal dobja vissza ágyára.
- Majd beszélünk... - fordul még vissza, s talán csak azért, hogy megnyugtassa a csajokat, mondja ezt, de van egy olyan érzése, amikor visszatér, még itt fognak ülni és várni rá.
Senkivel sem áll meg beszélgetni, pedig többen is megpróbálják megállítani, amúgy sincs most úgy igazán mesélős kedvében, nem mellesleg pedig nem akarja megint megváratni a mardist. Most kicsit kellemetlenebb lenne, ha késne. Ismét csak sietve halad a huzatos főfolyosón, még csak most veszi magára kabátját, gombolja be. Út közben megnézi magát egy-egy ablakban, nem bánja, hogy nem hozta a fülvédőjét.

Nem telik bele sok idő, már a gyakorlópályához vezető kis átjáróban van, s hamarosan eléri a megbeszélt helyet. A hó ropog a talpa alatt, ám idekint minden csöndes. Néma csönd van, ha úgy tetszik, az egész kis udvart megvilágítják a kastély ablakain kiszűrődő fáklyák fénye. Szél ide nem fúj, az egész kimondottan kellemes, még akkor is, ha hideg van. Ez egy kellemes téli este, a hó még mindig igen nagy pelyhekben hullik, most perpillanat ritkábban, mint néhány órája, amikor a kastélyba érkezett. Nem kell nagyon kutakodnia, majdnem az egész terület könnyedén belátható, ha nem bújócskázik vele szándékosan, akkor bizonyára meglátná, ha itt lenne már. Mélyeket lélegez, a hideg levegő most nem kellemetlenül áramlik szét tüdejében, ő pedig tűnődve figyeli, ahogyan a kiszuszogott levegő még néhány pillanatig tekergő kis fellegként lebeg előtte, majd eloszlik a semmibe. Haján újabb és újabb hópehely jelenik meg, ő maga pedig még kicsit halad előre miközben a hóesést bámulja. Furán érzi magát itt egyedül, nem tudja eldönteni hol várakozzon, vagy mit csináljon addig, míg Ő meg nem érkezik. Most még csak egy picit izgatott, szíve azért már gyorsabban ver, ajkain pedig szüntelen mosoly. Fejében ezernyi gondolat cikázik, de valamiért egyre inkább a fúriafűz emlékei elevenednek fel lelki szemei előtt. Nem tudja a miértjét, de sok minden, ami akkor elhangzott, most valami oknál fogva eszébe jutnak. Képtelen nem vigyorogni. Érdekes első igazán közös pillanatok voltak azok.
Lelassít, megáll. Nincs mit kiemelni ezen a helyen, se egy szobor, se egy pad, de még egy szökőkút vagy csak egy sziklavalami, ahova az ember le tudna ülni, vagy lehetne kötni hozzá. Szóval ott van, kicsit odébb a kaputól. Hirtelen ötlettől vezérelve guggol le, vesz egy nagy adag havat a kezeibe, majd mit sem törődve a ténnyel, hogy kesztyűt sem hozott magával kezd hógolyógyúrásba. Nem telik bele sok idő, két igen pofás gombócot is sikerül készítenie. Az egyiket a földön hagyja, a másikat ujjai között forgatja, miközben valami nem túl távoli célpontot keres. Mint mondtam, nem nagyon van mit becélozni vele, leszámítva talán az ablakokat, de nem valószínű, hogy ezt bárki értékelné... Marad hát egy szemközti fal, amely végül is nincs túl közel, s távol sem. Felfelé céloz, mintha kviddicspálya gólpóznáinak tetején terpeszkedő karikák egyikébe akarna betalálni. Talál valami sötét foltot, amelyet úgy ítél meg, elég magasan van. Végre rákészül, mint egy baseball dobó, körülnéz, egy sasszét követően hosszan előre lép, kitámaszt és egy egész szép kis mozdulattal küldi meg a hógolyót a kinézett terület felé. Majdnem. Egy picit a sötét folt mellett csapódik be. Aprót fintorog. Hát igen, látszik, ebben az idényben még nem volt meccsük. Edzés pedig már több hete. Végül megrántja a vállát, s kezébe veszi a másik hógolyót is, azt azonban nem dobja el. Másra tartogatja. Háta mögé rejti, olykor forgat rajta egyet, hideg az ujjainak... Ismét körbekémlel, remélve, hamarosan Sean is előtűnik valahonnan.

= Shay =



A folyosón való séta közben nem igazán pislogtam sem jobbra, sem pedig balra… csak haladtam egyenesen előre, a sávban, amit kiválasztottam magamnak. Mély és komor tekintettel lépdeltem, a diáksereg azon része, akik nem éppen a nagyteremben fogyasztottak, fintorogva kerültek el, általánosságban véve a lehető legnagyobb ívben. Többen össze is súgtak a hátam mögött, ki sejtelmesen, ki pedig cifra szavakkal. Régóta nem vettem már fel magamra ezeket a marhaságokat, alkalomadtán úgyis többszörös áron fizetem majd vissza a kölcsönt azoknak, akik nem képesek a szemembe mondani, ha nyavalyájuk van velem… félénk szarháziak… becsület sehol.
Monotonitás.
Folyamatosan ez az érzés kavargott bennem, valahányszor lesétáltam az alagsorba vezető lépcsőkön, és megpillantottam a folyosókat. Üresek voltak, kopárak, sötétek… még a kandeláberek és fáklyák ellenére is. A lakberendezők biztosan nem kaptak elegendő borravalót, sem pedig fizetést… no meg persze, anyagiakat a normális díszlethez és kiegészítőkhöz. Megrázva a fejem folytattam utam egészen a klubhelyiségig, ahol a csodálatosan nevetséges titkos szó beközlését, no meg persze a festményen lévő kretén beugatását követően végre megérkeztem. Felslattyogtam a szobám ajtajához, majd kilökve azt beléptem. Davis odabent volt, éppen pakolászott valamit, gyaníthatóan ő is mostanában érkezhetett.
- Üdv!
Jól megszokott, szűkszavú köszöntés, melyet követően az ágyam mellett megállapodva kezdtem meg a málha kicsomagolását. Ő is elmormogta a szia szót… ez tartotta még életben, csendes volt, szűkszavú, kellőképpen kritikus… ő meg merte mondani a pofámba a problémát… verekedtünk is már egy kört… így megvoltunk egymás mellett, mert szükségszerű volt. A másik szobatársam már neccesebb alak, közelebb áll a torokvágáshoz… Gabriel Mirol… nem szívleljük egymást… cseppet sem. Ennek ellenére a kölcsönös tisztelet megvan… ő nem szól hozzám, nem baszogatja a cuccaimat, így életben hagyom… fair csereüzlet.

Nyugalom.
Mélázás.
Eléggé fáradt voltam az utat követően, de kicsit ki kellett mennem, megszellőztetni a búrámat… meg ugyebár Shay is biztosan várt már rám. Most valamiért akár fogadni is mertem volna, hogy előttem fog kiérni. A nagyterembe bezzeg késve érkezett… nők. Komótosan lassú és higgadt tempóban vizslattam végig a fél iskolát, hogy megérkezzek a megbeszélt helyszínre. A kerengőhöz hasonlatosan itt sem igazi folyosó van, így kiérve a benti kellemesen melegből előkotortam a kezem a zsebeimből, majd megigazítottam a kabátomat, és az alatta lévő barna sálat is. A hatalmas „ablakokon” keresztül már látni lehetett Shay sziluettjeit, de teljes alakja csak azután bontakozott ki, hogy befordultam a szakaszra, ahonnan a kivezető kapu van a pályára… hátratett kezekkel álldogált.
Csapda.
A vészharang azonnal bejelzett, ez amolyan ösztönös faszság… soha nem fogom tudni levetkőzni. Észrevétlen, enyhén összeszűkített szemekkel mustrálva közeledtem felé. Tisztában voltam vele, ez a trükk nem az a fajta, ami árthatna, így nem reagáltam… legyen meg a hatalmas öröm, bármi várjon is. Persze, a következményeket viselje, hiszen amilyen a fogadj Merlin, olyan az adj is.
Léptek.
Gyanú.

Sean

Várakozás az élet megrontója… a hugrás szerint így több értelme lenne a szólásnak. Az álmodozás jó, de várakozni szörnyű, főleg itt, ahol tulajdonképpen semmi egyebet nem lehet csinálni. Vagyis lehetne, de elég hülyén festene, ha most leállna hógolyókat bűvölni, vagy táncoló hóembereket csinálni. Noha egész izgalmas kis ujjgyakorlat lenne. Jobb híján a kezében tartott, háta mögött bújtatott hógolyón dobol olykor egyet-kettőt az ujja, miközben néhányat forgat rajta. Ezt még jó párszor megismétli, mígnem felfigyel a távoli szöszmötölésre. Mivel idekint minden csöndes, még csak a szél sem süvít zavaróan, sőt sehogy sem a hangok egészen elhallatszanak hozzá. Ajtózár kattanás, hosszú nyikorgás, majd megint, egy kisebb csapódás, újra csönd. A léptek nem vernek visszhangot, mintha gazdájuk szándékosan igyekezne titkolni közeledtét. A hógolyó átkerül másik kezébe, a pálca pedig kéz közelbe, újabban igencsak ellenséges mindenkivel, mert a tanárok is kezdenek itt elkanászodni. Egyesek csak úgy „heccből” legilimentálják az ártatlan lányokat, csak mert egy padon ülve bambán a semmibe merednek.
A készülődés szerencsére fölösleges, mert épp a várva várt mardekáros érkezik, szokásos ráérős, egykedvű valójában, kifürkészhetetlen ábrázattal, s a hóesés és egyebek miatt nem igazán látható, de minden bizonnyal még mindig olyan igézően kék szemekkel. Shay ellentétben a srác közeledtére virul csak ki igazán, ajkai széles mosolyra húzódnak, a gyomra megint izgatott mocorgásba kezd, legalábbis nagyon reméli, nem a vacsora miatt van. Ahogyan annak nála lennie kell, izgatottságában a szíve is elkezdi hozni a 160at minimum. Egy hópehely hullik épp az orra hegyére, amelyet egy ügyetlen és sikertelen próbálkozással próbál meg lefújni, ehhez persze kénytelen bebandzsítani is. Azonban mire a kezét is elővenné, a pehely már ott sincs, felforrósodó bőrén hamar el is olvadt. Így már újra Sean üdítő közeledésére összpontosíthat.

Ó-ó, azért ismerjük már annyira, hogy tudjuk róla, szinte mindig nyílt kártyákkal játszik, nem trükközik olyan gyakran, pedig talán úgy minden érdekesebb lenne, de ha ennyire ügyes és zseni lenne, akkor biztosan nem a Hugrabugba került volna… Így hát angyali vigyorgások, ördögi szemvillogások közepette húzza elő a nem is annyira rejtegetett, mint inkább csak nem azonnal felmutatott hógolyót. Ezzel letisztázva mindenféle fölösleges gyanút. Legalábbis egy részét. Azt még mindig nem tudni, mi a terve vele. Nem is készített többet, tehát nem valami történelmi hó csatára készül, de szinte minden pillanatban kész meglátni Sean szemében a rettegést. Mintha az lehetne a legnagyobb baja a hóesésben, hogy havas lesz a kabátja.
- Kész vagy….? – kérdezi nagy szemöldökvonogatások közepette már majdnem ádáz tekintettel. Biztosan nagyon félelmetesen fest kockás kabátjában, a hajára tapadt nagy fehér hópelyhekkel keretezett, inkább vidám, mintsem elvetemült arckifejezéssel és természetesen azzal a jól meggyúrt egy szem hógolyóval a kezében, amelyet most néhányszor a levegőbe dob és lássunk csodát, el is kapja. Legalább ebben nem ügyetlen.
- …az apokalipszisre? – kérdezi kuncogva. Talán észrevehető, hogy nem igazán akaródzik megszabadulni keze munkájától, ebben talán annak is nagy szerepe van, hogy a mardis közeledik. Feltartóztathatatlanul. Reményei szerint.
- Persze, van ám esélyed a menekülésre – mert milyen is lenne, ha nem lenne. Sean már elég közel lehet ekkor, ha nem torpant meg, Shay abbahagyja a hógolyó feldobálását, kissé zavartan, de vigyorogva szemléli arckifejezését, most biztosan teljesen idiótának nézi. De hát elméletileg a srác tisztában van, kivel is áll szemben. Ha megállt a mardis, akkor Shay tesz felé néhány tétova lépést…

= Shay =



A lassú léptek nem szakadtak meg, abban a pillanatban sem, amikor Shay felmutatta azt a minden bizonnyal galád és támadó célból készült hógolyót, amit pillanatokkal ezelőtt még a háta mögött rejtegetett. A fegyver megvillantotta valóját, amelynek hatására egy halovány, féloldalas mosoly érkezett tőlem válaszként. Minthogy tipikusan azon emberek közé tartozom, akik, ha kell, felveszik a kesztyűt, megálltam Tőle mintegy két-három lépésre, kihúztam zsebeimből a kezeimet, széttárva tenyereimet, és vártam, vajon mi fog történni. Ez az „itt vagyok, marj meg, ha tudsz” pozíció egyértelműen azt hivatott kifejezni, elfogadtam a kihívását, noha az még el sem hangzott. Amennyiben lett volna külső szemlélő, olyan érzése támadhatott volna, mint amikor két varázsló harcolni készül egymással… pedig itt és most erről szó sem volt. Még akkor sem, ha tőlem nem idegen a stílus és irányzat. A viaskodás legfeljebb azon fog zajlani, mikor, és ha sokat maradunk, hogyan menjünk vissza a klubhelyiségeinkbe. Engem nem nagyon zavartak a prefektusok, a büntetőmunka pedig pláne… addig is csend volt körülöttem. Azt meg pláne leszartam, hogy mennyi házpont veszik majd el miattam. A gyerekes versengés nem igazán tudta felizgatni a fantáziámat úgy, mint egyesekét.

Hang.
Nyugalom.
A készen vagy kérdésnél továbbra sem mozdultam meg, mindösszesen megrántottam párszor a szemöldökeimet, ami mellé valamiféle „gyere csak, ha mersz” tekintetet próbáltam varázsolni. Utálom a festői képeket, és az idillikus dolgokat, utálom, ha valami, vagy valaki tökéletes… ennek ellenére ahogyan Shay a félhomályban álldogált, hólepte és mosolyogva, bizony megindította a fantáziámat, abból is a mocskosabb félét. Szobalányok, cselédek csak voltak, minden érzelmi mutató nélkül… itt már közrejátszott valami megfoghatatlan, és kurvára zavaró tényező. Az én szememben zavaró, az Övében valószínűleg ez másképpen fogalmazódna meg. Mindenesetre a hatást tovább növelte a tudat, hogy Ő nem tökéletes, ez pedig a legpozitívabb dolog, bizonyos szempontból.
Hangok.
Újabb kérdés, amelynek hatására megrándult a jobbos, és az alkari tartóból a pálca kicsúszott a tenyerembe.
Mosoly.
Halovány, gonosz, csalogató, sejtelmes, kiismerhetetlen.
Hangok.
Soha nem menekültem, mert nem láttam értelmét elfutni a problémák és bajok elől. Sokkal jobbnak éreztem mindig megoldani, elébe menni és meggátolni. Itt sem fogok másképpen tenni.
Tétovázás.
Az apró, esetlennek mondható lépteken érezni lehetett, hogy Shay nem tudja eldönteni, mi is történjen, ezért, ahogyan az tőlem szokatlan, magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Meglendült a pálca, a lány számára minden bizonnyal ismerős mozdulatokat téve a levegőben. Hang egy szál se, a non-verbális varázslás már nagyon jól ment, alkalmaznom kellett párszor, ráadásképpen a tananyag részét is képezte már jó ideje. Amint az amorf jelet kirajzoló lendítések véget értek, a hugrabugos érezte, hogy valami megragadja őt, hátulról. Az erő egyszerűen tolni kezdte, cipellőjének talpa nyomán egyenetlen csíkpár keletkezett a havas bejáratnál, majd halk sercegést lehetett hallani, ahogyan a talp a köveken csúszik… megállíthatatlanul… egyenesen az irányomba… egészen addig, amíg már csak leheletnyire álldogált.
Nyugalom.
Csend.

Pár pillanatig komoly tekintettel méregettem a zöldeket, aztán a golyóra tekintettem.
- Az apokalipszis megkezdődött, nem hátrálok meg!
Eléggé ironikus szöveg, elvégre valóban megkezdődött valami, már a szünet előtt… és valóban nem állt szándékomban kihátrálni. A kérdés egyszerűen az volt, hogyan fogjuk tolerálni egymás szokásait… de ez a kihívás. Azt leszartam, a külvilág hogyan tolerál, az embereket tudni kell irányítani, tudni kell hatni rájuk, még akkor is, ha nem szép módszerekkel. Mi alakítjuk a történetet, nem más… baromság, hogy sodródunk az árral.

Sean


Valamelyest meglepő, de kimondottan tetszetős Shay számára, hogy Sean ismét partner a játékban. Ezt valamiért nem feltételezte volna, ideges is volt egy kicsit miatta, nem tudta, hogyan fog rá reagálni, de ami azt illeti, egészen jól viseli, még be is kapcsolódik. Talán neki sem esik nehezére egy kicsit lazítani.
A széttárt kezekre felvonja szemöldökét, ajkát beharapja. Vajon, mennyire pörögne be, ha fogná és neki dobná a hógolyót? Eltalálná, ehhez szemernyi kétség sem fér, a labdákkal jól bánik, de vajon a mardist kihozná vele a sodrából? Tűnődőn mered a közeledőre, komolyan hezitál, ám végül is úgy dönt, fegyvertelenre nem lövünk, márpedig a srác széttárt kezeiben nincs jelenleg semmi, tekintete azonban incselkedő és kihívó. Komoly próbatétel, de van lehetősége mérlegelni, és mivel valamelyest már ismeri a srácot, azt is sejti, ha kiadja kezéből a hógolyót, bizony ő kerül pillanatnyi hátrányba, amelyet pedig a mardis kegyetlenül ki is használna. Tehát egyelőre marad a kialakult helyzet, a bizonyára nagyon fenyegető, vagány golyódobálás, és természetesen a kihívás, mind a zöld, mind pedig a kék íriszekben.
A kérdés második felére azonban már komolyabb reakció érkezik, s előkerül a pálca, amelyre ismét csak felvonja szemöldökét.
- Helyes! Most már nem vagy védtelen. Nyugodtan megadhatod magad! – vigyorog ismét rá, s egész hihetően adja a magabiztost, mintha előre tudta volna, mivel vág vissza a mardis. Vagy csak ennyire bízna abban az egy szem hógolyóban? Esetleg netán van itt valami trükk? Végül is tanultak már átváltoztatástanból eltüntetni, lehet, még vagy ezer golyót rejtett el. Vagy ez az egy van valami módon megbűvölve? Habár csak Shaelynnről van szó, sosem lehet tudni… elég kreatív boszorkányról van szó, s ezt nem átall a varázslataiba is átültetni. Tesz néhány apró lépést előre, de láthatóan vacillál, leginkább a pálca miatt.

Lélegzete is elakad, várakozóan tekint előre, amikor Sean megemeli a pálcáját. Kíváncsi, mégis mit akar tenni, átoktól, legalábbis olyan fájdalmasfélétől nem tart, azonban rengeteg bűbáj van, amit többféleképpen is lehet alkalmazni. Nem éri váratlanul az ige, de még emberen sosem használta, ezért érdeklődve pillog lefelé, amikor elkezdi tolni, valamiféle erő. Zavart, pirulós mosollyal pillant ezt követően fel a fiúra. Igazából elég lett volna, ha csak kinyújtja a karját felé, a lány máris feladta volna az egész bugyuta kis játszadozást.
Pillanatok múlva már ott áll Tőle alig egy leheletnyire, s a komolyan mustráló kékektől épphogy nem csuklik össze a lába. Bár már szinte fájtak ujjai a hó hidegétől, most szinte meg sem érzi, pedig még mindig fogja, most mint valami kapaszkodót. A választ nem képes sem mosoly, sem pedig pirulás nélkül hagyni. Ez is egy jó válasz, talán még annál is jobb, mintha megadná magát.
- Még mindig a hógolyóról van szó? – motyogja alig artikuláltan, de nincs most rá szükség, hiszen jóformán semmi nem választja el őket. – De, ha nem hátrálsz… - ajkát beharapja, elég egyértelműek a szándékai, s miután engedélyt ad saját magának, egy sóhajjal elszánja magát, kihúzza magát, de még így is szüksége van megtolni magát egy picit, így megemeli sarkát, megnyújtja nyakát, egészen az utolsó pillanatokig a kékekbe néz, majd óvatosan, de határozottan csókolja meg a mardist. Sokat várt erre a pillanatra, mégsem húzza sokáig, kíváncsi rá, vajon Ő szeretné-e tovább húzni, vagy folytatni. Csalódni nem fog, akkor sem, ha nem.
A rövid kis közjátékot követően leengedi magát a földre, elégedetten szusszan, csillogó szemekkel, kissé kótyagosnak ható tekintettel pillant fel Rá.
- Már én is vártam, hogy lássalak, khm… mármint, hogy visszajöjjek – sokatmondó vigyor a pirospozsgás pofi mellé. Ez egy elég erős célzás arra, amit még korábban Sean mondott a nagyteremben, ő pedig nem felejtette el, és nem is átall ezzel visszaélni. Pedig könnyen meglehet, a mardis visszavágyódásához neki nincs köze, most világos, ő akkor is magára vette.
Halk puffanás a kövön, a hógolyó pedig darabjaira hullik, de ezt a hugrás egyáltalán nem bánja…
- Azt hittem, használnom kell… - bizony, megtette volna és talán ma este még meg is teszi, csakmert.

= Shay =



Látható.
Érezhető.
Bizonytalan, mert előkerült a pálca… egészen biztos voltam benne, tudja, hogy nem átkok szórása céljából kúszott ki helyéről a varázstárgy, mindösszesen a színjáték egy kellékeként jelent meg. Ennek ellenére mintha gátló tényezőként szolgált volna, mérföldes súlyokat aggatva a lábaira. Araszolgatott, se több, se kevesebb. Mosollyal fűszerezett megadásra való felszólítása után sem mozdultam, a törzsem mellett tartott kezemben a föld irányába szegődött a bodzaág hegye. A kékek mélyrehatóan méregették, mintha valós támadásra készülnék… szó sem volt róla. Azt nem feltétlenül ebben a formában tenném… preferálom a nyers küzdelmet, persze, ha más megoldás nincs, jöhet a varázslómódi. Tétlenségét aztán megtetéztem a párbajokkor szokásos pozícióval, lassan kiléptem a balommal, és oldalra fordultam, hogy minél kevesebb látszódjon belőlem. Tipikus tartás, az embert kisebb felületen érhetik a becsapódó átkok, ráadásként, könnyebb így kimozdulni a szélrózsa bármelyik irányába.
Suhintás.
A fejben elharsogott ige hatására Shay meg sem állt egészen addig, mígnem hasa az én medencecsontomnak ütközött… tétova volt, továbbra is. Szokatlan helyzet a számára, egyértelmű… számomra is, de valahogy neki kellett lendülni a dolgoknak. Sosem voltam az a habozós alkat, sőt. Cedrah nehezen marta le rólam az indulatból és első felbőszült gondolatból jövő reakciókat. Nem sikerült teljesen kiirtania, de azért nagyban hozzájárult a jelenlegi nyugodtabb, szemlélődőbb mivoltomhoz.
Válasz.
Továbbra is érzelemmentes arccal fürkésztem a zöldeket, várva a reakciókat, leszámítva persze az ennek számító arcpírt és zavart félmosolyt. Közben persze visszafordultam felé, teljes lényemmel, fokozva a kialakult helyzetet.
Szavak.
Támadás.

A válaszom már egyértelműen nem a hógolyóról szólt, ez evidens… kit érdekel az a kis fehér, összeállt pocsolya, amikor sokkal nagyobb tétekben is lehet játszani? A szünet előtti nap óta emeltünk rajta, tartani kellett hát, és nem hátrálni belőle. Egy ilyen játszmából az ember nem szokott csak úgy kiszállni, annak hatalmas oka kell, legyen. Ezen tényező egyikőnk részéről sem állt fenn, így maradt rizikós út. Shay szavait jobbára csak rebegésnek lehetne nevezni, legalábbis nem igazán sikerült neki normál hangerővel közölni a szócsata újabb részeit. A közelség mindig megrészegítette, vagy tétovává tette.
Csend.
Éreztem, hogy emelkedik, hasfala lassan felfelé kúszott, szemei szintbe kerültek az enyémmel… csók… a szemem automatikusan becsukódott arra a pár pillanatra, kinyitva már csak a visszasüllyedő nőstényördögöt láttam. A látványa arra engedett következtetni, hogy a kelleténél több rózsaszín, mások számára láthatatlan felleg keringhet a feje körül, de ez legalább jelentett valamit.
Szavak.
Újabb támadás, ez pedig tetszett. Nem mentünk át a nyálasan csorgó szappanoperaszerű beszélgetésbe, amitől egyébként a falra tudnék mászni, persze bicskával a kezemben. Abba, amit a javarésze folytatni szokott ilyenkor, mintha kötelező lenne. A szócsata szinte a társalgásunk részévé vált, ez pedig egy plusz adalék volt, ami miatt érdekesnek találtam Őt… nem átlagos, ez fontos.
- Hmmm…
A hümmetés mellé járt még egy féloldalas mosoly, megspékelve egy egészséges fejrázással. A tompa puffanáskor a szemem akaratlan leszegődött, majd vissza a zöldekbe.
- Akkor azt hiszem, már erre sem lesz szükség.
Hátrébb lépve rántottam egyet a karomon, mire a pálca visszacsúszott az alkari tartóba. Ellépdelve Shay mellett a bejárathoz battyogtam, majd feltekintve a sötétlő égboltra kiléptem a hóra. Tudtam, hogy itt van mögöttem, de nem tudtam teljesen levetkőzni a dolgokat. Sokat kijártam ide is… egy felsőbb párkányt helyemül választva bámulni a semmit a Roxfort felett… vagy éppen tanulni… mikor milyen kedvemben voltam. A vállam felett visszatekintve rá fordultam meg, majd széttártam a karjaim.
- Ez egy gyakorlópálya…
Sejtelmes tekintet, apró szemöldökrándulás.
- ...gyakoroljunk valamit!
Azt nem mondtam, mit, hogyan, mennyit… indulhat a képzelőerő.

Sean




Sean szavai adnak azért önbizalmat neki, így ő is bátrabban motoz kartávolságon belül, s talán már abban is bizonyos, ha megcsókolja, azt nem fejvesztés terhe mellett teszi. Talán érthető hezitálása, ez nem egy iskolai csíny, amelyet mindenféle győzködés nélkül bevállal. Az érzelmi dolgok másak, nem mellesleg mélyebbek, legalábbis az ő részéről lehet ilyesmiről beszélni, ez látszik is rajta. Idült vigyorgásán, állandó pirulásán, s ha ezek mind nem lennének elegek, a térdei állandóan zseléssé változnak, ha bizonyos távolságon belül tudhatja a mardist. A többi bénázásáról most inkább ne is ejtsünk szót, akad bőven. Sokakkal ellentétben, ilyen helyzetben nem tudja megjátszani magát, minden kiül arcára, szemeiből kiolvashatóak szinte a gondolatai mindenféle legilimencia nélkül...
Hevesen dobogó szívvel, feszülő mellkassal, fátyolosan tündöklő zöld tekintettel és fülig érő vigyorral ereszti magát vissza a földre, bár arról nincs igazán meggyőződve, hogy nem a levegőben lebeg minimum húsz centire a talajtól. Igyekszik a kékekbe meredni, de még tisztulnia kell egy kicsit az agyának, amíg ez sikerülhet. Shay nem igazán az az érzelgős fajta, a nagy szavak és csöpögős kifejezésmód is igencsak távol áll tőle, hisztizni persze ő is tud, mint minden lány/nő, csak nem azokért a dolgokért, amelyekért a társai. Leginkább akkor borult ki a múltban, amikor az egyik tanerő megpedzegette, hogy épp azon gondolkodott, törölni fogja az emlékeit, mert olyan pillanatában látta, amelyben talán nem kellett volna. Hát.. nem egy cipő leárazási krízis...
Szurkálódni, piszkálódni azonban szeret, leginkább azért, mert így Sean ajkai is mosolyba görbülnek, az pedig minden tekintetben jó és kellemes dolog, a visszacsipkelődés meg csak olaj a tűzre.

Most azonban úgy tűnik, a mardis kicsit passzívkodik ezen a téren, a lányt ez sem bátortalanítja el, nem úgy az eltávolodás. Egy pillantásra méltatja a pálcaeltüntetési műveletet, rábólint, elvégre ő is lefegyverezte saját magát. Ajkait harapdálja, talán valahol reménykedve abban, visszatérhetnek az előbbi kellemes közelségbe, de ekkor a srác ellép mellette, ám most legalább nem olyan provokálóan, mint korábban a szobájában. Hogy követni tudja, mit csinál, sarkon fordul, néhány pillanatig csak nézi a távolodó alakot, talán épp mustrálja, ahogy azt kell. Aztán persze lép a nyomában néhányat, de nem bújik, csüng, erősködik inkább vigyorog és figyel.
Szemöldöke várakozóan szalad fel a ténymegállapításra, Seanról lévén szó, eltekint mindenféle gúnyos kommentártól, és azt is biztosra veszi, nem ennyiből áll majd a megjegyzés, hiszen a Reptan óra is közös volt, ahol sokakkal ellentétben Shay nem először ült seprűn. Karjait keresztbe fonja mellkasa előtt, kíváncsian félredönti fejét s kedvtelve legelteti a szemét Rajta.
Nem titkoltan meglepi a felvetés, még vár néhány pillanatig, reménykedve kiderül, mégis mit szeretne gyakorolni Szíveszottya így a hóesésben, este... végül szélesen elvigyorodik...
- És mit szeretnél gyakorolni? Leszögezném, hóemberépítésben verhetetlen vagyok! Bár aligha hiszem, hogy erre gondolnál. Hm... - még mindig egymásba font karokkal lépked közelebb, újra és újra végigméri a mardist kutakodva valamiféle jel után, de a srác teste -amit azért elég tüzetesen átvizsgált így ruhában- annyira sem beszédes, mint ő maga.
- Szabad a gazda... - adja be végül a derekát, túlságosan furdalja az oldalát a kíváncsiság, hogy leálljon butaságokkal traktálni és tippelgetni képtelenebbnél-képtelenebb dolgokkal. Így egyszerűbb, ami főbb, gyorsabban megtudja reményei szerint, mire is megy ki a játék.
Igaz, részéről nem nagyon törődik az idővel, már széles körben ismeretes, ebben a tanévben hugrásunk jóformán köszönőviszonyban sincs a házirenddel, Sean pedig pont az a kategória, akivel, ha együtt lehet, a büntetőmunka is kellemes időtöltés. Ha meg valaki büntetőmunkára akarja küldeni, álljon sorba, tanév végéig megvan már az időbeosztása... A pontok meg.. majd szerez újakat az elveszítettek helyet, ahogyan eddig is tette.

= Shay =



Meglepő módon a „gyakorlópálya” monológomra nem érkezett csipkelődés, pedig ez aztán igencsak magas labda volt. Belegondolva, legalább annyira magas, mint a Roxfort ég felé törő, vagy éppen omladozó tornyainak egyike. Shay minden tekintetben tudott újat mutatni, ahogyan most is. Nem szúrt oda, pedig lehetett volna, keményen és erőteljesen… ez jó jel, tudja mikor, és mit engedhet meg… mi az, ami helyénvaló, vagy éppen mi az, ami nem. Különbséget tud tenni komoly és komolytalan között. Annak ellenére, hogy olykor esetlen, tökéletes az alkalmazkodóképessége, bármilyen helyzethez… a kettőnk - az ügyéhez hülye szó, a kapcsolat pedig nem éppen megszokott a részemről, de ez van, belevágtam az ismeretlenbe – kapcsolatához is könnyebben idomult, mint én. Nekem továbbra is szokatlan, de próbálkozom valamelyest változtatni olyan dolgokban, amelyek szükségesek, és amelyeket engednek az elveim. Tény, és bármennyire fájó, vagy éppen örömteli, örökre Sean maradok, legfeljebb apróságokban vagyok hajlandó engedni. Tudta ezt jól már az első pillanattól… meglepő és egyben mulatságos is a komolysága ellenére a dolog. Nem kellett ehhez túlzottan sok beszéd, elegendő volt csak a jeleket figyelni… abban meg jó voltam.

Léptek.
Közelség.
Oldalra tekintve láttam, hogy odalépett mellém… nem időzött rajta sokáig a tekintet, visszavándorolt a semmi irányába, a fehérrel borított pálya és a komor horizont felé.
- A hóemberépítés nem tartozik a kedvenceim közé…
A megszólalás mellé apró fintor is kiült az arcomra, melyet egy féloldalas mosoly váltott fel.  Én, meg a hó gyúrás… úgy festenék, mint valami idióta fasz, ráadásképpen tökéletesen felesleges mutatvány, hogy aztán másnap az első jött-ment paraszt kedvét töltve rajta bassza szét az órás munkát. Megemelve a balomat jeleztem neki, hogy jöhet, odafurakodhat a közelembe… nem fogom elharapni a torkát érte. Nem igazán szívleltem az emberek közelségét, mi több, azt is mondhatnám, kurvára gyűlöltem és gyűlölöm a dolgot… de ez azon kevesek egyike volt, amiben engedtem az irányába. Az Ő közelsége nem taszított.
- Felsorolok két lehetőséget, választhatsz közülük!
Határozott kijelentés, melyet követően a kékek ismételten a kocsonyáiba fúródtak.
- Repülés, párbaj!
Az elsőben nem lehet rossz, tekintettel a nevére, és családi hátterére… a második már érdekesebb dolog, és kissé veszélyesebb… de fő a bizalom, amit nem lehet csak úgy elnyerni. Neki már sikerült, ez adná a pikantériát.
Várakozás.
Csend.

..:: Sean ::..




A hóesés lassan teljesen eláll, még itt-ott aláhull néhány apróbb pehely, de szinte észrevehetetlen már. Ez azonban hugrásunknak fel sem tűnik, annyira bambul előre, figyeli, ahogyan Sean távolodik, de mikor már túlságosan messzire megy – természetesen csak az ő szemszögéből nagy a távolság, megindul nyomában, s meg sem áll egészen addig, míg mellé nem ér. A helyzet, hogy úgy mondjam, változatlan, továbbra sincs látnivaló a nagy fehérségen kívül, de a korábbiakkal ellentétben az ma a legszebb unalmas terület a világon. Az oka egyértelmű. Egy pillanatra letekint, már a nagyteremben is mozgatta a fantáziáját az a bal kéz, már akkor megfordult a fejében, hogy megérintené. De tudja, felfogja, megérti a fiút, így sem akkor, sem most nem erőlteti ezt, majd talán.. pár hónap múlva.
Már csak a „hóemberépítés” szó is mosolyogtatóan hat a szájából, jobban meggondolva, s elképzelve a dolgot pedig, Sean valóban nem festene túl seanosan, ha most leállna hóembert építeni. A képen azonban egészen jót lehet kuncogni, így ezt megtartja a fejében, ha esetleg valamikor rossz kedve lenne, reméli, visszaemlékszik rá. Majd azért lehet, lerajzolja az egyik Mágiatörténet órán és csak azért nem Asztronómián, mert akkor sötét van, pedig legalább olyan unalmas. Látható arcán, somolyog a mardis kijelentésén, de talán még mindig az izgalom és a tény miatt, hogy Vele van. Hihetnénk ezt is akár. Ajkát beharapva pillant fel rá, meglehet épp ebben a pillanatban ugyanarra gondoltak. Ennek persze nem ad hangot, s a kézjelzés ellenére igen természetesnek hat,- mintha csak az az ő jól megérdemelt helye lenne - ahogyan Sean hóna alá bújik csak úgy, mint az erkélyen pár hete. Most annyi feszültség nincs benne, ennek ellenére forróság önti el, hogy ismét a közelében lehet, ráadásul úgy, hogy Ő indítványozta. Egy pillanatra magával szemben is meginog határozottsága, ennek köszönhetően megemelkedik jobbja, s olyat tesz, amit még korábban sosem… átöleli. Alap dolognak lehetne nevezni, de eddig bátorsága sem volt hozzá, lehetősége sem túl sok. Tudatában van annak, mit tesz, most ehhez volt kedve, és talán ezért még lakolnia sem kell, kivéve talán egy kis viszonzással, azt szívesen viselné. Kedveskedési szándékkal homlokát is a kabát hideg bőrfelületének nyomja alig néhány pillanatra. Torkában dobog a szíve, a gyomra görcsben, mégis olyan kellemesen érzi magát, lángoló arcát csípi a hideg, mozdulatlan levegő, ha valami rajzfilmben lennének, most talán füstölni kezdene. Nem tehet róla, és gőze sincs, miért gyengül el ennyire Tőle. Nem igazán bánja, csak tart tőle, egy idő után Seant ez kellemetlenül fogja érinteni, vagy épp lassan elkezdi kigúnyolni érte.

A lehetőségek hidegzuhanyként érik, sok mindenre számított, erre nem. De amilyen eufórikus állapotban van, részéről bármiben benne van. Épp ezért a villanásnyi meglepettséget hamar széles vigyor váltja fel. A kérdés eldöntése azonban nem könnyű, kérdés tanulni, vagy tanítani szeretne. Repülésben talán ő tudna mutatni valamit, azonban párbajban, bármennyire is nem kutyaütő, mert a DSen azért elég jól muzsikál, meg az órákon is, de a mardist is látta már pálcát használni vagy épp az öklét… Felpillant a kékekbe…
- Nem tudtam, hogy érdekel a repülés – ugyan senki nem mondta ezt így egy szóval sem, csak akkor bizonyosodhat meg róla, ha erre megerősítést kap, azért a felvetés érdekes. Az tény, a kviddicsmeccseken nem látta nagyon látta még Seant, sem, mint fanatikus drukker, de még csak a pártatlan, szemlélődő páholyában.
- Bár kviddicsesként kötelességem lenne a repülést választani, most mégis a párbajt mondom – a fiúra sandít - …mi a csavar? – kérdezi gyanakvó mosollyal, zöldjei az arcát fürkészik, ismeri már, hogy tudja, az a repülés sem csak repülés lenne, ahogy úgy érzi, a párbaj sem sima párbaj lesz. Bár fáradtka már, igyekszik összekaparni magát még, plusz valahogyan ki kellene lábalnia ebből a térdremegős helyzetből is, különben túl könnyű ellenfél lesz.
Nehéz barátkoznia a helyzettel, bár keveredett már pálcaharcba azt valahogy sosem gondolta, hogy épp Ő lesz az ellenfele, pláne nem, amikor tulajdonképp járni kezdtek. Egyelőre nem nyúl a pálcájáért, az elválást sem szorgalmazza, nem is tudni egyáltalán mi lesz, hogy lesz.

= Shay =



Közelség.
Illatok.
Meglehetősen furcsa volt újra meg újra átélni a közelségét és bújdoklását… soha nem engedtem közel magamhoz senkit úgy igazán… leszámítva David bácsit, aki bizony olyan magasságokat ért el bizalom terén, amely nem éppen mindennapi. De ezen nem is lehet csodálkozni, az egyetlen ember volt, aki úgy fogadott el, ahogyan vagyok. Nem az alpári paraszt mottó lebegett a szemei előtt, amikor megjelentem… furcsa. Tény, a legmélyebb titkokat nem tudta, nem is akartam vele megosztani a halála előtt. Érdekes lesz Shay esetében is a dolog. Valaha elő fog-e kerülni, vagy úgy haladunk előre, hogy soha nem tudja meg azokat a szörnyűségeket, amin átmentem.
Mosoly.
Halovány.
Gúnyos.
Önmagamnak szólt, nem lehetek ennyire fostos kis bolha, ezeken kezdek el aggódni teljesen feleslegesen. Ráadásképpen tökéletesen messze van még az időszak, amikor ezek az anekdoták előkerülnek majd.
Ölelés.
Amikor a keze a átszaladt a hátamon, egy pillanatra oldalra tekintettem. Akármennyire is hihetetlen, de rettenetesen szokatlan… nem a rossz értelemben, de akkor sem mindennapi. Az éget, és szilajbőr balt átvetve a nyaka mögött, túlsó vállán pihentetve húztam közelebb. Mintha reszketett volna… kérdés, a hidegtől, vagy a közelségtől.
Pillantás.
Szavak.

A kékek a zöldekbe fúródva vizslatták a pirospozsgás arcot.
- Egy szóval sem mondtam, hogy nem érdekel!
Válaszoltam tökéletesen üres tekintettel, vonva egyet vállaimon.
- Legfeljebb nem abban a formában, ahogyan te gondolsz arra!
Nem akartam mélyebben belemenni… ennyi információ pontosan elegendő volt, hogy most napokig egye majd a fene, vajon ez mit akart jelenteni. Mert biztosan fogja, ismertem már ennyire… sőt, talán annyira rágja majd a máját a kíváncsiság, hogy nem fog békén hagyni egészen addig, amíg el nem mondom még ma. Belegondolva, nem biztos, hogy életbiztosítás volt a füleim számára a duruzslások netovábbja… de ez van. Előbb, vagy utóbb úgyis megtudná.
- Párbaj!
Válaszolom vissza, miközben komoly arccal bólintva ismét a messzeség felé fordulok.
- A csavar pedig…
Egyértelmű, hogy van csavar. Az eleve kizárt dolog, hogy ne legyen, hiszen az élet mindig facsar egyet a normál történéseken.
- … az, hogy megindulunk vissza, mert fáradt vagy. Egyszerűen kíváncsi voltam, hogy kihívást, vagy az egyszerű utat választod.
Ismét rápillantva folytattam a mondókát nyugalmas és színtelen hangon.
- Nem csalódtam!
Miért is tenném, ahogyan megismertem már… kissé különc, de mindig keresi a fejlődés lehetőségét. Ez pedig pozitív tulajdonság, csak ne tegye túlzottan megrögzötten. Megemeltem a balomat, visszahúztam azt magam mellé, majd kilépve elé felé nyújtottam a jobbomat. Érdekes menet lesz, de felesleges halogatni a dolgot, hiszen az információ úgy fog végigszaladni a marhaeszű diákseregen, mint a táltostűz... gyorsan. Itt volt az idő megindulni, egy darabon együtt, aztán ki-ki a maga útján a hálókörletébe.

..:: Sean ::..






Hiába a bőr jéghidegsége, belülről olyannyira fűtve van, hogy inkább jól esik neki a hideg, amikor fejét a mardis vállára hajtja. Ezt csak tetézi, amikor a hugrás vállára helyezi kezét, viszonozva az ölelést. Shay szélesen elmosolyodik, jóleső sóhajjal pillant le vállára, a sérült bőr láttán felidéződik benne a történet, amit még az erkélyen hallott Tőle. Még annyi kérdése lenne, annyi mindenre lenne kíváncsi vele kapcsolatban, az idióta és képtelen pletykákról, megtudni, vajon melyiknek mekkora része a valós, s amiket korábban mesélt neki, azok is felvetettek benne újabb kérdéseket. Újabbat, de aprót sóhajt, egy kicsit fészkelődik még, mivel így még közelebb húzódhat, meg is teszi, orra hegye már majdnem eléri a nyakát, pontosabban az azt védő sálat. Valahol a távolban kiszemel magának egy pontot, s most valami csoda folytán képes csöndben maradni, és csak élvezni a pillanatot. Most nem törődik túlságosan a fejébe toluló ezernyi gondolattal, csak a mellkasát feszítő izgatottságra, a testét elöntő forróságra összpontosít, a bordáit is fenyegető őrületes szívdobogásra. És arra, hogy ne nagyon látszódjon a nyilvánvalón kívül sokkal több. Épp ezért vesz néhány mély levegőt, de így sem sikerül kontrollálni azt a fránya pulzusát.

Bár ő élvezi a meghittséget, azért kettejük között nem csak erről szólnak a dolgok, s ezt alátámasztandó, Sean elő is rukkol valamivel, ami meg is lepi Shayt. De az ilyen váratlan húzások is tudnak nagyon jól elsülni, még ha az ember lánya mögött egy hosszú nap is áll. Itt most minden annyira kellemes, a mardis jelenléte és a tény, hogy a szünidőben sem gondolta meg magát, sőt többször is elhangzott már - talán többször annál, mint azt a fiú szerette volna mondani - bár nem lesz számára egyszerű a váltás, mégis szeretné vele megpróbálni... ezek mind igazán felvillanyozták. Várakozva pillant fel a kékekbe, kíváncsi tekintettel és izgatott mosollyal, majd választja végül a párbajt.
Szemöldöke aztán értetlenül vonódik fel, s kétségkívül hagy benne kíváncsiságot a megjegyzés. Pillantása el is árulja, egy kis kifejtést kérne.
- Akkor hogyan? - ad hangot is érdeklődésének, s igyekszik nagyon szépen nézni, hátha egy ilyen gyenge kis próbálkozás is megoldja a Kedves nyelvét, de azért a hugrás is tudja, ennél nehezebb dió, s kiszedni belőle olyan dolgot, amit nem szeretne elmondani, Veritaserum nélkül kvázi lehetetlenség. Legalábbis az ő képességeit nagy valószínűséggel meghaladná...
Meglepetés 2.
Arra számított, hogy ha Sean valamit kitalál, annak egy része biztosan nem úgy fog zajlani, ahogyan azt mondjuk Shay elképzelné, ami nem túl nehéz, ő általában olyan dolgokat képzel el, ami másnak eszébe sem jutna. Azonban, minthogy a mardis sem tartozik az átlagfelfogásúak közé, a leányzó jobbnak látja elébe menni a kérdésnek, mintsem majd akkor meglepődni, amikor már nem lehet esetleg visszakozni. Már ez alatt a pár pillanat alatt is képek sokasága bukkan elő fejében arról, mit is eszelhetett ki a srác, de az, amit végül hall, még ezek között sem jelent meg. Az első pillanatnyi dermedt csalódottságot aztán elbizakodott, széles mosoly és bágyatag pillantások váltják fel. Apró ajakharapással figyeli, ahogyan kibontakoznak az ölelésből, de aztán visszarendezi arcát, s noha baljával megfogja Sean kezét, s közelebb lép, nem állhatja megjegyzés nélkül.
- Csak nem attól tartasz, hogy kárt tennék benned? - kérdezi vigyorogva, még egy picit lopva az amúgy is csekély távolságon. - Vagy attól, hogy kikapnál? - villant egy csibészes vigyort hozzá, ugyan elfogadja, ha tényleg csak egy teszt volt, de ugyan ki hagyna ki egy ilyen bajuszráncigálást? No meg, nem is szívesen menne még, ki tudja, mikor lesz megint alkalmuk egy ilyen találkára, tekintve a hugrabugos zsúfolt naptárát, ami a délutánjait és az estéit illeti.
Talán azt sem ártana közölnie, hogy minden napra büntetőmunkája van, melyek alól egyedül a kviddicsedzések idejére van felmentve, de egyébként Minticz professzor igényt tart jelenlétére egészen takarodóig. És a DS edzések... olykor sikerül ellógnia oda is. Ha nem sikerül előhozakodnia vele, előbb-utóbb talán a mardisnak is feltűnik a hiánya.

= Shay =



A más formában való repülésre érkező „akkor hogyan” kérdésre nem igazán érkezett válasz a részemről, úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a csilingelő hangot, és az érdeklődést. Nem árt a titokzatosság, úgy kevésbé lesz unalmas az ember a másik számára, már, ha egyáltalán elmondható rólam, hogy izgalmas életet élek. Korábban talán, mára elmúltak a fiatalos kilengések. Ráadásképpen, noha Ő az ellenkezőjét hiszi, nem kell tudni mindenről… még a gigantikus pislogások sem képesek megtörni… egye csak a fene, mert tudom, hogy fogja… sőt, már most is eszi emiatt. Gyakorlatilag száz százalékig biztos voltam benne, hogy erre majd még visszatérünk a közeljövőben… alkalomadtán egyszer biztosan megtudja. Ahhoz azonban rengeteg víznek kell lefolynia a Temzén, meg persze egyéb más folyókon is, mire bármit kihúz belőlem.

Csalódottság.
Mosoly.
Noha első körben látszott rajta, nem éppen ezt a választ várta tőlem, azért valamelyest meg is nyugodott. Kibontakozva a szoros egymásmellettiségből nyújtottam felé a jobbomat, elvégre, ahogyan a régi mondás is tartja, bal oldalon a „k” betűs szavaknak a helye. Kardhüvely, kurva… Ő pedig egyik kategóriába sem sorolható, legalábbis az én szememben biztosan nem. Máséban pedig nem feltétlenül ajánlatos a jelenlétemben. Persze ezt nem kötném az orrára, soha. Tudom, nem hülye, rájöhetett már magától is, de csak azért sem. Kérdésére semmiféle arcrezzenést nem produkáltam, csak álltam ott a jól megszokott Sean Blaine pofázmánnyal, a beteg kékeket a zöldjeibe fúrva, merengve. Kissé talán színpadiasan, de nem túlzottan feltűnően.
Közeledik.
Továbbra sem mozdultam, helyet hagytam annak az apró kis szúrásnak, amit az előző pofon mellé spékelt még minden bizonnyal csupa szeretetből. Legfeljebb egy hümmentést hallattam, hogy tudja, még élek, nem patkoltam el álló helyemben a kijelentés hallatán. Bár megvallom őszintén, a szívroham megkörnyékezett, mert bizony, ha nem én lennék, akkor most biztosan halálra röhögtem volna magam.
- Pontosan ettől tartok!
Jegyeztem meg végül teljesen érzelemmentes hangom, majd a végét megtoldottam egy halovány, és persze kacérkodó, gúnyos fél mosollyal. Ezt is azért, hogy érezze a törődést, és legyen mire kontráznia.
Léptek.
Lassú.

Arra indultam meg, Vele az oldalamon, amerről érkeztem. Egy darabon együtt tudunk majd haladni, egészen rövid darabon, tekintve, az északi szárnyban vagyunk, neki innen közelebb a háza. Oda pedig nem kísérhetem el, eléggé furcsán festene a párosunk… ráadásképpen azt általában titkolni szokták a diákféleségek egymás elől. Nem is volt célom, hogy tudomásomra jusson a hugrabug bejáratának pontos helye. Amennyiben szükséges lenne az információ, úgy megoldanám saját erőből.
- Előre is kitartást a lakó-, és háztársaid szőnyegbombázásszerű kérdésáradata miatt!
Nem tudtam, mit és hogyan fog előadni, ez az ő szuverén joga… nem kell hazudnia, mellettem biztosan. Utálom, ha valaki kamuzik, az undorító dolog, és szar szokás.

..:: Sean ::..






Shay köztudottan kivételesen kíváncsi természet, s mint olyan, Sean igencsak kíváncsivá teszi. Szüksége sem lenne az ilyen elejtett megjegyzésekre - amelyeket aztán galádmód nem méltat szóra többé -, ahhoz hogy felkeltse érdeklődését. Így is annyi kérdése lenne hozzá, azonban ez a mostani nem tűnik megfelelő alkalomnak a faggatózásra. Mások dolga nem érdekli különösebben, azonban, ha köze van hozzá, épp az ellenkezője van. Egyszerűen szinte érzi, ahogyan az oldalát majd kifúrja az a kíváncsiság csont. Azért persze van gyanúja, ő sem teljesen flepnis, gondoljon bármit a mardis. Nem kámpicsorodik el, mert most azonnal nem derül ki, mit is hallgat el előle a srác, reményei szerint lesz még rengeteg ideje kiszedni belőle. Majd egyszer jól leitatja, de őrültségeket addig is el fog követni, noha szeretne az a tökéletes lány lenni, sosem lesz az, majd kiderül Seannak mennyire felel az meg, amit kínálni tud. Őt egyelőre tökéletesen kielégíti, az ölelgetés, azok a seanos mosolyok, amelyeket ugyan többnyire a bénázásaiért kap, de rá ezek is térd remegtetően hatnak, noha többeket a frász kerülget, ha meglátják. Sosem kérdőjelezte meg azokat, akik szerint nem normális, a szemléletmódja egészen biztosan, az ízlése meg… az mindenkinek a magánügye.

Bár az ölelésből kibontakoztak, és a párbajból sem lesz semmi már a ma este folyamán, - persze ez is rá van fogva, de átlát ő a szitán és le is buktatja a mardekárost, aki ugyan igyekszik fa arccal tudomásul venni, amit a lány mond, az igazság mégis kétségbevonhatatlan – újabb vigyorognivalót kap. Nem csak azt, hogy a srác nyugtázza feltételezését, noha arcán nincs jele rettegésnek, Shay tudja, ez a lényeg. Szélesen elhúzza száját, vigyora épphogy nem éri el füleit.
- Nem kellene! – rántja meg vállát végül, s szerénységében még el is pirul egy kicsit. Valahányszor ilyen közel kerül hozzá, mindig majdnem leküzdhetetlen vágyat érez, hogy megcsókolja, vagy csak egy puszit nyomjon az arcára, ilyenkor picit szégyenlősen fordítja el pillantását. Így történik ez most is, miközben ujjait reszketegen csempészi ismét Sean ujjai közé. Nyugtatólag szorítja meg gyengéden a kezét. Agyában meg sem fordul, hogy talán a mardis nem is úgy gondolja, ahogyan ő (szeretné), hanem egyszerűen attól tart, Shay annyira béna lenne, még véletlenül a lábbilincselés helyett mondjuk, növesztene neki még egy fejet. Nem, ő valamiért azonnal arra gondol, hogy neki is van már valamiféle rémhíre, főleg mardekáros berkekben van néhány híve, akik talán rossz hírét kelthették. Szabad balját megemeli kicsit, de mielőtt még kivehető lenne, hogy az arcán szeretne végigsimítani, félbeszakítja a mozdulatot. Azonban semmi hihető fedőtevékenység nem jut most eszébe, így elég átlátszóan, hogy volt valami szándéka, igazít egy kicsit kabátján. Most ez is egy olyan dilemma, amit nem fog megkérdezni, sok minden marad máskorra.

Mit tehetne mást, enged a kezdeményezésnek, feladva minden alattomos időnyerő próbálkozást, engedi vezetni magát a bejárat felé. Bár mosolyog, nagyokat sóhajt, míg el nem érik az ajtót, nem szólal meg, hallgatja, ahogyan lépteik nyomán meg-megroppan a hó. Ha csak nagyon gyéren is, de lassan ismét szállingózni kezd ismét.
Nem hagyja nyugodni a gondolat, újra és újra kénytelen letekinteni megerősítésért baljára. Élénken él benne az emlék, még Sean hangja is ugyanúgy hangzik fel fejében, amikor közölte vele, nem az a fajta, aki kéz a kézben sétál a barátnőjével… most mégis? Vagy csak azért, mert nincs itt senki? Miután elfogadja, amit lát és érez az valós, továbbra is somolyogva pillant fel profiljára. Nem néz előre, nem figyeli a folyosót, amelyen haladnak, az a kellemes meleg sem érdekli, ami a belépésükkor fogadta őket. Ő eddig sem fázott, Neki hála. Ismét csak egy finomat szorít a kezén, talán jelezve, nagyon is tetszik neki ez a helyzet. Elmondaná, de talán szusszanása beszédesebb.
A mardis megjegyzése kuncogásra készteti. Amikor ilyet mond, majdnem fontosnak érzi magát.
- Ugyan, néhányan megkérdezik, miért ültem oda, esetleg majd faggatóznak, mit műveltem veled, hogy épségben megúsztam. Ha megtudják… sem lesz ez sokáig sláger, inkább az lesz az érdekes, mikor… - szíve sajgósan dobban egyet, most fordítja el tekintetét, mely az egyik folyosói festmény rámáján siklik végig. - …szakítunk. – ujjai önkéntelenül kulcsolódnak jobban a srác kezére, majd egy nagyobb sóhajt követően, ismét szikrázó mosollyal pillant fel.
- Szerintem kitartásra neked nagyobb szükséged lesz - vár néhány pillanatot, talán Sean nem érti majd, miért mondja ezt, megvárja, míg oldalra néz – Gondolod, vagy annyira riasztó, hogy elkerüld a lincselést, amiért egy hugrabugost pátyolgatsz? Ráadásul épp engem… azt hiszem, van egy-két háztársad, aki megorrolt rám tavaly – vállat ránt, nem akar hivalkodni, bár az nem érdekli, ha a jó hírük érdekében nem említették, miért is kerültek néhány napra gyengélkedőre. – Szerinted ki tudsz békülni azzal, ha miattam dilisnek is fognak ezután tartani? Esetleg.. látod értelmét elviselni, hogy ez talán csorbát ejthet a... híreden? – arca ismét elpirul, a végére mosolya is lehervadt ajkairól, hamarosan elérik a lépcsőket, ahol elválnak útjaik. Közelebb húzódik, válla talán kellemetlenül bökdösi a mardisét.
Tudja, jó pár furcsálló tekintetet vonzott magára a nagyteremben, többet, mint mikor Lunával mutatkozik valahol, vagy bármikor általánosságban. Blaine-hez vonzódni már sok mindent elárul az illetőről, de ez éppen olyan, amikor a többiek értetlenkednek, miért Ő, de te tudod, hogy összetartoztok. Ez Az.

= Shay =




Tisztában voltam vele, hogy Shay egy rettenetesen kíváncsi természet… ez a mázlija, emiatt tartunk most ott, ahol. Mert én meg nem vagyok annyira kutakodó, legfeljebb megfigyelő. Tény, ha valami érdekel, annak utánajárok, és kicsontozom a témát… de ha nem, akkor nem foglalkozom vele különösebben. Ellenben vele, akit, ha nem is érdekel az adott téma, azért somolyog utána, az információk után. Csoda, hogy nem egy kétszáz éves vén banya álldogál mellettem, ősz hajjal, redőzött bőrrel… amennyire kíváncsi Őnagysága, úgy napi szinten legalább hét évet kellene öregednie.

Csend.
Séta.
A folyosóra vezető ajtóig csendben maradtam, csak sétáltam mellette, hol az éjszaka sötétségét bámulva, hol pedig a hóval, hólével fedett termőköveket, amin tapostunk. Elérve kinyitottam azt, majd előre engedve léptem én is be az immár jóval kellemesebb, és melegebb szakaszra. Az őrlángok azonnal kigyúltak, fényt biztosítva… a legtöbb festmény felől apró pörlekedés érkezett, valószínűleg már az alvásra készültek a lakók, de leszarom. Hadd döntsem el, hol és mikor szeretnék sétálni az iskola falai között… ők meg már úgyis csak képek, kibírják.
Szavak.
A lakótársait és barátait célzó megjegyzésre aztán megérkezett a válasz, sőt, feldobódott egy újabb téma is, ami meglepett ugyan, de nem mutattam. Gyakorlatilag még bele sem kezdtünk úgy igazán, és máris arról esett szó, hogy majd egyszer vége lesz. Egy pillanatra felé fordulva a zöldekbe fúrtam a szemeimet, valószínűleg kiérződött belőlük a „te hülye vagy” kérdés, vagy legalábbis valami ehhez hasonló.
Léptek.
Nem törtem meg a sétát, haladtam mellette, és hallgattam a felvázolt képet, amit maga előtt látott. Miután befejezte csak álltam meg… valószínűleg ő továbblépett, így a kezem húzta meg, jelezvén, stop van, meg kellene fordulnia. Amint megtörtént, kezdtem csak bele, először színtelen hagon.
- Hé…
Eldöntöttem, nem fogom magyarázni a bizonyítványomat, mert tök felesleges. Van benne rendesen sár, sötétség, de ennél jobban kellene ismernie már… legalábbis véleményem szerint.
- … ennél jobban ismerhetnél már!
Sokkalta jobban, hiszen tudja, milyen vagyok, mi és mennyire érdekel. Legalábbis nagyjából tisztában van vele. Tény, van mit megtudni még egymásról, de az alapokat azért lefektettük a sok idegtépő beszélgetés alkalmával.
- Nem vagyok hírnévhajhász, egyesekkel ellentétben…
Rengeteg idióta fasz van az iskolában, vagy éppen lotyó, akinek más sem számít, csak az, hogy mindenki ismerje őt. Hát váljék egészségükre, én mindig is szerettem meghúzódni. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem védtem meg az igazam akár tűzzel és vassal.
- … leszarom azt, ki és mit gondol rólam, úgy hiszem, az életemmel azt kezdek, amit akarok.
Előre nyújtottam a szabad balomat, megfogva a jobbját.
- Akinek pedig nem tetszik majd, amit lát, legyen az bármelyik ház tagja, az jelezni fogja és viselni a következményeket.
Ilyen egyszerű az élet, ahogyan mindig is elmondtam, fekete és fehér.
- Végezetül pedig, kitartásra mindkettőnknek szüksége lesz, ez egészen bizonyos. Egy kapcsolat jellemformáló, akarva-akaratlan.
Teljesen felesleges túlbonyolítani mindenféle színekkel… azok csak összezavarják az embert. A lényeget kell látni, csakis az számított mindig is, semmi más. Az, hogy nem tetszik majd a háztársaimnak a történet? A legtöbbjük egy fostos kis geci, aki megszólalni sem mer, csak akkor, ha többen vannak. Azzal pedig már mindegyikük képbe került, lehet többen jönni, utána egyesével vadászom le mindet. Shay teljesen feleslegesen aggódik olyan dolgokon, amin nem is kellene. Soha nem voltam hűtlen típus, elegendő csak a múltam ismerete. A szónoklat nyugalmasan zajlott, nem idegelt fel a szavaival, tudom, nem is ez volt a célja... mindinkább aggódott egy apró-cseprő dolgon... feleslegesen.
Farkasszem.
Csend.

..:: Sean ::..





Máskor sem nagyon foglalkozik azzal, hogy a portréalakoknak mi tetszik és mi nem. Tavaly lelkiismeret-furdalás nélkül lefújta őket festék spray-jel, azon a bizonyos grafittizős akción. Most, ha akarna sem tudna velük foglalkozni, a balja valahogy sokkal inkább leköti figyelmét, tekintve egy jobb kéz fonódik vele össze. Nem akármilyen jobb ez. Mosolyt csal arcára, zavarba hozza, melegséggel tölti el, és még lehetne sorolni, milyen hatást gyakorol rá. A lényeg, hogy nem nagyon tud másra figyelni most. Lépteiben megremeg egy-egy pillanatra. Egészen addig áll fenn ez az elvarázsolt állapot, mígnem Sean megszólal. Ködös, csillogó szemekkel pillant rá, de ahogyan fejébe tolakodnak a lehetséges jövő képei, már korántsem olyan derűs.
A mardis „te hülye vagy” tekintetétől aztán zavarba is jön, kipirulva horgasztja le fejét, mint egy kislány, aki rosszat csinált. Igazából nem gondolja azt, hogy nagyon nagy butaságot mondott volna, ismeri társait, nem egyszer volt már hasonlónak tanúja. Noha saját magát nem tartja annyira érdekesnek, hogy bárki a szájára vegye, ez a helyzet tényleg nem nevezhető mindennapinak, s hamarosan az is kiderül majd, nem csak egy rövid baráti csevejre huppant le Blaine mellé. Rengeteg a rosszmájú a kastélyban, még a Hugrabug sem mentes az ilyenektől, így talán most túlzásnak tűnhet, amit összehord, de korántsem alaptalan. Mindenesetre, talán ezt most megtarthatta volna magának, általánosságban nem az a drámakirálynő… Nem állnak meg és a srác sem szól semmit, Shay meg csak fecseg tovább újabb és újabb őrültségnek tűnő sületlenségeket. Ő maga nem tartja annak, s tovább szökdécselne a rózsaszín, bolyhos felhőcskéken választottja oldalán, de megakad. Meglepetten pillant oldalra, ahol nincs senki, Sean megállt, s őt sem szándékszik továbbengedni, tekintve, még mindig fogja a kezét.

Zöldjeit értetlenül emeli a kékekre, melyekben most több a dorgálás, mint az előbb volt, talán most csapta ki azt a bizonyos biztosítékot, bármi is legyen az. Ajkát beharapva lépked vissza, kényelmes távolságba Tőle, kellő zavarral pillogva fel rá. Nem vár semmilyen magyarázatot, és közbe sem szól, pedig hamar világossá válik számára, Sean kicsit félreértette.
A szavak ettől függetlenül jól esnek neki, nem is szakítja félbe, azonban bágyatag, kezdetben félénk mosolya, hamarosan kiszélesedik. Zakatoló szívvel engedi, hogy a mardis másik kezét is magához vegye, önkéntelenül közelebb húzva ezzel a hugrást.
- Sohasem feltételeztem rólad, hogy hírnévhajhász lennél – jelenti ki ezt határozottan, annak ellenére érezhető, hogy halkan beszél. Nem bontja meg a szemkontaktust, másokkal ellentétben, ő nagyon szeret a kékekbe bámulni. Zöldjei engesztelőek – akkor nem hiszem, hogy velem kezdtél volna – ez elég nyilvánvaló, hacsak nem az idei tanév legbajkeverőbb diáklányát szemelné ki magának, akkor tényleg nem ő lenne a jó választás. Ráfog mindkét kézre, hüvelykjeivel lágyan végigsimít mind a smirglis balon, mind a jobb kéz belső részén. Most egészen másnak tűnik az arca, mintha olyan sok mindent tudna.
- Nem is így értettem… én csak… - magyarázna, de csak egy elég fura példa jut eszébe így hirtelen, végül is az egyértelműbb verziót választja - …csak nem szeretném, ha többen szekálnának, mert esetleg azt hiszik, nem is vagy te annyira félelmetes, hisz… khm… miattam – ismét beharapja ajkát, arca vörös a rámeredő szemektől, de állja… Szuszog néhányat, megforgatja szemét. Erre a témára jobb itt pontot tenni, noha ő hozta fel igazából, de teljesen akaratlanul.
- Túlparáztam, igaz? – kérdezi aztán mosolyogva, kicsit kuncog is hozzá. – A jövőben talán sikerül leszoknom róla! – szemöldöke felvonódik, szája szegletében valami zsivány bazsalygás jelenik meg, szeme megcsillan – Talán… segítene a kezdésben, ha… kapnék egy… csókot?! – eddig bírta a nem követelőzést, de na. Egyedül vannak, néhány hortyogó portréalakon kívül senki nem látja őket. Nem húzódik közelebb, nem tolja előrébb arcát, csak pislog rá. Opcionális.

= Shay =



A hosszúra nyúlt önmonológot sikeresen végighallgatta, szavak nélkül, ezért mindenképpen plusz pont járt a repertoárba. Nem igazán szerettem, ha félbeszakítanak, mialatt éppen érvelek, vagy szimplán csak beszélek… udvariatlan és tuskó magatartás, amitől szerencsére Ő mentes volt… vagy legalábbis velem szemben. Noha nem egy etikus dolog, azért vannak olyan kivételek, amikor nem szabad hagyni, hogy a másik végigmondja, amit éppen akar… ezek erősbítik a szabályokat. Mindig is akadtak efféle dolgok, ezeket nevezném a fekete és fehér mellett szürkének. Ezek azok, amik bonyolultabbá teszik az amúgy könnyen megérthető, és kiismerhető világunkat.

Lélektükrök.
Mosoly.
Nem bírta cérnával most sem, pedig nem volt vicces, amit éppen felvázoltam… ezt azért már megszoktam tőle. Tud komoly is lenni, ha úgy hozza a sors, de ha zavarban van, vagy éppen kényelmetlenül érzi magát adott helyzetben, akkor nevet… próbálja oldani a felgyülemlő feszültséget. A szavait hallgatva továbbra sem mosolyodtam el, sőt, a beteg kékeket sem emeltem el róla… azok csak fúrtak és fúrtak, egyre mélyebbre, hogy meglássák azt, amit már számtalanszor. Azt, ami miatt az előttem álló elmondhatta magáról, mellette vagyok. Egészen addig álltam mozdulatlan, míg ki nem jelentette, hogy nem vele kezdtem volna, ha hírnévhajhász vagyok. Tény, akkor meleg körútra tévedve biztosan Potter picsájában loholtam volna… esetleg a barátnője, Granger gerezdjei után mászkálnék ki tudja merre… de valahogy nem érdekeltek a gyogyósok a saját kis háborújukkal, amivel romba készültek dönteni a világot. Amíg az állt, jól éreztem magam a bőrömben… és persze a szürke kis hétköznapjaimban, amiben nem volt más, csak fekete és fehér. Meg persze most már egy hatalmas színes folt is, amit nehéz volt hová tenni… de igyekeztem. Miután befejezte a mondókáját szólaltam csak meg.
- Már megbocsáss…
A szavak kiejtése közben felhúztam a bal szemöldököm egy pillanatra.
- … legjobb tudomásom szerint Te voltál az, aki kikezdett velem!
A te szócska egy kicsit erősebben lett megnyomva, jelezvén, nem én voltam a kezdeményező fél, én az „áldozat” vagyok.
- Ami pedig a félelmetes dolgot illeti…
Egy pillanatra éreztem, ahogyan a nyakláncon lévő ujjak a pólómon keresztül a mellkasomnak feszülnek.
- … nem feltétlenül attól lesz félelmetes egy ember, mert ez a szóbeszéd jár róla. Leszarom, hogy ki és mit talál ki.
Haloványan és sejtelmesen elmosolyodva folytattam.
- Nem öltem én még diákot!
Az ember az más kérdés, adott helyzetben talán fel sem fog tűnni neki, hogy nem azt mondtam, hanem egy szűkebb körre korlátoztam az áldozatokat.
- Végül pedig, de nem utolsó sorban, igen! Túlspiláztad!
Azt már nem akartam hozzátenni, hogy mint mindig… képes volt hatszor megkerülni a dolgokat, amihez akár egyenesen is vezetett út. Ő ilyen, ehhez hozzá kellett szoknom, de idővel ez biztosan változni fog majd.
Csend.
Várakozás.

A mai este a gyereknapról szólt, hát kezeimben lévő kézfejeit megemelve körbefontam karjaival a nyakamat, majd sajátjaimat lassan a derekára csúsztattam. Jöhetett a jó éjt csók, a nap zárása… először csak hívogató ajakérintéssel, aztán egyre szenvedélyesebb hévvel.

..:: Sean ::..





Magában leginkább azért fohászkodik, hogy ellenben vele, Sean szakítsa már félbe, akadályozza meg, hogy annyi bugyutaságot mondjon, még több olyan dolgot, amit nem úgy érthet Ő, mint ahogyan azt Shay gondolja. Nem egy nehéz feladat félreérteni, még akkor is, ha nem olyan képtelenségekkel traktálja társait, mint a Lunától hallott különböző elméletek, vagy a prefektusi fürdő illatos buborékjainak számára létező lelkülete. Azért igyekszik a megfelelő szavakat használni az egyes esetekben, most kétszer is elbénázta ezt, de nem baj, a későbbiekben igyekszik majd egyértelműsíteni gondolatait. Neki is hozzá kell szoknia egy s máshoz, noha szerencséjére vad fantáziáját nem kell szégyellnie a mardis előtt, azért a komolyabb hangvételű beszélgetésekben oda kell figyelnie, mert más társaságával ellentétben, Sean figyel rá, arra, amit beszél. Ezt mindenképpen megtiszteltetésnek veszi, s ha nem lenne már amúgy is totálisan zavarban, újra zavarba jönne.

A srác megjegyzésére kénytelen beharapni ajkát, s bár mosolyog, szeme megrándul egy pillanatra, meg is forgatja egy halk szusszanással, de hamar visszatalál a kékekre, noha olyan dolog kerül említésre, amely az ő számára kínosabb, állja tekintetét. A történet egyik része valóban az, hogy ő próbálkozott be a mardisnál, a másik, a kellemetlenebb fejezet pedig, a beégés részéről, hiszen akkor kosarat kapott. Ennek felidézése legalább olyan kínos számára, mintha az egyik kviddicsmeccsen a saját karikáikba lőtt volna gólt, vagy ügyetlenkedésével az ellenfél fogóját segítette volna a cikesz elkapásában. Zavartan billenti testsúlyát előbb egyik majd másik lábára.
- Úgy volt… - motyogja, kezei a kellemes béklyók és annak ellenére hidegek, hogy neki magának igencsak melege van. Félénken pillog néhányat, várva a megjegyzés további részét valami kellemetlenebb folytatással „nekem nincs is szükségem ilyesmire”, etc. Bámul maga elé, szívverésétől már tulajdonképpen a hallása is tompul, azért azt hallja, a téma ennyivel tulajdonképpen le van zárva. Vékony, majdnem jéghideg ujjai reszketegen szorítanak rá Sean ujjaira, kezére. Figyelmesen hallgatja, egyetértően bólint néhányat, ezzel ő is tisztában van, ahogyan azzal is, a pletykákért, a hírért igenis tenni kell valamit.
Ennek okán szalad fel szemöldöke, meg persze azért, amit a fiú mond. Nem ölt még diákot. Jelzendő felfogásbeli különbségeiket, neki meg sem fordul a fejében, hogy akkor biztosan felnőttet, ellenben az igen, hogy talán egy-két állatot. Nem teszi azonban szóvá ezt most, alkalomadtán úgyis fogja faggatni, ott az erkélyen is nagyon élvezte, hogy kvázi szabadon kíváncsiskodhat… úgy öt percig így is volt, aztán elkanyarodtak az általa választott ösvénytől egy másik irányába, ami eleinte kellemetlen volt számára, leginkább mert, ha nem is sebeket, de karcolásokat tépkedett fel – a vége azért jól sült el.
- Pedig egy-két társunk nélkül biztosan kellemesebb lenne az élet… - jegyzi meg vigyorogva, könnyednek szánt mosollyal, láthatóan komolytalan a megjegyzés. Közelebb lopja magát, az egyetértő megjegyzésre beharapja ismét ajkát, bocsánatkérőn pillog…
- Igyekszem leszokni róla… - ismétli meg motyogva, bár szó sem volt olyasmiről, hogy ezt Sean nehezményezné nála. Valóban vannak dolgok, amiken hajlamos túlpörögni, ezek a számára fontos helyzetek. Mindenesetre remek érzés számára, hogy a mardissal rendesen lehet beszélni, nagyjából akármilyen dologról. Az sem zavarja, ha lazán közli vele, butaságot beszél épp, vagy a pillantása árulja el aktuális gondolatát („Te hülye vagy?”).

Nem néz egyik kezére sem, ahogyan azok nem egészen önszántukból landolnak Sean vállain, már navigálni sem kell őket, maguktól fonódnak a nyaka köré, ő pedig húzódik még és még közelebb. Már tudja, mi következik, legalábbis nagyon reménykedik, nem egy újabb piszkos kis húzás ez Tőle. Zöldjei mélyen a kékekbe fúrnak, persze ez inkább csak merően nézés, pislogni is elfelejt, ahogyan aztán levegőjét kiengedni sem jut már eszébe, pedig még mindig csak közeledik az arca. Szemei lassan lecsukódnak, ahogyan az ajkak az övére simulnak, lágyan, hívogatóan rápuszilva néhányszor. Szusszanva engedi ki az eddig tartott levegőt, sarkát eltolja a földtől, hogy egy szintbe kerülhessen Vele. Picit jobban magához vonja, ő maga szintén hozzásimul, ahogyan a csók is szenvedélyesebbé válik. Bodáit már megint próbára teszi szíve vad zakatolása, de ez most annyira jelentéktelenné válik, az agya túlságosan tompa ahhoz, hogy törődni tudjon vele.

Mivel Shay már sejti, egy darabig nem valószínű, hogy lehetősége lesz újra Sean ajkain csüngeni, igyekszik annyira elnyújtani a csókot, amennyire csak lehet. Lassan zavarba ejtően hosszúra nyúlik a dolog, de még mindig nem kellemetlenül, legalábbis nagyon reméli. Az elmulasztott pitéért ennyi még járt. Kipirultan húzódik végül el, zöldjei kissé ködösek, mosolya halovány, egészen elvarázsolódott. Lábai bizonytalanul tartják amúgy nem túl nagy súlyát. Harapdálja ajkait, kezei reszketegen kapaszkodnak a mardis vállaiba, részéről a Hugrabug most a legkevésbé sem vonzó, mégis... tudja, itt sem maradhatnak.
- Jól gondolom, hogy ez egyúttal a "jó éjszakát" és a "holnap találkozunk" volt? - kérdezi inkább csak azért, hogy mondjon valamit, hátha gyorsabban oszlik a köd így. Ujjai még játszadoznak egy keveset a sál anyagával, aztán engedi, hogy a fiú kibontakozzon öleléséből, majd oldalán ismét útnak indul.
- Milyen órád lesz az első holnap? - gyors végigpörgeti fejében saját órarendjét, de nem nagyon sikerül felidéznie egyáltalán milyen tantárgyakat tanul, s ezek közül melyeken van együtt a Hugrabug és a Mardekár. Fél év, úgy tűnik nem volt elegendő, hogy elmélyüljön. Igazából számára az a lényeges, mikor láthatja újra, és picit az órán való ülés is foglalkoztatja. Amióta volt az a raktáras incidens, nem ült mellette, s arról sincs meggyőződve, nem-e lenne túlságosan akaszkodós most, vagyis alkalomadtán becuccolni mellé. A fejében kavargó dolgokról inkább nem tesz említést, olykor oldalra pillantva, mosolyogva teszi meg az utat az elágazásig, ott ő is jó éjszakát kíván, néhány szótlan másodperccel később pedig erőt vesz magán és a tőle telhető legfeltűnésmentesebben oson be háza klubhelyiségébe, onnan a hálóterembe. De, hogy aludni még egy jó darabig nem lesz képes, az is biztos.

---

♥

= Shay =



Akár egy beismerő vallomás, érkezett a kétszavas válasz, amellyel Shay elismerte, Ő volt a kezdeményező fél. Legalábbis a kapcsolat, és mindennemű érzelmi kötődés kialakulásának tekintetében, jómagam pedig az áldozat, aki már sejtette a dolgot jó ideje, csak ellenállt a történetnek. Igencsak ritkán szoktam ezt a jelzőt magamra aggatni, de meg kell vallani, ez esetben igencsak találónak tartom… szokatlan a vadásznak, amikor vaddá válik, és ő az, akinek a fordított szerepkört és annak ritmusát fel kell vennie. Az pedig, hogy kapcsolat tekintetében volt kezdeményező, afféle aprócska megjegyzés, merthogy ezt gyakorlatilag kiterjeszthetném a mindenségre… Shay mindenben képes kezdeményezni, ami olykor jól veszi ki magát, olykor pedig nem igazán. Ezért olyan, amilyen, és emiatt tartunk most ott, ahol. Ő színes ebben a fekete és fehér világban, ami miatt nehéz megérteni. Annyira egyértelműnek és evidensnek tűnik, mégis egy összetett nőszemély, és ez teszi érdekessé… ez teszi őt különlegessé.

Szavak.
Titokzatosság.
Látszott rajta, amikor azt mondtam, „nem öltem én még diákot”, elgondolkodott azon, vajon mást igen? Nem feltételeztem róla, hogy emberekre asszociál, idősebbekre, sokkal inkább kisebb rágcsálókra, vagy jelentéktelen apróságokra, bogarakra. Furcsa volt látni, de nem reagáltam rá, csak sejtelmesen meredtem magam elé egy aprócska félmosoly kíséretében. Amit pedig mondott, még akkor is, ha humornak szánta, érdekesen hatott. Színpadias meglepettséget mutatva egy pillanatra, biccentettem, mintegy egyetértésemet kifejezvén. Ténylegesen lennének életképtelen barmok itt az iskola falai között, de nekem nem tisztem eldönteni, ki lehet az, és ki nem. Legfeljebb magamban összegezve. Akkor tisztem csak tettlegesen is, ha megvan az indok, az ok és okozat, amiért az illető, avagy illetők megérdemlik amit.
Közelség.
Csók.
Szívdobogás.
Hév.
Ritmus.
Maga a csók meglepően hosszúra sikeredett, de még nem vágott át a nyáladzó kategóriába… ha úgy éreztem volna, már elég, biztosan jelzem valamiféleképpen. Nem vagyok arról híres, hogy ne szóljak, ha valami éppen nem tetszik. Egy fél mosollyal és cinkos tekintettel meredtem előre, azt fixírozva, mennyire rózsaszín lett számára minden… egy ködfelhő burkolta magába. Ez így van jól, hiszen ha ez nem lenne meg a részéről, akkor ott már problémák és kérdések merülnének fel. A szavait hallgatva szétnéztem a folyosón… nem azért, mert érdekelt, ki láthatta a dolgot, sokkal inkább egy ablakot fürkészve, hogy a hold állásából megállapítsam, mennyi lehet az idő. Nem hordok, és nem is hordtam mugli órát, ráadásképpen amúgy sem működne a kastély falai között a dolog.
- A jó éjszakát mindenképpen…
Vontam meg a vállam színpadiasan, mintha nem érdekelne annyira a dolog, hadd egye a rossz nyavalya a csajszit.
- A holnap találkozunk is belefér, Bájitaltannal indítom a napot!
A kérdés megválaszolásra került, így, ha neki is ez lesz az első órája, akkor itt akár találkozhatunk is majd.
Beszélgetés.
Éjszaka.

Miután sikerült megtárgyalni a holnapot, és annak történéseit – noha nem szoktam ennyire előre tervezni -, lassú léptekkel indultam meg az alagsor felé vezető lépcső irányába. Ideje volt eltennem magam, holnap megkezdődik a második félév… rá kell pihennem, a szünet igencsak fárasztó volt.

---

//  ;) //

Nem kell soká várnom, mindössze pár perc és már fel is tűnt a pálya felé vezető keskeny ösvényen. Elég gyorsan halad, ezért gyorsan leszállok a földre... igaz, nem sokára ismét a seprűmön lehetek, így cseppet sem kell sokáig nélkülöznöm a levegőt. Mikor meglátom, hogy talárban jött, elgondolkozom, vajon miért is ragaszkodik annyira egy csomó tanár a talár viseléséhez?
Szerencsére én még nem futottam bele egybe sem, mikor ilyen merész húzásra vetemedem, hogy hétköznapi cuccban ugrok le edzeni. A muglik vajon mit szólnának, ha azon ritka alkalmakkor, mikor Ashton-nal néha lemegyünk a helyi edzőterembe, talárt viselnénk?
Elmosolyodok a képtelen gondolaton, majd Jeremiahoz fordulok.
– Ahoj neked is! – köszönök nyomban vissza. – Király a seprűd! – Vigyorgom el magam, hiszen valóban, a Nimbusz 2000 azért egy Nimbusz 2000!
– Jaja, őrző szeretnék lenni, mióta csak ide járok – kezdem cserfesen, aztán mikor meghallgatom a már-már fenyegetőzésnek is beillő dicsekvését, felhorkanok.
– Te aztán, tudod, hogyan szökjön fel bennem az adrenalin. Amúgy szoktál vadászni, vagy ez csak metafora? – Ugratom jókedvűen, majd meglátjuk mennyire csípi, ha húzzák..
– No, akkor kezdjünk neki – mondom és szavaimmal párhuzamosan felpattanok a seprűmre, hogy jól bemelegítsek. Teszek vagy öt kört, közben elkap az a jóleső érzés, amit csak a repülés ad a varázsló fiának.
Soha semmiben nem éreztem még ennyire otthon magam. Fél szemmel közben Jeremiah-ra pillantok, hogy ő hogyan repül.. Természetes, hogy a versenyszellem feléledt bennem, hiszen mégis csak két ellentétes házhoz tartozunk. Persze ennek az egésznek nincs tétje, de mégis!
Megvárom, amíg ő is kellőképpen megmozgatja tagjait, aztán beállok a póznák elé, koncentrálok és várom is az első dobást... általában nem fogna ki rajtam egy fiatalabb srtác, de Jeremiah-nak tényleg jó híre van. Na majd most meglátjuk. Ösztönösen szoktam védeni, nem taktikázom túl, ezúttal is a megérzéseimre hallgatok, na meg persze a rutinom is számít. Hétéves korom óta játszom ugyanis, legtöbbször a családi birtokon, de előfordult már, hogy nyári szünetben több varázsló család gyerekei játszottak nálunk és komoly bajnokság alakult ki. Meglátjuk ez most mennyire lesz elég?