Roxfort RPG

A temető és a tó között elterülő, kicsi, árnyékos udvar. Kevés diák jár ide, mivel eléggé nyomasztó, ám aki épp magányra vágyik az itt megtalálhatja.

Most különösen szépen indult a reggel. Órák... fúh, igen, az órák. Nem mindig szerettem bejárni mindegyikre, de valahogy mégis rászántam magam. Ennek ellenére mégis inkább szívesebben beülök egy sarokba, és megvárom, míg elmúlik a tanulhatnékom, mintsemhogy nekiálljak. Az csak időpocsékolás. Bár mostanában mégis inkább megtanulom azokat az anyagokat, amiket én is fontosnak találok, mert manapság nehezebbek, és... többször is át kell olvasni őket, hogy megmaradjon minden a fejemben. Órák után pedig végre fellélegezhettem, és megkönnyebbülten válthattam irányt a folyosókról az udvarra. Mindig olyan jól jött a fejfrissülés az órák után, legalább kiszállhattak a sötét, vagy rossz gondolatok. Már nem mintha gondoltam volna valamire, mert egy ideje mintha megállt volna bennem minden... a szívemen kívül, mert az ha megállt volna, most nem itt lennék, hanem valahol lent a föld mélyén. Hmmm... akkor már legalább beszerezhetnék előre egy üvegkoporsót, csak az meg azért nem lenne előnyös, mert azon keresztül látnám a férgeket, csúszómászókat, csótányokat.

Csótányokat? Vrár... amint rájuk gondoltam, ki is rázott a hideg. Jobb lesz, ha nem törődöm ilyenekkel. Jó, fogjuk arra, hogy hideg van. De mondhatnám ezt akárkinek, nem hinné el, mert hétágra süt a nap. Tovább haladtam, s azon gondolkodtam, hogy mit is csináljak. A fenébe! Nem hoztam magammal a gitárom, és már bemenni meg nincs kedvem érte. Hogy milyen balszerencsés is vagyok... vagy inkább túl könnyen feledkezek meg a fontosabb dolgokról. Idegeskedtem is miatta, s ennek következményeképp dühömben leültem egy padra fortyogni. Amolyan gyors levágás volt, mintha más valakit dobtam volna le erre az ülő helyre.
Egy ideig még meredten néztem magam elé... senkit sem láttam rajtam kívül az udvaron, ha pedig mégis, akkor egyik arc sem volt köztük ismerős. Kicsit szomorkás kedvemben voltam, így hát rákönyököltem a térdemre, majd beletemettem arcomat, és megint csak távolra pillantottam. Hogy mennyire bírom magamat szívatni! Másoknak meg se kell tenniük. Talán, ez a legnagyobb sérelem, ami engem ért, hogy bent hagyom a gitáromat. Más már nem is tudna nekem olyat mondani, amivel darabokra törhetne, mint egy ócska tükröt.

Ezeket a gondolatokat elhessegettem gyorsan, vagy legalábbis próbáltam. És ezt inkább azzal tettem lehetővé, hogy elővettem egy pennát, és egy pergament, vagy mindegy, hogy mi volt az, csak olyan dolog legyen, amire tudok firkantani egy-két mondatot... most mondat írogatása helyett rajzolgattam. Nem is tudom, mit, vagy éppen miket. Persze, később elfogott valamilyen érzés, mintha valaki közeledne felém, és le akarna teperni... szóval, a rajzolásból fel is kaptam a fejem.
- De fura érzésem van... - meg is jegyeztem magam előtt. Általában azt is megérzem messziről, ha figyelnek, és azt is kiszúrom, hogy ki az a valaki.

(http://www.kepek.us/images/nc8j9jmzq9xlgmhsl3l0.png)


*Még csak év eleje van, de már azt se tudom, hova kapkodjam a fejem annyi minden történik itt Roxfortban. A tanórák persze jócskán lekötik figyelmemet, de azért az évnyitón tapasztaltak még mindig nem hagynak nyugodni. Egyre inkább kétségek között vergődök. Vajon mi lesz most a Roxforttal ezek után a gyökeres változtatások után? Ám most valahogy nincs kedvem ilyen dolgokon tépelődni. Majd az idő előre haladtával megtudunk mindent, hogy mi folyik itt. A hangulatom tehát koránt sem mondható rózsásnak. Már csak azért sem, mert Fiducia keltetett fel. A kishúgom csak társaságot akart, én mégis ráförmedek miután nagy nehezen kikászálódok az ágyikómból, és felöltöm az iskolai uniformist.*

-Fidu... Megtennél egy szívességet? Ne lógj mindig a  nyakamon. Van ám egy másik nővéred is, ha nem tudnád. Nyaggasd őt is egy kicsit, ha kérhetlek. Barátkozz az évfolyam társaiddal, meg a háztársaiddal egy kicsit. Na mit szólsz az ötlethezl?
*Próbálom egyengetni húgocskám útját egy kicsit. Jó, lehet, hogy nem voltam a legbarátságosabb vele, ezért rögtön jóvá teszem, és jól a karjaimba zárom Őt, hogy érezze nincs egyedül, és szeretem a magam módján. Miután eleresztettem Rám mosolygott, és elindult a klub helyiségbe... A taktika tehát bejött. Ugyan nem vagyok beképzelt hólyag, de néha zseniális ötleteim is vannak. Most, hogy Fidut kivontam a forgalomból arra mehetek, amerre az Én lábaim visznek. Jó ötletnek tűnik az, hogy egy kicsit elűzzem a rossz hangulatomat egy kicsi zenével a szabadban. Tehát miután kihalásztam gitáromat a tokjából úgy döntök, hogy lemegyek az udvarra egy kicsit relaxálni.

A kastély nyüzsög a diákoktól, és ki ki vérmérsékletének megfelelően tanul a folyósokon, vagy pedig egymást szapulja. Én azonban csak egyenesen a célom felé megyek. Néha hol kíváncsian pásztázó, hol irigykedő tekintet rekesztüzébe tévedek. Sebaj. Már megszoktam. Hol azért bámulnak -elsősorban a fiúk- mert szépnek találnak, hol pedig irigykedve a lányok. Mintha lenne rá okuk. Hisz mi olyan szép rajtam? Csak egy északi típusú lány vagyok, semmi több. Ahogy kiérek az udvarra jól esik a kis őszi szellő. Nem állom meg, hogy bele ne túrjak a vállaimra aranyköpenyként omló szőke hajzuhatagomba. Imádtam mindig is, ahogy a hajamba kap a szél... Egy röpke percig tart ez a pillanat, nem tovább. Már folytatom is utamat az iskola udvara felé hű társam, a gitárom társaságában. Ahogy kiérek az udvarra megpillantom az egyik jó ismerősömet, Raq-ot. Ahogy látom valamivel nagyon ügyködik az ötödikes háztársam. Ám valahogy mintha megérezte volna közeledtemet, ugyanis meg is jegyzi félhangosan magának, hogy furcsa érzése van.*
- Nyugi, csak én vagyok az, Andy. Mi jót csinálsz? Egyébként nem bánod, ha leülök melléd?

* Próbálok meg kontaktust létesíteni a leányzóval. Remélem nem zavartam meg semmiben. Mindenesetre nem árt, ha egy kicsit visszafogok a heves stílusomból, azért inkább engedélyét kértem tőle. Legalább akad még a Roxfortban valaki, akivel jól ellehet beszélgetni...*

Dimitrij Ivan Vulkanov

December 1.


Habár a kastély bővelkedik az olyan zugokban, ahol magában lehet az ember, ha úgy akarja, egy idő után már a falak is fojtogatóan hatnak, főleg, mikor valakivel ennyi minden történik, mint vele. Shay ugyan tudta, nem lesz túl kellemes az idei tanéve, azt a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy ennyire a sűrűjébe kerül, s korábbi szürke kis valója helyett ma már rengeteg sötét pillantást zsebelhet be egyetlen folyosó séta során is. "Tanárok", diákok, természetesen egy kifejezett "csoport" tagjai ezek mind, de már nem suhan tova rajta a tekintetük. Épp ellenkezőleg, végigmérik gyanakodva, mintha azt találgatnák, vajon épp most is sántikál-e valamiben. Természetesen vitathatatlan, hogy minden joga és oka megvan ennek, de ez most lényegtelen.
Az események eme válfaja mostani kicsit komor hangulatának csak egy kisebb kiváltója, elég sok minden nyomja még a lelkét. Semmi biztató hírt nem kapott még az öccséről hazulról, a szívügyei sem alakulnak jól, sőt. Szóval a Mosolykiránylánynál is eltörni látszik valami. Nem akarja hagyni magát, s ehhez kell, hogy kicsit kiszellőztesse néha a fejét, egyedül, valami elhagyatott helyen. Ezért halad most az udvarok felé, távol majdnem a temetőnél. Az utóbbi pár napban szinte törzshelyévé avanzsált a hely, s abban a pár órában, amikor nem szólította Minticzhez a kötelessége elsétált egészen eddig. December lévén egyáltalán nem kellemes már az idő, de ha valakinek kellően nyomott a hangulata, inkább ez a vonzó. Érezhető már a tél közeledte, vastag, fehér pamacsokban úsznak a felhők a sötét égbolton, szinte minden percben havat ígérve a kint kószálók fejére, pedig az előrejelzés még egy darabig nem jósol az áldásból. Sötét van már, pedig még nincs is vacsoraidő. A hugrás karjait mellkasa előtt összefonva közeledik szokásos helye felé, olykor merengve figyeli, ahogyan kifújt levegőjének fehér gőzfelhője néhány pillanat alatt a semmibe foszlik. Pálcája kéznél, már sosem lehet tudni, mikor bukkan fel ellenség, de a feltételezett barátokkal is óvatosan kell ám bánni. Elég egyetlen kétértelmű megjegyzés, a következő pillanatban pedig már elfúló szenvedéllyel próbál a nyakadba lihegni. A barátság olyan vékony alapokon egyensúlyoz...

A lány orcáját már lassan vörösre csípte a hideg, most átkozza csak magát, mert a sapkáját bent felejtette a hálóteremben. Sajnos túlságosan sietett, próbált kimenekülni, kihasználva, hogy a mugliismeret professzort más munkára kötelezték, így adódott egy újabb szabad délutánja és estéje. Most azonban a szabad perceket, talán okulva a múltkori balhéból, nem szabályszegésre, butuska próbálkozásokra fordítja. Nagy sokára érkezik csak meg a keresett helyre, csak nem régen fedezte fel azt a magányosan terpeszkedő padot, ami bár láthatóan nem most került oda, az is nyilvánvaló, már jó ideje áll ott a már lombtalan fa árnyékában. Tekintve, nem egy növénytudor, gőze sincs, milyen fa is ez, de egyáltalán nem is érdekli.  Egyetlen pálcaintéssel javít a környezeten, mégsem lenne okos dolog a jéghideg falécre ülni, így bűbájjal felmelegíti a helyet, majd egy óvatos lépéssel fellép az ülőrészre és a támlára helyezi le bájos hátsóját. Térdeire könyököl, állát tenyereibe támasztva fürkészi a sötétbe burkolózó temető árnyait, a másik irányban az óriási tó gyéren csillanó türkét. Nagyokat szippant a hideg levegőből, mintha ezzel sikerülne bármennyire is kitisztítani a fejét, a zavaró gondolatokat… szereti ezt hinni.

   A madár tekintete vadul cikázott a fák sűrűjében, lábait nyugtalanul pakolgatta ide-oda, vastag karomon, tollait enyhén felborzolta a hűvös, északi szél, a hópelyhek, melyek most csak elvétve szállingóztak, vagy a fák tetejéről fújta ránk a szél, apró, nedves foltokat hagytak puha tollazatán. Ana imádta a telet, s mint olyan, a havat, na meg persze a természetet, és a vadászatot, elvégre egy ragadozó kabasólyomról van szó. Egy gyönyörű, fenséges állatról, mely méltósággal repked a Roxforti parkban, minden más madarat maga mögött hagyva, mind gyorsaságban, mind pedig szépségben, és erőben. Ő itt a legjobb madár, s ezzel ő is tisztában van.
   Értelmes tekintetével most szemembe nézett, én pedig elmosolyodtam, majd bólintottam neki, mire szárnyait széttárva elrugaszkodott karomról, s belevetette magát a repülés vadító élményébe. Imádtam Ana-t. Igazándiból csak őt szerettem ebben az idegen világban, melyet Anglia nyújtott számomra.
   Kezem zsebre tettem a fekete kabát egyik alsó zsebében. Elég hideg volt, már így december elején, de aki a fagyos, északi időjáráshoz szokott, annak meg se kottyan ez a télnek csúfolt évszak, itt a Brit szigeteken. Nem tudják ezek, mi az igazi tél, vagy a rendes hó katasztrófa. Ami itt hidegnek számít, az nekünk meg sem kottyan.
   Lépteim az ódon temető felé vezetnek, melyet a diákok általában szívesen elkerülnek, tekintve, hány halottal szolgálhat az aprócska parcella. Nem is csodálom, hisz nem ez a hely a Roxfort legpompásabb része, én mégis kedvelem. Nálunk kicsit másabbak a sírok, illetve a temetési szokások.
   De nem, nem a temetőbe megyek. Ki vagyok, hogy megzavarjam az ismeretlen holtak százéves nyugalmát? Hogy jövök én ahhoz, hogy belépjek egy teljesen idegen temetőbe? Nem, viszont van egy eldugott kis udvar, ahonnan tökéletesen rálátni a sírokra, és ahol manapság egyre több időt töltök, egyedül, persze Ana társaságában, aki imád késő délután vadászni.
   Általában üres, elég kihalt ez a hely, így nem csoda, hogy meglep, egy diák ücsörög a padon, legalábbis diákforma, mivel tanárnak nem mondanám, bár manapság ki tudja, hisz nézzenek csak rám, de ha tanár lenne, ismerném, és nem az.
- Üdv. – köszönök neki előzékenyen, tekintve, nőből van, s nem túl bő lére eresztve a dolgot. Hasonlóképpen ülök le mellé a padra, és mélyen zsebembe nyúlok. Egy doboz cigit húzok elő. Felpattintom tetejét, és a kisasszony felé lököm, gálánsan, s jól nevelten, megkínálva belőle. Lehet, hogy diák, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehetek vele jófej, na meg erről úgysem fog tudomást szerezni senki. Ja, és ki mondta, hogy mindenféle hátsószándék nélkül vagyok most itt? Hisz senki sem tudhatja, csakis én.
   Keresem a szemkontaktust, majd veszek én is egy szálat, és pálcám végével meggyújtom. Ah, isteni. Már mióta vágytam erre!
   

Dimitrij Ivan Vulkanov


Gondolatainak sűrű, sötét rengetegében bóklászva, bízva abban, hogy itt, távol a kastély forgatagától, a halálfalók jelenléte okozta rettegés látványától egyedül lehet egy kicsit, nem zavarja meg senki. Sokak arcán még most is látni az aggodalmat, a félelmet, ettől pedig már ő is meg tud csömörleni. Olyankor, mikor rájuk néz, egy pillanatra elcsodálkozik saját magán, azokon a dolgokon, amiket eddig tett, amióta visszatértek ide. Fogalma sincs, honnan van benne ez a bátorság, magában vagányságnak hívja, Minticz pedig inkább ostobaságnak, fölösleges hősködésnek. Igaza lehet. De ezt nem mondhatja meg neki. Egyrészt mert nagyon mókás, amikor megrándul egy izom az állán egy-egy lázadó megjegyzésére, másrészt, mert akkor igazat adna neki, és úgy tűnne, fölöslegesnek tartja az akciókat… ez sem kizárt, de élvezi őket. Még a büntetések ellenére is.
Térdein könyököl, a sötét horizontot figyeli semmibe meredő, üveges, zöld tekintettel, álla tenyerén pihen. Annyira elkalandozik saját fejében a különböző, most őt érdeklő gondolatai között, hogy fel sem tűnik számára a közeledő. Talán, ha a pálcája meg lenne gyújtva is csak egy mozgó kis csillagként tekintene rá..

Léptek zörgő moraja az avaron, valahol a távolban, vagy csak a fejében léteznek a hangok? Egészen addig nem tudja eldönteni, míg a szeme sarkából valami sötét mocorgásra nem lesz figyelmes. Nehezen sikerül kiragadnia magát vissza a valóságba, hosszan kell ráznia a fejét, és néhány pillanatra a szemeit is össze kell szorítania. Eztán is eltelik még néhány pillanat, míg a közeledőre tud fókuszálni, fényt erre már csak a csillagok adhatnának, de azokat eltakarja a vastag, fehér felhőréteg, mely égi áldással fenyeget. Alkatra sem igazán sikerül eldöntenie, kit is fújt el eddig a szél, arcát pedig sokáig vonja titokzatos homályba a délutáni sötétség. Első gondolata, hogy pálcájáért kellene nyúlnia, de ekkor már elég közel kerül hozzá, így már felismeri a férfit. Már hogy a fenébe ne ismerné fel, hiszen majdnem mindent tud róla. Nem épp egy rajongóról van szó Shaelynn esetében, ez valahogy együtt jár a fejlődésével, anyja és apja nyomán szinte mindent tud a kviddicsről, akármelyik ország csapatáról is legyen szó. És már régóta tudja, hogy Vulkanovot egészen idáig üldözte a múlt. Legalábbis saját feltételezése szerint, meg néhány pocskondiázó újságcikk szerint is.
- Óh… üdv! – nehezére esik magáznia a férfit, pedig professzor lévén kötelessége lenne, de hát… nem könnyű egyáltalán professzornak tekintenie. Még emlékszik, ahogy 13 évesen ott csápolt a Világkupa döntőn a bolgárok győzelméért… Zavartan pirul el egy kicsit, de szerencséjére ezt a jelen körülmények között nem könnyű kiszúrni. Halvány mosoly kúszik arcára, pedig nincs épp a legrózsásabb kedvében, mégis egy ilyen alkalom, tud valamit dobni a kedvén. Senkivel nem akart találkozni, de Vulkanov eszébe sem jutott… valahogy elküldeni a férfit, vagy lelépni innen sincs kedve. Noha, amikor előkapja a dohányt, némileg lohad lelkesedése. Fintorogva utasítja el a felkínált koporsószeget, kezét is feltartva.
- Nem köszönöm… - egyrészt, mert tilos, másrészt, mert utálja, harmadrészt, mert a szagától is rosszul van, és mint olyan, utál büdös lenni… - …azt hittem ez mindenki számára tilos az iskola területén – jegyzi meg nem minden célzatosság nélkül, amikor meg is gyújtja, de persze nem fog rászólni, hogy oltsa el… Néhány pillanatig a felfelé tekergő kékesfehér füstkígyót figyeli, amely mintha lassabban oszlana el, mint általában. Talán a légkör miatt, vagy valami spéci anyagot szív a prof, bár épp olyan büdös, mint akármelyik másik, amelyiket az orra előtt szívtak, legalább ő nem a képébe fújja.
- Feszült? – kérdezi meg hirtelen, ártatlan zöldekkel fürkészve az exkviddicssztár tanerő üresnek ható ábrázatát. Angyalian bájosan tekint rá, mintha nem is ő lenne az a Scarborough lány, aki volt olyan botormód vakmerő, hogy betörjön egy halálfaló irodájába, megkísérelve ellopni valami nagyon értékeset.

   A cigarettával számban, felvont szemöldökkel nézek a lányra, mintha nem hinném el, hogy ilyet kérdez… és mégis. Hmm… vajon mit kereshet itt egy ily gyenge virágszál? Ahelyett, hogy elbújna a háború elől, még ki is teszi magát a veszélynek. Itt bárki megtámadhatná. Akár én is…
   Elmosolyodok. Tetszik pimaszsága, és hogy hiába vagyok professzor, meg kviddicslegenda, nem fél kimondani, amit gondol. Pedig általában a diákok fékezik nyelvüket jelenlétemben. Amióta pár mardekárost kegyetlen büntetőmunkára küldtem felvágott nyelvük miatt, pláne. Megérdemelték.
- Amiről nem tudnak, nem fáj nekik. – vonok vállat, s a füstöt kifújva rámosolygok. Főleg Crasso. – Te persze csak tartsd be a szabályokat… máskülönben pontlevonással kéne sújtanom, s az nem lenne túl szerencsés, nemde? – tegezem, hiszen fiatalabb nálam, és egyébként sem rajongok érte, hogy magázódjunk. Nekem persze azért adják meg a tiszteletet… ha már eddig jutottam.
   Egész biztosan tudja, hogy nem gondoltam komolyan, amit mondtam, ha másról nem, csibészes mosolyomról, azt viszont nem hiszem, hogy tudja, minden lelkiismeret-furdalás nélkül meg is tenném, bármilyen apróságról is legyen szó. Nálunk, a Durmstrangban nem volt ilyen pontverseny, hogy miért, nem tudom, de nekem tetszik! Mármint erről az oldalról élvezem. Nem tudom, diákként hogy vélekednék róla.
   Kérdését hallva ránézek, s elcsípem a zöld íriszeket, ahogyan engem fürkész. Pár másodpercig mélyülök csak el bennük, de egy tapasztaltabb legilimentornak épp elég ennyi, a keresett információ kiszűrésére, sőt… én még extrákat is találtam.
   Remélem, tudod, hogy most megfogtalak.
   Ittam gondolataid ezüstös kelyhéből. Élveztem.  
   Nincsenek titkaid előttem… A gondolatok szinte tébolyító érzéseket keltenek bennem. Úgy érzem, mindenre képes lennék.
- Úgy nézek ki? – kérdezek vissza, mintha az imént egyáltalán nem turkáltam volna a fejében, akarata ellenére. Lehet, hogy illetlenség az ilyen, de hé! Nem illemtanár vagyok, sőt, még tanári képzettségem sincs!
   Shaelyn Scarborough, hugrabug. Manapság sokat mond ez a név, főleg ha az ember a tanáriban tölti ideje nagy részét, akár akaratlanul, akár nem, az ember könnyen elcsíp dolgokat. Jól felbosszantották Crasso-t. Én sem tettem volna jobban.
- Shaelyn Scarborough. – ejtem ki hangosan nevét, majd elmosolyodok. Lassan fújom ki a füstöt, s tekintetem a sötétségben jártatom. Ana hamarosan visszatér legújabb zsákmányával. Általában gyorsan vadászik, s ezt szeretem benne. – Az egyik kardos lány. Hugrabugos létedre kissé merész vagy, nem gondolod? – vonom fel szemöldököm, s pár másodpercre tincseit fürkészem. Már amit látok belőlük a sötétben.
   A cigarettát a pad háttámlájának tetején nyomom el, majd előre hajolok, kezeimet térdeimen támasztom ki, s várakozón nézek a lányra. Nem tudom, mire várok. Talán arra, hogy mondjon valamit, vagy, hogy tegyen valamit. Mindenesetre jól esik kicsit megszabadulni a hétköznapok monotonitásától, és csak bambulni. Még ha kívülről nem is túl szép látvány.

Dimitrij Ivan Vulkanov


A jelen eseményeinek köszönhetően mostanra a hugrás számára teljesen jelentéktelenné vált egyes esetekben, hogy ki hívatja magát professzornak. Elég, ha csak Watsonra vagy de Crassora gondolunk, mindkettő csak koszos halálfaló, akik úgy érzik, hasznosat tesznek azzal, ha megkeserítik a diákok életét. Sajnos ezzel a ranggal eszet nem osztanak épp ezért szánalmas, ha olyanok követelik ki maguknak a tiszteletet, akik semmi értékelhetőt nem tettek érte. Igazából Vulkanov is ebbe a kasztba sorolható, s eltekintve érdekes múltjától, a rég elért eredményeitől, nincs benne túl sok értékelhető. A büntetőmunka manapság, legyen az bármilyen kegyetlen, keveseket hat meg. S ha valaki mardekárost büntet, inkább vastapsot kap a másik három ház diákjaitól, mintsem arra gondolnának, nekik is rettegniük kellene tőle. Ez egy jó pont tőle, épp ezért nyit felé Shay is úgy, ahogyan, noha fenntartással, mégsem ellenségesen. A megjegyzésén azonban kénytelen felnevetni…
- Nem tudom, van még mit levonni a Hugrabugtól? – kérdezi aztán cinikusan, de tartva azt a heccelődő hangsúlyt. – Egyébként nem ezért, egyszerűen nem látom értelmét – rántja meg a vállait. Ő és a szabálybetartás? Ez a pasi csúnyán el van varázsolva, bár ezen sem lepődik meg. Szemöldökeit összehúzva veszi jobban szemügyre a cigarettát, a füstöt, s bár elveivel ellenkezik, mélyeket szippant a füstből.
~ Lehetséges lenne, hogy megint be van szívva? ~ teszi fel a kérdést, természetesen csak gondolatban, s nagyobb figyelemmel szemléli az arcát, a szemeit…
Tesztlap…
Talárigazgatás a tükör előtt…
Sean és ő abban a koszlott raktárban, épp otthagyja ő pedig bánatosan néz utána…
Minticz, amint a padlón ül, nem messze tőle, rossz bőrben, és magyaráz neki…
Képregény, gúnyrajzok…
Pupillái tágak, s mintha csak fotókat nézegetett volna a múltról, ám ez kellemetlen sajgást idéz elő a fejében. Mire úgy érezné, küzdeni akar ellene, az egész érzés el is tűnik. A pulzusa egyik pillanatról a másikra emelkedett meg… már megint elbambult volna? Nem. És pillanatok múlva le is esik neki, mi történt vele az imént. Arca haragos vörösre gyúl, s rémesen zavartan tekint fel Vulkanovra…
Néha elég egyetlen pillanat, hogy a rólunk kialakult képet alapjaiban rendítsük meg, vagy épp szilárdítsuk meg. Jelen pillanatban az előbbi valósul meg, a lány tekintete térdeire vetül, kezei épp egymásba kapnak, ujjai pedig bőrébe marnak. Vesz egy nagyobb levegőt, csak szeme sarkából látja, ahogy a férfi mocorog…
- Nos… inkább vagyok ilyen, minthogy hagyjak mindenkit belém rúgni. Tudja, hogy van ez, minden rendszer maga neveli a lázadóit – jegyzi meg cinikus éllel hangjában, majd felemelkedik a padról. Ha a professzor azt gondolta, még ezután is itt marad vele csacsorászni… tévedett.
- Tudja, azért vagyok hugrabugos, mert, ha a helyzet úgy hozza, előbb szóban próbálok megegyezni, aztán, ha nem megy, akkor jöhet a pálca. Javasolnám magának is, ha érdeklik dolgok, lehet kérdezni… - biztos egyértelmű, miről beszél - …egyáltalán nincs joga ok nélkül használni ezt a bűbájt, akárkinek is képzeli magát! – vet még egy rosszalló pillantást oldalra, véletlenül sem a szemeibe… - Nem tudja véletlenül McGalagony Professzor hol van jelenleg? – torpan meg egy pillanatra, néhány lépést követően – Felejtse el! Megkeresem! – igen, egyértelműen az a célja, hogy szóljon a tanerőnek arról, ami történt. Nem, nem a házvezetőnek, egyből az igazgatónak, talán bokros teendői mellett rá is tud néhány percet szakítani.
- Viszlát! – veti oda zaklatottan, s feltett szándéka minél előbb elhagyni a helyszínt.

   A lány fejéből kiolvasott információ nem valami sok, többnyire csak olyan képek, melyeket bármely másik diáklány fejében láthattam volna. Egyáltalán nem értékes, de roppant érdekes. Ritkán láthatjuk Minticz barátunkat ennyire szétcsúszva, ez roppant szórakoztató információ. A tökéletes professzornak vannak ilyen pillanatai is, melyeket úgy látszik kollégáival nem, de diákjaival megoszt. Különös. Merész. Eszembe nem jutna diákok előtt kimutatni érzelmeimet, és jelenlegi érzelmi állapotom. Nem arról van szó, hogy nem merem. Nem akarom, hisz semmi közük hozzá, a gondolat pedig, hogy én diákokkal alakítsak ki szorosabb baráti viszonyt, főleg ily gyenge virágszálakkal, nos… bizarr.
   Szavaim hagyom, had nyelje el az éjszaka csendje. A cigarettát elnyomom, még a levegőbe szimatolok, s érzem azt a kevéske füstöt, mely maradt. Mikor megszólal, érdeklődve nézek rá. Most nem keresem a szemkontaktust. Oh, milyen bölcs szavakkal untatja közösségét. Ejnye. A koraérettség büntetendő. Vagyis tizenhét évesen mondjuk nem nagy baj, ha érett az ember… de ha azt nézzük, hogy még sokszor én sem gondolkodom felnőtt fejjel.
   Egy vállrándítással jelzem, hogy a rendszer meg a lázadói szerintem mennyire rendjén vannak, közben pedig kíváncsian figyelem, ahogyan feláll a padról. nocsak, nocsak, távozni készülünk? Azt hiszem, Miss. Scarborough nem ismeri a szabályokat.
   Valaki észrevette, hogy a csúnya tanárbácsi nem volt jó kisfiú. Hűha.
   Szavaira nem pirulok el, nem kezdek szégyenkezni, vagy rosszul érezni magam, de azért a mímelt, fájdalommal dúsított grimasz nm hiányozhat arcomról. Vajon miért nem érzem át, milyen rossz is neki? Jó, talán igaza van, nem kellett volna használnom a legilimenciát, valóban nem volt egy ragyogó ötlet, de nem bírtam ellenállni ily fiatal, s forró elmének. Még nem is védekezett.
   Ajh… bocsánatot kéne kérnem, de olyan nehéééz.
   Dühös kirohanását mosolyogva figyelem, és egy tapodtat, sem mozdulok, vagy teszek azért, hogy bármivel is jobb legyen. Megvárom, míg elindul. Mély levegőt veszek, s lassan kiengedem. Nem kell sietni, nem hajt a tatár, szokták mondani.
   Kényelmesen nyúlok talárom belső zsebébe, s húzom elő pálcámat. Lelépek a padról, és kiegyenesedek egy jól eső, kényelmes nyújtózkodás keretében, majd a lány felé nézek. Bájos. Lustán, s könnyedén intek pálcámmal, mire a sötétből egy fekete téglafal alkot torlaszt a Roxfort és a távoli udvar között.
- Kislány. – szólalok meg jól hallhatón. Hangomból kivehető a gúny, s ha ismerne, felismerne benne csöppnyi megbánást is. – Mennyit javít a helyzeten, ha azt mondom: sajnálom? – szegezem neki a kérdést, miközben zsebre tett kézzel sétálok felé. Nem, nem félek tőle. Akár meg is támadhatna, de biztos vagyok benne, hogy előbb rántanék pálcát, minthogy ő elküldhetné saját átkát. Egyébként is… a saját érdekében nem támad rám. 
   Nem, nem arról van szó, hogy berezeltem Minervától. Tudom, hogy nem lennének túl súlyos következményei a dolognak, bár sokaknak tetszene, ha ily módon távoznék az iskolából, s ezt mégsem engedhetem. Egyébként meg legyen büszke magára. Egy diáknak sem mondtam még, hogy sajnálom.
- Nem fogom többet a legilimenciát használni… veled szemben. – adom meg magam végleg, és próbálom megmenteni a beszélgetést. Nem tudom, miért kapkodok ennyire a lehetőségért, talán mert borzasztó kíváncsivá tett…- Cserkészbecsszó. – sóhajtok egy bűbájos mosoly keretében, melyről tudom, hogy a lányok pisilnek érte. Karjaim keresztbe fonom mellkasom előtt, ahogyan megállok előtte, s ránézek.
   Talán most az egyszer… nem hazudtam. 
- Egyébként Minervát utoljára az irodájában láttam. – húzom össze szemeim, s adom meg a választ kérdésére, most, hogy már biztos vagyok benne, nem áll szándékában elmenni. Vagyis csak remélem, hogy jók a megérzéseim.

Dimitrij Ivan Vulkanov


Shannon Minticzről sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy az érzelmeiről beszélne, egyáltalán kimutatná őket bárki számára, azt nem. Ha mégis előfordulna, ő maga lenne az első, aki aztán valami módon azt is megcáfolná. Mesterien zavarja össze az embereket, az egyik pillanatban támogatja vagy épp elismeri őket, a másikban pedig megrója őket ugyanazért. Shaelynn sem részesül sokkal többen, vagyis ez nem pontos, ő több ilyenben részesül, hiszen tesz is ezekért a szentbeszédekért rendesen. Mindazonáltal elég mély sokkot okozott az a beszélgetés, amely most a fejéből Vulkanov szemei elé került. Épp akkor ecsetelte neki, egyik eszméletvesztését követően, hogy törölni szerette volna az emlékeit. A rohama miatt volt rossz bőrben, nem érzelmi kilengése miatt.
Részéről magasról ejt a professzor úr gunyoros mosolyára, és lesajnáló tekintetére, nem is néz rá, épp feltett szándéka szépen magára hagyni velük. Igen, már az első pillanatban tudja, nem volt jó ötlet hátat fordítani a férfinak, ezzel tulajdonképpen céltáblát festve a hátára. Tekintve, a legilimentciát is mindenféle szánom-bánom nélkül használta rajta, egyáltalán nem lenne meglepő, ha most valami átkot bocsátana rá. Lehet hívni naivnak, de egy pillanatra azért felmerült benne, talán ép bőrrel, és mindenféle akadály nélkül hagyhatja maga mögött ezt a helyet, s már most megfogadja magának, ide sem tér vissza többet.
Fejében már kezdi fogalmazgatni mondandóját, s még mindig feltett szándéka McGalagonyhoz menni, gondolataiba mégis egyre erőszakosabban fúrja be magát, hogy talán inkább… Szemei előtt aztán elsötétül minden, s ő majdnem nekigyalogol az elé húzott falnak. Megtorpan, de nem fordul meg, a megszólítást is csak egy nagyobb szusszanással reagálja le, semmi egyebet nem tesz vagy mond. Kezei mellkasa előtt fonódnak össze, szíve kissé hevesebben ver, nem egészen elhatalmasodó indulata miatt. Bár nem érdekli, ha megátkozzák, most nem igazán vágyna fájdalomra, és a gyengélkedő ágyaiból is elege van már. A kérdésre aztán mégis megfordul, ajkait rágcsálja, s gyanakvón, hitetlenül fordul felé. Mégis… egy apró pici része, szeretné elhinni.
- Talán… egy kicsit… - szemöldökeit összevonva fürkészi a tanerő arcát, szemeit gondosan kerülve természetesen – ha… nem bazsalyogna úgy hozzá, még hihető is lenne – még mindig morcos egy kicsit, akaratán kívül enyhült ebben biztosak lehetünk… A tőle szokásosnak vehető, várakozó állást veszi föl: kis terpesz, csípőkitolás, karba font kezek, szemöldökfelvonás, homlokráncolás. Helyzetén csöppet sem könnyítenek a további szavak, sem a cserkészbecsszó, amelyet ő is szokott használni. A mosoly, ugyan nem kegyelemdöfés számára, Vulkanov nem tartozik az ideáljai közé, de egy apró válaszmosolyt kicsal belőle is. Hallatlan.
- Ez jó hír! – bár ő is itt próbálkozott volna először, jó majdnem biztosra menni, így talán megspórol magának néhány percet. Nos, akkor nincs további oka a maradásra, áll, várakozik, közben továbbra sem tekint a szemeibe, de Vulkanovra néz..
- Megszüntetné? – mutat kissé türelmét vesztve a mögötte terpeszkedő kőfalra. Megtenné ő maga, de akkor elő kellene vennie a pálcáját…

   Egyszerűen nem hiszem el, hogy valaki ennyire sértődékeny, sőt, nem is, hogy valaki ennyire érzékeny legyen! Istenem, nem fejeztem le, vagy átkoztam meg, egy egyszerű kis legilimencia nem a világ. Százakon alkalmaztam már, és senkit nem érintett ily mélyen a dolog. Jó, mondjuk az is igaz, hogy volt, aki aztán meghalt… rá pár percre. De az most akkor sem halálos bűn, sőt, még akkora sem, hogy ekkora ügyet kéne belőle csapni.
   Ajh, cicám, ugye tudod, hogy ha akarom, azt akarod, amit én? Ha azt akarnám, ezt az egészet elfelejtenéd. Nem emlékeznél semmire.
   Ugye tudod, hogy oly könnyen kezeim közé kaparinthatnálak, oly könnyen törhetnék bele csontjaidba, oly könnyű lenne megkóstolnom finom, puha húsod. Ujjaim véred vöröse áztatná… ha akarnám. És még megerőltetnem sem kéne magam. Ugye tudod, hogy engem nem hat meg a „lányokat nem bántunk” szöveg, meg az esetleges büntetés, amit egy ilyen ügy után kapnék.
   Remélem tisztában vagy vele, hogy ha messzire mész, egy alvó szörnyeteget zavarsz fel.
   Úgyhogy én a helyedben eltűrném a bazsalygást, hiszen a vicsorgó fogaknál, meg a vérre éhező tekintetnél még mindig jobb, nem? Aww… pedig csak egy Imperio kéne, és úgy táncolna, ahogy én akarom. Milyen egyszerű lenne kimondani. Megfosztani akaratától, s utána nem is emlékezne semmire. Milyen egyszerű, mégis milyen barbár megoldás lenne. Nem lehetek barbár, elvégre tanár vagyok. Moderálnom kellene magam, máskülönben mások teszik, azt meg nem igazán ajánlanám nekik. Így mindenkinek jobb, elvégre mindenki élete megmarad. Lehet, hogy nem tűnök veszélyesnek, de ez csak akaraterő kérdése.
   Csak apró vállrándítással felelek. Rendben, Shay. Ha nem akarsz, nem kell hinned szavaimban. Jogos, hiszen magam sem tenném, de ezek után mondd, mégis mit vársz? Szerinted így én meg fogok bízni benned? Hiszek majd süket dumádban, mely azt ígéri, nem árulkodsz? Oh, nem! Ne nézz már hülyének!
   Ő rám néz, én pedig rá. Az a két méter távolság még mindig fennáll köztünk, de abszolút nem kívánom csökkenteni. Ráérünk még beszélgetni, ahogyan a köztünk lévő távolság lebomlasztására is szakíthatunk időt. És ebben a kérdésben egyáltalán nem érdekel a lány véleménye. Attól, hogy a diákoknak lassan több joguk lesz, mint nekünk, nem fogom minden kívánságát teljesíteni, csak mert elkényeztetett, és beképzelt, és azt hiszi, neki bárki bárit megtesz. Egyelőre én vagyok a főnök, aki ezt a helyzetet irányítja, és nagyon jó, ha ezzel tisztában van. Kisasszony.
   Kezeim lazán összefonom mellkasom előtt, és mint aki nagyon jól szórakozik, nézek rá, meg ahogyan mutat, az általam alkotott falra. Hé, tök jó kis fal lett! Minek is bontanám le? Hiszen arról volt szó, hogy beszélgetünk, nem? Oh, hogy neked még nem mondtam?! Bocsi.
- Nem. – vonok vállat kérdésére, és gúnyosan nagy szemeket meresztek felé. – Miért, talán untatlak? – arcomra nagy megjátszottsággal kiül a felismerés, és visszafogottan elnevetem magam. – Csak nem azt mondod, hogy nincs ínyedre a társaságom? Oh, milyen kár. – leeresztem kezeim, s pálcám végével megvakarom hátam. – Nem kell sietned, még ráérünk. – az égre nézek, ahol már megjelentek a csillagok is. – Korán van még. – húzom fel szemöldököm, és a szokásos, szemtelen vigyorommal nézek felé.
   Remélem tudod, hogy egy könnyen nem szabadulsz, kislány.

Dimitrij Ivan Vulkanov



Erről az oldalról nézve, semminek semmi értelme azok közül, amik most történnek vele. Azt hitte, beszélgetni fog egyet, előhozza esetleges kínos kérdéseit, és hasonló finomságok. Csak a szokásos. Ehhez képest egyik pillanatról a másikra a fejében turkálnak, amire a legérzékenyebb. Mindenkinek vannak ilyen pontjai, neki ez az. Egyszerűen ilyen reakciót vált ki belőle mindennemű agymanipulálás legyen szó emléktörlésről, legilimenciáról vagy Imperiusról. Lehet ezért hisztisnek és elkényeztetettnek tartani, de akkor is így fog érezni.
És igen, van rejtegetnivalója is, még akkor is ha csak egy diák, egy tanár elől rengeteg mindent kell elrejtenie. Nem volna túlságosan kellemes dolog, ha kiderülne, egy kis részt az ő keze munkájának köszönhetők a grafittik a falakon szerte az iskolában, hogy társaival DS edzéseket tartanak és különböző módokon viszik véghez az ő kis föld alatti mozgalmukat. Nem, erről senkinek sem szabad tudomást szereznie, amíg nem tudni, mennyire megbízható. Meg amúgy is... mi lett volna, ha meztelenül áll azelőtt a tükör előtt?? Naugye. Még hogy érthetetlen a felháborodása.
Shayről nem árt tudni, hogy egyik pillanatról a másikra képes tűzből vízbe átmenni, az egyik pillanatban képes a legnagyobb vehemenciával vitázni, a következőben pedig, mintha mi sem történt volna társalogni ugyanazzal az illetővel. Csak valami érdekesség kell, akár egy tárgy, egy kedves gesztus, jól megjátszva. Ha kizökken, pillanatok alatt elfeledi sérelmét, mely pillanatokkal korábban még világméretű gaztettnek minősült a szemében. Egyelőre azonban még itt tartunk, de mit kell ezen csodálkozni? Hiszen a férfi maga is hallotta a lány hírét, s az előbb azt is sikerült megállapítania, hogy kardos. Akkor? Akkor miért ne viselkedhetne így? A hugrabugosok között is akad olykor egy fekete borsószem, ez mostanság meglehet, éppen Shaelynn.
Hamar nyilvánvalóvá válik, Vulkanov nem óhajt szívességet tenni és a falat eltüntetni az útjából, bezzeg a legilimenciára nem kellett kérni, de arra sem, hogy ne sétáljon tovább, maradjon inkább a hatodéves társaságában. Milyen egy elkényeztetett fruska ez a lány... A nemleges válasz ugyanakkor meglepi, szemöldökét is felhúzza, mintha rosszul hallotta volna. De mindjárt kiderül, hallásának semmi baja, a fal marad, ahogyan ő is itt reked. Néz a férfi irányába, értetlenül fürkészi, szeretné tudni a céljait, mégis mit akarhat, hiszen semmi rosszat nem csinált. Sőt tulajdonképpen semmit nem csinált, mindössze felállt a padról és megpróbált távozni, meglehet, mire a kastélyhoz érne, már el is feledné ezt az egészet, lehet el sem érné a kastélyt, mert találna valami érdekesebb helyet, vagy McGalagony irodájáig nem érne el, mert tegyük fel, eszébe jutna máshova menni. Lassan a nagyteremben is kezdetét veheti a vacsora.
Szemeit megforgatja a kijelentésre, korán van, de mihez? Miért nem mehet vissza, vagy legalább el innen? Nem mutatná ki, de kezdi kicsit megijeszteni a helyzet, bár a feszült szusszanásból talán ki lehet érezni. Ajkát harapdálva veszi szemügyre a birtok látható részeit, ami nem sok van tekintettel a napszakra, de lévén a csillagok nem érdeklik, megszólalni pedig nem óhajt, kell valami pótcselekvés. Jobb híján, és mivel nem mozdul vállát a falnak támasztja, karjai továbbra is egymásba fűzve mellkasa előtt. Eltüntethetné ő maga a falat, ha másképp nem, hát kirobbanthatja, vagy egyszerűen átváltoztatja egy vödör lepkévé... vagyis nem.. lepkévé nem, halálra rémülne tőlük, és amilyen szerencsés, az egyik úgyis rárepülne, akkor lenne már itt hisztizés. Egyelőre azonban egy hangot nem szándékszik kiadni a torkán, nem hogy visongani, azonban kíváncsi, miért kell itt rostokolnia, s reményei szerint a férfi közli is azokat.
Azért nem kérdezi meg, mert a "Mit akar tőlem?" kérdés elég hülyén festene, mert ugye miért akarna tőle bármit is, de valamiért mégis marasztalja. Szemeit összeszűkíti, szemöldökeit összevonja, ettől kicsit morcosnak tűnik a tekintete, de most gondolkodik, magában a menekülést tervezgeti, kívülről inkább úgy tűnik, azon jár az agya, mik Vulkanov szándékai most, hogy itt tartja a hugrást.

   Hiszen arról volt szó, hogy beszélgetünk…
   De mégis miről beszélgessek vele? Egy diákkal, akivel most futok össze először, mert, hogy nevével már bizony találkoztam. Igen, olvastam az aktáját is. Érdekes…
   Talán az időjárás megfelelő téma lehet, vagy Shannon. Nem, nem pont egy diáknál fogok a kollégáim után kutakodni, sőt, egyáltalán nem fogok kutakodni a kollégáim után, főleg nem Shannon után, kiről tudom, hogy abszolút nem képvisel semmiféle rossz oldalt, így félnivalóm sincs tőle. Nem, viszont van valami, amiről talán megkérdezhetném, de… tejesen feleslegesen. Hiszen amit tudni akarok, megtudhatom mástól is, nincs szükségem egy ilyen kislány segítségére. A végén még azt fogja gondolni, hogy ő segített ki a bajból, vagy, hogy lekötelezve érzem magam. A francokat. Van erre más, sokkal megfelelőbb személy is.
- Tudod mit… menj. – pálcámmal fáradtan suhintok, arcom teljesen érzelemmentes.
   Elengedem, hiszen nem éri meg vele bajlódnom. Az információt, a titokzatos Seregről mástól is megtudhatom, sokkal egyszerűbben. Ismerek én olyan diákokat, akik szíves örömest dalolnak, és még nem is kell a Mardekár csarnokaiba eveznek értük. Elég lesz néha kivonnom egy-két embert az órámon, s míg a többiek a magasban repkednek, hipp-hopp megtudom, amit akarok. Nem fogok egy ilyen beképzelt fruskával civódni, meg alkudozni, s végképp nem tűröm el ideges ciccegését, meg szemrehányó tekintetét sem. Ha annyira menni akar, hát menjen, nem érdekel, nekem nem ér ennyit ez az egész.    
   Hátat fordítok neki, s ezennel teljességgel lényegtelennek is tekintem személyét, ahogyan ezt az egész ostoba kis csevejt is. Úgy hagyom magam mögött, mintha semmisem történt volna, s bizony az én szemszögömből nem is volt nagy dolog. Lazán, alig észrevehetően vállat vonok, csak úgy magamnak, és egy újabb szál cigiért nyúlva lassan kullogok vissza a padhoz. Pálcám már zsebemben nyugszik, így neki sem kell félnie, sőt, egyébként sem kellene. Lehet, hogy az imént még faggatni akartam, mostanra azonban utolért józan eszem, és már másként látom ezt az egészet. Úgy gondolom neki ez még örömére is válhat, mert szaladhat óvodás módon árulkodni az igazgatónőnek.
   Jézusom, a Hugrabug gyenge virágszálát, Shaelynn Scarborough-t legilimenciával kínozták halálra! Oh, hogy meg ne essen rajta a kicsi szívem.
- Menj nyugodtan, nincs több fal. – mormogom, miközben meggyújtom a cigit. Ha már így alakult, akkor örüljön frissen kelt szabadságának, és örülj világ, távozz, kicsim. Örülj neki, hogy meggondoltam magam, több ilyen úgysem lesz.
   Nagy levegőt véve, teljes nyugodtsággal fészkelem fel hátsómat a pad háttámlájára, és kezdek újból pöfékelésbe. Ezután már nem zavar meg semmi, nincs semmi más, csak édes, kavargó gondolataim. Egyedül maradtam, ez nekem pedig tökéletesen megfelel, egészen addig, míg Ana vissza nem tér a vadászatból, ami kivételes esetekben elhúzódhat akár egy óráig is. Addigra az éjszaka fellegei elfoglalják egünk boltját, s a hűvös levegő még inkább a tájra telepszik, én pedig, mint valami nemes berendezés mégnemesebb része, a padon pöfékelve szívom el azt a maradék négy szál bagót, melyet magammal hoztam.
   Egyedül.
   Jókedvvel.
   Mosolyogva. Mert engem semmi nem billenthet ki egyensúlyomból.
   Semmi, és senki nem képes arra, hogy valódi érzelmet varázsoljon arcomra. Ebben az iskolában legalábbis nem.

Dimitrij Ivan Vulkanov



Kevés férfi képes előre gondolkodni, felmérni tetteinek következményét, de biztosan nem Shay lesz az, aki emiatt szót emel bármikor is. Tekintve, ő sem mindig néz előre, mi van, ha most ezt teszi, ezt mondja. Nem kenyere senki egóját pátyolgatni, így ha mond valamit, akár bántót, akár kedveset, azt bizonyosan őszintén, szívből teszi. Kivéve, amikor a jó ügy érdekében, vagy, hogy ne kerüljön büntetésbe, nem mond igazat, vagy… ahogy jelen helyzetben is teszi, hallgat. Hallgatni arany, tartja a mondás, amellyel a hugrabugos még sosem találkozott korábban, de cserfessége és meggondolatlan visszaszövegelése nem is ennek köszönhető.
Egyszerűen ilyen. Az új tanév pedig még ilyenebbé tette. Ahogyan korábban is mondta, a rendszer maga neveli az ellenállóit is. Hiszen a halálfalók is valami ellen alakultak ki, ahogyan a DS is első virágzása idején Umbridge és a tanítási módszerei ellen jött létre, majd pedig a megszállás és rendszerváltozás miatt álltak ismét össze. És küzdenek. Nem érdekli őket, ki látja az értelmét és ki nem, ha csak maguknak adnak erőt ezzel, hogy kibírják, amíg minden jobbra fordul, már akkor is megérte. Ők tanulnak, s ha majd végre kikerülnek innen, szabadon, akár Rend-tagként folytathatják, akkor már komoly ellenszegülőkként. Szép tervek.
Egyelőre azonban ebből a krupszorítóból kellene kimásznia. A falat megszüntethetné ő is, de most az egyszer belegondol abba, ezt talán ellenszegülésnek venné Vulkanov, plusz talán még kitalálna valami mesét, ami miatt pontot von a háztól, valami idióta büntetőmunkára küldi. Mert igen, bármelyik kitelik tőle. Attól, mert nem vette fel az óráját, híre neki is van, ahogyan arról is mindenki tud, milyen módszerekkel büntet. Shay azon sem lenne meglepődve, ha maga a reptan tanár híresztelné, hogy félelmetesnek tűnjön.
Karjait összefonva maga előtt áll, s a tanerő válla felett néz el a távolba, várakozón. Részéről mindegy, mi történik, beszélgetés, szitkozódás, vagy ez a valami, amit az előbb is csinált, amitől kitörte őt, Shayt a frász. Igen, most már kicsit idegesebb, nem a zaklatott formából, hanem az aggódóbból. Szája belsejét alig észrevehetően harapdálja, s egyre kényelmetlenebb a falnak dőlve várakozni az ítéletre. Igen, mondhatna valamit, de semmi olyan nem jut eszébe, ami ne lenne legalább egy kicsit számon kérő, utálkozó és indok arra, hogy Vulkanov is felhúzza magát és mindazt, ami a fejében megfordult kegyetlenkedés, át ne ültesse a gyakorlatba.  Akárhogy is… ezt elrontották, de ez csalódottságot csak a lánynak okoz, valahogy nem így képzelte az első privát beszélgetését az egykoron még „nagy”-nak számító Dimitrij Vulkanovval.
A csöndterápia végül is eredményre vezet, a férfi feladja. Shay felszusszan, most emeli csak a tanerőre zöldjeit, amikor csak a hátát láthatja. Most biztonságos, remélhetőleg a tarkóján nincs szeme. A fal hirtelen tűnik el háta mögül, ennek megfelelően meg is billen egy kicsit, de néhány pillanatnyi kalimpálással sikerül megóvnia magát egy eséstől. Mivel a férfi gyakorlatilag innentől kezdve, vagyis a trollmordulást követően tulajdonképpen levegőnek tekinti, még köszönésre sem méltatja, nem fárasztja magát semmi szövegeléssel.
- Viszlát! – veti oda, majd azonmód sarkon is fordul, s megragadván a lehetőséget sietős léptekkel veszi az irányt a kastély felé. Még egy pillanatra visszanéz válla felett, hogy tegyen egy megjegyzést a dohányzással kapcsolatban, de végül is csak megrántja vállát, mérgezze csak magát, ahogy jól esik, őt aztán hidegen hagyja ez egyszer.
A sietős lépteket aztán szökdécselés váltja fel, de út közben meggondolja magát, s a kastély helyett a rét felé viszi az útja, ahol a kivételesen üresen csüngő hintát szemeli ki új helyéül. Újra kusza gondolataiba réved és hamarosan meg is feledkezik az inzultusról. A vacsorára pedig ismét mosolygósan érkezik.

---

A hópelyhek nem válogatnak, és mindent óvón betakarnak.
Minden rosszat, minden mocskosat elfednek. Várta már őket és nincs olyan perc vagy pillanat, amikor ne vágyna közéjük.
A tél mindig megrészegíti… olyan bűvkörébe vonja, melytől képtelen szabadulni, bár az igazsághoz talán hozzátartozik, sosem akart. Lukas órája lesz, utána pedig gyógynövénytan. Ki kellett jönnie, látnia kellett, adóznia ennek a gyönyörű tisztaságnak. Ott, ahol nem zavarják…
Egyszerűen ki kellett szabadulnia. Nem bírta tovább bent a sötét, hideg falak között. Az utolsó tíz percben sem. Nem emlékszik, hogy valaha is hasonlóhoz folyamodott volna, de… hirtelen (?) ötlettől vezérelve eljátszotta, hogy menthetetlenül csuklik. Talán soha nem talál majd választ a miértekre, a végeredményért azonban megérte. És persze a tanerő meglepődött tekintetét látva. Mintha egyszer hallott volna valami csúnya balesetről, amiben az idősödő boszorkány és egy folyamatos csuklást előidéző átok szerepelt volna…
McGalagony furcsán nézett rá, mintha akkor látta volna először. Mégis, amikor túltette magát az első döbbeneten, egy türelmetlen mozdulattal kihessegette, annak reményében, hogy a Madam majd kezd vele valamit…
Ennek ellenére nem siet, akkor sem, amikor végre a vágyott cél közelében érzi magát. Hagyja, hogy a látvány felkarolja, mikor kiér az iskola ódon, mágiával telt falai közül. Szinte fellélegez, ahogy a hideg levegő karcosan végigjárja a testét, mellkasába kucorodik, a ruha alatt is megborzolva érzékeit. Játékosan zongorázik végig az évszak a gerince mentén, ám cseppet sem bánja, ahogy az sem, mikor a talpa alatt finoman megroppan a hó. Furcsa… hogy nem veszi észre a lábnyomokat, melyek megbújva titkolják; nincs egyedül. Honnan is láthatná, amikor tekintetét fogva tartják az óvatosan ringatózó pelyhek? A könnyező ég…
Még az sem tartotta vissza, hogy az öltözéke nem megfelelő. Sál, kesztyű… melegebb felső nélkül télvíz idején könnyedén megszenvedi az a törékeny porhüvely, melybe kényszerült. Az a sápadt, törékeny test. Az udvar közepén áll meg, az ég felé fordulva, karjait finoman maga mellé emelve. A hattyúszín tincsek egészen fenekéig olvadnak, szétfolyva, óvón takarva a vékony alakot. Ajkain ritkán látott vendég, szelíd mosoly kucorog, szemeit lehunyja, hogy tisztán érezhesse az arcát érő és ott elolvadó télkönnyeket.

„Komolyan beszélsz?” – kérdezi a kislány, gyanakvóan tekintve hol a fekete ingben és nadrágban álldogáló, karjait maga mögött összefűzött bátyjára, hol az erkélyen túli, végtelennek tetsző fehérséget fürkészve.
„Nem hiszel nekem?” – cinkos, kifürkészhetetlen, pengevékony mosoly. A kislány porcelánfehér arcán pírrózsák nyílnak.
„Kérdésre kérdéssel nem illik felelni!” – szűri apró gyöngyfogai közt, szemérmesen lesütve pillantását. Nem szeret ellent mondani a bátyjának.
A közel arasznyival magasabb és alig pár évvel idősebb fiú közelebb lép hozzá, az apró, sápadt kezet a kezébe zárja, majd finom mozdulattal, tenyérrel felfelé fordítja. A korláton túlra tartja a kis tenyeret, hogy a dagadt, puha hópelyhek a sápadt, hideg bőrhöz érjenek.
A kislány akaratlanul is lehunyja a szemét.
„Nem érzed…?” – hallja bátyja hangját. Egészen közelről, fülében, benne.
„Ilyen lenne?”

„Ilyen lenne…?”
„Ilyen lenne…?” – visszhangzik még, egészen addig, míg egy másik hang erőszakosan el nem söpri.
A seszínű pillák megremegnek, lassan nyitja csak a szemét s engedi ki egy apró sóhajjal a feleslegesnek vélt levegőt.
Ha az „elkövetők” között volt is, szoborszerű vonásai nem árulkodnak róla, ahogy ráérősen, még mindig hátradöntve fejét, a fiú felé fordítja szép arcát, konstatálva létezését.
Parancsolsz? – kérdezné, de nem teszi. Csupán a seszínű szemöldökök futnak leheletnyit feljebb, szinte észre sem vehető. Az álomittas higanytekintet mélyén azonban megcsillan valami, árulkodó jele annak, hogy… akaratán kívül rángatták a valóságba. Amit ritkán enged és még annyira sem díjaz…
Ennek ellenére, mintha meg sem hallotta volna az előbbi szavakat, újfent visszafordul az ég felé, hunyt szemmel.
Fogalma sincs, miről hadovál ez a kis kölyökképű bunkó.
Egyébként is, hogy jön bárki ahhoz, hogy ő hol kívánja élvezni a havat, azt a békét és tisztaságot, amelyre születése óta áhítozik? Sápadt ajkai csak hosszú szívdobbanások múlva nyílnak, mikor már úgy tűnik, abszolút figyelmen kívül hagyta, hogy „társasága” akadt.
-   Nincsenek haverjaim, a dementorok pedig nem találnának semmi ínycsiklandozót bennem… - mondja még mindig az ég felé emelve arcát, lusta, tényszerű hangleejtéssel.– Ámbár a Gyengélkedőre kölcsön adhatom a bérletemet, úgy tűnik, szükséged van rá...
És nem, itt nem a fizikai sérülésekre gondol. Bár egyúttal paradox nyílt burkoltsággal a másik tudtára adta, hogy ő igenis visszajáró vendég. És bármit is mutasson a köpenyén díszelgő jelzés, mindenkinek vannak problémai, csak van, aki képes elfogadni azok létezését és tenni ellenük na meg az… aki sértett vadként támad az első elébe kerülőnek, aki nem is biztos, hogy részese a sérelmeknek.
A dementor haverja pedig előbb venné elő az ifjút, mint őt, hiányos szeretetcsomagja lévén, amiből nem szívhatna éppen túl sokat.
Ami boldog az életében, messze van innét… nagyon messze. És nem is igazán boldogság. Inkább mély, húsba maró, lelket tépő, eszelős ragaszkodás. Nincs benne semmi boldog, csupán… szenvedélyes. A kettő pedig közel sem említhető egy lapon…
Szóval…
-   Ha ennyire zavarok miért nem mész el Te? Vagy rántasz pálcát és átkozol meg, ahogyan egy olyan diáktól illik, aki szerencsétlen szerepet kapott ebben a nagyra szabott, cirkuszi előadásban? – kérdi szenvtelen közönyösséggel.
Nem is igazán érdekli a válasz. Most nem. Csak a télkönnyek… amelyek tisztára mossák arcát, egész lényét. Mióta vár erre?
Bár örökké a tél uralkodna…
Nem is sejti, hogy óhaját valóban kimondta.

                      Angelle

[a kezdő, ami véletlen törölve lett:

Tél van... Gyönyörű, hófehér tél, mit talán a legtöbb diák örömmel vár. Hogy hópelyheket összegyúrva, gombócokat hajíngálhassanak egymásnak, vagy hóembert építsenek, vagy kitudja még mit. Mugli szokások ezek, de Dennis ezer örömmel űzte őket, sőt még most is örömmel űzné! ÉS talán fogja is űzni, hogyha megéli, hogy hazamehet.
 Sötét Varázslatok Kivédése óra volt, amit már csak álnévként nevezhetnek így a diákok. Csak azért, hogy a látszat meglegyen, hogy igen, még minden rendben van az iskola területén. De már mindenki tudja, hogy semmi sincs rendben, nagyon-nagyon régóta nincs rendben. Körülbelül, mióta megkezdődött az év.
 Szóval, óra volt, és gyakoroltak a diákok. Crutiot. Természetesen kellett hozzá alany, akin bátran gyakorolhatnak, és milyen diák is a megfelelő erre? Egy olyan, aki nem aranyvérű és szeret bajt keverni. Külön szerencse, hogyha az ilyen illető, egy Griffendéles csemete. Még nagyobb szerencse, hogyha bajt nagyon nem is kell kevernie, csak származását visszavezetni, és rájönni, hogy bizony felmenő rokonsága, telejsen aranyvérű, tiszta boszorkányok és varázslók, csak egyedül az ő apja volt olyan sületlen, hogy egy mugli asszonyt vett feleségül. És így lett félvér. Nem is kell, már sok indok, tökéletes ennek a varázslatnak a gyakorlásához.
 Dennis nem emlékszik, volt-e valaha rosszkedvű. Mindig is szidta ezt a helyet, mert úgy igazán, a muglik közt, netán még a sárvérűekkel érezte magát igazán jól. Ennek ellenére, jól érezte magát itt is. Szórakozhatott, becsempészett öngyújtójával és gördeszkájával üthette el idejét... Most pedig egyik sincs. Sőt! Semmi sincs... Ráadásul, crutiot gyakoroltak rajta.
 Még szerencséje, hogy a Mardekáros kiskölykök is a nulláról kezdik az ilyen átkok művelését, amit sokan még elsajátítani se tudnak, így különösen nagy baja nem esett... De ami vele történt, amit megélt ezen az órán, egyszerűen megbocsájthatatlannak érzi. Pokolra kíván mindent, mi a varázslóvilághoz tartozik, legfőképpen a Mardekárosokat és a Piton professzort.
 Még mindig remegnek lábai, lassan halad, és sapkáját is egyre csak húzza arcára, min még mindig kivehetőek, mennyire meggyötörték nem olyan régen. Nem emlékszik kik voltak ott, kik mondták az átkot, kik csinálták jól, és kik pocsékan. Csak a zöld egyenruhára emlékszik, meg a szőke fejekre. Igen, a legtöbb szőkefürtös volt. Sötétebb, világosabb, de mind-mind szőke. Fiúk, lányok egyaránt.
 A kis udvarra lépve, egy nagy, remegő sóhaj szakad fel belőle. Soha nem járt itt azelőtt, hiszen, mindig a nyüzsgő helyekre igyekszik, ahol csak úgy folyik az élet, de most... Ugyan ki ismerne rá? Alig tud összerakni egy épkézláb mondatot, mindene remeg. Nem... Nincs szüksége arra, hogy bárki így meglássa.
 
 Egy padhoz siet, ahová azonnal, hanyagul le is dobja magát. Havazik... Csak apró pelyhek hullanak, éppenhogy néhány szállingózik le arcára, így azok hamar meg is tudnak olvadni, hogy kellemesen hűtsék a fájdalomtól piros arcát. Ám, ahogy kényelembe helyezkedett, szinte alig észrevehetően hangokat hall. Inkább csak léptek zaját. Olyan igazán halk léptekét, miknek gazdája talán még méterekre van tőle.
 Fejét fel is kapja, és a hang irányába fordulva, képtelen közelségben egy lányt vesz észre. Túl halkak léptei, hogy ilyen közel legyen.
 Tekintetével elidőzik a világos haján, és hasonlóan világos bőrén... Főképp azon, hogy majdhogynem elveszik a hóban, egész lénye, olyan vakítóan fehér. Talán csak sötét kabátja igazolja, hogy bizony ez a valaki, nagyon is e világi, és nem valami halucináció, mit az előbbi átok miatt lát. Bár lehet még így is az, hiszen nem lehet ilyen szerencsétlen, hogy bizony a sötét kabáton a Mardekár jele villanjon fel.
 Düh rohan végig rajta, ahogy a zöld jelet felismeri. Mérhetetlen düh, elvégre, most gyűlöl midnenkit, aki egy kicsit is Mardekáros. Vagy éppen zöld cipőfűzőt visel...
- Remélem csak áthaladóban vagy. Bérleteket nem én kérek, de ha gondolod szólok valamelyik dementor haverodnak, hogy ellenőrizze a jegyedet, és közölje veled, hogy bizony itt nem szálhatsz le.
Talán még életében nem fogalmazta meg így, hogy "húzz innen", főleg nem egylánynak. Kissé el is szégyelli magát, hiszen apjától mégiscsak azt tanulta, hogy a lányokkal szépen kell bánni. De ő egy Mardekáros! És ki tudja, az is lehet, hogy köztük volt, a mai órán gyakorlóknak! Lehet pont ez a valaki volt, aki a legjobban művelte a sötét varázslatot...
 Ám az is lehet, hogy szegény lány, csak véletlen erre tévedt, és semmi köze az incidenshez.]

Mostani:

Csípős kérdésére, mondhatni "hála az égnek" csípős választ is kap. Valahol mélyen sosem kedvelte igazán azokat, akik elmenekülnek csípős beszólásai elől. Őszintén szólva, nem tudni miért. Magáért a vitákért, a kiabálásért, vagy netán a már verekedésbe torkolló harcokért szerette, vagy pedig egyszerűen csak, mert szeretett másokból néha, még ha csak egy kis időre is de gúnyt űzni. Sosem volt erőssége a "jó oldalon" állni, de csínyeken és vitákon kívül... Nos messzebbre sosem ment.
 Így akármennyire is van gyűlölködő állapotában, kicsit előrébb hajol a padon és úgy kezdi méregetni a visszaszólt leányzót. Igyekszik figyelmen kívül hagyni a zöld-ezüst jelzést, és inkább a másik arcán keresni valamit. Mondjuk valami ismerős jelet, netalántán halovány megbánást, vagy bármit, amit egy emberi arc képes mutatni. De nagyon úgy tűnik, ez a lány teljesen olyan akárcsak a hó... Nem csak színében hasonlít rá, hanem még talán abban is, hogy ugyanolyan hűvös, jeges. Az is lehet, hogy csak így elsőre tűnik ennyire ilyennek, és hogyha bent találkoztak volna, mondjuk egy kandalló előtt, akkor már kevésbé lenne ennyire fagyott, ennek ellenére, most a legkevésbé sem tud semmi érzésszerűt kivenni arcán. Talán csak annak a halovány árnyékát, hogy bizony megzavarta.
 Nem találkozott még ilyennel, bárhogy is kutat fejében. A lányok mosolyognak, boldogak, vagy... Netalántán hisztiznek, vagy bömbölnek. Szóval, ők inkább érzelgősek. Erős sztereotípia, való igaz, de egy Dennistől ne is várjunk sokat.
- Gyengélkedőre van mos' a legkevésbé szükségem. Nem még bérletre oda, de nagyon köszönöm kedvességedet. - persze, ő már nem olyan tárgyilagos, és hűvös, mint a szőke hajú. Ő nem tudja úgy palástolni érzéseit, így szépen kihallatszik minden szavából, hogy a legkevésbé sem köszöni szépen, sőt inkább még mindig azon van, hogy a lány távozzon.
 Mindezek ellenére, mégis úgy tűnik, erről a hölgyeményről minden lepereg. Akárcsak a hópelyhek aik végigfutnak arcán, vagy éppen kabátjára hullanak. Egy pillanatra megragadnak, de vagy eltűnnek, vagy csak tovább csusszannak róla. Az is lehet, hogy arcával eggyéválnak, és azért ilyen hófehér! Micsoda gondolatok már ezek, talán órákat is képes lenne még gondolkozni...
 De újra csak csípős megjegyzést kap, amire akaratlanul is minden izma összerándul, kis híján még a padról is felemelik, szerencséjére azonban kellően fáradt ahhoz, hogy ne álljon fel. Ennek ellenére kezei ökölbe szorulnak, és úgy néz végig, a most már egyre biztosabban abban a hitben élő mardekárosra, hogy bizony ő valami felsőbbrendű lény.
- Nos drága nacsasasszony. Úri-bunkó-ember megmondja a véleményét, kinyitja a száját, és cselekszik is ha kell, de nem adja meg azt az élvezetet, hogy maj' még a másik miatt kerüljön bajba. Amúgy is, semmi szükségem átkokra, nem élvezném annyira, mintha mondjuk álmodba' levágnám azt a szép hajacskádat, és reggel végignézném, hogyan visítod gyűlölettől tele a nevem. Eccerű lélek vagyok én.
Bár ha jobban belegondol, nem biztos, hogy meg tudná tenni, hogy egy ilyen hajzuhatagot tényleg levágjon. A lányok hosszú hajjal szépek. Ez a lány pedig, bármennyire is ellenszenves... Nos meg kell vallani, még egy ilyen Dennis szerű "félszerzetnek" is szemet gyönyörködtető látványt nyújt... Milyen kár, hogy mardekáros... Milyen kár, hogy ennyire hűvös teremtés...
 Csendben figyel csak tovább, és úgy vár további reakcióra, ami biztos megint valami csípős, lekicsinyítő jelző lesz. Mondhatni már, hogy valamennyire hozzászokott, bár testtartása, még mindig nem erről árulkodik. Régi sérelmek sora, netalántán tényleg az a "szerencsétlen szerep", amiről a lány is beszélt, az nem hagyja nyugodni. Az pedig megint csak pláne, hogy egy lánytól "kell" elviselnie ezeket a szavakat, ami férfi becsületének nem tesz a legjobbat. Megtehetné, hogy elmegy, de akkor úgy érezné, veszít, hogy legyőzi egy mardekáros... Ahogy percekkel korábban is.
Micsoda forró fejű lény is vagy te Dennis! Ahelyett, hogy tényleg inkább csendben maradtál volna, és vártál volna, még eltűnik...
 Megjegyzés helyett azonban elsőnek, csak egy gondolatot kap, mi úgy tűnik véletlen szaladt ki a fekete kabátos száján. Félre is biccen erre feje, mintha nem értené, hogy mégis mit is beszél a másik. Egyáltalán, hogy jön ide a hideg tél, azon felül, hogy tényleg az van? Miért kell neki másról beszélnie, vagy honnan jött ez az egész? Furcsa ez a valaki...
- Szóva' szereted a telet? Tudod, akkor jó csak, hogyha lehet menni szánkózni, vagy hógolyózni, de gondolom, neked erről vakerálhatok órákat. Egyáltalán, te t'od milyen az?
 Kérdése, ahogyan egész lénye, bunkónak hathat, mégis hangszíne most megváltozott. Mintha csak érdeklődőbe csapott volna át, és tényleg úgy kérdezné, mintha az imént történt szóváltások meg sem történtek volna. Igen, jellemző rá, hogyha aranyvérű közelében van, imád a saját mugli dolgaival kérkedni, amiről legtöbbjük alig tud valamit, vagy éppen semmit sem.
 Fel is emelkedik a padról, és a hópelyhek közé nyúl, hogy egy hógolyót gyúrjon magának, amit csak két keze között kezd el dobálni. Arcára vészes mosoly húzódik, még fejében valami nagyon "gonosznak" a körvonala kezd kirajzolódni.
- Ha gondolod, akkor megtanítom neked, hogyan intézik el az ilyet "mugli-módra", netalántán úri-bunkó módra, ha úgy jobban dukál kegyednek. Hiszen kitudja, lehet egyszer becsusszan egy újabb jégkorszak, és kívánságod netalántán teljesül, és akkor biztos lehetsz benne, hogy ilyenektől egy idő után nem szabadulsz. Elvégre, a nyári szünetben neked is haza kellesz maj' menned, nemde?! És gondolom, a többi félért, vagy éppen sárvérű barátomat sem kíméled meg a megjegyzéseidtől. Nos?
 És már el is dobja a hógolyót, egyenesen a lány háta közepének. Harcot szeretne annyi biztos! Hiszen, átkot tényleg nem szórhat, elvégre az ő szerepkörében nincs benne az, hogy csak úgy megtehetné, mint mondjuk az előtte lévő zöld-szürke jelet viselő. Így marad neki az egyszerűbb megoldás, amit nem róhatnak fel, hacsak nem "mugli eszközök használata" miatt, nem küldik be megint valami Sötét Varázslatok Kivédése órára.
 Ahogy puffan a lány kabátján a hógolyó, úgy már nyúl is a következő után, hogy mégegyet gyúrjon, amivel megtorolhatja, ha netán a másik nemet mond, vagy "elmenekül". Vagy csak szimplán nem vesz róla tudomást. Elvégre, ez is előfordulhat.
 Mindenesetre, jó mókának ígérkezik, főleg, hogyha tétje is van a dolognak. De adjunk csak még neki egy kicsit!
- Aki nyer, az megfürdeti a másikat! - természetesen Dennis biztos benne, hogy erről sem sokat tud a lány, valamint abban is, hogy bizony aki ma itt nyerni fog, az saját maga lesz!

Szavai, csak mert nem takarnak érzelmeket, egyáltalán nem gúnyosak. Azaz… talán meglehet, egy csöppet, de az sem a fiú felé szól, akármennyire is elképzelhetetlennek tűnhetne ez a tény…
Ugyan miért kellene bárminek is mutatkoznia az arcán? Van annyira kiforrt személyiség, hogy tisztában legyen azzal, mit tesz vagy jelen esetben mond. És ritkán bán meg bármit is…
Ez meglehet látszik is a szoborszerű vonásokból vagy a szenvtelen, lusta pillantásból, esetleg a ráérős, finom mozdulatok árulói. Nem különösebben hatná meg, ha tudná, mi jár a másik fejében. Céllal érkezett, az ismeretlen pedig – bár ezek szerint hamarabb itt volt – udvariatlanul túlreagálta Angelle jelenlétét. Ami még nem is lenne szokatlan, ha nem folytatná a verbális huza-vonát, hanem lelépne szépen. Vagy kevésbé tetszetősen, tovább puffogva tenné…
…ez olyasfajta részletkérdés, ami már cseppet sem érdekli a végeredmény tekintetében.  
Ráadásul… ha igazán pimasz lenne, finoman meghajolna a nagyon szépen köszönömre, de most csupán egy pillanatnyi, hamar tovatűnő elégedettség szikra csillan ködös tekintete mélyén.
Nem véletlenül tartják: az ember magából indul ki. A fiú szavaiból annál inkább kicseng a gúny… nem mintha bármi hatása lenne, azon túl, hogy hirtelen nem tudja eldönteni: idegesíti-e ez a szövegáradat vagy tulajdonképpen szórakoztatja annak tartalma…
Finom sóhaj szökik ki a sápadt ajkak közül.  
-   Látszik – reflektál lustán a hajvágó ötletet teljessé tévő, lélek minőségét taglaló részre. – Mert ha nem így lenne, éreznéd, hogy ez a gyermetegen felesleges ötlet több sebből vérzik.
Mit vérzik… patakzik!
Egyébként is… - mint ahogyan azt tapasztalni volt kénytelen a griffendél toronyban – náluk sem egyszerű megközelíteni a lányok hálóját. Másodszor… fogalma sincs, mikor aludt utoljára éjszaka, tehát a közvetlen közelébe jutás is okozna némi problémát… harmadszor… a gyenge hangszálait meggondolatlan dolog lenne kitenni holmi… visítozásnak.
A varázserejét annál inkább próbára tenné, miféle válogatott átkokkal és rontásokkal keserítené meg az eddig jótékony ismeretlenségbe burkolózott fiú életét. Van alattomosabb… a crucio-nál.
Talán olyannak tűnik, akit érdekel, mi lesz azzal a szánalmas porhüvellyel, melyet elviselni kénytelen, de a lehangoló tény: cseppet sem, romba döntené ezt a képzetet. Márpedig: boldogok a tudatlanok, nemigaz?
-   De ábrándnak megteszi, ha… az _egyszerű lelked_ simogatja az ilyesmi.
Nem véletlenül hagyta ki a boldogság szót. Szinte biztos benne, hogy a „suhanc” csak sértett büszkeségének romjain lejtene győzelmi táncot, ám valódi elégtételt nem okozna neki az ő… hm, visítozó alakja. Ahhoz túl… szelídnek tűnik a fiú. Olyan ugat a kutya, de nem harap típusnak.
Ezeket az egyszerű gondolatokat fűzögeti ki nem mondottan, míg figyelmét magával nem ragadja az ismereteit firtató lekicsinylés. A higanytükrök álmos ködössége tovatűnik, s bár ezúttal nem fordul a fiú felé, érzékei akaratlanul is kiéleződnek a további szavakra, miközben paradox mód igyekszik kirekeszteni gondolatai közül a már-már idegesítő mellékzöngéket.
Mindent… tud a télkönnyekről és arról, ami hozzájuk köthető.
Ha az „otthonának” nevezett helyen kellene töltenie az idejét, nos… lovas-szánokkal közlekednének. Mi mással télvíz idején?
Lekicsinylése talán meg is mutatkozik vonásain, a deresnek tetsző pillák árnyékot vetnek higanytekintetére.
Több figyelmet nem is szentelne a másiknak – ez már így is jóval több, mint ami a részéről „normális” – de csupán alig percnyi ideje van, hogy ringatózzon az álomképek közt, visszaidézve egy gondtalannak tetsző élet árnyalakjait.
Érzi, ahogy a hátának csapódik a hógolyó, az emlékek pedig, akár a megijesztett pillangó – tovarebben.
Seszínű pillái rebbennek csupán, álmos tekintete pedig az egybefüggő szürkének tetsző égre vándorol.
„Nos?” – csendül a kérdés.
-   Nem csak egyszerű, mazochista is vagy, ha ennyire vágysz a figyelmemre.
Vajon honnan veszi ez az ismeretlen „kölök”, hogy majd alkalmazkodik a szabályaihoz? Nevetségesen naiv feltételezés… mégis megfordul. Feltehetőleg eddigre már elkészült a következő hógolyó is.
Higanytekintete szenvtelenül mélyed a másikéba, majd fut rajta végig lustán, felmérve „ellenfelét”. Ha látta is már, valahol… valamikor, nem hagyott benne mély nyomokat. Sajnos, a fiúnak eddig jó. Nem becsüli alá, cseppet sem. Fizikailag esélye sincs… tökéletesen tisztában van vele. Ugyanakkor nem fegyvertelen…
Ha jön a következő golyó, ha nem, ráérősen hajol le. A hattyútincsek engedelmesen követik a mozdulatot, függönyként takarva törékeny alakját. Térdét sem kell hajlítania, ha a földig kíván nyúlni. Tejfehér ujjai puhán szántanak a hóba, maroknyi részt harapva ki egybefüggő takarójából.
Felemelkedik, szenvtelenül lustán gyúrva meg a maga munícióját.
-   Azon gondolkodom, egyáltalán méltó vagy-e arra, hogy a télkönnyek hozzád érjenek…
Ez már-már felér egy arculcsapással, de mindenki a saját fegyverével küzd… és nem sokan bírják cérnával az olykor szándékoltan bicskanyitogató stílusát. Márpedig ha így áll a helyzet, a fiú ma… fürdeni fog.
-   És mi számít nyerésnek? – dönti félre szép fejét.
Csak a miheztartás végett…
Egyik keze tenyérrel felfelé, mintha maga télbefagyott Aphrodité állna ott, kezében a híres almával… amit ezúttal a hóból gyúrt labdacs testesít meg.
Időt húz? Meglehet… de ha bárki kérdezné, magától értetődően felelné: stratégiát gyárt.

                      Angelle

Felettébb zavaró tud lenni, ha ellenfeled valaki olyan, aki a végtelenségig kiismerhetetlen. Nem tudja megmondani Dennis, találkozott-e már ilyesmi szerzettel, mint ez a lány...
De!
Egy emlékkép rohan  elé, amiben megjelenik nagybátya, nagynénje, és nekik a flancos kis családja. Szinte sohasem látott az ő arcukon sem semmit, csak azt a rideg, szinte már-már érzelemmentes kifejezést, amivel mindenkit köszöntöttek, mikor a hatalmas kúriába beléptek.
~Ezt biztos valami úri etikett szabály, hogy olyan fejednek kell lenned, mint valami jégszobor.~ Nyugtázta magában még akkor, és ahogy ezt a lányt elnézi. Nos úgy tűnik, kénytelen mégegyszer ezt nyugtázni. Az úri emberek mind-mind kiszámíthatatlanul nyugodtak, kiegyensúlyozottak és feletébb rühellik, ha családjuk gyönyörű aranyfonalán, ami szervezett házasságok hosszú sorának köszönhetően maradt fenn, egy apró csorba is esik. Feltételesen ez az apró csorba a Salvation családban apja Jordan, aki muglihoz ment feleségül, majd végül ő maga is Dennis, aki mint félvér tengeti mindennapjait muglik közt. Ugyan gondolná valaki, hogy aranyvérű, kúriás család sarja, egy ilyen szerzet mint ő? Vajon mit szólna hozzá a lány?
 Nos erősen valószínű, hogy semmit sem. Úri szabályzat, semmin sem meglepődni, és semmivel sem törődni. Pompás!
 Ezért is maradt egyetlen fegyvere a hógolyó, amivel úgy gondolja, valahogyan talán sikerül mégicsak, mondjuk csak egy kis dühöt kicsalogatni belőle.
 Állj!
 Mióta célja neki ez? Miért akarja mindenáron, hogy a lány valamit is reagáljon? Valószínű azt szeretné már végre elérni, hogy egy ilyen nyugodt ember valahol meginogjon... Csak látni egyszer, hogy milyen ha egy nemes valaki egy kicsit kiborul, vagy reagál. Vagy csak egyszerűen tudni, hogy a lány igenis érez valamit, és nem csak van, mint egy hóember. Igen... Ez a legjobb jelző rá.
 Igaz külsőben semmi hasonlóság nincs közöttük, mert akármennyire is idegesítő és mardekáros és szőke és nemes, ez a lány bizony szép és kecses alakkal lett megáldva. Talán arcának és hajának színe az, ami miatt a hóemberekhez lehetne hasonlítani. Bár lehet inkább jégszobor?
 Mindenesetre Dennis elsődleges célja most az lett, hogy ezt a jégszobrot megolvassza... Meg kell valahogyan. Bár valahol érzi, hogy már most kudarcot vallott ez a küldetése.
- Nem is tudom mire vágyok valójában tőled... – de tudja, egy minimális érzésre!! - ... mindenesetre felettébb fasza érzés az a tudat, hogy még mindig hátra-hátra fordulsz.
 Riasztó csend telepszik ekkor rájuk, miben csak úgy visszhangoznak a hóban tett ropogós léptek. Már-már nevezhető, olyan vihar előtti félének, valami sokat sejtető, de korántsem kellemes csendnek. Elvégre, tudja jól, hogy egy mardekárossal húzott ujjat. Nem éppen szabályokról híresek... Mondjuk a fiú sem, hiszen ahol csak lehet, mindig megkerüli őket. Bár van annyi különbség, hogy nem csak a maga hasznára kerüli meg azokat. Az előtte álló viszont...
 Talán csak annyi előnnyel indul, hogy lány. Viszont nagy hátránya, hogy valószínű az aranyvérű sokkal jobban jártass a mágiában, semmint ő maga, aki inkább átaludta a legtöbb bűbáj órát, miszerint "leszarom rocksztár leszek és teszek az egész csiribú-csiribá-ra!". Avagy, az is lehet, hogy még egyenlőek is az esélyeik.
 Végül újra a lány szólal meg, mire egyszerűen összehúzza a szemét Dennis. Eddig is hallotta, hogy valami "különleges nyelven" beszélt a lány. De most még inkább elkápráztatta ez a finomság. Emlékeztette valakire, bár az a valaki sokkal inkább lelkes volt, nem volt rideg, és bizonyos helyzetekben képes volt magát elengedni. És nem volt mardekáros. Bár, az ő finom szavai sem értek fel ehhez...
 Szólni kívánna, bár nem tudja igazán megfogalmazni, hogyan is. Kérdezni akar, vagy válaszolni, gúnyt űzni, vagy csak kacagni. Inkább válaszolnia kéne, valami igazán csípőset, mert kicsit sem kellemes, mit e mögött a finom szavak mögött mondott valójában a hóhajú. De az, ahogyan tálalta, hogy habos tortába burkolta gyilkos kését... Túlságosan is magas labdának bizonyult Dennisnek.
 Egy biztos, erről senkinek nem fog beszélni. Főleg nem otthoni barátainak, hogy bizony van valaki, aki képes volt őt szócsatában, egy ilyen megfogalmazással lekörözni. Minden elismerése... Azért legfőképp, mert most már tényleg elérte a lány, hogy érzést akarjon kicsikarni belőle.
 Az nem lehet, hogy ilyen szavak mögött, ne lapuljon valahol egy kis fikarcnyi érzés is, a teringettét már! Felettébb idegesítő tud ez lenni, egy olyan egyszerű szerzetnek, mint Dennis maga.
- Az nyer, aki hamarabb eléri a másiknál, hogy az már a földön van, és azért könyörög, hogy végre valahára legyen vége. Avagy, aki tovább bírja, az a győztes.
 Félmosoly húzdóik arcára. Nem tudni mikor volt már utoljára ilyen, hogy nem gúnyos vigyor, vagy éppen egy gonosz kacaj szakadt volna fel belőle, csak egyszerűen egy félmosoly. Nyernie kell!
 Talán nem is a szégyen bántaná igazán, hogyha veszítene, hanem, hogy elszalaszt egy olyan lehetőséget, hogy bizony lássa, egy mardekáros ugyan hogyan is reagál egy fürdetésre. Egy aranyvérű, nemes, csinos, mardekáros. Szóval, egy olyan valaki, mint aki éppen előtte áll!

Ugyan, mit tudhat egy ilyen fiú arról, milyen „maszkokat” hordani és szabályok szerint élni? Éppen annyit lát belőle, amennyit ezen színdarabok szereplői láttatni engednek. Ez pedig édes-kevés és nem titkoltan megjátszott. Az ereikben ugyanúgy vörös vér folyik, noha való igaz…
A vérvonallal örökölt mágia mely bennük lángol jóval finomabb, árnyaltabb, mint az, mely a félvérekben vagy a sárvérűekben buzog. A mágia nem válogat, akit arra érdemesnek talál, megáld, de megbecsüli azokat, akik vérvonalukban tovább hordozzák…
Ennyi… nem többről van szó, s ez az a hatalmas szakadék, melynek ő elméletileg azon az oldalán áll, akik úgy hangoztatják, ők az egyedüliek, akik érdemesek a varázsló vagy boszorkány megnevezésre. Elméletileg. Az igazság azonban – melyet csupán ő ismer -, ennél jóval árnyaltabb…
S az ifjú talán arra nem gondolt, hogy azért oly szófukarok s szoborszerűek, mert olyan titkokkal élnek s hallgatnak el, melyeknek jobb nem a felszínre kerülni. Mindenkinek jobb.
A fiú egyszerűségét az is alátámasztja, hogy ilyen apróságok elégedetté teszik, minthogy újra és újra a háta mögé pillant. Vajon miért nem csodálkozik ezen? Noha csak az egyik seszínű szemöldök siklik finoman feljebb a szavakra.
-   Botor dolog lenne, ha nem tenném, nemigaz? – a kérdés egyértelmű választ sejtet.
Nem rejti véka alá bizalmatlanságát. Szenvtelen nyugalma is csupán annak hozadéka, hogy megtanulta, hogyan védje meg magát. Reméli, a fiú sincs ezzel másként, mert ő nem fog válogatni az eszközökben a győzelem érdekében…
A bosszú fogalmától eleve hányingere támad, s egyetlen ellenszere, hogy elvegye bárki kedvét attól, hogy keresztbe próbáljon tenni neki – a megelőzés. Amit persze nem köt a fiú orrára. Miért tenné? Nem ismerkedni jöttek, és elég valószínű, hogy az utóbbi percek nem hozták meg hozzá az étvágyat egyik féltől sem…
A legtöbbekbe persze szorult annyi életösztön, hogy távol maradjanak az aranyvérű, „nemeseknek” nevezettektől – főként ami az utóbbi időket illeti.  
És még többen vannak tán azok, akik sosem látták a kirohanásait.
A hógolyóval a kezében áll, ugyanolyan érzéketlen figyelve a másikat, a másikra. A feltételen nem lepődik meg. Hagyjuk a sallangokat. Nézzük pőrén, csupaszon a tényeket. Ugyan mi másra vágyhatna egy fess, fiatal ifjú, mint… megalázni egy törékeny leányt, hm? Aki nem tett többet, minthogy beletúrt a másik büszkeségébe azzal, hogy… megpróbálta figyelmen kívül hagyni.
~Őrült vagy…~
Szívós, makacs, pofátlan… és örült. Kár, hogy a legutóbbi kategóriát - ugyan két lépés távolságból de -, még kedveli is. Mert ugye… szórakoztatóak. Ahogyan a suhanc is a maga szertelen, kölyökkutya módján. Még nem tudja, mit szabad és mit nem… játszik. Határokat feszeget. Egészen addig, míg meg nem kapja az első nagyobb pofont. Ő pedig nem kéreti magát megadni ezt, ha már rá esett a választás…
Néhány ráérős lépéssel növeli meg köztük a távolságot, a higanyszín pillantás nem ereszti Dennis tekintetét.
-   Egy valamit jobb, ha tudsz és belekalkulálod a „játék” végkimenetelébe. Sosem könyörögtem még… - csendül hideg-érzéketlen, a tejfehér ujjak leheletnyit szorítanak a kezében tartott golyón.
-   …és nem ma fogom elkezdeni – simulnak annál puhábban a szavak, hogy mikor az utolsó is lepereg a fagyott ajkakról, azok finom, számító mosolyra húzódjanak.
A szavak az ő igazi fegyverei, mégsem „mutogatja” őket sűrűn… az okos nem fedi fel minden ütőkártyáját. És igen… képes lenne úgy elmondani egy kivégzést, hogy az egy könnyed, rózsaszín cukormázba mártott esti meseként is megállná a helyét…
A szavak mögött bújik meg az igazi páncél, de ezt a páncélt… még senkinek sem sikerült áttörnie. Megrepeszteni is csupán egy embernek… talán a másik meglepődne, ha tudná, az illető ugyanannak a háznak a színeit viseli magán, amelyet ő. De persze… ez is megbújik az elnéző, mégis vészjósló mosoly mögött.
Gyorsnak és okosnak kell lennie, ha meg akarja nyerni ezt a küzdelmet, hiszen nagyon is tisztában van vele, madárcsontjai és törékenysége lévén – melyhez szerencsétlenül gyönge és beteges fizikum társul – nem engedik meg a hosszú, kitartó csatát. Viszont megkövetelik, hogy pont ezért, ne engedje a közelébe a fiút… aki akár könnyedén össze is törhetné egy meggondolatlan mozdulat nyomán.
Bár kiszolgáltatottnak tűnik – hiszen nincs kezében a pálcája – kár lenne ebbe a hitbe ringatózni.
Nem tudni, miért ezt a pillanatot választja, hogy megszabaduljon a télkönnyekből gyúrt fegyvertől.
Magasan, ívelten emelkedik, majd zuhan a labdacs, egyértelmű, hogy nem egy erős támadás hírnökeként közelítve. Viszont pont ebből kifolyólag, a hószín teremtésnek még célba érése előtt van ideje fagyott ajkai elé emelni puhán a tenyerét, s elsuttogni a varázsigét, Dilabor. A higanyszín tekintet egy csalóka szívdobbanásig megvillan, s puhán, szinte lágyan fúj egyet, akár a pitypangra szokás, hogy amaz szétszórja magjait. Csakhogy… az ige nyomán a hógolyó, Dennis arca vagy épp feje fölött egy arasznyival széthullik, apró, pici télkönnyeket csókolva a fiú meleg bőrére, kócos hajára.
Amely télkönnyek akár jégszilánkok is lehettek volna, ha úgy akarja…
-   Ha már magadnak követelted a figyelmem… - szegi fel állát finoman, újra, immár utoljára mérve végig „ellenfelét” - …ne untass.
A menedék első állomása pedig… az udvar közepén álló, néma szökőkút, melynek pereméről szintén kölcsönöz egy hógolyóra valót a télkönnyekből. Megalázó így összegyúrni őket, amikor… egyébként is összetartoznak. A vezeklés azonban nem előzheti meg a… győzelmet.