Roxfort RPG

Az iskolai Fekete-tó partja. Néhol mocsaras, másutt elég meredek, ám van olyan szakasza is, melynél kiválóan lehet lustálkodni, napozni, tanulni.

Jenny

Komolyan mondom, hihetetlen. Még alig kezdődött el a tanév, mindössze néhány nap telt el, de a tanárok annyi házival hálmozzák el az embert, mintha máris az egész évi leckét fel akarták volna adni. Oké, megértem, hogy hetedév meg minden, de ez azért mégis túlzás. Az idei tanév első hétvégéjét rögtön tanulással kell töltenem.
Na jó, Guy, elég a nyavalygásból, láss neki, haver! - szólítom fel magam úgy hajnali kilenc tájban, miközben egy vékony lepedő alatt hasalok az ágyban.
Először is: felkelés. Érdekes milyen könnyedén megy, ha nem vekkercsörgésre kell kimászni az ágyból. Úgy, most jöhet egy jó kis zuhany, mert a nyári meleg azért nem illant tova nyomtalanul, akármilyen sötét hangulat uralkodik Angliában. Tehát mázlim van, legalább nem a klubhelységben kell szenvednem a leckével, miközben a kisebbek fel-alá rohangálnak, a nagyobbak pedig igazságtevést követelnek a prefiktől. Megszabadulhatok a zsibongó tömegtől, mert abban aztán képtelenség tanulni.
Világosszürke, vászonöves bermudagatyát öltök magamra, melyet mindkét combján egy-egy zseb díszít, katonai külsőt kölcsönözve a ruhadarabnak; sötétkék atlétával, fehér edzőcipővel kombinálom. Persze a varázslók alapvető öltözködési kelléke, a talár elmaradhatatlan, magamra rántom hát indulás előtt. Bal csuklómra vízálló sportóra feszül, a drágábbik fajtából való, ám a talár hosszú ujja eltakarja, csak akkor válik láthatóvá, ha megemelem a karom.
Zsebembe csúsztatom tölgyfából készült varázspálcámat, magamhoz karolok egy rakás könyvet és indul a mandula, irány a tópart!
A zajos diákseregtől távolabb telepszek le, egy viszonylag csendes partszakaszra, melyet egy termetes szomorúfűz árnyékol. Innen nem lehet rálátni a kastélyra, mivel a fa eltakarja a kilátást, de ez nem zavar, hiszen így a kastélyból sem láthatják mit művelek. Márpedig McGalagony biztosan szentségtörésnek venné, hogy magam mellé szórom feleslegesnek ítélt gönceim és egy szál bermudában elterülök a kellemesen meleg fövenyen.
Magam elé húzom a rakás könyv közül a legfelsőt, felütöm a könyvjelzőnél, ám hamar megállapítom, hogy teljesen ismeretlen előttem az anyag. Hát persze, most keződött a tanév, mit is keresnénk a bájitaltankönyv közepén? Nyilván véletlenül tettem éppen ide azt a papírszeletkét. Segáz, emlékszem fejből a házira, elég jó a memóriám. Pergament húzok magam elé, tollat, tintát ragadok és nekilátok a házidolgozat megírásának.
Alig jutok túl az első néhány soron, amikor árnyék vetül a pergamenre. Várok néhány másodpercet, hátha továbbállna az árnyékvetőt, ám a csökönyös egyén nem és nem mozdul. Úgy döntök, szombat van, hétvége, tehát kíméletes leszek és nem falom fel élve a zavaró tényezőt, legalábbis még nem.
A gonoszabbik tekintetemmel nézek fel az illetőre, aztán előveszem a szebb mosolyom, a szép lányoknak tartogatott, fogvillogtató típusút, könyökömet a homokba fúrom, állam a tenyeremre támasztom.
- Helló, kicsilány - szólok fel neki barátságosan. - Mi újság odafent, süt a nap? Mert itt túl sok az árnyék...
Ez bizony célzás akar lenni arra, hogy akár odébb is lépegethetne kicsit azokkal a szép, hosszú, áramvonalas lábaival. Közben ellegeltetem szemem az alakján. Jó csaj, tényleg. Ezért már megérte ide jönni tanulni, akármint is alakulnak a dolgok.

Guy

Kellemes napra ébredhetett a Roxfort diáksága. A nap csodásan sütött ősz ellenére, s minden tökéletes volt egy kis sétára a kastély környékén. Még szerencse, hogy ez nincs megtiltva az én „fajtámnak”. A legtöbben már csak így nevezik a mugli születésűeket, legalábbis azok, akik lenéznek minket a származásunk miatt. És belőlük egyre több akad. Bár engem még mindig nem érdekel a véleményük, de hogy még az iskolai szabályok is ilyen abnormálisak legyenek. Például szerintem az elég nagy kiszúrás, hogy nem mehetek haza téli szünetben. Milyen szabály ez?!  Azt még megengedik, hogy a nyaramat otthon töltsem, vagy ezt is el akarják venni? Meg egyébként is, így le fogok maradni a hatalmas karácsonyi és szilveszteri partikról. Ez pedig nagyon nem ér! Én ott akarok lenni rajtuk, meg amúgy is, nélkülem unalmas a buli.
Persze anyáék azt mondják (mert ezt a problémámat is a nyakukba akasztottam, annak ellenére, hogy nem tudnak semmit sem tenni ellene), hogy majd nyáron bepótlom ezeket a kimaradt bulikat, hiszen akkor majd parti, parti hátán lesz majd. Jó, az igaz, hogy én mindegyikre elmegyek majd, már ha nem épp Olaszországban, vagy a spanyoloknál süttetem a hasam. De a téli szünetet akkor sem akarom a suliban tölteni!

De most úgy döntöttem, hogy sétálok egyet a tóparton, kihasználva ezt a jó időt, ha már egyszer Angliában ennyire ritkán van ilyen. Meg amúgy is, ki tudja, hogy meddig tart ez.
A taláromhoz napszemüveget vettem, amit a szemceruza mellett sikerült egyedüli mugli tárgyként behozni a Roxfortba, s ami tökéletesen passzolt a fekete talárhoz, rajta a griffendél címerével, a maga sötét keretével s aranyozott díszítésével.
Így most kényelmesen sétálgatok a parton, s terveim szerint a kedvenc helyemen, a hatalmas fűzfa árnyékában fogok helyet foglalni. Kezemben papír és penna, arra az esetre, hogy ha rajzolni támadna kedvem. Nem vagyok valami nagy rajzművész, de ha unatkozok, bármit képes vagyok firkálni, kezdve a fagyitól a szökőkútig. Mihez van kedvem éppen.
Mikor odaérek a fűzfához, meglepődve veszem észre, hogy valaki elfoglalta a már jól megszokott helyemet. Csípőre tett kézzel állok elé, s nem érdekel, hogy leckét ír, vagy mi a szöszt, de az az én helyem! Amint észreveszi, hogy valaki elfogja előle a napot, felnéz, s kedvesen hozzám szól. Már a hisztizés szélén állok, mert én ezt az egészet nem társaságban képzeltem el, s nagyon nem kedvelem, ha valaki keresztbe tesz nekem.
- Szia!- köszönök mosolyogva, de ez amolyan ál mosoly- Óh, hát itt igen, süt a nap és elég kellemes, de még jobb lenne, ha a szokásos helyemen ülhetnék, ott ahol szoktam.- utalgatok én is, miközben még mindig direkt előtte állok. Ne hogy már azért ne tudjak leülni, mert ő itt van.

Jenny

Nem jön zavarba félmeztelenségem láttán, holott a legtöbb hasonló korú kis bige igencsak pirulni szokott, ha meglátja atletikus felsőtestem. Hm, nyilván azért tudott ilyen nyugis maradni, mert a hátamat látja és mert nem álltam neki játszani előtte az eszemet. Pedig megtehetném. De mégsem fogom, ha már nekiállt itt szívózni velem. Kisanyám, ezt most megszívod, akármilyen címplapos is a kinézeted!
Én ugyan nem megyek innen sehová. Nem véletlenül választottam ezt a helyet és ne hidd, hogy merő lovagias udvariasságból fel fogom adni a kedvedért e remek rejteket. Látványosan elnyúlok a homokban, mint akit letaglóztak, ezzel is jelezvén, hogy eszem ágában sincs odébb vackolni a fövenyen.
Félretolom a pennát, pergament, könyveket, magamhoz húzom és összegyűröm kispárnának a felsőm, talárom. Nőszédítő mosollyal nézek a magasba, ekként szólva:
- Oda ülsz, ahová csak akarsz, bébi - széles karmozdulatom az egész partot magába foglalja, jelezve, hogy senki más nincs a közelben, tényleg oda csüccsen le, ahova kedve támad.
Ezzel szépen a hátamra fordulok, összefont karjaimat a párna-ruhákra támasztom és könnyedén ráejtem fejemet.
Ha egy kis esze van a lánynak, akkor lelép. Ám ha makacs, akkor maradni fog és a jócska fövenyes partnak pontosan ezért a majd' két négyzetméterért fogunk megküzdeni verbálisan. Ha tényleg itt marad, akkor nem csupán látens szőke, hanem a hajkoronájának megfelelő szinten van valószínűleg a szürkeállománya is, azaz a legkevésbé sem normális.
Behunyom szemeimet úgy háton fekve, nehogy belesüssön a nap, ha a lányka véletlenül megmozdulna. Ha jobban belegondolok, én sem vagyok egészen százas, hogy leállok egy ilyen leányzóval szórakozni, amikor ezer jobb dolgom is lenne. Csakhogy ugyan kit érdekelne a lecke, amikor némi adrenalin-pezsdítő (szó)párbajra lehet számítani?! Na ugye, hogy senkit! Tehát hidegvérűen heverkélek a napsütésben.
A szemem sarkából hunyorgok fel rá, hogy vajon miként mozdul kekeckedésemre, s közben elegánsan igazítok spéci párnámon.

Guy

A srác elnyújtózkodik a homokban, s ezzel szerintem azt jelzi nekem, hogy innen nem mozdul. Amit meg is értek, bár én egyáltalán nem mondtam olyat, hogy húzzon el valahova máshova, csak arra célozgattam, hogy én is szeretnék leülni. Persze az sem lenne baj, hogy ha elmenne, de ha már nincs ilyen szándéka, akkor legalább odébb mehetne, elvégre nem az övé a fa, vagy tévedek? Vagy talán megjelölte? Ez elég nagy hülyeség. De nem értem most miért kell itt játszani a nagymenőt, hogy ő el nem mozdul innen, és senkit nem enged leülni. Most minek ez?  Ekkor a srác megszólal.

Bébi?! Kikérem magam, hogy így nevezzen. Még is mit képzel ez magáról? Az udvariasságról meg már nem is beszélve. Most komolyan azt akarja mondani, hogy nem hagy leülni, mert neki igen nagy a birtoklási vágya e fölött a fa fölött? Na szép.
- Egy: ne szólíts bébinek, mert nagyon nem tűröm, főleg nem egy olyantól, aki nem is ismer! Kettő: ha bárhova leülhetek, akkor én ezt a helyet választom.- mondom győzelemittas arccal, hiszen azt mondta, hogy oda megyek, ahova csak akarok. De azt egy szóval sem említette, hogy ez a pár négyzetméter kivétel. Ölbe tett kézzel állok, s várom, hogy vajon erre mit fog reagálni. Most komolyan mit kötekszik? Nem lenne egyszerűbb, ha engedné, hogy leüljek? Mindkettőnket megkímélne a veszekedéstől.
- Amúgy meg nem azt mondtam, hogy el kéne menned innen. Egyszerűen csak én is le szeretnék ülni. Ennyi. Ezen most mi a nagy cucc?- folytatom a cseppet sem kellemes beszélgetést. Harcba nem fogok vele szállni, hiszen elnézve rajta az erő különbség hatalmas lenne, de vitatkozni szívesen vitatkozok. Valakinek meg kell tanítania az udvariasságra egy lánnyal szemben. És úgy tűnik most én leszek ez a valaki.
Még mindig ott állok előtte, s eszem ágában sincs elmozdulni, ha csak nem azért, hogy végre helyet foglalhassak. Nem kezdődött volna el ez a vita, hogy ha ő nem kezd el velem kötözködni. Mert hát ugye nem én vagyok a hibás, hanem ő. Az egyszerűen képtelenség, hogy nekem kellene innen elmennem. Nem én vagyok a fiú, és nem nekem kéne udvariasságot mutatnom feléje!
- Figyelj! Én innen el nem mozdulok egész addig, amíg meg nem engeded, hogy leüljek. Hallottál már az udvariasságról, mert nekem nem úgy tűnik. – mondom kissé idegesen, hiszen melyik lány ne küzdene ezért. Nem hagyhatjuk, hogy elnyomjanak minket, és csak azért ne üljünk le a kedvenc helyünkre, mert valaki nem képes csak egy kicsit is megmozdulni, hogy helyet szorítson a számunkra. Talán, ha odamennék és kiszedném alóla a fejtámaszát, akkor odafigyelne rám. Mert nyilván való, hogy amit eddig mondtam, annak a felét sem értette, hiszen mit is várok egy olyan üres fejűtől, aki nem bír egy kicsit is megmozdulni, hogy én is elhelyezkedhessek mellette. De majd teszek azért, hogy figyeljen rám…

Jenny

Mivel csukva van a szemem, így sajnos lemaradok az arcrándulásáról, melyet a szövegem váltott ki a lányból. Nem baj, ha így folytatja, biztosan lesz még alkalmam bőszíteni, szándékaim ellenére. Mivel nagyon úgy tűnik, hogy őkelmét minden bőszíti, ami nem éppen úgy alakul, ahogy fejedelmi fejecskéjében eltervezte. De hát nem lehet fenékig habostorta az élet...
- Válaszd, bébi - hagyom rá lakonikus mosollyal.
Ám beleegyező mondatom ellenére továbbra sem rezzenek odébb. Itt pont jó nekem a parton, a kutya sem lát (leszámítva ezt az önfejű kötekedőt), nyugisan pihenhetek a napon a fa takarásában. Végülis hatalmas árnyéka van ennek a fának, miért nem oda akar lehuppanni a nő? Érthetetlen. Azt hiszem, képtelen leszek hosszúnak ígérkező életem során megfelelően kivesézni a női logikát, sosem fogom teljesen megérteni a csajokat.
A hangnemváltás meglep. Mintha kialudt volna a pipa az agyában, már sokkal kevésbé harapós a lányka, ám ez az illúzió mindössze néhány msodpercig tart. Talán önmagát is meglepte az aránylag normál megnyilvánulással és ezen húzná fel magát ismét, talán csak ilyen természet, képtelen nyugton maradni, balhé nélkül, mindenesetre ismét harapóssá válik. Ilyen a formám, még egy szép, indiánnyári napon sem lustálkodhatok vagy tanulhatok nyugodtan a tóparton.
- Pattogj csak, kicsilány, pattogj - vigyorogva adom alá a lovat, miközben magam elé húzom ismét a könyveimet. - Addig én megírom a leckémet, jó? Majd szóljál, ha már értelmes ember módjára tudsz közeledni, akkor ismét szóba állhatunk. Addig meg oda ülsz le, ahová akarsz.
Valószínűleg imét arcvonaglást, grimaszolást fog kiváltani belőlem közlendőm. Alig leplezett élvezettel figyelem szikrázó tekintetét és az arcán megjelenő ráncocskákat, melyek ingerültségéről árulkodnak. Vajon észreveszi, hogy csak szórakozok vele, rajta? Aligha, ahhoz már túlzottan dühös. Ha pillantással ölni lehetne, akkor én legalább háromszor meghaltam volna az elmúlt öt percben, holott még alig tettem valamit, jóformán meg se szólaltam. Ilyen egy elkényeztetett fruskát ritkán látni a Roxfort falain belül, mint az itt jelen lévő szőkeség.
Na jól van, most pedig nézzük a leckét, amíg lehiggad, esetleg amíg a torkomnak nem ugrik hangos fogcsattogtatás által kísérten. Tehát könyv felüt, pergamen előhúz, penna megragad. Aztán kicsit rágcsálni kell a penna végét, mintha gondolkoznék, hogy jó benyomást tegyek az engem figyelőkre, már ha éppen akad ilyen a környezetemben. Rágás közben végigfuttatom tekintetem az eddig leírtakon, majd belepislogok a könyvbe is egy ezredmásodpercre. Remek, eddig semmi hülyeséget nem sikerült papírra vetnem. Illetve pergamenre... Végül neki lehet látni az időközben a fejemben megfogalmazódott, többszörösen összetett, különösen bonyolult körmondat leírásának, ám vigyázat! Roppant elfoglalt és átszellemült arcot kell hozzá vágni, különben dugába dől az összhatás, mely szerint egy eszes, jó gondolkodású, jóképű fiatal férfival áll szemben a szemlélő. Hát ennyi a leckeírás titka.
És most nézzük mit kezd a helyzettel az általam mellőzött leányzó. Szívdöglesztő, önbizalommal teli mosollyal nézek rá, hogy ha eleddig még nem higgadt volna le kellőképpen, akkor leszereljem végre rapliságát, szememből vidám szikrák csillannak felé.

Guy

Most szórakozik velem? Hát ilyen nincs. Mi baja van? Ja már tudom, lusta egy kicsit megmozdulni, hogy valaki más is mellé férjen. Jaj de utálom az ilyen bunkókat!  Minek kell megnehezítenie a saját dolgát? Sokkal egyszerűbb lenne, hogy ha egy kicsit odébb csúszna, és maga mellé engedne. Akkor nem  keletkezett volna ebből vita. De ha ő így, akkor én úgy. Legszívesebben odamennék hozzá, és eltépném a pergamenjét, amire a leckét akarja írni, hogy végre rám is fordítson egy kis figyelmet. Ki tudja lehet, hogy még meg is teszem.
Nem tudom mennyire vörösödhettem el, de az biztos, hogy elég pipa vagyok. Kifejezetten utálom az ilyen helyzeteket. Az ember már a kedvenc helyére sem mehet úgy, hogy valaki ne telepedne le oda. Úgy tűnik most már nem csak a szabadságomat veszik el, de még azt is, hogy leülhessek egy olyan fa alá, ahol nekem tetszik. Igazán remek.
Kicsit közelebb sétálok az előttem fekvő sráchoz, aki ebben a pillanatban jelenti ki, hogy ő velem nem foglalkozik, hanem visszatér a házijához, ami ott hever előtte, és odafordul, nekem háttal. Teljesen elképedek. Az egy dolog, hogy nem enged leülni lány létem ellenére, de, hogy még ilyen bunkó módon is hátat fordítson nekem, tényleg leesik az állam.
- Jól állunk, mondhatom…- dünnyögök magam elé idegesen, és elgondolkozok azon, hogy talán másik irányból kellene megközelítenem a problémát. Meg kéne próbálnom, hogy vajon akkor is így viselkedne-e, ha valamivel kedvesebb lennék én vele. Hmm, ez nem is olyan rossz ötlet…
- Figyelj!- kezdek bele valamivel nyugodtabban és próbálok hatalmas szemekkel rá nézni- Én igazából csak annyit szeretnék, hogy had ülhessek le ide a fához, mivel itt érzem magam a legjobban. Ez olyan nagy kérés?- kérdezem lágyabb hanggal, s remélem, hogy ez megteszi a hatását. Ha ezek után sem hajlandó semmit sem tenni az ügy érdekében, kénytelen leszek valami más módszer után nézni, de az már nem lesz ennyire kellemes.
Egyáltalán melyik házba járhat? Griffendéles nem lehet, hiszen akkor mát biztos megjegyeztem volna az arcát. Mardekárosnak sem különösebben nézném, igaz ezt a „kedvesség”-et még nem nagyon tapasztaltam hugrabugosoknál, vagy hollósoknál. De aztán ki tudja, lehet hogy csak eddig nem történt meg velem, hogy egy hugrás, vagy egy hollóhátas így viselkedett velem.
Szép lassan odasétálok a fa törzséhez, meg a könyvhalmazhoz, és türelmesen várom a választ. Ebből is látszik mennyit fejlődök az évek során, hiszen régebben nem sikerült volna ennyire lenyugtatnom magam. De ha meglátja a nagy, kék szemeimet biztos vagyok benne, hogy nem tud majd ellenállni nekik, és megengedi, hogy leüljek. Ez mindig beválik, bárkiről is legyen szó.
Ha nem lenne ilyen bunkó, egész helyes lenne, meg persze a felsőteste sem semmi. De miket is gondolok? Egy ilyen udvariatlan srác bármennyire is jól néz ki, nem jöhet szóba. Csak mondana már valamit, hogy most leülhetek-e vagy valami.

Jenny

Én ezt nem értem. Hiszen világosan megmondtam neki, hogy bárhová leülhet, engem nem érdekel. Akkor miért nem képes letenni végre a valagát? Mi a bánat történt a csajokkal a suliban? Mostanság olyan hisztisek, morgósak mind. Az nem lehet, hogy egyszerre van meg mindnek, ennyire nem lehetnek összehangolódva. Hatalmas sóhaj kíséretében közlöm:
- Nyugodtan ülj le, nem foglak megharapni érte. Különben se számítana semmit a harapásom, mivel nem halálos - paskolom meg magam mellett a földet.
Ezzel visszahajolok a lecke fölé, ám nem kerüli el figyelmemet a tekintete. Akár valami kékszemű kismacska, ezzel a hatalmas ártatlansággal, tisztára mintha valami meséből lógott volna meg. Egyszóval aranyos, na. De most térjünk vissza a leckéhez, be kéne fejezni a megkezdett mondatot. Viszont jobban belegondolva, ha most zéró figyelmet fordítok az ismeretlen lánykára, akkor még megsértődhet a drága és talán jogosan. Ő jött ugyan hozzám ide, de alapvető, hogy más emberi lényekkel némileg törődni kéne, ha már egyszer szóba álltam vele.
- Hogy hívnak, bébi? - nézek fel a pergamenrengetegből.
Érdekes módon, mióta tudom mennyire idegesíti, következetesen alkalmazom a bébi megszólítást, pedig nem akarom felbőszíteni annál jobban, mint amennyire eddig sikerült. Egy kedves mosollyal ellensúlyozom a dolgot, még mielőtt ő harapná le az én fejemet. Röpke szünetet tartok, amit akár arra is felhasználhat, hogy válaszoljon a kérdésemre, azután elintézem a bemutatkozást a magam részéről.
- Én Guy vagyok, de lehetőleg ne kezdj el viccelődni a nevemmel, mert ez csak az első három alkalommal volt vicces. Ha gondolod, inkább szólíts Aidennek vagy Perkinsnek, mindkettőre egyformán hallgatok. Amúgy mit csinálsz idekint ebben a klassz kis napsütésben?

Guy

Próbálok lehiggadni, amíg várom a választ. Igazság szerint mindegy, hogy mit mond, mert ha végre hajlandó odébb vándorolni, akkor leülök, ha meg nem, az előzőnél is jobban fogok hisztizni, ezzel elérve, hogy odébb menjen, tehát mindenképpen én nyerek. Legalábbis ez a stratégia.
S láss csodát a kedvesség bejön. Többször kéne ezt alkalmaznom, lehet, hogy több eséllyel indulnék azokért a dolgokért, amiket csak úgy simán nem kaphatok meg. Igaz nem csusszant arrébb, de legalább nem küldött el más helyre, ami eredetileg felidegesített.
- Köszi.- mondom, s közelebb megyek. Jóval nyugodtabb vagyok, mint ahogyan azt az előző percekben nem tapasztalhatta meg a srác, de még mielőtt leülnék, taláromat gondosan elhelyezem a földön, nehogy már összekoszolódjon a rajtam lévő ruha. Majd miután végig csinálom ezt a folyamatot, kényelembe helyezem magam, de mielőtt még napszemüvegem újra felvehetném, megszólal mellőlem a srác.
Nem akarok hinni a fülemnek. Most tényleg megkérdezte, hogy hogy hívnak? Az előbb még totál ki volt akadva rám, most meg ilyen kedves. Nem értem, de mivel nem akarok bunkó lenni, ezért bemutatkozok.
- Jennifer Swift.- nyújtom felé a kezem- De hívhatsz Jennynek, vagy Jennek is.- mondom. Kivételesen nem veszek tudomást a ’bébi’ megszólításról, minek idegesítsem fel magam még egyszer. Egyszer talán leszokik róla, ha észreveszi, hogy nem foglalkozok vele.
Kedvesen végig hallgatom az ő bemutatkozását, s ismét megpróbálkozok a napszemüvegem felvevésével, de úgy látszik ez ma nem jön össze, így lemondok erről.
Szóval Guy a neve.
- Hát gondoltam kijövök egy kicsit levegőzni ebben a szép időben, ha már ilyen ritkán süt a nap erre felé.- mondom most már mosolyogva. Hát akkor beszélgessünk, ha így alakult.
- De ha nem baj én nem kérdezem meg, hogy te mit csinálsz, mert azt így is látom.- nevetek fel, majd folytatom- Melyik házba is jársz?
Miközben a válaszára várok elkezdek játszadozni a szemüvegemmel, hogy addig is csináljak valamit.

Jenny

Elhűlve figyelem azt a gondos ruhaállagóvási akciót, ahogy maga alá hajtogatja a talárját, mielőtt helyet foglalna a tóparton. Plázagörl, méghozzá a rosszabbik fajtából. Kényeskedik, affektál, az ujja köré csavar mindenkit és azt hiszi, hogy ettől rögtön minden szabad neki. Gondolom, többnyire bejön ez a taktikája, nem ütközik semmi akadályba akármit akar elérni. Csakhogy én nem rajongok ezért a létfajtáért, bizony, általában megnehezítem rózsaszín kis életüket a hozzá hasonló bigéknek.
Ahogy nyújtja a kezét, meglehetőst piszkos fantáziára utaló vigyor kúszik arcomra, ám csupán egy kézcsókot kerekítek ki az esetből, mellőzve a fanyar humort.
- Oké, Jen... bébi - nyugtázom a megszólítási lehetőségeket még egy apró szúrással; előbb-utóbb úgyis harapni fog érte.
Érdekes, hogy nem veszi fel a napszemüvegét, amikor megszólal. Pedig a hozzá hasonló lánykáknál a napszemcsi az önkifejezés egyik legfontosabb eszköze, le merném fogadni, hogy még alvás közben is magukon tartják, nehogy lelepleződjön a szemszínük. Gyorsan ellenőrzöm hát mégegyszer az övét, még mielőtt visszatakarhatná a körpanorámás, természetesen tükröződő lencséjű napszemüveggel. Csillámos kék. Pont megy a szöszi hajához.
- A Hugrabug dicső népének tagja vagyok Házam kiválósága, büszkesége, s az Ashmore ikrek után a legtöbb mínuszpont szerzője - felelem nagyvonalúan, némileg eltúlozva jelentőségem, miközben törökülésbe fészkelődök mellette.
Na jó, az elhangzottak azért nem teljes egészében takarják az igazságot, mert bár tényleg nagy zsivány vagyok, közel sem a legnagyobb. Főként ha az iskola jelenlegi urait tekintjük és "hatalmas" tetteiket.
Fülem mögül előhúzok egy szál cigarettát és csak úgy meggyújtatlanul rágcsálom a filtert. Valahogy megnyugtat ez a pótcselekvés, ha már ténylegesen nem füstölöghetek a Roxfort falain belül. Közben átcsapok udvarlásba, mivel nem élet az élet, ha az ember fia nem csaphatja valakinek a szelet. Kiveszem kezéből a már-már ronggyá gyűrt napszemüveget, bohóckodva felpróbálom jól áll-e, közben jellegzetes nőszédítő mosollyal érdeklődök:
- És te, szép hölgy? Biztosan nem hugrabugos vagy, mert ha ott láttalak volna valaha, soha nem feledném tekinteted. Mondd, hogyan rejtőztél eddig előlem?
Zárszóra könnyedén a térdére helyezem napszemüvegét és egészen véletlenül ott felejtem néhány ujjamat, mintha csak az okulárét biztosítanák a gravitóció ellen.

Guy

Nem értem min vigyorog, amikor kezet nyújtok neki, de amikor kezet csókol, ezen nem is agyalok többet. Na, ezt sem vártam volna tőle az előbbiek után, úgy hogy ez kellemes csalódásként ért. Nem nagyon szoktak kezet csókolni nekem, legfeljebb akkor, amikor apu kollégái vendégségbe jönnek hozzánk, bár náluk sosem értem, hogy mire jó ez, és miért nem lehet egyszerűbben köszönni, de a mostani esetben cseppet sem zavar. Mert hát melyik lány ne olvadna el attól, hogy ha egy helyes srác kezet csókolna neki, és nem pedig egy hatvanas éveiben járó férfi üdvözölné ilyen módon.
Pirulva mosolyodok el ezen, még mindig figyelmen hagyva a „bébi” szó használatát. Azzal győzködöm magam, hogy egyszer úgy is be fogja fejezni, nem képes a végletekig ezzel húzni az agyam. Meg persze az is igaz, hogy nem kellene egy újabb vitába bonyolódnom vele, ha már egyszer ilyen jól megvagyunk. Nem igaz?
Eljátszok a szemüvegemmel, és ide-oda forgatom a kezemben, miközben hallgatom. Szóval hugrabugos. Akkor jól sejtettem. Ha griffendéles lenne már holt biztos, hogy kiszúrtam volna. Így is csodálom, hogy ez alatt az öt évem alatt még egyszer sem futottam össze vele. Pedig aztán nem is olyan valakinek tűnik nekem, mint aki meghúzódna a tömegben és csak jeles napokon mutatkozna meg.
A mosolygást nem bírom abbahagyni, főleg mikor előadja, hogy melyik házba jár. Szóval nem a stréber típus. Egyre jobb. Az Ashmore testvérekről már hallottam néhány dolgot innen-onnan, lehetséges, hogy akkor az ő nevét is említették, csak én nem jegyeztem meg? Előfordulhat, mert nem mindig figyelek oda arra, amit beszélnek nekem, főleg, hogy ha fontosabb dolgom is akad, mint hallgatni valaki áradozását egy másik személyről.
Hagyom, hogy kivegye a szemüveget a kezemből, mire automatikusan is elkezdem csavargatni a hajam. Hát igen, jellemző rám, hogyha nem tudok mit csinálni egy srác közelében, akkor a hajamat kezdem el birizgálni.
- Igazán jól áll.- nevetek fel, mikor felveszi a napszemüveget- Ez a szín tökéletesen passzol hozzád.- mondom a lila keretre mutatva. Egyre több oldalát ismerem meg, igaz csupán negyed órája beszéltem vele először, de ez alatt a kis idő alatt is sok oldalát mutatta be.
Most ő kérdez, belecsempészve egy bókkal, és körül kerítve néhány költői szóval. Mintha csak Shakespeare egyik darabjából szedte volna, legalábbis engem erre emlékeztetnek.
- Nos, én a griffendél sorait gazdagítom. És meg kell hogy valljam, te is ügyesen rejtőzködtél eddig előlem.- felelek pimasz mosollyal, majd lenézek a térdemre, ahova a napszemüveget helyezte. Magamban elmosolyodok az ott hagyott ujjakon, és mikor a szemüvegért nyúlok én is véletlenül megérintem a kezét. Ha ő így, akkor én is. Néhány másodpercig még úgy hagyom, majd elveszem a napszemüveget és a fejem tetejére helyezem. Illetlenség lenne felvenni, miközben vele cseverészek.
- És mesélnél esetleg valamit magadról, vagy inkább titokban tartod mindezt?- kérdezem, miközben a szemeibe nézek. Ha már itt vagyunk, és ilyen jól bemutatkoztunk, akkor miért ne ismerhetnénk meg jobban egymást?

Jenny

- Köszönöm-köszönöm - affektálok lányosan, s közben szoknyám szélét felcsippentve bólintok, szégyenlős, elpirulós mosollyal a dicséretére.
Közben elképzelem magam hogyan festhetek szemből a kifejezetten csajszemüvegben. A képzelet kivetítőjén megjelenő kép láttán nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, mivel szerintem erőst röhejes lehet a látvány.
Szavai hallatán eltöprengek.
- Griffendél...? Az nem lehet, oda nem szoktak angyalok járni, ilyen szép szemű lányok meg végképp nem. Valld be, hogy új vagy a suliban, most teleportáltál vagy hoppanáltál ide csakis azért, hogy szép napom legyen. Ennyi éven át nem lehettél mindig szándékosan észrevétlen.
Akaratlanul hagyom a bébizést, valahogy nem illik ebbe a szövegkörnyezetbe, csak elrontanám vele az egész eddigi széptevést.
És bókolok és bókolok és bókolok. Nem tehetek róla, de ilyen a természetem. Ha meglátok egy klassz csajt, rögtön fülig beleszerelmesedek és muszáj valami szépet mondani neki, belehalnék, ha nem tehetném. A haverok már megszokták, hogy ilyen vagyok, de tudják, a barátnőiket soha nem nyúlnám le, csak bolondozok a széptevéssel. Ha egy lány mással jár, azt (többnyire) tiszteletben tartom, kivéve amikor tudom, hogy lúzer a fickó vagy nem érdemli meg a hölgyeményt.
Kezét a lábán támasztott napszemüvegre helyezi, ezzel kellemesen meleg, száraz ujjai mancsomhoz simulnak; felforr a vérem tőle. Úgy tűnik, ő sincs ellenére a köztünk bontakozó kis flörtnek. Hát akkor mindent bele, Guy, szédítsd el a kislányt!
Titokzatos mosollyal nézek el a tó felé.
Közben hajpánt helyett felölti a napszemüveget. Mivel nem akarom feszegetni a határokat, ezért egyelőre megadóan visszahúzom kacsómat a térdéről, mielőtt megint kitörne belőle a szőke plázaleány, amit megismerkedésünk első tíz percében demonstrált.
- Titokban tartsam? - kérdem költőien. - Valójában nem nagy titok, hogy láthatatlanná válok az év nagy részében. Csupán egy-egy gyönyörű lány tud előcsalogatni rejtekemből, szóval itt a Roxfortban sűrűn vagyok látható és tapintható jelenség, ellenben odakint Londonban már jóval kevésbé. Ott csupa beszürkült öreglány van. A suli a klassz lányok gyűjtőhelye, nem véletlenül szeretem.
Hogy fizikai valómat igazoljam, ismét könnyedén a térdére helyezem kezemet gondosan ügyelve arra, hogy ujjaim ne a rövidnadrágot érjék, hanem Jen bőrét.

Guy

Egész jól elszórakozgatunk itt a fa alatt. Mégsem olyan rossz társaság ez a srác, mint ahogyan először hittem. Ez a napszemüveges hülyéskedése is… igazán aranyos, meg vicces is a látvány. Más esetben komplett idiótának nézném azt, aki ilyet csinál, de nála csak jót nevetek ezen, mert igazán édesen mutat a napszemüvegemben. Nem túl sok olyan srácot ismerek, aki helyes is, normális is, és még vicces is, de úgy tűnik, most van szerencsém megismerni egyet.
Egyre inkább elpirulok a bókok hallatán, s csak mosolyogva hallgatom a srácot. Hát igen az ember egójának sem tesz rosszat, hogy ha ilyen szavakat hall, meg hát ki ne olvadna el, ha egy ilyen helyes pasival hozná össze a sors, aki ráadásul még angyalnak is nevezi?
- Na jó, ha már ennyire tudni akarod, akkor elárulom.- hajolok közel hozzá, mintha nem akarnám, hogy más is meghallja, amit mondok- Valóban nem idejárok, csak elszöktem otthonról, mert hozzá akartak adni egy vadidegenhez, amit én nagyon nem akartam, ezért eljöttem, hogy találjak magamnak más jelöltet, és így a Roxfort falain belül minden helyes sráccal szóba állok.- kacsintok rá, majd mosolyogva kiegyenesedek. Meg kell, hogy mondjam, egész jól szórakozok, főleg, hogy tudom ez csak játék. És az ehhez hasonlóak sosincsenek ellenemre, kivétel, ha egy pattanásos idióta jön hasonló szöveggel.
Látom, hogy elnéz a tó felé. Vajon mit akar ezzel? Bár az is igaz, hogy egész jó idő van, így egy fürdés sem lenne rossz, csak hát ki tudja miféle lények vannak ott. Meg amúgy sem mondott semmit, így aztán hagyom az ötletelést, hogy mire gondolhat, és inkább őt hallgatom.
- Ó, hát ez nagyon különleges képesség. Nekem sajnos ilyenem nincs, így sokszor találnak meg olyanok, akiket inkább hanyagolnék.- mondom drámaian előadva, majd lepillantok a térdemre és megint ott találom Guy ujjait, amitől libabőrös leszek.
- Azt hiszem most már tényleg biztos lehetek abban, hogy nem csak képzelődöm, és te tényleg valóságos vagy.- mosolyodok el, utalva az ujjaira, na meg persze arra, amit az előbb mondott. Vicces, hogy nem rég, még azt hittem megőrülök ettől az alaktól, most meg egész jól elvagyunk. Nem véletlen, hogy mindig azt mondják, hogy jobban meg kell ismerni az embert, és csak akkor szabad véleményt mondani róla. Ebben az esetben ez nagyon is igaz.
Szemeim akaratlanul is mindig a póló nélküli felsőtestére kúsznak, de azonnal vissza is nézek a srác barna íriszeibe. Ettől a leginkább elvörösödök, és szívesen visszavenném a napszemüvegemet, de az meg irtó nagy bunkóság lenne, így nem teszem, helyette inkább beszélni kezdek.
- És hányadik évedet töltöd itt az iskola falai között, vagy talán te is a kastély különlegességei közé tartozol ezzel az eltűnési képességeddel?- kérdezem, miközben mutatóujjam hegyét finomat húzogatni kezdem Guy térdemen nyugvó kezén.

Jenny

Muris a leányzó.
Viszont jobban belegondolva, ha minden helyes sráccal szóba áll, akkor nem kellhet túlzottan sokszor megtorpannia. A mardisokat alapból kilőhetjük, mert a marcona fejük minden, csak nem "cuki". A másik három ház esetén is elég sokan kiesnek, mivel a csajzat - gondolom - nem bukik a kisfiúkra. Marad összesen 20-30 legény, aki korban ott van, hogy pont jó. Ebből kiválogatjuk a kedveseket (akikkel szóba lehet állni), ami felére szűkíti a keresési eredményt; majd a jóképűeket, ami kilövi a fennmaradók kétharmadát. Szóval öt srác, ami pontosan négy vetélytársat jelent.
Illetve jelentene, ha igaz lenne a meséje. Tehát ezen esetben biztos lenne a sikerem. Na de vajon mi a helyzet a véres valósággal?
- Szívesen mondanám, hogy már elmúltam hétszáz, ennél fogva a különlegességek közé tartozok. Ámde az a szomorú helyzet, hogy csupán egy átlagos hetedik évet töltök a Roxfortban, egyszóval jövőre már nem leszek itt, hogy tovább kamatoztassam a tudásomat.
Úgy nézem, irigyli fergeteges eltűnési képességeimet, ezért nagylelkűen ajánlatot teszek neki.
- Ne aggódj, a tulajdonság tanulható, igaz, sok-sok év szükséges a megfelelő elsajátításához, ezért még idejekorán el kell kezdeni fejleszteni a képességeidet, ha alkalmazni szeretnéd az életben. Ráadásul a kisgyermekek agya ezerszer fogékonyabb, tehát ők még hamarabb belejönnek a dologba. Viszont van számodra egy jó hírem: akár terjeszthető is az eltűnési viszketegség, csupán egy csók szükséges hozzá és máris láthatatlanná válhatsz kedvedre.
És ezzel a lendülettel tréfásan csókra nyújtom ajkamat. Tudom, nagyképű alak vagyok. De nagyban kell játszani, nem? Ha az ember sosem nyomul, egyetlen lánynál sem érhet el sikereket. Végülis a többszöri elpirulása és pólótlan felsőtestem átható bámulása alapján úgy vélem, nem is alaptalanul hajtok a kegyeiért.
Egyik kezemmel elcsípem a kézfejemen korzózó ujját, tenyerét az enyémbe rejtem, majd ráérősen előrehajolok és megcsókolom. Alaposan persze, mert hiszen az ilyesmit nem lehet elkapkodni - még akkor sem, ha netán ellenkezésbe ütköznék.
Azután hátradőlve várom a pofont, dührohamot, avagy az elpirulást, újabb csókot.

Guy

Az idő gyönyörű, süt a nap, egy helyes srác ül velem szemben. Nem is akadna jobb alkalom egy kis flörthöz. Azt hittem ez a nap már nem is lehetne jobb, amikor kinéztem az ablakon és láttam, hogy milyen szép idő van, de már teljesen más véleményen vagyok. Mert, hogy itt ülök és cseverészek Guyal sokkal jobb elfoglaltság, mint egyedül üldögélni a fa alatt, és napozni.
Hallgatom a srácot, de annyira nem örülök a hallottaknak.
- Hát az nagy kár. Még egy helyes sráccal kevesebb lesz jövőre.- állapítom meg szomorúan. Persze nem is ez a lényeg, hanem, hogy jövőre már vele sem találkozhatok, és ez a tudat kissé elkeserít. Igaz, hogy még csak most ismertem meg, de akkor is! Ez nagyon nem jó.
Kedvemet egy kicsit feldobja a további bolondozása, miszerint egy csókkal el lehet tanulni az eltűnési képességet. Hogy bemutassa ezt a folyamatot csókra nyújtja ajkait. Milyen kis cseles. Egy kicsit elgondolkozok, hogy most megtegyem-e, vagy sem, de ő előbb lép, és egyszer csak azt veszem észre, hogy megcsókolnak itt a tóparton, aminek hatására kissé ledöbbenek, de ezzel egy időben fülig vörösödök. Természetesen visszacsókolok, de amikor hátradől csak nagyokat pislogva meredek rá, majd a kézfejemet kezdem el bámulni, amit nem is olyan régen még a kezében tartott. Na most tényleg nem tudom mit reagáljak.
Kiakadni nem fogok, mert nincs miért, de nem tudom hova rakjam a történteket. Lehet, hogy csak szórakozik velem? Hogy számára én csak egy kislány vagyok, akit elszédíthet egy alkalommal, aztán meg utána ott röhögök rajtam a haverjaival? Talán nem. Legalábbis én megpróbálok pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, aztán lesz, ami lesz.
- Hát…öhm…- kezdek bele, de nem igazán tudom, hogy mit mondjak-Nem tudom mi volt a célod ezzel, de most tényleg megleptél.- néztem rá még mindig rákvörös fejjel és próbáltam mosolyogni zavaromban. Ennél hülyébb dolgot nem igazán mondhattam volna, de csak ennyi t tudtam kinyögni, na. Ráadásul tőlem nem igazán megszokott dolog az, hogy nem tudok mit mondani, de ez egy olyan kivételes alkalom, hogy elakadt a szavam. Kezemben a napszemüveget már úgy szorongatom, hogy kis híján eltörik, de reménykedve várom, hogy ő mondjon valamit, mert én jelenleg meg sem tudok mukkanni.

Jenny

No lám, úgy fest, belefojtottam a szót a csajzatba.
Egy röpke szünet után mégis megszólal, a reakciótól viszont ezúttal enyém a demedt rököny lehetősége. Így még soha az életben nem reagált egyetlen lány sem.
- Na ne... - hörrenek fel. - Ennyire nem lehetett rémes az élmény!
Zavart mosolya láttán sem kapcsolok időben, csupán a döbbenet szavai után. Komolyan mondom, kéne a nőkhöz egy spéci fordítógép. Csak beültetik a férfiember agyába a chipet és a gép onnantól kezdve minden álságos praktikát, pasifogó trükköt, kamu vigyort, érthetetlen grimaszt és fintort leleplez, továbbá megfejti a bonyolult lelki problémákat, hogy egyszerűbb lehessen az élet. Ha létezne ilyesféle gépezet, akkor most nem ülnék itt ilyen sután, mert időben megérteném a jel- és testbeszédét.
Így azonban leforrázottan ülök, s a leányzón töprengek.
Kész, ennyi, befuccsolt minden csáberőm. Ha már egy ilyen plázacicára sem vagyok semmiféle hatással - a legkevésbé szívdöglesztővel -, akkor vége a világnak. Tulajdonképpen most tűnik csak fel, hogy mennyire kislány, hiszen csak ötödéves! Merlinre, mit akarok én egy ekkora gyerektől? Tizenöt éves, legfeljebb ha tizenhat, éretlen kölyöklány.
A babakék tekintet láttán hamar megállapíthatom, nem nagyon volt még dolga srácokkal. Ki tudja, talán egyetlen fiúja sem volt eddig. Na ezt már aztán végképp nem! Gyermekmegőrzőt, dajkálást nem vállalok, ki van csukva!
Ingerülten pattanok fel a földről, el akarok tűnni innen.
És mégis... ott a remény a szemeiben. Nem hagyhatom faképnél, erre egyszerűen képtelen vagyok. Mindig a női nem volt a gyengém, nekik képtelen vagyok ellenállni. Elé térdelek, majd sarkaimra ülve figyelem kósza pillangóként ide-oda rebbenő tekintetét, mely mintha kiutat keresne eme különös szituációból, ahová csöppent. Végigsimítok selymes haján, ujjaim a vállára, onnan a karjára csúsznak. Kiveszem kezéből az elmúlt félóra viharaiban toprongyossá lett napszemüveget és rámosolygok. Nem is olyan gyerek, már-már kész nő...
- Akkor most próbáljuk újra, hátha ezúttal más lesz a véleményed, kicsilány.
Ezúttal érzéssel forr ajkam az övére, próbálom beleadni azt a szerelmet, amit oly sok lány képes fellobbantani bennem oly rövidke idő alatt. Hátha ettől különlegesnek érezné magát vagy legalább a helyzetet. Amolyan egyszeri és megismételhetetlennek, ami után azt sem bánja, ha esetleg többet nem lát, ám ha mégis találkozunk, akkor örömmel randizik velem.

Guy

Úgy tűnik a srác félreértett egy kicsit, ugyanis zavartságomból egészen más jön le neki, mint amire én gondolok. Először azt hittem, hogy viccel, de most már kezd leesni a tantusz, hogy nem, ő nem viccel, hanem tényleg azt hiszi, hogy nem igazán jött be az előző szituáció és a csókról is negatív véleményen vagyok. Pedig nem így van!
Nem is értem, hogy miért hisz mást, szerintem elég egyértelmű, hogy az elvörösödés nem az ellenkezést jelzi. Meg ha olyan nagyon rossz lett volna, akkor én már rég eltűntem volna innen valamilyen indokkal, és árkon-bokron túl járnék. Tökéletes stratégia ez olyan esetekre, amikor kezd kínossá válni egy szituáció.
Komolyan elgondolkozok azon, hogy még hagyjam-e kicsit agyalni az előbbi kijelentésem valódi tartalmán, vagy esetleg besegítsek neki, hogy jó értelemben kell venni az előbbi mondatomat. Végül a hallgatás mellett döntök, és csak nézem, ahogyan ott ül velem szemben, és valószínűleg azon töpreng, hogy mit ronthatott el. Hagyom, had jöjjön rá maga, hogy itt semmi gond sincsen, de addig is, alsó ajkamat beharapva, hatalmas szemekkel pislogok rá.
Lehetséges, hogy nem így kellett volna kifejeznem magamat az előbb, de abban a pillanatban nem tudtam máshogy reagálni a csókra. Az embert nem gyakran szokták csak úgy lesmárolni, főleg nem egy hetedéves. Azt már megszoktam, hogy ha az utcán megyek, akkor gyakran megbámulnak, vagy utánam fordulnak, de annak nem csak egy oka van. Az egyik az, hogy még nem igazán találkoztak élőben a híres John Swift lányával, és rádöbbenek, hogy én vagyok az, vagy a másik ok, hogy valóban, egyes srácok megnéznek, de ezzel minden korombeli így van. Ezt már csak onnét is tudom, hogy a barátnőkkel ezeket a „gondokat” is megszoktuk vitatni, csak úgy mint mindent, de hát muszáj valakivel beszélni a hasonló dolgokról és azok általában nem a szülők.
Már épp szólásra nyitnám számat, mert látom, hogy nem megy neki a fejtegetés, amikor hirtelen felpattan a helyéről. Nagyokat pislogva meredek rá, s reménykedek, hogy nem az előző mondatom miatt lett hirtelen ilyen pipa, mert ha igen, akkor örökké átkozhatom majd magam. Tágra nyílt szemekkel várom, hogy mi lesz a következő lépése, amikor letérdel elém, végigsimít a hajamon, majd a kezemből kivéve a napszemüveget rám mosolyog, én meg csak olvadozok. S akkor megint megcsókol, de ezúttal már teljesen más, főleg, hogy nem volt olyan váratlan, így én is bátrabban csókolok vissza. Karjaimat öntudatlanul is nyakába akasztom, majd mikor eltávolodunk egymástól elmosolyodok.
- Az előbbihez képest ez sokkal jobb volt, de a „szóhoz nem jutást” sem úgy értettem, hogy rémes volt, csak kicsit váratlanul ért a dolog.- mondom nevetve és hátradőlők a karjaimmal kitámasztva magam. Elnézve a tó felé gondolkozni kezdek, hogy ezek után mi következik, de mivel nem jövök rá, így inkább megkérdezem.
- És most mi lesz? Mindenki megy a saját dolgára, és soha többé nem találkozunk?- mélyen a szemébe nézek, várva hogy őszinte választ mondjon, bár igazság szerint nem számítok arra, hogy hosszú távra tervezzen egy ilyen, számára még talán „kislánnyal”.

Kissé hűvös szél fúj. Nincs ma a legjobb idő. Úgy fest errefelé még az idő is az emberek hangulatához igazodik. Vagy inkább az emberek hangulata igazodik az időjáráshoz?
Nos, ezen a napon csak egy biztos dolog van. A Karvaly nincs a legjobb hangulatban. Még ő is, aki eddig nem vette komolyan a varázsvilági politikát tudja, itt bizony sok, és rossz változás ment végbe nemrég.  Hogy ez pontosan mit jelent, azt még elképzelni sem tudja. De ki fogja deríteni.

Lassú kimért léptekkel sétál a tó körül. Leülne, hogy nézze a fodrozódó vízfelültet, de ehhez kissé hideg van. Legalábbis neki. Ő jobb szereti a forró nyári napokat. Legalábbis ami az időjárást illeti. A mugli intézetet, ahol a nyarakat tölti, sajnos a háta közepére sem kívánja.  Ez a hely az otthona. Ezt már a lány is tisztán látja. Vöröses hajába időnként bele-bele kap a szél.

Megáll, és szembe fordul a tóval. A lába alatt a partszakasz meredeken lejt. Szereti ezt a tájat. Szereti a tavat nézni. Van benne valami elgondolkodtató. Neki pedig most van min gondolkodni. Sajnos ez pedig meg sem közelíti a tananyagot.

- Szia Mercutio!- néz le a kicsiny állatkára. Az felmászik a lábszárán, és hátán. Úgy telepszik meg a kis fekete-fehér állatka gazdája nyakában, mint valami prémsál.
- Szép kis időknek nézünk elébe. A kérdés, csak hogy mihez kezdjünk ez után?
Halk dorombolás a válasz.
- Nem vagy túl nagy segítség tudod? – mosolyodik végre el a szabad lelkű csavargó lány. - Sőt semmilyen segítség nem vagy.

A prémsál életre kelt, és már a szaldt is tova az egyenetlen talajon. Gina megcsóválta a fejét, és mégis csak leült. Bár kissé hideg volt, úgy döntött nem foglalkozik vele. Egyszerűen kissé összébb húzta magán iskolai ütött-kopott talárját. A tavat nézegetve töprengett. Amikor is lábai közt ismét megjelent a kis fekete-fehér állatka. Hozott is magával valamit. Egy darab piros kesztyűt.

- Mercutió! Azt hogy szép kis időknek nézünk elébe, nem úgy érettem, hogy lopj nekem egy kesztyűt. -kezdett perelni a kis görénnyel. Majd körül tekintett, hogy kié lehet az eltulajdonított ruhadarab. - Különben is, ha kesztyűt lopsz, akkor legalább egy párat. Ne egy darabot. És ne nézz így rám, és ne gyere azzal, hogy csak egy görény vagy. Ezt nem veszem be. Vidd szépen vissza oda, ahonnan elvetted!

A kis állatka azonban láthatólag nem akart szót fogadni, mert panaszos nyüsszögő hangot adot, miközben a fejét csóválta. Legalábbis Gina esküdött volna rá, hogy nemlegesen rázza a fejét neveletlen társa...

- Ezzel tényleg nem segítesz egyikünkön sem. Ki kell talánunk, hogy mihez kezdjünk ez után...

Nem akartam tudomást venni az egészről. Arról, hogy Rachel örökké a múlté. Emlékszem még, milyen volt együtt egy kisebb hegyet nagyobbá növelni ’Bazilio’-val, hogy egymással versengjünk. Rachel eszményi barát volt, és ez nem csak szöveg. Nem érdemelte meg, amit azok a sárkány-nyelő félnótások tettek vele. Mindezt miért? Mert varázsló volt.
Gondolataimat vesztve, üres tekintettel meredek a tóba. Semmi másra nem vágyom, csakhogy valaki végre lökjön bele, mert magamtól még ahhoz is akaratgyenge vagyok, hogy beleerőltessem magam a még tavasszal is iszonyatosan hideg vízbe. A kis húgom, Rachel örökre elment… Nem jön vissza – hajtogatja egy hang a fejemben. Sosem akartam bevallani magamnak, hogy ennyit jelentett. Igaz, bármilyen érzelmet nehezen vallok be magamnak.
Mikor az anyámtól megérkezett az expressz bagoly, teljesen elvesztettem a kontrollt önmagam felett. Hollófekete hajam elkezdett őszülni olyannyira, hogy most teljesen fehér, csupán a szemöldököm színe emlékeztet még hajdani fiatalságom védjegyére. Ollé, elfojtott érzelmek... Belepillantok a kéken csillogó tóba és egy élőhalott tekint vissza rám. Eddig sem kedveltek a társaim különösebben, mert nem tudták, kinek az oldalán állok, de most már valóban rettegnek és közben iszonyodnak tőlem a külső elváltozások miatt. Hiszen annak, hogy ilyen hamar megőszültem, oka kell, hogy legyen, nem? Hallottam már olyan teóriát, hogy az apám crucio-val kínzott meg, amiért nem álltam be a Halálfalók közé.
Látom a körülöttem lévőket, de nem tudok velük kapcsolatot kezdeményezni lassan három hete. Anyám könyörög, hogy menjek haza a birtokra. Soha nem szerettem otthon lenni, ilyen gyászos hangulatban pedig képtelen lennék elviselni a gondolatot, hogy csupán néhány mérföldnyire a hálószobámtól kínozták halálra a húgomat.
Nem tudom, hogy percek vagy órák telnek el, de elkezdem érezni azt a furcsa, idegesítő viszketést a hátamban, mintha valaki engem figyelne. Aztán elhessegetem. Ugyan ki fecsérelné el azzal ezt a gyönyörű tavaszi délutánt, hogy egy pillanatra is rám fókuszál?

Szép, napos idővel kezdődött a hétvége, úgyhogy gondoltam egyet, és még délelőtt kimentem bóklászni a birtokra megsétáltatni Szuttyompöttyöt. Illetve főleg én sétáltam, ő jó dolgában a vállamról nézelődött csak. Lusta dög. Bár igaz, hogy egy patkány kevésbé tudná tartani az iramot egy ember gyalogtempójával, már csak a méretek miatt is, még az én apró termetemmel is. Aztán meg neki van igaza, minek caplatni, ha jöhet a vállamon.
A lábam a tóhoz hozott, ahol megtaláltam ezt a szép nagy, terebélyes fát. Szinte követeli, hogy megmásszák, olyan jó ágelrendezése van. Már majdnem elindulok, amikor eszembe jut, hogy Szuttyompöttyöt talán inkább zsebrevágom, mielőtt mászni kezdek, nem a vállam lesz a legstabilabb hely, és egy patkányt elég macerás kifésülni a hajamból. Már próbáltam. Nagyon profin bele tud gabalyodni a drága.
Kicsit neki kell futni, hogy elérjem az alsó ágat, amit kinéztem, de onnantól egész könnyen mászható. És magas is. A fejem egyszercsak kibukkan a lombkoronából, ahol egy letört ág helyén van rajta egy "ablak", és gyönyörű kilátás nyílik mind a tóra, mind a kastélyra, és még a tűlpartra is szépen rá lehet látni.
-Ezt nézd, Szutyi, hát nem gyönyörű?- Veszem elő az állatot, és tartom ki a tenyeremen, hogy ő is körbenézhessen. Aztán hallok valamit lentről, úgyhogy zsebrerakom megint a patkányt, és lemászok megnézni. Egy kislány, elsős vagy másodikos lehet, leült a fa tövébe egy könyvvel.
-Szia, mit olvasol?- Lógaszkodok le hozzá az alsó ágról fejjel lefele, csak térdhajlattal kapaszkodva.
Na igen. Csinos kis ruha ez, meg minden, de nem erre találták ki, tudatosul bennem, ahogy a szoknyarésze, a zsebében lévő patkány súlyával is megsegítve, hirtelen a nyakamba hullik. Milyen jó, hogy van két szabad kezem, gyorsan vissza is emelem. Ezzel a zsebemet is visszarendezem, aminek így ugye lefele néz megint a szája. Egy veszettül kapálózó szuttyompötty zuhan el az orrom előtt, és gyönyörűségesen kapaszkodik meg pont úgy a hajamban, ahogy azt még az imént pont elkerülni akartam.
-Ó, nyé.- Állapítom meg, és gyorsan lekászálódom a fáról, és a patkányt bogozva telepedek le a másik lány mellé.

Általában el lehetett mondani rólam, hogy nem szoktam éjjel álmatlanul az ágyamban forgolódni.  Ezen az éjszakámon azonban többször felriadtam, egy alkalommal fel is keltem az ágyamból csöndesen, nehogy felébresszem a többieket, és töltöttem magamnak egy pohár vizet, és leültem az ablak mellé, és a parkot néztem. De nem sokat láttam, mert sötét volt, így megittam a vizet, és visszabújtam az ágyba, és megpróbáltam elaludni, egy ideig álmatlanul forgolódtam, de aztán nagy nehezen elaludtam.

Másnap reggel kómásan ébredtem a rossz alvás miatt. Miután sikerült pár perc alatt magamhoz térnem, magamhoz vettem a ruháimat, a tisztálkodószereket, és elmentem lezuhanyozni hideg vízzel, hogy felébredjek. Egy kicsit késésben voltam, lassan reggeli idő volt, és tőlem idegen a kapkodás, hiszen otthon is rendszerint jól aludtam, és menetrendszerű volt nagyrészt a napom.

Végül néhány perccel később én is leértem a klubhelyiségbe. A legtöbb diák már nem volt ott, hanem lent reggeliztek, így én is lesiettem a Nagyterembe, s ahhoz képest, hogy egyébként régebben (Roxfort előtt) ilyen korán még nem bírtam reggelizni, most már hozzászoktam, és megettem néhány szelet vajas pirítóst.

Reggeli után gondoltam szívok egy kis friss levegőt, ezért felmentem a hálóba, és elővettem az oldaltáskám, beletettem pár dolgot, majd kisétáltam a kastélyból, ahol egyenesen a tópart felé vettem az irányt. A roxforti birtokon egészen meleg időjárásban volt részünk, sok diák szívesen tartózkodott a szabadban, kihasználva a kellemes levegőt. Én az egyik fa tövébe telepedtem le, otthon is ez az egyik kedvenc helyem, sokat szoktam ilyen helyen olvasni, most is a lehozott könyvet kezdtem el olvasgatni. Homlokráncolva, mégis kíváncsiságtól hajtva kezdtem olvasni a fejezetet, de mielőtt nagyon belemerülhettem volna az olvasásba, hirtelen megszólítót valaki, amitől majdnem szívrohamot kaptam, mert azt hittem teljesen üres ez a környék.

Letettem a könyvet a földre, majd elém néztem, de nem láttam senkit, így fel néztem, és látom, hogy az egyik ágon egy hugrabugos ül.
-'Áhh, hello, de megijesztettél. Csak átváltoztatástanról olvasok dolgokat, ez a tantárgy tetszik a legjobban, és szeretnék elmerülni benne jobban.'-válaszoltam a kérdésére.
Majd lemászik hozzám a fáról, és leül mellém, kezében a patkánnyal.
-'Én Rebecca Bennet vagyok, de szólíts csak Bess-nek, és téged hogy hívnak?' -kérdeztem meg, mert nem volt ismerős az arca.'Ja, és aranyos házi kedvenced van'-tettem hozzá.

-Azért bocsi.- Vigyorodok el a megijesztés kapcsán.
-Én Merel vagyok. Everfen.- Ülök Bess mellé. -Ő pedig... na, gyere már ki... úgy! Szuttyompötty.- Mutatom be a patkányt, amint sikerült végre teljesen kiszabadítani a hajamból. Hihetetlen, hogy bele tudott gabalyodni, pedig még kócos se volt. Eddig. Ujjaimmal kicsit próbálok fésülni a hajamon valamennyit, közben folytatom.
-Alkoholista patkány a Foltozott Üstből. Annyira, hogy a harapása olyan alkoholmérgezést okoz, mintha leinnád magad a sárga földig. Még mindig borszagú- Dicsekszem az állat érdemeit.
-Ezt nem tudom amúgy, hogy csinálja, mert egész évben legfeljebb töklevet látott. Vagy szerinted ki tudhatott szökni a konyhába vagy raktárba valami tanároknak fenntartott italért? Mondjuk éjszaka?- Kérdem a lánytól, hátha van valami ötlete a dologra.
-És neked van valamilyen állatod?- Érdeklődöm, a patkányt közben az ölembe rakva, időnként visszaterelgetve, ha nagyon el akarna mászni. Közben érdeklődve nézem Bess átváltoztatástan könyvét.
-Ó, ez tök buli. Képzeld, az idén, amikor állatot kellett talpaspohárrá változtatnunk, Szutyi már előre lelkesen jelentkezett!- És most is, ahogy ezt mesélem, felkapja a fejét, mint aki érti, miről van szó. Szerintem tényleg tud is valamit.
-De nekem a bűbáj meg a sötét varázslatok kivédése órák az igazi kedvenceim, na az az igazán varázslás.- Közben észreveszem magamon, hogy kezdek fellelkesülni és bepörögni, úgyhogy gyorsan megállok, hogy Rebecca is szóhoz tudjon jutni. Így is már szinte pattogok ültömben, ugyan még nem szó szerint, de ahhoz se kéne sok.

-'Örülök a találkozásnak Merel.'-válaszoltam, miközben figyeltem ahogy a patkányával bajlódik.
-'Alkoholista?'-néztem rá furcsán, majd elmosolyodtam, de kifejteni nem tudtam ezt a gondolatomat, mert túl gyorsan beszélt, időm se volt hogy megszólaljak, a szavába viszont nem szerettem volna belevágni.
Majd megkérdezte, hogy mit gondolok, hogyan szerez alkoholt.-'hát ez egy jó kérdés'-mondtam.

Aztán a háziállatomról kérdezett, ami eszembe juttatta az otthon lévő kutyámat, aki már nagyon hiányzik.
-'Otthon van egy Husky kutyám, 2 és fél éves, és már nagyon hiányzik. De van egy baglyom is, ha gondolod szívesen megmutatom, ha felmegyünk a bagolyházba ebéd után.'-válaszoltam, miközben elveszi mellőlem a lerakott könyvet, én meg a zsebembe nyúltam és elővettem egy fényképet, amin a kutyám volt, és oda adtam Merelnek. A bagolyról eszembe jutott, hogy írhatnék néhány sort is haza.
-'Állatot? Mi még csak tárgyak alakját formáztuk, meg hasonló. De minek is mondom, ezt te is tudod, te is voltál elsős. Viszont én már szorgalomból megtanultam pár új varázslatot. '-válaszoltam a kérdéseire mikor végre szóhoz jutottam.
Úgy gondoltam, szavak helyett inkább megmutatom neki az egyik újonan megtanult varázslatot, így fogtam egy követ, és kimondtam a varázsigét: AGERRIUM!
Majd a kő ezüsté változott.
-' Pedig igazán izgalmas tudomány az átváltoztatástan'– védtem meg az egyik kedvenc tantárgyam.

-Lehet, hogy megbűvölve van?- Vetem föl morfondírozva. Végülis úgy találtam az Üst pincéjében, úgyhogy nem tudni az eredetét. Lehet, hogy valaki megviccelni akarta a kocsmárost, és egy megbűvölt patkányt uszított az italkészletre? Vagy valami sokkal nagyobb, ördögi terv egy kósza kis szála? Rebecca egy fényképet ad, úgyhogy ejtem a gondolatmenetet, és inkább megnézem a fotót a kutyájáról.
-De cuki!- Olvadozok egy sort rajta. -Kár, hogy kutyát nem lehet hozni a Roxfortba, jót lehetne velük játszani ilyenkor. Mondjuk jól tele is lenne velük a birtok, gondolom sokmindenkinek van otthon kutyája. Szivesen elkísérlek a bagolyházba, ott még nem is nagyon voltam igazából. Nekem nincs baglyom, meg levelezni se nagyon szoktam, hogy egy iskolaival adjam föl.
Érdeklődve nézem, ahogy Bess átváltoztatja a követ, fel is kapom megnézni, de tényleg úgy néz ki, az egész átváltozott, nem csak egy bevonat, bár ketté kéne vágni, hogy tényleg kiderüljön.
-Valóban poén dolgokat lehet vele csinálni, én is szeretem, csak ezek még olyan... kis dolgok. Majd gondolom később lesz az igazán érdekes, mondjuk ötödikben, gondolj bele, akkor miket fogunk már átváltoztatni? De ezek meg már most is milyen poénak...- Keresek egy gallyat a földön, majd az egyik végét megfogom, a másikra meg rámutatok a pálcámmal.
-Például ez a... lacarnium inflamare.- Tartok egy pillanat szünetet a varázslat előtt, hogy jól mondjam ki az igét hozzá. A gally meggyullad, és nézem egy ideig, aztán bedobom a tóba, mielőtt a kezemig végigmászna a láng rajta.
-Látszik rajtam, hogy már másodikos vagyok?- Csillan fel a szemem, ahogy tudatosul bennem, hogy Bess bizony utalt erre.
-Engem mindenki folyton elsősnek néz. Pedig nem is vagyok olyan kicsi... Najó, termetre de, kész hobbit vagyok, de akkor is.- Panaszolom el a lánynak, de örülök, hogy ő legalább észrevette. Fogadjunk, hogy a többi másodikos Hugrabugos, meg a tanárok is csak azért tudják, mert kénytelenek észrevenni, hogy azokra az órákra járok, füstölgöm még egy kicsit magamban.

-'Szerintem is kár, hogy kutyát nem lehet behozni, olyan aranyosak tudnak lenni, bár mondjuk veszélyes is tud lenni azért, gondoljuk csak a kutyaharapásra. Jó, mondjuk a patkány is megharaphat, de érted...'-mondtam.'Csak nagyon hiányzik már a kutyám, szinte egész nap vele voltam odahaza, sokat jártunk el sétálni. A baglyommal én se szoktam sokat levelezni, de néha jó csak felmenni is oda, és baglyommal lenni, kikapcsolódni egy kicsit. Mondjuk nem ott fent lenni, a bagolyházban, mert ott elég kellemetlen szag van, hanem lejövök a parkba vele.'
Közben az átváltoztatott kövem elvette Merel, mert kíváncsi volt rá.
-'Ja, már nagyon várom az izgalmasabb órákat, de ezek is nagyon tetszenek már'-mondtam el a gondolataimat, miközben visszaraktam a fényképet a zsebembe.

Aztán ő is készült valamire, mert hirtelen felvett egy gallyat a földről. Majd a megfelelő varázsigével azt meggyújtotta.
-'Héééé, vigyázz'-ijedtem meg, féltem hogy még megsérül, de szerencsére időbe eldobta, és a tóba, így nem okozott gondot. De azért ránéztem a kezére nem égett-e meg.
Aztán gyorsan témát váltott és az évfolyamról kezdett el beszélni.
-'Én simán harmadikosnak néztelek, akkor egy évfolyamot tévedtem.'-válaszoltam. 'És én tényleg annyinak néztelek, nem csak úgy mondom.'
-'Nincs kedved sétálni egyet vagy kacsázni?'-kérdezem, mert elkezdet elgémberedni a lábam.

-Mondjuk nekem nem is nagyon lenne kivel leveleznem igazán.- Ismerem be. Legfeljebb Naras bá'nak tudnék küldeni bármit, de gondolom nem nagyon mesélhetnék semmit, mert ugye ő mugli. Meg úgyis csak mosolyogna egyet az "élénk fantáziámon", és annyi.
-Nyugí... Tudom én, mit csinálok.- Csitítom a lányt, ahogy épp eldobom a meggyújtott faágat, amit ezután a tó el is olt, monván, hogy "plutty". Észreveszem, hogy azért leellenőrzi a kezem, úgy hogy vel is mutatom neki, meg is forgatom, hogy jól lássa, hogy nem égettem meg magam.
-Látod?
Pislogok párat, hogy még nagyobbnak is nézett. Ezt tényleg nem gondoltam.
-Najó, ezt most csak azért mondod... Amúgy tényleg annyinak néztél? Mármint mi alapján?- Hitetlenkednék még a kijelentésen, de inkább vagyok kíváncsi, hát inkább a kérdésekkel bombázom meg. Közben én is fölkászálódok, és elindulok a tó felé pár lépést.
-Rendicsek. De szerintem ne ezzel próbáljunk, nem elég lapos, meg mostmár nem is elég kő.- Passzolom vissza Bessnek az ezüst-kövét, és elkezdek keresgélni valami jobb kacsázókőnekvaló után.
-Amúgy te láttad már az óriáspolipot? Engem egyszer majdnem megfürdetett.- Mesélem. Amikor tavaly év végén hajóztunk visszafele a tavon az állomáshoz, pont a csónakunk előtt bukkant föl, de tényleg egy olyan ennyivel.- Mutatom kézzel. -Egy másodperccel később jön ugyanarra, és minket borított volna fel.

-'Én általában a szüleimmel szoktam levelezni, megkérdem hogy vannak meg hasonlók tudod. Már pár hete nem írtam, úgyhogy épp ideje lesz írni valamit, mostanában kicsit elfoglalt voltam, nem volt időm rá sajnos.'-teszem el közben a visszakapott könyvet, most egyenlőre nem lesz rá szükségem.'Csak ebéd után fel kell még mennem hozzá pennáért, meg papírért, azt nem hoztam le'-mondom tovább.
-'Amúgy alapból azért tudtam, hogy nem vagy elsős , mert nem emlékeztem a nevedre a beosztási ceremóniáról. Másodszor meg csak tippeltem, hogy hanyadikos vagy.'vallottam be mosolyogva.

Majd elkezdek felállni, és átvetem a vállamon a táskát, és elindulok Merel után a partra, közben lepasszolja az átváltoztatott követ, amit a táskám mélyére rejtek, majd keresek egy szimpatikus követ.
-'Az óriáspolipot? Nem még nem, de hallottam róla, egyszer szívesen megnézném.'-lerakom mégis a táskám közben egy száraz területre, ne legyen útba kacsázásnál.
-'Egy versenyt? Ki tud többször, a legmesszebb pattintani?'-vetem fel, mert versenyezhetnékem támadt.'Te is muglik közt nőttél fel? Emlékszem hogy azt megkérdezni. Bár én nem szeretem ezt a megkülönböztetéses dolgot, csak kíváncsiságból kérdem'-közben gyakorlásképp elpattintom a követ. Nagyot sóhajtottam, és megcsóváltam a fejem, mert nem sikerült jól a kísérlet, úgytünik kijöttem a formámból.

-Rendben, az még úgyis odébb van. Legfeljebb elkísérlek majd a toronyig, vagy valami.- Ajánlom föl.
-Ó, úgy trükkös. Úgy nem nehéz.- Vigyorodok el a beismert módszeren. Egy pindurit csalódott is vagyok, bár ez nem látszik meg rajtam. Csak már kezdtem reménykedni, hogy látszik rajtam, hogy nem vagyok annyira kicsi. Na de mindegy igazából, mert tényleg egy kész hobbit vagyok, ahogy mondtam. Már csak mezitláb kéne járnom. Közben összeszedegettem már egy fél marék laposabb követ-kavicsot, amit Bess után fel is avatok.
-Csak aztán közel ne jöjjön. Gondolom itt kint nem elég mély neki a tó még.- Az első kövem pont pattan egyet, de kábé egyből utána a vízbe bukik. Még bele kell jönni.
-Idén még visszafele csónakázni fogtok majd, ott lehet érdemes nézelődni, gondolom olyankor ő is feljön köszönni, mert többfelől is hallottam már, hogy látták az elsős csónakázáskor.- Vetem föl, közben elindítom a második kavicsot is. Ez is csak egyet pattan a fíztükrön, de ez legalább egy rendeset. Alakulgat ez.
-Semmi gond nincs vele.- Legyintek. -Igen, egy árvaházban. Úgy tudom, mindkét szülőm varázsló volt pedig, bár biztos nem "ahisztokhata",- tartom el a kisujjam nagyon pedánsan az éppen fogott kőtől, -mert akkor gondolom nevelőszülőhöz küldtek volna, nem egy mugli árvaházba. De nem bánom, legalább barangolhattam suli után bármerre, és senki nem kapott miatta szívbajt... nagyon. Mondjuk igaz, hogy néha csúnyán néztem. Képzeld, amúgy állítólag a Foltozott Üstben születtem meg.

-'Szerintem idáig nem igen fog kijönni, mert inkább a mély vízben szeret lenni az ilyen polip, vagyis abból gondolom, amit ezekről a példányokról olvastam. Tudtad pl. hogy az állat a légzéshez szükséges víz kipréselése során keletkező ellenerővel hajtja magát előre? meg pl. erőteljes állkapcsával az óriáspolip képes feltörni a rákok páncélját is. Na jó nem is mondom tovább.'-megint nagyon belejöttem. 'Szeretek beszélni az olyanról amit ismerek, bocsi.'
-'Remélem egyszer tényleg látni fogom, és nem hal meg addig'-sóhajtok egyet, majd megpróbálkozok még egy kővel, ami jobban sikerül mint az első.

Közben elmesélt magáról pár dolgot, utána én is elmeséltem az enyémet.
-'Én is mugli között nőttem fel, mugli születésű vagyok, még meg nem kaptam a levelet a Roxfortból, nem is tudtam, hogy mitől vannak azok a furcsa dolgok, amik velem történnek. 10 éves koromban pl. mikor melírt szerettem volna a hajamba, de a szüleim nem engedték, egyszer csak olyan lett a hajam amilyet szerettem volna. De előtte egy dementorral is összefutottam, majdnem ott is maradtam,egy férfi segített.'-csinálok egy levegő cserét, majd mondom tovább: 'Egy sima, téglával kirakott kertvárosi házban élünk nagy kertel és fákkal. Szeretek kiülni oda olvasni, főleg nyáron, mert akkor árnyékot ad a fa. Családom többi tagjával is jó a kapcsolatom, de mégis szívesebben megyek el a barátaimmal szórakozni, vagy a kutyával sétálni.
De szeretek furulyázni is pl., ha délután felmegyek a levélhez szükséges cuccokért, akkor ha gondolod lehozom, és játszok rajta neked'

-Néhány csápját, talán a feje lehetett még, amit láttam én is, de gondolom tőbbhöz alá kéne merülni, hogy lássuk. Az mondjuk izgi lenne, csak nagyon hideg a víz. De amekkora ez alapján lehet, azzal nem csoda. Szerintem még akkor is feltörné azt a rákot, ha az lovagi páncélt is vesz magára. Néha mintha fel-feljönne lubickolni egyet amúgy. Úgy hallom legalábbis.- Fejtegetem amit hallottam róla.
-Oda se, velem is gyakran megesik. Volt, hogy közben valaki lefogta a vállaimat, hogy "nehogy még elpattogjak itt". Gondolom kicsit be tudok lelkesedni.
Közben én is egész jól belejövök a dobálásba, sikerült ráéreznem, hogy kell jól eldobni a követ, és sikerül néha kettőt is kacsázni vele. Bess közben olyan élményeit meséli, amikor a varázslósága mutatkozott meg.
-Találkoztál egy dementorral?- Kérdezek vissza odakapva a fejem is. -Gondolom ez akkor már nem olyan rég volt, amióta otthagyták azt a börtönt. Izgalmas lehetett, gondolom. Meg biztos ijesztő is... És mi történt? Gondolom az illető le tudta győzni.- Tessék, pont ezt mondtam az előbb, jól nyakonöntöttem szegényt kérdéssel. Csak kíváncsi lettem, na.
-Tényleg, amúgy mit gondolsz erről a tudjukkiről? Le fogják győzni végül? De biztos le fogják, mert gonosz. Azok mindig pont elbuknak, ha közel kerülnek a céljukhoz.- Tessék, már megint be is vagyok pörögve, csak ennyi kellett. Vajon ilyenkor tényleg pattogok kívülről is, vagy ez csak olyan metafora? Mondjuk kábé úgy érződik. Jobb is, hogy aztán másra is terelődik szó, addig lenyugszok.
-Gondolom akkor itt is arra emlékeztet. Az árvaházunk bent van jól a város mélyén, szürke, és uncsi. Én azért is szoktam kibarangolni mindig a városba. Rendicsek, szivesen meghallgatom. Tanulod is amúgy?

-'Hát akor legalább van ennyi közös bennünk, hogy szeretünk olyan dolgokról beszélni amit ismerünk.'-mondom mosolygva.
-'A dementoros eset egy kutyasétáltatás során történt. Épp egy aluljáróban mentünk át, felénél járhattam,mikor kirázott a hideg, rossz kedvem lett, pedig szép napfényes idő volt, és semmi sem adott okot a rossz kedvre. A kutyám is valamit megérzett, mert elkezdett vonyítani.
Ekkor az egyik saroknál valami furcsa lény jelent meg. A lábam földbe gyökerezett, és elvesztettem az eszméletem. Mikor magamhoz tértem, egy férfi állt felettem és megkérdezte, hogy minden rendben van-e, mondtam, hogy mostmár igen. Ezután elkísért az utcánkig, megköszöntem a segítséget, majd elváltak útjaink.
Csak akkor kezdtem el megérteni a furcsa eseteket, miután a Roxfortba kerültem, és a többiektől is hallottam hasonló esetekről. Még örülhetek ezek után, hogy ennyivel megúsztam a dementorral való találkozást.'-mesélem el bővebben az esetet.

-'A furulyázást korán elkezdtem, első éves voltam általános iskolában. Első időkbe nem tetszett, majdnem abba is hagytam, de aztán ahogy egyre jobban ment úgy kedveltem meg. Simán tudok bármilyen kottából eljátszani egy számot, bár lehet még nem elsőre, azért nem vagyok olyan profi. Gyakran járok le ide a parkba gyakorolni, aki hallotta véletlen a játékomat, annak tetszett eddig. Most, hogy a Roxfortba kerültem nem járok tanárhoz, de előtte voltam különórákon.'-válaszolok a kérdésére.
-'Te játszol valamilyen hangszeren?'

-Ez tök jó, akkor neked van egy saját titokzatos hősöd? Tudtál meg róla valamit, hogy ki meg mi ő? vagy csak úgy arra járt, megmentett, és eltűnt nyom nélkül? Tisztára mint egy képregényes szuperhős. Tök jó neked.- Lelkendezek csillogó szemekkel. -Ezért úgy tudlak irígyelni. Amúgy ha nagyobb lennél, te nem szállnál be a harcba?
Mielőtt még nagyon belelendülhetnék a témába, a kastélyból az ebédidő kezdetét harangozzák. Csak most tűnik föl, hogy hogy elrepült az idő, miközben beszélgettünk meg kacsáztunk.
-Gyere, siessünk. Ha még úgyis fel akarunk menni a cuccodért is a toronyba, akkor talán jobb, ha nem a legnagyobb tömegen kell oda átvágnunk.- Vetem fel. Ezen kívül már elég éhes is vagyok, tekintve, hogy csak futólag reggeliztem, és már az se most volt. A maradék pár kövemet még menet közben dobálom el. Kicsit kár, mert már épp belejöttem, bár ezt kielégítően ellensúlyozza egy kiadós ebéd igérete.
-Nem, én semmi ilyet nem tanultam. Mondjuk az árvaház nem is nagyon nyújtott semmi támogatást ilyen téren, edzések, magánórák, ilyesmi ott nem volt senkinek. Csak eltartottak, elszállásoltak, de a gondoskodás kábé odáig tartott tőlük. Gondolom nem a legjobb hely, de ez jutott.- Mesélem.

-'Hogy ki volt az a férfi? Nem tudom, ürültem, hogy megúsztam élve a dolgot, nagy izgalomban el is felejtettem megkérdezni a nevét. Utána meg nem is volt eszembe, bár az esetet sokáig nem felejtettem, és kisértettek álmomban.
Hát, ha nagyobb lennék, és jó lenne a párbaj tudásom akkor lehet beszállnék.'-válaszolok a kérdéseire.

Majd hallottuk, hogy ebédidő van, rá is néztem az órámra, látom hogy 11:45 van. Észre se vettem, hogy ilyen gyorsan elment 3 óra, bár jó társaságban gyorsan telik az idő. De a gyomrom jelezte az ebéd utáni vágyát, mert megkordult.
-'Jó, induljunk, várj felveszem a táskám, az előbb leraktam oda.'-elmentem a táskámért a nem messze lévő bokornál hagytam.'Na itt vagyok, mehetünk.'-mondtam, mikor visszaértem.
Elindultunk, és közben folytattuk tovább a beszélgetést,elmondta, hogy ő nem tanult hangszeren játszani.
-'Ha gondolod én szívesen tanítalak furulyázni, ha az érdekel, csak be kéne ahhoz szerezned egy furulyát, a sajátomat bocsi nem szívesen adom oda. De előre mondom, nem lesz gyerekjáték.'-vetem fel a lehetőséget.
-'És te mit szoktál csinálni amúgy a szabadidődben?'– kérdeztem tőle.

-Kipróbáljuk?- Csillan fel a szemem a párbaj ötletére. Áh, úgyse menne bele. Meg a tanárok se díjaznák. Mondjuk attól csak izgibb lenne, de inkább nem rángatom bele Besst.
Miközben ő elmegy a táskájáért, én addig előásom Szuttyompöttyöt a zsebemből, és hagyom, hogy felmásszon a vállamra a megszokott helyére.
Bevárom Besst, és indulunk is a Roxfort főbejárata felé. Szedem a lábam, de csak annyira, hogy ő is tudja tartani az iramot. Meg amennyire ezek a rövid lábak engedik a gyors gyaloglást, futni azért nem tervezek.
-Áh, akkor furulyázni szerintem nem fogok. Leghamarabb nyáron lenne esélyem beszerezni egyet.- Meg valószínűleg az első egy órán belül unalmasnak is találnám, bár ezt a részt nem hangoztatom. Nincs vele bajom, de nem tudom elképzelni, hogy én végig tudnék ülni egy leckét is rendesen.
-Én? "Semmi jót". Legalábbis ha másokat kérdezel, valószínűleg ezt fogják rá mondani. Szeretek kalandozni-kóborolni mindenfele. Képzeld, a Foltozott Üst környékét már rég egész jól ismertem mondjuk, amikor a levelemet megkaptam, és megtudtam, hogy ott lehet bemenni az Abszol útra. Csak addig valahogy nem vettem észre, hogy az is ott van. És a Borgin és Burkes-ben olyan érdekes dolgok vannak... Meg legalább olyan érdekes alakok is néha. Meg az árvaházunk tetejéről képzeld, olyan szép kilátás nyílik egész Londonra este, meg a csillagokat is egész jól lehet nézni onnan. Már ha nem nyomja el nagyon a város kivilágítása.- Mesélem különösebb rendszer nélkül, csak ahogy eszembejutnak a dolgok. Közben Beérünk a kastélyba is, ahol azért már nem olyan kevés tanuló tart ebédelni, de szerencsére még nincs csúcsidő.
-Tényleg, az asztalaink szomszédosak, tudunk egymás... hát nagyjából mellé ülni, mondjuk úgy pont egymásnak háttal lennénk. Na várjunk csak...- Jövök rá a mondat közepén, hogy valamit azért sikerült kihagyni a számításból, de ez nem állíthat meg a mondat befejezésében.

-'Oké, ahogy gondolod.'-mondom neki, mikor mondja, hogy leghamarabb nyáron tudna szerezni furulyát.'Vagy ne oldjuk meg valahogy? valahogy veszünk neked'-vetem fel az ötletet.
-'Ohh, bárcsak az én szobából is jó lenne a kilátás, de sajnos nem. Mondjuk ez a Roxforti hálószobából való jó kilátásnak örülök, van hogy csak beülök az ablaka elé és bámulok ki a birtokra.
Ezen kívül szeretek utazni, zenélni, zenét hallgatni, énekelni, olvasni és a kutyámmal játszani. De nem szeretem, ha megpróbálnak becsapni, illetve ha nem igazságosan ítélkeznek.'-mesélem el az érdeklődésem Merel után.'Te szeretsz utazni? Én nagyon, főleg vonattal, és közben nézni a tájat. Bár az ide vonatútból nem sokra emlékszek, lehet csak a nagy izgalom miatt.'

Közbe mér kezdett gyülni is a nép a nagyterembe, láttam ahogy beléptünk oda, de legalább még nem olyan vészes.
-'Ja, és tényleg, ez jó.'-mondom neki mikor felveti, hogy pont egymás mellett van a 2 ház asztala.'Addig se kell elválnunk.'-poénkodok.'Öhh, mire várjak?'-kérdem mert nem fejezte be a mondandóját. Közben leülök egy olyan helyre, ahol minkét asztalnál nagy a hely, majd szedek magamnak levest.

-Jaj, ennyire tényleg nem fontos.- Legyintek, amikor Rebecca kitart az ötlet mellett. -Nem hiszem, hogy elég muzikális lennék hozzá egyébként is.- Mentegetőzöm.
-Ó, hát a szobámnak az ablakából nekem is csak a szembe ház fala látszana, onnan nincs is mit nézelődni. Mondjuk a tetővel meg az a baj, hogy oda nem szeretik, ha kimegyek. Volt hogy el is kaptak. Miért vannak ennyire ellene a felnőttek a szórakoztató dolgoknak?- Teszem fel az örök nagy kérdést morfondírozva.
-Ha úgy adódik, de akkor is inkább a társaság miatt. Nem szoktam utazgatni, inkább gyalog megyek, ahova lehet. Mondjuk azért is, mert arra futja leginkább. De itt a vonatutat szeretem. A legelsőt végig ötleteltem, hogy milyen lesz majd a Roxfort amikor megérkezünk. Jól el is kanyarodtam a legcifrább túlzásokba is a végére mondjuk.
Leülök a kinézett helyre.
-Ja, semmi, csak rájöttem, hogy mindketten a két asztal között leszünk, akkor egymással háttal fogunk ülni. De mindegy.- Magyarázom meg a vége nélkül maradt mondatot, aztán egyből a lényeggel kezdve szedek magamnak két emberesebb szelet rántotthúst is. A kupámat fejjel lefele fordítom, és az így tányérszerűen funkcionáló aljába merek egy evőkanál vizet Szuttyompöttynek, aki így a kupa mellett felágaskodva tud belőle inni.
-Evapores.- Szabadítom fel a kupám alját, amint Szutyi végzett, és visszafordítva, rendeltetésszerűen használva a tárgyat én is iszom egyet. Veszek még egy szelet kenyeret, és ha véletlen én végeznék hamarabb, még bevárom Besst.
-Na mehetünk.

-'Ja, az én szüleim se szeretik, ha olyat teszek, amit nem szabadna. Nagyon tudnak félteni. Pl. a háború idején képesek voltak még a mugli suliból is kivenni, és otthon tanítani. Szerintem féltenek, azért vannak minden ellen.'-válaszolok a kérdésére.

-'Ja, oké.'-mondom neki a választ mikor elmondta, hogy mi lett volna a mondat vége. Majd a leves megkavarása közben még levettem a nyakamból a táskát, mert elfejtettem
Majd mindketten az ebédre kezdünk koncentrálni, így abbamarad a beszélgetés.
Elkezdtem enni a levest, de sikerült jól megégetnem a számat egyből, olyan meleg volt.
-'Óhh, hogy az a...'-bosszankodok magamba. Majd folytatom tovább az evést, csak most már óvatosabban. De legalább finom lett a paradicsomleves.

A leves után elgondolkodtam, most melyik másodikat is válasszam. Aztán most a bárányborda mellett maradtam, mellé sült burgonyát szedtem, illetve borsót. És öntöttem egy kis vizet a poharamba.
Végezetül desszertnek ettem egy kis Yorkshire pudingot.
Láttam, hogy Merel is kész van, így felvettem a táskát, és elindultunk a Hollóhát klubhelyisége felé.
-'Ha nemgond, még útközben keressünk fel egy mellékhelységet is.'

-Azta! Mármint ez a Tudjukkis dolog? Pedig az szerintem még el se jutott a muglikhoz, hogy egy háború lenne. Mondjuk hirtelen megugrottak a furcsa balaestek az tény. Meg annak a két hírnak is a leomlása...- Én is csak a levelem érkezése után tudtam meg, hogy mi volt az igazi oka ezeknek, a Foltozott Üstben vitatták meg többen is a témát, és ott hallottam róla.
-Igaz mondjuk, neked ott volt az a dementoros eseted. Akkor gondolom ez annak okán lehetett.- Jut eszembe, amit korábban mesélt ma, és így összerakom a képet.
Úgy tűnik vagy én voltam gyorsabb, mint gondoltam, vagy Bessnek tartott tovább az ebédelés, de nem kell énrám várni, hogy megebédeljek, és ahogy mindketten végeztünk, már indulunk is tovább a Hollóhát torony felé. A szelet kenyerem belsejét gyorsan begyűröm, hogy utána ráérősen rágcsálhassam út közben a héjat, amikor nem én beszélek.
-Dehogy gond.- Bólintok rá a felvetésre. Még kapóra is jön, nekem is akad némi felkeresnivalóm ott.
Így a kenyérhéjat zsebre is vágom addig. Majd némi motozás nesze alapján rájövök, hogy Szuttyompötty is abban a zsebemben van. Legalább van mivel lekötnie magát, na. A kenyérhéj patkányrágta részét majd legfeljebb letépem, és megkapja.

-'igen, ez most volt.'-térek vissza közben a szüleim témájához.'Furcsa eseteket mondtak be a rádióba, hogy pl. teljesen egészséges emberek haltak meg hirtelen, minden előjel nélkül.
A családom csak figyelte ahogy szaporodnak a rejtélyes halálesetek, katasztrófák, és ők is elkezdtek félni.
És kimozdulni is alig mertünk ezek után, anyukám odáig is elment, hogy kivet a suliból is, és itthon kezdett el inkább tanítani.
Sajnos sok iskolai barátom is meghalt, illetve annak családtagjai, így volt, hogy magamba forduló lettem, és sokkot kaptam egy időre. Sajnos, még szihonyuszihoz is mennem kellett.'

-'Rendben, akkor szerintem menjünk az első emeleti mellékhelységbe, az van a legközelebb'--indulok is arra felé. Közben elrakom az innivalót, amit azután töltöttem még magamnak, hogy felálltam az asztaltól. 'Ha neked nincs ott dolgot, én előre megyek, ne kelljen várni rám. Odáig még talán nem tévedek el.'-poénkodok.'Olyan nagy ez a kastély, kifejezetten veszélyesnek tartom eltévedni. Egyszer mondjuk már sikerült, az első napokba, mikor vissza szerettem volna menni a klubhelyiségbe, úgy kellett útbaigazítást kérnem.'

-Furi. Én alig találkoztam ilyen hírekkel, pedig az ott pont a város közepe, ahol vagyok. Vagy pont azért nem? Mondjuk a híreket annyira nem követem általában, de sokat járok kinn a városban. Jó, a hidas esetet azt nehéz lett volna nem megtudni, ott történt kábé a szomszédban. Nem szó szerint, de érted.- Magyarázok kicsit hadarva.
-Rendicsek, menj csak, majd beérlek.- Mondom, ahogy elindulunk. Énnekem most nem sürgős semmi, majd ráérősen utólérem.
-Milyen szerencse akkor, hogy nem két órád között tévedtél el. Ahhoz mondjuk tényleg nagyon nagy ez a kastély, hogy pont ne legyen idő szünetben eltévedni. Vagy mi van, ha valakinek lent van az egyik órája az alagsorban van, aztán a következő az iskola másik végében, és a hetediken. Az milyen lehet már? Át kell vágni az egészen, és a tetejébe abból egy csomó lépcsőzés. Én mondjuk tuti elkésnék.
Bess előresiet, én addig menet közben előhalászom Szuttyompöttyöt a zsebemből a farkánál fogva. Ezzel járulékosan a kenyérhéjat is, amit ő azóta is szorgalmasan rágcsál.
-Tudodmit? Ezt itt így megkapod... ni, és legyél el vele jól. És ne a zsebemet rágd ki, ha lehet.- Tépek le egy darabot a kenyérhéj végéből neki, a többit meg átrakom a másik zsebembe. Aztán Szutyit is visszarakom a helyére, mert időközben én is elérem a mosdót.

Mivel azt mondja Merel, hogy nyugodtan menjek előre, így gyorsabb tempóra váltok, és pikk-pakk magam mögött hagyom. Csak közbe már nagyon kellett így szinte futva tettem meg az utolsó lépéseket. Gyorsan feltéptem az ajtót és besiettem. Úgytünt senki nincs épp bent, mert nagy volt a csönd, de mikor bementem volna az első wc-be, az ajtó zárva volt, de a második szerencsére üres volt. Gyorsan elvégeztem amit kell, majd a csapnál meg mostam a kezem, majd az arcom. Elég álmos voltam már, hogy éjszaka nem aludtam jól.
Közbe kijött a másik lány is az ő "kabinjából", egy idősebb diák lehetett, Griffendéles.
-'Hello.'-köszöntem neki, ő vissza köszönt. Majd elzártam a csapot, és kimentem a helységből.
Már Merel ott volt.
-'Na akkor folytassuk is az utat.'-mondom neki, miközben el is indulok.

Rövidesen én is elérek a mosdóig. Mint kiderül, nem kell sokáig várnom ott Bessre, mert ahogy indulnék az ajtó felé, pont ő lép ki rajta. Tényleg gyorsan végzett, így már indulunk is tovább is indulunk egyből.
-Hol van amúgy a Hollóhát tornya? Arra még szerintem nem jártam. Vagy csak nem vettem észre, ha igen. A Griffendélét tudom, hogy szintén torony, és hogy egy festmény őrzi. Még Sir Cadogan mesélte, meg hogy egy ideig ő őrízte pár évvel ezelőtt. Beköszönhetünk neki is út közben... ja, mondjuk fent van a festménye, a hetediken, asszem. Úgy nem hiszem, hogy útba esne. Mindegy.- Vezetem le menet közben magyarázva, eközben megint előhalászva Szuttyompöttyöt, akit felteszek a szokásos helyére a vállamra.
-Tihozzátok amúgy hogyan lehet bejutni? Valami jellel vagy jelszóval hozzátok is?- Érdeklődöm meg.
Nekünk van ugye a kopogásunk a hordónkon, és a Griffendéleseknek jelszót kellett kimondaniuk, legalábbis, ameddig Cadogan őrizte a bejáratot, de gondolom nem változtattak a szokásos rendszeren egy helyettes kedvéért, úgyhogy most is az kellhet. Már az összeset tudom is, amiket a lovag használt, hallottam már párszor tőle, de nem hiszem, hogy bármi hasznát venném nekik. Évekkel ezelőttiek, és ilyen jelszavakat, mint például "anyaszomorító korcs" nem is kérne másik festmény innen a kastélyból.

-'A Hollóhátasok klubhelyisége a nyugati szárnyban található, méghozzá az egyik legmagasabb roxforti toronyban, ahova egy szűk csigalépcsőn keresztül juthatunk fel. Egy kilincs nélküli ajtó fogad minket, egy sas alakú kopogtatóval, ahhoz hogy  bejuthassunk kopogtatni kell ezzel a kopogtatóval, majd egy rejtvényre kell válaszolni. Ha a jó választ adod, akkor bejutsz, ha nem akkor várhatsz még jön valaki és tudja a jó választ.'-válaszolok Merel kérdésére.'A klubhelyiségünk egy szép nagy, kerek alakú szoba kék szőnyegekkel, ívelt ablakokkal, kék és bronz selyem  kárpitokkal. Innen kiváló kilátás nyílik a birtokra, többek között a tóra, a tiltott rengetegre, a kviddics pályára, a gyógynövénytan házakra, és a környező hegyekre. A szobában asztalok, székek, és könyvespolcok vannak, illetve van egy szobor Hollóháti Hedvigről. És innen nyílik a hálókhoz vezető lépcső is.'-magyarázok tovább.
Közben elérjük a szűk lépcsőt, így nem beszélek tovább, mivel csak egymás mögött tudunk haladni, és így nem igazán szeretek beszélgetni.

-De és akkor más házakból valóak is be tudnak simán menni, ha tudnak jól válaszolni rá? Jó, mondjuk igaz, egy jelszó is működne bárkinek, de azt mondjuk csak házon belül mondják meg előre. Nálunk szerintem amúgy a legpoénabb. Egy hordón kell bekopogni megfelelően. De van ott egy csomó hordó, és ha rosszul kopogsz, vagy rossz hordón, akkor az kinyílik, és leönt ecettel. Szerintem ilyen csapda semelyik háznak nincs másiknak.- Mesélem el én is a mi klubhelyiségünk bejáratát.
-Nekünk ilyen kerek mindenünk van, nem csak a helyiség, de a bejárat is, - jó, mondjuk az hordó, milyen lenne ha nem kerek - meg az ablakok is, kint hullámzó fűvel éls virágokkal. És részben föld alatt is van valamennyire. Kész hobbitüreg.- És itt rájövök valamire. -Lehet, hogy azért Hugrabugos lettem, mert én is ennyire hobbit vagyok? Najó, biztos nem, de akkor is.
Közben felérünk a szűk csigalépcsőn a Hollóhátas bejárathoz, ami valóban egy csak kopogtatóval ellátott ajtóból áll.
-Megpróbálhatom én?- Kérdezem Rebeccától, de mire lenne ideje válaszolni, már így is, úgy is az ajtó előtt állok. Felemelem a bronz kopogtatót, kopogok vele kettőt, és kíváncsian figyelem, mi történik ez után. Aztán meg ha nem működne, vagy nem tudok válaszolni, itt van Bess is, és ő Hollóhátas, úgy hogy biztos ki tudja nyitni, tehát nem tudom véletlen kizárni magunkat.

-'Ez jó kérdés.'-gondolkozok el azon a felvetésen, hogy aki tudja a jó választ bejuthat.'Én még nem vettem észre, hogy bárki próbálkoznak, igaz nem is gondolkoztam még el ezen, így a felsőbb éveseket se kérdeztem ilyenről.
'Hordó?'-csodálkozok el a Hugrabugrosok bejutási módján. 'Nálunk valahogy megértem, mért ilyen bejutási mód van, hiszen  Hollóhátasok okosak, valamint ha nem tudják a választ, akkor megtanulja a helyes választ attól aki tudja.'-gondolkodok el a bejáratunkon.
-'Ez is lehet egy szempont, de nem hiszem'-válaszolok az üreges felvetésére.
'Megpróbálhatod. Úgyis kíváncsi vagyok mi történik.'-így Merelt engedem az ajtóhoz.'Lehet meg van bűvölve, hogy csak Hollósok próbálkozhatnak, de mindjárt kiderül'
-'Majd max egy jót nevetek rajtad'-poénkodok, de közben remélem nem veszi komolyan, nem szeretném megbántani. Tudom, hogy nem szép dolog másokat kiröhögni.

-Biztos nem ennyire a házakhoz tartozó fő tulajdonságot tükrözik mindenképpen, mert akkor a Griffendéleseknek például, akik ugye a bátrak, mondjuk egy lávatavon kéne kőről kőre ugrálva átkelni vagy valami. Egy jelszó elmondása nem akkora bátorságpróba. Bár mondjuk ha egy festmény fenyegetőzik egész meggyőzően kibelezéssel, ha nem tudod...- Kalandozik el a képzeletem a mondat végére. -És azt a festményt még vissza is cserélték egy békésebbre.
Az eszem közben szokás szerint tovább pörög ezen a vonalon, már el is kezdeném mindjárt kifejteni egy elméletem, amire jutok, de csak erőt veszek magamon, és megkímélem szegény lányt.
-Most akkor inkább nem vezetem le, hogy hogyan lenne simán logikus, hogy a félembernyi termetem alapján kerüljek a Hugrabugba. Lassan már úgyis kezdem kicsit túlhasználni ezt a hasonlatot.
Kopogás után egy pillanatig nem történik semmi.
-Há' majd max én is.- Válaszolom Bess megjegyzésére egy kis vigyorral, de ekkor mégiscsak megszólal a kopogtató.
-Mi az, amit úgy tarthatsz meg, hogy másnak adod?- Teszi fel a kérdését az ajtó. Pedig már vártam, hogy azt kérdezze meg, hogy a zsebében mi van... jó'van, leálltam ezzel, na.
Valamit, amit elkoboznának, ha énnálam találnának meg? Á, biztos nem ezt a választ várja. Pedig végülis igaz lenne rá.
Találgatok egy jóideig magamban, már lassan fel is adnám, miután ilyenek merülnek fel bennem, mint "bumeráng, amit dobás útján adtam oda", de akkor beugrik valami.
-A szavam.- Mondom bizonytalanul, mármár kérdő hangsúllyal, és kérdőn is nézek az ajtóra. De úgy tűnik eltaláltam, mert az kinyílik.

-'Hát szerintem azért van ilyen bejutási mód nálunk, mert Hollóhátasok okosak. De a többiben meg közben igazad van.'-fejtem tovább Merel gondolkodásmódját az egyes házakról.
-'Öhhh, hogy érted?'-kérdezek rá erre a félemberes mondatára. Miközben Merel megpróbálkozik a kopogtatóval.
Előszőr nem történik semmi, majd mintha valamelyik háztagom lenne, ugyanúgy feltesz egy kérdést.

Mikor elhangzik a kérdés, még engem is gondolkodóba ejt, hogy mi lehet a válasz. Lehet én elidőznék pár percig vele, de Merel elég gyorsan megfejti.
-'Váó. ez szép volt. Még engem is eléggé gondolkodóba ejtett ez a kérdés, nem volt könnyű, te meg elsőre eltalálod.'-gratulálok Merelnek.

Miután kinyílt az ajtó mondtam Merelnek: 'Várj, azért inkább én megyek előre. Maradj valahol itt a bejáratnál én meg akkor felmegyek a cuccaimért'

Így is tettem, a lépcsőn felmentem a hálóterembe, ahol oda mentem az utazó táskámhoz, de  a szobában fülledt meleg uralkodott, így előbb kinyitottam egy kicsit az ablakot. Majd vissza mentem az utazó táskámhoz, és kinyitottam a tetején ruhák és pergamenek fogadtak, egy pergament ki is vettem egyből, majd a ruhákat kitettem egy kicsit az ágyra, hogy könnyebben hozzáférjek a táska további részéhez. Tovább kutattam a táskában, még lassan előkerült, amit kerestem, egy kis bagoly csemege, meg penna. Megfogtam a ruhákat, és visszatettem őket, és vissza behúztam a táskát. Majd beraktam a oldaltáskámba a kivett cuccokat, és elindultam vissza Merelhez, aki mikor leértem épp a kandallónál ácsorgott.
-'Na mehetünk is.'-mondtam neki mikor odaértem.

-Biztos vagy benne, hogy levezessem, hogy hogy függ össze a Hugrás beosztásom azzal, hogy egy ki...csi hobbit vagyok?- Teszek egy egyébként elég észrevehető szünetet a szó közepére, hogy jó kislányhoz illő mederbe tereljem a kifejezést. -Naugye. Hát félember, -szerzet, miegyéb... -nótás, najó nem, de szóval ilyenek. De mondom hogy ez így már annyira lejárt hasonlat, hogy még nekem is feltűnik. Ami azért valami.
Ezután lejátszódik az epizód az ajtóval, ami kinyílik végül.
-Hátőőő... hátöö... nem.- Vallom be. -De amik előtte jutottak eszembe, azok kiakasztották volna az ajtót, és akkor hogy jutunk be? Szerintem már találkozhattam valamikor a kérdéssel, mert úgy hirtelen ugrott be.
Előreengedem Besst az ajtóban, elvégre neki hazai terep ez, meg amúgy is ő jött a cuccaiért. Csak bólintok egyet, és ameddig várok rá, a klubhelyiségben nézelődök. Egész hangulatos, bár egy kicsit sötét-féle ezzel a sok kékkel. Olyan éjszaka jellegű. Sok a könyvespolc - mondjuk mit vártam? - és van egy életnagyságú szobor egy nőről, gondolom a házalapító Hollóháti képmása lehet. "Magad azzal ékesíted, ha elméd élesíted", olvasom a szoborhoz tartozó mottót.
Nézelődök még egy darabig, csak most tűnik fel, hogy igazából csak én vagyok a szobában. Bár elég korán feljöttünk, úgyhogy lehet, hogy azért, mert a többi Hollóhátas lent van még ebédelni, vagy kiment az udvarra.
Közben Rebecca is visszaér.
-Minden megvan, mehetünk?- Kérdem, és ha nincs hamar valami ez ellen szóló reakciója, már indulok is az ajtó felé, valószínűleg megelőzve a szavakba is öntött választ.

-'Ja, mehetünk, de várj inkább megírom itt a levelet, könnyebb, és kényelmesebb.'-válaszolok a kérdésére.
Majd oda megyek az egyik asztalhoz, és leülök, hogy megírjam a levelet. Kinyitom a táskám, és kiveszem belőle a pergament és pennát hozzá, és elkezdtem.
"Kedves szüleim!

Már 9 hónapja itt vagyok a suliban, és még alig írtam nektek, nagyon szégyellem magam miatta. Bár tudjátok, hogy sosem voltam a levélírás híve.
Néha a fáradtság ágyba dönt, néha hadilábon állok a házi feladatokkal, de megvagyok.
Már boldogulok, de azt hiszem, kezdem érezni a felnőtté válás terhét, és örülnék, ha könnyebb lenne. De nem panaszkodni szerettem volna, mert boldog vagyok és fáradt a pezsgés miatt.
Remélem minden rendben van veletek.

Üdvözlettel ölel: lányotok"

Letettem a pennát, és újra elolvastam a levelet. Amint meggyőződtem arról, hogy jó úgy, ahogy van, egy borítékba tettem, és beraktam a táskámba a pergamennel és a tollal együtt.
-'Na ezzel is megvolnék, mehetünk most már tényleg'-mondtam és felálltam közben.

Az ajtóban állva várom meg, hogy Rebecca megírja a levelét. Igazából kicsit türelmetlenül is, nem vagyok túl jó az egy helyben állva semmit nem csinálásban. Próbálom nem különösebben mutatni, de szerintem attól még látható rajtam, hogy egy kicsit unom magam. De már nem kell sokat várni, Bess befejezi a levelét, és indulunk is. Én egész konkrétan rajtolok onnan az ajtóból, mondhatni.
-Gondolod, hogy idén is történni fog valami nagy? Mármint itt a Roxfortban. Mint tavaly is. Ja, te tavaly még nem jártál ide... De végülis hallhattál róla, talán nehéz is lett volna nem hallani ilyenről. Szóval mit gondolsz?
Na, ezt jól megbeszéltem magammal. Főleg, hogy eredetileg Besshez beszéltem.
Közben valami egy apró szöget üt a fejembe, és azt is többnyire tudat alatt: Én tényleg némi lelkesedéssel mondtam ezt? Nem találom furcsának, tudom magamról, hogy mindenfrászért mennyire tudok lelkesedni, de ha a szóbeszédek igazak, akkor odakint ez mégiscsak háború. Lehet, hogy annak kéne?
De a gondolat bármi tudatos részét elhesegetem, ahogy időközben elérünk a bejárati csarnokig.

-'Hát a tavalyi esetekről nem sokat hallottam, lehet hogy azért, hogy a muglik között nőttem fel.'-válaszoltam a kérdésére az ajtó felé menet.
Ezután leballagtunk ismét a szűk lépcsőn, és nemsokára már ismét a nagyteremnél voltunk, csak most tovább indultunk a bejárati ajtóhoz. Mivel kezdett késő délután lenni, csak reméltem hogy még nem hűlt le nagyon kint a levegő.
De mikor kiléptünk a szabadba még kellemes idő fogadott.
-'ŐŐŐŐŐ, merre is kell menni? Jaa, megvan.'-mondtam majd elindultam a megfelelő irányba.

Vidáman, kocogva szaladtam fel a magas bagolyházba, ami valójában egyetlen hatalmas torony volt, de hogy minek, azt senki nem tudja, mert csak a legfelső öt méterét használták a postabaglyok elszállásolására.
Mikor felértem a mérhetetlenül magas bagolyház legtetejére szárnysuhogás hallatszott, majd odarepült hozzám a baglyom.
-'Áhh hello.' -köszöntem neki.'Lenne is egy levelem amit el kéne vinni a szüleimnek. De adok előtte egy kis elemózsiát.'-mondtam neki, majd kivettem a táskámból a dolgokat, majd a bagolycsemegét oda adtam neki, és amíg ette addig én rákötöttem a levelet a lábára.
Amikor kész voltam elengedtem a baglyot az ablaknál, aki szárnyra kapott és felemelkedett a fák fölé.
Ezután bagolyház ablakából figyeltem az erdőt, illetve a távolodó baglyot. Az erdő fái meg se mozdultak, mintha meg se éreznék a szelet, ami a hegyek között süvített keresztül az erdőn és kastélyon át.

-'És most merre?'-fordultam ezek után Merelhez.