Roxfort RPG

Nagyjából egy osztályteremnyi terület fehér kővel leburkolva. Kovácsoltvas padok és asztalok találhatóak rajta, napos időben a diákok szívesen tanulnak és töltik idejüket idekint. Akad két sakktábla-mintás asztal is. A területet furán nyírt, magas sövény veszi körül.

Shaelnek ... sok sok szeretettel  ;D 



Napsütés, jókedv, nevetés, vidámság, mosolyok mindenfelé, unalom... Hányinger. Amerre megy, amerre néz, mindenhol a napsütésnek és a hétvégi szabadságnak örülő diákokba ütközik. Ki bírja ezt idegekkel? Egyáltalán mi ütött beléjük? Elrontják a kedvét és ez azért nem szép tőlük.
Nyugalma megőrzése érdekében sétál a birtokra, átmegy a parkon és megkeresi azt a helyet, ahol levelet tud írni apjának. A levél tartalma véletlenül se tartozik másra, ezért kénytelen eltávolodni a kastélytól. A levélpapírt, a borítékot  is gondosan elrejti ruházata alá, pennáját pedig talárja ujjába dugja. Léptei nem sietősek, inkább határozottak, azt mutatják, pontosan tudja merre tart és senki meg ne zavarja útközben. Nem áll meg nézelődni, se bájcsevegni.
Útközben előveszi apró lapos fémtégelyét és kivesz belőle egy gyógynővénylevelet, hogy szájába téve enyhítse asztmája tüneteit. Mozdulatai elegánsak és gyorsak, ujjai és karja észrevétlenül teszik dolgukat. Az évek múlásával beléjük ivódott a rutinosság, tulajdonosuk se veszi már fel mit tesz. 
A kavicsos út végén egy félreeső hely bejáratánál áll meg. Behajol, hogy körbenézzen vannak-e bent. Most üres az amúgy kedvelt hely, ez pedig nagy öröm számára mert "kitűzi zászlaját" és el fogja foglalni, hogy nyugodtan át tudja gondolni a leírni kívántakat. Ha lenne ajtaja, most nagy robajjal csapódna be mögötte.
Másokkal ellentétben ő nem a kovácsoltvas asztalhoz és padhoz sétál, hanem az egyik sakkmintáshoz, a távolabbikhoz. Könnyebb rajta írnia. Leül, tartása egyenes, fejét csak annyira dönti előre amennyire tartása engedi, lábait nem nyújtja ki, az egyiket a szék alá húzza. Előveszi először a tintát, majd a levelezőlapot, borítékot és végül kirázza talárja ujjából pennáját. Mielőtt belemártaná a tintába és írni kezdene, még egyszer hátranéz. Sehol senki, a csend is azt jelzi  a közelben se tartózkodnak diákok vagy bárki más. A gondos odafigyelés nem véletlenül van.
Két ujjával kihajtja a levelezőlapot, pennája végét a tintába mártja és írásba kezd. Lassan halad vele pedig kérésekből sok fog rákerülni. Talán egy lap helyett kettőt küld el hisz eszébe jut, nem válaszolt a korábbi levélre. Nyugalma hosszú percekig áll fenn, mígnem egy madár száll a magas sövény tetejére, pont mellé és éneklésbe kezd. Zane keze megrezzen, feje továbbra is lehajtva van ám felpillant papírból. Ujjait lassan rászorulnak a pennára, szája széle pedig megrándul.
Ez is pont őt találja meg... gondolja és fejét oldalra fordítva néz fel a szárnyas éneklőgépre. Őszintén sajnálja, hogy szemei nem képesek villámokat szórni, megoldódna pillanatok alatt problémája. A madár akkor sem száll el, mikor  kezében a sövénybe üt. Csak szárnyaival csapkod néhányat, majd visszaül és folytatja énekét.
- Így állok... - Leteszi pennáját és ruhája alá nyúl pálcájáért. - Te akartad. - Ajkait kárörvendő mosolyra húzza és pálcája végét a madárra szegezi. - Bye bye... - Az utolsó szava a madárhoz, a következő pillanatban az állat megmerevedve zuhan a fűbe, nem sokkal később csiripel néhányat, verdes szárnyaival végül elszáll vagy ki tudja, a fő hogy újra csend van.
Hátrafordul körbenézni, elteszi pálcáját és ismét pennáját veszi kézbe, hogy folytassa az írást. Néha arra gondol mit kellene csinálnia a hétvégén, rohamosan közeleg. Van néhány hiányossága amit el kell intéznie és egyes készlete is fogytán, mindjárt több dolog zúdul rá, ahogy jobban  belegondol.

Zane - Oh My God ;D


Napsütés, jókedv, nevetés, vidámság, mosolyok és Shay, aki mindezt élvezi. Régóta nem volt ilyen kellemes nap, a szürke felhők messze elkerülik a kastélyt, és ez kicsit mindenkit feldob. A hugrás leányzó örömmel sütteti magát az egyébként nem erős nappal. Talárján ücsörögve figyeli, ahogy Meow, a brit rövidszőrű macsek játszadozik egy kis tollas játékkal. Örömmel pofozgatja, cserkészi be ismét és vetődik rá már sokadik alkalommal, hogy aztán mindent szépen megismételhessen. A barna leányzó még mindig jókat derül a macska ugrándozásain. Jó, hogy kicsit kikapcsolhat, s ezt többen megteszik rajta kívül, a fiúk megint játszanak valami labdajátékot, mint egy évvel ezelőtt, de most nagyon reméli senki nem fog a lábai előtt landolni. Az tényleg idegesítő lenne.
Az idilli kép elég sokáig tart ahhoz, hogy végre egy kis homokszem kerüljön a gépezetbe, és a kis szemcse most nem más, mint a hatodéves leányzó örökké virgonc és mindig bajba kerülő macskája. Eltart néhány másodpercig, amíg felfogja, hogy a macska úgy döntött megunta a játékot és valami érdekesebb után nézne. De most nem engedheti, hogy eltűnjön, holnap kell neki átváltoztatástanra, és ha most lelécel, napokig biztosan nem látja. A macska pedig sajnos nem az a fajta képződmény, amelyet az Invito bűbájjal magához tudna hívni.
- Meow, ne! - kiált még a macska után, persze mintha a falnak tenné. Ez a kis rosszaság sosem hallgatott még a nevére, mivel inkább feltételezi azt, hogy a lány kommunikálni próbál vele, minthogy épp a nevén szólongatja. Néha visszanyávog, mintha csak jelezni próbálná, hogy jelen van, köszöni szépen az érdeklődést, vagy a törődést.

Innen már gyorsabban szedi össze magát, gyorsan felkapja a kosarát és talárját és, amilyen gyorsan csak tud kiskedvence után ered. Hiába tud ám gyorsan futni, egy macskával szemben még neki sincs esélye, így hát a saját tempójában próbálja meg követni, egy darabig még tekintetével tudja is, de aztán egy sövénysorban eltűnik a kis szürke. Homlokát ráncolva fürkészi a bokrokat, közelebb lépked, de semmit nem hall, még kevésbé lát.
- Meow? - nagyon reméli, hogy senki nincs a közelben, mivel elég hülyén hangzik, olyan mintha nyávogna, ami valóban cikisen veszi ki magát. De ez most a kisebbik baja. Kicsit arrébbról elrepül egy madár, csak arról nincs fogalma sem, hogy az nem az ő cicájának jóvoltából történik.
- Meow, cicc, ciiiccc, ciiicc -  magában persze ehhez még erősen fohászkodik is, nem akarna McGalagonytól feddést kapni, már nem ez lenne az első eset, hogy kölcsön állattal kellene átváltoztatást gyakorolni, plusz még összeszedne a házának néhány mínusz pontot is. Elsétál a sövényig, majd amerről a madarat látta felszállni arra veszi útját.
- Meow... Meoooow - ami valahogy úgy hangozhat, hogy mjáú. Így fordul be a kőburkolatú elkerített részre, de amit meglát az nem a macskája, hanem egy első látásra nem túl ismerős fiatalember. - Óh... - úgy torpan meg, mintha legalábbis sóbálvány átkot szórtak volna rá, zöldjei kimerednek, mintha a srácnak két feje és négy keze lenne, emellett aztán zavartan elpirul, mert teljesen tisztában van azzal, hogy mit lenyávogott itt fél perce és, hogy ezt mindig milyen emelt hangon is tette.

Shaelnek ... sok sok szeretettel  ;D  


Meg van róla győződve, hogy mindenki messziről elkerüli a helyet, muszáj nekik, a fejükben sem fordulhat meg, hogy esetleg ide jönnek. Szépen alakult minden a madárig...
Elégedett a beálló csenddel. Elhalad a levéllel miután kicsinálta a madarat. Megérdemelte, Zannel ne packázzon. Serceg a penna, fogy a tinta és még csak meg sem erőlteti magát. Van miről beszámolnia és van miről kérdeznie. Szabad kezében ott egy tollpihe, a madár ajándéka. Halvány gunyoros mosollyal forgatja ujjai között mint egy trófeát. Kis hülye madár.
Nagy úgy tűnik, hogy ez a nap nem telik eseménytelenül, alig szűnt meg az egyik zavaró tényező, jön a következő. Egy macska? Neki is volt macskája, de megölte, ez ami nyávog mégse lehet macska. Ahhoz túl szabálytalan nyekergése. Ujjai ismét a pennára szorulnak, másik kezével pedig ruhája alá nyúl, pont mint az előbb. Belelőhetne a mozgolódó bokorba egy gyenge kis átkot. Jó muri lenne hallani a sikoltást. Nem, mégsem ember, ez egy macska... Elhúzza száját és leemeli kezét pálcájáról.
- Mit keresel itt te kis... - Kérdezné, minden bizonnyal megtenné, ha nem hallana ismét nyávogást. Mi a fene az első gondolata a helyes, akkor pedig bajban van a hangforrás.
Leteszi pennáját és kifordulva, arcán kaján vigyorral várja a felbukkanó feltehetőleg diáktársát, bár ki tudja ki idétlenkedte ide magát. Ismerőseinek sem tetszene ez a vigyor, egy ismeretlen egyenesen megrettenhet tőle. Pontosan azt akarja tudatni a betolakodóval, ami nyilvánvaló volt. Mindent hallott a legutolsó nyávogásig. Szánja szegényt, hogy ilyen cikis helyzetnek tette ki magát. Percek múlva felbukkan egy szőkés, barnás hajú lány. Biztos látta valaha, de nem tudja ki ő. Lényegtelen, a tényeken nem változtat, szívélyesen üdvözli.
- Nem is tudtam, hogy állatokat is beengednek. - Jegyzi meg cseppes se tapintatosan. Tekintete a macskára téved, az állat miután gazdáját észreveszi visszaszalad hozzá. - A kis kedvenceket leszámítva. - Rátámaszkodik bal karjával széke támlájára és egyik lábát is kinyújtja kényelme érdekében. Rápillant a macskára, majd gazdájára, furdalja a kíváncsiság, nem tehet róla, kérdeznie kell.
- Elárulnád mit jelent amit nyekeregtél? - Vigyora nem halványul, jól szórakozik, mert minden elmúló percben maga előtt látja a jelenetet ahogy nyávog a lány. - Jahjj... bocsánat, minden bizonnyal nem érteném. - Sóhajt egyet látványosan, mintha nagyon bánná, majd visszafordul leveléhez, hogy folytassa az írást.
- Mivel nem tudsz értelmesen beszélni, hagyj szépen békén. - Hátrafordítja fejét még egy pillanatra. - Meg amúgy is... - Belemártja pennája végét a tintába. - A macskádat se felejtsd itt, nehogy úgy járjon mint... az a madár. - Nem számít, hogy nem tudja miről beszél, sejtheti, hogy nem jóról.
Nem fordul többet hátra, a lány vagy elmegy, vagy marad és mellé sétál. Ha akar valamit az ki fog derülni, miért erőltesse meg magát? És az a kisugárzás? Abban a pillanatban, hogy meglátta leszűrte, mekkora mosolykirálynő... a hideg végigfutkos a hátán. Jobban egyelőre nem nézi meg, pedig szép lányról van szó.  

Zane - Oh My God ;D


Részéről figyelmen kívül hagyja a szívélyes üdvözléssel járó mindenféle herce-hurcát. A mosolyok, melyektől lehet pár éve még megijedt volna, mára már semmit sem jelentenek számára. Több oldalról edzve van, neki sem telik semmibe a pálcájáért kapni, s minderre valóban egy szemvillanásnyi idő alatt képes. Mégsem ez az első, mert miért tenné, azért mert egy tuskóval áll szemben? Ugyan, a suliban fellelhetőkből egy újabb tiltott rengeteget lehetne kitenni, de azt már inkább sötét rengetegnek kellene nevezni és fokozottan figyelmeztetni a diákokat, hogy ha kedves az értelmi szintjük ne menjenek a közelébe, mert csúnyán leeshet az iq szintjük már csak ennyitől is. Íme az erdő egy újabb délceg fapalántája. Shay csak megrázza a fejét és hitetlenül vigyorog. A játékosabb kedvűek kihasználták volna a hugrás zavarát és ütöttek volna még néhányat az amúgy igen forró vason, nos nem mindenki szeret játszadozni, mint ez a barna leányzó. A szerintük nagyon vagány beszólásokat sokkal menőbbnek tartják. Csak azért, mert borz van a kezében szorongatott taláron, még nem kell azt hinni, hogy olyan könnyű a frászt hozni rá egy csúnyább nézéssel. Nos persze attól függ ki a tulajdonosa az adott szempárnak.
- Merlinre... - válaszol a Blaine-től már ügyesen átvett színpadias sóhajjal - ...titeket beválogatnak ide, vagy létezik akkora véletlen, hogy a Sziget összes bunkója idejár? - kérdezi eltúlzott tűnődéssel, majd leguggol macskájához, hogy beterelgesse a kosarába, így némileg biztosítva, hogy nem kell megint utána rohangálnia. Miután szépen sikerült viszonoznia a szívélyes üdvözlést, és a Meow is a helyén, nem igazán látja értelmét maradni, nem szereti, ha ennyire szívesen látják valahol. Ha a srác nem folytatná az értelmetlen és mindenekfelett teljesen béna szurkálódást, nem is csinálna gondot abból, hogy szép csöndben elhúzzon, de... miután ennyire kérleli, hogy távozzon, felcsillan a szeme.

A kérdésre bájosan elmosolyodik, de felvont szemöldöke hasonló cinizmusról árulkodik, mint amilyet kapott. Nem igazán érti mit kell ezen fennakadni, és mi volt olyan bonyolult az elhangzottakban, de szívest örömest válaszol a költői kérdésre, mert nem szeret ilyesmit szó nélkül hagyni. Ha megdobnak kővel, dobd vissza egy nagyobbal.
- Melyik része nem volt világos? - kérdezi negédesen - A meow, vagy a cicc? - tódítja hasonlóan gunyorosan. Valahogy nem jellemző rá, hogy mindenféle kis levéltől a frász törné ki, főleg nem egy levél értelmi szintjével rendelkező mardekárostól. A kérdésekre szívélyesen válaszol, s mint olyan viszonozza a hangsúlyt is.
A szemcsillanás általában azt jelzi a lánynál, hogy most jött el az ő ideje. Szinte érzéke van megtalálni azokat az embereket, akiknek az agyára mehet.
- Áh ne aggódj... - kezdi mosolyogva a fenyegetésre, melyet teljes mértékben zokon is vesz - ...ha pálcát emelnél rá, előbb lélegeznél a hónaljadon keresztül, mint hogy őt bármiféle bántódás érje - egyszerűen lenyűgöző, hogy képes továbbra is olyan angyali és ártatlan maradni, mintha legalábbis ő maga lenne a tisztaság netovábbja. A kislányok szoktak ilyen tisztaságot tükrözni, de neki nem kell megerőltetnie magát, hogy ilyen legyen. Szeret önmaga lenni. Igyekszik felmérni az erőviszonyokat, s mivel a cédrus pálca még mindig kéz közelben van, ő is kész bármikor elővenni sajátját. Tapasztalata van bőven, harcolt már halálfalóval az ostrom közben, és sikerült is egy két találatot bevinnie, de az az idióta szőke halálfaló, mely vaktában lövöldözte átkait, őt is eltalálta eggyel. Mellékes. Amint a mardis megfordul, ő sem tétovázik, s mint piroska, úgy lóbálja kosárkáját és illegeti magát oda a sakkasztalhoz, mosolya töretlen.
- Mit csinálsz? - kérdezi kíváncsian, s csak remélni tudja, hogy a lóbálástól Meow nem lett tengeribeteg. Bár, ha mély hörgést hall, majd jól odafordítja a kosarat a srác felé, hogy méltó ajándékkal lephesse meg a cicusa. Az asztal mellett áll meg, de reflexből tart közöttük majdnem egy méternyi távolságot, benne ragadt egyes mardisok után, hogy nem megy közelebb egy bizonyos távolságnál, amíg nem tudja, hogy lehet. Ugyan, semmi ok a hálára, a saját érdekeit tartja szem előtt.

Shaelnek ... sok sok szeretettel  ;D 




Bármilyen tiltott, bármilyen sötét és bármilyen veszélyes lenne az a "rengeteg", mégis csak vonzaná a diákság másik felét. Rejtély miért van ez így, de így van. A más mindig érdekesnek tűnik egy darabig, és amíg el nem jön a pillanat, el kell viselni a kíváncsiskodókat. Nincs mentségük és magukra vessenek ha játszanak a tűzzel.
Zane is a rengeteg része, ezt bárki más megmondaná egy pillanat alatt, tehetség se kell hozzá. Nem bunkó, nem antiszociális, csak azt mondja amit gondol. De, mulatni is nagyon szeret és most magában jót derül a lányon. A helyzet cikis, nem csak annak tartja, valóban az. Ez a csaj mégis másnak tűnik mint a többi. És lálálááám, beszél is.
- Mit nem mondasz?  - Kérdez vissza töretlen mosollyal arcán. - Én vagyok a bunkó?  - Őszintén meglepő amit hall. - Teljesen tisztában vagyok vele, hogy mindenki magából indul ki és ez tökéletesen illik rád is, de ...de... neked még zavar is van a fejedben? Nagyon el vagy tévedve... idejössz, lebunkózol  ok nélkül és... én vagyok a bunkó. Háhh... - Mellkasához kapva nevet fel.
- Érdekes szemlélet... ebből is látszik, hogy nem vagyunk egyformák. Lefogadom, hogy a macskád a legjobb barátod. - Rápillant az állatra. Csak néha jut eszébe sajátja, már nincs meg neki régóta és nincs szüksége állatra. - Vered is, nemcsak beszélsz hozzá? - Szemeiben érdeklődés csillan, holott totál nem érdekli az egész. A színészi ambíciók, hasznosak lesznek később.
- Egyik se volt világos.. nincs macskám és mikor volt se nyekeregtem neki. Tudod, a Földön élnek értelmes emberek is. Tudom, hogy ez meglep, de szokj hozzánk. Még jobb, kezd most. - Felsóhajtva csóválja meg fejét és jobbnak látja, ha inkább visszatér a levélíráshoz a lánykát meg elküldi. Újra pennát ragad és módszeresen belemártja a tintába.  Kár, hogy nem ismer olyan bűbájt ami a hallását tompítaná.
- Igen? Mindjárt remegni kezdenek a térdeim annyira megijedtem. - Hátrafordul Shaelhez arcán most először suhan át egy sötét árny és beleköltözik szemeibe. Ajkait pengevékonyra húzza, mégis könnyen szóra tudja nyitni. - Kevés vagy te ahhoz. - Aki meg tudja rémiszteni az a Sötét Nagyúr, az apja és néhány Halálfaló a nevük maradjon titok.
Az idegek őrlésében Zane is jó, pálcáját nem fogja nagyon eltenni.
Innentől lassan halad a levéllel, alig ír pár szót egy mondatba, máris lezárja egy ponttal. Shael közeledik, nem láthatja meg a levelet. Szokatlan, hogy nem ment el rögtön, nem hogy nem ment el, de közelebb és közelebb sétál. Teljes zavar, arról nem beszélve, hogy idegesítő a macskájával együtt.
Az egy méternek örül, van ideje elfordítani a pergament és dugót tenni a tintára.
- Jobb ha nem tudod, hidd el. - Oldalra fordul és végignéz a lányon... egy ideig csípőjénél akad meg tekintete. - És más levelébe nem illik belepofátlankodni. - Feljebb emeli fejét, belenéz szemeibe a levelet pedig néhány elegáns és gyors mozdulattal teszi el.
A macskára nem figyel, de ha lehányja, utoljára vett levegőt. Megígéri, hogy gyors lesz, de hogy kíméletes, azt sajnos nem. 
- És most, hogy kellően elrontottad a kedvem és elvetted az az időt, amit a levélírásba akartam fektetni...  - Jobb kezével felkönyököl az asztalra és halántékát kezdi dörzsölni. Nem fejezi be a mondatot.
- Ki vagy? - Nem néz rá, kérdése is fáradt, egy csepp érdeklődést se hallani benne. Fejében a levél vége íródik, ez nagyon látszik rajra. Mintha át lenne szellemülve. még mindig az asztalon könyököl, állát tenyerébe süllyesztve nézi a sövényt.

Zane - Oh My God ;D

Elvigyorodik, megrázza a fejét, tekintete a cipőire ugrik, de aztán vissza is a srácra. Szélesen vigyorog, még mindig hitetlenül méregeti és hallgatja a mardist.
- Vééégül is, tényleg nem te vagy a bunkó. Az, hogy az első mondatoddal tulajdonképpen leállatoztál, nem is tudom... ha így bókolsz a lányoknak, ajánlok egy másik taktikát, mert az olyan gyakorlatlanok, mint én, még félreértik - hangszíne a mondandója végére egészen negédessé válik, s hozzá illően bájosan mosolyog, s még rá is kacsint Zane-re, mintha azt, hogy a srác így próbált bókolni neki, teljességgel el is hinné. Neki nem szoktak bókolni, ha hébe-hóba mégis kap, amolyan valódiféléket, azokat nem tudja igazán lekezelni. Pirul és hülyeségeket csinál, és persze rázza a hideg. Annak, aki ismeri ezt az oldalát nyilvánvaló lehet, hogy akkor végül is hogy áll a helyzethez, épp ezért a mufurc mardekárost tökéletesen meg is tévesztheti ezzel.
- Hmm... nem, nem ő a legjobb barátom, és még kevésbé verem. Ugyan miért tennék ilyet? Nem igazán értem hova akarsz ezzel kilyukadni.. - kicsit összezavarodik, homlokát ráncolja, de annyira, hogy az orrát is kénytelen hozzá. Ott zavarodott össze, hogy ha azt feltételezi, hogy ő a legjobb barátja, akkor miért verné meg? Ő nem veri a barátait sem, nem hogy egy ártatlan állatot. Zöldjeivel a mardis srácot fürkészi, de hiába bámulja, akkor sem érti hova akart ezzel kilyukadni.
- Ő a háziállatom - kezdi valahonnan nagyon az alapoktól, lassan beszél, tartva attól, hogy a fiú elveszíti valahol a fonalat - felelősséggel tartozom érte. Természetesen szeretem, hiszen másképp nem akarnék gondoskodni róla, nem értem tehát, miért kellene vernem őt. Miaúnak hívják, így kaptam, és tudod nagy általánosságban az emberek... - kihangsúlyozza a szót - a "cicc"-cel hívják magukhoz a macskáikat. Elismerem, furcsán hangzik, de ettől még nem vagyok hülye, és azért, mert te nem vagy tisztában a részletekkel, még nem kellene engem annak tartanod - hangja nem sértődött, lágy és kellemes, amíg beszél, végig ott van szája szegletében bujkáló mosolya. Nem vette el a kedvét, sőt Shayben felmerült, hogy marad és beszélget vele egy kicsit, hiszen igazán szórakoztató dolgokat mond most is, meg mondott az előbb is. Azt még tuti ismételgetni fogja magában, hogy nem tudja mire való a cicc, vagy épp a miaú. Szusszan egyet, majd ismét megrázza a fejét és megrántja a vállát.

Nem veszi fel, amikor a felvágnak. Tény, ki nézni éppen ebből a hugrásból, hogy ügyesen párbajozik, nagyjából senki, de itt van a bibi. Őt azonban ez csöppet sem zavarja. Nem áll le védeni magát, vagy ajnározni, majd rájön, ha úgy hozza a sors. Továbbra is megtartja mosolyát, és pont úgy, hogy az ötödikes jól lássa, megforgatja a szemeit. Épp csak a gondolatbuborék hiányzik a feje mellől: Férfiak. De tény és való, legyen akárhány éves, képtelen belátni, hogy egy nő lehet ügyesebb nála. Ahhoz pedig, hogy valaki jobban párbajozzon nála, nem kell feltétlenül ijesztőnek is lennie.
- Miért? - kérdezi felcsillanó zöld íriszekkel. Neki ilyet vétek mondani, mert ezek után csak még inkább levakarhatatlan lesz. És mivel megvillant Zane érzékeny pontja, és nem, ez nem a lágyék részen van, még valami különös mechanizmus is megindul benne, amely arra sarkallja, hogy maradjon. - Csak nem valami sötét átkon dolgozol? - kérdezi kíváncsiskodva, fejét oldalra döntve, kezeit karba fonva maga előtt. Részéről egyáltalán nem tartja úgy, hogy belepofátlankodott volna a levelébe, így ezt a megjegyzést el is engedi a füle mellett. Elvégre itt van, távolságot hagyva köztük, nem láthatja mit ír, és nem is azt kérdezte, hogy mit ír a papírra, csak annyit, hogy mit csinál.

A személyét illető kérdésre elmosolyodik.
- Nos, az általad elmondottak alapján egy bunkó, állat - részéről nem bánja, ha ennyiben kimerül az ismeretségük, elvégre nem akar olyannal "barátkozni", aki nem akar vele. Ha meg nem barátkoznak, akkor minek akarja tudni a nevét? Őt aztán nem érdekli az ilyen apróság, hogy nem kíváncsiak rá, tud ám olyan lenni, mint Luna Lovegood, sőt akár még olyanabb.
- Szabad? - kérdezi meg, bár ha már meg lenne a felmentése alapból a kérdés alól, de mit tesz Merlin, talán mégsem olyan szellemianalfabéta, mint amilyennek feltételezve van. A választ nem igazán várja meg, nem akar hetekig ott állni, leül a szemközti alkalmatosságra, s előbb Zane profilját fürkészi, majd a sövényt, felváltva.
- Mit nézünk? - kérdezi szemeit összeszűkítve, talán megpróbálja leversenyezni a srácot benne. Mókásnak találja, pont olyannak, akivel érdemes packázni.

Shaelnek ... sok sok szeretettel  ;D 


- Tudok egy még jobbat... ne közlekedj nyávogva és elkerülheted a kellemetlen helyzeteket és az előítéleteket. Komolyan nem hiszem el, hogy ezt nekem kell elárulnom neked. Használd már az agyad...  Gondolom tudod, hogy olyan szerved is van.  - Miután kivigyorogta magát, nem hajlandó ránézni, ír ameddig megteheti. Arcának egyik izma se rezzen meg, egyedül jobb szemöldökét húzza fel olykor-olykor, vagy unottan felsóhajt. Nincs ennek semmi eredménye, kezdi kapisgálni, de próbálkozik, hátha észreveszi magát és elpárolog. "Taktikája" nem hosszú életű, Shael tovább beszél.
- Lesz min gondolkodnod visszafelé menet... mert ugye indulni készülsz? - Most pillant fel rá először hosszú percek után, sötét szemei csillannak egyet és arcán reménymosoly jelenik meg. Ilyen kedves arcot is egy évben egyszer vág, kár, hogy elpazarolja.
- Mesés... remek... nagyszerű. - Hasznos szavak ilyen vagy hasonló helyzetekhez kitalálva. Minden mondata végére betesz egy szót közülük. - Elhiszem, hogy nem fogtad fel mit mondtam az előbb, de légy szíves akkor tedd meg most. Nekem-nincs-macskám. Nincs! Oké? Nincs! - Miután letisztázta, hozzáteszi. - Nem nézlek hülyének, nem nézlek semminek. - Nem ismeri, de elsőnek tanulta meg apjától, hogy ne becsüljön le senkit amíg nem térképezte fel. Legyen elővigyázaton, legyen ő az, aki meglep másokat. Ehhez tartja magát.
Mikor már azt hinné elhallgat és békén hagyja, újra megszólal. Eltakartja a levelet és oldalra pillant, lefelé. - Nem. Bár az lenne, ki tudnám próbálni... - Felpillant rá, ezzel azt akarja tudomására hozni, hogy rajta. De most nem erről van szó. Fontos levelet ír apjának, sok kérdéssel és sok válasszal. Túl ijesztő lenne ez egy tiszta lelkű embernek. Lássuk be, ez a lány nem Halálfalónak való és jobb, ha messze elkerüli a sötét oldalt, hogy megőrízhesse szépségét és értékeit. Ha Zane-en múlna figyelmen kívül hagyná mi a jó a lánynak (de én nem :P).
Elpakolni kényszerül a levelet a tintát és a pennát. Felháborító, hogy egyesek nem képesek lefoglalni magukat és mások idegeire mennek. Mivé válik ez a világ.
- És melyik a keresztneved? - Kérdezi. - Cöh... milyen ízléstelen. - Megjegyzése kicsit se halk. - De hát nem lehet mindenkinek ízléses és különleges neve. - Egyértelműen magára céloz, mocorog és szögegyenes hátát még egyenesebbre húzza, állát pedig feljebb emeli. Fehér bőrén végigfut a napfény. - Gondolom nem nemesi családból származol... - Hirtelen felemeli karját és tenyerét felé fordítja. - ... inkább ne válaszolj.
Shaelnek láthatóan esze ágában sincs válaszolni, máson jár az esze. Válaszolni nincs ideje kérdésére, leül vele szemben és őt nézi. Zane arca kővé dermed, izmai szabadnapot vesznek ki hirtelenjében, csak szemei szórják a villámokat.
- A válaszom NEM lett volna, már megbocsájts. - Mégis mit képzel magáról, hogy csak így leül hozzá? Döbbenet futkos végig rajta. Az utolsó kérdésre nem válaszol, fejét felé fordítja és farkasszemet néz vele. Ennek a lánynak sem volt gyerekszobája. Zane-nek sem de ő másra fordítja a fölös energiáit.

Zane


Még mindig mosolyog, de nem válaszol. Máskor biztosan nem ő lenne, aki feladja a meddő vitát, de most igazán butaságnak tartja a vita tárgyát. A hülye is tudja, hogy a macskák öntörvényű állatok, s még akkor sem biztos, hogy hallgatnak a gazdira, ha az cicceg nekik. Ha nem nyávogva hívja, a macska még azt sem fogja érzékelni, hogy a lány hívja. Ajkát beharapja a repost annyira a nyelve hegyén van, hogy erőlködnie kell a visszafogáshoz. Az, hogy a srác előítéletes csöppet sem zavarja, nem ez az első eset, de lévén ismeretlenről van szó, gondoljon amit csak akar. Ha esetlegesen a sors úgy akarja, hogy idővel többször sodorja őket egymás társaságába sem fog sokat változni a véleménye, mivel a lány nem fog azon mesterkedni, hogy megkedveltesse magát. Nem kell, nincs szüksége rá.
A félreérthetetlen utalásokat viszont csak azért engedi el a füle mellett, hogy ne kelljen lelépnie. Hogy miért? Mert imádja az ilyen szituációkat. Angyali, bájos mosollyal megy mások idegeire. Ő így foglalja le magát. Meow majd kap egy nagy adag tonhalat, ha innen elmennek, majd jó sokára. Hálás a macskának, már majdnem unatkozott. De így, legalább egy kicsit nem egyedül ücsörög, és még a társaság is majdnem egészen kiszolgálja az igényeit.

Tekintetét még mindig azzal a huncut csillanással fordítja vissza a bokorról, amellyel az előbb pofátlanul letette formás kis hátsóját a székre.
- Semmi gond... - rántja meg a vállát, mintha a mondat elejét nem is hallotta volna, csak azt, hogy már megbocsáss. Egy párat pillog, majd még mindig mosolyogva könyököl az asztalra, mivel már semmi nincs ott, amibe a pisze nóziját beleüthetné és nem is rátartozik, így minden lelkiismeret-furdalás nélkül teszi meg. Lábait az asztal alatt keresztezi, ujja szórakozottan lépked a fekete és fehér négyzetek között.
- Igazság szerint... - kezdi hihetetlen komolysággal, még csak mosoly sincs az arcán közben - ...a szüleim más nevet akartak adni nekem, valami egyedibbet, de rájuk szóltak, hogy az Faragatlan Marha a te számodra van fenntartva. Így lyukadtak ki a Shaelynn-nél. És, hogy válaszoljak egyúttal a kérdésedre, Scarborough vagyok. Nem vagyok nemes, de ismeretlen sem. Az, hogy nem játszom, hogy mindenkinél különb vagyok, még nem tesz kevesebbé. - Hiányzik már neki a mosoly az arcáról, az esetek 95%-ában mosolyog is, de ez most egy kissé neccesebb dolog. Addig móka és muri, amíg egymással csipkelődnek, de a család megsértése más tészta.
- Azt hiszem a családomat kihagyhatod a dolgokból. Én sem sértegetem a tied. Ez elég faragatlan dolog, kedves Karótnyelt úr - szája sarkában bujkáló mosollyal fürkészi a lassan minden bizonnyal robbanni készülő fiút, s belül a tüdejét szorítja az elfojtott öröm. Mi a fene? Ő szólt be valakinek? Ilyen komolyan? Nofene, ez is egy új dolog, és egyet jelent azzal, hogy egyes emberek kicsit nagyobb hatással vannak rá... mint szeretné.

Shaelnek ... sok sok szeretettel  ;D 



Őszinte döbbenet, ami arcára ül. Ez most egy vicc, az egész szituáció, ilyen nincs... nem létezik, hogy az egész kastélyban flangáló diákok közül pont őt találja meg és "szórakoztassa" a vigyorával. Hiába néz fel, egyetlen viharfelhőt se lát, amiből véletlen kieshetne egy villám... hiába néz oldalra, a bokrok se kelnek életre, hogy magukkal húzzák a lányt és a macska? ...szót se érdemel, csak ül és nyávog, nem lesz belőle vadállat.
Magára maradt, teljes mértékben.
Becsukja a döbbentettől tátva maradt száját és rápislog. Eltátog egy Tessék? kérdőszót, de végül csak megrázza fejét, mint aki most tér vissza a földre. Nem tud mit hozzászólni, valójában nem akar, inkább benyúl ruhája belsőzsebébe, hogy elrendezze a tintát. Tekintete akaratlanul követi a négyzetről, négyzetre ugráló ujjakat, most minden idegesíti.
Shael kicsit se meglepő módon előbb szólal meg, érezhetően nem bírja a csendet, márpedig a levegőben jó adag feszültség szálldogál, de őt ez nem zavarja... miért nem zavarja? fesztelen és jókedvű mesélésbe kezd nevekről meg a családjáról... bal... bla...
- Megható... - Mosolyából leszűrhető, hogy egy csepp együttérzés sincs benne, nem is kellene hogy legyen, hiszen a pimasz Hugrás épp őt kezdi sértegetni. Mosolya csak egyetlen pillanatra fagy arcára, ez ugyan jól látható mert ha megsértene egy nemest az csúnyán kiütközik arcukra, a következő mondatát hallva dönt úgy, hogy még nem robbantja a bombát. Ő is tud higgadtan és fesztelenül viselkedni, akkor játszanak kicsit.
- Tudod, azt nem megjátsszák... az az emberrel együtt születik, formálódik és teljesedik ki. Hm... - Hümmög mondandója után és enyhe gunyoros mosolyra húzva száját dől hátra széke támlájáig. Tartásán is lazít, lábait széthúzza, merevsége feloldódik és már-már hanyagul ül, egyik kezét feltéve. - De természetesen te ezt nem tudhatod. Az előző pimasz kis megjegyzésed pedig nem felejtem el. Tudod, amit az egyiknek szabad, a másiknak nem. - Most már pontosan tudja kivel áll szemben ezért megengedhet magának ezt-azt. Valamivel fel fogja hergelni a kis aranyost.
Ahogy így ül, lazábban mint szokott, nem sejti, hogy most az egyszer hanyagságra adta fejét és nem tekerte vissza rendesen, a tinta dugóját. Egyetlen heves megmozdulás és az egész könnyen kiborulhat makulátlan öltözékére. És azt sem sejti, hogy a pimasz következő mondata megadja a kezdő lendületet...
- Nem vagyok karót nyelt... - Csattan fel székéből, hogy előre dőljön, arcán szinte belefúrva a lány arcába. Amíg farkasszemet néz vele, a tinta megkezdi útját ruháján és a másodpercek múlásával vidáman csepeg az asztalra. Nedvesség és tintaszag ami feltűnik neki és megszakítva a szemezést (Xd) néz le ruhájára, nadrágjára, a tintafoltra.
- Mi a...?  - Ugrik fel hirtelen, felborítva a széket és elmozdítva az asztalt, talán a lánnyal együtt. Széthúzza ruháját és a tintafoltot nézi, a levél kihullik zsebéből és hiába nézi a foltot, az nem tűnik el azonnal. Bemocskolta, Őt!
- Nézd meg mit csináltál. - Nem zavarja, hogy Shaelnek semmi köze hanyagságához, vagyis annyi köze van, hogy miatta követte el. Úgy néz rá, mint A Bűnösre.

Zane ♥

Igazán tetszik neki, amit lát. Egyszerűen élvezi, szórakoztatja az a döbbent arc, melyre mindösszesen egy ártatlan és bájosan bájos mosollyal reagál. Azt nem gondolta volna, hogy ennyire kiakasztja a srácot, de a valóságról még kevéssé van fogalma, hiszen nem tud legilimentálni. Pedig milyen jó lenne, még jobban szórakozhatna, hiszen azt is tudná, amit a másik nem mond ki.
Szemöldökét felvonva követi aztán a srác mozdulatait, szíve hirtelen kezd el hevesebben verni, a párbaj ígérete kezdi el emelni pulzusát. Arra számít, hogy a másik is pálcát ránt, s az asztal alatt ő is kikeresi saját fegyverének nyelét, biztos, ami biztos alapon.
De semmi, nagyobb a srác füstje, mint a lángja, legalábbis eddig ezt tudja megállapítani, ebből a szempontból akár házat is cserélhetnének, hiszen a hugrásnak előbb jutna eszébe pálcát ragadni, mint a mardisnak, mivé fajul a világ, kérem? Bár a lányban mindig is volt egy csöpp csalódottság, hogy őt nem a Hollóhátba vagy a Griffendélbe sorolta a Süveg, de már ebben a két évben nem fog fellebbezni, és az, hogy milyen, nem a háza fogja meghatározni. Eldöntötte kész, slussz passz.
Tudta jól, hogy nem fog semmilyen együttérzést kiváltani a srácból, igazából nincs is szüksége rá, ha kapna is inkább megkérné, hogy dugja oda, ahova mondja neki. Az viszont meglepi kissé, hogy a magasan feladott labdát nem csapja le. Pedig… Na de mindegy, mivel még egyikükben sem merül fel a távozás gondolata, így egyáltalán nem kételkedik abban, hogy lesz még alkalma kivágni a rezet. A mardisoknál nem nehéz. Meg lesz ennek is a böjtje, készen áll rá, hogy a szokásos inzultálások meglesznek ezután is, akkor meg miért ne élvezné a saját, diadalmas perceit.
- Valóban. Aztán persze jön a pofon, hogy a név nem minden. És a pofon adója általában egy középszerű átlagember… - és kacsintás, mintegy jelezve, hogy az ifjú Karótnyelt úr (név híján ő aggat rá valamit) esetében bizony szívesen tetszelegne ebben a szerepben. Már most elképzeli, ahogy egy adag sárkánytrágyában hasal a srác, természetesen az ő, Shaelynn jóvoltából. Mosolya tovább szélesedik.
- Ó, ne aggódj, én sem felejtettem el a tied… - ígéret? Ó, egyelőre az, de ha ő mondja, akkor várható, hogy így is lesz. Mögötte áll egy egész DS, akiket nem kell sokáig bujtogatni, hogy egy mardist akarjanak szadizni, és ott van Audrey, akivel így is megtárgyalták már, hogy csínyek egész sorozatát fogják elkövetni. És igen, Mr. Faragatlan most írta fel saját nevét a listára. Egyelőre csak így, művésznéven, de nem tart semmibe kideríteni az igazit. Ha nem bájitaltan, vagy gyógynövénytan órán van, az ötletek sokkal gyorsabban jönnek, s már most elhatározza, hogy kiket keres majd fel az ügyben.
Talán a másodperc egy apró töredékéig meglepődik, amikor becézése teljesen kifordítja magából a srácot. Na jó, talán nem egészen, de egy kicsit biztosan, hiszen eddigi laza eleganciáját, ridegségét és lenézését hirtelen félreteszi, s olyannyira belemászik a hugrás arcába, hogy akár a leheletét is érzi arcán. Most talán várhatnánk tőle, hogy megpróbálja kifigurázni, mondjuk, úgy tesz, mintha büdös lenne a szája, vagy megtörölné arcát azt imitálva, hogy lefröcsögte, de nem, ez így eszébe sem jut. Egyszerűen csak vigyorog és állja a szemkontaktust, talán egy centit, ha hátrált az első pillanatban. Nyelve hegyén van már a pikírt válasz, ajkai el is nyílnak, melyek teltségüknek hála akár el is érhetnék a fiú orrát…
Alkalma azonban nincs, hogy kihívó megjegyzését el is mondja, mert a mardis elkapja a tekintetét, de a lány már nem látja meg miért, mivel dől hátra székkel, asztallal, macskaketreccel együtt. Meow hangosan nyávog és mérgesen fúj, Shay-től meg csak néhány meglepett szemmeresztésre és egy elhaló sikkantásra futja mielőtt a földre puffanna és ölébe nem kapja az asztalt. Fájdalmasan nyög fel, azért egy vas asztalt így levenni, nem valami kellemes érzés. Eltart néhány másodpercig mire feltornássza magát és néhány erőt gyűjtő szusszanással a nehéz koholmányt is lelöki magáról, mely hangos kondulással landol mellette a betonon.
- Mi vaaan? – kérdez vissza megrökönyödve. Most ő az, aki meglepődik, de nagyon. Néhány pillanatig értetlenül pillog, ekkor sikerül felfedeznie a pacákat a ruháján. – Vagy úgy… - megrántja a vállát s lassan, komótosan emeli fel pálcáját, ami valószínűleg zuhanás közben került a kezébe. Tudálékosan elvigyorodik.
- Nos, talán az aranyvéreddel, meg a nemesi beképzeltségeddel, netán a családod hírével kiszedhetnéd a foltot… - gúnyolódik, ahogyan a fiú tette korábban. Hogy is hívják az ilyen szituációt? Amikor a fagyi visszanyal? Pálcáját a srác hasára szegezi, s kissé megráncolja orrát. Maga sem érti, miért teszi ezt, talán mert kicsit elhiszi, hogy ő is hibás.
- Evapores! – mondja ki tisztán a folyadékeltüntető bűbájt és bök a nedves felületek felé, s ha mázlija van és nem extra gyorsan száradó tintát használ a mardis, akkor sikerülhet akár az egész foltot eltüntetni. Talán.

Shaelnek ... The beutiful fairy  ;D



Bájosan bájos mosolya idegszállain táncoltatják a lányt, csak egyetlen mozdulat lenne az egész és bájosan bájos arcáról letörölhetné azt a mosolyt. Csak egyetlen mozdulatra lenne szüksége, gyorsra és fájdalommal telire… de karja  meg sem mozdul, nem hogy pálcája felé nyúljon vele és előrántsa.
Bájosan bájos arcának csillogó szemeibe néz éppen és a csillogás fagyos tekintetében próbál utat törni, hogy beragyogja a sötétséget. Azóta próbálkozik mióta először belenézett a fiú szemébe… de most sem sikerül neki, Zane elfordítja fejét és gondolatban játssza le a mozdulatsort; helyette elpakol.
Tökéletesen jó helyen van ott ahol van,  szerencsére rájuk nem jellemző a hősködés és az ész nélküli , felesleges megmozdulások. Mi szüksége lenne rá?  Ez a lány, csak egy idegesítő csitri nagy adag kíváncsisággal megáldva. Fesztelen és vidám, nem találkozott még a sötét oldallal és jobb így neki.
De, hogy tud ennyire az idegeire menni? Erre születni kell. Tovább üti a vasat ami még forróbbá válik, félő elcseppen és megéget valakit.
- Ha tudnak vele bánni, kötve hiszem. A tehetség nem névhez kötött, az inkább az önbizalom. – Erőltetett mosolyra görbül szája legszéle és amerre mozdul arra biccen feje is.
- És megnyugtatlak, számít a név… höhm… nálunk. – Teszi hozzá azonnal, mert ez fontos megjegyezni.
Nem tudja mit vigyorog, de már megint azt teszi amitől Zane a falra tudna mászni. Hát még ha tudná, hogy mire gondol éppen…  
Na de nem bírja ki, hogy ne szólja meg érte. – Te mit vigyorogsz egyfolytában? Rontást küldtek rád, vagy csak erős a késztetés, hogy rángasd a szád? – Előrébb hajol, hogy megnézze. Ki tudja azt is lehet, hogy igaza van, akkor biza megmutatja ő  hogyan tud mosolyogni.  -  Cö… nem lepne meg, ha egyik bénázásod következményét mutogatnád.  
Hosszú ujjait az asztal szélére tapasztja, néha felemelkedik az egyik, majd követi a másik, mintha zongorázna.
Kölcsön szadi visszajár szól a mondás, úgyis kell egy önkéntes áldozat akit természetesen Zane választ majd ki. Szeret túlzásokba esni ha arról van szó, hogy beléphet-e a sötétség birodalmába. Minden vágya, mindent elkövet érte. Bellatrix Lestrange után, egy-két DS tag nem fogja nagyon megijeszteni… csak egy kicsit.  
- Remélem is, hogy nem felejted el, vésd jól a fejedbe Cica. – Pofátlan megszólítás, és annak is szánta, mintha azt közölné, beléptem a zónádba kislány. A következményeket vállalja.
Ő is megkapja a nevet, Karótnyelt… ez több a soknál. A sárga meglepődik a reakciót, Zane korán sem, mélyen a lány szemeibe néz, arcuk  épp nem ér össze, de ha már a pofátlanságnál tartunk akármit megengedhet magának.
Sajnos a kifolyó tinta mindent keresztbe húz és jelenleg jobban érdekli a foltos ruhája, mint a lány.  Felugrik, borítva mindent ami a közelében van, beleértve Shaelt is.
Se egy bocs, se egy aggódó pillantás a földre kerülő szépség irányába. Hogy lenne képes rá figyelni, mikor bemocskolódott makulátlan öltözéke? Düh és felháborodás… és hiába nyúl pálcájához, az nincs a zsebében, kiesett mikor felugrott.
- Hogy mi? Nem látod? A tinta… megszárad… - Kétségbeesetten kutat tekintetével a pálca után és közben az is dühíti, hogy ennyire higgadtnak látja.
- Ne rángasd a vállad, segítsd megkeresni a pálcám mielőtt megszárad a tinta.  - Hangja oktávokkal feljebb emelkedik, arcán aggódás, szemei ide-oda járnak a földön észre sem veszi  Shael közeledését de azt felfogja mit mond.
- Csak a pálcám kell hozzá te ostoba…  - És ekkor hirtelen eltűnik a folt, a nedvesség a szag. Éppen most mikor szemei ráfókuszálnak a pálcára és felé lépne.
- Mi…mit …mit csinálsz? Hozzám ne… - Lenéz a tiszta, fehér ingjére és ha a szemeinek nem hisz, megtapogatja. Száraz. Eltüntette a foltot. Felnéz a lányra de nem szólal meg… nézi hosszú másodpercekig, majd elindul a pálcájáért, hogy felvegye. Mikor háttal áll neki szólal meg.
- Khm… hát ez szép volt. – Torkát köszörüli és elteszi pálcáját. – Annyira nem is vagy ostoba. – Újra megköszörüli torkát, mintha a szavak végigégették volna. Oldalra néz, majd visszafordul felé, ekkor veszi észre a kihullott levelet. Pechére pont a lány lábai előtt hever.
- Remélem nem várod, hogy megköszönjem. - Próbál nem a levélre nézni, nehogy Shael észrevegye.

Zane ♥


Mivel keze már így is pálcája végén nyugszik, meglepni talán úgy lehetne, ha a srác nonverbálisan és észrevétlenül támadna rá. Hm, kár álmodozni, nem áll szándékában nyitni, vagyis talán áll, de nem teszi meg. Szemei ragyognak, de egyáltalán nem jut eszébe, hogy ezt átragassza a srácra, látja rajta, hogy annyi képesség van benne rá, mint egy darab vasnak. Habár ez nem helyes megállapítás, hiszen egy vasat meg lehet bűvölni, életre lehet kelteni, s akár még táncra is lehet késztetni. A mardisból ez egyáltalán nem nézhető ki, bááááár a vidítóvarázs ellen ő sem tudna küzdeni. Ha sikerülne kiszórni rá… és ismét kár az álmodozás, nem tehet ilyet egy mardekárossal, megígérte Minticznek. Vagyis ígérte a francokat, a férfi kérte meg. Ha úgy vesszük.
Mivel nem kell számítania semmire, izmait ellazítja, de hátradől a kovácsoltvas székben, nem olyan lazán, mint a másik, hiszen szegről-végről nőből van, bármily jelentéktelen is társai számára, s bármily jelentéktelen az itt jelenlevő számára.
- A lényegen ez nem változtat - rántja meg a vállát ismét. – Csűrheted-csavarhatod… - újabb félmosoly. Ez a hatalmi vita kezd nevetséges lenni, legalábbis a számára, ugyan mit kell ezen ragozni, úgyis neki van igaza. Ha ezt a mardis is belátná… hát… itt fognak ülni reggelig.
- Látod ezt pontosan jól mondod. Nálatok. Más számára te is csak egy jelentéktelen szürke pötty vagy – mint, ahogyan a jelenlevő barna leányzó számára is jelentéktelen a neve, ezért nem sürgeti felszólítani a bemutatkozásra. Újra kiviláglott ki a bunkó, elvégre az ilyesmit viszonozni illik. Ha már kikényszerítette a nevet. Ez valahogy mindig így van. Pont az követi el az alapvető illemhibákat, aki olyannyira felvág rájuk.
-Talán csak nem bajod van vele? – válaszol kérdésre kérdéssel. Ugyan miért adná meg az örömöt, hogy válaszol? Kezdeményezhetne újabb szájkaratét vele, úgyis annyira élvezi, de kíváncsi rá, mit vált ki belőle. Sajnos azonban kétli, hogy erre választ fog kapni. Őszintét biztosan nem, hiszen ugyan ki vallaná be, hogy a falra tudna mászni tőle. Látszik rajta, hogy ettől csak még boldogabb lenne. Ebből a helyzetből jól kijönni nem lehet, ha nem válaszol is elárulja magát, sőt már kérdéssel is megtette. Most már tényleg vigyorog, nem csak ajkai görbülnek, de fogai is kilátszanak már, és az az idegesítő elégedettség. Önelégültség lenne? Igen, leginkább az.
Hm, szívesen tartana előadást arról, hogyan is képes bénázni, bár lehet, több tudatosság lenne benne.
A becézés azonban elég erősre sikeredik. Becézték már, de sosem kedveskedve, csak azért, hogy lealacsonyítsák. Volt már Csillagom, volt már Szépségem és Tündérkém, ezek még hagyján, de a Cica eddig a legdurvább. Odavan a macskákért, de emberben az ilyesmi pont az, amitől kiveri a víz. Az arca elpirul és szinte egy pillanat alatt futja el a pulykaméreg. Zöldjei vészjóslóan villannak meg és talán egy pillanatig félő, hogy ő ugrik fel előbb. Szíve felgyorsul, s most nála billeg a bili, amely talán csak Meow nyávogásának köszönhetően marad a fenekén. Felkönyököl a karfára és morcos arcát egyik keze mögé rejti. Vesz néhány levegőt…
- Komolyan így nevezel? – szemei felérnek egy gyilkos átokkal, a zöld villanás legalábbis egészen olyan. Hihetetlen, de igaz, számon kéri rajta. Jobb, mintha beanyázna, de kíváncsi rá, hogy a macska ihlette-e az utált azonosítást. Ajkait vékonyra próbálja préselni, de McGalagonyhoz mérve ez egy értékelhetetlen próbálkozás. Nem kér, nem vár választ. Miért? Mert megadta neki a revansot egy, saját véleménye szerint sokkal találóbb becenévvel. Természetesen ez a fiatalembernek nem tetszik olyan nagyon.
Míg Shay képes valamelyest uralkodni magán, addig a zöld bizony elveszíti maradék hidegvérét és ingerlően közel hajol. Ingerlő, de azám, a barnaság azt sem tudja, mihez nyúljon. Kifigurázza? Ráleheljen? Bár leheletével nincs gond. Harapja meg az orrát, vagy csak nyalja meg? Netán puszilja meg? Vagy elég, ha csak diadalittasan elvigyorodik. Lehetőségek egész sora, de nincs ideje egyikre sem. Sürgős tanyálási kötelességei adódnak…
Az asztal nehéz, de még szerencsésnek mondhatja magát, hogy nem sarokkal lefelé találja gyomron. A csípőcsontján azonban akkorát kondul, hogy a szeme könnybe lábad. Nem fog sírni, ahhoz túl sok gurkóütést szenvedett már el, épp ezért már látatlanban biztos benne, hogy ennek nyoma marad. Ennek megfelelően, amint képes visszaszabályozni a légzését letolja magáról a sakkasztalt, és fel is kecmereg.
A nyilalló fájdalom ellenére is tudja szórakoztatni az a pánik, ami eluralkodik a srácon, maszatos ruhája miatt. Persze, neki így kellene bemennie a kastélyba, a társai pedig biztosan nem hagynák szó nélkül, ahogy ő sem.
- Befognád végre? – torkolja le, s a tiltakozás ellenére is elvégzi a bűbájt. A pálcája elszívja a kifolyt tintát, és Zane szerencséjére nem marad ott semmi. Részéről nem reagál a jelzőkre, másoktól is megkapta már, és lehet nem is alaptalan, de elmehetnek a sunyiba.
- Ami azt illeti… - címzi a srác hátának mondandóját, szemöldökét felvonja, és rosszindulatúan mosolyog hozzá - …de igen. Nem bánnám, ha megköszönnéd, azt már nem merem felvetni, hogy talán bocsánatot is kérhetnél… - megmarkolja ismét megnyilalló csípőjét és fájdalmasan felszisszen. Szemöldökét összevonva kissé féloldalasan fordul, csak az nem tűnik fel neki, hogy a fájó része van Zane felé. Ingje alját felhajtja, szoknyája szélét pedig egy kicsit lefelé. Újra felszisszen, ahogyan hasán meglátja a felhorzsolt és már most liluló sebet.
- Francba… - szegény Meownak még várnia kell a sorára, egyelőre emlékezetében kutat valami használható bűbáj után. Arrébb lép, hogy felállítson egy széket, amire leülhet, de belerúg az összehajtott levélbe. Ajkát beharapja, felpillant Zane szemeibe aztán vissza a földre. Lehajol és felveszi a pergamendarabot. Nem akarja kinyitni, de ezt a másik valószínűleg nem tudja. Gonoszul elmosolyodik.

Shaelnek ... Beautiful Fairy with a Gold Hand and with green eyes  ;)


Arcizmai néha megrezzennek, kedve lenne felszisszenni mikor kioktatást kap vidámabbnál-vidámabb stílusban. Egyesek mit megengednek maguknak? Behatolnak más türelmi zónájába és az idegeire mennek. Ezek után mondja valaki azt Zane-nek, hogy ő az önző, mert saját maga szórakoztatására kínoz másokat mint idegileg, mint fizikailag egyaránt.  
 Stílusos frizurája égnek áll a hallottaktól, a sárga fényévekkel el van tévedve az ő fajtájával kapcsolatban és a legborzasztóbb az egészben, hogy büszke rá. Zane nem bírja tovább idegekkel, felkönyököl az asztalra, arcát tenyerébe süllyeszti és miközben ujjai közt Shaelt nézi, döbbenettől remegő ajkakkal szólal meg. Ő kap oktatást?! Ő?!
-Tudod, kicsi butácska sárga… - Vesz egy nagyobb levegőt. - … a nálunk, kicsit tágabb társadalmi réteg, mint amiben mondjuk te mozogsz. – Az a bizonyos réteg igen csekélyke létszámú, ám mindenki tud róluk, még a középréteg és  az alja nép is. -   Nem tehetsz róla, de ez engem nem érdekel… ahogy az sem, hogy  fogalmad sincs a szokásainkról és az elvárásainkról.  Az pedig legkevésbé sem érdekel, hogyan viszonyulsz hozzánk.  Nem vagy abban a helyzetben, hogy sértegess. – Visszaegyenesedik, arca komorrá válik, tekintete hasítja a lány zöldjeit. Megnyalja szája jobb sarkát, mindig ezt csinálja, ha gondolataiba sötét árnyak kúsznak. Egyértelmű célzás, ki kerülne ki győztesen és nem feltétlenül az erőviszonyokra kell érteni.  Zane egyébként sem kezdeményez, inkább élvezi , hogy jártathatja a száját. Kár, hogy Shael is ugyan ezt szereti csinálni. Az idegpárbajt  ebben a kivételes  helyzetben a lány nyerné. A bemutatkozást nem kell elkapkodni, mindent a maga idejében.
- Akad némi… - Nincs hozzászokva, kiégnek saját nevetőizmai , és nem utolsó sorban nem indokolt ez a folytonos mosolygás. Zane nem az a vicces fiú.
Abbahagyja a zongorázást, ujjait ökölbe szorítja és jobbra-balra billegteti az asztallapon, majd kicsivel később kopog vele.
- Neked nem volt gyerekszobád, ezért mész szándékosan mások idegeire. – Úgy beszél hozzá, mintha elemezné a lányt. Pocsék pszichológus lenne belőle, pszichopatákat egyébként se alkalmaznának mert egytől egyig kergetné halálba betegeit, mindezt úgy, hogy azok örülnének neki.  A lánykát nem akarja halálba kergetni, deegyébként se hatásos ellene semmi, valószínű úgy kelt fel, hogy eldöntötte valaki idegeire megy tűzön és vízen át. Sajnos Worthingtonnak meg kell húznia magát egyelőre, ezért idén nem csinált komolyabb balhét és nem fogja a sárga miatt feladni titkolózását. Más módszerekkel kell kiiktatnia támadóit, akik egyébként normális  átlagemberek de ha tudnák kivel beszélnek.  Dumbledore anno mesélt a kastélyban járkáló gonoszokról, akik azóta se buktak le, köztük Zane sem.  Más vizekre kell terelni a beszélgetést és ezt meg is teszi a becézéssel. Ajkaira elégedett mosoly kúszik a reakciót látva.
- Talán nem hallottad jól? Megismételjem?... Cica. – Most kezdi élvezni, hogy beszélgetnek,  ha a lányka ölni tudna szemével, most az pillanatokkal később az Azkabanba találná magát száz ocsmány dementor képébe bámulva.
- Vigyázz azokkal a zöldekkel, nehogy megsebezz…  - Tesz még rá egy lapáttal, ahogy megérezi  a vérszagot. Végigseper vállán, leszórva az átkokat és villámnyilakat ruhájáról.  Ez a nyugodtság és lazaság nem sokáig uralja testét, a visszavágás hamar érkezik és a cérna elszakad, Zane előre dől,  Shael arcába fúrja arcát de mielőtt bármit csinálhatna vele, megtörténik a baj.
Az öltözéke, a makulátlan öltözéke… tintás lesz. Nincs más választása, mint a pánikolás. A tinta első osztályú, ahogy az inge szövete is finom anyagú. Vagy rögtön kiveszi a foltot, vagy soha nem sikerül. Felugrik helyéről borítva mindent maga körül, de a pálca sehol, kiesett a földre. Ha Shael Zane előtt állna, magyarul az útjában, ismét felborítaná nagy sietségében de mivel mellette áll, nem lesz újabb baja szegény lánynak. Bőven sok testére az a sérülés ami miatt felszisszent.
A pálca nincs meg, Shael viszont közeledik és elvégzi a bűbájt. Ezt tette? Hihetetlen dolgok történnek itt. Tiltakozni se volt ideje közeledése ellen. A lényeg lényege, hogy a folt volt nincs egyetlen pöttyöt kivéve, ami lejjebb került valami oknál fogva, talán mikor felugrott, lefröcskölődött inge alja is. Alig látszik, de attól még ott van! Ezt akkor veszi észre, mikor már pálcáját kezében tartva fordul vissza felé. Megköszönés helyett említi.
- Ami azt illeti, itt maradt egy folt... - Mutat arra a pöttyre amit nagyítóval is alig látni ingén de Zane látja, megérzi ha valami nem stimmel. Ujjaival idegesen forgatja pálcáját kezében, nem tud túllépni, hogy folt esett rajta (szerinte) a lány miatt. Egymással szemben állnak és nem tud neki mit mondani, nem tudja kimondani... szája csak akkor mozdul ismét mikor Shael megszólal...
- Mit mondasz? - Megrőkönyödik nagy hirtelenjében. - Bocsánatot? Éhhn? Thhőőled?... bbhhocsáánatot? - Száján esnek ki a szavak, főleg azért mert a lányka privát vetkőzést hoz össze. Ettől függetlenül Zane tarja magát csak szemei járnak táncot a lány testén. Nagyon - izgató - testén.
Nem hisz szemeinek, hogy ezt csak így előtte megcsinálja. Semmi előzetes nélkül, meg se kérte, hogy forduljon el...  Hosszú másodpercekig áll és bámulja annyira, hogy pálcája kiesik kezéből és hangosan koppan.
- Ehhezzel nem hatsz meg. - látszik rajta, hogy még mindig a látottak hatása alatt áll. Beszél össze-vissza XD. Lehajol a pálcáért amit gyorsan felkap és rászorítja ujjait... - Ez csak egy karcolás, mert olyan béna vagy, hogy nem tudsz magadra vigyázni, úgyhogy ha megkérhetlek rá, ne próbáld rám kenni. - ... végével a lány felé int néhányat, pontosabban a sebe felé. Terelésként int a másik irányba is mire a szék és az asztal visszakerül eredeti helyére.
- Különben, ha ilyen ügyes lány vagy...  - azt ügyest természetesen némi gúnyos éllel ejti. - ... eltüntetheted azt is.
A levél, észrevette... mi több felveszi és itt a vég. közelebb lép, sokkal közelebb. - Nem illik más levelét eltulajdonítani add szépen ide és senkinek nem esik bántódása. - Hirtelen nyújtja felé egyik kezét, követelve a levelet.
- Add ide! - Parancsolja. Ha kell, végigkergeti a kastélyon.

Zane ♥


Olyan tanító mosollyal hallgatja végig a mardekáros srácot, hogy olyat még Umbridge professzor sem tudott virítani. Részéről a családkérdéseken csak nagyot tud sóhajtani. Nem ellenzi, hogy az aranyvérűek csak aranyvérűekkel keveredjenek, noha úgy gondolja, a vér még nem teszi jóvá a gének hibáját. Bólogat, mintha csak azt tartaná világszenzációnak és dicséretes megmozdulásnak, hogy a srác képes összefüggően beszélni.
- Most mondasz ügyesen ellent magadnak – hangja dorgáló, úgy tűnik, kivételesen jól szórakozik. Nem hatja meg semmilyen utalgatás, a világ így működik, s neki egy évvel több tapasztalata van. – De tudod mit? Legyen. Most jobban érzed magad? – vigyora elárulja, hogy attól, mert szavaival elfogadja, amit a srác mond, egyáltalán nincs így. Ezzel is csak tovább idegeli, s ha ő úgy, hát Shay sem fogja többe nézni egy gőzölgő kupac sárkánytrágyánál. Hogy miért? Egyszerű. Nem bizonyított. Neki pedig addig ne kérjen ki senki semmit, amíg legalább a szikráját nem mutatja meg annak, amit papol. Tulajdonképpen kineveti a srác gőgösségét, amikor amaz megemlíti, hogy nincs abban a helyzetben, hogy sértegesse. Dehogy nincs, igazából szinte csak ebbe a helyzetbe tud kerülni, ha adják alá a lovat. És itt folyamatosan adva van, nem egyetlen paci, de egy egész mén, egy vad musztáng mén. Tulajdonképpen ki is az áldozat akkor?
- Megesik – zárja rövidre a mosolykérdést is. Ugyan talán felmerül benne, hogy rákérdez, hogy mégis mi baja lehet az ő csodaszép mosolyával, de az energiáit inkább más területeken való masszív támadásnak szenteli. Mint például az az ártatlan és csak játékból tett gúnynév, mely viszont akkora telitalálat volt, hogy még a lottónyeremény is csak gyenge zsebpénz növelés érzését keltené emellett.
A gyerekszobás megjegyzésen kellemeset derül, halkan, de csengő hangon nevet fel, még hogy Zane nem vicces fiú. Talán hevesebben nevet a nempoénon, mint egyébként talán elvárható lenne, de van benne egy kis tüske, amiért így próbál visszavágni. Nem olyan kegyetlen, de mégis szurkáló, pont amennyire kell.  Ha tudná, hogy mire gondol, ő maga ajánlkozna alanynak az ifjú pszichomókusnál, hogy egy egészen különleges tanulmányt ajándékozzon neki. Jó lenne, igazán élvezné a dolgot.

Nem válaszol, nem kéri, hogy ismételje meg az utált jelzőt, de megteszi. Az orrnyerge és elvörösödik s ezzel ad egy tiszavirág életű diadalt a fiúnak. Örül neki, mint majom a farkának, élvezi, ott érzi magát valahol az olimposzi istenek között. Aztán jön a kegyelemdöfés, a Karótnyelt megnevezés és Zane uralma úgy omlik össze, ahogy elméjének ingatag kártyavára. A villanásnyi meglepettség már tovamúlik,  ő pedig kegyetlen húzások egész tárházát vonultatja fel fejében. De nem, nincs ideje rá, hogy kiválassza a legrongálóbbat.
Talán valahol a felháborodás és a gyermeteg pánikolás között egy hangyányi lelkiismeret furdalása, sajnálata támad a mardis irányába, s ez sarkallja áldott jó szívét cselekvésre. Egy laza ujjgyakorlat az egész, de hála a srác hisztijének, nem sikerül tökéletesen eltüntetnie a foltot. Összeszűkített szemeinek sarkából  vet egy sanda pillantást a nem létező pöttyre és magában jól  elküldi a sunyiba azzal együtt. Cicceg egyet és egy vállrándítással teszi fel a koronát.
- Dobd ki akkor a fenébe… - illeszti még ezt a lekezelő reakciójához.  Amíg nem érezte lüktető csípőjét, addig szívesen segített, bár így utólag inkább még rá kellett volna tennie egy lapáttal.
- Rémesen gyerekes vagy… - bagoly mondja ugyebár, de ezt most hagyjuk is. Kicsúszik a száján. A pálca kiejtésre nem reagál, pedig, ha leesne neki, biztosan kegyetlenül meg is jegyezné, hogy na vajon ki beszél bénázásról.
- Mi van? – akkor esik csak le neki, hogy miről is beszél a srác, amikor fedetlen sebére kerülnek a barnák. Így már világos - Dugd csak a meghatottságod oda, ahova gondolom… - reakció nélkül hagyja a megjegyzést, ha eszébe jutna az a nyüves bűbáj, amivel begyógyíthatná a sebét, meg is tenné.
- Én vagyok a béna? Mégis a te ruhád lett tintás… - húzza össze szemöldökeit és egy pillanatig felmerül benne, hogy szól, az üvegcse még mindig a zsebében van, így kvázi bármikor ismét elöntheti a maradék folyadék. Az lenne már jó.
Kegyesek ma hozzá az égiek, hiszen mindig adnak neki egy mankót, amivel aztán jól gyomorszájon bökheti Mr Karótnyletet. És ő, mint jó sárga pihés kiscsibe szépen felkapkodja a lehetőség apró magvacskáit, úgy mint most a pergament.
- Egy. Mi a frászt képzelsssz.. ? – felszisszen, ahogyan a hirtelen közeledő srác elől megpróbálja eltartani a levelét. Ismét megrándul, ahogy az az égető fájdalom belemar. Nem szereti a vágás sebeket. - …mégis ki vagyok én? Mit érdekel engem a te leveled? – durván a mellkasának nyomja a levelet, ezzel el is taszítva Zanet. A levelet útjára engedi, vagy a kezébe vagy nem, mit törődik ő vele?
- Kettő. Ügyes vagyok… – ezt csak úgy a miheztartás végett és, hogy még odaszúrjon neki, felemeli a pálcát, s a korábban mutatott szinte mikroszkopikus pöttyre irányítja pálcáját. Ő nem látja hol van, csak emlékszik hova mutatott a fiú. ~Tergeo…~ mondja ki csak gondolatban a folt tisztító bűbájt. – És három. Menj a fenébe… - hirtelen fordul el, azzal a lendülettel kap is oldalához. Egy halkat még káromkodik, majd elindul végre a még mindig sértődötten nyávogó Meow és ketrece felé.

Shaelnek...   who is bloody adorable   ;D  



Van olyan barátja, aki nem tiszta vérű, de amíg a világ világ nem vallaná be a lánynak, mert a látszat milyen fényes és tökéletes, egy folt sincs rajta. Érintkezett nem az ő fajtájával, mélyen őrzi magában, azt a napot is. Felesleges felemlegetni az ilyesmit, mindenki megbotlik néha… és néha még élvezi is. A lényeg a végkifejleten van, a többiről nem szerez tudomást senki és nem hánytorgatják fel soha. Csak tudni kell eltitkolni az eltitkolni valót.
- Cöh… - Erre inkább nem mond semmit, felesleges még több energiát belefektetni, egyesek soha nem fogják megérteni gondolkodásukat. Jobb is így, nem az ő feladata felvilágosítani és segíteni. Nem érdemelte ki, de ahogy látszik nincs is ilyen szándéka se most se később.  Előfordul az ilyesmi, a legtöbb embernek a Zane-el való találkozás után nincsenek jó emlékeik és nem akarják többet látni, vagy nem szívesen találkoznak vele még egyszer. Ez a lány is olyan, mint a többi, véletlen sodorta útjába a sors és ugyan ilyen véletlen repíti tovább az érintettek megkérdezése nélkül.
- Sokkal. – Szokássá vált ujjmozdulatokkal igazít ingén és nyakkendőjén, mint aki jól végezte dolgát, habár az, az oktató sztármosoly az őrületbe tudná kergetni és bizton kitépné összes haját tőle, ha nem sajnálná.
~ Talán mégis rontást kellene küldenem rá. Ragya… vagy mit szólna, ha így maradna a szája? ~   Töpreng magában szemeivel méregetve a potenciális áldozatot. Ujja hegye pálcája végét simogatja, de nem veszi ki ruhája alól. ~ Nem lehet… nem kerülhetek miatta bajba, apám…~ Látványosan elhúzza száját, lemondó sóhaja elárulja gondolatait körvonalakban. Meg van kötve a keze, saját apja köti meg.
És ez a nevetés!  Ha nem lenne benne tartás homloka nagyot koppanna az asztallapon és halottat játszana. Nincs, eltűnt, nem létezik többé, csak ne kelljen hallgatnia kacaját. De mivel van tartás benne, és még pár percig élvezheti, csak megforgatja szemeit és nagyot sóhajt.
- Most mégis mit nevetsz?  Höm?  Mit? – Sötét gondolatok kúsznak fejébe, ismét megnyalja szája szélét, nem látható, csak szemei csillogása. Ha rúgna egyet a székén, biztos felborulna, csak előre kellene a lábát lendíteni.  De ő egy lány, nem illik ilyet csinálni vele. ~Akkor megölöm. ~  Eltöpreng, majd megrázza fejét gondolatban. ~Nem, ilyet se illik.~  Cukkolni kezdi egy névvel, ezzel betalál, de a továbbiakra nincs ideje mert arra lesz figyelmes hogy áll és magából kikelve borít mindent. Eddig tartott volna türelme?
Igen, eddig tartott. Szégyenletes…  Inge tintás lesz, Shael pedig sérült. Először koncentráljunk a külsőre, utána Shaelre.
Nem segít rajta semmi, a lány hiába próbálja rögtön kiszedni és ez különösen dühíti. Ilyen nem fordult elő vele soha és hogy fokozzuk az izgalmakat, a sárga bombázó még sértegeti is a káosz kellős közepén. Még hogy Ő gyerekes? Ő? Hoppáré, tényleg az, de ezt akkor sem itt és most kellene és különben is még mindig mit képzel magáról hogy ilyen hangnemet enged meg magának vele szemben?!  Elég sok minden ül ki arcára, kezdjük az elején… döbbenet, pánik, döbbenet, gyűlölet, döbbenet, egy jó átok, döbbenet és valami olyasmi érzés is, hogy ideje lenne megnyugodni, főleg azután, hogy a folt nagyobb része eltűnt és nem utolsó sorban Shael  hasa is kivillan ruhája alól. Ez a látvány picit enyhíti azt a sok érzést, szegény, biztos fájhat neki, Zane-nek van gyógynövénykészlete, mindig van nála, kell neki a betegsége miatt.  Tulajdonképpen a látvány elfelejt majdnem mindent a döbbenetet és a foltot kivéve. Egy helyben topog Shael mellett, mondani kellene valami olyasmit, hogy kösz vagy valami, de ha azt vesszük, hogy a maga módján megdicsérte, le van tudva a köszönetnyilvánítás. A többi mondatáért nem vállal felelősséget. Shaelt se kell félteni, percenként képes kihúzni a fiú idegszálait.
- Te! mit képzelsz magadról?!! – Torkolja le. – Ilyen hangnem a legalpáribb kocsmában nincs. – Csak azért mondja, mert még nem volt olyan helyen. Nincs kizárva, hogy lesz, de még nem volt.  
- Inkább fogd be a szád és ha tényleg olyan ügyes vagy tüntesd el… - Eltűnt az összes foltja, hiába nézi. Széthúzza teljesen ruháját, megnézi bal oldalát, majd megnézi a jobbat is. Felnéz a lányra. Hát most nem tud neki semmi gorombát odaszólni. .–  … jó.  -  Vagyis szép munka.  A maradék is eltűnt onnan, a pálcája is megvan a levél pedig…  Meglesz.  Egyelőre Shaelnél van és neki  úgy tűnik szándékai vannak vele, vagy csak szórakozni akar. Nem sokáig hagyja nyeregben, lerohanása sikeres.
Küzdenie se kell érte, ennél szebb befejezés, mellkasa ütközik a lány tenyerével, de ez nem zavarja, kikapja kezéből a levelet, belepillant ezután összehajtva elteszi zsebébe. Most már előveheti a sárgát a fontossági sorrend végére ért.
Feldúlt ezen nem kell csodálkozni, viszont az a nagy helyzet és probléma, hogy tartozik neki. Utál tartozni bárkinek is. Töprengve néz a lány után ő maga megsemmisülten áll a Plázs közepén és szavaival küzd. Mikor a lány a macskájához ér és megbizonyosodhat róla, hogy nem viccelt tényleg elmegy,  erőt vesz magán és megszólal.
- Várj... Hugrás. - Nyel egyet és kis tétovázás után elindul felé. Jobb kezével benyúl belsőzsebébe az ezüst lapos szelencéért amiben a növények vannak. Nem tudni mit csinál, arckifejezése se árulja el.  

Zane ♥


Szinte látja maga előtt a srác gondolatait, elég csak szemeit fürkésznie és arcának rezdüléseit. Azt konkrétan persze nem tudja, hogy mely átkokat sorakoztatja magában most, de abban bizonyos, hogy átkozódna. A pálca, mint mindig, most is készenlétben, s a pajzsbűbáj is a nyelve hegyére van illesztve, szükség esetére. Sosem árt egy lépéssel az ellenfél előtt járni, neki meg már megvan legalább az első három lépés, és előnye, mert ügyesen varázsol non-verbálisan is. Talán hamarosan Zane-ben is tudatosul, hogy az asztal másik felén ülő barna leányzó, bizony korántsem annyira mindennapi, mint amennyire ő azt gondolja. Sőt. De Shay nem az a fajta, aki ezt előrebocsátja bárki számára, szépen rávezeti az illetőt, akár akarja, akár nem.
- A fantasztikus humorodat, mi mást... - érezhető, hogy a kérdést nem ilyen hosszúságúra tervezte, legalább egy megszólítás még hiányzik a végéről, a hangsúlya legalábbis erre enged következtetni, de valamiért inkább magában tartja a Tökfejezést. Egyelőre. Pedig ott van az, épp csak sikerül elharapnia, mielőtt még kicsusszanna a száján.
Az események aztán gőzerővel peregnek, felborul, felkel, vérzik és még a mardis sipítozását is hallgatnia kell. A gyerekességgel kicsit mellé lőtt, s kedve lenne tódítani, hogy most akkor tulajdonképpen ki is viselkedik cicalányosan?! Igen, itt az igazság, ami nem is meglepő, hiszen Shaynek eddig is igaza volt, csak újdonsült zöld barátja, annyira el van tájolva, hogy talán nem is tudja, melyik bolygón él. Majd meg fog még lepődni Asztronómián, ha kiderül, hogy nem is a Földre volt kalibrálva.
- Ugyan, honnan is tudhatnád épp te, hogy milyen is az? Ilyeneket, mint te, be sem engednek egy kocsmába, az nem az ilyen Cicafiúknak van... - vigyorog, s most ami-a-csövön-kifér módon gúnyolódik vissza. Komolyan kiábrándító számára ez a gyerek. Pedig a maga karót nyelt mardekáros módján még helyesnek is mondható, tekintve, hogy annyit időzött rajtuk, a szemei egészen szimpatikusak is számára. De hát, a külső nem minden, s sajnos a belseje épp annyira vonzó, mint egy nagy hordó kizsigerelt béka. És mégis, ez az acsargás, az egész konfliktus helyzet némileg beindítja az endorfintermelését, bár nem mozdul semerre mégis gyorsul légzése. Még egyszer szemügyre veszi művét, dühösen, de mégis elidőzik az ingen, noha inkább azt venné szemügyre, ami alatta van.
Aztán, hogy ne legyen egyértelmű, összevonja szemöldökét, kimondja a harmadik pontot és elfordul, hogy összekanalazza szerencsétlen macskáját. Még mindig égető-nyilalló sebe tovább lüktet, s egyre kellemetlenebbé válik, ahogy kezd lenyugodni. Orra alatt morog, amíg ellenőrzi a ketrecet, s ilyen mérgesen mordul a srácra is, amikor az újra megpróbálja megszólítani.
- Mit akarsz? Megyek már! - megkapaszkodik a kosár fülébe és azzal együtt fordul vissza, ismét csak összerándulva a fájdalomtól. Nem egy óriási seb, de kellemetlen helyen van, épp a csonton, és épp ott, ahogy a legtöbbet nyúlik a bőr.
- Mit csinálsz? Mire készülsz? - vonja össze szemöldökeit, egyáltalán nem tart attól, hogy megátkozná a mardis, de nem azért, mert nem nézi ki belőle, hanem mert már iszonyatosan nem érdekli. S bár pont az ilyen mardekárosok stílusa a sebesültet megtámadni, egy szemernyi félelem sincs benne. Zöldjei gyanakodva, de inkább csak mérgesen követik a belső zsebhez nyúló jobbot, szemöldöke várakozóan vonódik fel.

Shaelnek...     innocent injured fawn   ::)



Elsősorban specialitása a Cruciatus átok kúszik gondolataiba, a mozdulat beleégette magát a karjába és ujjaiba, a szó pedig nyelvén maradt, hiszen értelemszerűen ez jut először eszébe… nem kerülne semmibe kimondani és használni. Álmodozni szép dolog, de néha veszélyes és ostobaság, márpedig az ostobaságokat messze elkerüli.
Ülnek egymással szemben és burkoltan próbálják felmérni az ellenfél erejét, felkészülni a váratlan mozdulatokra… de ezek a mozdulatok elmaradnak mindkét fél részéről. Zane nem kockáztat, feleslegesen nem vívja ki apja haragját. Különben meg, ő egy lány, mit kezdjen vele? Nem dicsőség párbajozni egy lánnyal, még akkor se, ha előre nem becsüli le az erejét és ügyességét.
- Bírod a humort… - Végignéz rajta, fekete szemei lassan járják meg az utat, ajkai pedig alig mozdulnak beszéd közben.. – …látszik. Ennyi szájhúzogatást életemben nem láttam …- Szünetet tart. - … összesen.  – Mindene mosolyog ami csak van rajta és ettől kiveri a víz. Nem bírja, ha valaki ennyit mosolyog, képmutatás.
- Szerintem képmutatás. Mosoly mögé rejtesz mindent és elhiheted magaddal, hogy… pföh… - Rákönyököl az asztalra, homlokát tenyeréhez érinti és ujjaival megdörzsöli azt. A mozdulatsor váratlan és sóhaja kíséri, majd kicsivel később megállapítása.
-…  minek is mondom ezt,  reménytelen eset vagy. – Dünnyögi tenyerébe.
Események? Ezek nem szimpla események… nem… szimpla. Nem kellett volna megtörténnie, nem neki kellett volna elszenvednie, ezáltal jogosnak mondható a kiakadása. Nem a pénzen van a lényeg, vehet magának száz másik inget, maga a tény,  Vele történt! ez önmagában megbotránkoztató és az oka… a Hugrás.
És még tovább üti a vasat, beszól. Ismét beszól. 
- Mondom, jobban tennéd, ha befognád a szád… - Inti le, hozzá közelebb lévő kezével. Ujjait szorosan egymáshoz illeszti, végeiket homlokához nyomja, mint aki azzal küzd, hogy idegszálai helyükön maradjanak. - … ugyan és te mit tudsz az olyan helyekről?! – Költői kérdésnek szánta, hangsúlya árulkodó. A jelzőre nem válaszol, csak megereszt felé egy sötét pillantás. Hová halad a világ, már meg ő a cicafiú? Alig néhány perce erősen megdöbbent, hogy lecicázta. És a mosoly… mindig ez az „átkozott”(an bájos) mosoly.
Megszűnt minden problémája, megvan a levele, tiszta az inge, kezdi elfelejteni az eseményeket, de még itt van egy aprónak nem nevezhető probléma. Tartozik és ez az érzés nem hagyja nyugodni. Nem a jó szándék vezérli, nem vezérli semmi, de ezt Shael nem tudhatja.
Miután összeszedte erejét és megszólította, a Hugrás feldúltan fordul vissza hozzá. Érthető ez az állapot, nem fordít rá különösebb figyelmet, jobb kezében már ott az ezüst tartó, annyi a dolga, hogy kihúzza. Még néhány lépés és eléri, mire ez bekövetkezik, minden kérdésre választ ad. Megáll a lánnyal szemben és felemeli az ezüst tartót.
- Nem egyértelmű? Ezzel akarlak megátkozni… - Hangja gunyoros, rándul egyet szája széle mintha mosolyogna, nem tagadná, tetszene neki az ötlet. Gondolatait aztán elhessegeti és lefelé néz Shael oldalára. Pár hosszúnak tűnő másodpercig nézi a ruháját, mintha átlátna rajta és a sérülését vizsgálná. Nem így van, nem lát át rajta, inkább azt várja el, hogy magától jöjjön rá mit akar, de ez nem valószínű. Neki kell intézkednie.
- Húzd fel az inged… - Pofátlanul tolakodó ismét, de ez nem zavarja, higgadt nemtörődöm beszéde elárulja. Sose zavarta, mert miért ő kérjen elnézést?!  … gondolom nem okoz problémát, az imént könnyedén megtetted.  – Szúrja be megjegyzését is, közben két ujjával ügyesen felpattintja a tartó tetejét. Most már látszik mi van benne, sok apró gyógynövényszál. Azokat nézi, de hogy melyiket vegye ki, azt még nem tudja, ahhoz látnia kell mivel van dolga.
Érti a dolgát, mozdulatai és beszéde is magabiztos, mondhatni mindent tud a készítményekről ebben jó. Saját kezét is ő gyógyította meg, ha nem tette volna, nem forradás lenne a kezén, hanem nem lenne jobb kézfeje. Csak arra nem számít, hogy ha az imént úgy megbabonázta a teste, akkor ez előfordulhat most is. Egyelőre koncentráljunk a feladat első lépésére.
Meg se fordul a fejében, hogy ellenállásba ütközik, pedig mindent összevetve, valószínű abba fog.

Zane ♥



A mosoly sok mindent kifejezhet, így természetesen lehet képmutatás is. Ki mire használja. Ő nem csak képmutatásra használja. A nap nagy részében természetesen mosolyog. Más esetekben meg azért, hogy az ilyen agybannagy mardekárosokat idegesítse. Ma is tökéletesen ellátta a feladatát, a feszültség igen magasra szökött és az idegek, legalábbis a fiú részéről többször is pattanásig feszülnek. Szórakoztatja, és az sem riasztja meg, ha párbaj alakul ki, gyorsak a reflexei, hála a kényszerkviddicsnek, melynek hozadékául idén már a suliban is csapattag lett. A legnehezebb évben, amikor a félelmetes zöldek uralkodhatnak a pályán. A lehető legrosszabb választás, de úgy van vele, hogy három meccset kell túlélnie, aztán jövőre megint csak a lelátókról szurkolhat. Idénre már úgyis ágyat készül bérelni magának a gyengélkedőre.
Könnyen túlteszi magát a sértéseken, egyáltalán nem veszi magára, nem ért egyet, és nem is fog. A meddő viták egyik csodálatos iskolapéldája, igazából fölöslegesen is szólaltak össze, mások, mást tanultak, mást tapasztaltak és egyik a másikról semmit sem tud. A közös bennük, hogy ezt nem vallanák be semmi pénzért sem.
Ezt bizonyítandó Zane folyamatosan olyan megjegyzéseket tesz a lányra, melynek leginkább szöges ellentéte igaz rá, hát lehet ezeket nem nevetve vagy épp mosolyogva fogadni? Nem. Egyszerűen azért nem, mert a mardis teszi, hogy mennyi mindent tud, s úgy viselkedik, mintha tudná, milyen a hugrás is, de mindennek a reciprokát bizonyítja. Érezhető, látható, hogy burokban nevelték és, hogy fitos kis orrocskája alatt nem is létezik számára a világ. Talán, ha elmormolna egy néma gennyes kelés-átkot, kicsit rájönne, hogy mi is a helyzet, de neki nem stílusa ez a fajta sunyiság.
Egy csöndes, de mindent kifejező pillantással válaszol a leintésre. Nem kell megszólalnia, hogy pikírt legyen, s arcáról lerí, „ne fogadj rá”. Újabb ékes bizonyíték, de már meg sem kell rajta akadni, ő sem nézi ki a srácból, hogy olyan veszélyes lehetne rá, ő is téved, sajnos a mai világban az emberek túlságosan el vannak romolva. Ő még kitart, nem engedi, hogy ellepje a mocsok.
Készen arra, hogy hátrahagyja a romokat -mert ő ugyan nem fog segíteni itt rendet pakolni, még akkor sem, ha csak egy pálcaintés lenne az egész-, szedi össze a panaszosan fújó Meowt és aztán magát is, hogy elbicegjen, és megkeresse azt a nyamvadt bűbájt, ami majd rendbe hozza a csípőjét, ha nem sikerül, még mindig lebiceghet a gyengélkedőre. Természetesen máshol is vannak horzsolásai, többek között tenyerén és lábain, de egyik sem hasogat úgy, mint ahova az asztal sarka esett. Kell egy nagyobbat szusszannia, nem jól tűri a fájdalmat, hiába szenvedett már el egy rakás gurkótámadást, és egyéb átkokat, nem tudja megszokni, hogy fáj, még ha csak kevéssé is.
Vág egy grimaszt a gúnyos repostra, zöldjei az arcára emelkednek, majd vissza a rejtekből előbújó szelencére és újra az arcára. Szemöldökei még mindig morcosan, gyanakvón vonakodnak össze. Nem követi tekintetét, elég egyértelműen a korábban felfedett területre összpontosulnak, s nem azért nem mozdul meg, mert nem érti, mit akar. Sokkal inkább, mert esze ágában sincs mutogatni neki. Az előbb ügyetlen volt, s bár próbált elfordulni, legjobb szándéka ellenére sem sikerült jól felmérnie a szögeket, és igazság szerint nem is Zane-nel foglalkozott, hanem azzal, hogy fááááj.
- És onnan, ahol bámultál, nem volt jó a kilátás? - szúr vissza azzal a lendülettel - Felejtsd el, nincs műsor… - hátrál egy lépést, még mindig ellenségesen méregeti a fekete íriszeket. Egyáltalán nem érti, miért akar hirtelen segíteni, s most egyáltalán nem feltételez semmi jó szándékot, sem pedig olyasmit, amiért egy kicsit is engedelmeskednie kellene. Még mindig azon a véleményen van, hogy dugja csak fel az ingét, a tintáját, a ki nem mondott dicséretét, de még a szelencéjét is jó mélyen oda, ahova ő gondolja.
- Nincs szükségem a segítségedre… - teszi még hozzá, hogy egyértelműsítse magát, s mivel már megint olyan ingerlően közel áll hozzá a srác, ismét hátrál egy lépést, aminek köszönhetően nekihátrál a másik asztalnak. Ettől egy kicsit meglepődik, így előre lép, ekkor meg Zane-be ütközik, s hogy ne maradjon ki a jóból, ez az ütközés megnyomja sajgó csípőjét. Az ingén átüt a vörös testnedv, de nem, a mardekáros ruhája nem lesz olyan, a lányé viszont igen, mivel még gyógyulni sem hagyja a vágást. Újra felszusszan, s olyan megsemmisítő pillantást küld felfelé a mardekáros arcába, mintha legalábbis direkt arra törekedett volna, hogy újra fájdalmat okozzon neki.
- Engedelmeddel… - távozna, de kicsit beszorult, és igen, kiköveteli magának, hogy a fiú arrébb álljon.

Shaelnek...   defiant beauty    ;D  



Nem csak kviddicseseknek lehetnek gyors reflexei, de kár elemezni az erőviszonyokat a srác se elveszett lélek a sötétség oldalán.  Sokan hiszik, hogy minden halálfaló tudatlan barom, varázsolni sem tudnak, csak ölni. Kivételnek lenni ilyen helyzetben kiváltság, erre pedig törekedni kell és Zane pont az a fajta.
Nem lesz itt semmilyen párbaj, túl sokat kockáztatna vele és nem játszunk ilyet. Pont az elküldendő  levélben is ígéretet tett. Újabb kivétel, hogy  ezúttal betartja az ígéretet, apja még mindig az a személy, akit bár nem szeret tiszta szívből, de  még fél tőle és a parányi tisztelet is arra készteti, hogy ne húzza ki nála a gyufát.
Ékes példa a mostani arra, hogy két hasonló ember tud a legnagyobbakat vitázni.  Hogy miben hasonlóak? Elég egy parányi darab, azt most pont megtalálták. Kóstolgatják egymás szóbeli erejét. Azt lehet.
Hiába játssza meg magát, látni rajta mennyire szenved és csak a lélek és kitartása, daca vagy éppen dühe tartja még két lábon. Játsszon, senkit nem zavar, csak ezzel magának árt teljesen feleslegesen, mert haszna az nincs belőle.
A rom amit hátrahagynak? Ugyan kik, ugyan milyen rom? Ő nem volt itt, maximum a lánynak lehet bűntudata később, olyan lelkiismeretesnek látszik szegény. Beszólni azt bezzeg tud, még fájdalmában is.  Pedig most Zane olyan „segítőkész”.  Ő csak jót „akar” neki, még a gyógynövényeit is hajlandó elővenni és bla bla bla.
Ingfelhúzás és engedelmesség helyett kap pár keresetlen szót. Elhúzza száját, ez a teljes lebukás, bár valljuk be, nehéz lett volna leplezni, kifordult a kezéből pálcája és szemei is meredtek. Komolyan nem érti, miért reagál most így, már látta. Felesleges köröket futnak most. Sóhajt.
- Mit kéreted magad? Ha nem hisztiznél annyit, már rég túllennél rajta. A vak is látja nyomorod, talán  ideje lenne neked is észrevenned. – A fájdalom csontig tud hatolni, szavait is odáig fognak. Nem a kíméletességről híres,  tényeket közöl. Élvezi helyzetét, hangja higgadtabbá válik, mint aki egyezkedik.
- Fogd fel… fizetségnek. – Számlaegyenlítés, ami ugye nem szívesség. – Teszem azt a… khm… - Csettint egyet ujjaival, nehezen találja a szót. - … jó cselekedetedért. – Undorító egy szó, nyelve szinte kilöki. Neki jól jönne ez az apró kisegítés, ezt kisujjból kirázza, és tartozását is letudná vele. Jó üzlet, ki kell erőszakolnia.
Várakozóan néz rá, most mi lesz. Tovább játssza a sértődöttet és szenved, vagy okos kislány lesz és percek alatt végetvet a fájdalomnak. Csak rajta múlik. közben Zane duruzsolt a lánynak. Ő a jobb vállán az a bizonyos ördög.
- Ne légy ostoba,  Hugrás. – Lenéz megint, ekkor veszi észre, hogy időközben a szép fehér inge vérfoltos lett. Ajaj, hát ez szörnyű, de a vér kijön bűbájok nélkül is. Szája széle mosolyra húzódik, „ő megmondta” mosoly ez.
- Látod mit csináltál… - Fejét csóválva bök a folt felé, majd folytatja.  – Az idő vér… és fájdalom. Lehet belső vérzésed is van. – Ijesztő nyugalommal mesél, szemeiben eszeveszett csillogás, mint aki valamit vár. - Ajajaj, az nagyon alattomos lefolyású, ki tudja eléred-e a kastélyt, elvégre jó ideje kint vagy… és az a sok lépcső és folyosó.  
Testtartása belazul, karjait keresztbe teszi maga előtt vigyázva az ezüst tartó tartalmára. Nem lenne szerencsés kiszórni, ilyenkor szokott feltámadni a szél, a többi balszerencsés csapásról nem is beszélve. A lényeg, hogy vigyáz rá. És csak beszél és beszél, előnyben van, eszében sincs elállni az útjából. Talán egy lépést hátrál, látva mennyire beszorítva érzi magát a Hugrás lány.
- Nem túl rózsás a helyzeted. – A legcsodálatosabb az egészben az, hogy igaza van. Akármennyire tiltakozik ellene, meg van kötve a keze. Ha nem talál ki valamit magától sürgős tempóban, márpedig ez nem valószínű ránézve, kénytelen rábízni magát Zane-re. Hogy fordul a kocka percek alatt, ugye-ugye?
Egy hulla a folyosón mondjuk mindig jó buli, de ha nagyon-nagyon muszáj bevallani, kár lenne ezért a szépségért. Még ha idegesítő is a folytonos mosolygása, a makacssága és… és  biztos találna még rajta valamit, ha nagyon keresné. Az idő telik...  nehogy a végén igaza legyen és térdre rogyva találja magát fájdalomtól szenvedve. Tik-tak.

Zane ♥



A dolgok csak éles helyzetben tudnának eldőlni, az hogy ki mit gondol közben teljesen lényegtelen. Elhiheti az ember magáról, hogy meg tudja váltani a világot, de később jön csak rá, hogy nem egyszerű. Addig míg nem kerül sor valódi megmérettetésre, maximum találgatni lehet. Annyi szent, a lány sem ügyetlen.
Amúgy sem indult rózsásan a társalgás, ám aztán igencsak szerencsétlen fordulatok következtek be, melynek hozadékául most itt áll az asztal és egy mardekáros fatuskó között, bár ez talán a fatuskóra nézve lenne sértő. A zöld íriszek máskor jókedvtől csillogó fényét most inkább megvetés és villámok helyettesítik. Úgy mered felfelé a srácra, mintha legalábbis mindkét szemével képes lenne Avada Kedavrákat szórni. Bizonyára most iszonyatosan meg kellene hatódnia, és valami kivételes, kitüntetett szerencsés kiválasztottnak éreznie magát, aki abban a csodálatosan hihetetlen kegyben részesül, hogy a nagyegójú, és rém veszélyes mardekáros nem létező óriási szíve megesik rajta és méltóztatik élete első jó cselekedetét megtenni. Vagy ki tudja, mire készül?!
Tipikus. Hamarosan ő lesz a gonosz csúnya hugrás lány, aki a több percnyi metsző vita és torzsalkodás után, nem rángatja fel az inge végét az első lekezelő felszólításra. Mert miért is ne. Elvégre mi sem természetesebb, hogy miután olyan kedves bókokat zsebelt be tőle és olyan bájos, behízelkedő hangon próbálja rávenni a terület felfedésére, varázsütésre, alázatosan cselekszik. Pont így tett amióta itt van ugyebár.
- Az én dolgom... - válaszol még mindig dacosan, bár hangjából nem érezhető ki annyira az ellenszenv, mint amennyire szeretné, ott van az. Higgyünk benne. Eltekint válla felett, épp addig érnek szemei, így azt még pont meg tudja tenni. Nincs ott igazából semmi, csak sövény, de egyértelmű jelzést ad arra, hogy távozna. Igazából elgondolkodtató, hogy miért nem löki meg és húz el a fenébe, ahogy arra korábban olyan fenemód udvariasan felkérték már. Helyette inkább hallgatja a sok sületlenséget.
- Te most komolyan ennyire ostobának nézel? Jó, hogy nem már azt mondod percek múlva holtan esek össze... - teljes joggal kéri ki magának a feltételezést, és kőkeményen zokon is veszi. Fáj neki, ez tény, de egy ekkora vágástól nem fog perceken belül elvérezni, s a fiatalemberrel ellentétben a őt nem zavarja, ha vérfoltos inggel megy vissza a kastélyba. A sok hülyeséget hallgatván aztán elege lesz. Bosszúsan csücsörít ajkával, szeme sarkából felpillant a fiúra, s végül is benne is feltámad az az érzés, mintha ott ücsörögne a vállán és duruzsolná fülébe az elrettentő eshetőségeket. Szinte érzi, ahogyan ketyeg az ideje, kicsit ideges lesz.
- Hátöhm... rendben... - tekint fel bujkáló mosollyal. - ...csak fejezd be ezt a sok sületlenséget, jó? - kérdezi kissé zavartan. Semmi köze ahhoz, hogy akár egyetlen szavát is elhinné, egyszerűen csak belátja, hogy hamarabb végeznek, ha enged. Megadóan sóhajt fel, mintha nem is hinné el, hogy valóban van annyira ostoba, hogy beadja a derekát, most mondhatjuk, hogy a szó majdnem szoros értelmében. Bár ez nem a dereka, hanem a csípője, de mégis rendelkezésre bocsátja.
Óvatosan elfordul, leteszi a kosarat az a háta mögötti asztalra. Még mindig vonakodik, egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy jól teszi, amit tenni készül, egyáltalán nem bízik meg benne.
Felszusszan, s néhány győzködő bólintást követően végül is, ha kelletlenül is, de megemeli inge alját, felfedve a seb egy tetemes részét, majd szoknyájának felső részét húzza néhány milliméternyit lejjebb, a maradékot is megmutatva. Száját elhúzza, lesandít, tovább grimaszol és várja az ítéletet.
- Öhm... nos? - vajon mit fog mondani? És tenni? A fiúknak mondjuk minden csak egy karcolás. Egy helyben toporog, de zöldjei meredten fogják követni a mardekáros minden egyes mozdulatát, és várható, hogy minden megmozdulásra rá fog kérdezni. Bizalmatlan. Ok nélkül? Nem hiszem.

Shaelnek...  sceptical fairy    :P



Kár minden további próbálkozás, hidegen hagyja ellenszenve. Ő sem repes az örömtől, hogy ráakaszkodott, nem hagyta békén, bosszantotta és ráadásul most még itt se hagyhatja a tartozás miatt. Mennyi bonyodalmat tud okozni a kíváncsiság és a túl sok szabadidő a többiről nem is beszélve.  Most már késő lenne belegondolni, mi lett volna ha…
Nem lett, mert ez történt és most megfizeti a tartozását, ha akarja a lány, ha nem.  A meggyőzéshez ért,  nagy szüksége lesz praktikákra a későbbiekben is.  Munkájához. Szorgalmasan gyakorolja, ha kell, összeszed minden eszközt, hogy elérje célját.
Egyébként meg, kit érdekel akarja-e? Örüljön, hogy rászánta magát és előveszi az értékes gyógynövényeit.  Nem kapni minden sarkon őket, ezért csodákra képes velük. Amíg Shael viaskodik saját magával, Zane kihasználja az időt és leszakít egy apró levelet az egyikről. Szájába teszi és összerágja. Az a sok idegesség, kezd kiújulni baja. Innentől borsmenta illatot áraszt. Mélyeket szippant, tüdeje megtelik levegővel, máris jobban érzi magát és nyugodtabb.
Nem adja olyan könnyen magát a Hugrás, tovább próbálkozik a szabadulással. De nem fog elmenni hiába nézegeti a kifelé vezető utat.
- Könnyen előfordulhat, ha nem csinálod végre azt, amire kértelek. – Forgatja meg szemeit. Most már nem tudni mire céloz, az esetleges belső sérülésekre, vagy egy egészen más sérülésre.  Pedig olyan nyugodt volt, saját maga érte el… olyan nyugodt.
Érdekes, hogy ilyen könnyedén ostobázza le a tényeket. Lehet, hogy az ő sérülése nem súlyos, csak karcolás, de egy belső sérülés következményei igen gyors lefolyásúak, kivéve, ha alattomosan szivárog a vér.
Zane is tudná mivel van dolga, ha látná. Mindenesetre a kérdésre nem bírja ki, hogy ne válaszoljon. Ez az igazság… fordul egyet a sövények felé.
- Miért, minek gondoljanak, ha ilyeneket mondasz? –  Érti a sületlenségre. Újabb sóhajtás, ujjai az ezüst tartó fedelével játszanak arra várva, hogy végre  nyitva hagyhassa a fedelét, túl legyenek az egészen és menjen ki-ki a maga dolgára.
- Tájékoztatásodul közlöm professzorkisasszony, hogy ez mind igaz. És ha a felesleges szabadidődet nem mások bosszantásával töltenéd hanem teszem azt… - Szemeibe néz, szemöldöke megemelkedik, hangja elfúló  (mintha visszatartaná a levegőt, mintha súgni akarna egy tiltott szót) a szó kiejtésénél. - … olvasással,  – Hangja visszaváltozik normálissá. – …Tudhatnád!
Látszik rajta, hogy elgondolkodott a történeten, nem tudni hogy a lépcsősön vagy még a birtoknál jár, de elgondolkodott és láthatóan megérintette.  Haladunk kéremszépen, haladunk. Az a leheletnyi idő, ami még várakozással telik, fél lábbal is kibírja. Ott van a célban, csak át kell lépnie a kaput.
Tik-tak, hallatszik mindenhol, csak a képzeletük játszadozik velük, de Shael megadja magát neki.
villant egy diadalittas mosolyt a semmibe és ujjai ismét felpattintják a tartó fedelét.
- Ezt is megéltük. Talán még nem késő… - Egy utolsó játék még belefér, utána komolyan veszi, amit csinál. Ebben jó, ezt rendesen meg szokta csinálni, ebben nem ismer tréfát... na jó néha belefér egy-két beszólás. De Shael hibája, mert kiköveteli magának, a puszta jelenlétével, hátha még meg is szólal.
Hátrébb lép míg Shael előkészül,  fél szemmel nézi mit csinál merthogy közben a gyógynövények leveleit tépi le. Pici az a tartó, de csak annak látszik, belül egész sok minden van.
Kivárja, hogy feltárja a sérült részt, majd közelebb lép, egészen elé és lassan leguggol. Szemeivel végig  testét nézi, ahogy halad lefelé, végül eléri a meggyógyítandó területet.  Nem direkt guggolt lassan, elkezdeni könnyű volt, de utána… meglátta őt.
Ez imént is formásnak látta a csípőjét, most sincs ez másképp.  Vesz egy mély levegőt, hogy összeszedje magát, kifújja és  végre ránéz a sebre.  Nem kell hosszan néznie, hogy felmérje a helyzetet. Nem egy  halálos seb.  :D
- Hm… - Nem mondja ki, hogy ez csak egy karcolás, mert kezdhetnék előről a viaskodást. Visszanyeli véleményét, csak annyit mond. - … ebbe nem fogsz belehalni. Sajnálatos, de próbálj meg együtt élni a gondolattal.
Leteszi a tartót a földre, felhúzza ingei ujját könyékig, majd néhány sutuló mozdulatot tesz tenyerével, ujjait is beleértve. Nincs hideg, de az ő bőre hidegebb a kelleténél.
- És most ne mozogj… - Adja ki az utasítást, de meg se várva Shael reakcióját, nyúl felé és egyik kezét derekára teszi hátul. Ezt azért, hogy megtartsa a neki megfelelő pozícióba és megakadályozza a felesleges mozgást.
Másik kezével a növényekhez nyúl. Ujjaival felcsípi, majd összedörzsöli a három levelet, mindezeket belemártja egy sárga masszával teli apró tégelybe…

Zane ♥



Pedig olyan jól indult ez az egész ma itt. Könnyedén akaszkodott a mardis nyakába, könnyedén furakodott a nyugalmába és a lehető legkevesebb erőfeszítésébe telt komolyan kihozni a sodrából. Bizony, az egész, mint egy mese, a Shay-fajta tündérmese, amelynek jól fésült, csinos hősnője dacol a veszélyekkel és felpiszkálja a szunnyadó… kígyót, majd végül győztesen, emelt fővel masírozhat ki a színről. Olyan közel volt, tényleg már csak annyi kellett volna, hogy fülön fogja kosarát, amelyben macskája nyávog és sarkon fordul, még odavet valamit foghegyről méltó zárásául a szóváltásának, aztán kivonul a helyszínről olyan drámaisággal, ahogyan csak ő tud.
De nem, az istennek nem akar összejönni a dolog, a mardis hirtelen megtalálja magában Szent Mungó szellemét, felismerve magában, hogy mindenáron segíteni akar. És valóban úgy tűnik, hogy minden vagy épp bármi áron. Olyan szöveggel bizonytalanítja el a lányt, hogy még a hugrás maga is meglepődik, hogy az a bizonyos bogár olyan láthatatlanul, kivédhetetlenül és alattomosan fúrta be magát fülébe és tudatába, hogy elgyengült. Pedig olyan biztosan tudja magában, hogy ennyitől nem lehet belső vérzése, azért nem volt olyan nagy az esés, nem olyan mély a sebe, hogy komolyabb károkat szenvedhetett volna. De…. mi van, ha mégis?! Egy igen kemény, sokmenetes mérkőzést vív végig magában, az most teljesen lényegtelen, hogy ez milyen gyorsan zajlik le. Utálja magát érte, de mire egyáltalán visszakozhatna magával, már kezei cselekszenek, s ő zavartan kémlelve a környezetet, hogy lehetőleg senki se lássa, amit tesz, húzza fel ingét, s teszi szabaddá a sérülés környékét. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy józan esze ellenére enged egy mardekáros dumájának.
- Chh… kééérlek.. – cicceg, s forgatja meg szemét Zane megjegyzésére. Még, hogy talán még nem késő. Mintha legalábbis valami súlyos ragyaszóródásban szenvedne, vagy valami ilyen halálos kimenetelű kórság végső stádiumába lépne. Amikor fejen találta a gurkó, és szétnyílt a feje, valahogy senki nem aggódott azon, hogy vajon tudnak-e még időben cselekedni, vagy elvérzik, ilyesmi. De akkor sem volt nagy a riadalom, amikor szintén gurkótámadás áldozata lett, akkor épp a bordáját törte el a szörcsögő fekete vasszörnyeteg. Akkor például azonnali hatállyal a Mungóba került, de ott sem törték kezüket-lábukat, hogy meggyógyítsák. Ez csak egy nem épp könnyű vas asztal, az meg egy 100km/h-val repülő alattomos kis vasgolyó. Azóta is megsajdul mindkét része, amikor meglát egyet. Épp ezeken a gondolatokon rágódva füstölög magában, mit sem törődve a fiú mustráló pillantásokkal teli, slow-motion leguggolásával, amikor megérzi a kezet a derekán.
- Óh… - kapja oda meglepetten tekintetét, de nem felejt ám tömény ellenségeskedéssel és szúrós szemekkel nézni. Még a végén elárulná, hogy meglepődött. – Izé… várj! – igazából nem lenne muszáj, meg úgy egyáltalán fölösleges, amit tesz, de a kezei kellenek másra. Gyors mozdulatokkal gombolja ki inge alsó néhány gombját és a sebbel azonos oldali felet bedugja melltartójába, így nem kell tartania az anyagot. Kezeivel megtámaszkodik háta mögött azt asztalon, hogy legyen mibe kapaszkodnia, ha esetleg netán csípni, égetni, szúrni, fájni fog. Készen áll a halálra, bár gyors körbehordozza tekintetét, hogy még egy fadarabot is kerítsen a szájába. Erről aztán lemond.
A megjegyzést bár elengedte a füle mellett, azért megjegyezte. A hideg kéz közben lassan átveszi a lány bőrének melegét, legalábbis a hugrás már nem érzi hidegebbnek. Ettől még nem túlságosan sikerül megbarátkoznia a helyzettel, de meg lett parancsolva, hogy ne mozogjon, és ezt saját érdekében most tervezi betartani.
- Az mi? – kérdezi aztán végül a száradt és nem annyira satnya kórók egyvelegét mustrálva a szelencében, de persze arra a kimondottan csúnya példányra gondol, amelyet kiemelt a többi közül. Ő elég gyenge volt gyomtanból –ő így hívja a tárgyat, vagy még egyszerűen blöeh-nek- nem igazán értette soha, hogy tulajdonképpen mi lehet a baj, az elméletet tudta, de amikor gyakorlatra került sor, felülkerekedett rajta undora. A varázstalan növények egyszerűen jelentéktelenek számára, de a mágikusak, amelyek harapnak, csípnek, halálba sikítanak, indával fojtogatnak, vagy mérgeznek, komolyan meg tudják ijeszteni. Amikor a különböző nyálkás magvakat kell kiimádkozni egy harapós növény belsejéből, hát köszöni szépen, inkább nem kér belőle, mert ha valakit, hát őt bizonyosan megharap, vagy telibe köp valamilyen gusztustalan szmötyivel, amitől aztán napokig bűzölöghet. Volt már mindre példa…
- Az mi? – fintorodik el meglátva a sárgás löttyöt. – Mit csinálsz? Azt miért mártod bele? – talán Zane sem gondolta komolyan, hogy csak őzikeszemekkel fogja nézni, mit pakol rá, mit suskusol odalent. Ha már itt tartunk, viszket a combja…
- Várj! – szakítja félbe ismét a doktor urat, s mielőtt még hozzáérhetne az a gyanús folyadékkal, meg a száradt kóróval, megvakarja belső combját középtájon, kissé a szoknyát kénytelen feljebb emelni. Hja, gyűlöli a harisnyákat. Üvölteni tudna tőlük. Nem mellesleg akad benne egy cseppnyi a női kegyetlenségből. - Kezdheted! - adja ki végül az engedélyt, természetesen csak akkor, ha minden kérdésére megkapta a válaszát, nem ám engedi csak úgy a vakvilágba. Fogait nyöszörgésre készen szorítja össze, arcán már most látható a szenvedés, pedig a szellő kellemesen esik neki.

Shaelnek...     Ms. Naiva    :-*



Előbb-utóbb mindenki megtanulja, ha Zane-el találkozik, nem ússza meg könnyedén.  Shael is éppen ezt tanulja, több kevesebb sikerrel… az majd kiderül. Álomszerű lett volna, ha csak simán, minden akadály nélkül kisétál diadalittas arccal. Az álmokat azért hívjuk álomnak, mert nem valódiak… ahogy a zökkenőmentes távozás se valódi csak a képzelete szüleménye.
Mivel Zane utál bárkinek tartozni, utálja hallani is és rá gondolni is, adózik, ha akarja a lány, ha nem. Nem kívánságműsor.  Szép lassan szövi hálóját Shael  köré úgy, hogy ne vegye észre a benne rejlő szándékot és azt a szálat, ami majd egybe fogja az egészet, beleszorítva a lányt. Hangja ott és  akkor drámai amikor kell, meséjét a lehető legmeggyőzőbben adja elő  kegyetlenül lazán tálalva.  Próbálja elhitetni vele, hogy csak ő segíthet és hogy mit érdekli őt, a lány megéli-e a következő perceket. Rá oly jellemző pofátlansággal töri át zónáját szavaival és készül erre tetteivel is.
De hogy ez a lány mennyit tud izegni és mozogni, Zane alig tudja elkezdeni a „gyógyítás mesterfokon” c. fejezetet. Noha ez a bedőlök, megtámaszkodok, többet mutatok… tetszik neki, ha nem kell bevallania.
Itt egy lány előtte, egy karnyújtásnyira se és kedvére legeltetheti szemeit. Hiába akar ő távol maradni tőle, tovább folytatni a harcot, szeme igen jól működik és szépérzéke is helyén és ez nem igazság, hogy a lányoknak ilyen fegyverük is van, rákényszerítik az embert, hogy fejet hajtson.
Mielőtt keze máshova kerülne, gyorsan a kiszemelt, nem mellesleg a megfelelő helyre illeszti. Végre eljut odáig, hogy előveszi a tégelyt és végre eljut odáig, hogy elkezdje…
…de mégsem, mozdulatait kérdéssel zavarja meg. Csak pár  percet kellett volna várnia és túl lennének rajta. Elsőre fel se fogja, hogy ő beszél, el van merülve abban amit csinál, ezért fordulhat elő a botlás…
- Sárga sipkás zúk… - Kezd magyarázatba, de ez hamar abbamarad, észreveszi magát. Felpillant a lányra, szemöldökeit összehúzza ingerültségében, homlokát ráncolja, ajkait pedig összeszorítja, a felsővel az alsót zárja néhány pillanat erejéig.
- Nem mindegy? – Morog az orra alatt. – A lényeg, hogy hatásos. – Sóhajt, mellkasa is megemelkedik a sóhajtás nagyságától.
- Különben se árulnám el mi van benne, ne is reménykedj. Legyen annyi elég, hogy ez jó neked.
Nem igazán várja meg, hogy tiltakozzon, egy gyors mozdulattal túlesik a belemártáson és a kiemelésen, a massza már rajta is van a sérülésén.  Hideg, nyirkos, nyálkás és különös jelenségre lehet figyelmes. Mozog, Zane ujjai alatt, ő csak rögzíti.
A massza szaga szúrós, kesernyés, kellemetlen, nem lehet semmihez hasonlítani.
Ken belőle a horzsolásaira is, épp amiket meglát különösebb erőlködés nélkül. Nem viszi túlzásba, ez is több, mint amit tennie kellene. Ha akar valamit, keresse meg és tárgyalhatnak borsos ár ellenében.
A sérülések nem sokkal később teljesen eltűnnek, a fájdalommal együtt. Szebb és jobb mint újkorában.
A köszönőlevelet és a  bon-bont a szobába kéretik küldetni. Déli-szárny, Mardekár…  
A megmaradt masszát eltávolítja egy zsebkendő segítségével és mugli módszerrel, a két kezével.
- Kész…  Ms. Pánik. – Zárja le/be Zane mobil rendelőjét. Visszacsavarja a tégely tetejét és feláll. Arca cmre van Shaelétől, csak fentebb.  Mit megadna, hogy néhány pillanatra egymagas legyen vele.
- Most már órák kérdése és neked befellegzett. - Drámai komikussággal rávigyorog. – Hála nekem. – Színpadiasan hátradől, villant még egy mosolyt, egy kacagás is kicsúszik, aztán felszisszen és visszarendezi arcizmait.
Arca komoly, egyik szemöldökét feljebb emeli, szája szélét pedig mosolyra húzza. De csak egy kicsit, nem ingyenes, hogy osztogassa.
- Meg van elégedve a Kishölgy? – Kérdezi szemeibe nézve… mélyen. Néhány perc és valószínű Shael azt is bevallja, amit semmiképp nem szeretne pl. hogy ő a Mikulás vagy a Húsvéti nyúl, esetleg azt, hogy hálás Dr. Zane-nek. De mivel ez nem valószínű, szükséges a mély lélekbehatolás, kiolvassa ő magának még azt is, ami nincs ott.
Shael sérülései és fájdalma egyenlőek a nullával.
Bámulatos miket tudnak egyesek, de mivel a bájitaltan az egyik erőssége, ez semmiség volt.

Zane ♥


Utálja, amikor az emberek próbálnak rá hatni, a hangok, a hangszín egyszerűen olyan hatással vannak rá, hogy még a legszilárdabb meggyőződésében is képes meginogni. Néha vannak olyan pillanatai, amiért érthető, hogy abba a házba került, ahol van. Most is hasonlóan viselkedik, tudja, hogy nem lehet semmi komoly baja, mégis, a szavak alattomosan isszák magukat tudatába, s noha még mindig biztos, ad támadási felületet, amelyet eme ragadozó kedvű mardekáros jó érzékkel ki is használ. Piszkos kis hadművelete pedig könnyedén rombolja a hugrás ellenállását.
Morcosan kezdi el harapdálni ajkait, mert választ nem kap a kérdésére, sőt kérdéseire, csak goromba elutasítást. Hát már hogy a fészkes fenébe lenne neki mindegy, mivel pacsmagolja össze a bőrét, mivel próbálja a sebét állítása szerint begyógyítani. Nem tudja igazán, mit volna jó mégis tenni, hagyni vagy inkább ismét csak ellenkezni. Munkálkodik benne a gyanakvás, és a mardis a kisujját sem mozdítja annak érdekében, hogy a kétségeket eloszlassa. Igazából ezt Shay is pontosan így csinálná fordított esetben. Annyira üdvözítő érzés tud lenni a másik agyára hatást gyakorolni, törni a fejét, vagy bosszantani. Most saját módszere dolgozik ellene, s bármilyen elismerésre méltó a visszavágás, egyáltalán nem tudja értékelni, hogy ő van belecsalogatva ebbe a csapdába.
- Aúhhh... vigyázz már! - mordul rá nagy fejtörése közepette, ugyanis az ismét csípőjébe nyilalló fájdalom zökkenti ki néma gondolatharcából. Szemöldökeit összevonva, lesújtó, szemrehányó pillantásokat vet rá.
- Ahh... fúúúj. Ez iszonyatosan büdööös... - fintorog, még a szemeit is hunyorgatni kényszerül, még így is könnybe lábad. Egyik kezét orra alá emeli, mintha ez bármit is segítene a rossz szagok kiküszöbölésében, pedig semmit. Mocorog, naná, hogy mocorog, mikor állat módjára csapja sebének ezt a valamit, holott elég nyilvánvalóan fájdalmai vannak. Aztán már arra lesz figyelmes, hogy a srác tenyere alatt is mocorog valami. Ijedten hőköl hátra, azaz csak hőkölne, ha nem épp ő maga passzírozta volna magát az asztalhoz. Nincs hely, nincs menekülés...
- Mi eeezz? - kérdezi tehetetlenségében. Tény, nem géniusz sem gyomtanból, sem pedig bájitaltanból, de a könyvbeli tudása megvan, mégsem jut eszébe egyik tanult növény vagy főzet, amelynek ilyen tulajdonságai lennének. Furcsa, nem lehetne éppen kellemetlennek mondani, valamilyen szinten csiklandós az érzés, de aztán elkezd csípni is, meg égni és még mindig változatlanul büdös. El sem tudja igazán dönteni, hogy ez most kellemes-e vagy inkább kellemetlen, kicsit ez is, az is, meg is rándul néhányszor szeme. A biztonság, vagy inkább önmaga hitegetése kedvéért, hogy valamelyest még irányít, balja a srác csuklójára fog, nem érdekli, ha aztán pánikroham tör ki rajta, hogy egy nem száz százalékig aranyvérű érinti meg bőrén.
Természetesen választ a továbbiakban sem kap, és kezdi is minden hatályát veszteni, ahogyan telnek a másodpercek, de még percek is. Érdekes csendéletet nyújtanak itt ketten, Zane keze Shael oldalán, mintha kapaszkodna belé, a lány keze pedig az ő kezébe kapaszkodik és olyan meredten tekint le rá, mintha legalábbis leszúrta volna. Vagy az idő telik gyorsan, vagy valami nagyon hatásosat tud a srác, mivel hamarosan már önelégülten közli, hogy kész, és hát van a pánikban is valami. Megesik az ilyesmi. Mindenesetre valóban sokkal kellemesebb már így, főleg miután azt a bizarr valamit is eltüntette róla. Igen, talán valahol tényleg hálásnak kellene lennie.
Leellenőrzi a munkát, ahogy annak lennie kell, kritikusan szemléli a semmit, ami a csípőjén marad, s hiába is próbálna bármi kivetnivalót találni, sajnos fájdalom, de be kell látnia, hogy nincs ilyen. Nem fáj, nincs ott semmi, de azért őt sem kell félteni, ha ebbe nem, másba tud kötni.
- Khm... hát ez... rendben van - eszébe ötlik valami, amit épp a srác mondott neki percekkel korábban - Remélem nem várod, hogy megköszönjem - csak egy kis fricska vissza, de megenged magának hozzá egy mosolyt. Mered a fekete szemekbe, melyek olyan merően és akaratosan fúródnak az ő zöldjeibe, hogy elfutja az a kellemetlen ellágyulás. Nyelve hegyére kúszik az a szó, amit egyáltalán nem akar kimondani, mert ő sem kapta meg, akkor sem fogja megköszönni. Elszíneződik arca, és ez nem a szürke, vagy a valószínűbb zöld árnyalatot ölti magára, hanem nemes egyszerűséggel pirosodik. Épp csak nem tör rá, hogy elkezdje igazgatni a haját, mintha törődne azzal, hogy szimpatikus külsőt mutasson a mardisnak. Szerencsére mindig akad neki valami, ami ha nem is azonnal, de visszarángatja a földre, és önmagába, hogy hozhassa a formáját.
- Miért nézel így? Mintha azt várnád, hogy tényleg bármelyik pillanatban összeesem... - szemöldöke felvonódik, bár nincs benne egy szemernyi félsz sem ezt illetően, mégis tökéletesen olyan érzése támad, mintha Zane erre várna. Vagy... várna valamire. Vesz egy mélyebb levegőt, s pillanatnyi enyhülését megpróbálja ráncba szedni, elfordítja tekintetét. Visszarendezi ingét, de nem gombolja be, elég volt a showműsorból mára. Megköszörüli torkát, s bár már tényleg távozna, azért egyszerűen nem tudja megállni, hogy valamit szóvá ne tegyen.
- Tudod... nem ártana megtanulnod, hogyan kell bánni a lányokkal. A gyengédségen van mit csiszolnod... - csak, hogy ne érezze már olyan frenkinek magát. Néhány pillanatig még toporog, aztán villant egy amolyan shayes vigyort, kacsint, s ugyanolyan idegesítő mosollyal az arcán távozik végre megpróbáltatásainak színéről, mint amivel felhúzta a srácot.
Néhány pillanattal később, tisztes távolságban a lánytól, Zane is új helyet keres magának, ahol megírhatja Top Secret levelét.

Valahogy érzem, hogy még ha nem is akar látni, muszáj lesz neki. Nem csak akarok, egyenesen követelni fogom tőle. Habár ritkán szoktam ilyet tenni, de… Valahogy kell.
Aljas dolog visszaélni a bizalommal vagy a hittel. Igazából, ha jobban belegondolok én egyiket se tettem meg, ennek ellenére is lelkiismeretesen elkezd háborogni bennem egy belső hang, amit nem értek. Nem sértettem szabályt, nem szegtem meg ígéretet, nem bántottam senkit, még…
De elég a lány izzó tekintetére gondolnom, hogy ösztönösen görcsbe ránduljon a gyomrom. Félek? Nevetséges. Soha nem félek, mert nem lehet. És amúgy is, ki Bishop, hogy rám kényszeríthesse az akaratát? Senki. Nekem van jogom… vagy… lenne, ha ő akár egyszer is meghallgatna.  De ez még talán egyszer se fordult elő. Pedig tudja jól, láthatja mi mindent képes összeszenvedni a másik. Nem is értem hogy lehet ennyire vak. Ő osztja az észt a bátyjának, hogy ne koslasson a véla csajok után, ami alapvetően rendjén is lenne, ha ő közbe nem cseszne ki velem minden módon, ahogyan csak lehet… mert… így van. Vagy legalábbis joggal lehetnék felháborodva, de… nem tudok. Mert róla van szó, és elképeszt, hogy milyen hatással is van rám. Ez minden egyes alkalommal megrémít. Mert most is itt vagyok. És mégis, mi a frászt is keresek itt? Megint?
Mély, keserű sóhajtással pillantok végig a sivár téren, ahol a kovácsoltvas asztalok mindent tudóan terpeszkednek. Még javában tart az óra, de lassan… lassan vége. Iza  pedig szeret egyedül, elvonultan tanulni, itt. Igen… nem szép dolog, de kifigyeltem. És miért ne használnám ezt ki? Bolond lennék… és az is vagyok. Kötözni való bolond! Mit várok? Mit akarok… ostoba idióta. Csak korholni tudom magam, amiért megint lejáratom saját magam, az önbecsülésem, a családom, a nevem, mindenem, amim csak lehetett. És mégis minek?
Mert róla van szó.
Dühösen verem ökölbe szorított kezem az asztalra, amitől az sajogni kezd. Nem érdekel. Megfordulok és idegesen lépek. Hogy lehet, hogy… egy kis csitri így… ennyire… Nem. Iza alapvetően jó. Csak velem olyan, amilyen. Talán mert megérzi a rosszat, a gonoszat, azt, amit még én magam sem tudok önmagamról? Látja azt az óment, ami a fejem felett kering, mint egy pallos?
Szemeim lehunyom egy percre, s beszívom a délutáni lágy levegőt. Nincs hideg, és ez jó. Így mikor megfordulok, nyugalmat erőltetek magamra. A jó öreg Montrego maszkot. A nemest, de most kivételesen minden pökkhendiség nélkül. Mert Iza így is nehéz eset. Nem szabad felhúznom magam egyetlen apró beszólása miatt sem. Leülök a sakktáblához és nézem egy percig a bábukat. Rég játszottam, kedvem lenne…
Huszár az E 5-re.
A bábu mozdul, s az ellenfél lép. Ezért jó a varázslósakk, partner se kell hozzá feltétlen. S észre se venném, ha nem lüktetne a halántékom, hogy miért is vagyok igazán itt. Fél szemem az ajtóra vetül, várva a kijövő embereket, hátha köztük lesz a lány is. Közben pedig folyik a játszma.  De csak félig figyelek oda, hogyan is hullanak a parasztok, és ha valaki most látna, biztos jót mosolyogna ezen.
Csak a léptek zökkentenek ki, amik közeledését szinte meg is érzem, s a szívem egy ütemmel gyorsabban is kezd miatta verni. Aztán megtorpan. Ő az, hát itt van. Merlinre! Mégis csak van egy kis szerencse egy olyan hülyének, amilyen én vagyok. Persze tudom, mit gondolhat. Nem, nem akarom látni az arcát, mert az túlzottan fájna. Csak színtiszta gyűlölettel találnám szembe magam, aminek alapja, nem feltétlen megalapozott.
- Ne menj el… kérlek –
Rekedt a hangom, s meglehet tévedek, habár tudom, hogy nem. Lassan, még egy mozdulattal lököm előre a királynőt, hogy mattot adva vége legyen a játéknak. Nézem, ahogyan a bábuk leölik egymást, s ahogy a király kezéből kihullik a kard. Vége.
Lassan állok fel, és fordulok meg. Arcomon nincs érzelem, egyedül a szemeim bűnbánóak. Mintha Iza vallatni jönne, holott… de belül egy elveszett gyereknek érzem magam. Nagyon is elveszettnek, ha vele vagyok. És valahogy ez sosem változik, bárhogy is szeretném.

   Ó, Foley, hogy törölné fel Hóborc a talároddal a Lovagok folyosóját… Tudja jól ez a dög, hogy mire készülök, vagyis hogy milyen célokat tűztem ki magam elé. És ezek után még képes így megszívatni?
   - Az általános aurori képzés érdekli?
   - Igen, tanár úr. Már kislány korom óta az Akadémia volt az álmom. Persze csak a Roxfort után.
   - És tudja-e, Miss Bishop, hogy a kívánt szak milyen feltételekhez köti a felvételt?
   - I-igen, tanár úr. Utána olvastam.
   - Nagyon bölcsen tette. Akkor biztosan tudja azt is, hogy a bájitaltan RAVASZ-ának el kell érnie a várakozáson felüli szintet. Ehhez nem is kell egyebet tennie, mint időben elkezdeni a tanulást. Készültem egy kis feladattal, nehogy elveszítse ezt a remek lendületét.

   Na hát ez a kis feladat egyáltalán nem volt annyira kicsi. Először is a kezembe nyomott egy bedugaszolt fiolát, amiben valami gennyszerű lé lötyögött, aztán kiadta, hogy hétfőre – a bájitaltan szakkörön – írjam meg és adjam le a cucc receptjét. Mindezek után természetesen készítsem el a saját receptemből a szert. Tehát nekem most ki kellene valahogy izzadnom a választ a kérdésre, hogy mégis miféle alapanyagokból alkották ezt az undorító akármit. Amelyről egyébiránt fogalmam sincs, mire jó. Az is lehet, hogy bivalyerős méreg, és azonnal kinyiffanok, hogyha megkóstolom, bár hozzáteszem, nem sok gusztusom van hozzá, hogy akár csak a dugóját kipattintsam az üvegcsének. Tapasztalatból mondom, az a kotyvalék, aminek gyomorforgató a színe, annak szinte biztosan ugyanolyan lesz az íze is.
   De azért még nincs minden veszve. Elhatároztam, hogy először megpróbálom egyedül megoldani a feladatot – végül is ez a lényege az egész korrepetálásnak –, majd csak azután dugom Boethius orra alá a trutyit. Ő ránézésre megmondja, hogy miféle gennyedékkel kell Foley kedvében járnom. Node! Előbb még kísérletezem.
   Félévente egyszer csak-csak megfordulok a könyvtárban – ilyen volt ez a mai alkalom is. Kikéredzkedtem McCoytól a jóslástan vége előtt, mondván, elcsaptam a gyomromat a gizgazos teájával, amiből a jövőmet kellett volna kiolvasnom. Nem hiszem, hogy bevette, de azért kiengedett. Sajnálom, hogy füllentettem, de hát nem akartam az egész iskola szeme láttára besomfordálni a könyvtárba. Az kicsit durva lett volna. Így csupán néhány harmadéves hugrabugos srác látott az ominózus ajtó előtt tekeregni, nekik biztos lyukasórájuk volt, de eléggé elmerültek a köpkőcsatában, amit a folyosó végén rendeztek. Míg egy arra járó mardekáros különítményes csapat le nem vont tőlük vagy húsz pontot fejenként, és szét nem kergette őket. De ezt már csak az ajtó túloldaláról hallottam.

   Tehát most, hogy a Roxfort népe már mind szabadon nyüzsög a birtok és a kastély egész területén (már azokon a részeken, melyeknél az új rendszer nem tiltotta még be a diákoknak az ott tartózkodást – egyre több ilyen hely van!), én most fogok nekiállni a tanulásnak. Órák után. Ahelyett, hogy gyakorolnám a pályán a Lothar O’Murrenhowe-féle függőleges fordulót (hajrá, Montrose Magpies!!), vagy csak simán elnyúlnék az ágyamon, és képzeletben felkoncolnám az összes roxfortlakta besúgót. Légy erős, ifjú leány, neked most küldetésed van.
   Lemondó sóhajjal lépek a girbegurba sövénylabirintus közé. A legutóbbi Trimágus Tusa óta mindig a verseny harmadik fordulója jut eszembe erről a helyről. Persze ez nem igazi labirintus, itt maximum annyiról lehet szó, hogy az összevissza nyírt bukszusokat borzalmas igénytelenséggel, találomra szórták szét a tér területén, de azért az emlék ott lappang a fülem mögött, és folyton Diggory élettelen testéről és Tudjukki visszatéréséről sustorog. Megrázom a fejemet, mintha ezzel lerázhatnám a vállaimról a sötét emlékeket, és a felkövezett grundra kanyarodom. A labirintusos élmények ellenére azért mégiscsak ez az a hely, ahová elsős korom óta elvonulok, ha egyedüllétre van szükségem. Igen, mert a szükség nagy úr, nem úgy, mint Montrego, aki csak képzeli magáról, hogy az. De akárhogy legyen is, a fancsali hetedéves mégis itt vert tanyát. Remek.
   - Ne menj el… kérlek.
   - He?

   Hitetlenkedve és igen bizonytalanul fordulok vissza a sarkamról, ugyanis már épp elindultam volna az ellenkező irányba, vissza oda, ahonnét jöttem, de valami megállásra késztetett. Azt hiszem, csalatkoztam a füleim által. Nem hallhattam azt, hogy Montrego kérlelt, mert nem… pedig de. Aztán órákon át tartó mozdulattal szembe is fordul velem, és mást sem látni, csak a kivert kutya tekintetét, mint aki egy darabka kenyérhéjnál többre nem is vágyik. Nesze, rágódj ezen.
   - De csak mert ilyen szívszorítóan könyörögsz – közlöm vele, majd leülök az egyik kovácsoltvas asztalkához, erélyesen levágom rá a könyvtári könyveket, s várakozón ráfüggesztem a tekintetem – Nos? Mivel úgyis menni készültél, én nem is tartalak fel. Szervusz.
   Száraz, szürke szavak. Száraz, szürke napsütés.

A reakció annyira a lányra vall, hogy szinte már égbekiáltó üvöltésként hat. Nem is vártam mást, hiszem sosem a kifinomult ízlése vagy viselkedése miatt fogott meg magának. Hanem épp ez, a kiszámíthatatlanság, az újdonság, tulajdonképpen igazából az, hogy más.
S most is elnézve őt, ahogy könnyeden lépkedve kissé pökhendin nyögi ki ezt a finom ajkai közt… igazi nemes nő lehetne, de ő sosem lesz az. Hiába van meg minden adottsága hozzá, elég abba a vad szemekbe nézni, s tudja az ember, ez a lány soha nem szelídül meg. Senki kedvéért se.
Meglepetésként ér, mikor a kérelmemre mégis maradásra tudom késztetni. Inkább érzem ezt a kíváncsiság jelének, mintsem tényleges vagy őszinte reakciónak a részéről. Ha ugyanis megsajnált, amit kizárok, akkor legszívesebben eltűnnék a föld színéről. Talán a csendes helyre való pályázás ami maradásra készteti, s mintha beigazolódni látszana a feltevés… A lány szavai a velőmbe vágnak.
Szóval ennyit jelent neki bárki, de főleg én. Egy lábtörlőnek néz. Másnak sosem hagynám ezt. Hát neki miért?
- Mondanom kell neked valamit Izabel, és addig nem tágítok, amíg meg nem hallgatod. Végre ez egyszer, teljesen rám figyelve… -
Hangom színtelen, nyugodt, talán már túl halk is. Érződik rajta a feszengés, és az, hogy nem vicces a dolog. Sőt. Ezzel rohadtul nem viccelek, de ki tudja, ő mit ért ki vagy hall ki. Hisz megvet és csak a rossz oldalam látja, bármilyen is az. Sose érdekelték az erényeim.
Felötlik bennem a bál, a csók, amikor azt se tudta merre van, és esetlennek hatott abban a frusztrálóan nagy tömegben. Talán egyedül ekkor láttam tényleg elveszettnek, hisz minden más alkalommal vagy a barátai bűvkörében királynősködött, vagy egyedül szelte a folyosót oly sebességgel, hogy azt bárki megirigyelhette volna.
Most azonban ül, a könyvek mögül sandít fel, és várakozóan állva igyekszem rávenni, hagyja a francba azt a dohos könyvkupacot, s ez egyszer Merlin szent szakállára figyeljen arra, aki vele szemben áll.
- Ha nem bánod, nem mennék el, de ne aggódj nem tartalak fel túl sokáig. Tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske, sőt… talán Redway jobban kiérdemelte, mivel legalább egy lehetőséget kapott, de mindegy… - intek elodázón a kezemmel, miközben az asztalka másik oldalára lépek, vele szemben, s kezem a padnak támasztom ami köztem és az asztal között van. Távol van tőlem a lány, igen, mégis, sose éreztem magamhoz ilyen közel még.
Az irónia belülről mardos.
- Nem akarlak bírálni, sőt… tudnod kell, hogy sokat köszönhetek neked. Igen, sosem adtál semmit tulajdonképp, de mégis…egyszerre tettél erősebbé és sebezhetőbbé. Sose fogod megérteni mit jelent ez nekem, vagy az hogy te magad mit jelentettél, talán mert sosem akartad. Nem hibáztatlak… sosem tudnám azt adni neked, amit megérdemelsz...-
Elpillantok messzire. Nem bírok ránézni. Halkan nyögöm hát ki, neki, aki mindig elítélt, azért hogy tudja, s talán érezze, mennyire nehéz is ez nekem. Főleg amiatt a tudat miatt, hogy ettől még inkább semmisnek fog tekinteni.
- A vér kötelez Izabel. Halálfaló kell legyek… -

   A halk fenyegetése számomra csak bogárdöngicsélés. Addig nem tágít, amíg meg nem hallgatom, hát persze. Nekem ne mondja meg, hogy mit tegyek és mit nem. Ha maradok, akkor azt önszántamból teszem, és ha elzavarom őt, akkor ne szabjon hozzá feltételeket, hanem tegye azt, amit kell. Tűnjön el. Kettőnknek semmi köze egymáshoz, és minden egymás társaságában eltöltött perc csak tovább hergeli bennem a dühödt vadállatot. Ezt még nem volt alkalmam a tudtára hozni, de hát hogy is mondhattam volna el, amikor olyan kínosan ügyeltem rá, hogy elkerüljem őt. Azóta. Azon a bizonyos estén túl sok minden történt, és túl sok minden változott. Akkor sem tűnt el, ahogy kellett volna, és ezért tanúja lehetett a szánalmas kiborulásomnak. Elpanaszoltam a társaságnak mindent, ami a szívemet nyomta, de Montrego füleit nem tudtam az akaratommal betapasztani. Ő is hallotta a titkaimat, és abban a helyzetben úgy érezte, hogy ez feljogosítja a kapaszkodásra. Felkapaszkodott hát a többiek hátán, és meghúzta magát mellettem, mint valami nemes jótevő, és az arcomba lihegte a nyugtató, de mérgezett szavait. Lehet, hogy ott és akkor talán elhittem neki ezt-azt, de azóta megjött a jobbik eszem. Végignézek rajta, ahogy hamiskásan lesüti a szemeit és úgy tesz, mintha a szavakat keresné, és ebben a pillanatban még a szánalom is túl sok ahhoz, amit iránta érzek. Utálom, hogy gyengének látott.

   - Ha nem bánod, nem mennék el, de ne aggódj, nem tartalak fel túl sokáig. Tudom, hogy nem vagyok a szíved csücske, sőt… talán Redway jobban kiérdemelte, mivel legalább egy lehetőséget kapott, de mindegy…
   - Miről beszélsz? Miért jössz nekem Redwayjel?! – a név hallatán kipattant a szegecs az agyamból, és a hirtelen felkavart indulataim robbanással fenyegetnek. Eddig csupán bosszantott Montrego jelenléte, de most egyenesen tajtékzom miatta. És ami a legszomorúbb, hogy meg sem tudnám magyarázni, miért. – Egyáltalán, hogy képzeled…
   Képtelen vagyok összefüggően beszélni, és észre sem vettem, mikor álltam föl az asztal mellől. Csak állok mögötte, és örülök neki, hogy az utamban van, különben tíz körömmel nyúznám le a mardekárosról azt a vastag bőrét. Rettegtem, hogy elterjed valami pletyka Redwayről és rólam, de azt a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy pont Montregotól hallom vissza ezeket. Nagyon sok van már a rovásodon.

   - Nem akarlak bírálni, sőt… tudnod kell, hogy sokat köszönhetek neked. Igen, sosem adtál semmit tulajdonképp, de mégis… egyszerre tettél erősebbé és sebezhetőbbé. Sose fogod megérteni, mit jelent ez nekem, vagy az hogy te magad mit jelentettél, talán mert sosem akartad. Nem hibáztatlak… sosem tudnám azt adni neked, amit megérdemelsz...
   - Úristen, Montrego, te megőrültél – pörög le a nyelvemről az első értelmesnek tűnő magyarázat, ami bevillan a srác „vallomása” nyomán. De amikor a távolba mered, és a halálfalós dologgal hozakodik elő, savvá válik a vér az ereimben. Olyan fintorba torzul az arcom, amit valószínűleg soha többé nem tudok lekaparni róla.
   - Igazad van. Tényleg nem adtam neked semmit, és okosan teszed, hogy ezt megköszönöd. Mert ha adtam volna bármit is, arra sohasem lenne elég a szegényes kis hálád – azt akarom, hogy nézzen a szemembe, aztán üvöltsön, ugorjon nekem, átkozzon meg vagy bőgjön, mint egy csecsemő, csináljon valamit, csak ne álljon itt, előttem ilyen bugyután és elhagyatottan. Vagy csak váljon köddé, meg se szülessen, hogy az emlékét se hagyja maga után ebben a világban. – Miért? Miért teszed ki magadat ennek? És miért mondod el nekem, hogy… – olyan képtelenség, hogy félek kimondani, nehogy a képembe nevessen azzal, hogy csak viccelődött – hogy mi lesz belőled?

Felháborodik. Tisztán látni a sötét tekintetben a kétkedéssel vegyes dühöt. Iza mindig is ilyen ha valamit nem ért. Nem tudja tagadni ezt, palástolni végképp nem. Ez teljesen emberi reakció. Egyszerű, hisz csak egy kis odafigyelés kell, hogy az ember ne csak nézzen, lásson is a szemeivel. Nekem sok időm volt tanulmányozni az embereket, különösen a húgomat. Persze ez nem jelenti azt, hogy a két lány egyforma lenne, oh nagyon is nem.
Ám a viselkedés, az ösztönös reakció, ami a vérben van az kiirthatatlan. Más a reagálás egy szituációra, de a döbbenet, a színtiszta döbbenet… nos ez magával ragadó.
Nézem a lányt, a kétkedést az arcán, s még így, mosoly nélkül, kissé megvető tekintettel is látom benne azt a valamit, amit sose tudtam megfogni, de amit elengedni sem akartam.
Nem értettem miért volt fontos eddig, de azt hiszem most sem lettem okosabb.
- Mert neki adtál legalább egyetlen fikarcnyi esélyt, hogy szóba álljon veled. – Közlöm tömören.
A felháborodása nincs hatással rám. Már rég elérte, hogy ezekre immunins legyek, akárcsak egy rossz kórra, amit a szervezeted ismer, s legyűr. Ennek ellenére is bántanak a szavai. Igazából mindig is így volt ez, hisz nem is a jelentése bántott annak, amit mond. Az sose érdekelt, hisz sokan mások is lehordtak, a pokolba küldtek, semmibe vettek. Izabel hanghordozása viszont teljesen maga alá temet. Az a tömény megvetés…
Hogy van ebben a kicsi lányban ennyi undokság?
- Örülök hogy ennyire nagyra tartod magad. – haloványan elmosolyodom, de most az egyszer a mosolyom őszinte még ha halovány is. Még a szemembe is szikra villan, hiszen ezt az önbizalmat még a legjobb aranyvérűek is eltanulhatnák tőle.
De látva, hogy mégiscsak igazán firtatja a téma, hisz már állásban van az előbbi nyugodt pozíciójával ellentétben, arra enged következtetni, hogy… mire is? Érdeklem? Vagy csak maga a tény?
- Magam sem tudom miért mondom el. – komorul el a tekintetem, miközben a cipőm orrát bámulom, egy rosszfajta kivert kutyaként.
Nehéz ez. De legalább az a tény bíztat, hogy neki jobb lesz.
- Talán azért, hogy tudd… - elakadok. Keresem a megfelelő szavakat arra, amire szinte lehetetlennek érzem, hogy kimondjam, de mégiscsak kell. Hisz nemcsak neki akarom ezt megadni, saját magamnak is tartozom ennyivel.
Nehézkesen szívva be a levegőt folytatom kissé vontatottan. - … szóval hogy tudd, többet nem fogsz sem látni, sem érintkezni velem. Sehogy. Talán soha. –
Csönd. Legalábbis a részemről. Most mintha elhalt volna egy részem, de ennek ellenére a szél tovább fúj, a világ se áll meg, minden megy tovább. Mindössze én nem mozdulok, meg talán a lány se.
- Megkapod, amit akarsz Izabel. – immár felnézek a szemébe keményen. Nem tudom, mit olvashat ki az én tekintetemből, de azt hiszem, semmi olyat, ami tetszene neki.
- Elégedett lehetsz, eltűnök az életedből. De nem tudom garantálni a biztonságot neked. Te vagy a gyenge pontom, hiába nem adtál semmit nekem, kivéve azt a csókot. De ezt ki fogják használni. –
Jobb tudni a veszély előszagát. Na nem mintha amúgy nem lenne mindenki potenciális áldozat. Mégis nagyobb az esély így. S ezzel azonosulni sem a legjobb. De talán azzal, hogy én mondom el neki, legalább valamilyen minimális szinten nőhetek a tekintetében, legalábbis a szívem titkon ezt reméli.
- Ha tehetném, kitörölnélek, de… nem lehet. Sajnálom. Ezt tudnod kellett. –
És ezzel a lendülettel elfordulok tőle, teljesen. De mielőtt elindulnék még egy utolsó pillantást vetek rá, s nem tudom megállni szó nélkül.
- Remélem megtalálod a bátyád. Vigyázz magadra, kicsirigó –
Azzal elindulok vissza a kastély bejárata felé.

   - Mert neki adtál legalább egyetlen fikarcnyi esélyt, hogy szóba álljon veled.
   - Redway nem akar ha… – felcsattanok, de még idejében fékezem a nyelvem. Körbenézek, de közel s távol egy lélek sincs rajtunk kívül, úgyhogy fojtott hangon folytatom – Redway nem akar halálfalónak állni. Egyébként sem értem, mit érdekel… ó, uram ég.
   Azt hiszem, ebben a percben értettem meg igazán, mit akart közölni velem. Ó, nem, nem, nem, nem, az nem lehet, az a legnagyobb ostobaság, ami létezik. Nem teheti ezt velem, nem teheti magával, ezt ki kell vernie a fejéből! Úgy sejtem, az arcom híven tükrözi mindazt a vihart, amit pár szóval kavart bennem, de mit számít, ha egyébként is őszintéset játszunk. Megérdemelné, hogy kegyetlenül kinevessem, még meg is próbálkozom vele, de a mosolyból csak egy szerencsétlen grimaszra futja. Valójában semmi vicceset nem találok a helyzetében, sőt talán szánom őt. Egy halálfalót sajnálok. Én sem vagyok teljesen ép.
   Azt mondja lehajtott fővel, hogy többé nem látom. Aztán hangosan kimondja a félelmeimet, mindent, ami úgy ráz meg, mint egy istenes pofon.
   - Elégedett lehetsz, eltűnök az életedből. De nem tudom garantálni a biztonságot neked. Te vagy a gyenge pontom, hiába nem adtál semmit nekem, kivéve azt a csókot. De ezt ki fogják használni.
   Érzem, hogy fellángol a fülem, ahogy a csókot említi. Igyekeztem titokban tartani, hiszen amikor történt, nem egészen voltam magamnál, túl sok puncsot ittam, vagy már nem is tudom. Ő viszont jól tudta, és ki is használta az alkalmat. Legalább ne a fél iskola előtt tette volna. És most van képe előhozakodni ezzel… A dühöm egy hatalmas kondér mérgező főzet, aminek most alágyújtott Montrego. Hát ne lepődjön meg, ha kifut, sőt kirobban a fazékból. Edd meg, amit főztél, mondanám legszívesebben, de egy intő hang az üvöltözés közepette azt súgja: a fiú hamarosan halálfalónak áll. És kötődik hozzád, jobban, mint ahogy megengedhető lenne. Remélem, megtalálod a bátyád…

   - Szóval azt mondod, hogy… szeretsz engem – kiáltom a hátának, és reménykedem benne, hogy még mindig csak magunk vagyunk. Nagyon sok bátorságra lesz szükségem, hogy folytatni tudjam. De muszáj. – Szeretsz, Mathias? Akkor bizonyítsd.
   Az utolsó szón megcsuklik a hangom, és hagyom, hogy a kusza gondolatok keresztülfolyjanak a szememen. Ökölbe szorított kézzel állok előtte, és sírok, mint egy gyerek. Jól mondta, ha én vagyok a gyenge pontja, akkor ezt ki fogják használni, ez szinte biztos. Hogy ránthatott magával?! Ha ő azt a férget akarja szolgálni nyomorult élete végéig, az az ő döntése, nem az én gondom, most mégis a nyakamba akasztja a hurkot. Ez lenne a te szerelmed, Montrego? Ezek után nem nehéz néhány könnycseppet kisajtolni magamból. Így kell látnia engem, gyengén, összetörten, lássa csak, mit tesznek velem az érzelmei. Ha azt hiszi, elég annyi, hogy figyelmeztet, aztán elszalad, akkor rosszabb ember, mint hittem.
   - Érted? Bizonyítsd!

   Nem hagyom, hogy ott hagyjon engem. Én hagyom ott őt.

Talán az a rossz, hogy elfordulok. Talán a szavaim súlya, talán maga a tudat, hogy valami itt és most megszakad. Közte, köztem… köztünk. Ennek a mélységét nem látom, csak érzem. Érzem a bennem kialakuló űrt, s a távolságot, ami eddig mintha nem is lett volna még, s oly csöndbe született meg, mint a legsötétebb ármány. Körülölel, és megfojt. Nem védekezhetek. Nem kapálózhatok. S még ha tudnék is, lehet, már akkor sem akarok.
Izabel szavai késként hasítják a levegőt, s érnek utol engem, a mélység legmélyebb pontján. Önkéntelenül is megállok, s hátrafordulok. A szavai csak megerősítik bennem az előző érzelmeket. Messze van már… nagyon messze…
Nézem őt, a bájos arcot, a szép ívű ajkakat, a dühös tekintetet. Redway nem érdekel, sose érdekelt. Nem tudom, mik a srác szándékai, de Izabel biztosan tudja. Nem cáfolom a lány szavait, csak érzem az elkeseredett pillantását.
Utálom ezt. A fájdalmat, látni, ahogy szenved. Tudni, hogy ezt én magam okoztam. S egy jó önkorbácsolás után se tudnék megbocsátani magamnak, mint egy ostoba szerzetes.
Hol van hát nekem a gyógyír? A segítség?
Hülye vagy Montrego, hogy ilyenekről ábrándozol. Ez egy újabb teher, egy újabb gondolat, amit magaddal hordozol míg élsz.
S mintha ez se lenne elég, a kín nő, ahogy Izabel rám néz és követel.
Valahol jogos, valahol nevetséges…
Hogy bizonyítsak? Kedvem lenne nevetni elkeseredettségemben. Mit hisz, hogyan is tudnék? Ha nem teszem, másoknak ártok, többek közt neki. Ha megteszem, gyűlöl. Mivel bizonyíthatnék?
Halál és élet közt, a kisebb és nagyobb közt vajon melyik a jobb…
Néha túl egyszerű a döntés, néha viszont túlzottan is nehéz. Nekem nincs már lehetőségem, s ezt ő nem is fogja megérteni. Az ő bátyja elment, mert neki így volt könnyű. Mellesleg Ben tudta, a húga maximálisan meg tudja védeni magát, és ebben nem is tévedett.
Ám Blaire megtenné ugyanezt? Egyértelműen nem.
Ám ez Bishopnak nem számít. Ha magyarázni kezdenék, csak ártanék. A lányt most önnön haragja, és elkeseredettsége vezérli. Ez azért valahol meglep. Tudtommal gyűlölt. Hát most mégiscsak kiderül, hogy kötődött hozzám valamilyen ostobán elvétett módon, amiről senki nem tudott?
Valahol az irónia legfelsőbb fokát érzem. Szánalmasan elcsépeltnek érzem saját magam, és most egy tényleged Ben Bishop Show-ban érzem magam, csakhogy én vagyok a főszereplő. Kiérdemelném a srác mellett a címet, legalábbis ebben a pillanatban biztosan.
Miután lecseng egy perc alatt a ráeszmélés hatása, már csak annyi időm marad, hogy látom, ahogyan a lány felém kiállt, még egyszer, haragosan s utoljára.
Itt hagy egyedül.
Bizonyíts!
Mintha ez így menne! Könyörögöm…
- Majd egyszer…  ha lesz valaha olyan...- szűröm ki a szavakat a fogaim közt, míg a tekintetem az elviharzó lányt követik, hogy aztán elveszítsék szem elől. Tudom, hogy ma este az ő dühös arcával fogok álmodni. S tudom, hogy ez felér minden gyönyörű angyal arcképével. Csak azért… mert az övé.
Izabel Bishop-é.