Roxfort RPG

Egy hatalmas szobor a világ egyik legnagyobb és leghíresebb varázslójáról, mindenki atyjáról, a fantasztikus Merlinről.
A szobor mellett kisebb virágoskert kapott helyet és néhány pad, ahová a csöndre és napsugárra vágyó diákok bátran kiülhetnek tanulni vagy egyszerűen csak friss levegőt szívni.
Kedves kis hely egy meghitt találkának is.

 


Hűvös a reggel. Rég éreztem már ilyet. A Roxforti levegő friss illatát, amiről azt mondják, az ember sosem feledi. Én már kezdtem elfeledni. Azt reméltem, olyan lesz visszatérni, amilyen álmomban volt. Hogy melegség önti majd el a szívemet, és úgy mosolygok majd mindenen akár egy tinédzserlány. Tévedtem.
Ezen a helyen már nincs semmi, ami mosolyt csalhatna az arcomra. Vagy talán van, csak még nem vettem észre.
Halkan súgnak össze a fák, amiket tükör kék szemeimmel fürkészek. Mintha csak rólam beszélnének. Mintha csak rám mutogatnának. Okkal.
Zsebemből előbújik egy szál cigaretta, melyet markomba fogva gyújtok meg pálcámmal, s mikor a parázs felvillan a fehér dohány végén, a pálca visszakerül zsebembe. Lépteim megindulnak a szoborral szemközti padhoz, és helyet foglalva igazítok egyet a fejembe húzott fekete sapkán, mikor tekintetem felugrik a szobor arcára.
Ez a hely teljesen más, mint az előtt volt.
Már nem olyan kék az ég, már nem olyan zöld a fű, és már a madarak sem úgy énekelnek a fák ágain, mint akkor. De miről is beszélek, mikor volt már az?
Lassan több mint 10 éve.
10 hosszú éve.
Ha nem cseszem, talán most a saját fiam jelentkezne az órámon. Vagy talán a saját lányom sutyorogna a többiekkel együtt. Talán. Fogalmam sincs mit tettem volna most, ha apa lennék. Engedjem vissza a gyerekemet ide? Bár kitudja...lehet, hogy akkor én is azok közé tartoznék, akiktől most félteni kell őket. Azok közé kellene tartoznom, de ők már rég elfelejtették már azt a nevet, aki akkor...
Nem érdekes.
Ajkaim maguk közé szorítják a cigarettát, csókként ölelik körül, megszívják.
Benntart, letüdőz, benntart.
Kifúj.
A kora őszi szellő felkapja a füstöt, és táncot járva velük, viszi őket a magasba. Végig követem a mozdulatot, egészen fel a fellegekig. Hunyorgok.
Azok a fránya első napsugarak…

Cieritt professzor

Érezhető, hogy a nyárnak már vége, ugyan eddig sem volt valami nagy a hőség. Bizony minden más, komorabb, sötétebb és hidegebb. Minden, de legalábbis majdnem minden. Vannak, akik próbálnak nem belefolyni a harcokba, inkább csak élvezni azt, hogy élnek. Shay nem ilyen, ő tagja a DSnek, de bár méltányolja, hogy az ilyen nehéz időkben sem veszett ki a szenvedély társaiból, ő nem a harc miatt tagja a Seregnek, hanem azért, amit kap onnan. Szeret velük lenni, szereti, hogy van egy kis közösség, amely még reménykedik, élvezi, hogy szervezkedhet. Belőlük meríti az erejét, bár ő inkább csak egy izgalmas kis bulinak fogja fel a dolgot, hogy a kastélyba került halálfalók orra előtt is mit meg tudnak tenni. A titkos gyűléseken érzi az erőt, mely miatt nap közben is képes csillogó, boldogsággal teli szemekkel és vidám arccal sétálgatni. Nem kell, hogy vigyorogjon mindenkire, valahogy az egész kisugárzásából süt a melegség, nem lehet nem észrevenni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ha egyszer odakerül a sor, majd cserbenhagyja a barátait, mert nem tenne ilyet, ha kell küzd, ha kell harcol, de inkább ezeket a kis titkos részeket élvezi, mintsem magát a harcot. Jól bírja a nyomást, nem roppan össze egykönnyen, ez köszönhető annak, hogy olykor a saját magának felépített kis világába süpped, ahol más értékrendszerek uralkodnak, mint a valóságban.

Az időre való tekintettel a talár alá ő is felvett egy vastagabb pulóvert, talán későbbre melegszik valamennyit, de most így reggel igen hűvös van. A nem túl bő reggelit követően dönt úgy, hogy kint fog sétálni, itt még mindig tűrhetőbb tud lenni a közeg, mint a kastélyban, ahol egyes mardekárosok lassan sportot űznek mások kínzásából, amiért természetesen a tanárok nem szólnak, nem szólhatnak. Töprengett már a tanerők helyzetén, hogy vajon őket mivel sújtják, ha például rászólnak egy aranyvérű diákra, aki épp valamelyik nem makulátlan családfával rendelkezik. Ízléstelen ez az egész, de addig nincs óriási probléma, amíg nem őt vagy valamelyik közeli barátját terrorizálják. Az évnyitó vacsora még sokáig emlékezetes lesz számára, nem csak amiatt, amik ott elhangzottak, s maga a felismerés, hogy a Nagyúr keze ide is elért végül, hanem amiatt is, ami aztán történt. Nem is ő lenne, ha az új játékszabályok felállítása után nem ő lenne az első, aki valamilyen módon megsért egy elborult agyú, aranyvérmániás, mardekáros diákot. De, hogy rögtön kettővel húz ujjat, az már bizony tőle is teljesítmény. Mindazonáltal nem kevéssé döbbent le azon, hogy a tanári asztalnál falatozó, nem halálfaló tanárok egyike sem vette észre a szituációt, és mindössze egy griffendéles satnya kis próbálkozása volt, amit segítségképpen kapott. Ez mondjuk elég is volt neki, hogy legalább az enyhén degenerált Bennettet lekoptathassa, azon a másik már nehezebb menet volt. De itt van, egy kicsivel sem letörtebben, talán kissé megtépázott önbecsülettel. Dumbledore megrázó halála után, míg mások a gyengélkedőn voltak, ő a romokat takarította el az Ostromot követően. Az egész másnapját egy nem túlságosan felkapott helyen töltötte, ilyenkor szeret egyedül lenni.

A Merlin-szobor valamiféle mentsvárat jelent számára, amikor a DS szünetel és ő éppen az összeomlás szélén áll. De nem akarja átadni magát a búskomorságnak, a reményvesztettségnek. A zsarnokok mind elbuktak a történelem során, előbb vagy utóbb. Cipője orrát követve közeledik a szoborhoz, egyáltalán nem számít rá, hogy akárkivel is összeakadhat itt, eddig sosem fordult elő, persze voltak nyomok, hogy nem csak ő veszi igénybe a kis kert adta lehetőségeket. Először orrát csapja meg a cigaretta füstje, ekkor emeli fel fejét, s a szobor előtt, ahova eddig nem látott el pillantja a kékes-lila felhők kibocsátóját. Egy pillanatra torpan meg, amíg agyában kutakodik a megfelelő név után. Nem igazán szeretne egyik halálzabáló professzorral sem eltölteni a szükségesnél több időt. De ahogyan feleleveníti magában a gyászos nyitóvacsora emlékeit, eszébe ötlik a férfi bemutatása. A Számmisztika professzor. Talán érdemes lett volna felvenni még anno.
- Jó reggelt, Professzor! - köszönti mikor közelebb ér, hogy ne kelljen ordítania. Hangja lágy és kedves, nyoma sincs benne a szomorúságnak, borúnak. Mosolya halovány, kiveszi kezeit a talár zsebéből, elvégre is ilyenkor nem illik ott tartani, még akkor sem, ha egyébként fáznak. - Öhm... zavarnám, ha csatlakoznék esetleg? - kérdezi miközben zöldjeit a pad üres részére meresztgeti. Nem akar pofátlan lenni, s ha elküldi a férfi sem esik kétségbe. Egyelőre a szobor közelében fékez le, fel is néz rá egy sóhajjal, mintha csak némán fohászkodna hozzá kitartásért. Az egész néhány pillanat, de neki ennyi is elég egyelőre.

Az emberek hősre várnak. Olyanra, aki majd megmenti őket. Tudják minek hívják ezt? Reménynek. Mindenki abban bízik, nem a hősökben. Ha valaki mégis az akar lenni, hát rajta.
Álljon be a sorba.
Tekintetem visszaugrik a konok arcú Merlinre aki – bár nem olyan szép, mint a nap sugara – mégis könnyebben szemre vehető a hatalmas sárga golyóval ellentétbe. A friss szellő egy pillanatra megmozdul, arrébb fújja a cigaretta füstöt, és megtáncoltatja a leveleket. Némelyikük már sárga, és a földön pihen, de vannak köztük olyanok, akik még büszkeséggel kapaszkodnak. Miért? A vége úgyis ugyan az lesz. Ők is tudják. Akkor, mégis miért?
Hüvelyk és mutató ujjam között fogva a cigaretta csikket, szívom meg újra, majd fejemet finoman és értetlenül megrázva lenézek a földre, ahol a következőkben a hamut pöccintem le. A szürke por lassan azzá válik, amiből lett, mikor valaki megszólítja.
Professzor…
Lassan úgy érzem magam, mint aki túl van a negyvenen. Míg tekintetem a földön pihen, addig szemeimmel felnézve végigfürkészem az ifjú diáklány arcát. Ajkain széles mosoly húzódik, hajával a kacér szél játszik, és a szemei úgy csillognak, mintha csak gyémánt rejtettek el volna benne.
- Magának is – bólintok finoman állammal. Végignézve, ahogyan a lány kiveszi a zsebéből kezeit, íriszeim elbambulnak egy pillanatra. Mégis miféle tiszteletet érdemlek én?
Semmilyet.
Tekinteté a semmibe a lány újból megszólaló kedves és lágy hangja szakítja meg, mikor szemei újra felugranak a kerekded orcára. A kedves mosolyra.
Másik kezemet ökölbe zárva teszem a szám elé, és köszörülöm meg torkomat, elvégre is, most én vagyok az aki igazán zavarban érezhetné magát. Az új tanár, aki korán kel, és reggelente egy szál cigivel kezd. Remélhetőleg nem ez lesz, ami megmarad a fejében rólam. Remélhetőleg, semmi más nem marad meg rólam a fejében, minthogy én vagyok az új számmisztika tanár.
Testem kiegyenesedik, majd oldalra csúszva mutatom a helyet magam mellett. Mégsem küldhetem el. Megtehetném, de nem, Mert lány, mert diák, mert udvariasság, és mert olyan kedvesen mosolyog. Bár az én ajkaim csupán egy satnya félmosoly tudnak kivakarni magukból - kisebb-nagyobb sikerrel – mégis helyet adok magam mellett. Talán, ha végighallgatom egy fiatal diáklány csicsergését, nagyobb erővel kezem el a mai napot. Legalábbis nagyobbal, mint ez a szál cigaretta.
- Csak nem dohányzik, már ilyen fiatalon? – teszem fel felé fordulva a kérdés feltéve, ha már helyet foglalt mellettem. Ezek a szende szűzi mosolyok. Csupán pár évvel lehet fiatalabb azoknál, akikkel anno feledni próbáltam.

Cieritt professzor

Legtöbbször ideges fészkelődéssel tölti azokat a pillanatokat, amíg várja, hogy az illető, akitől megkérdezett valamit, válaszol. Most leginkább a szobor talapzatát, vagy magát Merlin lábszárát macerálná, ha lenne á lehetősége, de mivel onnan ellépett, ezért csak talárjának egy kicsiny részét birizgálja két ujjával. Ez nem lehetne látható, de a Professzoroknak kijár egyfajta tisztelet. Kinek milyen. Például a nem kívánt tanerőknek, Voldemort talpnyalóinak a kikényszerített, őszintétlen és egyáltalán nem kiérdemelt fajta jár, melyekhez gyilkos pillantások párosulnak. Egyeseknél, a barnának ez sem okoz gondot, érdeklik is őt, tudja jól, hogy mi lesz mindegyikük sorsa. Tavaly annak az idióta Trelawneynak a vizsgáján valami igazán érdekeset látott a kristálygömbben. Sosem érdekelte a jóslás, akkor is csak a vizsga miatt vette komolyan a feladatot, s a tanerő legnagyobb megrökönyödésére majdnem jól olvasta, ami a szeme elé vetült. Talán ő volt az egyetlen, aki vigyorogva jött ki a vizsgáról. Mázli. Szóval ő mindre úgy néz, mint jövőbeli talajtápérték növelőre, és semmi egyébre.

No de vissza a szoborhoz és a kínlódás pillanataihoz, amíg várja, hogy döntsön a tanerő afelől, hogy hajlandó-e egy ilyen kellemes reggelen megosztani vele a padot, s egyúttal társaságát.
- Mit? - mereszti ki zöldjeit a kérdésre, egy pillanatra nem tudja, hogy ez most csak valami beugratós kérdés lenne-e, hogy aztán, ha igent válaszol a Professzor már vihesse is az igazgatóiba vagy ki tudja hova, hogy jelentse, amit kiderített. - Én? - márcsak a feltételezés is nevetséges és ki is kérné magának, de végül is nem teszi meg, mert nem tanul számmisztikát, az ilyesmi nem az erőssége, azt sem tudja Alkímiáról hogy nem dobta még ki Lupen. Pedig... lehet könnyebb lenne mindkettejüknek. Nem a professzor hibája, ha gőze sincs arról ki az a Scarborough, de azért meg végképp nem hibáztatható, ha arról sincs fogalma, hogy ki a gyereke.
- Nem dehogy... mérgező.. - közli nemes egyszerűséggel. Semmi hangsúly, semmi sokatmondó tekintet. Őt aztán nem érdekli, ki mivel mérgezi a saját testét, amíg azt nem akarja ráerőszakolni. Csak azért tette hozzá, hogy megelőzze az esetleges miért kérdést. Bár eddig még egyszer sem esett meg, hogy valaki megkérdezte volna miért nem dohányzik.
- A professzort nem zavarja, hogy utána büdös lesz a keze meg a ruhája? - kérdezi gyermeki ártatlansággal igazából fel sem fogva, hogy mit is csinál. Na igen, ez ő, kérdez, de nem gondol bele, hogy mit és kitől. Talán nem épp a leghelyénvalóbb, de ezen már változtatni nem tud. Közelebb lopja magát a padhoz, és leül a felszabadított helyre. Talárját összébb húzza magán, olykor egy hűvösebb szellő bizony didergésre készteti.

A választól függetlenül fordítja tekintetét a férfiról a színes kis virágokra, melyek némelyike már kezd barnulni. Így elnézegeti őket, tisztes távolból, szereti, hogy ilyen színesek, olykor meg is mosolyogtatják őt. Ezekkel így nincs baj, de ha már kartávolságon belül kerül egy csokor gaz, már minden baja van. Egyedül a liliomokkal tud megbarátkozni, így ez a kedvenc virága s az egyetlen, amit megtűr a közelében. Lenyűgözi, hogy milyen szépséggel rendelkeznek, mégis egyes fajtái milyen mérgezőek, emberre veszélyesek. Csodásak. A fehér a leggyönyörűbb.
- Miért ide jött tanítani? - fejét lassan fordítja vissza a férfira, s csak akkor, mikor már az utolsó szó is elhagyta ajkait. Kíváncsi rá, nem csak HF tanárok lepték el a sulit, de több olyan is érkezett, akiket nem protekcióval nyomtak be a karba. Kíváncsi rá, mi hozhat ilyen időben ide egy embert, ide a darázsfészekbe. Tény, hogy a tűz közelében meleg van, de ez a Roxfort inkább maga a katlan...

A felkelő Nap fényénél, talán csak az édes mosoly adhat nagyobb meleget az emberek szívének. De a kérdés mindig csak egy marad: Te, vajon vissza tudsz e mosolyogni Rá?
Számtalanszor próbáltam már.
De sosem volt elég őszinte.
Némán bámulom a szavakkal játszadozó leányzót, mikor tekintetem a földre siklik. Fiatalság, bolondság, nem de? Elnyomva a cigaretta csikket a földön tartásom kiegyenesedik, megköszörülöm torkomat, majd ujjaimat összekulcsolva és megtámasztva térdemen várom válaszát. Fél szemöldökömet felvonva figyelem apró mozdulatait, az arcvonásokat, a hazugság apró jeleit fürkészve, amiknek minden alátámasztás végett semmi nyoma. Egyértelmű, hogy a lány nem hazudik. Hogy is tudna, ha ily őszinte mosoly csúszik fel kerekded orcáján, mint az előbbi. Mellesleg a diákok egészségügyi problémái egyébként sem az én reszortom közé tartozik. Ez senkire sem tartozik. Mindenki maga dönti el, hogy mivel mocskolja be a saját testét. Külsőleg, vagy akár belsőleg.
Kérdezni viszont szabad, és kell, mert ugye kérdések nélkül válaszok sincsenek, itt pedig mindenki azt akar. Válaszokat.
Hangom mély és finom nevetése lágyan töri meg a csendet, miközben kezemet felemelve dörzsölöm meg szakálltól érdesedett államat, de a komolyság már is magától foglal helyet újra arcomon.
- Ezen, még nem gondolkoztam.
Tekintetem a lány arcára ugrik. Ahogyan leül mellém, közelebbről is szemügyre veszem a fiatal, csodaszép vonásokat, azokat a vonásokat, amikért anno még mi is úgy odavoltunk. A csillogó szempárért, az édes mosolyért, a kivirul orcáért. Szemeim – őt követően – végig futnak a virágokon, amik számomra, csak jelentéktelen gaznak tűnnek. Rég volt már az is, mikor virágot adtam valakinek. És nem is szándékozom mostanában udvarlásba kezdeni.
Sem most, sem soha.
Kezeimet újra összekulcsolom, és lábaimra teszem, mikor felteszi a kérdését. Röpke, csak egy röpke pillanatra magam elé meredek komor tekintettel bámulva a földet, majd a lány zöldjeit, melyeket nem szándékozom elengedni a sajátjaimtól.
- Ez had legyen az én titkom.
Csend.
- Mi a neved?

Cieritt professzor

Egyébként nem szereti, ha a közelében cigarettát, szivart szívnak vagy pipáznak, akkor sem, ha nem azt a büdös dohányt szívnak, hanem valami vaníliás rémséget. Merthogy most már ilyen is van ám, mily kár, hogy a vanília szagára összerándul a gyomra és úgy elzöldül, mint Mika, ha kukacot esznek a közelében. Mint, ahogy anno az ivóban, most is végigköveti a csikk haláltusáját, és elégedetten sóhajt, szippant bele a friss levegőbe, mutatván, ez sokkal jobb, mint az a büdös és káros cigifüst. Egyébiránt gőze sincs róla, mi lehet benne a jó, miért jó az embereknek, ha egész nap érzik magukon a nyomát. Megdöbbenti a férfi válasza.
- Nem? – kérdez vissza, pedig kevés az esély rá, hogy a férfi nem tudja miről is beszél. Elvégre ez egy elég kézenfekvő dolog, hiszen ott van vele egész nap, hogy nem élvezhet egy illatos pitét sokáig, mert amint a szájához emeli, keze ott bűzlik az orra alatt, de akár lehet szó borról is. Száját elhúzza, szerencsére már annyira képben van, hogy nem fejti ki véleményét, mit is gondol arról, hogy még nem jutott eszébe ezen gondolkodni. Az „Elég baj”-t csak fejben teszi hozzá, de aprópici szájrezdülése, és átsuhanó grimasza árulkodó lehet gondolatairól. Már ha Cieritt épp odanéz.

Kíváncsi természete most is megmutatkozik, s amolyan csevegésfélét kezdeményez, de jellemzően nem éppen a legjobb kérdést teszi fel. De ez az, ami a legjobban érdekli. Nem zárkózik el attól sem, hogy kiderítgessen ezt-azt, például, hogy a professzor is az ellenállás tagja-e, vagy valami ilyesmi, elvégre mi másért jött volna ide, egy ilyen értelmes ember, ilyenkor? Kíváncsian fürkészi a tanerő arcát, melyről próbál olvasgatni, és észre sem veszi, hogy már másodpercek óta csak a kék íriszekbe merülve engedi, hogy átjárják a már ismert képek. Nem ő az első mostanság, akiknek ekkora világfájdalmat fedez fel tekintetében. Szemeit összeszűkítve „kíváncsiskodik” tovább. Fogalma sincs, hogy mennyire valósak az érzései, hogy valóban azt látja-e az emberi tekintetekben, amit gondol, ő maga azt meséli be magának, hogy valósak. Nagyot sóhajt, de továbbra sem vonja el tekintetét, amitől arcára kiülnek piros foltocskák. Az ő szemeiben nyoma sincs fájdalomnak és szenvedésnek, úgy csillognak szinte mindig, mintha most nyert volna a Mágiaügyi Minisztérium sorsolásán valami óriási pénzjutalmat. Mosolyognak, még akkor is, ha a lány arca nem mosolyog, mint most, ajkát beharapva elmélázva fürkészi a férfi szemeit. Csak akkor zökken ki, amikor kérdez. Hallotta ő eddig is a tanerőt, de nem nagyon reagált, eddig.
- Shaelynn Scarborough, Professzor… - válaszol készségesen, apró mosollyal ajkain, s most már érez magában annyi erőt, hogy elpillantson. Merlin szobrára tekint fel…
- Vajon, ha élne, ő tudna segíteni ezen a mostani helyzeten? – kérdezi tűnődőn, nehéz eldönteni, hogy vár-e választ, vagy sem, mert nem igazán tűnik célzottnak a kérdése, s feltörő sóhaja is inkább csak hangos gondolkodásnak tűnik. De aztán Cieritt felé fordul, halványan rámosolyog.
- Maga fél? – kérdez ismét, csak hogy kitöltse a csöndet. Sejti a választ, hiszen minden férfi ugyanazt válaszolja ilyenkor, de kíváncsi rá. Akkor is, ha nem kap őszinte választ, ha nem kap választ, vagy ha válaszként azt kapja, hogy a férfi felmérgesedik pofátlanságán és dühödten elviharzik. Mit érdekli őt? Nem a diákja, nem lehet vele aztán az óráikon különösen kegyetlen, ha meg mégis az akar lenni, hát álljon be a sorba, de számára csak valahol hátul van hely, nem tűnik annak az ijesztőnek.

Pennát ragadtam. Muszáj volt újra kettesben találkoznom vele, nem bírtam tovább, hogy csak lássam. Meg akartam ölelni, a karjaimba akartam zárni úgy, mint régen. Kissé remegő kézzel kezdtem el az írást. Reméltem, hogy nem fog bolondnak nézni ha megkapja. Ugye nem?

Szia!

Látni szeretnélek! Hajnalban, egy óra tájt várlak a Merlin-szobornál! Nem kell válaszolni, én mindenképp lemegyek!

Fergie

Többször átolvastam és még ezután is nagyon hülyén hatott a dolog. Nem érdekel, úgy döntöttem, talán ennyi is elég és bíztam benne, hogy örülni fog neki. Na meg persze abban is, hogy rám fog érni. A baglyomra erősítettem a levelet és rögtön tudta, hogy hova kell vinni. Nem féltem tőle, hogy átvizsgálásra kerül, hiszen csak pár ablaknyit kellett repülnie, hogy Sunny ágyára helyezhesse a levelet. Az lenne az igazi baj, ha ezt mondjuk Sunny anyja elolvasná. Na akkor nekünk végünk lenne. Ez megvan, már csak hajnalban kell észrevétlenül kilopózni és kész. Na ez is kész katasztrófa lesz. Már most parázok, nehogy elkapjanak,de ez a dolog minden kockázatot megér.
Még sok időm van a szökésig, azt igyekszem hasznosan tölteni. Sok tanulnivalóm van, ezért az átváltoztatástan könyvemet lapozgatom és igyekszek nem elaludni. Szépen belemerülhettem, mert mire feleszméltem a szobában már mindenki aludt az óra meg már majdnem éjfélt ütött. Felvettem a legszebb gönceimet, remélem tetszetősen nézek ki. Lábujjhegyen kimentem a szobából és egyenesen a klubhelyiség felé vettem az irányt. Hatalmas mákom volt, mert ott csak két, tanulás közben elaludt felsőéves volt. Simán kijutottam. Már csak a kastélyból kell valahogy észrevétlenül kiszökni. Meglepően simán ment, nyitva felejtették a főbejáratot.  Mire az izgalomtól magamhoz tértem már a megadott helyen voltam. A Merlin-szobornál. Az órámra tekintettem. Még csak fél egy volt. Reméltem, hogy nem késik sokat és azt is persze, hogy eljön. Újra elfogott az izgalom, hogy mi lesz, mikor ideér.
A hideg ellenére is leültem a szobor a szobor tövébe. Kabátzsebemből elővettem a virágot amit még délután loptam az üvegházakból. Nem hiába dolgok elcsenésében profi vagyok. Akkor bezzeg nem izgulok, de ha egy lánnyal találkozok, akkor minden sejtem remeg, mint a kocsonya. Elmosolyodva hátradőltem és vártam, hogy megérkezzen.

(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/fergiepost.png)

Izgatottan szorongatom vacsora után a levelet, amit ma kaptam a bagolypostával. A klubhelyiség már üres, lassan mindenki félrevonul a hálókörletekbe, csak Én ücsörgök még mindig a klubszobában. Hamarosan takarodó. Pár perc van csupán tíz óráig. Lépteket hallok a leányhálók felől. Siettemben az átváltoztatás tan könyvem lapjai közé helyezem a levelet. Csak Violetta Archibald az. Egy meglehetősen dilinyós példány a sasok közül. Tehát nem kell tartanom attól, hogy Anyám kap azon, amint szerelmem levelét olvasgatom újra, újra, és újra.  Mint valami szentírást. A klubhelyiséget titokzatosan világítja be a kandallóban andalgó lágy tűz. Tudomást sem veszek az elém lépő lányról, inkább a tűzbe bámulok a fotel rejtekéből. Violetta szavai, melyek arra figyelmeztetnek, hogy nem sokára takarodó, ideje lefürdeni, és ágyba bújni, valami messziről származó hangnak tűnik.

Rámosolygok kedvesen, majd úgy teszek, mint egyébként is szoktam. Nem akarom, hogy látsszon rajtam mennyire izgatott vagyok, pedig nagyon is. A szívem majd kiugrik a helyéről, szinte a torkomban érzem. Lüktető, pulzáló golyó a torkomban. Vigyorgok, mint a tejbetök készülődés közben. Ez az, ami nem megszokott. Én voltam a leggyorsabb, így amíg a többi lány a fürdőben pacsulizik, Én szépen át tudok öltözni pizsamából utcai ruhába. Előveszek egy egyszerű kék szoknyát, és egy hasonlóan kék blúzt. Nem vagyok valami tapasztalt randi ügyben, de azért így jó lesz, nem? Remélem tetszeni fogok Neki. Fújtatva nézek szét a tükörképemre. Sötétkék szemeimre, és epres ízű szájfénytől csillogó ajkaimra. A szájfényt Anyutól csórtam el, amikor délután meglátogattam. Szörnyű egy némber lett Belőle, de ízlése az még van. Villámgyorsan behuppanok saját baldachinos ágyikómba, majd mire visszatértek a fürdőzésből a hálótársaim úgy teszek, mint aki réges-régóta az igazak álmának határmezsgyéjén barangol. Magamban pedig szinte éneklem a levél tartalmát. Látni szeretnélek! Hajnalban, egy óra tájt várlak a Merlin-szobornál!

Amikor már mindenki az igazak álmát alussza, halkan elhagyja ajkaimat a lumos bűbáj, és ránézek egyszerű kivitelű órám számlapjára. Még fél órám van hajnali egyig, de jobb lesz, ha időben elindulok, hiszen a kilopódzás innen így is hatalmas manőver lesz. Szerencsére van egy kevés perui instant sötétség porom, ha minden kötél szakad a lebukás létráján jól jöhet még. Fekete dzsekim zsebébe bújtatom a kis csomagot, majd szép csendben kioldalazok a másodéves leányhálók ajtaján. Lábujjhegyen közlekedek, mégis szinte keresztül rohanok a portéig, melyen át kiszabadulhatok a kastély folyosóira. De a prefektusokkal így is jó lesz vigyázni, hiszen van éjszakai őrjárat. Sőt, a tanárok valamelyike is strázsálhat a kastély bármely pontján. Pálcám végén fény gyúl ismételten, ahogy elhaladok a folyosókon. Igyekszem a lehető legrövidebb úton kijutni a kastélyból. Szerencsére úgy Tűnik, nem erre felé tarthat az éjszakai járőr osztag. Elfutok a portrék mellett, akik a fénytől hunyorogva fel ébrednek álmukból, de szerencsére nem rikkantják el magukat személyemre vonva a figyelmet. Mikor kiérek a levegőre kicsit megnyugszok.

Nagyot sóhajtok, és már nyugodtabb léptekkel haladok a Merlin szobor felé. Mosolyogva nézek fel az éjszakában csak egy tátongó fekete valaminek tűnő szoborra, ami most számomra a világ legnagyszerűbb helye. Hiszen ott vár, aki a legfontosabb számomra, pár lépés választ el csupán Minket egymástól. Mégis yardoknak érzem. Hosszú, hosszú yardoknak. A fény szerencsére világítja az utat, amerre Őt találhatom. Ahogy közeledik a pillanat, egyre jobban érzem, ahogyan párolog Belőlem minden rossz, aminek terhét azóta kell hordjam, hogy Fergie-t nem láttam év elején a Roxfort expresszen. December van, nagyon hideg, de ebből szinte semmit sem érzek. Fűt belülről a lelkesedés, és az öröm, hogy nem sokára újra látom. Aztán a szobor tövében végre megpillantom. Egyenesen felé futok, és egyszerűen a karjaiba csuklok, akár egy mennyből száműzött angyal. Olyan sérülékenynek, és védtelennek tűnök az óvó karjaiban. Könnyeim záporoznak, és jó szorosan átölelem, ahogyan csak bírják gyenge, vékonyka karjaim.
-Nagyon hiányoztál.
–Suttogom bele kabátjába, és mélyet szippantok édes illatából.

 December ide, december oda, ebben a pillanatban nem tudtam fázni. Egyenesen izzadtam az izgalomtól, hiszen a pillanat, hogy újra láthatom leírhatatlanul fűtött belülről. Nem csak láthatom, mint napközben, hanem hozzá bújhatok, ölelhetem és csókolhatom. Meg persze végre beszélni is tudunk. kész kín úgy tenni folyton, hogy az átlagos unokatestvér viszony a miénk. Vagy még annyi sem, miközben több. Sokkal több.
 Mire újra feleszmélek mélázásomból, addigra egyet üt az óra, legalább is saját időmérőm szerint, de elég megbízható, így kétség sem fér ahhoz, hogy pillanatokon belül megérkezik. Ha eljön. Elvégre nem kértem, hogy válaszoljon, lehet, hogy nem tud kilógni, vagy csak simán nem akar eljönni. Bár ezt kétlem. Lépteket hallok, így a már időközben felmelegedett ülőhelyemről felállok és pálcámért nyúlok. Sose lehet tudni, hogy milyen fenevad vagy épp őrült szemel ki egy kis magányos másodévest prédaként az éjszaka közepén. Nem mintha sok másodéves mászkálna a birtokon ilyenkor. Csak el ne kapjanak! Akkor egyrészt nagy zűrben lennék, másrészt Summert sem láthatom. Dupla veszteség. Hogy melyik fájna jobban, azt hiszem egyértelmű. Lassú léptekkel, mintha a Holdon járnék szökkenek előre, hogy megbizonyosodjak a hangforrásról. Ahogy a szobor tövébe érek, a léptek futássá fejlődnek és mire észbe kapnék a lány már a nyakamban zokog. Ezt a legkevésbé sem bánom, azonnal átölelem, amennyire csak lehet. Szinte eggyé válunk, mikor gondolkodás nélkül megszólalok.
Szeretlek.- suttogva ejtem ki a súlyos szavak, nem is tudom mi vezérelt, belülről jött. Hosszasan kiélvezem az ölelése minden pillanatát majd kicsit meghátrálva az ujjaimmal igyekszem a könnycseppeket letörölni gyönyörű, a félhomályban is jól kivehető kipirult arcáról. Gyengédem rámosolygok és a következő pillanatban már ajkait érzem ajkaimon, gyengéden megcsókolom. Szinte csak pár másodpercig tart a dolog, félénken húzódok el tőle, nehogy megharagudjon, hogy erőszakos vagyok. Meg amúgy is még sosem csókoloztam percekig, mi van, ha tök béna vagyok?
- Jól vagy? Leszámítva, hogy sírsz, remélem ezek örömkönnyek és nem én miattam...- mélyen a szemébe nézve teszem fel őszintén a kérdést. Még mindig nem vagyok biztos magamban, meg abban, hogy tényleg velem akar lenni, akarja vállalni a hatalmas kockázatot, mert itt most már nagyon sok forog kockán mindkettőnknek. Miért ilyen nehéz mindig minden?

(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/fergiepost.png)
Olyan titokzatos világ a könnyek országa...

Mostanában nem akadt túl sok okom az örömre. Apu távol van, Dylan csak magával törődik, Anyám pedig megtette a legrosszabbat, amit megtehetett. Halálfaló lett Belőle. Tudom, meg kéne végre értsem, hogy csak is a Mi érdekünket tartotta szem előtt, amikor hagyta, hogy Damona belerángassa ebbe az egészbe, de akkor is! Biztosan akadt volna valami más megoldás is.  Anyám szerint ez volt az egyetlen megoldás. Valóban így van? Hinnem kellene Neki? El kéne fogadnom, hogy felemészti a sötét erő, és tétlenül néznem? Milyen naiv gondolatok is ezek. Már nem lehet visszacsinálni semmit sem. A sötét jegy ott feketéllik Anyám bal karján. Úgy tudom, Apu még nem tudja. De mi van, ha ezért elhagy minket? És Én két pártra szakadok? Nem akarom ezt! Bárcsak vissza lehetne fordítani az idő kerekét. Akkor meglehetne akadályozni, hogy Anyám halálfalóvá váljon. De már késő bánat. Fergie lágy karjaiban mindent eltudok felejteni. Minden rosszat, ami az óta történt Velünk, Velem mióta elkezdődött ez a tanév. És persze az értelmetlen háború. De egyszerre, mint ha minden rossz eltűnt volna, és csak mi vagyunk. Fergie és Én. Nincs halálfaló Anyám, tökfej bátyám, aki a csajokon és a zenén kívül másra nem igazán tud koncentrálni. És persze nincs háború. Csak ez a titokzatos hajnal, és Mi. Ideális, hogy végre elmeséljek Neki mindent. Lassan alább hagy az iménti háborgás oly’ fiatal lelkemben, ahogy arcomat két lágy kezébe helyezi, és letörli Róla a könnyeimet, és ahogy megcsókol. Bámulatos lehetne a felnőttek számára mennyi mindent jelenthet két gyermek ártatlan csókja. Ügyetlenül játszadozok ajkaival, nem olyan tüzesen, ahogy Anya szokta Apát megcsókolni, amikor azt hiszik, hogy kettejük magányában vannak. Látszik, hogy nincs nagy tapasztalatom e téren, de a szeretet szinte érezhető mindenütt körülöttünk, ahogyan szinte eggyé válunk. Kétségtelenül jól esik. Arcom szinte fellángol zavaromban, de azért mosolyom fülig ér szinte. Látod Fergie? Csak Te vagy képes mosolyt csalni az arcomra. Csak Te éltetsz. A gondolat, hogy megölelhetlek, hogy megcsókolhatlak. Hogy szeretsz.
-Én is Téged.
Hangomból csak a szinte földöntúli nyugalom hallatszik ki, ahogy annyi idő után kimondhatom végre valahára a szeretett személynek a szót, amit nem mindig, minden körülmények között mondhatok ki. És amelyet olyan jól esik ki mondani, mint talán mást sosem. A levegő ugyan szinte megfagy körülöttünk, de nem érdekel az sem, ha holnap tüdőgyulladással kell felkeresnem a gyengélkedőt. Csak Fergie-t akarom, senki, és semmi mást. A kérdést hallva gyengéden rámosolygok ismét Fergiere szép szemeiben elmélyedve. Gyengéden ujjaimat az övéibe fűzöm, ha hagyja, és rákezdek. –Azt hiszem egyszerre mind a kettő. Örömkönnyek is, mert végre találkoztunk. De sajnos rengeteg rossz dolog történt, amiről még nem tudsz. És ami a Mi kapcsolatunkra is kihatással van. –Egyszerre elhallgatok, és mélyen a szemébe nézek, hogy vajon mit gondol? Egyáltalán hallani akarja e mi az a súlyos dolog, ami megnehezíti a kettőnk titkos kis románcát? Remélem, nem ijeszti el az, hogy Anyám halálfalóvá kényszerült, és mostanában egyre furcsábban viselkedik. Eddig sem volt a kiszámíthatóság mintaképe, de már lassan még Én sem tudom merre hány méter nála. Nagyot sóhajtok, és szememmel szinte a cipőm sötétben nem látszódó orrát kémlelem. Szégyellem a dolgot. Én szégyellem. De Fergie előtt nincsenek titkaim. Benne feltétel nélkül megbízok. –Biztos akarod hallani? Súlyos lesz... –Lágy hangom halkan cseng a jéghideg hajnalba, de kellő komolysággal ahhoz, hogy Ferg is érezze: Súlyos dolgokról lesz szó.

Az normális, hogy ilyen helyzetben én folyton idiótán érzem magam? Mármint, olyan értelemben, hogy én ezt meg sem érdemlem. Na meg, hogy kitudja miért van velem. Mindig attól félek, hogy ilyenkor felébredek, mint a kisgyerek az édes álmából és a szomorú valóság tárul csak elé. Én attól félek, hogy egy napon arra ébredek, hogy Ő már nem szeret és még csak látni sem akar. Tudom, tudom vannak más lányok is, de én tudom, hogy megtaláltam azt, akit senki sem tud helyettesíteni. Sohasem. Ahj, miért kell nekem folyton mindenre ennyire ráparázni. Végre itt vagyunk és senki nem fog zavarni és ahelyett, hogy örülnék annak, hogy teljesült a vágyam, amiről csak az órákon, meg úgy általában a suliban álmodoztam. Erre én meg itt játszom az idegbajost. Mély levegő és megnyugodni.
Nem értem a lányokat, végre tök jól ellehetnénk, ő meg elkezd sírni. Hogy van ez? Nem az a varázslat amit mi csinálunk, hanem amit a lányok a hirtelen érzelem változásaikkal. Hiába mondja, hogy örül. mert találkoztunk, de mi az a sok rossz? Lehet, hogy rám unt, meg arra, hogy ilyen keveset tudunk találkozni, meg hogy nem jó dolog amit mi csinálunk. Mert ugye az sem egy tuti dolog egy kapcsolatban, ha az ember fia éppen az unokatestvérét fűzi. Mert én épp azt teszem és ha ez kitudódna, bele sem merek gondolni. Nagyon óvatosnak kell lennünk. Azt persze egyből mindenki megtudná, vagy már tudja is, hogy mi rokonok vagyunk. Na abból lenne csak fesztivál. Főleg Sunny anyja még tanár is, hát szép csorba esne a család hírnevén az biztos. Lehet, hogy valaki megtudta a dolgot és az a rossz dolgok egyike. Akkor nagyon nagy bajban vagyunk. Vagy mi lehet? De ha most látja, hogy beijedek, akkor tuti, hogy egy gyáva nyúlnak fog nézni, akkor meg azért fog kidobni. Jajj, Fergie szedd össze magad!
Mosolyt erőltetek az arcomra, elrejtve az aggodalmat, de akkor sem tudom átverni, mert a szemeim nem hazudnak. Sosem voltam jó ebben, kétlem, hogy ilyen helyzetben válnék hazudómesterré. Szavait végighallgatva azon gondolkozok, hogy most beszéljek, vagy inkább nyugtassam meg egy csókkal, vagy öleléssel, hogy érezze, mellettem semmi baj nem történhet. Utolsó mondata még jobban megijeszt, de most már nem érdekel semmi, tökéletesen biztos vagyok benne, hogy semmitől sem fogok meghátrálni. Érte még Tudjukki ellen is kiállok. Csak az Ő mosolyát lássam utoljára.
Újra megcsókolom, szenvedélyesen, minden érzelmem ebbe az csókba adom. A szeretetet, a félelmet és az aggódást.
- Semmi sem tud elválasztani Tőled.- a füléhez hajolva suttogom olyan halkan, mint a leglágyabb nyári szellő és közben olyan közel húzom magamhoz, hogy szinte eggyé válunk. - Nekem is van valami, amit el kell mondanom, de remélem nem fogsz nagyon haragudni, de kezd te.- egy kis levegőhöz engedem és hátrébb húzódok olyannyira, hogy csak a kezem fogja az Ő kezeit, mint egy bilincs, aminek a kulcsát már nagyon régen elvesztették. Remélem nem lesz nagyon mérges, hogy kikotyogtam kettőnk dolgát, de hát a legjobb barátomnak mondtam el, nem pedig azoknak a tökfej Griffendéleseknek, akik folyton olyan gyerekesek, hogy még nézni is rossz. Jó, annyira pont jók, hogy jól kinevessük őket, miután valami elképesztő ostobaságot csinálnak. Na de titkokat rájuk bízni, na azt nem szabad. Végül a gyönyörű tekintetébe elveszve, kicsit elpirulva, magamat tíz centivel a föld felett érezve várom a korántsem ilyen kellemes következő perceket.

(http://i807.photobucket.com/albums/yy358/xxxandromedaxxx2/fergiepost.png)

Mostanában túlságosan gyakoriak az érzelmi kitöréseim. A külvilág felé nem mutatom ki mennyire szomorúsággal tölt el, hogy Anyám mindent elrontott. Egyszerűen mindent. Mintha lassan de biztosan szétszéledne a családunk. Az első lépcsőfok volt az, hogy Anya igencsak antiszociális lett. Elhidegült mindentől, és mindenkitől. Még tőlünk is. Tekintete üvegesebb, mint valaha, és látszólag komoly gondok gyötrik. Mintha félne. De mitől fél?  Bizonyára attól, hogy nincs kiút a halálfalók köréből, különben Lord Voldemort végezne Vele is, de talán még minket sem kímélne. Vagy inkább Damona néni bosszújától félne jobban? Hisz a legkegyetlenebb MacEnroe-k egyike. Nem szerettem soha sem Damonát. Az egész lénye olyan, mint valami rossz Ómen. Úgy járkál az emberek között, mint a pokolból szabadult démon. Várja az alkalmat mikor csaphat le, és kire. Akkor most tulajdonképpen kire is kéne haragudnom? Ki tehet mindenért? Anyu vagy Damona. Hányszor próbáltam beleélni magam Anyu helyzetébe, de sosem sikerült az Ő fejével átgondolnom az egészet. Ha meg rákérdeztem pusztán hallgatásba feledkezett. Olyan, mint a legmélyebb csend, melyet semmi sem tud megtörni. Már a családja sem. Megfordult a fejemben, hogy írok Apunak, hogy sürgősen beszélnie kell Anyával, de inkább úgy döntöttem nem ártom bele magam a felnőttek dolgába. Éppen elég kínos lesz Anyának szemtől szemben elmondania Apunak a csúf igazságot. A felnőttek élete bizony nem könnyű. Volt alkalmam megtapasztalni. Bár fejem tele van a zavarosabbnál zavarosabb gondolatokkal mégis megkönnyebbülten mosolygok Fergie-re. Bár Ő is mosolyog, nem tud átverni. Látom a szemében az aggodalmat, és nem mondom, hogy nincs oka Rá. Legszívesebben azonnal elmondanám Neki, de a csókjával- ami számomra mindennél értékesebb- Belém fojtja a szót. Szinte eggyé válunk, ahogy szorosan átöleljük egymást. Mintha csak Ő lenne már számomra az egyetlen kapaszkodó az életben. De hisz így is van. Amikor kibontakozunk a csókból megsimítom arcát, és érezhetem a testéből áradó meleget. Mely mint mindig, most is nyugalommal tölt el. A szavai mosolyt csalnak az arcomra. –Persze hogy nem! Még Tudodki sem válaszhat el Tőled. –Súgom Neki hallkan, miközben homlokomat gyengéden az övének nyomom, és egy puszit nyomok gyönyörű ajkaira. Mikor eltávolodok Tőle kissé kihasználom, hogy kezem az övében pihen, és gyengéden, de határozottan a közeli padhoz irányítom, ha hagyja. Ha nem, akkor ácsingózva a szobor tövében mondom el Neki mi is az a nagyon súlyos dolog. Bevallom, félek. Mi lesz, ha elhagy? Hiszen ki akarná egy halálfaló lányát szeretni? ? –Anyám halálfaló lett. –Vágok bele rögvest a közepébe, de a mondat után el is hallgatok, és mélyen Fergie szemébe nézek, hogy lássam a szemén vajon megijesztette e amit mondtam. –Ajj Fergie! Én már tényleg nem tudom, kinek higgyek. Anya azt mondja, hogy Damona nénikém kényszerítette. Azzal fenyegette, hogy megöli Apu, és Dylant, és persze Engem is, Anyát meg az Azkabanba juttatja. –Fakadok ki halkan, de csendesen, miközben Fergie ölébe hajtom a fejem, ahogyan régen Anyám ölébe hajtottam, ha valami bántott. –Nem tudom, higgyek e Neki. Te hinnél a helyemben? –Hangzik el az igen csak fogós kérdés. A bizonytalanság csúfondárosan gyötör, mar, akár a sósav. Úgy látszik, az élet fontosabb területei kifognak rajtam még. De hát a felnőttek élete ilyen bonyolult. Még egy ok, hogy soha ne akarjak felnőni. Miután elhangzott a problémánk döntő része felemelem fejem Fergie öléből, hisz látni szeretném mi lesz a reakciója arra, amit az imént mondtam Neki. Számomra azonban nem kérdéses melyik utat válasszuk. Inkább maradjon titok a szerelmünk, még akkor is, ha így a legfájóbb. Szeretném felvállalni a kapcsolatunkat, de attól tartok Anyám nem kegyelmezne egyikünknek sem. Hiszen a családunk nemes vonalakkal van beszennyezve. Igen. Nem véletlenül használom ezt a szót. Bár Anyám vére színarany, akár a huszonnégy karátos nyaklánc, lassan rosszabb az ördögnél is. Ha híre menne a máguscsaládok körében, hogy vérfertőzés fordult elő a MacEnroe famíliában Anyám nem lenne rest gondoskodni arról, hogy megszüntesse a zavaró tényezőket, vagyis Minket. Volt idő, amikor nem hittem volna, hogy ilyesmit mondok, de már nem vagyok biztos benne ki is az Anyám. És nem tudom, valaha az leszek e újra.

(http://i288.photobucket.com/albums/ll182/Sandraye/Damiencmzs.png)


Farsang, Ó, szent Merlin, hogy útálom a Farsangot…
Magamra húztam a legmelegebb ruhákat és úgy döntöttem mégis elmegyek arra a nyavalyás találkozóra. Ha megfagyunk odakint legalább legyen egy újabb jó okom, miért is haragudjak Damienre továbbra is. Mintha nem lenne épp elég gondom, még ez is. Mintha újabb, és újabb hülyeségekre kellene vetemednem ahhoz, hogy egyszer legyen annyi esze neki, vagy nekem, hogy rájöjjünk, ez mindenre vezet, csak jóra nem.
Kezdődött ott, hogy nekünk az életben szóba se kellett volna állni, de nem, az idióta szabályszegő fejemmel sosem bírok, nekem feltétlenül muszáj volt olyasvalamibe keverednem, amibe nagyon nem lenne szabad. Nem elég, hogy leálltam egy oroszlános címeressel beszélgetni, de képes voltam arra vetemedni, hogy egy negyed kocsma láttára szájon csókoljam a legutóbbi roxmortsi kirándulás alkalmával.
És nem, erre nincs mentség. Még akkor sem, ha több bor volt a fejemben, mint ész. Már nem emlékszem mi volt a reakciója, sem arra, honnan szabadult az agyamba ekkora világrengető ötlet. Onnantól volt képszakadás, hogy sikeresen sípcsonton rúgtam párszor, aztán már csak azt vettem észre, hogy olyasmit művelek, amiért az apám már rég kitette volna a szűrömet. Nem mintha akkor és ott nem bántam volna, de hogy ennek még lesz retorziója, abban egy percig sem kételkedtem.
Miközben fújtatva lépkedtem a Merlin szobor felé vezető úton egész végig az járt a fejemben, hogy egyáltalán mit fogok neki mondani?! Lassan komolyan pontot kellene tenni az ügy végére, mielőtt még nagyobb balhé lesz belőle. Eleve egyre kevésbé vagyok nyitott a titkos találkozásokra, legyen bárkiről szó, de Vele… ő teljesen más kategóriába esik.
Zavartan tűrtem a fülem mögé a csuklya alól előbújó tincseim, amelyek azzal a szent szándékkal furakodtak előre, hogy a szépen aláhulló hóban csak azért is alapon legalább egy kicsit nedvesek legyenek. A vastag pulóver fölé húzott téli talár jótékony melegen tartott, de erős kételyeim voltak afelől, hogy egy óránál tovább képes megtartani a jelenlegi hőfokot.
Egyáltalán miért ide beszéltük meg a találkozót, ahelyett, hogy a meleg kastélyban kerestünk volna, valami üres termet, vagy elhagyatott folyosót, lépcsőházat. Bármit csak ne a hidegben kelljen lenni.
Mindazonáltal vannak dolgok, amelyek nem tartoznak senki hallgatózó kedvű egyénre. És ha puszta véletlenből sodorná felénk az útja, és olyasmit látna meg, amit nem lenne szabad, akkor sem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy ott, abban a szent minutumban nem átkozom le a fejét, mielőtt telekürtöli az egész iskolát.
Mennyivel egyszerűbb volt az életem, amíg nem ismertem. De persze ez nekem nem volt elég, ha már úgyis szerettem feszegetni a saját szabályaim, feltétlenül fejest kellett ugranom ebbe is.
Letty, nyugodj már le!
Az agyam úgy pörgött a lehetséges válaszok, helyzetek felvázolásán, amíg a lábaim önállóan rakosgatták magukat egymás után, mintha minden más érzékszervem kikapcsolódott volna. Fogalmam sem volt, merre járok, amikor kezdett nagyon ismerős érzés a hatalmába keríteni. Az adrenalin végigvágtázott az ereimen, ahogy realizáltam, milyen közel vagyok más a megbeszélt helyhez.
Még nem késő elfutni…
Vállat vontam, ahogy a lehető legrosszabb eshetőség is körvonalazódott a fejemben. Mindig volt valahogy annak ellenére, hogy sokszor nem azonnal láttam a kiutat bizonyos helyzetekből. Miért ne lenne ez most másképp? Persze… elég sok minden felülírhatja a szabályokat, amikről mindannyian tudjuk, hogy csak azért vannak, hogy a vállalkozó kedvűek merjék megszegni őket, de ez valahogy úgy érzem, nem az a pillanat.
A szobor mögött a közeledésemmel arányosan nagyobbodott, körvonalazódott egy test, és mire észbe kaptam rájöttem, hogy nagy valószínűséggel már Ő is észrevehetett. Ha nem, úgy hirtelen ötlettől vezérelve lehajtottam a fejemről a csuklyát, és úgy intéztem, hogy egyenesen elé lépjek. Még az sem tudott zavarni, hogy ha sokáig így maradok, biztos vizes, pontosabban havas fejjel sétálhatunk vissza a kastélyba
- Szia… - leheltem alig hallhatóan, halvány, bizonytalannak ható mosollyal. Nyeltem egyet, majd mély sóhajjal néztem, ahogy az egyszerű szó után kész gomolyfelhő alakult ki a hidegben. Nem akartam arra gondolni, hogy lehet ez még rosszabb is.
Nos, nem épp így terveztem a köszöntést, de Letty tervez, Merlin meg a torkára forrasztja a szavakat, csak azért hogy nehogy jó legyen egy kicsit…

Komótosan, lusta mozdulatokkal kezdtem el öltözködni: egy olyan találkozóra készültem, amitől fogalmam sincs, hogy mit várhatok. Furcsa, ahogy szinte az első pillanattól kezdve kialakult közöttünk egyfajta kapocs, ami átívelt a házak közötti ellenéteken s ez valami olyasmi volt, amin eddig roxfortos pályafutásom során egyszer sem tekintettem el… s ez tette furcsává az egészet. Igazából nem is hasonlítottunk egymásra, a világról is teljesen másképp gondolkodtunk… de valahogy mégis olyannyira egymásra hangolódtunk, ami szinte lehetetlennek tűnt. Nagyon régóta nem éreztem semmiféle kötődést, semmiféle megkötést egyetlen ember irányába sem… de vajon ez valóban az volt?
Nem tagadom, volt egy részem, ami ódzkodott a találkozás gondolatától, mivel a legutóbbi nem teljesen úgy alakult, ahogy arra számítottunk. Lelkem rajta, nem állt szándékomban leitatni! Tulajdonképpen alig ittunk valamit, szerintem még egy üveg bort sem nyakaltunk be összesen… s mégis, már az első pohár szinte annyira kiütötte a lányt, hogy jóformán azt sem tudta, hogy hol van. Roppant gyerekesen kezdett viselkedni, semmit nem vett komolyan, kisiskolásként röhögcsélt… majd egy óvatlan pillanatban lesmárolt annak rendje és módja szerint. Nem tagadom, a dolog erőteljesen meglepett… no nem mintha különösebben ellenemre lett volna, hiszen a lány meglehetősen helyes forma volt, de egész egyszerűen nem voltam hozzászokva, hogy más a kezdeményező fél. Furcsa volt az egész helyzet, meg kell hagyni: kész csoda, hogy különösebb szankciók nélkül megúsztuk, már ami az iskolai részt illeti. Úgy kellett visszacsempésznek magunkat a kastélyba, hogy az öreg Friccs ne neszeljen meg semmit…
Mindenesetre ez csak még érdekesebbé tette őt számomra. Annyira éles volt a kontraszt a tudatos és az öntudatlan valója között, hogy az emberben akarva-akaratlan felvetődik a kérdés: melyik a valódi? Oké, persze, az alkohol minden emberből kihozza a legrosszabbat, de ennél többről volt szó. Nélküle egy magabiztos, öntudatos, erős egyéniség volt; amikor pedig elkezdett rá hatni, szinte visszavedlett gyerekké – mégpedig egy nagyon magányos gyerekké. Az utóbbi nyilván nem lehet színjáték, viszont logikusan az átlagos viselkedése sem lehet az: hiszen ki bírná elviselni azt, ha folyamatosan szerepet kellene játszania? A valóságnak valahol a kettő között kell lennie, de vajon mégis hol, mégis mi az?
Ez volt az egyik kérdés, ami foglalkoztatott, ám a másik sem volt kevésbé bonyolult: vajon mivé fog fejlődni ez a kettőnk között kialakuló… valami? Nem egészen értettem sem a motivációját, sem cselekedeteinek okát, de őszintén be kell vallanom: megmozgatta a fantáziámat azzal a csókkal, amit több szempontból is furcsaságként éltem meg. Egyrészt megfogadtam, hogy amit az iskolát elvégzem, leszámolok a varázsvilággal és száműzök az életemből mindent, ami ehhez köthető – ergo nem készültem nagyobb volumenű emberi kapcsolatokat kialakítani a kastélyon belül. Másrészt pedig ki a fészkes fene gondolta volna, hogy a végén épp egy zöldtaláros fogja megmozgatni a gondolataimat.
Persze még semmi nem dőlt el.
Lassanként összekészültem: fekete bőrkabát, acélbetétes bakancs – a szokásos szerelés. A pálca a kabát belső zsebébe került, a késem szokás szerint az övemre erősítve: bár eddig még egyszer sem volt rá szükségem a kastély területén, valahogy a személyiségemhez tartozott és mezítelennek éreztem nélküle. Megszokásból belepillantottam a tükörbe, végigsimítottam a hajamon, majd lendületes léptekkel elhagytam a klubhelységet s a megbeszélt hely, a Merlin-szobor felé indultam. Amint kiértem az épületből, azon nyomban cigire gyújtottam, már hiányzott a nikotin. A kastélyban újabban ritkán dohányoztam; cserébe pedig a tanárok kevésbé szekáltak érte, ha kint gyújtottam rá. Hamarosan elértem a szobrot s lazán nekitámaszkodtam, tekintetem az eget kémlelte: már alkonyodott, de a takarodó még messze volt, hála a téli napok rövidségének. Ez volt az ideális időpont a lánnyal való találkozásra: még nem jártak tilosban, ugyanakkor annak az esélye is kevés volt, hogy belefutnak valakibe. Ahogy gondolataimba merülve az eget kémleltem, egyszerűen nem vettem észre a lány közeledtét, így amikor felbukkant előttem, látszólag a semmiből, a meglepetés ritka élményében volt részem. Hátra is hőköltem némileg, éppencsak megállítva a mozdulatot azelőtt, mielőtt a fejem fájdalmasan koppant volna Merlin kőlábán.
- Szia! – viszonoztam a köszöntést és igyekeztem kiszűrni a hangomból a bosszúságot, több-kevesebb sikerrel. Nem akartam, hogy észrevegye, hiszen nagyobbrészt önnön figyelmetlenségem okozta. – Hogy s mint? Sikerült kiheverni a múltkori estét? – kérdeztem viccelődve, ugyanakkor nyíltan utalva arra, hogy nem feledtem az akkori eseményeket.
Kíváncsian vártam a válaszát.

(http://i288.photobucket.com/albums/ll182/Sandraye/Damiencmzs.png)


Nem tudtam eldönteni azonnal, hogy most sírjak, vagy röhögjek.
Ha azt teszem, amit az eszem diktál, rég nem itt tartanánk. Sőt, magasról tennék mindenre, és mindenkire, és nagy valószínűséggel épp a szobámban ejtőznék, betakarózva a fejem búbjától egészen a kislábujjamig. Normális ember nem a hóban vacorog, hanem a kastély meleg falain belül keres magának valami elfoglaltságot.
Ahogy még jobban összehúztam magamon a talárt, arra gondoltam mennyire nem volt jó ötlet idejönni. De az adott szavam kötött, így nem volt sok választásom. Tudom, hogy sokkal méltóbb lett volna önmagamhoz, ha szépen felsétálok a bagolyházba, és Damienhez vágok egy tollasseggűt, de ennyi erővel ugyanúgy le tudtam sétálni, hogy óvodás levelezés helyett pontot tegyünk a dolgok végére.
Mert pontot kell tenni, ahhoz nem férhet semmi kétség.
Láttam az arcán a bosszúságot, az arca egyetlen rándulása elárulta, hogy bármennyire is palástolta, csak sikerült meglepnem. Akaratom ellenére kúszott fintor az ajkam szegletébe, amint meghallottam az első mondatot. Legalább ez megmaradt, ha már minden megváltozott az utóbbi időben.
– Sikerült – biccentettem kimérten félrefordítva a fejem.Az a helyzet, hogy bizonyos ablakokból tökéletesen ide lehetett látni. És ez egyáltalán nem volt ínyemre.
Oké, hogy épp nincs tanítás, de sosem lehet tudni apám épp kit bízott meg, vagy kit sem a figyelésemmel.
Zavartan hordoztam körbe a tekintetem olyasvalaki után kutatva, aki rosszkor lehet rossz helyen ahhoz, hogy jobb belátásra kelljen térítenem. Damien még nem ismer eléggé ahhoz, hogy tudja: abban a percben, hogy fenyegetve érzem magam, támadok. Mert ugyebár a legjobb védekezés a támadás. – Bár jobb lenne, ha valaki végrehajtott volna rajtam némi emlékezetbéli módosítást. Kevésbé kísértenének a kellemetlen pillanatok – tettem hozzá pengevékonyra préselve az ajkaim. – Nem azt mondom, hogy nem éreztem jól magam – javítottam szinte azonnal – De nem vagyok biztos benne, hogy ez volt a legfelemelőbb kalandom.
Akarva-akaratlanul Gary jutott eszembe, vele együtt pedig a mi kis perverz hatalmi játékunk a kastély folyosóin. Ahogy Damienre emeltem a pillantásom, és végigjárattam rajta a tekintetem, hirtelen arra gondoltam, mennyivel másabb lenne, ha ugyanazon zászló alatt eveznénk, vagy legalább Ő lenne Gary, vagy épp fordítva.
Nem akartam nyíltan kimondani, hiszen még én sem tisztáztam le magamban, miféle démon bújt belém azon az ominózus napon, amikor képes voltam megcsókolni, de azt azonnal tudtam másnap reggel, hogy sok mindennek talán igen, de ennek semmiképp sem szabadott volna megtörténnie. Az, hogy ki vagyok, és honnan jöttem, soha senki kedvéért nem fogom megtagadni, márpedig erős kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy a fiú partner lenne egy olyan játszmában amit Fitzroyal vágtunk le nem is olyan régen.
Mégis, mindennek ellenére zavartan helyeztem át a testsúlyom egyik lábamról a másikra, és úgy vártam a reakcióit mindarra, amit az imént vágtam a fejéhez.
Ha az egyik végéről nézem a dolgokat, bosszantóan egyszerű volt minden. Csak meg kellett mondanom, hogy többé nem akarom látni, ám ha a másik oldalát vizsgálom a dolgoknak… Nos, nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy tényleg ezt akarom. Tény, hogy magányos vagyok valamilyen szinten, és nagyon kevesen tartoztak abba a táborba, akikben feltétlenül megbíztam, vagy megbízhatónak tartottam, de ettől még nem vetemedhetek olyan dolgokra, amelyek alapjaiban rengetik meg a világom.
Kész röhej ez az ellentmondásosság.
A düh egyetlen pillanat alatt árasztotta el az agyam. Mielőtt végiggondoltam volna, hogy mit teszek, és ennek milyen következményei lehetnek, már rég kimondtam a szavakat egyenesen a szemébe nézve, hogy még véletlenül se legyen kétsége afelől, hogy a hideg tekintet, és a karba font kéz igazából nem az, ami legbelül kétségbeesetten mardosott.
– Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de szeretném ha a jövőben ilyesmi soha többé nem történhetne meg – daráltam egy szusszal – Még akkor sem, ha épp csiccses állapotban leledzem, vagy nem teljesen vagyok magamnál – folytattam a semmibe meredve.
Igen, megbántam, hogy ezt mondtam, na és? Ennek így kell lennie…

A jó megfigyelőképesség egy olyan erényem volt, amiről kevesen tudtak és sem a tulajdonság maga, sem annak elrejtése nem volt a véletlen műve. A saját világomban, a londoni éjszakában elengedhetetlen volt a túléléshez az, hogy minél kevesebbet tudjanak rólad, ugyanakkor minél inkább kiismerd ellenfeleidet; s habár kevésbé életbevágóan, de ennek a kastélyban is hasznát vettem, például most is.
Az első pillanattól kezdve világos volt, hogy a lány ideges. Arca a szokásosnál is kevesebb érzelmet árult el, mozdulataiból hiányzott a szokásos magabiztosság, testsúlyát öntudatlanul helyezgette egyik lábáról a másikra: valami miatt feszült volt, bár ennek okát egyenlőre megtippelni sem tudtam volna. A csipkelődő kérdésem sem a várt hatást érte el: egy apró mosolyra, de legalábbis pozitív reakcióra számítottam, ehelyett egy kétségbeesettnek tűnő fintor volt a válasz rá. Hát ennyire rossz élményként élte volna meg azt az estét? Pedig nincs abban semmi baj, ha az ember egyszer-egyszer kiereszti a gőzt és átlépi takarosan felépített személyiségének határait. Hiszen mindenki maszkot visel, ki-ki mekkorát, hogy elrejtse önmagát azok elől, akik nem méltók rá… bár tény és való, Letty esetében ez az álarc igencsak hatalmasnak tűnt. A szavait egy félmosollyal fogadom.
- Pedig nem volt vele semmi gond, hidd el nekem. – feleltem, újfent elmosolyodván. Szívem szerint megkérdeztem volna tőle, hogy tulajdonképpen mennyire is emlékszik a történtekből, de ha valóban ekkora tragédiaként élte meg az egészet, akkor talán jobb, ha nem ütöm feleslegesen a vasat. – Nincs abban semmi rossz, ha az ember időnként elengedi magát. Segít könnyebbé tenni azt az egyhangú szélmalomharcot, amit a mindennapok jelentenek. – tettem hozzá, megismételvén ezzel korábbi gondolataimat. Lehet, hogy a jóslástannal kellett volna próbálkoznom? Többször sikerült eltalálnom a közvetlen jövőt, mint ahányszor rosszul tippelek… és egyértelműen többször van igazam, mint annak a vén boszorkánynak, aki tanárnak mondja magát.
Szemmel láthatóan egy nagy bejelentéshez készülődött: idegessége fokozódott, ismét áthelyezte a testsúlyát a másik lábára és úgy összességében úgy nézett ki, mint akinek a gondolatai csak arra várnak, hogy kitörjenek belőle és rám zúduljanak. Érdeklődve vontam fel a szemöldökömet, de úgy összességében nem aggasztott túlzottan a dolog… persze ezt a túlzott magabiztosságom számlájára is lehetett írni. Egyfelől nem feltételeztem volna róla azt, hogy a torkomnak ugrik azután, amin effektíve keresztülmentünk kettesben; másrészt pedig tudtam, hogy amíg karnyújtásnyi távolságon belül van, addig nem tud ártani nekem, legyen bármilyen ügyes mágus. A pálcát előhúzni időbe telik, abból pedig elég kevés állt volna rendelkezésére abban az esetben, ha meg akar támadni… bár ha ez lett volna a szándéka, valószínűleg tisztes távolságból hajtja végre. Kivéve, ha ő is krónikus magabiztossággal küzd.
Szavait szkeptikus tekintettel fogadtam, majd néhány másodpercig emésztgettem magamban. Ez valami olyasmi volt, amire nem igazán számítottam, bár az őszintét megvallva simán benne volt a pakliban. A monológ végére megtörte a szemkontaktust s már inkább maga elé, semmint rám meredt és a mondat lényege is kifejezetten vádlónak tűnt, ami azért egy kicsit kiverte a biztosítékot szerény személyemben: a végén még én leszek a hibás azért, mert ő többet ivott a kelleténél? Egy pillanat alatt elkezdett felmenni bennem a pumpa, de igyekeztem megőrizni a higgadtságomat: ha elönti az agyam a vörös köd, akkor annak nem lesz jó vége.
Egy aprót előre léptem s jobbommal végigsimítottam az arcán, majd szelíd erőszakkal felemeltem az állát, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. A néhány pillanatnyi szemkontaktust követően előrehajoltam s ezúttal én csókoltam meg őt: nem túl finoman, követelőzően. Miután véget ért a pillanat, egészen közel hajoltam a füléhez s úgy súgtam bele:
- Azt hiszem, nekem nem igazán tetszik az ötlet… - majd elléptem mellette s tekintetem a közeli erdőre szegeztem, bár a szemem sarkából azért ügyeltem arra, nehogy meg tudjon lepni valami badarsággal. Hagytam neki néhány pillanatnyi időt, hogy összeszedje magát: egy utolsót szippantottam a cigarettából, mélyre szívva és lent tartva a füstöt, majd elpöccintettem a csikket s figyeltem, ahogy a végével lefelé esik a hóba és elsüllyed benne. Csak ezek után fordultam vissza felé, szemkontaktust keresve.
- Akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba, jó? Nem igazán szeretem, ha hülyét csinálnak belőlem. – kezdtem bele. – Egyrészt te kezdted ezt az egészet, nem pedig én; másrészt felénk úgy tartja a mondás, hogy az alkohol nem hazudik… harmadrészt pedig én nagyon úgy érzem, hogy nem szívből mondtad azokat a dolgokat, amiket az előbb a fejemhez vágtál. – egy pillanatig szünetet tartottam, fürkészvén a reakcióit s elismertem, hogy az utóbbi dologban talán tévedhetek… de ezt nem mondtam volna ki hangosan. – Remélem nem valami játékszernek nézel, akit ide-oda rángathatsz, mert azzal nagyon rossz lóra tettél.
Egy kicsit talán keményebben fogalmaztam, mint kellett volna, de még mindig munkált bennem a düh, amit a szavai élesztettek fel… és tulajdonképpen nem is bántam meg a stílust. Ha tényleg csak játszadozni akart, akkor jobb ha most kiderül.

(http://i288.photobucket.com/albums/ll182/Sandraye/Damiencmzs.png)


Nem akartam hinni a fülemnek. Most tetteti a süketet, vagy csak nem akarja meghallani, amit az imént mondtam neki?! Miért kell mindent
Vettem egy mély levegőt, hogy ne azonnal, az első eszembe jutó dolgot, mondjam, majd mg egyet, hogy a következő szavaknál sokkal erőteljesebb legyen a hangom, és szemernyi kétsége sem maradjon afelől, mennyire komolyan gondolok minden szót, minden hangsúlyt, még akkor is, ha nem épp a nekem tetsző viselkedésformát kell felvennem.
– Akkor ezek szerint nem voltam elég érhető – emeltem rá a pillantásom. – Mert volt ott probléma bőven – folytattam hűvösen – De úgy látom félreértetted. Nem azzal volt a probléma, hogy jól éreztük magunkat, hanem azzal, hogy túlságosan is jól. – nyomtam meg az utolsó szavakat, hogy érezze, nem azzal volt a probléma, hogy ki ő, és ki vagyok én, hanem azzal, hogy mi történt, aminek nem kellett volna megtörténnie.
Ahogy visszaemlékeztem, azonnal megborzongtam. Nem, nem ezt nagyon gyorsan el kell felejteni. Vannak bizonyos szabályok, amelyek áthághatóak, és vannak olyanok is, amelyek a szigorúan tilos kategóriába esnek. Azzal, ami a kocsmában történt pedig pontosan egy ilyenbe sikerült beleszaladni, de úgy istenesen.
Megkeményítettem a vonásaim. Azt akartam, hogy lássa, milyen elszánt, vagyok, azt akartam, hogy abba a hitbe ringassa magát, hogy bármit is csinál, bármit is mond, a szavaim komolyan gondoltam, és megmásíthatatlanok, ugyanúgy ahogy abban sem tud megingatni, hogy végre pontot tegyek ennek az egésznek a végére.
Ő azonban mindig meglepett. Soha nem azt a választ, reakciót adta vissza, amire minden normális ember gondolna. Ugyan, mégis kinek lenne kedve ahhoz, hogy egy mardekárossal játsszon a tűzzel? Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, kiféle-miféle vagyok, és milyen helyet foglal el a családom a varázslótársadalomban. A kastélyban mindig keringtek pletykák rólam, rólunk, teljességgel ki van zárva, hogy egyet ne halljon azok közül, amelyek apám bizonyos beállítottságai taglalták, és a Sötét NagyÚrnak tett szolgálatait. Senki nem vetemedne olyan merészségre, hogy pont velem kezdjen, maximum csak azok, akikkel szinte minden alkalommal egy társaságban mozogtam.
Automatikusan léptem hátra, amikor közelebb jött, nem sejtettem mire készül. Mire azonban észbe kaptam, az állam a kezében, és az ajka az enyémen volt.
Két másodpercet engedélyeztem magamnak, amíg az agyam át nem vette felettem az irányítást. Rájöttem, ha hagyom magam, gyorsabban szabadulok, hogy aztán egy óvatlan pillanatban meglephessem. Mindig azt mondták ránk, hogy alattomosak vagyunk. Most eljött az ideje, hogy rá is szolgálhassak a hírnevemre.
Amikor azonban megszólalt, meggondoltam magam. Nem ér az egész annyit, hogy itt és most párbajra hívjam. Azzal csak annyit érek el, hogy a fél iskola, ha nem az egész tudni fogja mi történt közöttünk, hogy aztán alaposan kiforgassák azt. Csak néztem, ahogy a maradék cigarettáját is elszívja, és azon gondolkoztam, most mihez kezdjek?
Szívem szerint levertem volna neki egy nagyot, hogy érezze a törődést, de az olyan egyszerű lett volna. Nem mintha nem lenne kedvemre, de viszketett a kezem egy pofonért.
– Bocs, hogy nem tetszik az ötletem. – jegyeztem meg maró gúnnyal – Szerinted nekem ez jó? Nem szeretek puszta heccből bántani olyanokat, akik valahogy kivívták maguknak azt a kiváltságot, hogy ne játékszernek tekintsem őket a sakktáblán. – tettem hozzá sziszegve. Vegye az adást, hogy vele eddig is kivételeztem, de nem lesz ez mindig így.
Az utolsó mondata azonnal kiverte a biztosítékot. Ez tényleg ennyire hülye, vagy csak tetteti?!
– Te sosem voltál játékszer! – keményítettem meg a vonásaim. – Mindazonáltal örülök, hogy te ezt másképp gondolod. – folytattam összeszorítva a fogaim. Csak azért sem adom meg neki azt az örömöt, hogy a végletekig feszítse a húrt, és elérje, hogy artikulálatlanul üvöltsek vele. – Teljesen mindegy, hogy szívből mondtam-e vagy sem – csóváltam meg a fejem elnézően. – Vannak szabályok, amelyeket a TE érdekedben kell betartanom. De ha te úgy gondolod, hogy szívesen megszegnéd őket, csak mert meguntad az életed, hát hajrá! Nekem nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettetlek!...

Meglepve hallgattam a szavait és megmondom őszintén, volt vagy két pillanat, mire szóhoz tudtam jutni utánuk. Azt magam sem tudtam eldönteni, hogy felháborított-e a gondolatmenete vagy csupán teljességgel érthetetlen volt számomra; a biztos az, hogy egy rövid, keserű kacajt csalt ki belőlem első reakcióként.
- Túl jól? – kérdeztem vissza és a hangomon érződött a hitetlenkedés. Lassan megcsóváltam a fejem, még mindig nem tudtam felfogni ezt a gondolatmenetet. – Biztos velem van a baj, de én nem ismerek olyan fogalmat, hogy túl jól éreztük magunkat. Lehet, hogy velem van a baj, vagy a varázslók mérik másként a dolgokat, de nálam csak három variáció létezik: a jó és a rossz elég élesen elkülöníthető egymástól, a harmadik pedig a kettő közti átmenet. – kedvem lett volna még néhány keresetlen jelzőt hozzácsapni a túl ilyen vagy túl olyan gondolatmenethez, de inkább megtartottam magamnak a véleményemet. Nem állt szándékomban összerúgni vele a port, de tisztáznunk kellett, hogy hányadán állunk egymással.
Bár megpróbálta, nem sikerült elmenekülnie a csók elől. Édes volt, talán még a múltkorinál is édesebb: érezni lehetett a mögötte gyűlő dühöt, a forrongó haragot – ez mindig feldobta a dolgot. Hosszú másodpercek voltak, mire szabadulni hagytam és a szokásos félmosolyommal figyeltem, ahogy az eddig bent tobzódó érzelmek kiültek az arcvonásaira. Már ezen a ponton tudtam, hogy ez egy nagyon rossz ötlet volt és jó eséllyel túlléptem egy határt, amit nem lett volna szabad… de nem pazaroltam az időt a bánkódásra, az soha nem oldott meg semmit. Elragadott a hév, felülkerekedett rajtam az indulat és ezt már nem lehet visszavonni, semmi nem fogja megváltoztatni. Ugyanakkor azonban a vészjelző is beindult a fejemben: hiszen mégis csak egy mardekáros, ráadásul jó eséllyel kapcsolatban áll a sötét oldallal… és mintha egy kicsit labilis is lenne az idegrendszere, habár ez eddig nem került előtérbe. Egy szó mint száz: természetes mozdulattal a zsebembe csúsztattam a kezem, azon belül pedig a késemre kulcsoltam. Nem akartam neki fájdalmat vagy sérülést okozni, de ha döntenem kell aközött, hogy ő vagy én… nos, ennél kevés egyértelműbb válasz akad az élet zavaros tengerében.
Végül nem került sor tettlegességre – legalábbis egyelőre-, de a szavai is valamiképp furcsák voltak, valahogy nem illettek bele a kirakósba. Ha nem akarja tenni, akkor miért teszi? Nem látom a feje felett a kardot, ami kényszerítené rá, hogy így viselkedjen… habár kétségtelen, hogy el tudom képzelni: valamilyen formában jelen van. Furcsa népek ezek a varázslók, különösen az aranyvérűek: soha nem lehet tudni, hogy mi az, amit önmagukért tesznek és mi az, amit valami más, már idejétmúlt hagyomány vagy elv szolgálatában. Figyelmesen hallgattam a mondanivalóját s közben teljesen vissza is nyertem a higgadtságomat… de a mondanivalója vége megint feltüzelt valamelyest: az elevenébe talált egy olyan dolognak, ami jelen van az általam legjobban gyűlölt dolgok között. De nem hagytam, hogy újra eluralkodjon rajtam a felindultság: egy hideg, örömtelen kacajjal feleltem a szavaira.
- Egy valamit tisztázzunk, kedvesem: az én érdekeimet majd én szem előtt tartom, nincs szükségem rá, hogy bábáskodjanak felettem. – Beszéd közben igyekeztem elkapni a pillantását és ezzel is éreztetni vele a mondanivalóm súlyát. A becéző megszólítás már legutóbb is elhangzott, de a lány nem biztos, hogy emlékszik rá, hiszen akkor már nem volt teljesen magánál. - Elég régóta élem már a magam életét ahhoz, hogy el tudjam dönteni mi a jó nekem meg hogy mit akarok. A saját szabályaim szerint játszok és ettől semmi nem tud eltántorítani. – jól megnyomtam a szót, hogy éreztessem vele: van fogalmam a családjáról meg a kapcsolatairól. Néhány pillanatig még fenntartottam a szemkontaktust, hacsak ő meg nem szakította, majd félig elfordultam tőle és egy újabb cigarettára gyújtottam – de azért a szemem sarkából továbbra is őt figyeltem, hátha valami meggondolatlanságra szánja el magát.
- Ami pedig a többit illeti… - folytattam, immár lágyabb hangon. – a baj éppen az, hogy sosem éreztetted különösen ezt a kiváltságot, amiről most beszélsz. Tény, hogy korrektül viselkedtél, nem úgy, mint azok a felfuvalkodott hólyagok a házadból… de mindig is egy talány maradtál, egy igazi rejtély. Lehet, hogy csak az előítéletességem az oka, de soha nem lehettem biztos benne, hogy tényleg szimpatikus vagyok számodra vagy csak valami nagyobb volumenű sakkjátszma egyik parasztja vagyok a táblán. – és ami azt illeti, még most sem voltam teljesen meggyőződve az ellenkezőjéről, de ezt inkább megtartottam magamnak.

(http://i288.photobucket.com/albums/ll182/Sandraye/Damiencmzs.png)


Átmenet.
Nincs a világon olyan, hogy átmenet. Legalábbis nem nálam. Valami vagy fekete, vagy fehér, tény, hogy a színskálán is létezik a szürke, de nálam nem.
Kedveltem, fogalma sem volt róla, mennyire, és pontosan ez az oka annak, hogy most meg akarom vele szakítani a kapcsolatot. Nem bírnám elviselni, ha miattam bármi baja esne. Még örülhet, hogy apám nem jött rá a kis titkunkra, különben csúnya vége lenne a dolognak. Ezekben az időkben mindent el lehet tussolni, csak a megfelelő kapcsolatok kellenek hozzá. Márpedig az apámnak mindene megvolt, méghozzá minden téren. Pontosan ezért akartam olyan lenni, mint Ő.
Üvölteni tudtam volna, ahogy még mindig nem világosodott meg. Komolyan, hogy próbáljam neki ennél egyértelműbben elmagyarázni, hogy itt nem arról van szó, ki hogy éli az életét, és ki mit tart fontosnak az életben, és az értékrendjében, hanem a túlélésért való harcról.
– Damien, hány nyelven magyarázzam el neked, hogy miattad csinálom az egészet! – rivalltam rá a kelleténél kicsit hangosabban. Nem akartam vele kiabálni, ahogy azt sem akartam, hogy pontosan tudja mennyire rossz nekem ez az egész. De ha apám komolyan rám állította Wallbricket, nem kell sok idő, hogy az egyik unalmas alkalommal, amikor megint nem tud magával mit kezdeni, utánam jöjjön. – Komolyan, meg akarod öletni magad?! Mert akkor hajrá, én nem fogok az utadba állni!
Igen, nem akartam ezt mondani, nem akartam, hogy tudja, igenis törődök vele, sajnos jobban, mint kellene. De muszáj. Ha nem ért a szép szóból ennél érthetőbben nem tudom neki elmagyarázni, mitől kellene tartania.
Aztán leesett. Ahogy a dühtől hápogva pislogtam fel rá, végre eljutott a tudatomig. Tudja. Pontosan tudja, hogy mifélék a szüleim azon felül, hogy egy hisztis, szétszórt, és lobbanékony mardekáros lány felmenői.
Ez teljesen megveszett. Vagy nem normális, vagy valaki megimperiózta a szümetben, hogy úgy jöjjön vissza, mint akit egyáltalán nem érdekel, mi lesz vele. Ennyire senki nem lehet hülye. Vagy azt hiszi, hogy én meg tudom védeni? Rossz ötlet. Semmit nem tehetek, apámat sosem hatja meg a könyörgésem lehetett szó bármiről is. Ha egyszer egy ilyen helyzetben előállnánk, kétségem se lenne afelől, milyen csúnya vége lenne a találkozásnak.
És őt ez nem érdekli. Na neeeeeee.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz! – sziszegtem – Ha lenne egy kis eszed, amint összeraktad a kirakósod, soha többé nem álltál volna szóba velem! De nem, neked kell a játék, vonzod a veszélyt, igaz?!
Miközben beszéltem hozzá, megtörtem az eddigi néhány lépésnyi távolságot, és átlépve a magam szabta szabályokat közvetlenül elé álltam. Sokkal magasabb volt nálam, de egy percig sem éreztem magam fenyegetve, noha az egyik keze a zsebében volt, amiből arra következtettem, hogy a pálcáját markolászta.
Nem bízik bennem. Persze, miért is bízna, hiszen nem egy házból valóak vagyunk, és a jellemünkben ugyan akadnak közös pontok, de koránt sem annyi, ami egy egészséges bizalmi helyzetet teremtene. Plusz a helyzet iróniáját tetézi, hogy elméletben, és gyakorlatban is a két ellenséges ház tagjai vagyunk. A helyzetében talán én is így gondolkoznék.
De akkor mégis miért van még itt?!
– Sosem voltál játékszer… – jegyeztem meg elfúló hangon. Majdnem hozzátettem, hogy azért köszi a feltételezést. De nem. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy érezze, sokkal többet jelent, mint amennyit szabadna. Ha nem is kapcsolat, de barát, akire mindig számíthatok.
A baj csak az, hogy ennél veszélyesebb barátot keresve sem találhatnék, és ha mindez kitudódik… kevés leszek ahhoz, hogy megmentsem.

Egy szó nélkül hallgattam végig újra a „mindent érted csinálok” lényegű monológ újabb verzióját, ami semmi újdonságot nem hozott az előzőhöz képest, maximum nyomatékosította azt. Talán némi sajnálat is kúszott a szívembe, mert mostanra már tényleg elhittem, hogy ez az oka, hogy valóban ez motiválja… ugyanakkor annál jobban bosszantott, hogy már megint van valaki, aki úgy gondolja, hogy jobban átlátja az érdekeimet, mint én; ezen felül pedig az is, hogy egy olyan ember teszi ezt, akit ennél okosabbnak gondoltam. Valami furcsa kettősség volt itt, ami egyenlőre meghaladta a felfogásomat: nyilvánvalóan egy halálfaló leszármazottja, aki jó eséllyel maga is kapcsolatban áll a sötét erőkkel, ergo ridegnek, kegyetlennek, számítónak kéne lennie; ugyanakkor mégis jobban aggódik egy magamfajta egészségéért. Ha logikusan viselkedne, akkor használna, kihasználna amíg kedvét leli bennem, majd odadobna a kutyáknak martalékul… vagy legalábbis megpróbálná, mert ahhoz azért nekem is lenne egy-két szavam. Most mégis itt van és erőnek erejével győzköd, hogy felejtsük el egymást, mert különben végem van. Ez lehetett az a furcsaság, ami megfogott benne: valamiért másként tekintettem rá, mint a többi mardekárosra s soha nem értettem ennek az okát. Valószínűleg ezt a tulajdonságát láttam vagy éreztem meg benne már a legelső találkozásunkkor.
Továbbra sem válaszoltam neki s láttam az arcán, hogy lassan felfogja a dolgokat, lassan nála is összeáll a kirakós. Szinte kézzel fogható volt a döbbenete, mint ahogy az ennek nyomán újból feltámadó dühe is: nyilvánvaló volt, hogy a két állapot közül egyik sem olyan, amit gyakori ismerősként üdvözöl. Néhány pillanatig fürödtem a belőle áramló érzelmekben, amik eddig oly ritkán törtek felszínre, majd szelíden elmosolyodtam s lassan megcsóváltam a fejem.
- Naiv kicsi leány. – mondtam neki, s ezúttal nem volt a hangomban se gúny, se indulat: csupán szelíd őszinteség s talán egy cseppnyi szánalom. A szavakkal egy időben szabad kezemmel lassan, szelíden végigsimítottam az arcán, majd hátat fordítottam neki s ismét eltávolodtam néhány lépést, tekintetemmel az eget kémlelve. Lassan, tűnődve szippantottam egyet a cigarettából, miközben az elhangzottakon és az elkövetkezendőkön töprengtem. Majd egy mély, beletörődő sóhaj következett, s ezután a válasz.
- Látom nem akarsz terített kártyákkal játszani: ám legyen. Én viszont megteszem. – ez eredendően szokatlan volt, hiszen az esetek többségében az szolgálta a javamat, ha minél kevesebbet tudtak rólam… ám ez a helyzet talán kivétel volt. – Látom, hogy lassan kezded felfogni a dolgokat, de az okait még mindig nem. Nem vagyok ütődött, csak a saját szabályaim szerint játszom… és ezek közül az első és legfontosabb az, hogy én tudom a legjobban, hogy mit akarok; nincs szükségem segítségre abban, hogy eldöntsem mi a jó nekem. De ezt már mondtam. – szünetet tartottam és nagyon reméltem, hogy végre felfogja ezt a dolgot, majd folytattam. – Jól látod a helyzetet: nem érdekel a veszély. De nem játékból, nem azért, mert szórakoztat a kés a nyakamon, nem vagyok ennyire öngyilkos hajlam. Pusztán gyakorlatiasságból teszek az ilyen dolgokra… de ezt éppen neked kellene a legjobban értened, azt hiszem. Szerinted miféle jövő várhat egy magamfajta alakra? Ne csak erre a pillanatra gondolj és arra, hogy kiugrik egy csuklyás mumus a susnyásból és kettéátkozza a fejemet; koncentrálj messzebbre, az évek távlatába. A muglik közé nem engednek vissza, normális munkát és megélhetést a varázsvilágban nem fogok találni: ezek tények. S habár szívesen megbuktatnám a rendszerüket, nem vagyok az a típus, aki elbujdokol mindenféle odvakba meg lyukakba, hogy bizonyos időnként eltehessen láb alól egy-egy köpönyegforgatót, szabadidejében pedig rettegjen attól, hogy ugyan mikor fogják megtalálni… ez nem az én világom. Marad tehát két lehetőség: egy viszonylag rövid élet, amit a lehetőségekhez mérten élvezek és azt teszek, amit akarok; vagy egy valamivel hosszabb, aminek jelentős részét keserves szenvedés teszi ki és a legtalálóbb jelző rá a reménytelen. – újabb szünetet tartottam s újabb nikotindózist vettem magamhoz, így hagyván neki néhány pillanatot arra, hogy megeméssze a hallottakat. Majd visszafordultam felé s a szemébe nézvén nekiszegeztem a kérdést: - Te melyiket választanád a kettő közül?
Reméltem, hogy ebből végre felfogja a helyzet mibenlétét. Pont ő az, akinek nagyon jól kéne tudnia, hogy a magamfajták reménye a normális életre jóformán nem létező… s habár tény, hogy vannak emberek, akik bármit megtennének az életük megőrzéséért és kompromisszumképesek a körülményeket tekintve, én egyszerűen nem vagyok az.
- Örülök neki, hogy nem játékszernek tekintettél. – feleltem elmosolyodva, s talán ez volt az első őszinte mosoly ajkaimon, mióta itt vagyunk. – Reméltem, hogy így van… de sajos nehéz túllépni az előitéleteken, amit a házad irányában érzek s néha bizony adtál rá okot, hogy másképp érezzem.

(http://i288.photobucket.com/albums/ll182/Sandraye/Damiencmzs.png)


Amikor azt mondja, hogy naiv vagyok, legszívesebben komolyan orrba verném. Mégis mit képzel, ki vagyok?! Sokkal komolyabban veszek bizonyos dolgokat, mint ahogy az őnagysága gondolta. Csak hogy mondjak egy példát, itt van mindjárt a saját élete. Amíg őt annak milyensége egy szemernyit sem érdekli, addig én majd hogy nem bocsánatért esedezek, hadd hosszabbítsam már meg!
Sosem értettem a férfiak gondolkozását, ezután meg már pláne nem. Abban nem is akartam belegondolni, hogy talán miattam ilyen vakmerő. Ennyire Ő sem lehet hülye, vagy ha mégis, hát hajrá, én nem fogom megállítani.
Egyáltalán nem így képzeltem el a beszélgetésünket. Azt hittem, érteni fog a szép szóból, és a finom célzásokból, de úgy látszik azzal, hogy jót akarok neki, inkább feldühítettem. Príma. Már csak azt kellene kitalálnom, hogy ezek után hogyan tovább?! Mert ha arra vár, hogy a lábai elé boruljak, és sírva könyörögjek, hogy többé ne találkozzunk, azt cseszheti. Méghozzá nagyon.
Francba, francba, francba! Miért kell nekem mindig ilyen helyzetekbe kevernem magam? De most komolyan?!
Mielőtt azonban tovább folytathatnám a nevetséges fortyogásom, ahelyett, hogy valami tartalmas kis átokkal leráznám, hogy végre komolyan értsen a szóból, még mindig itt vagyok. Fagyoskodva, feldühítve, és kétségbeesve, hogy most mi a jó fenét csináljak vele?
– A helyedben átírnám a szabályokat, még mielőtt olyasmibe hajszolnak bele, amit most talán nem, de hidd el nekem, abban a pillanatban nagyon fogsz bánni – biztosítottam egy cseppet sem viccnek beillő kacsintással. – Ha úgyis tudod, kiféle-miféle vagyok, nem értem a felháborodásod – próbáltam húzni az időt, amíg ki nem találom, mi legyen a következő lehetőség, amivel végre felébreszthetem ebből az átkozottul magabiztos állapotból.
– Furcsa, hogy pont ezt mondod – csóválom meg a fejem – Azt mondod, nem vagy öngyilkos hajlam, mégis pontosan tudva, mit kockáztatsz, még mindig itt állsz előttem, és olyasmiről próbálsz meggyőzni, ami neked rossz. – teszem hozzá, mielőtt még sikeresen félreérti a helyzetet.
Nem akartam megint a szokásos két-három lépésnél közelebb menni hozzá, de egyrészt nem féltem tőle, másrészt ha közelebb állok, talán végre sikerül felnyitnom a szemét, és végre itt hagy megvilágosodásában.
De nem, csak köti a hipoogriffet Hagrid koszos szutykos házához, aztán majd jól meg fog lepődni az is, amikor egyszer csak elszáll, és visz magával mindent, még azt a nyavalyás korcsot is, amelyiknek állandóan lóg a nyál a szája szélén.
Amikor felteszi a kérdést, hogy a két választási lehetőség közül melyiket választanám, egy pillanatra gondolkodóba esek. Rövid, de tartalmas élet, vagy hosszú, de kínos?
Egyértelmű. Nekem teljesen mindegy, nem ugyanazon az oldalon állunk, és ezen semmi sem fog változtatni, bármilyen is a kapcsolatunk egymással. Vannak olyan esetek, mint például ez is, amikor nem az számít, hogy ki vagy, hanem az hogy honnan jössz. Ha viszont ez számára is ennyire nyilvánvaló, nem értem, miért nem érti azt, amit én próbálok a fejébe verni?!
– A Véres Báró vigyen el! – káromkodok halkan – Nekem nincs választásom, nem érted?! Teljesen mindegy, hogy mi fűz, vagy épp mi nem fűz hozzád, abban a pillanatban, ahogy erről más is tudomást szerez, neked annyi! És nem tehetek semmit, sőt, ahogy apámat ismerem, végig fogja velem nézetni, hogy legközelebb kétszer is meggondoljam, mit csinálok. És akkor most én teszem fel a kérdést! Komolyan ezt akarod?!
Már megbántam, hogy azt mondtam neki, sosem tekintettem játékszernek. A fentieket elnézve az lett volna a legjobb neki, és saját magamnak is, ha hazudok.
De képtelen voltam rá. Fogalmam sincs miért, de nem tudtam nem az igazat mondani. Még akkor sem, ha pontosan tudtam, hogy ez rossz.
Nem hat meg túlzottan a mosolya. Igaz, sokkal normálisabb ábrázata van így, mint amikor összeszűkült szemekkel mered rám, de…
– Hagyjuk az előítéleteket, mert nem állok jót magamért – vicsorgok állhatatosan – Azt hittem, ezt egyszer már megbeszéltük, miért kell megint ugyanazt a kört lefutni? Közöttetek is vannak rohadékok, ezt biztosra veszem.
Csak nézem, ahogy bele-bele szív abba a nyomorult cigarettába, és hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy kiverjem a kezéből. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve meggondolom magam.
– Kérhetek egy szálat?

Láttam rajta, hogy fortyog benne a düh és a harag. Valahol megértettem az érzéseit, hiszen némileg talán lekezelőn viselkedtem vele, de ezt csak magának köszönhette. Kezdtem kételkedni abban, hogy egyáltalán van-e értelme ennek az egésznek… Mindketten azon erőlködünk, hogy meggyőzzük a másikat a magunk igazáról: a különbség csak az, hogy én látom az értelmet a szavaiban, elismerem a veszély valósságát és teljesen hidegen hagy; ő pedig vagy nem hajlandó, vagy nem képes megérteni az én nézőpontomat és csak a saját nótáját fújja újra meg újra. Akarva-akaratlan hatalmába kerített az érzés, hogy kezdünk zsákutcába kerülni és lassan elérjük azt a pontot, ahol már minden szó felesleges, de nem rajtam állt a dolog.
Csak egy félmosollyal és szelíd fejcsóválással feleltem arra a felterjesztésre, miszerint át kellene írnom a szabályokat. Ez az, ami soha nem fog bekövetkezni, legalábbis külső nyomásra nem. A saját életemet élem mióta csak az eszemet tudom és teszem mindezt a saját szabályaim szerint: ezekre soha senkinek nem volt befolyása. Volt egy-két ember a múltamban, akiket mindennél többre tartottam, de még ők sem tudták megváltoztatni a világnézetemet és a hozzáállásomat… és egészen bizonyos, hogy nem egy olyan lány fogja ezt először megtenni, akit lényegében alig ismerek.
- Tényleg nem érted? – kérdeztem hitetlenkedve és ismét kezdett felmenni bennem a pumpa. –  Kockáztatok, igen… de nem azért, mert mindenáron véget akarok vetni az életemnek. Kétségtelenül benne van a pakliban, de a jelen állapotokhoz képest ez még mindig csak a kisebbik rossz.
Amikor kifakadt, hogy neki nincs választása, újfent hitetlenkedve csóváltam meg a fejemet és kezdtem magamban átértékelni az egész helyzetet. Lassan gyökeret vert bennem az érzés, hogy itt valami súlyos hiba van, valahol nagyon kisiklott ez az egész kapcsolat, ami kettőnk között kialakult. Már-már megkérdőjeleztem a saját véleményemet is: úgy tűnt, hogy alaposan félreismertem a lányt. Eddig azt hittem róla, hogy egy különc mardekáros, aki valamivel nyitottabb szemmel jár, mint társai, s így nem veti meg a magamfajták társaságát; mostanra viszont nem csak hogy úgy tűnt, nincs ki a négy kereke, de az intelligenciája is kérdésessé vált a szememben.
-   Valóban, te nem vagy abban a helyzetben, hogy választani tudj… - feleltem neki, s hangom ezúttal nem volt gúnytól mentes. –   Ez feltétlenül azt is jelenti, hogy nem tudsz belegondolni a helyzetembe? Nem azt kértem, hogy dönts helyettem, csak azt, hogy próbáld meg átérezni a lehetőségeket… de úgy látszik, hogy ez meghaladja a képességeidet. – nem gondolkodtam, mielőtt kimondtam volna az utolsó szavakat s szinte azon nyomban meg is bántam őket, hiszen továbbra sem volt célom összeveszni vele; de vakságával, legyen az valós vagy tettetett, megint olyan szinten felhúzott, hogy nem tudtam megálljt parancsolni a kibuggyanó gondolatoknak. A monológjának a vége kifejezetten hidegzuhanyként ért, de csak még tovább szította bennem az indulatot és egy újabb gúnyos kérdést szült. –  Most akkor kit is féltesz jobban: engem, vagy magadat?
Néhány pillanattal ezelőtt még csak éledezett bennem a gondolat, hogy félreismertem őt, mostanra viszont már szinte tényként volt kezelhető: utolsó szavai elárultak, hogy ő sem különb zöldtaláros társainál. Ha neki az lett volna a legnagyobb gondja a halálommal, hogy végig kell néznie, akkor talán tényleg nincs miről beszélnünk a továbbiakban… mégsem mentem el és hagytam ott a saját levében főni, pedig itt és most az lett volna a logikus lépés. Itt maradtam, mert továbbra is szerettem volna tisztázni ezt a helyzetet, bár egyre kisebb esélyt láttam arra, hogy ez ténylegesen sikerül is.
Az előítéletemre adott válasza különösen ironikusnak tűnt az előbbiek fényében: nem épp az imént igazolódott be, hogy igenis van valóságalapjuk? S mégis: hiába tűnt egyre inkább jogosnak a dolog, ezelőtt nem adta tanúbizonyságát annak, hogy olyan vásott lenne, mint sorstársai… így hát lenyeltem a nyelvem hegyére toluló visszavágásokat s csak egy biccentéssel reagáltam rá, amit akár bocsánatkérőként is lehet értelmezni. Még mindig lángolt bennem az indulat, de kíváncsi voltam, hogy mit lép a kialakult helyzetre.
A kérdése némileg meglepett, de arra már a Vadkanban is volt szerencsém rájönni, hogy nem veti meg a káros szenvedélyeket… bár furcsállottam, hogy épp olyasvalaki kér tőlem cigit, akinek hivatalból meg kellene vetnie mindent, ami mugli.
-  Parancsolj. – tartottam felé a dobozt, miután lassú és jól látható mozdulatokkal előhúztam a zsebemből. Titkon reméltem, hogy a nikotin jó hatással lesz a felborzolt kedélyekre és egy kicsit nyugodtabb vizekre vezeti a társalgást. Volt rá némi esély, még ha halovány is.

Yvaine

Végre hétvége. Élvezem a kora délutáni napsütést, ahogy elnyúlok az egyik padon. A hatalmas szobrot körülvevő virágoskert színorgiája nyugtatólag hat amúgy is fáradt idegeimre. Kellemes szellő fúj, és hála az égnek egyedül vagyok a kertben. Van időm olvasgatni… blöeh Bájitaltan. Nagy nehezen szereztem egy példányt a könyvtárból. Persze, hogy nem értették minek nekem ilyen fiatalon a R.A.V.A.SZ.-ra felkészítő könyv, de csak kimagyaráztam, hogy szeretném feltornászni a pocsék jegyeimet, és előrehaladni egy keveset. Persze nem tudhatták, hogy igazából csak és kizárólag a Százfűlé főzet elkészítése érdekel. Ezt bújom rejtve szabadidőmben, hogy minél hasznosabb segítség legyek, és ne csak a „kavargató” szerep jusson rám.

Ismét Miyuu-ra gondolok, mint oly sokszor. Ma este is találkozunk, ha minden igaz, és cinkosokként folytathatjuk azt amit már hosszú napokkal ezelőtt elkezdtünk. Rengeteg ideig tart, de ha sikerül – és miért ne sikerülne? – minden egyes rááldozott percet megér. Tekintetem újra a virágokat járja, majd megakad a rózsákon.

~ Vajon észrevennék, ha egy szálnak lába kelne? Persze ott a pálca, és probléma nélkül tudnék csinálni, de ez mégsem olyan. Ez igazi, nem a semmiből lett. ~

Csak bámulom a vörös szirmokat és eszembe jutnak piros ajkai, amivel azokat a lágy puszikat kapom az arcomra. És eldöntöttem, ma este virággal lepem meg. Remélem örülni fog. Immár újra derűsen lapozgatom a lábaimon pihenő utálatot, ezt a papír pazarlást. Ám ez sem tudja elrontani jó kedvemet…

„I don't care if Monday's blue
Tuesday's gray and Wednesday too
Thursday I don't care about you
It's Friday, I'm in love”

Talán tényleg szeretem, nem is tudom, de azt biztos, hogy nem lennék meg nélküle. Viszont most itt ez a könyv… lapozgatom-lapozgatom. Hátha akad valami érdekes… ami még hasznos lehet.

~ Nocsak! Főzet melytől a harangvirágok megszólalnak. Ez de jó! Erről bezzeg nem beszélnek órán… ~

Fellelkesedem, majd magamban dúdolva egy tiszta papírra kezdem kijegyzetelni, a hozzávalókat, és az elkészítési eljárást. Balszerencsémre egy kissé olvashatatlan résznél elakadok, és ahogy a könyvet közelebb emelem egy óvatlan mozdulat következtében a lassan telejegyzetelt papiros kicsusszan a könyv lapjai közül. Majd zuhanását megszakítva egy szívtelen szellőn szárnyra kél, és tovalebeg. Gyorsan becsukom a könyvet, és próbálok utána kapni… sikertelenül. Könyörtelenül száll tovább, be egészen a virágágyásba, a rózsák közé, ami előtt megtorpanva nézek bambán magam elé, és azon járnak a gondolataim, hogy hogyan tovább.

Ted

Az ősz talán utolsó szabad, napsütéses, jó idős hétvégéje van. És pont én lennék az, aki ezt nem használja ki? Ugyan már. Badarság, a köbön, vagy inkább a negyediken? Tisztára nem rám vallana, így, hogy ne hazudtoljam meg magam, azt hiszem, itt az ideje kifelé tolni a popsimat. Ha le is ülök majd valamerre, biztosra veszem, hogy akkor sem csak az arcomat fogom megetetni D vitaminnal, hanem valamit még fogok mellette csinálni.
Nem is kell sokat várnom, hogy az első, és talán utolsó jó cselekedetem meglegyen mára. Csak egy apró felfelé görbülés van a szám szélén, úgy sétálok oda a bokorhoz, amibe valami beleeshetett. Rózsák, tehát tüskések, és szúrnak, főleg, ha egy bitang nagy kéz akar közé nyúlni, vagy olyan, aki hát khm. olyan, mint az elefánt a porcelánboltban.
- Ha odaengedsz, nem leszel tűpárna.
Most már mosolygok, mikor odaérek, majd aztán egy lépéssel átveszem a helyét, ha akarja, ha nem, és kecses kezemmel benyúlok a tüskék közé, leérek a földig, felveszem a lapot, még a nyelvem is kidugom kicsit, aztán kirántom, és vigyorgós, lelkes felkiáltással, hogy megvan a lapocska, odanyújtom neki, meg persze rá is pillantok.
- Ez a bájital nem teljesen helyes, mert akármelyik növényre jó, csak tudni kell, mit tegyél hozzá, hogy működjön.
Az pedig, hogy honnan tudom, titok. Ahogy az is, hogy hogy tudok benyúlni a rózsabokorba anélkül, hogy összekaszaboltatnám magam a tüskékkel.

Yvaine

- Ha odaengedsz, nem leszel tűpárna.

Ennyi, s nem több mit hallottam. Ijedtemben, majdhogynem felkiáltottam, és hirtelen legalább kétlépésnyit ugrottam. A szívem majdnem megállt. El sem tudtam képzelni, hogy hogyan került ide mellém bárki is.

~ Ó, hogy az a kaporszakállas, dadogós, féllábú, kancsal, görbeorrú, háromkezű Merlin rohassza rá az eget… majdnem feldobtam a bakancsot. Idehopponállt valaki? ~

Pillanatnyi elmezavaromon túl, ám még meglepődöttségemen innen tágra nyílt szemekkel vizsgáltam az életemre törő személy kilétét. Magas, hosszú szőke haj, kék ing és farmer… hamiskás mosoly. Nem kellett sokat törnöm a fejem, összeállt a kép. Yvaine… Yvaine Carter. Végigpillantva nyugtázom magamban, ismerem őt. Mostanában, hogy jóval több időt töltök a hollóhátasok körül, így őt is azonnal felismerem, hiszen ő is Miyuu háztársa.

Nagyot fújok, és érzem, idegességem alábbhagy. A lány, mintha mi sem történt volna, egyszerűen csak előrébb lép, benyúl a rózsák közé. Már épp lendülnék, hogy ne csináljon hülyeséget, a rózsatövisek nem tesznek jót a bőrnek, ám ő probléma és karcolás nélkül hajtja végig a feladatot, és kiemeli a jegyzetem. Egyre idiótábbnak érzem magam. Nem értem, hogy ezt most hogyan.

~ Biztosan napszúrást kaptam, megfeküdte az ebéd a gyomrom… az agyam… akármi. Betéptem a virágoktól… csak képzelődöm. ~

Gépiesen nyúlok a jobb kezemmel az arcom felé és csípek bele… fáj, fáj, fáj… Akkor mégsem képzelődöm, vagy tényleg jó anyag terjeng itt a színes gazok között. Yv boldogan, mint aki jól végezte a dolgát lebegteti előttem a papírost, belepillant, majd felém nyújtja.

- Ez a bájital nem teljesen helyes, mert akármelyik növényre jó, csak tudni kell, mit tegyél hozzá, hogy működjön.

Mondjuk ahhoz már hozzászoktam, hogy a hollóhátasok között kivétel nélkül mindegyikben egy zseni veszett el. Jó, mondjuk annyira nem is csodálom, hiszen állandóan tanulnak, és csak Miyuu miatt nem használnám a stréber szót. Ettől függetlenül ez most ismét meglepett. Olyan természetességgel beszélt a lány, és javította ki a hatodikos tananyagból másolt receptet, hogy csak lestem. Még időben kontrolláltam az arckifejezésemet, és az állam nem esett a betonikák közé. Kezdtem még hülyébbnek érezni magam… a szokásosnál jobban, és ez zavart.

- Kö-köszönöm – bicsaklott meg a hangom lányos zavaromban, ahogy bólintottam és papírosért nyúltam, majd gyorsan rápillantottam, hogy tényleg sértetlen -e, és a kezemben lévő könyv lapjai közé rejtettem. - Nem tudom, hogy ezt hogy csináltad, de kérlek ne tedd többet… a szívrohamot hoztad rám. Yvaine, igaz? Ha nem tévedek. Szia, én Ted vagyok – nyújtom felé a kezem, hogy túl legyünk az udvariassági formulákon. - Mi járatban errefelé? – kérdezem mosolyogva. Eddigi zaklatottságom már tovalett, haragom, ha volt is elmúlt.

Ted

Nem is tudom, mit gondoltam. Nem is vagyok ennyire ijesztő, még akkor sem, hogyha dől belőlem a jókedv, és a vidámság.  És mindezt a tekintetet csak azért kapom, mert kiszedem a jegyzeteit. Na jól van ám...
- Rendben, akkor legközelebb még le is öntözöm neked, hogy legalább a rózsatöveknek jó legyen.
Gonosz vagyok? Hát igen. Megérdemli? Nem tudom. Nem igazán ismerem a fiút, nagyjából most beszélgetek vele el először jobban, minthogy köszönök. De azért ezt nem vártam. A köszönöm mondjuk jól esett, de hát na már!
- És ne mondd meg, mit tegyek legközelebb, légyszi.
Vágom hozzá a kínos, és komoly arcot, de azért kezdek visszaoldódni. Csak bólintok még, hogy jahh, valahogy úgy hívnak hogy Yv, aztán a következőkben meg megint a vicc az első.
- Hát, megláttalak, hogy majdnem szétzúzod a kezed, és tüskés leszel, bár hozzáteszem, hogy a szavaid még sündisznók voltak, aztán ezután úgy gondoltam, hogy segítek neked. Nekem mégiscsak kisebb, és keskenyebb a kacsóm.
Mutatom meg neki, megnézheti ő is, hogy hogy tudtam sértetlenül "megküzdeni" azzal a bokorral.
- Egyébként a receptnél, hogyha az alapanyagoknál kicseréled a növényi olajat, avagy nedvet arra a növényére, amelyiket énekeltetni akarod, vagy beszéltetni, ebből a szempontból lényegtelen. De működik.
Ötletek? Vannak dögivel, még az én bucimban is, ahol most egy hatalmas nagy katyvasz a neve. De óóó, van egy csomó ötletem.
- Ha gondolod, akkor majd megmutatom, ha rossz idő lesz, és mindenképpen bent kell lennünk a kastélyban. De most inkább hadd ne!
Fejezem ki megint javarészt az arcommal ezt az egészet, aztán megpróbálok rajta átsiklani. Megint...
- Egyébként tudtam a neved. Nagyon ritka, aki nem. Híres vagy.
Jelentem ki, az meg, hogy miért, legyen egyelőre az én dolgom.

Yvaine

~ Lelocsolni a jegyzeteimet? Azért, mert megköszöntem a segítségét? Nem értem. ~

Igyekszem nem értetlenkedő arcot vágni, ám nem tudom követni a lányt. A segítő szándékát persze értékelem, de ide lett a semmiből, majdnem szélütést kaptam a váratlan meglepéstől, aztán pedig ki vagyok oktatva, miszerint ne irányítgassam. Nem tudom hova tenni a lányt, és a viselkedését. Így emlékeimben vájkálva talán most beszélgetünk először, a korábbi „társalgásaink” kimerültek egy-egy kölcsönös „Szia!”, vagy „Helló!” említésében. Épp ezért is vagyok teljesen tanácstalan, miért is kapom a hideg szavakat. Még ha hirtelen felindulásból a pálcám után kaptam volna, és ijedtemben valamilyen átkot szórok rá, akkor még meg is érteném, hiszen lenne alapja, mert ellenséges voltam. De semmi ilyesmi nem történt, sőt, én voltam a „szenvedő” alany. Ám Yv hamar túllép az eddigieken, mintha mi sem történt volna és tovább magyaráz.

- Köszönöm ismét, – biccentek felé kijelentésemet nyomatékosítva – épp azon morfondíroztam, hogy milyen varázs segítségével szerezhetném vissza a papírlapot, csak féltem, hogy a begyűjtő, vagy lebegtető bűbájok esetleg nem elég óvatosak, és a tövisek megszaggathatják… én pedig lusta lennék még egyszer leírni a dolgot.

- Egyébként a receptnél, hogyha az alapanyagoknál kicseréled a növényi olajat, avagy nedvet arra a növényére, amelyiket énekeltetni akarod, vagy beszéltetni, ebből a szempontból lényegtelen. De működik.

Csapongnak a lány szavai, alig tudom követni, aztán mégiscsak összerakom, hogy mire gondolhatott. A könyv igaz nem említi, de attól még miért ne lehetne valós? Eltűnődöm egy pillanatra, ám ez eddig is tartott. Én és a Bájitaltan… ő balra, én jobbra… akkora szakadék van közöttünk, mint ég és föld között. Ha azt mondja nekem ez a lány, hogyha lisztet és tojást keverünk hozzá, és abból éneklő palacsinta lesz, még arra is hajlok. Nem értek hozzá, nekem a kilenc is páros.

- Hááát – tágra nyílt szemmel, és szájhúzással mentegetőzöm a közös kotyvasztás emlegetésére – tudod, elég kétbalkezes vagyok. Legutóbb is nevetőgázt sikerült kotyvasztanom a világító löttyök helyett. Nem az én asztalom ez a főzőcske. Ezt is – lóbálom meg a könyvet – csak muszájból csinálom, hogy évvégén ne bukjak meg. Irtózom ettől az egésztől… gle. – fakadok ki majdhogynem egy szuszra. Érzékeny téma nálam ez az alkímia, és nem is mondok az előbbiekkel hazugságot, de persze a Százfűlé főzetes akciót nem említem, az titok.

Ám a következő kijelentésén határozottan meglepődöm, szemöldököm majdnem az égig szökik a csodálkozástól.

- Híres? Ééén? – totális zavar a fejemben, el sem tudom képzelni, hogy mitől lehetnék híres. Persze vannak az iskolának híres diákjai, Granger, Potter, Weasley… -ééék, akárhányan is vannak. Talán az ikrek vitték a legtöbbre. Bizony, a tanárok legnagyobb bánatára ugyancsak komisz csínytevők voltak az iskolában. Mai napig hallgathatjuk egy-egy húzásukat. Ám hol vagyok én hozzájuk képest? Sehol.

- Miért, mitől lennék én híres? – kérdezem láthatóan meglepetten és zavarodott tekintettel, mint aki nagyon-nagyon le van maradva.

Ted

Igével kiszedni a papírt a tüskés tövisek közül. Hm. Érdekes felfogás, bár lehet, hogy alapból nekem is ez jutott volna eszembe. Most, utólag könnyű okosnak lenni. A helyzetben bizonyíts, abból nem lehet félreértés, és nagyzolás...
Hagyom inkább a dolgot, kár rá több szót fecsérelni, az valahogy egyébként is jobban leköt, hogy mi a recept. Vagyis tudom, hogy mi az a recept, és még bele is lendülök a nagy szónoklatba, de hát na. Viszont azt teljes mértékben megértem, ha nem csípi a tárgyat, annak ellenére, hogy én szeretem. Legalább gyakorlatis, nem mint például a mágiatörténet.
- De akkor miért nem inkább gyakorolsz? Sokkal egyszerűbb ám, ha sokszor megcsinálod, minthogy a könyvet bújod. Tudom, mert én sem szeretem a száraz anyagot. Viszont maga a BIT, az gyakorlós, és emiatt kedvelem. Milyen tárgyaid vannak még? Mármint a fakultatívak között. Egyébként minek tanulod, ha jövőre már úgysem kell. Mármint oké, vizsgázni kell, de azért az elfogadhatóért annyira nem kell vért izzadni. Jövőre meg nem is kell annyira foglalkoznod vele, hiszen csak a felsőbb szintek előkövetelménye, és ha nem arra akarsz menni, ahova az kell, akkor tényleg felesleges erőlködni érte.
Már megint jár a szám, és be nem tudom fogni, és ilyenkor a lábam is elindul. Csak sétálgatok, a szobor körül, meg egy kicsit el tőle, aztán vissza, és mire másodjára térek vissza eredeti helyemre, Teddel szembe, megint csacsogni kezdek. A hírességeskedéses kérdést meg direkt hagyom figyelmen kívül.
- Egyébként hova készülsz tovább? Gondolom nem akarod befejezni a sulit már most.
Nem is tudom, miért feltételezem ezt, hiszen nem is ismerem annyira, csak  a nevét. Ideje lenne égre normálisnak lenni? Igen, valahogy úgy.
- Vagyis nem úgy értem, csak na. Érdekel, és én például nem tudom elképzelni, hogy valaki befejezze az ötödik után.
Valamivel normálisabb válasz, és emberibb reakció, remélem, használni is fog. De addig is....
- Van kedved bűbájtant gyakorolni?

Yvaine

Gyakorolni-gyakorolni-gyakorolni… gle. Már magának a könyv olvasása is egy olyan megterhelő folyamat a számomra, hogy minden bajom van tőle, és még kotyvasszak is? Isten ments. Jó, aláírom, az átlagosnál jóval több időt kell szánjak a tárgy tanulására, mint a többiére, és így is csak közepes eredményeim vannak… mi lenne, ha nem foglalkoznék vele? A legrosszabb, hogy tudom, igaza van. És tényleg néha napján szoktam is, de szabadidőmben biztosan nem ezzel fogom szórakoztatni magam.

- Repüléstanra, és Legendás lények gondozására járok. Az előbbi izgalmas, talán később még kviddicsezni is mehetek, az utóbbi meg egyszerűen csak szórakoztat. Tisztára olyan, mintha felcsapnál egy Grimm mesekönyvet, a felnőtt verziót, és kiengeded belőle azt a rengeteg rémséget. Persze nem egy Szörnyek szörnyű könyve, ami képes felzabálni a jegyzeteidet, meg minden mást, ha nem kötöd le rendesen, de legalább olyan fantáziadús.

A lány eközben sétába kezd, körbe a szobor körül, egy ideig tekintetemmel követem, majd újra a virágokat szemlélem.

- Lusta vagyok gyakorolni, csak annyit csinálok amennyit muszáj, plusz először az elméletet kell tudjam, mielőtt nekiállok megfőzni a különböző borzadályokat. Rengeteg időt elvisz az üsttel való vacakolás, olyan pazarló. – válaszom a bájitaltanos kérdésére. - Azért igyekszem minél jobb jeggyel átmenni. Megígértem a szüleimnek, hogy nem csak a lábam fogom a Roxfortban lógatni. – halványan elmosolyodok… csak egy pillanatra, aztán arcvonásaim újra elkomorodnak. – Tovább tanulni? – terelem tovább a szót – nem is tudom, még nem igazán gondolkodtam rajta, hiszen rengeteg időnk van még, de természetesen szeretnék. Talán Auror… – harapom el a szót, de már mindegy… így halkabban folytatom – bár a varázsvilág mostani helyzete ezt még jelentősen befolyásolhatja. Ráadásul pont a Bájitaltan az egyik kulcs tantárgya, de áh, majd lesz valahogy. – legyintek lemondóan. - Neked vannak elképzeléseid, hogy hogyan tovább? Gondolkodtál már ilyesmi? – passzolom vissza a képzeletbeli labdát, mikor újra visszaér mellém.

Ám elmém nem hagy nyugodni, hiába beszélgetünk, egyszerűen mindig vissza-visszatér Yv előző mondatára, és itt visszhangzik a fejemben. Elkerülte a választ, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet. Nyugtalanít, talán kissé bosszant is. Elhúzza az orrom előtt a mézes madzagot, és mikor ráharapok, és kíváncsiskodom, akkor bezzeg nem válaszol. Én viszont nem hagyom annyiban, mert igenis érdekel a miért.

- Gyakorolhatunk bűbájokat, persze, miért is ne – mondom mosolyogva – ám előtte áruld el kérlek miért is vagyok híres? Mióta mondtad, nem hagy nyugodni a dolog, és magamtól sajnos nem tudok rájönni az okára. Hiába erőltetem az agyam, semmi sem jut eszembe, amivel ezt kiérdemeltem volna.

Yvaine

Ám a lány szótlan maradt. Lehet túlságosan is erőltettem a dolgot, de hát akkor is… ő hozta fel! Nem én találtam ki, eszembe se jutott volna ilyesmi. Nah, de már mindegy. Ő tovább sétál a szobor körül, én pedig még mindig a virágokat bámulom. Újra a ma estére gondolok.

~ Vajon minden rendben lesz? Nagyon remélem… annyi mindent el kell még intézzek. ~

Gondolataim egyre visszatérnek még a mai tennivalóimra, és egyre inkább azon veszem észre magam, hogy mehetnékem van. Nem akarom megbántani a lányt, de úgy érzem, még sincs időm erre az egészre. Talán legközelebb, ha már nyugisabb lesz minden. Ami biztos, hogy most nem szakíthatok virágot, később kell visszajöjjek érte, ha egyedül leszek… de mindenképp így lesz, ezt elhatároztam. Eldöntöttem hát, így lesz.

- Ó basszus, ne haragudj – kezdek a mondandómba, és kapok a fejemhez – de most jut eszembe, hogy mégsem érek rá. Elszaladt az idő, és megígértem Brand-nek, a szobatársamnak, hogy még ma délután segítek neki a Számmisztika beadandót elkészíteni. Én sem kedvelem ezt a tárgyat, de ő egyenesen béna hozzá… kb. annyi érzéke van hozzá, mint nekem a Jóslástanhoz. Szóval, ismét az elnézésedet kérném, és remélem nem haragszol, hogy most mégis el kell mennem. Ám a bűbáj gyakorlásban még mindig benne lennék, ha gondolod, valamikor máskor megejthetjük, de akkorra szeretném tudni, hogy miért is lennék ilyen nevezetes – kacsintok rá – nem úszod meg ilyen könnyen.

- Köszönöm a papirost is, és a társaságot, további szép délutánt, és jó pihenést neked! – búcsúzom el a lánytól, majd intek felé és sietősen távozom.

~ Nem tudom, hogy mikor jöjjek vissza… talán egy-két óra múlva, akkor már csak nem lesz itt senki sem. Nyugodtan kiválaszthatom a virágot, nem fognak észrevenni. De ki fogja bírni késő estig? Hiszen csak akkor tudom odaadni. Hmm… talán… ha vizes zsebkendőbe csavarom a levágott végét, akkor hátha megőrzi addig a frissességét. Egy próbát megér, valahonnan rémlik a dolog. ~

Ezen és még sok minden máson morfondírozva lépkedtem vissza az iskola épülete felé, és eszembe jutott egy nem is olyan régi Bon Jovi szám, ezt dúdoltam.

„We've got to hold on to what we've got
Cause it doesn't make a difference
If we make it or not
We've got each other and that's a lot
For love – we’ll give it a shot”


Köszönöm a játékot! ^_^