Oldal nyomtatása - Fűz a tó keleti partján

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Yvette.png)

Pálcámat felemelve elmormogom a már rutinosan használatos varázsigét, mire négy piros számjegy rajzolódik ki előttem. 21:00.

Ma korán keltem, még az egész hosszadalmas éjszakai virrasztásom ellenére is: fitten ébredtem. A kényelmes ágyam mellett álló aprócska éjjeli szekrényen a pislákoló gyertyafény még égett... vagyis már csak az utolsókat rúgta. A fény sugarába csak az asztalka körvonalai tartoztak illetve egy vaskos könyv, szépen elhelyezve az asztal éléhez illesztve. Sosem fogott rajtam ki egy könnyen egy könyv terjedelme, sőt álltam eléje, ha a tartalma érdekes és figyelemreméltó volt, ahhoz, hogy kiolvassam, akár egy éjszaka alatt is.
Tegnap későn értem vissza a szobámba. Miután elköszöntem Yvette-től, folytattam járőrözésemet. Csak pár órára érkeztem vissza a szobámba, s azt sem alvással töltöttem. Szinte azonnal elhelyezkedtem az ágyon, úgy, hogy a hátam a falnak döntve legyen, s úgy olvassam el a sok titkot rejtő olvasmányt.
Be kell, hogy valljam, az eleje nem igazán tetszett. Talán kicsit sablonosnak tűnhetett, s csupán két ok miatt folytattam az olvasást, ahelyett, hogy lepihentem volna a fárasztó nap után. Először is az, hogy nem szabad abbahagyni egy könyvet az elején, mert az esemény érdekes fordulatot is vehet – s mint kiderült, így is alakult a történet-, a másik ok pedig Yvette volt.
Nem feltétlenül azért kértem el tőle, mert rettentően érdekelt a könyv, hiszen az égvilágon semmit sem tudtam a tartalmáról, s volt nekem szép gyűjteményem a – számomra - legjobb könyvekből, így könyvhiányban sem szenvedtem. Az érdekelt, hogy a lány mit olvas, és hogy miért olvassa. Abban reménykedtem, hogyha elolvasom a szövegkörnyezet, a hangulat, a hatás, a karakterek személyisége segít rámutatni a lány igazi énjére, illetve segít kideríteni, hogy miért viselkedés így egy ilyen teremtés. Érdekelt a lány, de mégsem epekedtem utána. Bevallom, hogy volt már olyan jó, aki után futottam, de az a nő meg is érdemelte, még ha nem is olyan lett a vége, amilyennek kellett volna lennie. Nem tette volna tönkre kicsiny lelki világomat, ha a lány csupán egy öntelt, rideg liba, csupán csalódtam volna. És tudtam, hogy ez nem igazolódhat be…

Késik. Pontatlanságra, és esetlenségre utal, amit utálok. Egy ember legyen határozott, és céltudatos, tudja mit akar. Ezek az erények közé tartozik a pontosság is, és ha valakiben ez nincs meg, akkor számomra már nem egy erős jellem. Ez nagyon nem tetszik.
Máskor már ingerült lennék, de most nyugodtan üldögélek a tóparton. Egy óriási japán juhar előtt üldögélek, ami még meglepő módon nem hullajtotta le leveleit. Nem is bánom, hisz’ így eltakar a kíváncsi szemek elől, s a találkán résztvevő másik személy látóköréből is eltűnök. A bokor rendkívül sűrű, biztos vagyok benne, hogy nem fog észrevenni Yvette, nem is tervem.
A könyv felállítva helyezkedett el mellettem körülbelül egy méterrel, a bokor árnyékából kilógva. A holdfény tökéletesen megvilágította az egész könyvet, míg engem elbujtatott a cserje lombja.

Pálcámat felemelve elmormogom a már rutinosan használatos varázsigét, mire négy piros számjegy rajzolódik ki előttem. 21:09.

(http://i582.photobucket.com/albums/ss267/innocenceend/yvbrandonbanner.png)

Kézcsók... azok a szemek... erre tudok csak gondolni. Na meg persze arra, hogy a könyvemnek lába kélt és a befejező részt már nem tudtam elolvasni, pedig érdekelt volna, na de persze végül is legalább készültem a mágiatörténetre valamint a bájitaltanra. Foley igazán meg lesz elégedve a beadandó dolgozattal remélhetőleg.
Kések, tudom, hogy késni fogok de nem tehetek róla. Csak akkor mehetek, ha mindenki alszik már. Egyszerűen ruhástul feküdtem az ágyba, amit persze sose szoktam de most a szükség kényszert szül, s megvártam amíg mindenki alszik. A hugom még hortyogott és motyogott is, ami nála azt jelenti hogy jöhetne a huszonkettedik manóháború, ő arra se kelne fel.
S bár reszkető kézzel indultam útnak, mégiscsak rászántam magam hogy elmenjek a helyre, ahova kell.
Még a folyosón sem ütköztem senkibe, noha persze csak a pálcám halovány fénye adott szendergő derengést és útmutatást, hogy lássam merre is lépek.
Szinte a fal mellett osonva jutok ki a kis kapuhoz, onnan ki a parkba amelynek sövényes szegélye egészen eltakar már a kastély ezen falának ablakán át kikémlelő kíváncsi szemek elől. Ez persze azért jó, mert ha fentről mégiscsak egy járőröző diák vagy tanár kipillantana kicsi az esélye hogy észrevesz, így némileg nyugodtabb szívvel indulok el a sötéten csillogó vizű tó partja felé, habár legszívesebben magam mögött hagynám a mai éjszakát.
Nem szeretem a szabályszegést, sose szerettem és nem értem Brandon miért ennyire magabiztos, holott ő is csak egy diák és őt is könnyeden elkaphatják. Meglehet prefektus, habár nem láttam a mások által oly pökhendin viselő nagy P betűt kitűzve.
Mindössze a túlzott bátorságnak és magabiztosságnak tudom be inkább, és szívből remélem hogy ne üssön ki balul a dolog.
Tehát ilyen érzés tilosban járni. Mit élveznek rajta a többiek? Azt az izgató érzést a gyomorban amitől elszédülsz annyira rosszul leszel? Vagy hogy percenként lever a veríték, nehogy észrevegyenek? Tekintetem már görcsös rántgatózásba van az állandó kémleléstől, a szívem pedig mint egy gőzmozdony úgy zakatol. Mégis jó érzés a hűs, némileg már csípős esti levegő, amely játékosan kap bele a szőke hajamba és perdíti táncra tincseimet.
A víz illata mindent vagy majdnem mindent feledtet, egészen addig, amíg meg nem látom a könyvemet kikandikálni.
Arcomon meglepettség jelenik meg, hisz rögvest Luc hasonmását keresem, de sehol sincs a fiú. Hát így felültetett volna? Jellemző, mit is vártam.
Ujjaim némileg megremegnek, meglehet talán mégsem ártott volna egy kötött pulcsit felkapnom az egyszerű bézs színű rövidujjú ruhámra, na de hát örülök hogy cipőt nem felejtettem el felvenni ebben a nagy izgalomban.
Vajon hol lehet... azok a szemek... egész eddig kísértettek, az az egyetlen, amely más, ezerszer másabb mint egykori szerelmemé. És épp ez, éppen ez teszi Brandont még oly különlegesebbé a számomra.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Yvette.png)

   A víznek is megvan a maga illata, vagy éppen orrfacsaró szaga. A Fekete-tó vize, nem volt sosem kristálytiszta, de túl mocskosnak sem mondható, sőt büdös sosem volt. Kellemesen friss illata volt mindig. Az alga, a békalencse, tavirózsák, fűzfa, nádas, minden, ami csak körbevette a tavat. A fűz is szép volt a maga öreg mivoltában, még ha egy kissé meg is tépázta a rohanó idő.

   Nem kell sokáig várnom, hamarosan megjelenik, már amennyire a hangokból ítélhetem. Halk, szinte észrevehetetlen léptekkel haladt, mintha csak egy fél centire lebegett volna a föld felett, és csak cipője talpra súrolta volna az aljnövényzetet. Szinte óriási késztetést érzek arra, hogy előbújjak rejtekhelyemről, s megszemlélhessem magamnak. Vagy akár, ha lenne egy tükröm, s azzal megcsodálhatnám, hm. De nincs, s van annyi önuralmam, hogy ezt a cselekedetet mellőzzem. Egyelőre…
   Nem mozdulok, s levegőt is csak hangtalanul veszek. Várok, egészen addig, míg észre nem veszi a könyvet, s fel nem veszi mellőlem. Ha felveszi, kellő távolságban lesz tőlem, hogy észrevegyen, hiszen a könyv mellett a bokorban lapulok. Ha észrevesz, nem nézek fel azonnal rá, hanem kicsit elnézegetem a tavat, majd csak utána szólalok meg:
   - Gyönyörű a tó a holdfényben, nem gondolod? – jegyzem meg átlagos hangsúllyal, majd felállok a helyemről, s szokásom szerint kezet csókolok neki, ha tetszik neki, ha nem.
   - Csinos vagy. – bókolok neki, szintén átlagos hangsúllyal, mintha csak természetes lenne, hogy dicsérgetem. Semmi sejtelmesség, semmi charme.
   Kibújok szürke pulóveremből, s az iménti helyem mellé terítem.
   - Foglalj helyet! – formálom meg lágyan ajkaimmal az ellentmondást nem tűrő utasítást. Hm, imádom az ilyen kontrasztokat.
   Jómagam is, immáron egy szál hosszú ujjú fekete pamut pólóban letelepedtem, ahonnan az imént felálltam. Megvárom, míg elhelyezkedik teljesen, s kinyújtva lábaimat, a bokámnál keresztbe helyezem őket. Mélyet szippantottam a tavi levegőből, s belevágtam rögtön a közepébe.
   - Nyilván a könyvedért vagy itt. Csak ha szabad, elmondanám a véleményem, ha már voltál olyan elnéző és kölcsönadtad a kötetet. Szimpatikus könyv, meglepett. Őszintén szólok hozzád, nem fogok köríteni: először azt hittem valami romantikus ponyvaregényt fogok olvasni, amiket azok olvasnak, akik azt vallják, hogy ők nem nyálas tini regényeket olvasnak, hanem komoly érzelmű műremeket, amit még nem fedeztek fel. Őszintén örülök, hogy csalódnom kellett. Lekötött a könyv, a vége különösen tetszett. Ennek ellenére volt pár dolog, ami nem nyerte el teljes tetszésemet, de hát semmi sem lehet tökéletes. Remélem Te is továbbra örömöd leled benne. – befejeztem kifejtésemet, és egy bátorító mosolyt küldtem neki. – Nem akarom elmesélni mi volt, hisz’ Te még nem olvastad el, nemde?

(http://i582.photobucket.com/albums/ss267/innocenceend/yvbrandonbanner.png)

Könnyed mozdulattal nyúlok a vaskos mugli kötetért, amely ha illetéktelen kezekbe kerülne súlyos problémát okozna. Épp ezért kissé bosszant is Brandon hanyagsága, így szabadon hagyni egy 'bizonyítékot' főleg ellenem, igazán helytelen. De hát mégis mit róhatnék fel neki? Legalább visszakaptam. Ez máris egy félig betartott ígéretnek számít, s nem szabad telhetetlennek lenni.
Már el is könyvelném magamban a helyzet ironikus mivoltát, amikor megüt a hang, amelytől ledermedek. Félig háttal állva érzem magamon a pillantását, noha nem láthat hiszen takar a sövény, s mégis... mintha csak most lenne oly nyilvánvaló az apró kis szúrás a tarkómban, amire eddig nem figyeltem fel. Szinte mér fizikai ez a érzet, holott csupán az illúzió ostoba játékának vagyok kitéve.
Lassan fordulok meg mialatt az arcomon meg nem jelenő érzelmek ismét a színtelen sablonosságot veszik fel, hogy aztán végül megláthassam Őt, ahogyan ülcsörög egyedül.
Így szinte ordít róla a magányosság, de ugyanakkor jól is áll ez az elmélyült ember szerep. Valahogy megfoghatatlanná teszi.
Ám nem kell sok hogy megszűnjön a percekig tartó varázs.

Nem, nem miattam vagy más zavaró tényező miatt. Egyszerűen ő maga szünteti meg ezt, ahogyan feláll és felém lép. A könyv ösztönösen magam elé kezül a két kezem közé, mint egy pajzs. Foghatom a megszokásra és normálisan azt is tenném, de nála mindig többről van szó. Nem tudom mire is számítsak, és most is. Mielőtt tiltakozhatnék, ujjai az enyémet érintik, hogy aztán ajka szinte alig súrolva köszöntse a kezem, így ő engem, amely egyszerre abszurd, nemes és udvarias ugyanakkor félelmetes is számomra.
Más az ha Yolanda ölel meg, vagy más ha a folyosón neked megy valaki. Ezek is érintések, a pillanatok töredékei, de nem ennyire eleven, élő szinte magát alakító és formáló különálló időszemcsék, amelyekre se befolyásod se hatásod nincs. Nem, épphogy ezek azok amik téged határoznak meg, s jelen esetben engem a zavar mélyére Brandont pedig nos közönség esetén a megtestesült úriember szerepére hivatott hozni.
S bár nem akarom, mégiscsak megüti a fülem az újabb szavak értelme, a bók, ahogyan ellensúlyozni próbálja a tettét.
Valahogy a deja vu kerít hatalmába egy másodpercig, majd egy halovány sóhaj kíséretében veszem tudomásul hogy ezt illene valamilyen formában megköszönnöm, de... nem megy. Így csak a szél kócol bele a hajamba, ami alatt a másik visszatelepszik korábbi helyére és engem is maga mellé próbál csábítani.

Máskor, másvalakivel, azt mondanám épp elég időt fecséreltem el. De talán ez a kifinomultság, amely sugárzik Brandon minden procikájából, vagy talán az a bátorító félmosoly, meglehet a bók vagy mindez összevetve együttesen bírnak marasztalásra. Hát hang nélkül telepedek le mellé a felajánlott helyre, miközben lábaimat félig magam alá húzom, s a könyvet az ölembe ejtem.
Figyelem őt noha csak fél szemmel, s hallgatom a véleményét. Igazán furcsa hogy rögvest nem dobta el, mert irodalmi szempontból nem épp a legkifinomultabb, sőt talán épp az a puritánság jellemzi, amely oly nagyon vonz engem is, s feledteti az élet túlcifra megnyilvánulásait.
Mellesleg az sem utolsó szempont hogy nem került tanári kezekbe. McGalagony esetén nem is lenne baj, hiszen ő elnézően visszaadná, de például Mr. Crasso vagy Mr. Mirol esete nem épp így végződne.
Összességében tehát jól ért véget ez a kis 'kaland', de ha azt tekintjük hogy most sem kellene itt lennem, főleg nem ilyenkor, akkor bizony csak annyi világos, hogy még nagyobb slamasztikába mászok bele, és mindezt a legkevesebb szemrebbenés nélkül.
- Az utolsó pár száz oldal van csak hátra, de azt hiszem tudom mi lesz a vége. Talán nem túl nehéz kitalálni még egy mugli számára sem. Minden esetre azért örülök hogy tetszett, noha nem egy túl tartalmas olvasmány. -
Csak egy kósza másodpercre engedtem magam a szemkontaktus áldozatává válni de ez is sok volt így. Túlzottan meg tudnak babonázni azok a szemek, s ez nem feltétlen rossz, csak inkább szokatlan. Ha úgy nézzük hogy Luc óta semleges vagyok mindenre, bizony ez nagy dolognak számít. De persze erről senkinek sem kell tudnia, még a hugomnak sem.
A csend pedig szép lassan úszik be közénk mint valami gonosz felleg. De mégsem tudom mit mondhatnék, hogyan törjem meg a csendet. Sosem voltam a szószátyár típus, s most még inkább nem. Habár tény, néha a legtartalmasabb beszélgetés két ember közt, amely mindent elmond, ha némán ücsörögnek s szavak sem kellenek hozzá már.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/YvetteDelacour.png)

„Hamvas bőr, ívelt formák, telt ajkak, keblek… és a zavaró fehérnemű, a vágykeltő, ami a lényeget takarja, amitől igazán felforrósodnék, égnék saját tüzemben, óóó…
Szorítom, és buja kis szavaira, egy-egy erősebb csókkal válaszolok, ellenkezek, dehogyisnem, csinálunk olyat, de még milyen olyat! Óhó, ha tudná milyen gondolatok, tervek cikáznak a fejemben, ahogy tervezgetem, hogy, hogy veszem el szüzességét, és milyen gyönyörű élvezettel szégyenítem meg, tiprom el lelkét, és használom ki testét. Micsoda perverz gondolatok, még tőlem is, de kit érdekelnek a tervek, kit érdekelnek a gondolatok, a tettek, a tettek tesznek emberré, ilyen aljas, mocskos kéjenccé, hmm…
Rásimulok, és érzem, ahogy a vér lefelé áramlik, egyenesen a lábaim közé. Mélyet szippantok a szőke hajtincsekből, lágyan a lány fülébe harapok, s apró csókokkal közelítek tiltakozó ajkai felé. Morog, nyög, igen! Ez az, nem kell téged segíteni, megy ez neked magadtól is…
- Tilos…- ismétlem elhaló hangon, szemeimet behunyva élvezem teste közelségét, s ahogy átölelve szorítom, egyik kezemmel hátranyúlva kikapcsolom melltartóját, és lepöccintem a két pántot, majd lecsúsztatom róla, a kis anyagdarabot. Fejemet felemelem, hogy megcsodáljam domborulatait, de hiba volt, óriási hiba…”

Az emlék váratlanul tör fel az elmém elrejtett zugából. Óh, milyen régen volt és milyen dühítő, és egyben édes az emlék.
Melore Lainey. Még most is előttem van szégyenlős pirulása, szende kis mosolya, őzike tekintete, maga a megtestesült ártatlanság. Akárcsak Yvette…
Belegondolva a két lány sokkal többen hasonlít egymáshoz, mint ahogy először várnám. Az ártatlanság, s szűziesség, fehérség megtestesítője. Szende, nem közlékeny, és gátlásos. Szeretem az efajta nőket, hiszen nincs semmi izgalom egy könnyen megkapható cafkában.
De volt a két lányban két óriási különbség. Az első…
Melore könnyen befolyásolható volt, s szinte pár óra alatt megbabonázva vittem fel a lakásomba… Esetlen volt, és éretlen, nem látott tisztán. Még ha óvakodott is tőlem, nem kellőképp, s a dolog rosszul sült el… Yvette egyáltalán nem ennyire ostoba, hogy bedőljön könnyen nekem, legalább is benne van a tartás, s a félsz, hogy nem engedné, ha most csupán átölelném. Átölelném!
A második…
Melore gyermeki szépség volt, ártatlan „kislány”, aki felnőtt bőrbe bújva kínálkozott elém, önszántából. (Tulajdonképpen eleinte nem ez volt a tervem, ő ajánlotta fel magát).
Yvette inkább a nőiesség megtestesítője. A nő, akit tisztelni kell, s mégis gyengécske szegény, akármennyire is próbál feltörni a romokból.

Érdekes, hogy sosem gondolkoztam azon, hogy Yvette-et ágyba vinném. Szerény véleményem szerint még büszkén tartogatta leányságát, s makacsul kíván megválni tőle, de ha tévednék, akkor még több megmagyarázhatatlan tényező marad a lány körül, amik arra várnak, hogy megmagyarázzam őket.
Yvette-tel nem azért találkozgattam, hogy megfűzzem, elcsábítsam, vagy saját céljaim elérésére használjam, esetleg fizikai szükségleteimet elégítsem ki rajta. Vele csupán a magam szórakoztatása miatt találkoztam, anélkül, hogy kihasználtam volna. Rettentően élveztem ezeket a találkákat, kérdőjel, hogy miért, és egyben a lány is élvezte, én ezt tudom.

- Tévedsz... - cáfolom meg halkan. - Igenis tartalmas. - illedelmes fajta vagyok, de ha valamit gondolok, és mondok, azt komolyan gondolom, és bármennyire is szeretné egy nő, hogy igaza legyen, én ha nem úgy gondolom, hangot adok a véleményemnek. Bizonyos esetekben...
A csend édes. Mindenki elborulhat a saját gondolataiba.
De ez a csend nem édes... S én megakartam töretni, méghozzá a mellettem ülő szépséggel. Úgy döntök, nem játszok tovább, beledobom a a mély vízbe.
- Ki vagy te? - teszem fel a kérdést, anélkül, hogy ránéznék. - Mesélj magadról, Yvette Delacour...
Nincs menekvés.

(http://i582.photobucket.com/albums/ss267/innocenceend/yvbrandonbanner.png)

Megcáfol, ami meg lepő módon kivételesen nem is bosszant annyira. Sőt, kifejezetten örülök annak, hogy nem ért velem egyet, holott ez roppant nem jellemző rám. Még Yolandától sem bírom el a kritikát, főleg ha az olyan elevenül csapódik az arcomba.
Brandon mégis kellő eleganciával mondja még a nem-et is, s mindez talán épp az ő természetes velejárója.
A fák csöndes susogása közben kezdem elfeledni azt a bizonyos dolgot, amely nyomaszt... az időt. És valahogy már vissza is szólnék neki, ha épp eszembe jutna valami frappáns fordulat, de persze ez nem történik meg, amikor a csend már megtörhetetlennek tűnik.
A pillanat, amely késztetett a válaszra, nyomtalan tűnik tova és nem marad más csak üresség, ami mardos erőteljesen belülről.
Ismét zavarban vagyok, és nem segít a pillantás sem, amely belém próbál látni.
Aztán pedig eljön a vég... az apokalipszis...

Ki vagy te, ...Yvette Dealcour...?
Csak egy lány...
Aki bezár, akár egy kagyló és él a maga világába. Ahova te nem léphetsz be, ahogy senki sem, kivéve azt a kevéske pár kiváltságost, akik ismerik a belső részt, azt az énem, ami nem kirakatba való bábu, hogy mutogassam mindenkinek.
Egy csöndes álmodozó, akit számtalanszor próbáltak becsapni, átverni, kihasználni, szétcincálni, megalázni, elcsitítani, akit eddig egyetlen ember kivételével senki sem tudott betörni, megérteni, elfogadni.
Egy idegen, aki vakon mászkál a falak közt, s jobban hasonlít egy szellemre, mint egy hús-vér emberre, s akinek az élete nem a barátokból, a pletykákból, a bulikból és szórakozásokból, a semmitmondó csevegésekből és az órákról való lógásról szól.
Mindössze egy egyszerű ember, aki legszívesebben eltűnne mindenki elől, mert tudja, senki sem kedveli és nem feledi a sötét pillantásokat, amelyeket folyton kap ha meglátják bárhol legyen is.
A véla, akit mindenki irigyel, akire mindenki vágyik, akiben csak a tárgyat látják, az eszközt, mind fiúk mind lányok, akivel felvághatnak, villoghatnak, mutogathatják.
A sértett, akinek szíve már jéggé dermedt talán, mégis dobog valahogy, noha szeretni talán már nem is képes, életet mégis ad gazdájának holott az már rég nem tudja mi is az az öröm vagy boldogság...
Csak egy egyszerű lány... meglehet túlságosan is egyszerű problémákkal, amelyek nem is olyanok, mint amilyennek látszanak.

Ki vagyok? A legjobb kérdés, amelyre nem lehet választ adni. A legtökéletesebb feltevés, amit nem lehet szavakba önteni. Ám, ahogy mégis felé fordítom az arcom, s látom a kíváncsiságot a szemében, tudom, felelnem illene.
Mégis hogy önthetném mindezt szavakba? Hogy éretethetném meg a múltat, melynek részese voltam, a jelent, amely sivár és kilátástalan, és a jövőt, amely túlságosan messzi és ingatag, mintsem hogy biztos lehessek benne...?
Kiszáradt szám finoman rándul meg, miután nyelvemmel próbálom egy másodpercig megnedvesíteni, mialatt erőt veszek hogy egyáltalán egy értelmes szót is kinyöghessek. Bármi is legyen az.
Aztán a mély csendet megtörve, amely egész a lelkemig is elhatol, halkan töröm meg, szinte csak suttogva, s a hangszín később sem lesz másabb, mindössze talán erőteljesebb, de mág így is halkabb a megszokott beszélgetési témától. Talán épp azért mert rólam van szó. Mert bizalmas dolgot készülök mondani, mert őt is a bizalmamba fogadon valamilyen szinten, holott meglehet én szinte nem is ismerem őt.
- Ez... nem olyan egyszerű... - megakadok egy percre, elmélázok egy pillanatra, miközben egy szőke tincset sodrok ki az arcomból. - Tudod, az életem se nem szép se nem jó. Teljesen... átlagosan hétköznapi, mármár drámai, de még ha mások számára így is van, én nem érzem különlegesnek vagy másabbnak. Nem, az emberek ismerni akarnak, ahogyan te is... de nem tudok mesélni, nem tudom elmondani milyen vagyok, hiába ismerem önmagam. Ez túl... bizalmas dolog, és alapvetően is túl nagy kérdés. Te sem mondod el, milyen ember vagy... -
Egyenesen a szemébe nézek, tudva, most egyre kényesebb területet érintünk ezzel a beszélgetéssel. De vajon mit is akarhat? Mi az igazi célja? Aggódjak, ahogya mindig is szoktam, hogy ha közel elgedem megsebez, mint a többiek, mint mindenki eddig kivéve Luc-öt, aki önnön hibáján kívül bántott meg, s akitől hulltam romokba, akár egy rosszul felépített kártyavár, amelyet a szellő lágy keze megsuhint...?
Túl sok a kérdés, a kép pedig nemhogy letisztulna, még inkább zavarossá válik. Talán nem kellene megismernem őt, s neki sem engem. Talán nem lenne szabad...
Mégsem megyek el, valahogy nem visz rá a lélek... vagy valami más. Ki tudja...

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/YvetteDelacour.png)

   - Everald! Elég legyen! Tönkreteszed a családot! Ha velünk nem foglalkozol, legalább gondolj a húgodra! Emmával mi van? Mit csinál szerinted ha megtudja, hogy egy féreg vagy?! Megakarod ölni édesanyád?! Nézz rá, könyörgöm!- mutatott a már-már megbolondult nőre. Éppen ez az: könyörgött, szánalmas még egy sárvérűtől is, minden embertől gyalázatos a könyörgés.
   Különösképpen nem rendített meg gyenge rimánkodása. Arcom rezzenéstelen maradt, kit érdekelnek ezek az emberek?! Senkit... Jelentéktelenek.- Emma gyűlölni fog! Nem akar téged még látni se!
   - Ne merészelj ilyet mondani!- csak ezzel tudott kihozni a sodromból, arcom feldúlttá vált, és nekem nem kellet több, előrántottam a pálcám- Ez hazugság! Nem tudja meg és kész!- üvöltöttem a szavakat, nem érdekelt ki hallja, Em nincs itthon, más meg nem érdekel.
   - De megtudja, mert elmondjuk neki! Remek, most már pálcát is rántasz a saját apádra?- kérdezte csak nem nevetve - Rendben, gyerünk! Ölj meg ha annyira akarsz! - édesapám azt hitte, van bennem még valami jó, valami remény. Meglátta bennem a fényt... kár, hogy az, nem volt ott...
   Arcom kisimult, s fagyos tekintettel néztem a dühös szempárba - Viszlát... apám! Avada Kedavra! - arcom meg se rezzen, ahogy látom: apám szeméből kialszik a fény.
   - Neee!- hisztérikus, gyötrelmes, keserves sikítás, üvöltés tört fel édesanyám torkából. Rettegve nézett rám - Bra...
   - Avada Kedavra!

   Hogyan is mesélhettem volna el, ki vagyok?
   - Brandon vagyok. Második nevem Everald. Tökéletesen átlagos családban születtem, van egy húgom, aki voltaképp az egész családom. A szüleim az idei nyár alkalmával egy mugligyilkosség áldozataivá váltak... - a tavat bámultam, s komor arccal emlékeztem vissza az eseményre... - Gyermekkoromban azt hittem semmi rossz nem történhet velem. Volt egy tesóm, szüleim, karácsony, születésnapok, boldogság, happy, rózsás, és giccses volt minden. - itt a hanglejtésem kicsit megváltozott. Immáron nem hazudtam. - Természetesen ilyenek is csak a mesékben léteznek, és lassacskán a háború kibontakozása közben a rokonaim tűntek el, megfogyatkozott a családfám, s már azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok. Mint a kisujjam. - gúnyosan felemeltem az említett ujjat, majd visszahanyatlott a kezem a helyére. - A friss kalács illata, a csomagolópapír szakadásának hangja mind megszűnt létezni. Ne érts félre, egy fikarcnyit sem akarom magam sajnáltatni, sőt. Csak tudd, hogy nem csak neked nehéz a életed. - nem megrovásnak szántam, s talán érződött is a hangomon. Azt vártam, hogy most ő jöjjön.
   - Mondj valamit. Nem kérek önéletrajzot. Nem vagyok kíváncsi a családfára. - szinte biztos voltam benne, hogy nem lesz hajlandó beszélni. - Tudod mit? Megkönnyítem neked. Konkrét kérdéseket teszek fel. Egyszerű kérdéseket, melyekre szeretném, ha válaszolnál.
   - Melyik virágot szereted? - teszem fel a kérdést.
   Nem fogadok el elutasító választ.

(http://i582.photobucket.com/albums/ss267/innocenceend/yvbrandonbanner.png)

Szinte hihetetlen hallgatni azt a mesélést, amely valahogy elkezdődik és már-már szűnni nem akar. Mint a víz, könnyeden csordogál sajátos medrében, szinte meglepő egyszerűséggel sé természetességgel, amire én csak halovány pislogással tudok felelni.
Ezek az információk, amik elözönlenek, egyszerre érdekfeszítőek ugyanakkor frusztrálóak, mert az egész helyzet hatása inkább hasonlít egy kissé a kínvallatás szolid változatához mint egy baráti csevejhez. És mintha ólomsúlyú titkok özönlenének meg. Túlzottan is zavaró ez.
Mégis mit kezdhetnék? Mit mondhatnék?
Agyamban ugyan végigfut egy két lehetséges megszólalás, de talán a lehető legértelmetlebbnek sikerül a felszínre törnie.
- Everald. Egész... szép név. -
Igaz ugyan hogy puszta ténymegállapítás volt a részemről, mégis kissé elpirulok éppen hogy alig észrevehetően, s sütöm le a szemem kínomban.
Komolyan kár megszólalnom is.
Érdekes azonban az a történet, amelynek büzske birtokosa vagyok immár. És ez egyszerre feldühít kissé. Ki mondta hogy nekem nehéz egyedül az életem? Tényleg ennyire önközpontúnak hatnék a külső sze,lélők számára mindössze azért, mert nem faggatom ki az emberek legbensőbb titkait és nem lételemem a női mosdóba pletykálni az épp aktuális szeremi háromszögekről, röpdolgozatok nehézségéről vagy a legújabb boszorkánytrend térhódításáról...?
- Sosem gondoltam hogy más nem lehet hasonló vagy rosszabb helyzetben, mint én. Még a feltételezés is nevetséges! -
S kissé sértő is a számomra, de ezt már nem közlöm hangosan. Inkább csak összefűzöm a kezeim a mellkasom előtt, mintegy védekezve kissé talán bezárkózva, ezzel is jelezve, távolságtartás ígyis úgyis életben van.
Még Bennek sem engedek meg ekkora arcátlanságot, noha ő valóban ízig vérig tapló tud lenni a maga módján és még csak nem is szégyenli. Ugyanakkor neki is én és nekem is ő az egyetlen barátom, hát kénytelen vagyok mindent vagy majdnem mindent elfogadni tőle.
De ez az ember mellettem egy idegen, aki elvette a könyvem és most visszaadta.
Tulajdonképpen miért is szegem meg miatta a házirend legalább öt pontját?
Meglep a váratlan kérdése, oly annyira hogy már a sötét pillantás is tovaúszik és nem marad más mint némi meglepettség, amely halovány rózsaszín ajkaimon mutatkozik meg egy apró o-t formálva.
- Nos... nincs kifejezett kedvenc... de talán az orchidea, azt hiszem. -
Kérdezz felelek? Kissé szokatlan dolog ez. Főleg ha olyan kérdést kapok, amelyre nem akarok válaszolni. S ugyanakkor az érzés még jobban zavar; engem kérdeznek. Engem, aki sosem volt elég érdekes mindössze talán a szépsége miatt, hogy bárki több figyelmet szentelne. És nem tetszik a sütkérezés a rivaldafényben. Még ha mindezt csak Brandon két átható lélektükrének kutató pillantása jelenti is.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/YvetteDelacour.png)

zene (http://www.youtube.com/watch?v=KZP-nX7Wvr4)
Más esetben már rég cselekedtem volna. Túl lassú volt a tempó. Ijesztően lassú. Nem voltam hozzászokva az effajta mélységes beszélgetésekhez, mert Yvette akármennyire is próbál tiltakozni, máris megnyílt nekem egy kicsit. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy kielégítse elvárásaimat, és ne hagyjam itt a könyvével együtt. Nem hazudtam a könyvvel kapcsolatban. Hova tovább, neki sem hazudtam. Ezt nem sok ember mondhatja el magáról a húgomon kívül, majdnem senki. Nem fogok magamnak hazudni sem, Yvette-nek egy dologban nem mondtam el a teljes igazságot, de konkrétan nem hazudtam. Még mindig nem tudta, hogy nem diák vagyok, hanem történetesen a Minisztérium által kinevezett iskolai inspektor. Könnyebb lenne, ha tisztán látna, de az ő esetében nem lenne szerencsés azonnal tálalni neki. Majd ha eléggé megfog bízni bennem ahhoz, hogy pár hét alatt megeméssze az igazságot.
Minden jó hazugságba beleszövődik az igazság, és minden elfogadott igazságból csöpög a hazugság.
Valahol dühít is a lány viselkedése, de messze nem a tartása miatt. Olyanokat mondtam el neki, amiket másnak nem. Vakon megbíztam benne, de ő a legkisebb jelét sem adta annak, hogy ezt értékelje - ugyanolyan hűvös maradt. Mint egy jégcsap.
- Tudod... Nem mindenkinek mesélek magamról. - folytatom eltérve a növényektől. - Nem szokásom ömlengeni magamról, és ahogy észrevettem neked sem. - itt elmosolyodom. - Neked elmondtam.
Nem kívántam lelkiismeret-furdalást okozni neki, és még csak megrovásnak sem szántam. Érzékeltetni akartam, hogy joggal várhatom el azt, hogy ő viszonozza ezt a gesztust. Jól tudom, hogy ezek után sem fog regéket mesélni nekem az életéről, de mindenképpen megérdemlem, hogy a kérdéseimre válaszoljon.
A tó vizét figyelem.
Úgy döntöttem, hogy hadd örüljön ő is egy kicsit, hagyom szóhoz jutni, bár ez ebben az esetben elég ironikusnak hangozhat.
- Te jössz. - mondom tömören. Bár talán rájön, hogy most ő kérdezhet engem, de azért folytatom. - Kérdezz valamit. Amire kíváncsi vagy velem kapcsolatban. Bármire hajlandó vagyok válaszolni, csak bátran! - biztatom.
Kilépek eddigi helyzetemből, törökülésbe vágom magam, és Yvette felé fordulok teljes testemmel. Két karommal kitámasztom magamat, és kíváncsian várom az első kérdését.
Orchidea. Elegáns, és nőies.

(http://i582.photobucket.com/albums/ss267/innocenceend/yvbrandonbanner.png)

Most hálásnak kellene lennem, hogy kitárta minden életcélját, minden múltbeli jelentősebb momentumot, amely körülvette.
Mégsem érzem azt aminek elvileg kellene. Boldognak, elégedettnek hogy kinyílt előttem. Ráadásul önszántából. De mire ez a nagy megnyílás? Hisz nem ismer engem. Visszaélhetnék ezzel könnyeden. Tény, nem vagyok ilyen ember, de lehetnék.
Ezek szerint Brandon nem a túl jó emberismerő fajta, vagy ha igen, bőszen rejtegeti ezt a tulajdonságot.
Nem érdemeltem ki a bizalmát. És ő sem az enyémet. Mire fel meséljek hát magamról? Még ha menne is...
Lepillantok az ölembe összefűzött kezemre, a körmeimre, amik haloványan csillanak meg a hold sápadt fényében és a kis félhold a körmöm belsejénél mosolyog vissza rám, mintha bíztatna, hogy gyerünk tedd meg.
De hiába minden győzködés, egyszerűen nem megy. Így nem. Erőltetni nem érdemes a dolgokat.
Kissé elkeseredett pillantással nézek a másikra, ami talán értve ezeket, de meglehet önszántából vált a koncepción.
Felül és a mozdulata meglep, mert se nem nagy se nem eltúlzott, nem színpadias, sokkalta inkább praktikusan annyi amennyi épp elég, és megmosolyogtató az elegancia és a kis esetlenség egyben.
Nem, ez nem az a fiú aki egykoron volt nekem. Nem Luc, a maga bohó énjével. Ez itt előttem egy ízig vérig férfi, aki tudja is ezt magáról, talán kellően ki is használja, de velem mégsem.
Ám a kisugárzását ő sem tudja elnyomni. Vonz mint a mágnest a vas, hiába próbálom ezt figyelmen kívül hagyni.
Ahogy itt ül előttem valahogy minden kissé másabbá formálódik. Még a hely hangulata is, és az est sem hat már oy hűvösnek.
Lehetséges ez?
Elhúzom a szám, mert a bíztató kis mosoly túlzottan jól sikerül. Oly annyira hogy azt veszem észre, mit is mondhatnék magamról. És megrettentő a tudat, ő ki tudta hozni azt amit eddig csak Luc tudott... hogy elkezdjek megnyílni.
De mielőtt megint bemenekülhetnék a lelkemben gondosan felépített védőbástyák mögé Brandon megszólal, és nem kérlel, hanem feldob egy labdát, amit a kíváncsiságom nem hagy legyűrni.
Hát némi fontolás után egy halovány szikrával a szememben teszem fel neki az első kérdésemet, visszafojtott lélegzettel várva a választ rá.
-Hmmm... mondd csak, minek kérted el tulajdonképp a könyvemet? -

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/YvetteDelacour.png)

zene II. (http://www.youtube.com/watch?v=r0RssrolowQ&feature=channel_video_title)
   Immáron nyilvánvaló volt számomra, hogy ezen az estén nem fogok megtudni róla mindent. Még hogy mindent! Kusza, rejtelmes története egy részletét sem fogja felfedni előttem, mert valami olyan hátráltató múltbéli esemény tartja vissza, aminek a kilétére egyelőre még nem jöttem rá. De annak is eljön majd az ideje.
   Még pedig nem sokára, azt megígérhetem...
   Szemem fénye fényesen felcsillan, amint rózsaszín ajkai felfelé görbülnek. Arcomon önkéntelenül is széles mosoly jelenik meg, és várom a kérdését. Biztos lehet benne, hogy őszintén fogok válaszolni, mert csakis ezzel nyerhetem el további bizalmi foszlányait. Nem lenne értelme hazudni, vagy bármilyen mesét kitalálni akármi is a kérdés, hiszen később úgyis csak belezavarodnék. Bármennyire is körültekintő vagyok, a hazugságokba igenkönnyen bele lehet veszni. Nem hagyhatom, hogy minden kötél szakadjon, mert akkor örökre elfelejthetem, hogy megtudjam a lány múltjának a foltját. Alkalmazhattam volna okklumenciát is, hiszen bármikor képes lennék rá, de nem vitt rá a lélek. Szeretem a kihívásokat és ilyen szempontból Yvette egy óriási hegyet képezett, mait feltétlen meg kellett másznom.
   A kérdésen picit elmerengtem, s csak a válaszadás megfontolása után szólaltam meg.
   Szüntelenül figyeltem a szőkeség fehéres arcát. Egy pillanatra megengedtem magamnak, hogy elmerüljek szépségében. Kék szemei tengerében el-elúszkáltam, és próbáltam ismét kiolvasni belőlük valamit, de újra csak reménytelenül. Végigfuttattam tekintetem orrcimpáján, ívelt ajkain, majd állán, egészen a szőke tincsek tövéig. Majd ismét a seprűszerű pillák alatt megbúvó szemekbe néztem. Furcsa tisztaság sugárzott belőle, mintha nem is emberi lett volna. Így képzelhetnénk el az angyalokat... - a gondolatra halványan elmosolyodtam, s közben feleszméltem, hogy a lány türelmetlenül várja éppen a válaszomat.
   Szinte már rávágtam volna valami kitalációt, de valahogy megakadt bennem a hang.
   Ajkam féloldalas mosolyba húzódott.
   - Tulajdonképpen... - halkan elnevettem magam, és kinéztem a tóra, majd vissza rá. - ez is csak egy gyenge trükk volt, ami ahhoz járult hozzá, hogy még egyszer találkozzak veled. - váltok. - De ugyanakkor, akár hiszed, akár nem, tényleg érdekelt a könyv. Régen olvastam ismeretlen könyvet, hiszen már háromszor kiolvastam a könyvespolcaimat.
   Nem tippelem meg, vajon mit fog szólni az információkhoz, lehet megmosolyogtatja, lehet felhúzza csupán az orrát, és ezentúl kerülni fog, mert elöntötte a harag, nem tudom. Kérdésért kutakodtam az agyamban. Mi lehetne a legmegfelelőbb kérdés, amit feltehetnék...
   Mielőtt még rátértem volna a lényegre, letéptem egy hosszú fűszálat az aljnövényzetről, és előkaptam a pálcámat. Hangtalanul megbűvöltem, mire a szál aprócska virág formába fonódott, ami nem lehetett nagyobb két centinél. Fegyveremet eltettem, és két ujjbegyem közé szorítottam a miniatűr virág szárát.
   - Csak a könyvedért jöttél el ma ide? - pillantásom csak egy pillanatig keresztezte az övét, mert a nádasra néztem vissza, hogy hagyjak neki egy kis gondolkozási időt.

(http://i582.photobucket.com/albums/ss267/innocenceend/yvbrandonbanner.png)

Összerezzenek. Nem, csöppet sem az ilyedtségtől. Ha így lenne akkor a félelem lenne ami vezet. Most nem az. Sokkalta inkább valami egész más, ami annak köszönhető, hogy a nevetés, ez a bársonyos nevetés körülölel és megbabonáz. Pedig hamar elhal, mégis a fülemben hallom még a csilingelését. Noha semmitmondónak szánt kacaj, nekem sokat jelent. Miért is? Mert ösztönösen, tudat alatt megérint. Nem véletlen lett libabőrös az egész karom, a testem, még a ruha alatt is.
Igen, ezt láthatja a másik, akár csak a zavart arcomon, mégsem tudok mit tenni. Talán kissé még el is pirulok s nem szégyenemben, hanem zavaromban. Ez nem helyes, nem jó hogy bárki ekkora hatással van rám. És furcsa, hogy egyes férfiak ezt váltják ki belőlem. Mások, hiába is törik magukat, néha a pillantás is nehezemre esik. Mások meg semmit sem csinálnak jószerével, és a hatalmuk alá csalnak. Pedig megfogadtam hogy soka senki nem uralkodik felettem. Legyen az egy ember, egy könyv, egy eszme vagy bármi más. A magam ura akarok lenni. És ehhez tartom is magam.
- Egy trükk? -
Visszhangzom az üres szavakat, amik most oly semmitmondóak. Csak egy trükk. Becsapás. Egy ócska ürügy, hogy szabályt szegve ide hívjon, hogy láthasson, hogy kikérdezzen, hogy...
Mégis mit képzel egy a tuskó magáról?
Mégse hagyhatom hogy elragadjanak az indulataim. Szelíd tekintettel pillantok a másikra, és inkább sajnálni kezdem. Hát hogy juthat valaki ide? Hisz nem tudja? Nálam zárt ajtók vannak. Itt nem érhet el semmit, még ha tény, hogy ő az aki a hasonmás. Még ha ténylegesen meg is mozgatott bennem valahol mélyen valamit...
Még ha el is hinném...
Nem!
Nem hiszem, nem akarom, nem is tudom. Nem és kész. S a makacs öszvér hozzám képest senki. Merlin a tanúja hogy nem nálam nem.
De ezt valahogy vele is közölnöm kell. S ha máshogy nem, hát érzéketlenül, lélekbe gázolva. De hát megy ez nem? A jéghercegnő már csak ilyen a közvélemény szerint. Csak épp azt felejti el mindenki, hogy nekem is van lelkem és az szenved, mint egy szárnyaszegett madár.
- Igen, a könyvemért. Mi másért jöttem volna? -
Hideg tekintet. Mindössze a szám széle rezdül meg. Kihúzott háttal ülök, megdermedve, távolságtartóan, zárkózottan, mereven... elutasítóan. De a sajnálat éget belülről, mert nem akarom megbántani. Ám magamnak sem merem még bevallani miért is vagyok itt igazából.

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/YvetteDelacour.png)

- Igen. - válaszolok könnyedén kijelentésére. - Te sem gondolhatod komolyan, hogy csak úgy leállsz velem beszélgetni, ha nem viszem véghez ezt a gyenge trükköt! Te is mered magad a legjobban, te tudhatod a legjobban... - mondom komolyan. - Nem vagyok trükkmester, csak kíváncsi. A kíváncsiság pedig nem bűn, úgy tudom. Felkeltetted az érdeklődésemet, nem tagadom - elbűvölő vagy...
Ránézek, és ismét próbálok olvasni a gondolataiban. Mennyire könnyebb lenne a jól kigyakorolt okklumenciát alkalmazni! De nem, itt annak helye és ideje nincs. Csupán kérdésekre keresek választ, amiket nem nagyon kapok meg.
- ...és titokzatos. - fejeztem be végül a mondatot, majd visszanéztem a tóra.
Láttam rajta, hogy szinte vérig sértettem azzal, hogy "átvertem". Pedig, ha tudná, hogy milyen igazul beszélek! Mert a szavak, amik eddig elhagyták számat, igazak voltak, egytől-egyig. Csupán egy apró titok maradt még felfedetlenül, de annak leleplezésének az ideje még nem jött el. Előbb be kell törnöm azt a falat, amit most még két méterrel megmagasított.
És, ha nem törném be? Hanem csak megmásznám...? ...

A hideg tekintet szinte tőrként hasítana a szívembe, ha nem tudnám, hogy Yvette szándékaival ellenben, még lesz folytatása ennek az estének. Nem biztos, hogy ma, de hamarosan, a nem is olyan távoli jövőben. Mivel mindezt éreztem, tudtam, ezért nem is nagyon rendített meg halálos ítéletre hajazó tekintete sem. Az apró virágot kétszer-háromszor megforgattam ujjaim között, s csak utána válaszoltam.
Az apró virágot ismét megbűvölöm, mire az megnagyobbodik, és orchidea formát vesz fel. A lány jobb füle mögé tűzöm, akármit is fog szólni.
Felálltam, felnéztem a Holdra, és vissza rá.
- Tudod te. -
Azzal sarkon fordultam, és elindultam a kastély felé.

;;köszönöm a játékot! <3

(http://i52.tinypic.com/abnzi0.png)

Hűvös, csípős őszi reggel… szóval a kedvencem. Imádom a az egész évszak színeit, hangulatát, és a várakozást az első hóra, hogy lehessen szánkózni és hóembert építeni.

Nos igen, legtöbb ismerősöm szerint megmaradt bennem a 7 évesek lelkesedése, és némely dolga, mint az alvótárs, izgatottság az olyan dolgok felé, amiket egy bizonyos kor után már nem tudnak értékelni a „fiatalok”, meg még sorolhatnám. Én megmaradtam gyereknek, azon kívül, hogy cigizek és rendszeresen iszonyatosan berúgok. De arról nem tehetek, hogy rossz géneket örököltem, és bármilyen apró alkoholmennyiségtől képes vagyok úgy nagyonnagyon, de tényleg nagyonnagyon berúgni. Pedig a hasam mindig tele van, hidd el, ha nem eszek kétóránként normál adagokat, akkor még életemben nem ettem lasagnát. És ha picit is ismersz, tudod hány mázsa csodálatos, földi sajtos-paradicsomszószos-tésztás-darálthúsos-besameles-oregánós ambróziát nyelt már szervezetem.

Magamra kapom az utóbbi hónapokban szokásosnak tekinthető bőrdzsekit, meg a doboz cigit, mivel mostanában, hogy tudom pótolni a készletet, elkezdtem újra rászokni az anyagra. Igencsak hajlamos vagyok a függőség minden típusára, úgyhogy egy dupla bájitaltan után, ami amúgy is elég kikészítő tud lenni, gyakran jelentkeznek nálam az elvonási tünetek. Bár egy ideig még segít a köröm alatt maradt nikotin kirágása, meg a hasonló módszerek.
Egy szintén függő szobatársammal indulok meg az udvar felé, és amint szabad levegőre érünk én már veszem is elő a gyufát – varázspálcával könnyebb lenne, de ahhoz meg kéne keresni -, és rögtön rágyújtok.
Pár perc séta után megpillantok egy padon üldögélő, magányos lánykát, és azonnal felismerem. Láttam már őt sokszor mostanában, enyhén becsiccsentve (rumos desszert…) rányomultam, de kikosarazott. Elég durván kijózanított, ritkán hallok nemet a szebbik nemtől, pedig nem csak havonta egyszer-kétszer hajtok rá egy-egy „példányra”.

Otthagyom haveromat, és rögtön megindulok felé, még van időm elnyomni a cigit, és bekapni egy nikotinos rágót, mielőtt észrvenne.
- Nocsak, May Miles, Roxfort legújabb bús szépsége. Mi bánt, mondjad?
Nem köntörfalazok, lazán leülök mellé, nem az én stílusom a jófiús, virághozós, félénk srác, én megmaradok örökké közvetlennek, akinek meg ez nem jön be, különösebben nem tud izgatni.
- Rossz hangulat ellen fel tudom ajánlani készséges szolgálataimat – minden téren – itt még egy apró kacsintást is megengedek magamnak.

Antonio

Utálom az őszt. Hideg, és csípős. Kevésszer süt a Nap, pedig én nagyon szeretem a Nap melengető sugarait. A harmadik évszak bármelyik napján elő mer bújni a felhők mögül az égitest, szinte azonnal rohanok ki valamelyik udvarra, erkélyre, hogy magamba szívhassam energiáit. Minden egyes alkalommal el kell raktároznom magamban, hogy kibírjam a szürke hétköznapokat a legközelebbi jó időig. Egyetlenegy dolgot tudok felhozni pozitívumként az ősz javára: a színességét. Bár a tavasz is hasonlóan színes, a zöld nyár és a jeges tél között ez az egyetlen pompázatos évszak, így be kell elégednem a szép sárgás, barnás, vöröses színekkel.
Ezért is döntöttem úgy reggel, hogy ma festegetni fogok. A tavi tájkép megfelelőnek bizonyult, szinte gondolkoznom sem kellett a lehetséges lehetőségeken, nekem az kellett. A kristálytiszta Fekete-tó, és az őt körülvevő gyönyörű, színes, változatos lombkoronájú fák.

Hamar magamra kapok egy egybe részes, virágmintás citromsárga ruhácskát, alá húzok egy fehér vastag harisnyát, és felkapok egy félhosszú, világosbarna ballonkabátot, és egy vékony, fehér sálat tekerek a nyakam köré. Halkan ládámból előkaparom az ecseteket, és a régebben még összezsugorított állványt, és vászont, majd kisurranok a hálókörletből. Útközben még egy hajcsattal feltűzöm hajamat, és bár pár tincs szabadon marad, nem szenvedek vele. Sietve bekapom a reggelim egy részét, de a másik felét a tányéron hagyom (legalább nem hízok el tőle...). Kitárom a nagy kaput, de itt lépéseimet lelassítom, mert már látom, hogy a napfelkeltét lekéstem. Pedig jól mutatott volna a tó mögött. Kedvem kicsit lelohad, így kicsit búsan ballagtam tovább a tóhoz.

A keleti részénél táborozok le, egy padon. Sokáig mászkáltam fel-le, hogy megtaláljam a kellő pozíciót, ahonnan szépen beláthatom az egész tájat, és még jól is mutasson (és le tudjak valahova ülni), de csak sikerült. Mögöttem a fűzfa terpeszkedett. Kár, hogy nem fér bele a képbe, de mondjuk nem is túl színes, így lehet jobb is.
Az ecseteket magam mellé helyezem, a hét-nyolc tintásüveg mellé. Épp nagyítanám fel az állványt, amikor valaki megtöri a nyugalmas csendet. A fiúhangra erőteljesen összerázkódok, és ijedten pillantok fel a srácra, aki történetesen tudja a nevemet. Meglepetten bámulom, ahogy leül mellém, és löki a szövegét, még a pálca is megállt a kezemben. A kacsintás után pár másodperc ébredési idő kijár nekem, majd felocsúdok, de nem is kellett több: el is pirultam egyből.
Ennek több oka is volt, egyrészt nem tudtam ki ez, és honnan tudja a nevemet, lehet, csak én nem emlékszem rá, másrészről pedig idióta bambulásom miatt, ugyanakkor a csábos kacsintást sem szoktam meg senkitől. Senkitől.
- Öhm... Szia. - nyögöm ki zavartan, és próbálom feltűnéstelenül végignézni rajta, kiféle lehet. Ismerős volt valahonnan, de Merlinért sem akart beugrani honnan.
- Nem vagyok bús... - mondom szomorkás hangon. Hát ez nem lett valami meggyőző...
Kezeimbe újra erő költözik, és megmozdulnak, de nem vagyok udvariatlan, nem kezdek neki se a varázslatnak, se a festésnek.
- Ne haragudj... - kezdek bele bátortalanul. - az én hibám, biztosan, de... - itt nyelek egyet. - nem igazán emlékszem rád, honnan ismerlek? -
Ennél cikibb már nem is lehetett volna. Lehet, hogy múltkor ő segített bűbájtanon? De azt hiszem nem az évfolyamtársam. Akkor miért ilyen ismerős ez a kacsintás?

May

______________________________________________________

Eddig észre se vettem a lány kezében lévő ecsetet, meg azt, hogy megzavartam valamiben. Dehát, gondolhattam volna, hogy egy ilyen visszahúzódó lány festeget szabadidejében, ahelyett, hogy barátnőivel, barátjával lógna... hát nem szomorú? Ráadásul az a gáz, hogy se a kinézetével, se a jellemével nincs semmi gond, csak épp azzal, hogy állandóan szomorú. A legtöbb srác nem szereti, ha áhított nője lépten-nyomon elsírja magát, meg búsan ücsörög egy padon egyedül... ezért nyílván senki sem fogja akarni ő. Kivéve én, akinek egyszer réges-rég nemet mondott.

A nemnek hatalma van, ezt senki se tagadja. Hisz ha valakit egyszer elutasítanak, egyre jobban akarni fogja azt a valamit, mígnem bele nem őrül. Persze a fájdalmat enyhíti a többi szépség és az alkohol, ezért nem kajtattam eme leányzó után végig az utóbbi időben.
- Ciaoo bambinaa. Nyugodtan nézz végig rajtam, nem vagyok szégyenlős - nevetek ahogy pironkodva nézeget engem, finoman, és azt hiszi, nem veszem észre.
- Ha-ha-ha, ez aztán meggyőző volt. Ennyire erővel kiállhatnál a sarokra pucsítani, és mondhatnád, hogy nem vagy prosti - őő, igen, ez aztán a Mayhez passzoló hasonlat. Na mindegy, amit kimondtam, már nem lehet visszavonni. De azt hiszem, amit akartam, azt sikerült érzékeltetnem. Amikor újra beszélni kezd, bal vállamra billentem a fejem, és úgy pislogok a lányra. Finoman elnevetem magam, nem durván, mert nem szeretném kiröhögni, nem vagyok bunkó.
- No problemo amica, tudod, egyszer enyhén leitatott két haverom, és odamentem pár csajhoz, felszedni őket. Ugyan közülük csak téged jegyeztelek meg, mert csak te utasítottál el. De látom, benned nem sikerült túl nagy nyomot hagynom, és még én vallom magam nagy számnak. Még senki sem mondta, hogy ekkora senki vagyok.
Csóválom meg fejem vidáman, hangom tele iróniával.

Dwayne

Céltalanul bolyongok a Birtokon, fejemben megannyi gondolat. Figyelem az embereket, ahogy szabályosan menekülnek a sötétedés elől, mintha tartanánk valamitől. Nyilván ott van az a sztereotípia, miszerint az éjszaka jönnek elő a szörnyetegek, hiszen a sötétség egyben a halál toposza is, de engem sosem rémített meg. Nappal annyi ember nyüzsög körülöttem, hogy a saját gondolataimra sincs időm. Nem panaszkodom, sokszor jól esik, ha valaki megkérdi, hogy érzem magam, vagy lenne-e kedvem sétálni egyet vele, de jóból is megárt a sok, nem igaz? Mostanság alapjáraton önpusztító gondolatok kaparják a koponyám. Mi értelme az életemnek? Számítok-e valakinek? Vajon kinek tűnne fel, ha én eltűnnék? Mit mondanának rólam a temetésemen?
Látod, megmondtam, hogy idióta kérdések, csak azt tudnám, mi váltotta ki belőlem ezt a depresszív hangulatot. Év elején még minden rendben volt. Alig vártam, hogy megérkezzek az iskolába, újra láthassam a barátaim, sőt, még a tanárokat is, de most valahogy nincs így. Nem sok mindenkit tűrök meg a környezetemben, néha mogorvább vagyok velük, mint amit megérdemelnek, elvégre semmi rosszat nem tett egyikük sem. Nem bántottak meg, nem sértettek halálra, még csak vitatkozni sem vitatkoztam egyikkel sem. Egyszerűen úgy érzem, megfojtanak, ha a közelemben vannak, már azzal is, ha kedveskedni akarnak. Remélem ez teljesen normális érzés, és minden ember átesik rajta egyszer, különben nem tudom, mi tévő legyek. Ha valamit, akkor az életvidám jelzőt eddig nyugodt szívvel rám lehetett sütni. Most mi vagyok? Egy lány, aki folyton egymaga kóricál, még naplementekor is? Persze mindig kitalálok valamit, jó kifogás sosem rossz. Most éppen a szabályszegőkre vadászom, vagy legalábbis ezen a címen szabadultam csak el a szobatársam karmai közül.
Nem értené meg, ha azt mondanám, magányra van szükségem. Személyes sértésként fogná fel, aztán ha lehiggadna, és megunná a sértődött játszását, nyilván megpróbálna valahogy visszalökni a szociális hálóba. Éppen emiatt nem ismerem be, hogy problémám van, már ha ezt lehet annak nevezni. Végtére is jól érzem magam a bőrömben, most sem szomorkodom, elmélkedem, a kettő nem egy és ugyanaz, még ha a sok fogalomzavaros azt is hiszi.
A leginkább az aggaszt, hogy folyton csak saját magammal foglalkozom: velem mi lesz, én ki leszek. Régebben igyekeztem pátyolgatni a barátaim sorsát is, persze nem szóltam bele semmi olyanba, amihez semmi közöm, de ha tudtam, segítettem. Most leginkább hidegen hagy, mi történik másokkal, úgy érzem, a saját rejtélyem kellene még időben megoldanom.
Nem akarok nagyon beletemetkezni ebbe a remete életérzésbe, a végén még annyira kényelmessé válik, hogy teljesen hozzászokok. Senki sem nyaggat, senki sem akar neked jó, senki sem kérdezősködik. Az embernek sosem jó, ami éppen van, mindig valami másra vágyik. Visszagondolva meg volt mindenem, de csak addig tudtam élvezni, amíg küzdöttem érte, amint a markomban volt, egy pillanat alatt, szívfájdalom nélkül képes voltam elereszteni. Talán a magánnyal is így lesz majd. Egy idő után belefásulok, azt akarom, ami volt, és mindent megteszek majd annak érdekében, hogy minden ismét úgy legyen, ahogy ezelőtt. Csakhogy ez egyelőre egy idilli kép, ami megvalósíthatatlannak tűnik, nem mintha meg akarnám valósítani … Nem is igazán tudom, mit akarok. De itt lenni nem, az biztos.
Egy ideje nem érzem úgy, hogy ez én „otthonom” is. Régebben még tudtam azonosulni ezzel a „mi egy család vagyunk” ideológiával, de mióta ilyen helyzetek uralkodnak az iskolában, meg a varázslótársadalomban úgy általában, bennem is megfordult valami. Nem tudatosan, nem akartam, hogy így legyen, egyszerűen azon kaptam magam, hogy teljesen egyedül vagyok, és ami a legrosszabb, még élvezem is.
Lassan az utolsó ember is eltűnik a szabad ég alól. Jólesően szippantok a levegőbe, nem túl meleg, nem is valami kellemes, de ott van benne a szabadság, érted, mire gondolok? Minden lélegzetvétel egy második esély, az életre, az újrakezdésre, akármire. Ha tehetném, folyton a szabadban lennék, egyedül, hallgatva a természet hangjait, a csendet. Micsoda paradoxon…
Keserédes mosoly jelenik meg az arcomon, észre sem vettem, hogy ilyen messzire jutottam. Felpillantok a fűzre, egy darabig még elidőzik a tekintetem rajta. Ha képvisel valamit, akkor az a fájdalom, a magányosság. Mintha csak a Paradicsomból vágták volna ki és ültették volna ide, de valahogy nem találja a helyét. Se ő, se én. Kedvem lenne nekidőlni, megvárni, míg beesteledik, és elaludni az ágai alatt. De ennyire nem lehetek meggondolatlan, még azt hinnék, valami baj történt velem, és halálra aggódnák magukat. El sem tudom képzelni, Elena hogy megróna, hogy egy ilyen hülyeség után előkerülnék. Szóval maradok a feltűnés elkerülése álláspontomon, amibe a fa alatt alvás valahogy nem fér bele, bármennyire is tűnt szépnek a gondolataimban.
Annyira elmerültem a fa repedéseiben, hogy észre sem vettem, hogy nem vagyok annyira egyedül, mint gondoltam. Gyakorlatilag legalábbis valaki más is van még itt. Minden bizonnyal ő már észrevett engem, nem trappoltam, de ha tudtam volna, hogy itt van valaki, biztos, hogy nem zavarom meg a nyugalmában. Először az arcát fixírozom, mindig a szemek az elsők. Griffendél, a neve hirtelen nem ugrik be, világ életemben rossz volt a névmemóriám.
Ismét villámcsapásként ér a felismerés, hogy az illendőség keretein belül eső szemkontaktust már átléptem, így hirtelen keresek valami más pontot, amit figyelhetnék. Tekintetem a markában pihenő tárgyon akad meg, amit lazán tart maga mellett, mintha ez annyira természetes lenne. El sem hiszem! A vívás a leglovagiasabb sport, amit az ember el tud képzelni, ugyanakkor a szememben legalább annyira érdekes, mint maga a kviddics. Talán egy kicsivel még érdekesebb is. Igyekszem elfojtani a lelkesedésem, ennyire gyermetegnek nem szeretnék tűnni, valamint azt sem szabad elfelejtem, hogy én bizonyára zavarom ennek a fiúnak a köreit már a puszta jelenlétemmel is.
-Nem akarok zavarni! De mielőtt magadra hagynálak … Te … Te vívsz?!
Tudom, az illendőség azt kívánja, hogy először üdvözöld a másikat, aztán mutatkozz be, és véletlenül se hadoválj sületlenségekről, de ilyen állapotban mindig kimennek a fejemből az ilyen alapvető viselkedési normák, oké?

[Joanne]

Dwayne nem találta a helyét s tekintve, hogy ez nem először fordult elő vele az utóbbi időben, a tény felettébb bosszantotta.

Hiába próbált meg szocializálódni a klubhelységben, tanulásba temetkezni a könyvtárban vagy félrevonulva figyelni a klubhelységben zajló életet, valahogy egyik sem igazán tudta lefoglalni, nem érezte úgy, hogy most itt a helye és ezt kell csinálnia. Persze tudta, hogy mi az oka szétszórtságának és kelletlenségének, de ezen még kevésbé akart rágódni: sosem volt az a típus, aki belső vívódással rendezi le az efféle dolgokat s mivel megoldás abban az adott pillanatban nem kínálkozott, így hiába volt tele a feje az ezzel kapcsolatos gondolatokkal, egyszerűen nem tudott mit kezdeni velük. Ennek a vége az lett, hogy magányosan üldögélt a hálóteremben és lényegében üres fejjel szemlélte a szemközti falat, kirekesztvén nemcsak a külvilágot, hanem saját gondolatait is… s mindezt egészen addig folytatta, míg meg nem akadt a szeme egy bizonyos tárgyon, ami a falra volt függesztve: egy kard.
A fegyver nem a sajátja volt: természetesen lehetetlen volt becsempészni a kastélyba egy ehhez hasonlóan veszélyes fegyvert. Ugyanakkor a kastélyban, lévén régies kialakítású, nem volt túl nehéz hozzájutni egy pengéhez: lényegében minden folyosón lehetett találni kiállított lovagi páncélokat, ahonnan nagyon egyszerűen kölcsön lehetett venni a díszlet részét képző kardot. Ezt már évekkel ezelőtt megtette s néhány ősrégi fémműves bűbájjal az évek során szinte sajátjának kiköpött hasonmásává alakította a pengét. Szerencséjére ugyanolyan jó viszonyt ápolt a házimanókkal, mint mindenki mással, így nem keveredett el a nyarak során az eszköz: a manók félretették, megőrizték neki s szeptemberre mindig ott várta a hálóterem falán lógva. A manók számára nagyon unalmasak lehettek a nyári hónapok, mert látszott a fegyveren, hogy nem volt elhanyagolva: rendszeresen kifényesítették, megolajozták, karban tartották. Az, hogy miként voltak ebben is pont ugyanolyan tehetségesek, mint bármi másban, egy olyan rejtély volt az ifjú számára, ami még felgöngyölítésre várt… de jelen pillanatban nem mozgatta annyira a dolog, hogy utánajárjon. Viszont ahogy a kardra tévedt a tekintete, támadt egy ötlete s azon nyomban mozdult is, hogy végrehajtsa. Leemelte a fegyvert a falról a hüvelyével együtt s a hátára szíjazta, majd felöltötte kabátját, köpenyét s csuklyáját is a fejére húzta: így a penge még a tüzetesebb szemlélő számára is rejtve maradhatott. Erre azért volt szüksége, mert jó eséllyel nem tudott volna átvágni az egész kastélyon úgy, hogy ne vonjon magára kíváncsi tekinteteket s ugyan így is elég szokatlan jelenség lesz, legalább nem fogják lépten-nyomon lekapcsolni tanárai vagy „jóakarói”, hogy ugyan hová is tart azzal a karddal.
Útja végülis eseménytelenül telt s nehézségek nélkül kiért a kastélyból. Egy pillanatra megállt a tölgyfa ajtó előtt: szippantott egyet a friss levegőből s ezalatt azon törte a fejét, hogy melyik is a park legeldugottabb része, ahol legkevésbé fenyegeti az a veszély, hogy valaki belébotlik. Végül a fúriafűz mellett döntött: a varázslatos és varázslatosan rosszindulatú fát a legtöbb ember olyan messzire kerüli el, amennyire csak lehetséges. Útnak is indult s menet közben kissé úgy érezte, hogy túlzásba viszi az óvatosságot: a csípős hideg kevéssé volt vonzó a diákság számára, alig egy-két ember lézengett az egész parkban és ezek az egyének is inkább a kastély felé tartottak semmint az ellenkező irányba. Néhány perces séta után elérte a fűzfa környékét s szétnézvén elégedetten állapította meg, hogy senki nem tartózkodott a környéken s a kastélyból sem volt egyszerű ellátni idáig. Egyszóval: minden adott volt a nyugodt gyakorláshoz.

Előhúzta a fegyvert a hátára szíjazott tokból s amint megütötte fülét a fém súrlódása, már tudta: jól döntött, erre volt most szüksége. A szeme elé emelte a kardot s őszinte áhítattal nézett, majd simított végig az acélpengén. Vékony, de merev darab volt; nem olyan, amivel manapság csúfolják meg a vívás művészetét a muglik: az a típus, melyet még akkoriban használtak az emberek, mikor még az életük múlt rajta. A penge vége kissé hajlított volt, hogy döfés esetén könnyebben áthatoljon az ellenfél páncélján; kiegyensúlyozása tökéletes volt mind egykezes, mind kétkezes harcmodorra s markolata is úgy volt kialakítva, hogy egyik esetén se legyen kényelmetlen. Egyetlen különleges ismertetőjegye volt: ezüst keresztvasának alakja olyan volt, mint a lebukó sólyom kitárt szárnyai. Aprólékos és időigényes munka volt, mire ilyen pontossággal és részletességgel kialakította saját pengéjének mására, de egyetlen percét sem bánta a dolognak, hiszen így igazán a magáénak érezte.
Néhány percig alapmozdulatokat gyakorolt, mintegy bemelegítés gyanánt: vágás, döfés, blokk, riposzt – ezek voltak a vívás alapiskolája, amiket legelőször tanított meg neki mestere. Egy ilyen méretű penge effektív forgatása magas szintű koncentrációt igényelt, más esetben könnyedén önveszélyessé vált: s pont ez volt az, amire az ifjúnak most szüksége volt. Valami, amire fókuszálhat, ami nem hagyja elkalandozni a figyelmét, nem hagyja gondolatait szabadon csapongani, nem őrli fel a saját józan eszét.
A bemelegítés végeztével bonyolultabb mozdulatokba kezdett. Önálló gyakorlásai során mindig képzelt ellenfél ellen harcolt: a saját apja ellen. Az alapok elsajátítása után rengeteget gyakorolt vele s egy idő után, amikor Dwayne már felért az idősebb Winterburn-nel, párbajaik még pikánsabbak lettek, ugyanis nem zajlottak vértelenül. Természetesen ügyeltek rá, nehogy halálos sebet üssenek egymáson, ám az apróbb karcolásoktól kezdve a mélyebb döfésekig minden előfordult már kettejük között – legtöbbször az ifjú kárára. Az ő egyetlen előnye a gyorsaság volt, míg apja mellett állt a tapasztalat, az erő s a kifinomultabb stílus: eleinte kifejezetten egyenlőtlen párbajok voltak ezek, később azonban már kezdett kiegyenlítődni a dolog: egyre izgalmasabbakká váltak. Így nem volt szüksége túl nagy képzelőerőre ahhoz, maga elé tudja képzelni apját, ahogy vív. Nyilvánvaló, hogy egy képzeletbeli ellenfél ellen vívni meg sem közelíti az élő ellenféllel való harc intenzitását, de még mindig több értelme volt, mint üres és élettelen mozdulatsorokat gyakorolni. Lassan lendült bele, de mozdulatai fokozatosan gyorsultak: kívülről talán idiótának is tűnhetett volna, ahogy a levegővel hadakozik, de mozdulatai mindenekfelett elegánsak voltak. Nem az a fajta ötlettelen csapkodás volt ez; inkább hasonlított táncra, mint harcra. S olyannyira belemerült, hogy talán észre sem vette volna, hogy valaki közeledik, ha egy apró fordulás során meg nem pillantotta volna a jövevényt a szeme sarkából. Azonnal leeresztette a fegyvert s a jövevény felé fordult, aki látszólag még nem vette észre őt.
Csak most, a fizikai igénybevétel elmúltával jött rá, hogy nem lehet túl büszke az erőnlétére. Habár nem volt tisztában vele, hogy mióta van kint, de érezte izmaiban a terhelés okozta kellemes bizsergést, ami másnapra jó eséllyel izomlázzá hízik majd; valamit arcán is felfedezhető volt néhány apró verejtékpatak, ami a homlokáról indulva robogott sebesen az álla felé. Egyenlőre azonban nem foglalkozott a dologgal messzemenően; egyenlőre türelmesen várta, hogy ismeretlen látogatója mikor döbben rá jelenlétére. Amikor ez megtörtént, akkor egy illetlenül hosszú szemkontaktus következett, ami ugyan zavarta az ifjút, de igyekezett ezt nem kimutatni: néhány pillanatnyi egymásra csodálkozás után még az egyik szemöldökét is felhúzta kérdőn, szótlanul érdeklődvén látogatója szándékáról. Végül a nyilvánvalóan Griffendéles leányzó megszólalt, s ez valahogy betette a kaput az ifjú nemesnél. A kérdés annyira triviális és felesleges volt ebben a helyzetben, hogy egyszerűen átszakított az önuralom meggyengült gátját Dwayne fejében.
- Valójában szitakötőkre vadászom, de mivel elfelejtettem hálót hozni, gondoltam megpróbálom ezzel… - felelte, s hangja ezúttal telítve volt a tőle oly szokatlan, gúnyos felhanggal. Szinte még el sem halt az utolsó szó, rögtön megérezte hibáját; félig elfordult a lánytól s lehunyt szemmel elszámolt háromig, rendbe szedve gondolatait s újra felépítve a mentális bástyákat. Ezen teendőket véghezvivén visszafordult a rejtélyes idegenhez s mélyen, tiszteletteljesen meghajolt.
- Elnézését kell kérnem, szép hölgyem. Dühöm természetesen nem Ön ellen irányul: pusztán rossz helyen volt, rossz időben. Dwayne Winterburn vagyok, s ha valamivel jóvátehetem iménti gorombaságom, állok szolgálatára.

Dwayne

Néha annyira ostobának éreztem magam. Mit tudsz tenni akkor, ha magadból van eleged? Elfutni? Esélytelen… Esetleg álomba zuhanhatsz, akkor nem fenyegetnek a saját gondolataid, az érzéseid, amikkel igazából nem tudsz kezdeni semmit. A másik lehetőség, hogy beállsz a jéghideg zuhany alá, hátha az majd elmossa a kínzó gondolatokat. De örökké a víz alatt sem állhatsz, ha csak nem akarsz egy jó kis megfázást és magas vízszámlát is kapni, így egyszerre. Nemigen létezik más alternatíva, ha a problémád idebent van, elvégre a testedből nem szakadhatsz ki, bármennyire is hangzik szépen a gondolat. Az emberek elől elmenekülhetsz, de magad elől? Mondom én, hogy esélytelen.
Sokszor kérdezek ostobaságokat, adok még ostobább válaszokat, és vannak még ennél is sokkal, sokkal ostobább gondolataim. Ilyenkor kedvem támadna elsüllyedni, azt kívánom, bárcsak megnyílna alattam a föld. Hogy elnyeljen, hogy ne fogja többé senki a fejét a butaságom miatt. Mindig irigykedtem azokra az emberekre, akik voltak annyira önteltek, hogy még a saját hülyeségeiket is büszkén vállalták. Annyira jó lenne olyan igazán sötétnek lenni egyszer, hogy ne foglalkozzak az önön ostobaságommal. Nem jó ez az arany középút, mikor nem vagy elég zseni ahhoz, hogy ne fecsegj össze vissza, de van elég sütnivalód, hogy felfogd, nem mindig tudsz értelmes lenni, bármennyire is próbálkozol. Valahogy most is így éreztem magam. Egy ostoba libának, aki csak próbálja játszani a kívülállót, de még ez sem megy neki. Belerondít mások békés egyedüllétébe, hát hol itt a tapintat? Mindig sikerül ráragasztanom a hangulatom a körülöttem lévőkre, bármennyire tiltakozok ellene tudat alatt. De nem is tudom, ha vidám vagyok, akkor majd’ kicsattanok, viszont ha az ellenkezője, akkor ember legyen a talpán, aki felvidít. Még a rokonaimnak sem szokott sikerülni, bármennyire szeretem a bátyáim, nem igazán tudják, hogy kell bánni egy szomorú lánnyal. Az sosem dobott fel, ha én vagyok a vicc tárgya, viszont másokon szórakozni meg olyan … nem is tudom, talán a gonosz lenne a megfelelő szó. Akkor miért tesszük meg mégis, mindannyian? Nevetünk másokon, akik bármennyire is szórakoztatóak, bármennyire is hülyék, nem tudják magukról. Néha úgy érzem, az emberek nem fairek, és végtére is … én is ember vagyok.
Tekintetemmel a földet méregetem, mintha lenne ott valami igazán érdekes, bár gondolom ettől sem tűnhetek sokkal értelmesebbnek. Valahogy rosszul esett az a szarkazmussal teletűzdelt mondat, amit így hirtelenjében a képembe vágott, de nem mutathattam ki, elvégre tökéletesen igaza volt, már megint hülyeséget kérdeztem. Ráadásul egy olyan embertől, akivel életemben nem váltottam még egy mondatot sem, legalábbis az én emlékezetem szerint.
Nem tudom, mi lenne a megfelelő cselekedet. Egyszerűen álljak odébb, és hagyjam, hogy folytassa, amit elkezdett? Valahogy csökkent a hirtelen támadt lelkesedésem is, bármennyire is vonzódtam a különböző sportokhoz, meg néha azokhoz is, akik ezeket űzték, még ha hobbi szinten is. Igen könnyű elvenni a kedvem a dolgoktól, amennyire lelkes tudok lenni az első percben, annyira demotivált is a következőben. Igazán nem érdemli meg, hogy a saját sötétségemmel sújtsam, a természet már ígyis kezdi „leengedni a rolót”, hogy elég félvéresen fogalmazzak. Tudom, nem valami költői kifejezés a sötétedésre, de tőlem csak ennyire futja.
Gyorsan javít, vagy legalábbis úgy észlelem, nem akart ennyire modortalan lenni. Mondanám, hogy ne szabadkozzon, mert a helyében én magamon gyakorolnám a vívást, de egy dolog sokkal jobban kezd foglalkoztatni: a beszédstílusa. Sok mindent lehetne rá mondani, de azt nem, hogy átlagos. Vív, és úgy beszél, mintha csak egy középkori lovag lenne. Don Quijote személyesen?
Érdeklődve billentem kicsit oldalra a fejemet, míg hallgatom a szavait. Mondtam már, hogy olyan vagyok, mint egy érzelmi hullámvasút? Az első pillanatban lelkes, majd letört, most meg kíváncsi.
Egy darabig még hallgatok, ez megint az a pillanat, amikor Joanne Martin úgy érzi, nem tudna elég okosat mondani ahhoz, hogy ne nézzék ostobának. Mindig volt bennem egy kis megfelelési kényszer, eddig azt hittem, sikeresen kiirtottam magamból, de úgy néz ki, mégis van az a szituáció, amikor ismét felszínre tör.
Nem is tudom, melyik szó illene rá a legtökéletesebben, így egyelőre egy jelzőt sem sütök rá. Maradjunk annyiban, hogy különleges. Ellenben velem, akinél senki nem tudná jobban statuálni, milyen is egy átlagos lány, átlagos szókinccsel, átlagos beszédstílussal, átlagos külsővel. Mindig szerettem volna kitűnni valamivel, volt rá pár elkeseredett próbálkozásom még éretlen, kis fruska koromban, de az időnek sikerült rádöbbentenie, hogy aki tucat, az tucat. Ez a Dwayne Winterburn minden volt, de átlagos, na, az még véletlenül sem. Egy darabig gondolkoztam azon, hogy illene megszólalnom, de sajnos már bemutatkoztam, azzal a triviális kérdéssel, amit nem tudok elfelejteni. Nos, itt az ideje kicsit javítani, reméljük annyira nem menthetetlen a helyzet. Mindenesetre belemegyek a játékba, akkor magázódjunk.
- Örvendek a szerencsének, Mr. Winterburn. Joanne Martin.
Viszonzom a bemutatkozást, amennyit az illemről tudok, ezt biztos, hogy meg kell tennem. Na, nem mintha nem akarnám, szívesen mutatkozok én be akárkinek, úgy gondolom, a név nem sokat számít, ha valaki csak ennyit tud rólam, nem tud vele még sok mindent kezdeni.
- Elnézést, ha bármiben is megzavartam, nem szeretnék útban lenni. Érdekeljen bármennyire is, amit csinál, szíves örömest magára hagyom, csak kérnie kell.
Felelem udvariasan, ennél kifinomultabban szerintem életemben nem viselkedtem, mindenesetre van egyfajta varázsa a dolognak. Az elején még nyögvenyelősen ment, de úgy érzem, most már örök életemben csak így akarok beszélni.
Legszívesebben belekérdeznék, hogy akkor mégis ki ellen irányult ez a dühös természet, de egyelőre csak csacsogunk, meg hogy is jönnék én ahhoz, hogy a magánéletében vájkáljak? Gondolom szörnyen nehezére esik udvariasnak lennie egy olyan lánnyal, mint amilyen én vagyok, elvégre a legnagyobb jóindulattal sem érdemelném meg a hölgy jelzőt, bármennyire is hangozzon szépen.

[Joanne]

Tekintetét ugyan hívatlan vendégén tartotta, ám gondolatai messze jártak; s mindezt tették úgy, hogy egy kívülálló nem vehette észre a tényt. Hosszú időt töltött e képesség fejlesztésével és ugyan a tökéletességtől még messze járt, azért újabban már csak azok szokták észrevenni, hogy elkalandoznak a gondolatai, akik behatóbban ismerték. S bár számára ismerősek voltak a lány vonásai, annak csodálkozása nyilvánvalóvá tette, hogy ezelőtt még sosem elegyedtek beszédbe egymással. Eltartott néhány pillanatig, mire vendége szóhoz jutott s az ifjú számára is kapóra jött ez az időtartam: rendbeszedhette a gondolatait.
Rég volt már, hogy ennyire belefeledkezett a vívásba… sőt, ami azt illeti: rég volt már, hogy ennyire belefeledkezett bármibe. Az agyának egy szeglete mindig résen volt, a környezetét pásztázta vagy a megoldandó kérdéseken, problémákon rágódott s nagyon ritka volt az ilyen alkalom, amikor százszázalékosan átadta magát az éppen aktuális elfoglaltságnak… s amikor megtörtént, az mindig jelentett valamit. Vagy azt, hogy az elfoglaltság volt kiemelkedő fontosságú; vagy azt, hogy oka volt elmenekülnie az agyát foglalkoztató kérdések elől. Túl nagy kihívást nem okozott neki eldönteni, hogy az adott esetben a két lehetőség közül melyik is volt a valós indok… s innen már csak egy lépés lett volna rájönni arra, hogy mik azok a gondolatok, amelyek elől elmenekült s kikapcsolta az agyát.
Ám nem tette meg ezt a lépést: az időpont nem volt alkalmas arra, hogy elmélyedjen ezen eszmék útvesztőjében.

Visszafordult a semmiből felbukkant leányzó felé, aki úgy tűnt, hogy magához tért abból a kezdeti sokkból, amit az ifjú stílusa okozott. Persze nem volt meglepő azok meglepődése, akik először elegyednek szóba a fiúval: mind megjelenése, mind stílusa merőben szokatlan volt a legtöbb ember számára s habár viselkedésének elemeiben igyekezett igazodni a modern normákhoz, voltak dolgok, amikből egyszerűen nem akart engedni: ilyen volt például a beszédstílus is. Eleinte még mulattatta is, hogy egyesek mennyire rá tudnak csodálkozni a dologra, de idővel ehhez is hozzászokott, mint oly sok mindenhez. A lány megpróbált hasonló hangnemben válaszolni, ami ugyan dicséretes próbálkozás, de igencsak vérszegényre sikerült. Elfojtotta az ajkaira készülő mosolyt s ellenállt a késztetésnek, hogy rámutasson a nyilvánvaló hibákra: nem akarta tovább fokozni az ellenérzéseket, amelyeket vélhetően már felélesztett újdonsült partnernőjében, aki viszonozta a bemutatkozást, ám mivel az ifjú számára nem volt ismerős az elhangzott név, így egyenlőre nem igazán tudta hová tenni az illetőt. Ám Joanne rövidesen folytatta, méghozzá bocsánatkéréssel: ezzel pedig egy kellemetlen mértékű bűntudatot szabadított fel az ifjú lelkében.
- Kérem maradjon. – felelte, igyekezvén kedves hangnemet megütni. – Mint mondottam, a haragom nem kegyed ellen irányult, pusztán egy pillanatnyi megingás eredményeként lett Ön az áldozata. Nem állt szándékomban sem meg-, sem pedig elijeszteni magát. – Valójában az idejét sem tudta mikor esett utoljára áldozatul efféle önuralom-megingásnak s ennek tényénél csak az bosszantotta jobban, hogy ennek szemtanúja, sőt: áldozata is akadt, méghozzá egy eleddig ismeretlen egyén, akinek semmi köze nem volt a dologhoz. Az igazság őszinte híveként talán ezutóbbit sajnálta leginkább.
Hajlamos volt egy dolgot elfelejteni, mégpedig egy igencsak fontos tényt: sokakhoz hasonlóan ő is csak ember volt s mint ilyen, neki is lehettek gyengébb pillanatai, megingásai, hullámvölgyei. Habár nem volt rá kifejezetten jellemző az egoizmus, sokszor elhitette magával, hogy jobban tudja ezt kezelni, mint a legtöbb ember s így teljesen kordában tudja tartani életét… s valljuk be, valahol jogosak voltak ezen gondolatai. Már egészen kisgyermek kora óta arra oktatták, hogy az önfegyelem egy olyan fegyver, ami hatalmas erőt képvisel és soha senki el nem veheti tőle s az évek során rengeteg energiát ölt abba, hogy e képességét olyan közel emelje a tökéleteshez, amennyire csak lehetséges. S habár neki is voltak mélypontjai és hullámvölgyei, általában sikerült őket kordában tartania addig, míg félre nem tudott vonulni társaitól, hogy kieressze ezen érzéseket és elbánjon velük. Tulajdonképpen most is ez volt a célja, ám ezúttal rosszul sült el a dolog… s most erősen kell kapaszkodnia, hogy kirohanását jóvá tegye: éppúgy Joanne érzései, mint a saját lelkivilága miatt.
- Jól veszem ki szavaiból, hogy kegyedet érdekli a kardok művészete? – kérdezte, felidézvén magában a lány szavait. – Esetleg Önnek is szenvedélye hozzám hasonlóan?
Igyekezett kedvesen és természetesen viselkedni és nem kimutatni kellemetlen érzéseit. Eltökélt szándéka volt, hogy kijavítja hibáját s eltöröl mindennemű rossz érzést, amit esetleg sikerült elültetnie partnernőjében, kerüljön amibe kerül.

(http://media.giphy.com/media/cljxk3smwLfiw/giphy.gif)

Mona

[/font]

Így utólag belegondolva, a bejárati csarnoknak nincs is olyan rossz íze.
Na jó, kezdem az elején. Amúgy is szorul némi magyarázatra, hogy mit keresek egy fa alatt ücsörögve, vagy hat darab almás-meggyes táskával a talárom zsebében, és miért porosabb a fekete ruhadarab, mint Friccs gondolkodásmódja. Akkor mesére fel, ígérem, nem fog sokáig tartani, legfeljebb addig, amíg észreveszem, hogy valaki az Óriáspolippal próbál haverkodni odalent.
Úgy volt, hogy éppen a klubhelyiség felé tartottam, lefelé a lépcsőn, amikor egyszer csak megbotlottam, és olyan gyönyörű becsúszást mutattam be a padlón, hogy azt szerintem tizenöt ponttal kellett volna díjaznia bárkinek, akinek van stílusérzéke. A probléma az, hogy pontok, vagy legalább némi elismerés helyett megvető nevetést kaptam, ahogy föltápászkodtam, és még mindig össze-összeakadó lábakkal elvonultam a konyha és a klubhelyiségünk irányába, már el is ment a kedvem attól, hogy beüljek a többiek közé. Eszembe jutott ugyanis, hogy ha Kaeton itt lett volna leátkozza a gatyáját is arról, aki ezt csinálta. Oké, ez iszonyat rosszul hangzott…
Szóval mit csinál az ember, ha éppen elment a kedve mindentől? Eszik. És mivel a mi klubhelyiségünk a konyha mellett van, az egyik első dolog, amit kicsiny csapatunk az első évben megtanult, az az volt, hogy miként jussunk be oda. Alig telt el tíz perc, és ismét az előcsarnokon vágtam át, nyakamat úgy behúzva, hogy szerintem azt hihették, a fejem a vállamon ül, mindennemű segédeszköz közbeiktatása nélkül.
Kerestem egy alkalmas helyet, ahol anélkül tudom elkölteni a szerény, de mindenképpen ízletesnek ígérkező uzsonnám, hogy bárki megkérdezné, mit művelek, és mégis honnan jutottam hozzá ahhoz, amit akkor éppen mókus módjára próbálok eltüntetni a számban. Igen, meglehetősen képszerű a képzeletem… Végül azonban elő sem vettem, csak leültem a fűz alá, nem is hallgattam igazán azt, hogy éppen sóhajtozik-e, avagy sem, és elbambultam a távolba. Jó néha csak ülni, nem gondolni még arra sem, hogy nemsokára RBF-ek, meg minden ilyen rondaság…

~ fülemüle a fán

Halottak, üldözöttek között sétálgatok, szomorúságban üldögélek, a levegőben pedig erőszak és fájdalom repked. És én mégis mosolygok. Mosolygok ebben a borzasztó világban, és pont ezért kicsit abszurdnak érzem ezt. De én nem tehetek arról. Nem tehetek arról, hogy lelkem el akarja zárni ezt a rohasztó világot az eszem elől. Látom a halottakat, éget a szomorúság, megfullaszt az erőszak és fájdalom, mégsem akarom tudomásul venni, mert attól, hogy tudomásul veszem, még nem fog eltűnni. Minden ott marad a helyén, és makacsul egy tapodtat sem mozdul. És ez az, ami megrémiszt. Hogy hiába élek ebben a világban, hogyha nem változtathatok rajta, akkor elveszek benne, és nem élni fogok benne, hanem csak lebegni. Akkor körbevesz és elemészt, mint a ronda, szürke köd. Ezért nem észlelek semmit a világból. A halottak virágokká, a szomorúság fűzfaággá, az erőszak pedig madárrá változik, és máris megkapjuk májust. Mert május van.

Ha május van, az azt jelenti, hogy tavasz. Ha pedig tavasz van, az azt jelenti, hogy meleg. Melegben pedig nem fázik a lábam.
A tó vizében visszatükröződik az égbolt, így csodálatos színpompás kék tengerré változtatva azt. Egy-egy foszlányfelhő végiggurul a tengeren, megzavarva tökéletességét, de pont a tökéletlensége teszi tökéletessé. Mélyet szippantok a levegőből, magamba szívom a tavat, az erdőt, a hegyet, a természetet, a világot. Beszippantom, hogy átjárja testemet, és eggyé válunk.
Füleim madárhang után kutatnak, de nem találnak csodadallamra. Kettétépek egy fűzfaágat, pontosabban csak a végét csippentem le, és ujjaim között áthúzom. Először a mutató és középső ujjam között. Majd a középső ujjam és gyűrűsujjam között, és így tovább.

Nyugalmamat csámcsogás hangjai zavarják meg. Érdeklődve lepillantok, és meglepődötten konstatálom, hogy egy fiú ül a fa tövében. Csendesen a fa alá lopódzott, úgy, hogy még én sem vettem észre, miközben elmerültem a természet szépségében. Nem tudom, ki lehet az, de úgy látom, ő se vett észre. A fa törzséből kiálló termőtlen ágdarabon ücsörögtem, pontosan a fiú felett. Meglengetem mezítelen lábaimat, és vidáman elmosolyodok. Egyik kezembe fogom az imént letépett fűzfaleveleket, és szép lassan leeresztem lábaim között, egészen a fiú hajáig. Ott egy pillanatra megállítom, hátrébb húzom, és a nyakához érek, reménykedve, hogy csikis a fűzfa második vendége is.

Jó dolog itt ülni, tettetni, hogy a világ teljesen normális és nincsen benne semmi probléma. De legalább meleg van és jó idő, ami azért legalább bizonyos mértékig kárpótol. Még csak felhőket sem látni a horizonton, ami azért egészen jó dolog így fent, északon. És már éppen készülök elővenni a zsebemből a kis uzsonnám második darabját, egészen bizonyosan abban, hogy semmi baj nem származhat belőle, hiszen senki sem láthatja, amikor valami megcsiklandozza a hátam. Hát én esküszöm, majdnem eldobtam azt, ami csak félig volt a kezemben, és a szabad markom azonnal a pálcámra szorul. Merlin sem tudja, mi járkál a Birtokon manapság.
Ahogy felnézek, először is konstatálnom kell, hogy két meztelen talppal nézek szembe. Ez legfeljebb annyira lep meg, hogy fölvonjam a szemöldökömet. Egy varázslóiskolában vagyunk, vagy mi, elhiheti nekem mindenki, láttam már furcsábbat is. Mondjuk azt nem tudom, miért éppen az én fejem fölött lóg az a két meztelen talp, de valami azt súgja, előbb-utóbb meg fogom tudni.
– Helló – köszönök, kissé félszegen, mert nincs valami nagy tapasztalatom abban, hogy fölfelé nézzek emberekre, akik éppen egy fa ágán ücsörögnek fölöttem. És mintha csak kínos helyzetemet kívánná növelni, a talárom zsebéből szépen, sorjában kiesik négy meggyes táskácska. Remek.
Ahogy vörös arccal lehajolok, hogy összeszedjem őket, van időm gondolkodni azon, hogy most kezdjek rohanni, és szégyenemben mondjuk elrejtőzzek valahol – nem tudom hol, a tervnek az a része még kidolgozásra vár –, vagy maradjak, és megpróbáljak beszélgetni. Ha Kaeton itt lenne, tökön rúgna, amiért meggondoltam, hogy megfutamodok egy beszélgetés elől, ami akár még egy kisebb piknikbe is fordulhat a nálam lévő kaja mennyiségét figyelembe véve. Ja, igen, imádom a legjobb barátomat, mondtam már?
– Kérsz? – nyújtottam felé az egyiket, lehetőleg anélkül, hogy pont a lábának kellene felkínálnom, az már olyan lenne, mint egy nagyon bizarr vallási szertartás. Ezért hátrálnom is kell pár lépést, de nem gond, mert így legalább a lány kékeszöld szemébe nézhetek. Hmm, valahonnan ismerős… Biztos láttam már az iskolában párszor. De név nem ugrik be.

~ agyoncsapott, mint egy légy

Könnyedén leugrok a magasból, és földet érek. Átöleljük egymást a fiúval, megfogja a kezemet, és a szemembe néz. Felnevetünk, megszorítom kézfejét, majd elengedem. Nagyokat lépdelve ugrándozok a fa körül, ő pedig kuncogva kergetni kezd. Körbe-körbe futkározunk, kerget, én pedig hangosan, önfeledten kacagok. Nevetésem elér a messzi tölgyekig és fenyőkig, megrezegteti azok ágait. A fiú megragadja derekamat, megbotlik, és elesünk. A puha fűben érkezünk. Legurul rólam, szétterülünk a fűben, és a kék eget bámuljuk. A felhőknek kitaláljuk az alakját - mindegyikünk más és mást mond. Órákig nevetünk, beszélgetünk, elmélyedünk gondolatainkban, és élvezzük a napsütést. A sugarak lágyan simogatják szabadon hagyott alkarunkat, kipirosodott arcunkat sem kíméli. Behunyjuk szemünket, csendben maradunk. Nem gondolkozunk, nem cselekszünk, csupán élvezzük a csodálatos szabadság-érzését, és engedjük, hogy elragadjanak a napsugarak, a szellők, és fűszálak tengere.

Akár ez is megtörténhetne. Nem feltétlen ezzel a fiúval, hiszen arcát sem láttam még. De a fiúban látom azt, amit megtehetnék, ha megtehetném. Ha nem bántanának, és burkolóznék vissza lelkembe. Hogyha nem a háborúban lennénk, hanem csak egy tóparton lennénk Írország egyik lankás völgyében. Ha nem kéne azzal foglalkozni, hogy ruhában vagyunk-e vagy nélküle, van-e rajtunk cipő, vagy sem. Most leugorhatnék, átölelhetnénk egymást, majd kergetőzhetnénk, akár a négy évesek. S nem szerelemből, nem barátságból, hanem csak mert megtehetjük, mert szabadok és boldogok vagyunk.

Felnéz, én pedig ijedten kihúzom magam, hogy ne lássa meg arcomat. Nem tudom, miért teszem, de így teszek. Furcsálló hangja megmosolyogtat, sőt el is kuncogom magamat. Ideges szusszanást hallok lentről, félszegen lekukkantok, és látom, ahogy a fiú valamiféle édességet pakolászik. A zavarodott viselkedésen ismét elkuncogom magamat, és végre elhatározom magamat, és leköszönök.
- Szia!
Két kezemmel markolom az ágat, amin ülök. Előrehajolok, megtartom magam, és fülig érő vigyorral nézem az alattam tevékenykedő fiút. Lábaimat természetesen már rég összezártam, hiszen szoknyában üldögéltem ott fent.
Felszól, és felém nyújtja az egyik édességet.
- Ó!
Szalad ki a számon.
Megkapaszkodok a fa törzsébe, lelógatom magam, majd egyik, később másik kezemmel megmarkolom az ágat, és egyszerűen lógok az ágon. Lepillantok a földre, ami most már nagyon messzinek tűnt. Csak tudnám, hogy másztam én fel ide?
Veszek egy mély levegőt, és elengedem magamat. Zuhanás közben természetes ijedségemben kezeim maguktól életre kelnek és kapálózni kezdenek. Ennek eredményeképpen földet éréskor a gyenge lábam összerogy, de mielőtt összecsuklanék, nemes egyszerűséggel fejbe vágom szerencsétlen fiút.
A fenekemre esek, de a korábban összerogyó lábaim némiképp tompították a szerencsétlen esést. Egy pillanatra felnézek az ágra, hogy mégis honnan zuhantam le, és innen már nem is tűnt magasnak. Persze, innen nem...
Sajgó hátammal sokáig nem foglalkozok, hirtelen felpattanok, mert rájövök, hogy hogyan támadtam le előbb valakit.
- Jajj, Merlinre! - habogok. - Én annyira sajnálom! Ó, ugye nem fájt annyira...? - kérdezem reménykedve, de nagyot csattant az adott pillanatban.
Remek, remek, remek Mona... Jaj... Étellel kínálnak, te pedig viszonzásul leütöd az illetőt. Hát erre tanított anyu? Nem... Csak én vagyok ilyen béna.
Szégyenemben a füvet kezdtem bámulni, nyakamat behúztam, és lopva feltekintettem áldozatomra.
Pedig jól esne egy kis falat...

Talán egyetlen pillanatra látom a lány arcát, mielőtt kihúzná magát, és ezzel el is rejtőzne előlem. Oké, szabad megkérdeznem, hogy mitől tart? Bár lehet, ő nincs tisztában azzal, hogy az iskolában ártalmatlanabbnak számítok még egy frissen bekerült elsősnél is, ami azért nagy szó, ha az ember belegondol, hogy azokat a törpéket valaki mintha évenként zsugorítaná össze. Valami ilyesminek történnie kell, mert esküszöm, ezek egyre kisebbek és kisebbek lesznek. Na, de ideje lenne visszakanyarodnom a jelenbe, amiben segít a lány ajkát elhagyó „Ó” is, miután felé nyújtottam a meggyes táskácskát.
– Ha nem szereted szerezhetek valami mást – mondom, biztató mosollyal az arcomon, bár erősen kétlem, hogy be tudnék jutni újra a konyhába, ha arra kerülne a sor, vagy éppenséggel itt találnám a lányt, amikor visszatérek. Aztán a következő jelenet úgy nemes egyszerűséggel kitöröl a fejemből mindent, ami eddig aggályom volt, és ha nem buzogna bennem a lovagiasság, a szabadesés hatására valószínűleg hátralépnék egy lépést. De nem, mert hát én annyira úriember vagyok, hogy meg kell próbálnom elkapni a lányt, aminek a következménye az, hogy….
Kopp. Hogy van a lányban erő, az tagadhatatlan, úgy vágott fejbe, hogy én magam is hátráltam két lépést, majd fenékre ültem. Nem vérzek, ami jó, de a fejem még hasogatni fog egy darabig, az biztos. A szemem is könnybe lábadt az ütéstől, el is fordítom az arcomat, nem akarom, hogy azt higgye, sírok, vagy ilyesmi. Mert nem. Föl is állok, kitörlöm a szememből a fájdalom könnyeit, majd megteszem gyors lépésekkel a közöttünk keletkezett távolságot – és némi önkéntelen óvatossággal is, ami azt illeti, nem akarom, hogy megint megcsapjanak.
– Ugyan, dehogy – vigyorodom el hiteltelenül. De hát mégiscsak én vagyok a hímnemű egyed itt, nekem kell azt mutatnom, hogy erősen vagyok, meg alfahím, meg miegymás… Meg hát Merlin szakállára, meg kell előznöm, hogy elterjedjen valamiféle pletyka, hogy egy lány ütésétől bőgni kezdtem. Mondjuk nem látok magunk körül mást, szóval ezt talán megúsztam. És közben már a kezemet nyújtom felé, hogy fölsegítsem, ha szeretné, mellé egy lényegesen őszintébb, kedves mosollyal. Végül is, ki tudja, talán a csaj ugyanolyan furcsa, mint amilyen én is vagyok, ha nem furcsább. Márpedig az ilyeneknek, mint mi nem árt összetartaniuk.

~ Jason, az üldözött

Elvörösödöm. Ez a fiú csak leült ide nassolni, én pedig felülről megcsikiztem, megzavartam, majd miután étellel kínált, jól fejbe kólintottam. Legszívesebben visszaforgatnám az időt, és csak kuporognék tovább a fán, de sajnos nem vagyok se időutazó, se túl szerencsés ahhoz, hogy az lehessek bármikor... Pedig jó lehetne időutazónak lenni. Megnézném Leonardo Da Vincit, ellátogatnék a középkori Rómába, megnézném, milyen volt az élet ír-földön. Jövőbe nem utaznék, az túl ijesztő, és biztosan nagyon veszélyes. Vajon külső szemlélőként léteznék a múltban, vagy megjelennék, mint hús-vér ember? Orrba tudnám vágni mondjuk a fiatal Lockhartot?

Gyenge kis karom nagy kárt okozhatott, ugyanis a fiú a földön ücsörög már. Merlinre, ennél már nem is lehetne kellemetlenebb, remélem nem ömlik a vér az orrából! Amint visszafordítja a fejét, megkönnyebbülten jövök rá, hogy csak a szédüléstől fordította el fejét, nem azért, mert ömlik a vér belőle. Amúgy sem bírom a vér látványát, szóval, lehet, hogy végül engem kellett volna a gyengélkedőre vinni. A fiú arcán látszik a pillanatnyi zavar, de próbálja összeszedni magát. Kezemmel oda akarok nyúlni, de aztán mégsem. Idegességemben toporogni kezdek, és az ujjaimat tördelem. Utálom, amikor ilyen kellemetlen helyzetbe hozom saját magamat. Mert az egy dolog, amikor mások miatt szenvedek el valamit, de amikor magamnak okozom, még rosszabb az érzés.

Őszintének nem mondaható vigyora után, felismerem. Ő Jason MacKiney, felettem jár egy évvel és hugrabugos. Sokszor láttam már még korábbi években, hogy megkergetik, vagy piszkálják. Sokszor gondoltam arra, hogy odamegyek hozzá és megvigasztalom, vagy csinálok/mondok valamit, de végül mindig meggondoltam magam. Nem tudtam, hogy reagálna, kinevetne, elküldene a fenébe, vagy értékelné az együttérzésemet. Mivel a három lehetőség közül kettő rosszul esett volna, inkább mindig a háttérben maradtam, elslisszoltam a fal mellett, vagy messziről sajnáltam őt. Nem hinném, hogy ismer engem, vagy ha igen, biztos, hogy csak a rossz híremről. Végül is Sol és Oz húga vagyok, akik mondhatni nagymenők (voltak), míg be nem köszöntött az idei, borús év. A legtöbb ember viszont nem ismer engem, vagy nem akar felismerni, nem tudom. De igazából mindegy is, melyik a kettő közül.

Mosolyára visszamosolygok. Kicsit megkönnyebbül a lelkem, talán mégsem okoztam olyan nagy galibát. Lepillantok a földre, ahol előbb mindketten fájdalmunkban ücsörögtünk. Két sütemény fetreng a fűben. Biztos akkor eshetett ki a zsebéből, amikor letaroltam. Lehajolok, és mindkettőt visszanyújtom neki.
- Még egyszer ne haragudj. - mondom bűnbánón. - Én sem így terveztem a lejutást... - még egyszer felpillantok. Egész idiótának tűnhetek, hiszen innen nem látszódik magasnak az ág. Pedig szerintem az! Ezt bizonyítja a professzionális landolásom is...
- Te vagy az a fiú, akit mindig bántanak, ugye? - kérdezem gyermeki őszinteséggel a hangomban. A kérdés teljesen természetesnek gondolva csúszik ki a számon, majd miután kimondom jut eszembe, hogy ez talán sértő is lehet. Sol mindig rám szól, hogy többször gondoljam át, mit mondok, mert sokan nem olyan kedvesek és jóhiszeműek, és félreértik, amit én egyáltalán nem bántásból akarok mondani. És Solnak ismét igaza volt.

A fájdalom természetes velejárója, hogy jobb esetben ugyanolyan gyorsan képes múlni, mint ahogyan jött. Egyetlen robbanás az ember idegeiben valahol, ami mire elrohan az agyig, már tudomásul is lehet adni ismét, hogy nincs ott több, mint tompa sajgás. Persze, szerencsés vagyok, hiszen most ez a helyzet. Volt már olyan, hogy a fájdalom maradt ugyanolyan erős, mint volt, vagy éppen kegyetlen, erős sajgássá változott, de most gyorsan megy, és mire letörlöm a szememből az általa kicsikart könnycseppeket, semmi más nem marad, mint a szintén gyorsan múlni kívánó szédülés. Olyan ő, mint a megszállók helyőrsége, amely csak a háború végeztével vonul ki, mikor a többiek már régen elmentek. Oké, le kell állnom a törivel.
Még mindig nem ismerem fel a lányt, és ez kezd nekem kicsit zavaró lenni, hiszen általában egészen jó a névmemóriám. Velem egyidősnek tűnik, az évfolyamunkon meg majdnem mindenkit ismerek, ziher, hogy nem velem jár együtt… Akkor meg majd rákérdezek, ha az idő is úgy hozzá. Ja, nem vagyok valami bátor alak, kezdeményezéstől is tartok, főleg akkor, amikor könnyen elterjedhet a történet híre. De mégis zavaróan ismerős, szóval egészen biztosan sokat láttam. Remek, a nap rejtvénye ez, azt hiszem. Bár minden napé ennyire egyszerű darab lenne…
– Ugyan, nem történt semmi baj – mondom. Azt akartam mondani, hogy „nem halt meg senki”, de amilyen időket élünk, akár meg is történhetett, amíg mi itt beszéltünk. De egy olyan lánynak ezt a képébe mondani, aki faágakról lóg alá, az nem éppen a legtanácsosabb dolog. Csak az egyiket fogadom el, a másikat tartó kezét gyengéden visszanyomom felé. Meg akartam kínálni, és még mindig az övé. – Az ember ritkán tervez leesni valahonnan, az általában csak úgy megtörténik vele. Viszont nézd a jó oldalát, nem valószínű, hogy még egyszer leess onnan ma.
Hacsak nem tervez visszamászni oda. Amely esetben viszont bődületes baromságot mondtam. Remek, Jason, az agyad megint lemaradt a szád mögött. Sebaj. Nem most történt meg először, majd beérik a nyelvemet az öreg fogaskerekek, aztán lesz nemulass! És most miért érzem úgy magam, mint egy átlaghoz képest is mazochista házimanó?
A kérdésére viszont megállok a mozdulatban, ami eléggé feltűnő lehet, mivel éppen a számhoz akarom emelni az ételt.
– Szép, ha ismernek valamiről – morogtam magam elé, kissé cinikus hangnemben. Aztán érzem, hogy kezd a zavartól, és egy kevéske haragtól pirossá válni az arcom és a fülem. Nem őrá haragszom, csak magamra, amiért olyan könnyen eltűrök mindent. – De… Igen. Többé-kevésbé. Vagyis, nem, nem mindig, de néha valaki viccesnek gondolja magát, és… Oké, lehetne, hogy témát váltsunk? Például… Mi a neved?
Remek hárítás kölyök. Valódi zseni vagy.

~ háromlevelű ~

Megbánom, hogy ilyen tapintatlan vagyok. Sokan azt mondják, fura vagyok, de azért jó szándékú, cuki, aranyos. Aztán kinyögök egy ilyen illetlen mondatot, mint az imént, és máris a cuki szőke kislány egy bunkó kis hülyegyerek lesz. Épp ezért nem szoktam olyanokkal beszélgetni, akiket nem ismerek. Az ismerkedés nem az én terepem. Ha barátságosan megközelítenek, és addig noszogatnak, amíg nem oldódom fel, az jó. Úgy jó. Hamar megszeretem az embereket, ezzel nincs gond, ilyen téren könnyen barátkozom. Másrészről pont a buta őszinteségem és nyíltságom az, ami elriasztja az embereket.
- Köszönöm, nagyon kedves tőled. - mondom még mindig szégyellve magamat. Azért már jobban érzem magam. Arcom ismét kellő mennyiségű vért tartalmaz és nem többet. Már képes vagyok a szemébe nézni. Valójában a mosolygástól már csak a kényelmetlen kérdésem tart vissza. Csömörből vödörbe...

Cinikus hangnem bántja a fülemet. Nem hibáztatom, csak bántja... Reménykedtem, hogy majd elneveti magát, vagy valami.
Észreveszem, hogy vörösödni kezd az arca, én pedig megijedek. Szemöldököm egyből felszalad homlokomra, de gyorsan kontrollálom mimikámat. Egy pillanatra megrémülök, hátha tesz, vagy csinál valamit Jason. Toporogni kezdek, zavartan körbepillantok, nem tudom, hova nézzek. "Ha zavart vagy, egyet kell tenned: tégy valami határozott dolgot!"
Hirtelenjében leülök a földre, törökülésbe helyezem magamat, és betömöm a táskát a számba. Leharapom, majd elkezdek nyammogni rajta. Közben felkukkantok Jasonre.

Ahelyett, hogy válaszolnék egyből, a táskán rágódom. Az alma és meggy erős ízt éreztet, de a meggy mégis legyőzi az almát. Kár, mert jobban szeretem az almát, mint a meggyet, de ajándék volt, ízleni kell, meg amúgy is éhes vagyok.
Pislogok párat, és megpaskolom a mellettem elterülő zöld területet, jelezve, hogy szeretném, ha leülne.
Gyorsan harapok még egyet, hogy ne kelljen azonnal válaszolni, és legyen idő, amíg visszaszíneződik a fiú arca. Miután leül mellém, lenyelem a falatot, letépek egy kis gazvirágot és a hajamba tűzöm. Pont mellette megpillantok egy három levelű lóherét. Nem négy, de megteszi... Nekem tökéletes.
Letépem azt is, és se szó, se beszéd a fiú fülé mögé tűzöm.
- Mona vagyok.
Majd kinyújtom mezítelen lábaimat, és megmozgatom lábujjaimat. a nap melege jól esik lábamnak.
- Ne aggódj Jason, engem is mindig piszkálnak. - mondom vidáman, amit biztatásnak szánok. Úgy mondom ki a szavakat, mintha ezzel semmi gond nem lenne.
Harapok még egyet az ízletes táskából.

Kedves? nem tudom, én magamról nem szoktam ezt állítani. Meg nem is nagyon hallottam még, hogy bárki ezt állítaná, de ha ő így látja, nem én leszek az, aki megcáfolja. Egyébként is, néha sütkérezhetek abban a tényben, hogy van, aki nem próbál elkergetni maga mellől. Igen, ez az év körülbelül egyetlen, hatalmas futás volt, semmi más. majd pihenek, ha… Nos, ha majd kitört a nyári szünet. De addig dolgom van. Túlélni. Egyszerű kis célkitűzés, igaz-e?
– Próbálkozom – vigyorodom el inkább, hogy adjak némi pozitív benyomást is. Nem vagyok pedig az önmagát emésztő típus, ezért is eszek rendszeresen, hogy a gyomrom ne eméssze el magát. Na jó, rossz poénok tárháza, visszakanyarodni, vissza a helyzetünkhöz. Furcsa módon könnyen kalandozik el az agyam ezen a napon mindenfelé. Az egyik pillanatban még itt van, aztán elkóborolt a Karib-tengerre vadászni különböző kalózokra, meg fene tudja, még mikre… Tessék, látják? Nem lehet számítani rá, hogy a hátsóján maradjon öt nyomorult percig.
Látom, hogy megijed, és egyetlen, számomra még félelmetesebb pillanatra, ez örömmel tölt el. Örömmel, hogy most én váltottam ki másból félelmet, örömmel, hogy most, ha csak egy pillanatra is, de én lehetek a másik felén annak, amit kapni szoktam. Aztán elszégyellem magam – sőt, rossz szó, egyenesen megundorodom magamtól, és szívem szerint hánynék egyet. Nem vagyok ilyen… ugye?
– Öröm találkozni veled, Mona – mondom, és nem fűzöm utána a kikívánkozó bocsánatkérést egy pillanatnyi, furcsa érzelem miatt. És ami azt illeti, ha nem szégyellném magam, talán megérezném, hogy tényleg örülök a találkozásnak. Kaeton soha nem értette meg igazán, milyen az, ha az ember szekálják mások. Ő erős varázsló – már a korához képest –, népszerű a maga kis körében… de most találtam valakit, aki megérti, ahogy arra a következő szavai is utalnak.
– Nem kellene így lennie – mormolom magam elé, neki szánva a szavakat, vagy a világnak, abban nem vagyok biztos. Most aztán én is elkezdek enni, és az ételtől fel is vidulok. Tessék, csak z kellett, már le is huppanok a lány mellé. – Békés hely ez. Már ha a fa nem éppen depressziós…

~ bús lombú fák ~

Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen.
A szellő fel-feltámad. Meglengeti egyik lelógó hajtincsemet, megsimogatja arcom pírját. Hunyorogva nézek a víz tükrére, a Nap sugarai vakító tökéletességgel változtatják át a zöldes tavat arany tengerré. Fehér, aranyló, és világító, mintha csak a mennyország puha talaja hullámozna előttem.
Ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám, s már feleselget.
Apró vattapamacsok úsznak a fenti tavon. Olykor elidőznek az óriási tűzgolyó előtt, így az aranytenger egy kis időre visszaváltozhat zöldes tavacskává.
S kékje lehervad, lenn a tavaknak, lenn a tavaknak, s tükre megárad.
Egy bogár száll a térdemre. Egy ronda, aprócska bogár. Szárnya majdnem elfedi teljes testét. Hatalmas szemeivel rám néz, és azt mondja: Mona, vigyázz magadra. Pislantok egyet, oldalra biccentem a fejemet, s megfigyelem az apró pöttyöket a szárnyai alatt. Miféle csodalény vagy te? Talán egy tündér? Nem válaszol, csak elrepül.
S tükre megárad, jöjj be a házba, jöjj be a házba, vesd le ruhádat. Vesd le ruhádat, már esik is kinn.

Ráharapok egy meggydarabkára. S hol van az almadarabka?
Szemeimben valami felcsillan, amikor szavai megsimogatják lelkem. Örül, hogy találkozott velem, annak ellenére is, hogy erősen fejbe kólintottam, és még az egyik ínyencségét is eloroztam. Felderülök, apró mosolyra húzódnak vékony ajkaim.
- Én is nagyon örülök neked, Jason. - mondom szerényen, miközben egy meleg pillantást vetek sorstársamra. Biztosan neki is jól esnek a kedves szavak. Ha engem megmosolyogtatott, ő is megérdemli.
Már esik is kinn, már esik is kinn. Vesd le az inged, mossa az eső, mossa az eső össze szívünket.
Bús lombú fák ágai megrezegnek a nyárias szellő gyengécske erejétől. A legbúsabb teremtmény mellett ülünk, óvó árnyékában.
- A fűzfa a legbúsabb fa mindközül. Megérzi az emberek bánatát, lehajtja egyik ágát. Megérzi az állatok szenvedését, lehajtja egy másik ágát. Megérzi a természet búját, lehajtja harmadik ágát. Bölcs és idős, sokat-látott.

Az egyik vattapamacs arrébb úszik, ismét aranyba borul a tavacska, vakít és világít, fényt hoz a szívembe, szememet összehúzza.
A maradék táskát is megeszem, utolsó harapásban pedig rálelek egy almadarabkára. Az a finom almadarabka...
- Talán így kell lennie. Vannak született hősök. Ezek az emberek gondolkozás nélkül, mindent előtérbe helyeznek, csak önmagukat teszik a leghátsó sorba. Nem számít, ha megsebesül a lelke vagy teste, ő másokért küzd, megment emberi és állati életet. Vannak, akik egyszerűen nem születnek ilyennek. Vannak, akik gonoszak, és romlottak. Vannak, akik őrültek, s kísértük sorsukat. Vannak, akik piszkálódnak, vannak, akiket piszkálnak. Valakinek lennie kell annak is.
Szavaim nem hangzanak borúsnak. Meglepően nyugodtak, inkább tárgyilagosok és békések, mintha csak a virágokról beszélnék. Lelki szemeim előtt megjelenik Sol, a hős; Gray, a romlott; Nadine, az őrült; Leverton, a piszkálódós.

Dwayne

Már nagyon régen volt, hogy egyedül kimozdulnék. Nem is az, hogy egyedül, hanem inkább az, hogy kimozduljak. Sajnos manapság nem jönnek csak úgy a dallamok, kell egy kis természet, valami, ami ihletet ad ahhoz, hogy szövegeket gyártsak, mert a négy fal között nem megy. Egyedül a csillagvizsgálóban sikerült valamit összedobnom, de az sem tartozott a kedvelt firkálmányok körébe, legalábbis az én szemszögemből nem. A többiek úgy vélték, legalábbis Andromeda, hogy tökéletes, lágy dallam sokatmondó szöveggel, elő is adhatnám, de a legtöbb dalomat nem azért gyártom, hogy előadjam, hanem azért, hogy kedvem legyen tőle. Nem mintha szomorú lennék, hiszen a nap huszonnégy órájából huszonhatot nevetéssel töltök, ez mind a szervezetemnek is jó, és szerintem, ha jobban belegondolok, azoknak az embereknek is jó, akik körülöttem mind búslakodnak valami miatt, mert akkor legalább meg tudom őket nevettetni. Ez a célom az életben. Talán ezért is írok zenét, hogy mosolyogni lássam a világot.
Ezért történt úgy, hogy a ma délutánom, ami hamarosan az éjszakába torkollik át, egy olyan helyet veszek célomba, ahol minden további nélkül megszáll az ihlet. Az pedig nem más, mint elképzeléseim, illúzióm szerint egy olyan hely, ahol van fa és van víz. A víz csobogása megnyugtat, másrészről ha a tó partján van egy fa, az alatt tökéletes egy dalt megírni egy tökéletes pillanatban.
Magammal hoztam a gitárom, ugyanis anélkül nem lehet zenét komponálni, valamint egy pergament és egy pennát a jegyzetelgetéshez. Hála az égnek, vagy a szüleimnek - nyugodjanak békében -, hogy olyan jó a memóriám, hogy elég egyszer elolvasnom, és megjegyzem. Máskülönben nem alkotnék. A zenészek garmadája is mind megjegyzi a sajátjait, pláne, ha ők is írják maguknak.
Szépen, kényelmesen elhelyezkedtem a szomorú fűz törzsénél. Még nem kezdtem neki a dalnak, először mélyen magamba lestem, amolyan meditatív állapotba kerülök, hogy jobban sikerüljön. Meg egyébként is, annyira magával ragad a fűz története, hogy magányosan szomorkodik, hogy legszívesebben én is szomorkodnék tőle, de nem teszem. Ha tehetném, ültetnék mellé még egy fűzfát, hogy ne legyen egyedül, ne sírjon, és boldog legyen.
Felnéztem az ágak közé, ahonnan lenyúlnak a szárai, és azt figyeltem, hogy egy-két ág között hogyan süt át a nap fénye és megmelengeti a földet, valamint orcámra szegezi az ő arcát.
Felvettem a gitáromat és megpengettem a húrokat. Nem tudom, milyen dallam lesz ebből, de azt éneklem, ami legelőször eszembe jut.

Képzeleted szülte árnyak,
Valótlannak tűnő vágyak.
Csak egy gondolat vagyok:
Por, s hamu.

Létezésem is csak egy tény,
A sötétben elhalványuló fény.
Talán nem is létezem,
Az életem is csak képzelem.

Egy szakadatlan gondolat,
A levegő is úgy fojtogat.
Tisztátlan méreg szervezetemben,
Nem is érzem, hogy lélegzem.

Lelkem látszó, testem észrevehetetlen,
Könnyek helyett üvegszilánk a szememben.
A tükörben ki vagyok?
A világnak élő, magamnak ismeretlen.

Szívemen béklyó, tántoríthatatlan,
S mi vagyok? Halhatatlan?
Hol más a mélybe vész,
Ott magam vagyok a vész.

Egy elpusztíthatatlan halott,
Kinek szíve sosem dobogott.
Még kérdezik, ki vagyok,
De semmit sem válaszolok.

Én magam sem tudom:
Vagyok-e egyáltalán?
Hogy valaki figyel-e rám,
Egy gondolat vagyok csupán.

Por, s hamu…
(saját)

- Nem-nem-nem, ez túl giccses. Nem, inkább letört. De hisz ez a te éneked - paskolom meg a fa törzsét, mert tényleg olyan, mintha az ő éneke lenne. Én csak átadom magam neki.

[Raquel]

Egy egyszerű, szürke köpenybe öltözött, csuklyás alak vágott át a parkon. Nem volt ijesztő, sem felismerhetetlen: nem húzta az arcába a csuklyát, csupán lazán a fejére terítette, így vonásai tisztán láthatók voltak azok számára, akik a közelébe mentek – no nem mintha túl sok emberrel találkozott volna a késő délutáni park szürkületében. Próbált jellegtelennek, jelentéktelennek tűnni, ami egyrészt szokatlan volt egy olyan alaknak, mint az ifjú Winterburn; másrészt pedig kijelenthető, hogy próbálkozása kevéssé volt sikeres, tekintve hogy jellegzetes, fekete sétapálcája ott volt a kezében – s bár az ezüst sólyomfejet ábrázoló gombja a köpeny bő ujja alá rejtőzött, maga a fekete bot is volt annyira feltűnő jelenség, hogy megsemmisítse az inkognitó elérésére tett próbálkozását. Az eszköz olyan szinten a lényének része volt, hogy semmilyen körülmények között nem vált volna meg tőle hosszabb távon. így eszébe sem jutott, hogy ezért esetleg hátrahagyja. Külsején nem ez volt az egyetlen furcsaság: a jobb válla fölött egy, a bő köpeny jótékony takarásának hála megállapíthatatlan alakú kiemelkedés ékeskedett.
Bár szeretett céltalanul sétálgatni a parkban, ezúttal nem pusztán a természet lágy öle vonzotta a szabadba: konkrét célja volt, a tó melletti fűzfához igyekezett. Bár az utóbbi időben kevés alkalma volt szürkületkor erre járni, régebben gyakori vendég volt ezen a tájon: erősen kötődött hozzá. E kötődés magyarázható egyrészt a fűz körüli terület és a tóra néző kilátás szépségével, ami az egyébként festői roxforti látképből is kiemelkedik; másrészt pedig, ami ennél is fontosabb, a hely eldugott és magányos voltával. Kellően messze volt a kastélytól ahhoz, hogy a diákok véletlenül ne keveredjenek ide s kellően kevesen ismerték a helyet ahhoz, hogy kicsi legyen az esélye annak, hogy szánt szándékkal errefelé vegyék az irányt. Mindent összevetve éppen alkalmas volt az olyan pillanatokra, amikor az ember magányra vágyik… vagy ha éppen olyan dologban töri a fejét, amihez nem volt feltétlenül szüksége a nagyközönség jelenlétére.
S most pontosan az utóbbi eset állt fent.

Az ifjú lassan elérte az úticélját. Egy pillanatra megállt a fűz mellett, megérintette annak törzsét s felnézett a kastélyra. Tudta, hogy szürke öltözékében kicsi az esélye, hogy egy eseteleges bámészkodó kiszúrja a kastély ablakából, de azért nem kockáztatott: jó néhány lépéssel túlment a fűzfán, elérve egy apró, bokrokkal körülölelt tisztást, ami tökéletesen védelmet biztosított számára a kíváncsi tekintetek elöl. Az óvatossága nem volt véletlen: egy olyan hobbiját űzni járt ide, amit tanárai s diáktársai sem néznének jó szemmel.
Egy laza vállrándítással hátravetette a köpönyegét, majd jobbja a levegőbe emelkedett, megragadva, majd egy gyors mozdulattal megrántva a válla feletti sejtelmes tárgyat, ami egy fémes surranás kíséretében engedett akaratának s egy széles lendítést követően az ifjú arca elé lendült. Egy kard volt, méghozzá nem is akármilyen: pengéje hibátlan, frissen fényesítve; gombja ezüst sólyomfejet ábrázolt, keresztvasa pedig az említett madár szárnyainak alakjára volt formázva s a szárnyak közepén helyet kapott a Winterburn család címere is. Teljesen úgy nézett ki, mint az a középkorból származó ereklye, amit az ifjú egyik ősi felmenője hagyott a családra- de természetesen nem az igazi volt, csupán egy másolat, hiszen az eredeti darabot nem hozhatta magával a kastélyba.
Néhány hosszú pillanatig kedvtelve nézegette a pengét: ha tárgyakról volt szó, a sétapálcája mellett ez volt az a dolog, ami a legközelebb állt a szívéhez. Mosolyogva simított végig az ezüst keresztvason s húzta végig az ujját a tökéletes pengén, felidézve számtalan szép pillanatot, amit a fegyver okozott számára a múltban, majd maga elé emelte s belekezdett a rutin bemelegítő-mozdulatokba, amivel a gyakorlást kezdeni szokta.
Gyermekkorában megtanították neki a klasszikus vívás alapjait, s ez hatalmas hóborttá nőtte ki magát az életében. Tudta, hogy gyakorlati haszna kevés van, s emiatt eleinte rendkívül távol is állt tőle a dolog, de ahogy egyre jobban megismerkedett a mozdulatokkal, rájött arra, hogy ez tulajdonképpen egy művészet. Ha valaki megfelelően elsajátította, akkor többé vált, mint egyszerű harc: a lépések szebben követték egymást, mint egy tánc; a lendítések pedig és természetesebbek voltak és nagyobb precizitást igényeltek, mint a legfinomabb pontosságot igénylő varázslatok végrehajtása. Mindemellett pedig egyfajta relaxációs pontot is jelentettek, legalábbis az ifjú számára. Amikor a vívásra koncentrált, az elméje teljesen kiürült: elhagyták a problémák, eltűntek az aggályok, háttérbe szorultak a pozitív érzések is – egész egyszerűen megszűnt a külvilág s nem létezett számára semmi más, csak ő és a penge, tökéletes harmóniában. Mozdulatai egyre gyorsultak, lépései egyre nagyobb lendületre tettek szert úgy, hogy közben teljesen hangtalanok maradtak, csak a kard halk suhogása hallatszott. Lassan teljesen átadta magát a táncnak… aztán egyszer csak hangokat hallott.

Leeresztette a kardot s fülelni kezdett. Alapesetben nehéz volt meglepni, mert környezetének minden szegletét szemmel tartotta – ezért nem is szerette, ha valami olyasmi történik körülötte, amire nem számít, egyszerűen nem volt hozzászokva. Úgy döntött, hogy közelebb óvakodik, hogy megnézze ki vagy kik tévedtek erre. Tudta, hogy nem fog tudni észrevétlen maradni: az időérzékét teljesen elveszítette vívás közben s mire a külső körülmények hatására felocsúdott, addigra meglehetősen nehezen szedte a levegőt. Felkapta köpenyét a földről s lassú léptekkel a fa felé indult – ekkor ütötték meg a fülét a kezdődő dal első hangjai. Egy pillanatra megtorpant, majd folytatta útját a fa felé, s közben elbűvölten hallgatta az ismeretlen lány énekét. Nem volt értő füle a zenéhez, mert a zongorajátékot leszámítva egyáltalán nem tudott közel kerülni hozzá ez a fajta művészet, de be kellett vallania magának, hogy igencsak kedvére való volt hallgatni a megható sorokat. Megtorpant a fa túloldalán: alig bírt a kíváncsiságával, de nem akarta megzavarni a művészt az előadásban. Amikor azonban véget ért a dal, s elhangoztak a hölgy szavából az elégedetlen szavak, már nem tudta tovább tartóztatni magát.
- Ha megenged egy szubjektív és teljesen laikus véleményt… – kezdte, előlépve a rejtekéül szolgáló fa mögül. – … kegyed költeményében semmi kivetnivalót nem találok. Sem giccsesnek, sem letörtnek nem érzem, csak hogy az Ön szavaival éljek… s meg tudta érinteni a szívemet, pedig az nem egy egyszerű feladat. – fejezte be a monológját. Tekintete az ismeretlen leány arcát fürkészte, aki közvetlenül előtte, a fa tövében ült; az ifjú azt hitte, hogy távolabb ül. Remélte, hogy nem ijesztette meg, de nem tudta volna hibáztatni, ha igen: egy idegen alak felbukkan mellette a semmiből, kezében egy meztelen karddal…

Dwayne

Nem lesz ez így jó. Miért énekelnék egy fűzfának szomorú nótát, mikor éppen az lenne a dolgom, hogy felvidítsam? Bár egy fát elég nehéz dolog megváltoztatni, az ágai nem fognak egyről a kettőre az ég felé nézni. Épp ezért az a neve, hogy szomorú fűz... vidám fűzről még nem hallottam. A baj, hogy ő adja át nekem az érzéseit, és ettől én is máshogy állok hozzá a zenéhez. Mindent át kell írnom.
Hozzá is kezdek, satírozok, firkálok, majdnem az egész vers vízszintes és függőleges vonalakból áll, ez az elégedetlenségem jele az ikszek helyett: kockák. Éppen belekezdenék az újabb költeménybe, amikor hirtelen valaki megjelenik előttem a semmiből. Megtorpanok. Nem is, inkább megijedek, mindezt egy megugrás keretében. Közelebb húzódom a fához, törzse nyomja a hátam. Még jogosabb ijedtségem, amikor észreveszem, hogy majdnem az arcomban van az idegen, ráadásul egy kardot tart a kezében. A pennámmal hadonászok felé értetlenül.
- Én... te, ő... - alig tudok pár szót kinyögni, mivel észrevettem, hogy magáz és én így teljesen tehetetlen vagyok, mert ahogy jobban megnézem, nem lehet idősebb tőlem, maximum egy évvel, ha egyáltalán idősebb. Nem vagyok hozzászokva, hogy magázzanak, én is csak akkor teszem meg, ha egy professzorral állok szemben, vagy éppen egy öregebb ismerőssel, ismeretlennel. Vannak az ismert ismertek, az ismeretlen ismertek, az ismert ismeretlenek és az ismeretlen ismeretlenek. Nem tudom, mi köze van hozzá, de összezavarodtam. Egyszerűen a gondolataim sem ott járnak, ahol kellene járniuk, ösztönösen védekezésbe kezdek mindezt úgy, hogy magamhoz húzom a lábaimat, a gitárt is közel húzom, jobban féltem, mint a saját életemet... no meg a füzetet is beejtem az ölembe. A pennát még mindig felé szegezem, már nem azért, hogy megijesszem, mert egy penna nem fog egeket veregetni, csak úgy megszokás. A kardra nézek, majd az ismeretlenre. Csak ekkor esik le, hogy semmi hátsó szándéka nincsen, legalábbis nem akar nekem ártani. Biztosan megzavartam, ahogyan ő is ezt gondolja, hogy megzavarhatott. Igen, eléggé megzavart. Megzavarodtam. Megörültem persze, hogy a szívéhez szólt a dal, holott elég nehéz feladat a szívének címezni. De nem neki címeztem, azt se tudtam, hogy itt van.
- Azt hittem, meg akarsz ölni! - tegezem le, mert tényleg nem vagyok hozzászokva, hogy hercegnőként bánjanak velem. Majd ha bekerülök a Mágiaügyi Minisztériumba és tárgyalnom kell a nagy fejesekkel, vagy felnőtt koromban találkozok ugyanilyen idegenekkel, akikkel még nem vagyok barátságban. De két fiatalnak teljesen felesleges.
Újra a kardra nézek, időközben megnyugszom, mert eszembe jut, hogy szeretem a kardforgatókat. Nincs bennük semmi félelmetes, csak ha veled szemben állnak és kiontani készülnek az életed.
- Örülök, hogy szíved megnyugvást talált a zenémben, de kimásznál az arcomból a kardoddal? A magánszférám kicsit besűrűsödött - egyáltalán nem sértően szólok hozzá, megértheti, hogy úgy megijedtem, mint nyúl a vadásztól.
- Ne haragudj, hogy veled ellenben én nem magázlak, de nincs nemesi rangom, és még ha lenne is, akkor sem beszélnék egy velem egyidőssel úgy, mint egy királlyal. Számomra olyan, mintha karót nyeltem volna - nehéz lenne megmagyarázni neki pontosan, hogy miért is, attól kicsit sznobnak érezném magam. Lehet, hogy valahol mélyen ő is így érzi, pláne, ha nemes, hogy olykor jól esne lazára venni a figurát és csak úgy lenni, mintha minden tökéletes lenne.

[Raquel]

Ahogy az várható volt, tekintettel a távolság felmérésében ejtett hibájára, sikerült meglehetősen ráijesztenie a fa tövében üldögélő, éneklő hölgyre… ámbár meg kell hagyni, hogy a reakció kifejezetten furcsa volt. Nem igazán értette, hogy az idegen mit akar elérni azzal, hogy a pennájával felé hadonászik – sőt, kifejezetten mulatságosnak találta a jelenetet, ámbár ura maradt arcának és nem hagyta, hogy gúnyos vagy kárörvendő mosolyra húzódjanak vonásai. Hagyott neki jó néhány pillanatnyi türelmi időd, hogy összeszedhesse magát és visszanyerje nyugalmát, leküzdje ijedtségét: csak állt mozdulatlanul s várta, hogy az ifjú hölgy válaszoljon szavaira. Amikor ez megtörtént, akkor az ifjún volt a sor a meglepettség tekintetében: a lány, bár nem kifejezetten agresszívan, de a korábbi zavartságához képest meglepően erélyesen utasította rendre az általa tolakodónak talált viselkedést mutató fiút. Dwayne természetesen eleget tett a kérésnek és hátralépett, majd szinte meglepve nézett le a kezében tartott kardra: teljesen kiment a fejéből, hogy más emberek számára nem feltétlenül normális az, ha valaki egy ilyen fegyverrel jár s kel.
- Ezer bocsánat, kisasszony – felelte egy enyhe, bocsánatkérő fejhajtás kíséretében. – Kegyed éneke teljesen lekötötte a figyelmemet. Nem állt szándékomban sem Önre ijeszteni, sem pedig betolakodni a magánszférájába; csupán kíváncsi voltam arra, hogy ki lehet e szívbemarkoló hang tulajdonosa. – egy újabb lépést tett hátrafelé, így már tisztes távolságba kerülve a lánytól, majd egy elegáns, széles mozdulattal a hátán viselt tokba dugta a kardot. – S remélem azt mondanom sem kell, hogy eszem ágában sem volt az életére törni. – igyekezett meggyőzőnek tűnni és megnyugtató hangnemet megütni; reménykedett benne, hogy ezzel sikerül a lány ijedtségét és feltámadni látszó dühét kordában tartani. Volt szerencséje megtapasztalni a dühös hölgyek haragját és köszönte szépen, nem kért belőle, ha elkerülhető volt a dolog.
- Természetesen nem probléma – felelte egy barátságosnak szánt mosoly kíséretében. – A kastélyban a legtöbben így vannak a dologgal… Azonban, amennyiben nem bánja, én ragaszkodnék ehhez a stílushoz; engem így neveltek, nekem ez a természetes. – nem az első és nem is az utolsó ilyen témájú beszélgetés volt ez, amit le kellett folytatnia kortársaival. Túlnyomó részük zavarba jött az udvarias, kissé távolságtartó stílustól és inkább távol tartották magukat az ifjú Winterburn-től, mint afféle csodabogártól; s azok közül is, akik hajlandóak voltak szóba elegyedni vele, legtöbbjük ragaszkodott a saját, tegezést preferáló stílusához. Az első évében, amikor még teljesen szokatlan volt számára ez a fajta megszólítás, akkor ő is hajlamos volt zavarba jönni tőle, ám mára már hozzászokott és semmilyen kellemetlenséget nem okozott számára, ha valaki letegezte.
- A nevem egyébként Dwayne Winterburn, szolgálatára – tette hozzá egy újabb fejhajtás kíséretében. Habár általában ragaszkodott ahhoz, hogy kézcsókkal köszöntse a hölgyeket, ezúttal eltekintett ettől: éppen az imént lett megszólva, amiért belépett az ismeretlen leány magánszférájába, nem akarta ilyen rövid időn belül újra elkövetni ugyanazt a hibát.

Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:42:34