Roxfort RPG

Egy igencsak ingerlékeny fafajta, mely a kastélytól valamivel délre található. A gyökereinél található a Roxmortsba vezető egyik titkos alagút bejárata. A fát megközelíteni eléggé életveszélyes.

Itt még a madár se jár...  :P

Magányos alak tűnik fel már távolról. A veszettül csapkodó fúraifűz tetejéről jól látható lenne, ha éppen valaki lenne olyan bátor, hogy a tetejére bandukolna. A csapkodás oka hamar kiderül, az érkező idegen felé nagy lendülettel egy énekesmadár teteme érkezik, és csak pár méterrel lába előtt esett le. Vállán ülő gyönyörű gyöngybagoly empátiát nyilvánítva társa felé hangosan felkiáltott és fölrepült a nyurga fiú válláról.
- Nyugi Selyem, nyugi... - hallatszott Errol hangja, ami nem nagyon győzhette meg a madárt, mivel még mindig nem szállt vissza - Ígérem nem megyünk közel hozzá. - Ehhez az ígéretéhez biztos tartani fogja magát, mivel ő is félti életét az erőszakos növénytől. A fiún kivételesen nem mutatott nevetségesen a sapka, lévén, hogy az ősz elkezdődött és a levegő egyre jobban hűlt le. Teljesen mugliruhába öltözött, mivel nem volt egy vastagabb talárja sem, és semmi kedve nem volt most a varázsláshoz. Egy meleg polárfelső és egy farmernadrág volt viselete, no meg a már említett sapka.
Ahogy lassan gyalogol egyre jobban megnyugodott félős háziállata, aki végtére is hitt gazdája szavának, mivelhogy a leghosszabb ág feltételezett hatótávolságán kívül állapodott meg barátunk és az időközben karjára átszambázott madárt egy lökéssel az égbe repítette. Az természetesen a menetiránynak ellentétesen kezdett hangtalanul repülni, és néhány körözés után szélsebesen megindult egy pont felé. Errol ámulattal figyelte a nagy vadász minden mozdulatát. Tudta, hogy most tökéletesek a viszonyok számára, mivel árnyékos területen van, és így a rágcsálók nem következtethetnek a veszélyre az árnyékképe miatt, és így mire észreveszik már késő. A hollóhátas fiú nem is tévedett, mivel a lecsapás következtében látta a tépő mozdulatokat amik arra utaltak, hogy áldozatából tép ki húscafatokat.
- Ez az én baglyom... - motyogja mosolyogva, majd a fúriafűz felé fordítja tekintetét. - Jó lehet fúriafűznek lenni... - fejti ki hangosan gondolatát és közben eszébe jut egy mugli elmélet, ami szerint a lélek mindig újjászületik a halál után, ha ez igaz lenne esélye még vágya teljesülésére. A most már némileg lenyugodott növény Errol szerint gyönyörű volt, és méltóságteljes. Olyan hatalmat sugárzott, amiről Voldemort még csak nem is álmodhat. Ezt szándékosan nem mondta ki hangosan, bizonytalan volt környezetével szemben, és ki tudja ki leselkedik rá a távolba, vagy éppen ki hallgatózik? Persze, nem valószínű, hogy pont őt figyelnék ki, mivel köze sincs a potenciális veszély fogalmához, már ha egy halálfaló, vagy az egész sötét oldal az ellenfél, de azért mégis csak elkél az óvatosság. A gondolatmenet után nyugodtan ül le a fűbe és a gyenge fényű Nap felé fordítja arcát, hogy legalább az melengesse egy kicsit...

 Méterekre ül a Fúriafűztől, egyre csak figyelve a fának minden mozzanatát, vagy éppen csak "lélegzetvételét", míg agyában egyre csak kattognak az elmúlt hónapok dolgai.
 Megváltozott ez a hely, az egész iskola, az egész környék, a diákok, a tanárok. Igaz, már egy jó ideje megkezdődött a tanév, de Bamben csak most kezdenek értelmet nyerni ezek a szavak. Nehéz felfogású, vagy csak egyszerűen le van maradva? Őszintén szólva, egyik sem. Pusztán csak egyszerű elvonási tünetei hozzák ki belőle, hogy végre egyszer normálisan is elgondolkozzon dolgokon. Hiába minden erőfeszítése, minden taktikázása és álcázóbűbája, bizony igaza volt édesapjának, "ebben az évben nem lesz gördeszkázás a Roxfortban!". Bár való igaz, apja arra gondolt, hogy egyáltalán nem engedi vissza hőn szeretett félvér fiát, mégis Bam hajthatatlan volt. Muszáj volt jönnie. Bár kérdés, hogy amiért muszáj volt jönnie, az már nincs, akkor miért van még mindig itt?
- Felégetem ezt az átkozott fát.
Dünnyögi magában, még a kezében tartott fadarabon, megindul egy apró lángcsóva. Egyfajta gyakorlás, hogyha majd a nagy fához közelebb megy, akkor már teljesen tökéletes legyen cselekedete. Bár kérdés, kell-e, hiszen fel van már cukkolva ahhoz, hogy bármit leégessen. És miért pont a Fúriafűz? Kérem, egyenes arányosság, vagy szemet-szemért elv, vagy ami tetszik, de ha egyszer egy Salvation-től elveszik azt, ami az övé, ráadásul szeretett valamiről van szó, akkor bizony visszaadja. Nem kétszeresen, hanem arányosan, de visszaadja. És mi a legfontosabb ennek az iskolának? Hát persze, hogy ez a ki tudja hány éves fabigyó!
 Lassan feláll ültő helyéből, még az elszenesedett ágat lomhán maga mellé ejti. Napszemüvegét előkapja zsebéből, kényelmesen felpakolja, még sapkáját is kicsit mélyebben fejébe húzza.
- Milyen íjó, hogy még mindig tudom, hogyan kaparjalak gördeszka alakúra füzike.
Motyog újra magában, ami egy széles mosolyt ír arcára, és már indul is a fa felé, hogy legújabb Fúriafűzfából készült gördeszkáját elkészíthesse. Persze, csak a megmaradt részeiből, miket nem éget porrá.

Csak lépked előre, ahogy szokott, hangosan trappolva, valahol elfelejtve a kultúra minden tartókövét. Bár sosem volt erőssége a normális és tisztességes járás, hozzá van szokva, hogy inkább gurul... Éppen ezért nem hallja meg, hogy mögötte szintúgy léptek csendülnek.
- Hejj! Hát te meg? Most vizsgáztál hoppanálásból, hogy csak paff elém termődsz, mint... - Elhallgat, míg szája papírvékonyra húzódik. Ha nem lenne rajta napszemüvege látszódna még szeme is, mi résnyire húzódik össze.. Avagy, igen, Bam gondolkozik. Ám szerencsére, nem olyan sok ideig, hogy szegény lánynak elmenjen a kedve az egész csevejtől.
- Te mi jelenik meg még olyan gyorsan, mint te most? Val’mi érdekes hasonizét akarok mondani, de a náthásnak sem jut eszembe semmi... Érdekfeszítő...
S természetesen a kérdésről igyekszik jó erősen elterelni a figyelmet, hiszen, még a végén kiderülne, hogy a válasz rá egyértelmű nem. Már hogyan is tanulta volna meg, hogyha egyszer, senki sem kényszerítette még rá?  Jó, kapott már egy-két apai intő szót, miután kétszer is leégette a házat, hála annak, hogy egyre csak játszott a kandallóban lévő tűzzel, de azon felül. Mindenki más élvezte ezt a furcsa piromániáját... Pont a fa ne tenné?
Ám a másik csak nem tágít a tűztől, és még az utolsó kis lángcsóvát is jó messzire tünteti el, egy laza fújással. Dennis egyből feje tetejére tolja szemüvegét, hogy tényleg lássa, hogy mit is tett a másik. Száját "szomorúan" lebiggyeszti, bár szemében látszik, hogy elkeseredettségnek valójában nyoma sincs.
- Jó kisfiú? Mintha csak a szomszéd mamit hallanám, kinek 2-3 perces "gyónás" után, még néhány, "de aztán mostan óta légyjófiú" szóáradatai lesznek.  – A fadarabot figyelte szavai közben, majd ahogy befejezte, Norinára emelte tekintetét. Igen... Egy lánnyal beszél, és most nem a legszebb dolgot mondta neki, s lehet megbántja ezzel a másikat. Pedig, nem szándékozott ezt tenni, de a lányok olyan furán vannak összerakva. Egyszóval, valahogy ellensúlyozni kell ballépését. Mert mégiscsak egy kedves valaki áll előtte.
Művészien lebiggyesztett ajkait, őszinte mosolyra húzza, hiszen... Mégiscsak meglepő és kedves a másik figyelmessége.
- Íjó, rendben igazad van. Szar helyzetben vagyok, pocsék most minden. De akkor is egy ilyen masszív fából, bűn nem kaparni egy négykerekűt, Nori.
Mosolyogva a lány mellé lépked, ezzel mutatva, hogy újra visszatérhetnének még a kellő távolságba, ettől a fura fűztől. Persze, Norina úgy tűnik ismeri már rendesen Dennist. Ezek a lányok! Komolyan! Előttük nem lehet titkolózni, vagy bármit is csinálni, mert mindig megtalálják az emberben azt a kis kibúvót.
Határozottan áll előtte, ellenvetést nem tűrő kéztartással. Félelmetes, akárcsak egy anyuka aki rajtakapta a fiát valami bűncselekményen. Igaz Bamnek, csak halvány emlékei vannak már az ilyesfajta szidásokról, mégsem tud nemet mondani.
- Na nemá’! – Kacagásba tör ki, bár hallatszik hangján a "nemakarom". – Az egyetlen olyan mugliizém is el akarod tőlem kabázni, amit végre sikerült úgy ide besunyelnom, hogy még nem vették el tőlem? – Hatalmas drámája közepén persze már nyúl is zsebébe, az öngyújtóért, avagy a mugliizéért. - Hát milyen lány vagy te! Gonosz! Én mondom, gon...
Ám Dennis mondata itt félbeszakad. Úgy tűnik, a Fúria el bírja viselni, ha valaki kis tűzzel fenyegesse, de azt, hogy mugmicsodával akarjon neki valamit is okozni, azt már egy varázsfa igazán zokon veszi. Így nem volt mit tennie, Dennis lábára aljas módon tekeredett rá egyik indája mivel már a magasba is emelte a srácot, hogy a földön csupán napszemüvege és öngyújtója maradhasson.
- Te aljas fa te! Ha baja lett a szemüvegemnek, esküszöm nem kíméllek, tényleg leégetlek! HALLOD FA?! HALLOD?!
S bár lehet a fa nem érti, mindenki más hallhatja úgy huszonöt méteres sugárban.

 Már csettint is a lány szavaira, és elismerően kacsint is. Bizony Norina az egyik leggyorsabb, aki kiszimatolja a bajt. Hányszor is húzta már ki Bam seggét a szarból? Jobb nem is utánaszámolni, mert a végén még estig itt állnának szó nélkül a fa mellett, ami azért nem a legjobb időtöltés.
- Meg sem merem próbálni, hogy megszámolom, mert sosem voltam jó még muglisulis koromban matekból és úgy tűnik ez mai napig nem nagyon akart megváltozódni. Jó’van talán ma nem. MA nem...
Gonosz mosoly ül arcára, de látszik benne, hogy ez a „ma nem” nem csak mára vonatkozik, csak. Ez van, szereti szívni az emberek vérét.
S persze a meg nem engedett dorgálás is, miszerint öreg néni. Olyan szívesen válaszolt volna, hogy bizony ő nem így gondolta! Főleg nem külsőre, hiszen Norina nem egy csúnya lány, sőt a szépek táborát bővíti jelenléte, mégis ez az átkozott fa... Persze, Dennis egyszer szeretne már valakinek udvarolni, vagy valami szépet mondani, akkor jönnie kell egy fának, ami jó játékot űz abból, hogy nem hagyja!
- SZÉTVERLEK! AGYONÜTLEK! LETÉPEM A KÉRGED!
Folytatódik Bam dorgálása, ami talán azt mutatná, hogy a fiú igenis jól van. De persze, a gallyak csak úgy csapkodják arcát, meg minden más részét, és olyan, mintha egy elromlott és felgyorsított ringispílen utazna. Talán a szédülés lesz, mi leginkább megmarad benne, meg persze az iskola fejjel lefelé fordított képe. Ilyenkor azért mégiscsak be tud szarni az ember, ekkor még a nagy fenyegetések is abbamaradnak, de hamarosan a fa mozgása is.
Hatalmas puffanással ér földet, és hasonlóan hatalmas nyögés is szalad ki belőle, ahogy egyre próbálja összerakni maga körül a képeket.
- Megölöm...
Suttogja a Norina intésére, és próbál valahogy felállni, de úgy lépked, mintha igazán részeg lenne, vagy éppen... Lehet már valami más szerhez kéne hasonlítani ezeket az esetlen mozdulatokat. S bár Bam jóval nehezebb, és valamivel nagyobb is mint Norina, engedelmességének köszönhetően valamivel messzebb kerültek a fától, s ahol a fiú újra a fűbe dobhatja magát. Úgy dől el akár egy torony, arccal előre. Ijesztő lehet, de szinte azonnal hallani kacagását, így... Inkább vicces.
- Te! Az a’ izé, kivívta hogy még ma megmurdel! Hogy egy fa velem... EGY FA! – Hátára fordul.
– Érted?! Egy fa! Még ha egy mardekáros kétajtósszekrény tahóbunkó lett volna, de nem! EGY FA!
Kezét szájához emeli, amin ott leledzik egy nagyobb vágás, meg persze még több helyen is apró ércekben folyik belőle vörössége, de nem is nyúl hozzájuk, az kéne még, hogy jobban elkenje, és még rémesebb képet fessen le magáról.
- Hát most úgy érzem magam, mint egy nemileg helytelenül ori... oro... Sose tudom ezt a szót megjegyezni... – Rövid gondolkozás, homlok ráncolás, és persze a kezén marad vér nézegetése. – Orientált! Aza’! Szóva’, helytelenül orientál csávóka egy kemény menet után.
Elégedett vigyor ül arcára, hogy immáron már nem kellett olyan sokáig gondolkoznia ennek a szónak a további részein, és így emeli fel tekintetét a lányra. A LÁNYra. Aki megmentette... Micsoda csapás! Egy lány mentette meg az irháját! Szép cselekedet, annyi biztos, de hogy... Egy lány!
- Hát, azé’ nagyon köszönöm. De ha lehet ne nagyon híreszteljük ezt, me’ nem akarom, hogy azt pletykálják rólam a mardik, hogy bizony én egy puhapöcs vagyok. Griffendélbe lehet róla szó... Íjó?
Bunkóság amit mondott, s már félő is, hogy érik a pofon a fiú javára, mégis... Csak őszinte.

---

Fáradtnak kéne lennem, mégis úgy érzem hegyeket tudnék egy mozdulattal – na jó, pálca suhintással – odébb pakolni, mintha csak könnyű tollpárnák lennének. Edzés után mindig így érzem magam, pedig ott aztán minden energiám fel kell használnom. De a tudat, hogy négyévnyi kudarc és sikertelen próbálkozás után idén végre a csapatban lehetek… páratlan. Boldogan trappolok a latyakban és sárban, seprűmet lóbálom önfeledten. Igen. Végre a saját seprűmet foghatom.

Az edzés végén nem úgy sikeredett a földet érés, ahogy terveztem, így korántsem elegánsan a sárba huppantam. A ruhámon fenéktájon esett foltot a mezemmel igyekszem eltakarni, így viszont igencsak feltűnő jelenség lett belőlem mármint a pálya területén kívül. Tekintve, hogy viszonylag kevesen kviddicseznek a Roxfortban ez a viselet némelyek nemtetszését váltja ki azért, mert nagyzásnak és ,,ki ha én nem" gesztusnak értelmezik. Nem érdekel. Még mindig jobb, mint a sáros nadrág. Amint beérek az épületbe, levelet írok haza. Vajon Tiger már visszaért? Bár lehet, hogy nem is a levéllel kellene kezdeni, hanem egy alapos zuhannyal. Fésülködni se ártana, a szél mindig össze-vissza borzolja a loboncom és fogalmam sincs, hogy mit tehetnék még ellene.

Nagy elmélkedésemben észre se vettem, hogy ilyen messzire kavarodtam a legrövidebb úttól. Hogy tudtam ekkorát kerülni, hogy a Fúriafűz mellé érjek? Mosolyogva vontam meg a vállam, időm mint a tenger. Ez a kis kitérő még akár jól is elsülhet, elvégre erre nem igazán jár senki a fűzre való tekintettel. Kissé elfintorodtam. Eszembe jutott, hogy még másodikban fogadtam egy lánnyal, és a közelébe merészkedtem ennek a különleges növénynek. Hiba volt, ezt bizonyítja vakmerőségem "jutalma", azaz egy hét a gyengélkedőn. Egy teljes hétig mantráztam magamban azt a mondatot, hogy "pálcát csinálok belőled te nyomorult tuskó!". Na igen, nem voltam kedves.

- Úgyis én nyerek a végén, te utálatos fa! – mormogtam felé huncut mosollyal, és trappoltam tovább. Szerencsére itt már több a fű, mint a sár de még így is elég süppedős és nedves a talaj. Az erdő felől egy fiú sétált felém. Már messziről is könnyű észrevenni az öltözékét illető problematikus pontokat. A pulóvere és a nadrágja is szakadt, koszos és foltos. Ahogy közelebb ért, még a hajában kallódó fadarabokat is tisztán ki tudtam venni. Eléggé elnyúlt a képem, hogy mi a jó ég történhetett vele, ami miatt így néz ki. Amint felismertem, hogy James Wolf az, még jobban megdöbbentem. Folyton vigyorog és keresi az emberek társaságát, sőt néha már úgy érzem szándékosan a figyelem középpontjába akar kerülni. Nem mondom, hogy kedvelem –tekintve azt a múltkori gurkót ami kétszer is eltalált meccs alatt – de nincs is vele semmi bajom. Nem igazán szoktuk zavarni a másik köreit.

Rám köszönt, sőt, a nevem is tudja. Vannak még csodák. A mosolyt mégis először elnyomtam, nem fogok vigyorogni rá mint a tejbetök. Rámutat a pályára miközben azt kérdezi oda megyek-e. Jó, nem vagyok olyan rég csapattag, de a pályát azért tudom én is merre találom. Körülnézek, látja-e valaki, hogy itt vagyunk és számíthatok-e még néhány emberre, aki erre kóborol. Senki.

- Szia James. – na tessék, mégis elmosolyodtam. Ennek a srácnak olyan ellenállhatatlan képessége van, hogy egyszerűen nem tudsz nem visszamosolyogni. – Már volt, onnan jövök. De te miért vagy ilyen… szakadt? – próbáltam nem kimondani, amire gondoltam, hogy egyszerűen nevetségesen fest a megviselt ruháival és a gallyakkal a hajában. Egyébként is, az, hogy sokat pletykálok és úgy csinálok mintha lennének barátaim elég unalmas. Néha igazán beszélgethetek valakivel értelmes dolgokról egy kicsit. Ráadásul vele lehet, legalábbis úgy hallottam. Kezdeti mosolyom ugyan valamennyit halványodott, mégis őszintén és kérdőn néztem rá. Remélem elmondja, hogy mi is történt vele amiért ilyen gyalázatosan néz ki.

[/size]

---

Ahogy beszél hozzám, alaposabban is meg tudom nézni Jamest. A meséje, miszerint Hagrid kutyája hagyta így helyben, elég hihető. De valami mégis sántít vele kapcsolatban. Érdemes lenne feszegetni a témát. Félrebiccentem a fejem és ártatlan szemeket meresztek rá. Aztán elmosolyodok, és biccentek, hogy értem, a mesét bevettem. Beszéd közben gesztikulál, figyelem ahogy ezzel is próbálja alátámasztani mondandóját.

Mikor megkérdezi, hogy mit keresek ott, gondolkodóba esek. Tulajdonképpen mi a fenét csinálok itt? Biztos, hogy véletlenül keveredtem erre? Zavaromban egyik lábamról a másikra billegek, helyezem át a testsúlyt ahogy az előbb ő is tette.
- Öömm… - kezdem, de inkább félbe is hagyom a mondatot, míg meg nem találom a megfelelő befejezést. Kicsit elfordulok Jamestől, a fűzre meredek. Túl élénk még mindig a kép, ahogy lógok a vaskos ágak közt, ez a galád növény pedig dobál jobbra-balra mintha valami rongybaba lennék. Elhúzom a szám. Rég volt már, nem kéne most ezen morfondírozni.
- A kviddics pályán épp szavaztunk, tudod, szükségünk lenne egy új kapitányra. Aztán mikor vége lett, akkor még kicsit gyakoroltunk. Utána meg elindultam vissza a kastélyba, csak elkalandoztak a gondolataim és mikor legközelebb körülnéztem már itt voltam.– végül is, miért ne mondhatnám el neki az igazat? Lehet, hogy teljesen bolondnak néz, de ez különösebben nem érdekel. Nem túl sokat beszélünk, fölösleges ezen aggódnom. Ha elkezdi terjeszteni, hogy holdkóros vagyok vagy buggyant, amiért errefelé kóborlok, hát tegye. Én is kérdezhetném, hogy mi a fenét keres erre, ráadásul miért épp a rengeteg felől érkezett.

- Amúgy Hagrid kunyhója nem arra van? – bökök bal kezemmel el a távolba, az erdő szélére körülbelül merőlegesen. Jobb kezemmel a seprűmet szorongatom. Mindig erőt kapok ettől az apró gesztustól, tulajdonképpen minden vágyam ez volt, hogy bekerüljek a csapatba én is. Most, hogy nem a pályán áll velem szemben James, hanem civilben, valahogy nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Idegesen harapok bele kissé az ajkamba, mint mindig ilyenkor. Miért kellett vele összefutnom? Olyan jó lett volna még egy kicsit egyedül.
Aprót sóhajtok. Nehéz folyton álarcot viselni, a mosoly mögött elbújni. Az elmúlt négy évben olyan remekül elvoltam egymagam, boldog voltam, hogy nem szól hozzám senki, egyedül lehettem és tehettem amit akarok. Aztán jött Griffin, és ő mindent megváltoztatott. Megtanított, hogyan beszélgessek, mondjak el dolgokat magamról. Nyíltabb lettem, érdeklődőbb. Már nem fordítom el a fejem, ha beszélnek hozzám, és nem legyintek unottan a pletykák hallatán. Sőt, magam terjesztek jó néhányat közülük. A kviddics csapat tagjaként eddig számomra ismeretlen népszerűség vesz körül.

Esténként a klubszobában már mindig van, aki mellém akar leülni, velem akar beszélgetni. Ez az érzés biztos James számára sem ismeretlen. Mondjuk, ha jól emlékszem  ő amióta csak ide járok a társaság középpontjában van. A diákok szeretnek a közelében lebzselni. Újra ránézek, őszinte érdeklődéssel. Vajon el fogja nekem valaha is mondani az igazat? Amilyen pletykafészek hírem van, erősen kétlem. Megint oldalra biccentem a fejem, most a másik irányba, mint előzőleg: fő a szimmetria.

- Szóval? Miért kerültél ekkorát, ha a kunyhóba vittél valamit? – a hajából kiszedett ágat kezdem nézni, Jamesnek nincs szerencséje, ismerem a növényeket. Nem azért, mert olyan nagyon élvezem a gyógynövénytan órákat. Hanem mert a bájitaltant szeretem, és szeretem tudni hogyan néznek ki a növények, amiknek leveleit, termését belekeverjük a főzetekbe. A gally egy fáról származik, ez látszik a kérgén is, és az apró elágazáson is, ahol kettéválik. – Ha nem Hagridtól jössz, ami szerintem valószínű, akkor igazán elmondhatnád, hogy hogyan kerül egy faág a fejedre. Mert gondolom nem a bokorról esett le. – ez az! Kezemet a csípőmre támasztom, és kihúzom magam. Kíváncsi vagyok, hogy erre mit fog felelni. Ha nem az igazat, akkor remélem nagyon hihető lesz az újabb verzió, vagy kénytelen leszek még több kérdést feltenni – hacsak meg nem unja a faggatást és faképnél nem hagy.

---

Nem tudom eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Szép kis kutyaszorító, majdnem kifecsegtem neki, hogy ki az új kapitányunk. Remélem elfelejti a témát és nem kell hazudnom. Nem mintha nem tudnék, csak nem akarok. Végül is nem kötelező válaszolnom. Egyszerűen csak nem mondom el és kész.

Amikor James elindul, természetesen követem. Szeretném minél előbb jó messzire elkerülni a fűz környékét is. Közben óvatosan lépkedek, hogy ne csináljak magamból teljesen bolondot és ne terüljek előtte hasra. Más se hiányzik nekem. Valamiért úgy érzem nem kedvel engem. Lehet, hogy azért mert különböző házakba tartozunk, vagy azért mert a kviddics pályán ellenfelek vagyunk. Nem tudom.
Mikor a fiú elkezdi mondani a történetét, az első pillanatokban levegőt sem vettem. Beletelt néhány másodpercbe, míg rájöttem, hogy ennyire azért sem ő sem Barbara nem lehetnek ostobák. Esküvő a Tiltott Rengetegben? Ez még viccnek is rossz. Véleményem, ahogy James színezi a történetet a thesztrálokkal és hippogriffekkel már egyáltalán nem rejtem el. A fejemen szinte megjelenik egy vörösen villogó felirat "Mungóba veled, egyszerűen megőrültél."

Eleve azt is képtelen vagyok felfogni, hogy hogyan érezheti bárki is úgy, hogy már tizenéves korában megtalálta élete párját akivel az majd aztán együtt öregszik meg. Nem minta ezekben az időkben bárki is készpénznek vehetné az öregkort, mármint hogy egyáltalán megéli. De mégis! Ilyen fiatalon, eljegyzés? Mire jó ez? Nem fogom róla megkérdezni Jamest, ostobaság lenne. Egy szerelmes ember tetteiben fölösleges lenne rációt keresni, ha meg kérdőre vonod úgyis mond valami kapitális ostobaságot amibe nem lehet belekötni.
Már szinte nem is hallom amit az előttem haladó fiú mond, annyira képtelen locsogás az egész. Természetesen megint hazudik nekem, csak most már arra sem ügyel, hogy hihető legyen. Nyilvánvalóan magasról tesz arra, hogy mit gondolok róla. Apró mosollyal jutalmazom a humorát, jelezve, hogy értem amit mond és engem sem érdekel, hogy ő mit gondol rólam. Mikor a szemembe néz, nem kapom el a fejem, állom a tekintetét. Mikor elmosolyodik, én is így teszek.

- Kényszeríteni? Ugyan kérlek. A te titkaid nem érnek nekem annyit, hogy büntetőmunkát kapjak, vagy ilyesmi. – válaszolok mosolyogva és derűsen megrántom a vállam. Mert tényleg így van. Ha titkolózni akar, nem állok az útjába. – Különben is, ha nem mondod el, legalább kitalálhatok valami szaftos kis pletykát. – kuncogok elégedetten, és sétálok tovább. Természetesen nem vagyok olyan ostoba, hogy az ellensége legyek Wolfnak, inkább csak remélem, hogy nem veszi ezt a megjegyzésem komolyan. Ha mégis, akkor az az ő baja. Majd elmondja másnak, hogy mit csinált a rengetegben, csak azért, hogy kivédje az én esetleges pletykám okozta károkat. Az pedig már megint nem az én problémám lesz.

Ahogy néhány lépést csendesen megteszek, elgondolkodok az iménti mondatomon. Hiba volt. Megállok, és keresem a fiú tekintetét. Apró sóhaj után tovább indulok, és remélem, hogy követ. Tényleg nem szerencsés erre kóborolni.

- Tudom, hogy nagy pletykafészek hírem van, és van is benne igazság. De arra mindig ügyelek, hogy annak, amit mondok legyen valami valóság alapja, és soha nem terjesztek semmi olyasmit, amiből bárkinek is kára lenne. Mármint olyanokról nem pletykálok semmi komolyat, akik nem ártottak nekem. Oké, nem vagyunk barátok vagy ilyesmi, de nem hiszem, hogy okom lenne kárt tenni a jó híredben vagy a kapcsolatodban. Nem is fogok ilyesmit csinálni, az nem az én stílusom. Mondanak rólam ezt-azt, de a fele se igaz. Tény, hogy bosszúálló típus vagyok, és aki megbánt azt képes vagyok pletykák segítségével kizsigerelni, de akik kedvesek hozzám, azokat sosem bántanám. Apám ezzel nem ért egyet, ez az egyetlen, ami miatt folyton veszekszünk mostanában. – próbálok nem rá nézni miközben beszélek, de a szemkontaktus hiánya ellenére is érezheti, hogy komolyan beszélek. Annak ellenére, hogy alig ismerjük egymást, biztos vagyok benne, hogy komoly oka van a ruhája viharvertségének is és annak is, hogy a Tiltott Rengetegből jött ki. Ugyanakkor, ha nem akarja elmondani, tényleg nem fogom erőltetni, mert semmi szükségem nincs erre az információra. Gondolom nem unikornisokat véreztet ki vagy ilyesmi…

- Amúgy… Barbarával mióta vagytok együtt? Miért érezted úgy, hogy jó dolog eljegyezni őt? – na tessék, mégis feltettem ezt az ostoba kérdést. De – ellentétben azzal, hogy James mit csinált amitől ilyen szakadt lett a ruhája – ez tényleg érdekel. Nem mintha bírnám a nyálas románcokat, de ebben a hideg, locsogós és latyakos időben még nekem is kell valami, ami jobb kedvre derít. Talán ha hallom, hogy James és Barbara milyen boldogok együtt az nekem is ad egy kis jókedvet, és tudok álmodozni arról, hogy egyszer én is megtalálom a párom. Nem mintha szükségem lenne rá, csak… hát gondolom mindenkinek van és a többség meg is találja egyszer.

---

Hogy nyálasan hangzik-e amit mondott nekem? Persze hogy az, brutálisan nyálas. Dől belőle a csöpögős, gusztustalan romantika. Mégis… és mégis néhány röpke percre úgy érzem, hogy bármit megadnék azért, hogy tudjam és átérezzem azt, amiről beszél. Soha nem éreztem, nem érezhettem még hasonlót, amit James Barbara iránt. Ahogy beszél róla, látom az arcán, melyik szavánál, mely pillanatban jelenik meg szeme előtt Barbara arca. Úgy láttam, hogy a velem szemben álló fiú vonásai ellágyultak, szinte már nem is hozzám beszélt. Ha ebben a pillanatban azt láthatnám, amit ő, akkor az egyáltalán nem ez a szürke februári táj lenne. Talán valami tavaszi, virágos mező vagy kert, csicsergő madárkák meg minden giccses velejáró, ahogy tökéletes hátteret képeznek Barbara mögött. Igen, valami ilyesmi úszna a szemem elé, ahogy elnézem James bárgyú vigyorát.

Épp időben hagyta abba,azt, hogy ecseteli milyen boldog a menyasszonyával. Ennek számomra nincs hírértéke, egy ilyen információval sajnos nem tudok mit kezdeni. Egyrészt mert nem jó pletyka alap, másrészt mert nem értem, nem érzem amit ők. Ha már itt tartunk, nem is akarok ilyen érzések foglya lenni.
Amikor James rám néz, és arról kérdez ami a bálon történt, hírtelen minden vér kiszalad az arcomból. Az első szavak szinte tőlem függetlenül, akaratom ellenére hagyják el a számat.
- Még hogy én és Mitch Grosiean? – kezdem, aztán gyorsan észbe is kapok, kár lenne még ennél is nagyobb bohócot csinálni magamból. Hmmm! Legalább egyszer figyelnék oda, hogy rólam milyen pletykák keringenek! Első dühöm kontroll nélkül szalad végig az arcomon, ahogyan az őszi metsző szelek borzolják a Roxfort mellett elterülő birtok tavának felszínét. Fogaim összeszorítom, állkapcsom megfeszül. Szám sarka aprót rándul, de még idejében elkapom a fintort, és csak ez a rándulás utal a meg nem történt látványos szájhúzásra. – Te komolyan elhiszel minden pletykát? Ugyan kérlek. Én tudom a legjobban, hogy töredékük sem igaz. – próbálom tenni a nagylányt, de persze hogy nem megy. Rettenetesen kifáradtam a kviddics edzés alatt, átfagytam a hidegben, és túl sok minden történt velem mostanában ahhoz, hogy nyugodt tudjak maradni.

Deirdre Deveraux összeomlása. Más se hiányzik nekem, mint hogy Wolf ezt a pletykát (ráadásul megtörtént esetet) kezdje el terjeszteni. Inkább megállok, már meg sem próbálok vele lépést tartani. Ha megáll, akkor lesz hallgatóságom, ha megy tovább, hát magamban beszélek. Így is épp eleget hallott már tőlem, valószínűleg semmi kedve velem beszélgetni tovább. Azt hiszi nem vettem észre, hogy egyáltalán nem érdeklik a dolgaim? Azt gondolja én is csak olyan vagyok, mint minden Mardekáros. De már ez sem érdekel. Elfáradtam. Belefáradtam az egész életembe. Folyton másoknak akarok megfelelni, mások irányítanak. Ezzel nem is lenne bajom, úgy neveltek, hogy ez ne érdekeljen. Csak az bánt, hogy a saját életem nem én élem.

Elfordulok, és lehajtom a fejem. Nem akarom tudni, hogy James még hallgat-e vagy sem, azt meg még kevésbé, hogy az esetleges sírásomat látja-e. Nem, azt az örömet nem adom meg neki.

- Semmi nem volt Mitch Grosieannal. Tényleg semmi. Nekem fel se tűnt, hogy ő is a bálon volt. Már csak azért sem vehettem észre, mert én nagyon korán elmentem onnan a hálókörletbe. Nem érdekel, elmondhatod akárkinek, már úgyis mindegy, aki ott volt, láthatta: egyedül mentem, partner nélkül. Csak azért töltöttem el a bálon kábé fél órát, hogy ne mondhassák, hogy ott se voltam, és elmondhassam, hogy én is báloztam egy jót. Pedig ez nem így van. – még féken tartom a könnyeket, de már égetik a szemem. A torkom feszül és kapar, remélem Wolf azt hiszi csak hazudok. Pedig nem, ez a színtiszta igazság. Nyelek egy nagyot, muszáj, különben nem lesz semmi hangom.
- Akarod tudni az igazat? Jó nagy rajongótáborod lesz, ha elmondod valakinek, de már úgyis mindegy, pár napon belül mindenképpen erről fog beszélni mindenki. Egy nyomorult hazug alak, név szerint Wallbrick azt mondta, illetve megígérte, hogy eljön velem a bálra, de mást vitt el helyettem és nekem elfelejtett szólni róla. – képtelenség, nem bírom már tartani tovább. Annyi el nem sírt könny, és vég nélküli hüppögés gyűlt már bennem össze. Visszautasítás. Soha nem tudtam mit jelent ez a szó valójában, míg nem találkoztam egy igazán méltó ellenféllel: Ryan Wallbrickkel. Deveraux vagyok, mindent és bármit megkaptam eddig. Akármit. Nevetséges, hogy vannak olyan dolgok is, amiken sem pálca sem pénz nem segít, de még az intrikák sem. Bizony a Mardekáros "hú de vagány vagyok fiúba" belehabarodni oldhatatlan gordiuszi csomót jelent minden lány életében.

Valamennyire összeszedem magam, szerencsére a könnyek szinte nyomtalanul eltűntek. Megfordulok, érdeklődve nézek körül, hogy akadt-e hallgatóságom, vagy szerencsésnek mondhatom magam, és James már messze jár, távol attól, hogy láthassa a nyomoromat.

---

Csendesen hallgatom, amit James mond. Valahogy az utóbbi időben nagyon kimaradtam mindenből. Áruló? Komoly vád, egyben olyan státus, amit én soha nem szeretnék kiérdemelni. Elmerengek ezen kicsit, mert teljesen lemaradtam arról, hogy a népszerű James Wolf egyszerűen már ne legyen ,,a népszerű". Mindig minden pletykát nyitott szemmel figyeltem, és két füllel hallgattam, hogy a megfelelő helyen a megfelelő időben előhúzhassam. Nem tudom mi történt. Talán a kviddics miatt van az egész. Az edzések, meg minden… lélegezni se nagyon van időm. A pletykák valahogy már nem érdekelnek. Hogy úgy mondjam, már van jobb dolgom is.

Halványan elmosolyodok. Kedves tőle, hogy próbál jobb kedvre deríteni egy ilyen gyenge poénnal. Mikor az öcsém kisebb volt, én is folyton ilyesmikkel próbálkoztam, csak mivel Drake akkoriban még baba volt, én sikerrel is jártam, és az erőlködéseket hangos kacagás koronázta. Úgy hiányzik az öcsém… miért nem kapok róla semmi hírt? Ekkora baj van otthon? Vagy Drake már nincs is a szüleimmel? Elnyomok egy sóhajt, és ismét a képemre erőltetem a gyenge kis mosolyt. Az otthoni gondok ráérnek, most inkább örülök neki, hogy valakivel beszélgethetek.
- Igazad van. Semmi értelme azon szomorkodni aminek már vége van. – elindulok szép lassan a hídon, arrafelé, amerről az előbb James visszajött, hogy meghallgassa a siránkozásomat. – És… komolyan nincs? Mármint Mikulás? – kuncogok halkan, és végre kezd visszatérni a jókedvem. Koszos vagyok, és sáros, valahogy mégis most jól érzem magam. Régen ez nem így lett volna. Megállok egy pillanatra, becsukom a szemem, és csak a szélre koncentrálok, ami egyszerre metsző és simogató, jeges és mégis lágy. Újra a fiúra nézek, már mosolyogva. Nem csak a szám mosolyog, hanem már a szemem is. Csillognak a boldogságtól, ami nálam igen ritka jelenség. Rettenetesen hullámzó a kedvem, egyik pillanatban sírok, a másikban meg már szinte nevetek. Képtelenség kiigazodni rajtam, néha már nekem sem megy.

- Nincs valami ötleted, hogy hogyan ne sározzam össze magam folyton az edzések alatt? Nem tudom, hogy mások hogy csinálják, de én folyton összemaszatolom magam. Képtelenség, hogy ez a kosz mennyiség normális legyen. – kuncogok – Bár azt hiszem, hogy rossz embertől kérek tanácsot, ha a ruháim megóvásáról van szó. Nem fázol így? – utalok vissza a fiú szakadt ruháira, de eszem ágában sincs már faggatni arról, hogy mitől kerültek ezek a ruhadarabok ilyen gyalázatos állapotba.

Szerencsétlen srác, most biztosan azt hiszi, hogy skizofrén vagyok. Pedig egyáltalán nem, egyszerűen ilyen vagyok, tipikusan olyan személyiség, akire gondolkodás nélkül mindenki rávágja, hogy ,,hangulatember". Képes vagyok a nyert ügyből vesztettet, a vesztettből pedig diadalt varázsolni. Azért a jókedvem morzsákban azért megmaradt, bár kicsit megkopott. Letty mindig mondja, hogy nem könnyű velem az élet, és hogy utálja mikor ilyen vagyok. James nem tudom, hogy van vele, de gondolom nem kifejezetten boldog tőlem.

- Nem kéne elmondanom, de azt hiszem egyre jobb a csapatunk. – kacsintok rá, és végigfuttatom a tekintetem a tájon – Úgy érzem, hogy már engem is egészen elfogadtak, már kezdenek velem összedolgozni. Eltekintve persze attól a múltkori kis… - zavarba jövök, és idegességemben elnevetem magam kicsit – hát tudod. Mikor megsérültem edzésen. – ez enyhén szólva csúsztatás volt. Megsérültem. Aha, vagy két hetet húztam le a gyengélkedőn, és minden végtagomat szilánkosra törtem. Nem volt vicces, bár sokan úgy gondolják, hogy mégis. Komoly szemekkel fürkészem James arcát, és remélem nevetésnek vagy vigyornak a nyomát sem találom rajta. Hiszen ő is kviddicsezik, tudja milyen egy sérülés.

- Hát, így jobban belegondolva talán mégsem fogadtak be. – vonom meg apró sóhaj kíséretében a vállam – Nehéz így, hogy nem csak a meccsek alatt kell megállnom a helyem, hanem még edzéseken is meg úgy általában egyfolytában meg kell felelnem szinte mindenkinek. Amíg nem voltam a csapat tagja, senkinek nem voltak elvárásai velem szemben, most meg hirtelen mindenki a maximumot várja tőlem. De hát nem lehet mindig mindent tökéletesen csinálni! A barátaim is lassan elpártolnak tőlem, mert hogy sokat edzek és nincs rájuk időm, de nem tudok mit csinálni. Te ezt a dolgot hogy oldottad meg? Vagy nem voltak ilyen gondjaid? – nézek a fiúra komolyan, mégis halványan mosolyogva – Mesélj, te mindig népszerű voltál?

---

Legyek olyan, amilyen belül vagyok? Hát, ez aztán nagy bölcsesség, így egy pillanatra keserűen el is húzom a szám úgy, hogy még az orrom is kissé mozdul vele.
Ha te azt tudnád…!
Hiszen engem kislány korom óta arra neveltek, hogy még véletlenül se mutassam meg azt, aki belül lakik. Igen, Royal mellett alaposan megtanultam, hogy mi is az a hűség, tehát nem vagyok köpönyegforgató – sok más ismerősömmel ellentétben. Az azonban, hogy az igazat mondjam el bárkinek is, főleg magamról, nos az már igencsak nehezemre esik. Ki nem állhatom, amikor valaki azon nyavalyog nekem, hogy már azt sem hiszi el nekem, amit kérdezek. Ha ennyire nem bíznak meg bennem, akkor nem kell velem beszélgetni.

Hogyan is magyarázhatnám el a fiúnak, hogy az aki bennem lakik, soha nem lesz boldog az én bőrömben. Valahogy soha nem sikerül megfelelnem senkinek sem. Se apámnak, hiszen nem születtem fiúnak, se a tanáraimnak, mivel nem vagyok az a kimondott minta tanuló, se Morrisonnak, aki szép lassan a maga képére igyekszik formálni. Alapvető jellembéli különbségeink vannak barátnőmmel, így ő nem értheti, hogy mikor mit és miért teszek vagy épp nem teszek. Oh, és ki ne felejtsem a nem-sikerül-megfelelni-listáról Wallbricket sem, merthát ugye valami hiba ott is van a gépezetben. Hogy Merlin csapzott macskája rúgná meg!

Gondolataim minduntalan Ryan felé kalandoznak, még sincs bűntudatom  emiatt, mivel látom James arcán is, hogy olykor elkalandozik. Halványan, rövid időre elmosolyodok, mielőtt válaszolnék neki.
- Hát… nem tudom mennyire ismersz – nyilván csak a hírem hallhatta, ami nem éppen makulátlan - , de legutóbbi emlékeim szerint nincs semmi bajom azzal, ha középpontba keveredek. Sőt, néha kimondottan élvezem. –kacsintok felé egy aprót. Igen, néha jól esik, ha mindenki rám, csakis rám figyel a környezetemben. Nem számít, hogy ismerem-e őket vagy sem, lényeg, hogy minél több diák álljon körbe, miközben épp a legújabb pletykát osztom meg velük, természetesen merő jószándékból. Elvégre mindenkinek joga van tudni, hogy mi zajlik körülötte, és az ismerősei mit csinálnak, vagy épp nem csinálnak. Tekinthetjük ezt tehát jócselekedetnek (blahh, micsoda undorító szó), vagy akár személyes missziónak is. ,,Életcélom a tájékoztatás".

- Régen, sőt nem is olyan régen – torpanok meg kissé, és tekintetem végigfuttatom a tájon, mely éppen kezd éledezni. – Még én magam voltam a barátaim körében a középpont. Most meg csak örülhetek, ha a régi népszerűségemből morzsákat viszontlátok. Nem érzem már jól magam itt, életemben először éreztem meg a magányt. – hirtelen az ajkamba harapok, túl sokat mondtam el Jamesnek ahhoz képest, hogy alig néhány perce beszélgetek vele. Valójában most először  állunk szóba egymással, elég ostobaság így kiadni magam neki. Régen még elsétáltam volna a fiú mellett, megjegyzésre sem méltatva a puszta létét is.
Csakhogy mióta Ryan Wallbrick uralja minden gondolatom, ami éppen nem a kviddics körül bóklászik, valahogy kevésbé érdekel a környezetem, hogy kit mikor és hogyan bánthatnék meg minél jobban. Már nem rúgok bele mindenkibe, aki csak szembe jön velem. Elgondolkodva billentem oldalra a fejem, és ledörzsölök a tenyeremről egy félig megszáradt sárdarabkát.
- Nem tudom, hogy mit csinálok amiért hirtelen mindenki elkezdett utálni. Hiszen éppen most, ezekben az időkben kellene a fénykoromat érjem, ha érted mire célzok. – hogyne értené. A jelenlegi helyzet, a körülöttünk lévő felbolydult világ éppen az én fajtámnak, az aranyvérűeknek kedvez, akárhogy is nézzük.  Apám befolyása és vagyona hatalmasabb mint valaha, a Halálfalók ,,népszerűsége" töretlen,  bekerültem a kviddics csapatba is végre. Mindenem megvan, vagyis meg kellene hogy legyen, mégis valami furcsa okból kifolyólag szüntelenül gyötör a kétség és a bizonytalanság. Jó kislányhoz méltó módon sosem álltam össze csak úgy, mindenféle nevenincs alakokkal. Barátaimat is gondosan megválogattam, mégis most mintha fordult volna a világ.

Ahogy a szél fordul, egyik pillanatról a másikra egy ilyen nyálkás szutykos késő téli napon.
- Nem csináltam semmit. – ismétlem meg előbbi mondatom, kicsit másképp. – Csak azt hiszem eléggé paradox módon elkezdtem látni azt, hogy mit tettem eddig, és hogy talán akik eddig a barátaim voltak, nem is magam miatt voltak mellettem. – rövid sóhaj hagyja el az ajkaim. – Túl sokat rágódok olyasmiken, amin nem tudok változtatni. Hogy ki aranyvérű, félvér vagy sárvérű, azon nem tudok változtatni és ez bosszant. Ezért talán kicsit morcosabb vagy melankolikusabb vagyok a kelleténél. – összehúzom magamon a talárt és őszintén nézek fel a fiúra, keresem a tekintetét.
- Ótvar egy érzés, amikor rájössz, hogy rossz ember vagy, aztán meg arra is, hogy tulajdonképpen még úgy is jobb volt, mint amikor megpróbálsz jó lenni. Az egész családom ellen való lenne, ha mással is törődnék magamon kívül. – kuncogok fel a végén játékosan, hogy elvegyem a mondókám élét és súlyát.