Oldal nyomtatása

~ womanizer

Vajon a történelem ismétli önmagát? S nekem miért kell már megint egy ehhez hatalmas problémába önként dalolva belesétálnom? Mert most is azt teszem, egyszerűen csak elmegyek a megadott helyre, a megadott időpontban. Nem kellene ezt tennem. Ki az, aki egyáltalán hajlandó arra, hogy a titkon fülébe suttogott instrukciókat kövesse? Yolanda Delacour, teljes életnagyságban. Nincs nekem elég bajom így is, nem.. nekem el kell menjek egy titkos találkára az iskola Inspektorával. Ezt is csak onnan tudom, hogy megkérdeztem Dotyát, ki az a szexi pasas ott a vacsoránál. Korábban is kiszúrtam már, de tekintve, hogy idén megszaporodtak a nagyon is vonzó férfi tanerők, nem tudok mindegyikre kellő figyelmet szentelni, s jól megismerni, a nevüket megjegyezni, és ilyen finomságok. Illetve nyomozni. Kérdezősködni. Utána olvasni. Mindezt tanulás helyett. Őrültség tudom, de ha ez szórakoztat, és még TV sincs ebben a nyamvadt iskolában, mit tegyek?

Este kilenckor a parkban.., és a karórámra pillantva mindjárt valóban el is éri a hosszabbik mutató a tizenkettes számot. Pontosan érkeztem, sőt, nem is pontosan, hanem hamarabb hét perccel ami szintén nem rám jellemző, hiszen mindig kések szinte mindenhonnan, de most annyira kíváncsi vagyok, hogy majd megesz a fene! Ami szintén nem rám jellemző, az az iskolai egyenruha, szépen rendezetten. Úgy nézek ki, mint egy minta diák, akit skatulyából rántottak ki. Vagyis inkább úgy nézek ki mint Yvette. Eltekintve a hullámos hajtól, ami neki szög egyenes, de ettől függetlenül minden más passzol.

Na de mit akar tőlem egy Inspektor? Ha büntetést akarna ki szabni rám, akkor nem lenne ésszerűbb behívatni a az irodájába, és ott kérdőre vonnia? Nem mintha tisztában lennék azzal, hogy egy ilyen inspe..izé mit is csinál, és pontosan milyen jogkörrel is rendelkezik az iskolában. Bármit is csinál, az esztétikai élményt tutira emeli, nekem pedig ennyi elég is. No de még mindig ott van bennem, hogy mit akar? Ráadásul pont Tőlem? Nem vagyok egy izgulós fajta, de most mégis úgy érzem, a szívem a torkomban dobog, a gyomrom pedig borsónyira szűkül össze. Pedig ez marhaság, nem Ő az első jó pasi aki randira hív, csak azért azokról tudtam, hogy ezt akarják tenni. Nem pedig csak úgy elkezdtek nekem sutyorogni a folyosón, miközben békésen sétálok egyik óráról a másikra! Vajon ez zaklatásnak számít már?

Megérkezem, a padhoz, és kissé fázósan fonom össze a karjaim magam körül, miközben összehúzott szemekkel körbenézek.

;;in all juice spoon

"Este kilenckor a parkban."
   Nem mintha a szavak embere lennék, vagy különösebben a tetteké. Mindkettő meghatározó momentum egy társagás során, s az is döntő kritérium, hogy a társalgás, milyen síkon halad. Ahhoz mérten szoktam szavakban, vagy tettekbe önteni gondolataimat. Yvette Delacour esetében vegyes a két módszer. Yvette Delacour... imádom ízlelgetni a nevét, olyan édesen cseng, hogy az már gyilkolni tud, hmm... Szó sincs rajongásról, de megbecsülöm a szépet. Amikor Yvette-el vagyok a szavak ugyanúgy számítanak, mint a tettek, hisz' csupán tetteimmel nem vagyok képes elnyerni bizalmát, akkor a szavak erejéhez kell fordulnom. Mégis, mikor a találkáinkat beszéljük meg, nem is igazán beszélünk, sőt. Ha bármit is akar a másik, egy levéllel üzen a másiknak, amiben megnevez egy konkrét időpontot, s kijelölt helyet a találka számára. Most a levélnél kellemesebb bizsergetősebb, izgalmasabb módszert alkalmaztam, s csupán már szót súgtam a fülébe, amint megláttam a folyosón. Nem volt feltűnő, senki nem figyelt ránk.
   Ugyan miért volt szükség erre? Két okból is. Ha Yvette felől nézzük a dolgokat, Yvette nem akarta nagy dobra verni, hogy találkozgatunk, hiszen még ő maga sem tudta, hogy miért találkozgat velem néhanapján, és túlságosan félt, hogy mások megbélyegzik emiatt. A másik ok, avagy az én oldalamról nézve, Yvette egyelőre nem tudta, hogy én Inspektor vagyok az iskolában, sőt azt sem tudta, hogy nem diák vagyok. Szent meggyőződése, hogy még idejárok, konkrétan még nem kérdezett rá, hogy hányadéves vagyok, de úgy hiszem nem is fogja, hiszen magától is kikövetkeztette, hogy jóval hatodév felett vagyok, ergo hetedéves. Az ég világon senki nem tud rólunk, s a két ok kiküszöböli egymást, és ez így tökéletes. Egyelőre.
   Mindenesetre nem akartam Yvette nyakába mászni, hogy durván fejezzem ki magam, hiszen elég törékeny lélek, amennyire megfigyeltem, de hogy miért, azt még mindig nem sikerült kiderítenem. Eljön annak az ideje is egyszer, én tudok várni. Ezért is: csupán pár hetente egyszer keresek ürügyet arra, hogy találkozzunk, s ő készséggel beleegyezik ezekbe.
   Ez a mai este is ilyen. Bár ősz van, meglepően meleg van ma este, én is csupán egy hosszú ujjú pulóvert kaptam magamra, s a pulóver alatt is csak egy vékonyka rövid ujjú póló volt elrejtve, amit senki nem látott. Szinte hangtalanul sétálgatok a kavicson, csak az apró, szinte észrevehetetlen roppanás jelezheti jelentétemet. Amint megpillantom a lányt hátulról egyedül árválkodni egy padon, halvány mosolyra húzódnak ajkaim, de el is tűnik a mosoly, s lassan mögé sétálok, letérek a kavicsos útról, és a füvön folytatom tovább az utamat. Némán mögé lépkedek, s csupán begöndörített szőke fürtjeit húzom el füle mellől, majd suttogni kezdek.
   - Tetszenek a fürtök. - bókolok duruzsolva, s mielőtt még elrettenne, elemelkedek tőle, megkerülöm a padot elé érek. Szokásomhoz híven markomba fogom a kacsóját, s kézfejére nyomok egy csókot. Már megszokhatta, minden alkalommal megejtem ezt a fajta illemformát. - Örülök, hogy eljöttél. - azzal leülök mellé, kellő távolságban, hogy ne ijedjen meg, de mégsem legyek tőle távol.
   - Még az egyenruhádban is csinos vagy. - jelentem ki átlagosan, megszokottan. Ez csak egy bók, semmi több, nem rejtőzik mögötte semmiféle ármány. Csak egy bók.

~ womanizer

Egy ideig még elácsorgok ott magamnak, végül bosszúsan szusszanva egyet, huppanok le a padra, amit rögtön meg is bánok, tekintve, hogy mennyire hideg. A padon való ücsörgés nagyon is jó tud kenni egy forró nyári este alkalmával például, de nem ilyen időben. Vagy csak én vagyok elszokva a Londoni őszi estéktől, s ezért fázom mindenkivel ellentétben? Azért a tengerparti időjárás semmihez sem fogható! Forró napsütés és pálmafák.. nyami! Lényegtelen. Nem fogok itt pattogni, mint akinek rizsszem van a nemesebbik felében, inkább maradok ülve, s keresztbe rakva a lábaim, ujjaim összekulcsolva ejtem kacsóim az ölembe, s várok. Várok arra a bizonyos titokzatos, idegennek éppen nem nevezhető Brandon Grayre. Legalábbis ezt az infót kaptam, hogy így hívják, s Dotyának mi oka lenne nekem hazudni? Na ná, hogy semmi.

Összerezzenek, amikor nesztelenül mögém somfordálnak, és a fülemhez hajolva kezdenek el nekem pusmogni. Forró lehelete nyomán végigszalad a gerincemen a borzongás, s nyelek egyet, majd a tekintetem a mellém letelepedő alakra szegezem. Lám-lám, ezek szerint tényleg nem csak képzelődtem, amikor az időt és a helyet megjelölte! Mert akár lehetett volna délibáb is az egész. Naneee.. ennyire azért nem vagyok kiéhezve a másik nem társaságára!
Kezem hamar az övébe kerül, s egy csókot lehel a kézfejemre, én pedig kissé megütközve nézek rá abban a pillanatban, de azon nyomban rendezem arcvonásaim. Valami komolyat sikerül alkotnom, már-már kifürkészhetetlent, csak a szemeim.. a világos lélektükrök, azoknak nem tudok parancsolni. Hiszen hiába az esetlegesen citromba harapott pofa, ha a szemeim csak úgy csillognak! Vidáman, tele élettel s erővel, kíváncsisággal, értetlenséggel, tele kérdéssel és gyanakvással! Minden ott van az íriszekben, csak tudni kell kiolvasni őket. Azt pedig nem tudhatom, hogy a mellettem ülő pasas mennyire ért ezekhez a dolgokhoz.

Némán figyelem, nem reagálva sem a bókokra, sem pedig az örömének kifejezésére, miszerint örül, hogy eljöttem. Mégis mit várt, hogy majd ellent mondok egy Inspektornak, amikor így is rezeg alattam a léc? Nem mintha nem én tehetnék arról is. De ha már bókok.. akkor végülis szabad nekem is játszanom a tűzzel egy kicsit, nem? Egész megjött a kedvem hozzá! Ő teremtett kétértelmű szituációt, tálcán nyújtva nekem a lehetőséget, én pedig még sem vagyok jégcsapból, s igazán örömmel veszem át a képzeletbéli meghívót erre a nemesnek éppen nem nevezhető eseményre! Egyszerűen csak közelebb csúszok hozzá a padon – nem is értem, miért ült olyan távol tőlem, elvégre sok mindent ettem már, de embert soha! – és felé hajolva varázsolok egy apró mosolyt az ajkaimra, miközben a szemeibe nézek.
- Felvilágosítana arról kérem, hogy pontosan mit is akar tőlem, Mr. Gray? – enyhe kis francia akcentus, nem mintha nem tudnám, hogyan is kell angolosan ejteni a nevét, de hát a francia a szerelem nyelve. – Mert nem hiszem, hogy helyén való volna este, a kijárási tilalmat megszegve az iskola Inspektorával titokban találkoznom. Ez több mint félreérthető, vagy Ön nem így gondolja? -

;;in all juice spoon

Nagyon ritkán csalnak éveim során kifinomult megérzéseim, s a gyakorlatnak hála szinte mindig észreveszem, ha valaki hazudik, illetve, ha valami nincs a rendjén. Plusz a legilimentori képességem sem hátrány ugyebár...
Faggattam embereket. Kínoztam embereket. Öltem embereket. Mind-mind információszerzés érdekében, s néhol kevesebb, néhol több sikerrel jártam, alkalomtól függött, még úgy is, hogy ritkán vetem be az elmemágiát, amit hosszú évek során sajátítottam el. Sajnálatos módon az iskolai inspektor hatáskörébe NEM tartozik bele, a megfelelő mértékű, hogy is mondjam... büntetés, vagy információszerzés... Azaz, gyakorlatilag a szimpla megjelenésemhez, szigoromhoz, s a félelemkeltéshez tudok fordulni segítségül, a diákokkal, illetve kollégáim, és kollegináimmal szemben. Sajnos. Pedig igazán örömömet lelném benne, ha a kellő szigort alkalmazhatnám. Úgy érezném, hogy végre igazságot és rendet tarthatok, a saját kezemmel, illetve pálcámmal...

Furcsa volt az egész helyzet. Nyilvánvaló volt, hogy Yvette nem tud ellenállni nekem, vagy a kíváncsiságának, és eljön a találkára, de a viselkedése erősen gyanús volt. Mintha csak kicserélték volna. Mintha a kinézete ugyanolyan lenne, és csupán a személyisége teljesen más. Mintha egy másik ember lenne, csak ugyanazzal a külsővel. Mintha a "gonosz" ikertesójával beszélnék, de ez szinte lehetetlen elképzelésnek bizonyul. Azt is abszurdnak tartom, hogy a lány ilyen kevés idő alatt megnyílt volna előttem, hisz' bármily képességem van ehhez a nők terén, Yvette már tészta, ezt már az elejétől fogva tudtam.
Mr Gray? Ugyan miért magáz? Hiszen eddig könnyedséggel letegezett, mivel úgy tudtam, hogy én is egy hozzáhasonló korú diák vagyok... És az a mosoly is. Természetesen férfiúi reakciómból nem szalajtottam el az esélyt, és nem hagytam futni a lehetőséget, ezért jómagam is felvettem egy kacér mosolyt, amit eddig nem mertem magamnak megengedni vele szemben.
- Sok mindenben kimerül, hogy mit akarok magától Ms Delacour... - jegyzem meg egy bújtatott, sejtelmes mosollyal, ha már játszik, játszok én is.
Persze, szörnyen sántított, olyan nonszensz volt az egész, ami átlagos esetben nem lett volna, de itt most Yvetteről beszélünk. Ez a válasz csupán az automatikus válaszom volt, amit általában mondanék egy ilyen kérdésre. Viszont elgondolkoztam egy röpke pillanatig, hogy vajon helyes volt-e? Mi van, ha most ismét visszahúzódik? Mert ha az lesz, az egyetlen vonallal áthúzza a -számomra még ismeretlen- terveimet, hiszen ezután már nem csak másnak nem, nekem sem fog megnyílni.
Már javítanám ki a gyors, meggondolatlan, botor válaszomat, de Yvette folytatja, de úgy, hogy az földhöz vág.
- Hh... - jön ki a torkomon, de hirtelenjében kihúzom magam, és lázasan próbálom menteni a menthetőt.
- Yvette... Nem tudom, honnan tudtad meg, de mindegy is. - hülye kijelentés volt, hiszen gyakorlatilag bárkitől, aki az iskolába jár, már ha elmondta valakinek, hogy velem találkozgat, és ezek szerint el is mondta. - Figyelj rám. Csak azért hazudtam, mert féltem, hogy másként fogsz rám nézni. Ezzel semmi sem változik meg! - egy röpke őrült pillanatig megfordul a fejemben, hogy megcsókoljam, hogy hassak rá, de a pillanat el is szállt, mert azzal csak rontottam volna a helyzeten. Végül csak a kézfejét fogtam markomba. - Attól még, én ugyanaz vagyok! Csak... pár évvel későbbi kiadásban... - egy bársonyos, bátorító mosolyt küldök felé.
Nem engedhetem, hogy dugába dőljön a több hetes munkám. Én meg akartam törni Yvette-et, ha törik, ha szakad!

:: well baby, i'm a put-on-a-show kind of girl

- Ebben eddig sem kételkedtem Mr. Gray.. – válaszolok azzal a mindentudó, mégis sejtelmes hanglejtéssel. Úgy tűnik, könnyedén megy bele Ő is a játékba, az én játékomba, a mi játékunkba. – Nekem viszont konkrétabb válaszokra lenne szükségem. -
Megleptem. Nem. Nem pontosan erre számítottam, hiszen miért ne tudnám róla, hogy ő itt valami főfejes szerűség az iskola falain belül? Elvégre mindenki erről beszél.. így a reakciója engem is olyannyira megdöbbent, mint Őt magát az én szavaim. Egyre gyanúsabb nekem ez az egész, de nem mutatom semmi jelét az arcomon. Csak nézek rá a szemeimmel, oly ártatlanul, mint a ma született bárány. Kihúzza magát, én pedig futólag mérem végig. Nem rossz darab, bár ezt eddig is tudtam. Viszont így, hogy közvetlen mellette ülök, végre jobban megtudom magamnak nézni, s nem csak futólag látom a folyosón elsuhanni.

Nagyot pislogok, s kissé értetlenül nézek rá. Egyszerűen nem tudtam a döbbenetem elpalástolni, amikor a nővérem nevét ejti ki az ajkain. Az agytekervények mocorogni kezdenek a szőke hajkorona alatti apró buksiban. A kirakós darabjai lassan egymás mellé kerülnek, és világosság gyúl. Értem már végre.. ez a pasas betette a nővérem! Találkozgat vele titokban, s szegény pára azt sem tudja, kiféle vagy miféle emberrel is futott össze. De ugyan miért pont Ő az, akire Yv felfigyelt? Hiszen nem olyan.. mohó, mint én. Neki a jó pasi radarja nem működik már rég. Halványan elmosolyodom, miközben megfogja a kezeim. Végre sikerül a meglepett ábrázatot lemosnom az arcomról. A holdfény által megvilágított helyes, s felettébb arisztokratikus vonásokat figyelve arcul csapásként ér a felismerés. Istenem, hogy lehettem ennyire vak? Hiszen annyira hasonlít rá.. Tudtam, hogy Yv nem tudta még kiheverni a volt vőlegénye, s élete legnagyobb szerelme halálát, mely oly hirtelen és váratlanul esett meg. De hogyan is léphetne túl, ha ilyen két lábon járó hasonmások kísértik? S vajon tisztességesek a szándékai a testvérem irányában? Ezt ki kell derítsem, még ha nem éppen tisztán is kell játszanom, de a végére kell járjak!

Az a mosoly, melyet most ő küld felém, lány szíveket meghódító. Talán én is kölnit pisilnék tőle, mint a nők többsége, de most sokkal fontosabb cél lebeg lelki szemeim előtt. Meg kell védjem a nővérem.
- Úgy gondolja, helyes egy ismertséget hazugságokra építeni? – arcomon egy csepp düh sem látszik, sőt. Mintha derűs lennék, s igazából nem is érdekelne ez az egész szituáció. Viszont az mellettem ülő pasasnak is gyanús lehet ez, főleg ha Yvette az eddigi találkozásaik alkalmával hozta a szokásos ne-gyere-hozzám-túl-közel-mert-leátkozlak stílussal viseltetett. – A félelem a gyengék kiváltsága. Azt hittem, Ön erős, s határozott személyiség, épp ezért fogott meg a legelső pillanatban, más férfiakkal ellentétben. -
Suttogom halkan, és ajkaim lebiggyesztem, mintegy csalódottságomat kifejezve ezzel, de a kezeim még mindig az övében pihennek. Egészen addig, amíg közelebb nem hajolok hozzá, s emelem meg a jobbom, hogy csak úgy játékosan végigsimítsak az állának vonalán ujjaimmal.

- A kérdés pedig jogosan merülhet fel bennem.. – folytatom zavartalanul, pedig biztosan nem ezekre a cselekedetekre számolt még percekkel ezelőtt. Hiszen Yv mikor viselkedne ennyire kihívóan? Ahhoz sok idő, és nagyon nagy bizalom kell, hogy megnyíljon bárkinek is. Főleg egy férfinak. Minden pironkodás nélkül érintem az orrom az övéhez, ajkaimmal pedig az ő ajkaira lehelem kissé rekedten a kérdést. – .. mi mindent titkolhat még előlem? -
S csak hogy olajt öntsek a tűzre, tapasztom az ajkam az övéire, és csókolom meg. Mi mással zavarhatnám még jobban össze, ha nem ezzel a csókkal, s a nyelvünk játékos hancurozásában megjelenő hideg kis fém a nyelvemben? Elvégre ki gondolná azt, hogy Yvette Delacournak van nyelv piercingje, s a visszafogottság csak a belső vadságának egy leplezése?

;;i'm pretty boy with a nasty trait

Nem érdekel, hogy mi lesz a következménye, ha most megteszem, úgy érzem elértem nála valamit. Nem érdekel, hogy hogy hívják, hogy hány éves, hogy milyen vérű, hogy milyen házú, hogy mennyire okos, vagy buta, a lényeg már itt van.
Puha, meleg ajkai tökéletesen ráilleszkednek enyéimre, közrefogva azokat. Kihasználva az alkalmat, magamhoz vonom derekánál fogva, míg másik kezemmel beletúrok szőke fürtjei közé, úgy, hogy nem szabadulhat szorításomból. Derekánál lévő kezem, becsúszik a póló alá, és érzem forró vére pezsgését. Teljesen feltüzel, úgy mint még senki nő eddig. Nem azért mert gyönyörű, nem azért, mert titokzatos, hanem mert ő Yvette Delacour.
Eleresztem ajkait, és füléhez emelem a sajátjaimat, majd teljes erotikával a fülébe dorombolok.
- Akarlak... most. - és kezem feljebb csúszik a hátán, felhúzva a ruháját.

Nem hazudtolnám meg magam, ha ez történt volna. Ez lett volna a normális/várható reakció tőlem, hiszen ez vagyok én, de csupán ledermedve hagyom, hogy a szőke démon rám akaszkodjon. Szinte teljesen letaglóz a máskor jó pontnak számító magabiztosság a lánynál, de ő Yvette! Épp ezért képtelen vagyok reagálni mindenre.
Amint észbe kapok, hogy az egész egy őrültség, elhúzom fejemet, mielőtt még elragadtatnám magam, mert tudom, hogy képes volnék rá, de azzal tönkretenném az egész... játékot.
Összezavarodottan rázom meg a fejemet, majd a szemeibe nézek.
- Hát ez fur... Na, tudod mit? Figyelj rám! - pislogok pár értethetetlent, majd összeszedem magam, már amennyire összetudom. Kezeit markomba fogom erősen, és mélyen a szemébe nézek. - Először is szeretném, hogy nem magáznál. Attól, hogy még én egy... tanár vagyok, még ugyanaz a Brandon vagyok, akit te megismertél, azon az éjszakán! - próbálok hatni rá. - Úgy gondolom, hogy... jó ügy érdekében hazudtam. - itt kicsit elgondolkozok, hogy folytassam - Te is megfogtál már az elején, - szinte abszurd, hogy az előbb pont ő mondta azt, hogy már az elején felkeltettem az érdeklődését. - és pont ezért hazudtam neked, mert azt hittem, hogyha tudod, hogy nem vagyok diák, akkor máris máshogy tekintesz rám. És máris nem alakult volna ki köztünk ez a... - itt elhallgatok. Nem mertem 'kapcsolatot' mondani, már azt sem tudom, mit engedhetek meg vele szemben, és mit nem. Teljesen összezavart.
Már azon is elgondolkozom, hogy lehetséges-e, hogy az elején átvert, játszotta a szende szüzet - ha igen, akkor elismerésem, mert tökéletesen játszotta -, és igazából szöges ellentéte, annak, amit mutatott magából. Viszont, ha ez az elméletem beigazolódik, én mondom, hogy megkeserüli. Hiszen Brandon Gray-jel még egy ilyen elbűvölő nő sem packázhat.
- Emlékszel, amikor elkértem a könyvedet? - igazából én sem tudom, mit akarok kihozni ebből a mondatból. - Azt azért tettem, hogy jobban megismerhesselek. Gondoltam, ha a köztünk lévő dolog mélyebbé válik, akkor bevallok mindent. Sajnálom, hogy mástól kellett megtudnod. -
Valahogy rá kell jönnöm, hogy miért változott meg ennyire...

:: well baby, i'm a put-on-a-show kind of girl

Mekkora lúzer.. – ez a gondoalt futna át az agyamon egy hasonló szituációban. Na nehogy már itt vagyok ÉN, aki konkrétan felkínálja magát, s önként nyújtja ajkait csücsörítve és csókra várva.. erre egy Brandon féle pasi ezt nem használja ki. Kérdően nézek rá, amikor egyszerűen csak elhúzza a fejét, s még meg is rázza.
- Mit talál ebben furcsának? Egy férfi és egy nő, akik vonzódnak egymáshoz, csókban is kifejezhetik ezt. – kotnyeleskedem bele. Nem értem, miért szorongatja annyira a kezem. Mintha csak attól tartana, hogy egy két lábon járó ketyegő bomba áll előtte.

- Inspektor. – javítom ki, amikor tanárnak titulálja magát. Szerény véleményem szerint ez a poszt jóval több egy professzori állásnál, és szerintem sokkal inkább beleszólása van az iksola életébe, mint egy egyszerű mezei tanárnak. Meg mit is mondott Aud ezzel kapcsolatban? Valami olyasmit, hogy még a tanárok munkáját is felülbírálhatja, mi több, egy szavába kerülne, és a kviddics csapatokat is feloszlathatja.
Hhm.. azon az éjszakán? Vajon miféle éjszakán? Ezekszerint az éj leple alatt nem csak én szoktam kisurrani a hálóból, hanem a nővérkém is? Az a Yv, aki a szabályokról papol nekem a nap 24 órájában? Feltéve persze, ha éppen beszélőviszonyban vagyunk, és hajlandó velem szóba állni.. Szóval megszegjük a szabályokat, amikkel a párnánk alatt együtt alszunk éjszakánként, huh? Most már legalább visszatudok vágni neki, ha megint rákezd arra, mennyire nem tartom tiszteletben az iksola házi rendjét, hogy Ő sem külömb nálam! Muhahaha!

- Véleményem szerint egy diák megtévesztése a legkevésbé sem sorolható a kegyes hazugság témakörébe. Engem mindezért ki is rúghatnak, hiszen csak egy diák vagyok a sok közül. Főleg ha a mostani iskolavezetésen múlik, seperc alat kívül találom magam a Roxfort falain. Mi ez, ha nem végtelen önzőség? A jövőmet kockáztatni egy futó kis románc miatt? Ez megbocsáthatatlan. – na most majd jól beolvasok neki. Bár nekem nincs jogom papolni az ilyen dolgokról, hiszen a múltam nem éppen nevezhető tisztának, DE.. s itt jön egy kis de, nekem nincs mit kockáztatnom. A vizsgákon is éppen, hogy átbukdácsolok majd, de kit érdekel? Én a mugli világban akarok sikeres lenni, viszont Yvette előtt nagyon nagy jövő áll. Annyira ügyes, és talpraesett, okos.. sikeres boszorkány válhat belőle, akármelyik területet választja is majd. S én nem fogom hagyni, hogy ez a pasi, aki épp most lépett le a filmvászonról, az elbűvölő modorával porba döntse mindazt, amiért a testvérem eddig olyan keményen megdolgozott! Igen csak dühös és paprikás hangulatban húzom el a kezeim az övéből, mitöbb, kirántom, mintha csak a parazsat dobtam volna félre, és fonom össze a karjaim magam körül. Vonásaim maszk-szerűvé válnak. Szemeim hidegen villannak meg, ajkaim pedig vékony vonallá préselem. Na ez már igazán Yvettes, ha szabad ezzel a szóhasználattal élnem.

- Eső után köpönyeg. Nem utólag kell okosnak lenni! Átvertél, s becsaptál. – felpattanok a helyemről, majd hátat fordítva neki, teszek pár lépést, hogy távolabb kerüljek Tőle. Várom pár másodpercet.. mert kell a drámai átvezetés, a hatás szünet. Kissé halkabban, már-már remegős hangon folytatom. – Ez számomra több, mint megalázó. Igaz megleptél az imént, hogy nem fogadtad el a közeledésem, de lehet ez is a hazugságod, a színjátékod része. -
Anyám, behalok saját magamon. Annyira jól alakítom a sebbzett szívű sértett nőt, hogy akár Oscart is nyerhetnék vele. Tényleg megfontolandó, hogy szinésznőnek menjek!
- Mert minden férfi erre megy csak. Hogy az a bizonyos dolog jobban elmélyüljön kettőnk között. S az ágyba csaljanak, kihasználjanak és megszerezzenek. Hogy a trófejáuk legyek, amivel lehet dicsekedni majd. Elvégre megvolt neki egy véla.. milyen király már, nem igaz? - Ideges mozdulattal simítok a fülem mögé egy hullámos tincset, majd szipogok is egyet a hatás kedvéért, mintha csak a könnyeimet nyelném vissza. – Utálom, ha helyettem döntenek, ha megmondják, szerintük mi a legjobb nekem, s amit még ennél is jobban gyűlölök, az a hazugság, és a kétszínűség. Még csak esélyt sem adtál arra, hogy eldöntsem, eltudom e fogadni az iskolában betöltött posztodat, vagy nem. Ezek után áruld el nekem, hogyan bízhatnék meg benned?

;;i'm pretty boy with a nasty trait

   Gyanús az egész. Mi ez a viselkedés? Yvette szöges ellentéte magának. Eddig semmi érzelmet nem volt hajlandó kimutatni, csupán a hűvösségét, és jeges külsejét láthattam, de most? Most mintha, kifordult volna magából szó szerint. A rideg külső belülre került, s az érzelemteljes énje felülkerekedett, de ennek mi az oka? A legutóbbi találkozásunkkor nem volt volt ennyire nyílt, sőt egyáltalán. Mi történhetett már nap alatt? Mi az a nyomós ok, ami miatt megváltozott. Mert tény, hogy megváltozott, de nekem ez nincs ínyemre.
   - Mi találok furcsának? - ismétlem el kérdését.- Talán, hogy eddig fél méternél közelebb nem állhattam hozzád. - jegyzem meg, majd fürkészőn a szemébe nézek, és várom, hogy ne tudjak ki olvasni semmit belőle, ahogyan eddig sem tudtam, de meg kell, hogy lepődjek. Nem a szokásos kiolvashatatlanságot látom szemeiben, hanem temperamentumosságot. Magabiztosság, és elkötelezettség.
   Nem hagyja abba, folytatja szidalmazásomat, és nem is meglepő. Persze, minden ~~értelmes~~ nő így reagálna hasonló helyzetben, nem is ítélem el emiatt, csupán a viselkedése zavar. Nagyon. Ha nem Yvette lenne, nem is zavarna, de ő Yvette. Pontosabban, már nem is tudom, hogy ő az e, akit megismertem a járőrözésemen... Yvette-ben az tetszett, hogy nem a hétköznapi tinédzserlány. Sokkal több minden lakozik a lelkében, elméjében, szívében, mint az gondolnánk. No meg, egyszerűen zavart, hogy nem tudtam a külső mögé látni, mint eddig minden nőnél, és nem lehetett, hogy pont ő fogjon ki rajtam. Yvettenek be nem áll a szája, immáron felállt mellőlem, bár én nem mozdulok utána. Jön a következő rágalmazás.

   Milyen érdekes, hogy más esetben valóban így viszonyulnék a lányhoz, de most kivételesen nem. (A kivétel, mint tudjuk erősíti a szabályt). Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy csupán egy kör menetéig becsalom a hálószobámba, de nem feltétlen célom, most. Még.

   Kifakadását befejezte, most én jöttem. Eléggé lelohasztotta a kedvemet.
   - Milyen kár... - mondom csalódást játszva.
   Játszadozik velem. És én ezt nem díjazom. Eddig nem ilyen volt, most varázsütésre megváltozott volna? Kétlem.
   Kényelmesen hátradőlök a padon, bal bokámat jobb térdemre helyezem, és zsebembe nyúlva előveszek egy lapos fém dobozkát, és előveszek belőle, egy cigarettacsíkot. Felpillantok Yvette-re, és megkínálom, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem kér belőle, így én is elteszem, s visszarejtve a zsebembe, felállok helyemről, és ott termek mellette. BUján felvonom szemöldökömet egy pillanatra, majd magamhoz vonom - ajkam az övéitől egy leheletnyire van, úgy duruzsolok. - Pedig ezek a loknik nagyon vadítóak voltak... - vadul megcsókolom, jobb kezemmel fürjeibe túrok, derekát magamhoz szorítom. Egy is ideig így maradunk, majd abbahygaom a régen várt csókot. - Ki akarta ezt az előbb? - teszem fel a költői kérdést, szidalmazására célozva. Nem szeretem, ha valaki össze-vissza beszél. Eleresztem, most már szabadon mozoghat, és hanyagul ledobom magam a padra. - Döntsd el mit szeretnél. A szobám ajtaja mindig nyitva áll. - nézek rá kacéran, majd ismét semleges arcot veszek fel. Elegem van az idióta játékból. Döntsön. Velem ne játszadozzon senki.

(http://i54.tinypic.com/16bezw1.png)

Igazából nem hiszem el, hogy mindez velem történik meg!
Az égiek nem igazán rajonghatnak értem, ha már megint sikerült összehozniuk a számomra egy kellemes kis morcosságot. Máskülönben hogyan lenne lehetséges az, hogy ismételten a legrosszabb helyen és időben vágtam egy akkora hátast, mint az állat?!

Gondolataim teljes egészében kiülnek arcomra. Általában kiengedett hajam most összefogva simul a tarkómra, vagyis simulna, ha nem fetrengenék még mindig a földön. Pár kósza tincs az arcomba hullt, melynek hála az orromat kellemetlen érintésekkel ingerlik egy orbitális tüsszentésre. Nem, nem, visszafogom magam és megpróbálom nem átadni magam ennek a kellemes és egyben kellemetlen érzésnek. Jobb kezem felemelkedik a földről, majd egy lágy mozdulattal sepri ki arcomból a sötét szálakat. Kesztyűs kezemet a művelet elvégzése után még pár másodpercig nézegetem, majd elmélázva és még mindig feküdve, megpróbálom retusálni a történteket.
Egy levél érkezése.. anya írt!
Rossz hírek, mert maradnom kell karácsonyra...
Sietős indulás a könyvtárból, hiszen a válasz és a kérlelés nem várhat sokat! Nincs kedvem egyedül itt maradni, pláne, hogy az a pár ember ki szívemnek kedves is hazamegy. Mit kezdek majd magammal? Mondjuk a könyvtár nem zár be, biztos találnék valami érdekes olvasnivalót, amit még nem olvastam.
Lábam alatt ropogó hó..
Betemetett jégpáncél...
Lábak az égben, én pedig elterülve.
Remek!

Egy lemondó sóhajt hallatok, majd kezemet testem mellé helyezem. Szemem szorosan összezárom és próbálok arra gondolni, hogy ez nem velem történt meg. Nem, nem én vagyok az a lány, aki a csúszós jégen hátast dobott és szétszórta azt a töménytelen mennyiségű könyvet a világ valamennyi égtája felé... és az a lány sem én vagyok, aki csak fekszik a földön és hagyja hogy a hó szép lassan betemesse.
Újabb sóhajt hallatok, majd kesztyűs kezemet immár ténylegesen is megmozdítom. Felkönyökölök, majd ülő pózba tornázom magam, ezzel is elérve azt, hogy lássam, mit honnan kell összeszednem, és hogy vajon hányan röhögnek a kínjaimon. Ahhoz képest, hogy arra számítottam, hogy körbe fognak állni, nos... nincs itt senki sem. A könyvek igaz, elég messzire potyogtak, de igazából ez a legkevesebb, ha már a fejem túlélte a földdel való találkozást. Lassan felguggolok, majd felállok. Tekintetem végigjárja a körülöttem lévő hófehér tájat és az elhagyott dolgaimat. Nem kapkodva elindulok, majd mit sem törődve a jéggel, és immár biztos lábakon állva mindent összeszedegetek. Egyetlen könyvet kivéve...
- Vajon hol lehet? Hisz az előbb még itt volt! - mondom ki hangosan a gondolataimat, majd hátrafordulok.
Döbbenetem határtalan, hiszen egy fekete csuklyába bugyolált alak szorongatja a Bűbájolás Művészete c. hihetetlenül fantasztikus alapművemet, melyet pár hónappal ezelőtt vettem. Vajon mit akarhat? Ellopni? Na, azt már nem! Hónapokig spóroltam rá, nem adom olyan könnyen. De ha mégsem ezt akarja, akkor vajon mit? Hiszen egyáltalán nem volt segítőkész. Nem hallottam a hangját, nem próbált feltámogatni a földről... vagy csak szimplán ő is a Mardekárosok táborát erősíti, aki azon humorizál, ahogy más szenved?
- Visszaadnád a könyvemet, kérlek?!

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/Kelly.png)

   Én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. Egy balfék. Egy idióta. Egy balfasz. Meggondolatlanul cselekedtem, eddig mindig azt csináltam, ami elsőre beugrott. Az ösztöneim vezéreltek és tessék, ez lett a vége. Meg kellett volna ölnöm. Meg kellett volna ölnöm a saját menyasszonyom, de nem tettem és most itt tartunk. Én itt rohadok, ebben a rohadék iskolában ő pedig otthon van és csendesen kötöget, hasában a gyermekemmel… a gyermekünkkel.
   Elbasztam az egész életem! Nem csoda, hogy nincs kedvem hozzá. Nincs értelme az életemnek. Nincs értelme annak, hogy élek. A szüleim elárultak. A menyasszonyom elárult. Még az a köcsög öcsém is hallgatott előttem. Mert én olyan kegyetlen vagyok, mert én egy állat vagyok, aki úton útfélen kölköket gyilkol, nem?
   Megcsóválom fejem és nagy erővel belerúgok egy kisebb kavicsba, melyet a december elején leesett hó nem temetett maga alá. Csendesen, magamba fordulva baktatok a parkon keresztül, fákat, embereket magam mögött hagyva. Most nem érdekel senki. Nem akarok senkivel beszélni, na, nem mintha bárkit is érdekelne a problémám… ezért rossz Mardekárosnak lenni, az embernek egyetlen igaz barátja nincs. Csak az aranyvérű csőcselék a maguk királyi, röhejes dumájával.
   Egy hosszú, sötét, jó meleg kabátot viselek, mely alatt farmert, kötött pulóvert és sálat viselek. Kezeimet kesztyű védi. Nem öltöztem túl melegen, nem igazán számítottam hóra december első heteiben, de az időjárás mostanság túl gyakran szolgál meglepetésekkel.
   Felnézek, s látom, hogy jóval előttem egy csaj a földön fetreng. Vagyis már próbálkozik felállni. Hmm… formás fenék, tetszik. Arcomra kaján vigyor ül ki, s lépteim kicsit határozottabbak lesznek, ahogyan közeledem felé, ám akkor egy fekete csuklyába burkolózott valaki közelebb lép hozzá, s egyik könyvét elkobozza. Na, de jó! És még meg is próbálják lecsapni a kezemről, hát ez röhejes!
   A csuklyás mellé araszolok, s kikapom kezéből aaa… Bűbájolás Művészete című könyvet?! Na, az még szép lesz, ha egy stréber csajt fogok ki… Lenézően oldalra lesek, s sürgetően felvonom szemöldököm az ismeretlen könyvlopkodó felé nézve. Ez amolyan „Mit keresel itt te balfasz?” tekintet volt. És úgy tűnik vette is az adást. Egy gonddal kevesebb.
   Aztán Formáspopsira tekintek. Kellemes mosolyom több bugyit olvasztott már le helyéről, mint amennyit ő el tudna képzelni, na de ezt nem kell tudnia. Az áldozatok ritkán láthatnak be a kulisszák mögé.
- Ez kéne? – kérdem tőle a nyilvánvalót, majd kicsit közelebb tolom felé a könyvet, melyet jobb kezemben tartok. – Megkapod… ha elveszed. – jelentem ki magabiztosan, szemöldököm játékosan felvonom, mosolyom sokkal természetesebbé válik, majd amilyen magasra csak tudom, felemelem kezem, a könyvvel együtt. Tudom, gyerekes, de sok csaj erre bukik.

(http://i54.tinypic.com/16bezw1.png)

Tincseimbe lágyan belekap a szél, én pedig azt a néhány kósza szálat egy ideges mozdulattal a fülem mögé simítom. Mit tehetnék ellene? Nincs kedvem még most a külsőmmel is foglalkozni, pláne azok után, hogy a földön fetrengés meghozta a kellő hatást és valójában hótól ázottan állok a nagyvilágban. A sötét csuklyás alak pedig a könyvemmel, nos, nem éppen biztató jövőképpel kecsegtet. Először egyáltalán nem látom arcát, csak azt a sötét aurát, mely körüllengi. Kék szemei szinte rikítanak hófehér bőrével együtt, melyet még jobban sápaszt a sok fekete színű ruhadarab. Csuklyája szorosan az arcába van húzva, engem pedig önkéntelenül is kiráz a hideg. Borzalmas időket élünk, már-már annyira, hogy nem csoda, ha elkap mindennemű félelem. Hiszen sosem lehet tudni, hogy ki támad rá az emberre! Sosem lehet tudni, hogy ki fogja a másikat hátba támadni, pont akkor, mikor épp nem várják. A világ tele van álnok kígyókkal, olyanokkal, akik nem szégyellik azzal a förtelmes és szennyes belső képpel a világot bemocskolni. Sőt! Ártatlanokat ölnek hidegvérrel, kegyetlenül, és nem foglalkoztatja őket, hogy azt a másikat is anya szülte, vérrel, verítékkel az életet adva a számára. Mit érdekli őket a szépség, a kedvesség, a világ bárminemű csodája? Egyáltalán nem! Csak a vér számít, nem pedig az, hogy lehet különböző ez, azok az apró kis vérlemezkék mégis ugyanazok! Csoda hát hogy egy ilyen jelenben valahogy félelemmel fordulok az idegen felé?

Mindez persze nem igazán tart sokáig. Szinte minden úgy történik, ahogy csak a mesékben. Kellemes parfüm illatot hoz magával a lágy szél, barna tincsek csillannak meg a sápadt napsugár egyre elhaló sugarain. Talár libben, egy erőteljes fellépés következik, majd a sötét árny pont úgy foszlik semmivé, mint a köd, friss tavaszi zápor után.
Egy percig csak a számat tátom, úgy nézem az eseményeket.
Vizslató pillantások cikáznak végig énemen, majd végre azt is felfogom, hogy ki az, akit az utamba hozott a sors…
És ez tényleg pont olyan mint a filmekben!!!!!
A szép fiú elkergeti a csúnyát, és a csúnya ám annál kedvesebb lány – aki titokban pont ezért a lovagért epekedik – végre elnyeri megérdemelt csókját, kedves szavát és a hőn áhított figyelmet.

Állam a padlót verdesi! Szinte fel sem tudom fogni, hogy itt áll előttem teljes valójában!
Richard Richard Richard!!!! Az én egyetlenem!!!
Ha tudná, hogy már milyen régóta vágyom arra, hogy megmentsen, hogy változzon meg annyira, hogy végre én legyek az, aki tényleg felkelti a figyelmét! Epedek minden egyes szaváért, hangjáért, bár tény, hogy még nem nagyon hallottam. Valahogy a könyvtárban lévő idő elveszi az ilyetén felfedezésektől a reményt, és azt is, hogy megízlelhessék füleim eme édes búgást, lágy baritont. Kérlek, légy te a lovag, mentsd meg a te békabőrbe bújt hercegnődet és lágy csókkal illetve változtasd őt hercegnővé…

Az álom mely másodpercek alatt kezdett csöpögő rózsaszínné változni most hirtelen darabokra törik. Valahogy nem így képzeltem, valahogy nem erre számítottam. Azt szerettem volna ha kedvessége, figyelme, segítőkészsége kinyitja azt az apró kis ajtót, és elhessegeti bentről a félénkség mumusát. Azonban nem ez történt. Kulcs fordult a zárban és az az egyetlen apró kis fa ajtócska fémmé változott. Erős, masszív fémmé, melyen képtelenség áttörni. Vajon ezek után, hogy fogom a könyvemet visszaszerezni? Vajon van értelme egyáltalán annak, hogy próbálkozzam? Hiszen én nem az a lány vagyok, aki harcol a tulajdonáért! Én az vagyok, aki mindent tökéletesen tud, aki mindent varázslatot, bűbájt ismer! Én olyan vagyok mint Hermione Granger.. na jó, félénkebb, gyengébb kiadásban! De bárcsak olyan lehetnék, mint ő…!
- Visszaadnád, kérlek!? – suttogom magam elé, majd teszek a fiú felé pár lépést. Nincs közöttünk nagy távolság, egy karnyújtásnyi, ám arra elegendő mégis, hogy a hőn szeretett könyvem kellő távolságban legyen.
- Én nem szeretném elvenni..! Én nem akarok harcolni érte! Az az enyém, kérlek add vissza! – ismétlem meg még egyszer, majd hajtom le a fejem és kezdem el meredten nézni a földet. Igazából zavarba vagyok, nagyon, és ha lennének apró kavicsok, most valószínűleg azokat piszkálnám egészen addig, míg a vöröslő szín el nem tűnik arcomról…

~ ~ Brandon

:: well baby, i'm a put-on-a-show kind of girl

No igen, nem csak, hogy nem hasonlítok egyáltalán a testvéremre, természetesen nem a külsőre értve, de még csak eljátszani sem tudom Őt. Ideig vagy óráig még csak-csak, de most már, ez a felvett Yvette-szerep kezd kényelmetlenné válni. Kétszer meg kell gondoljam mit is mondok, vagyis kellene, de nem teszem. Vaktában sütöm itt el a különféle szúrós megjegyzéseim, amelyeket Yvette talán ki sem ejtene a száján, sőt. Lehetséges, hogy egy hasonló helyzetben a) nem is jött volna el erre a találkozóra, ha korábban tájékozódik arról, kiféle is ez az alak b) Minimum három maximum öt velős mondatban megfogalmazta volna ellenérzéseit az üggyel kapcsolatban, és angolosan távozna, ezzel faképnél hagyva Mr. Szívtiprót. Figyel. Erőnek erejével mászik bele a szemeibe (képletesen persze, nem pedig kiskanállal) és vár a reakciómra.
– Nekem is meglehetnek a magam kis titkai. – jegyzem meg fapofával, és a lélektükreimben pedig leginkább hamisság megcsillanását lehet észrevenni. Elvégre a hazug jelző nagyon erős lenne, de erőteljesen hamis vagyok. Ezzel a játékkal, s ezekkel a szavakkal. Nem vagyok egy nagy játékos, nem úgy, mint a társaságomban lévő pasas, de ez nem akadályoz meg abban, hogy felvegyem a kesztyűt ellene.

Hopp! Érzem a levegőben a vibrálást, és ez nem az a férfi és nő közötti vonzódás, nem. Brandon kezd kijönni a sodrából. Lehet nem kellett volna belemennem ebbe a játékba, elvégre mégiscsak egy Inspektor, akit konkrétan hülyére veszek. Könnyű már utólag okosnak lenni.. ez miért nem jutott hamarabb eszembe? Miért csak most kapok a fejemhez, amikor már szorul a nyakam körül a hurok. Épp lecsapnék a felém nyújtott cigire, amikor rácsapok a kezemre. Nem, Yvette nem dohányzik. Vagyis nem fogok kérni. Még. De lehet, miután szint vallok (mert hát muszáj lesz) szükségem lesz egy tüdőropira.

Feláll, én pedig olyat teszek, ami nem jellemző rám, hátrálok egy fél lépést. Hasztalan, hiszen ott terem előttem. A francba.. ehetem meg a saját kotyvasztékomat, amit kifőztem. Ahogy magához von, karjaim lazán a nyaka köré kulcsolom, és megpróbálom a legártatlanabb arckifejezést ölteni az arcomra. Épp nyitnám a szám, hogy valamit válaszoljak az említett loknikra, amikor odahajol, és megcsókol. Viszonzom, hogyne viszonoznám, nem vagyok én fából, s talán kissé hevesebben csókolok vissza, mint az elvárt lenne.

Elenged, ellép tőlem, én pedig egy ideig csendben figyelem őt. Semleges, fapofával mered rám a padról, én pedig elkerekedett szemekkel, csodálkozó ábrázattal nézek vissza rá.
– Na ez már döfi! – Umhpff.. épp döntés elé állítottak, vagyis nem engem, hanem Yvettet, aki most én vagyok, szóval igen, döntenem kell, nekem pedig egy ilyen idétlen kifakadás hagyja el a szám? Biztos tisztában van a csóktechnikájának tökéletességével. Mi a francnak hívom fel erre külön a figyelmét? Zavartaln köszörülöm meg a torkom, és túrok bele a hajamba kissé idegesen. – Szóval.. khm..mm.. azt hiszem épp itt az ideje, hogy valamit bevalljak neked, amit már a legelején el kellett volna mondanom. –
Elég satnya elővezetés, viszont közben sikeresen előhalásztam egy szál a talárom zsebéből, na meg egy gyújtót.

– Azt hiszem.. vagyis nem hiszem, hanem biztos vagyok benne a történtek után, hogy Yvette nem említette azt, hogy van egy ikertestvére. – folytatom, miután az első slukk füstjét kifújom. Bocsánatkérően pislogok rá, hiszen nem tehetek mást, csak várom, hogy kirobbanjon a botrány, is kiakadjon, leátkozzon, kirúgasson.. na de csak nem tenne ilyet velem, hiszen akkor ő is bukik velem együtt. Ugye? – Aki ugye mint az ábra is mutatja.. én vagyok. Yolanda a nevem, és ne haragudj, amiért kijátszottalak, és kierőszakoltam belőled a csókot. –
Tárom szét a karjaim, majd újabb slukkot szivok.
– De ettől függetlenül nem csak nekem van vaj a fülem mögött. Tulajdonképpen miért is hülyited a testvéremet? Komolyak a szándékaid? Csak mert túl sok csalódás érte már az életben, és nem akarom, hogy újabb sebet ejtsenek rajta csak úgy.. kalandból. –
Ezt pedig halálosan komolyan gondolom. Lehet, hogy az erőviszonyok nem egyenlők kettőnk között, de nem fogom hagyni, hogy Mr. Szexi csak játsszon a testvéremmel.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/Kelly.png)

A szél kissé felerősödik, s hajam természetellenes pozícióba rendezve, felfelé fújja. Lágy mosoly húzódik szám szegletébe, s kicsit zavartan hessegetem vissza a kósza tincseket.
Biztatón mosolyogtam rá, s figyeltem, ahogyan szájtátva bámul. Erre értetlen arcot vágtam.
Mi van, izé, tán koszos vagyok, vagy szakadt valami, vagy… mi?
Gyorsan körbenéztem ruházatomon és nyugodtan konstatáltam a tökéletesség megnyugtató látványát. Még jobban elmosolyodtam, de immár kicsit zavarban voltam, nem tudtam mit tegyek. Mert én megtettem a kezdő lépést. Megszólítottam, megmentettem, jófej voltam, erre ő meg megkukul, ezt mégis hogy gondolta? Talán nem tud beszélni vagy ennyire ott lebeg fölöttem az arany-billog, mely megbélyegzett egész életemre? Talán sárvérű és a kemény szabályok miatt nem szól hozzám, vagy talán a fülébe jutott a pletyka, mely Debbie eltűnéséről adott keserű híreket? Hogy állítólag kivégeztem a menyasszonyom és azért nincs most itt? Mert ha igen, akkor csőkukorica meg miegymás, én húzok is innen, mert bárki aki elhiszi azt a maszlagot – akár ismer, akár nem – az az én szememben nem ér többet egy szánalmas csótánynál. Jó, persze, talán túl érzékenyen kezelem a dolgokat, talán túlságosan is meg lett sértve az egóm és ez a bajom. És mi van akkor? Semmi. A nagy szart fogok én élvezetből gyilkolni, de áh, már nem is tud érdekelni. Mától leszarom, mindenki azt gondol, amit akar. Ha jól esik neki.
De ez badarság. Hiszen... szerintem azt se tudja ki vagyok.
Furcsán nézek vissza rá. Kérdő tekintetemből csöpp aggodalom sugárzik, hogy én milyen figyelmes vagyok.
- Jól vagy? – ejtem ki halkan a szavakat, majd egy lépéssel közeledek hozzá, csökkentve a köztünk lévő távot úgy fél méterre, ami nekem még nem, neki talán már lehet, hogy beletartozik a rizikófaktorba, hiszen elég visszafogott csajnak tűnik.
Kérdésem roppant jól eshetett volna neki, ha mondjuk, nem egyszerre szólalunk meg. Így én nem értettem mit mondott, hiszen a saját mondandómra figyeltem, s most pedig rá figyelek, hátha megismétli.
Keresem a szemkontaktust, amit ilyen közelről nem nehéz megtalálni, pláne, hogy az imént ő is közelebb lépett, de valahogy nem sikerül elkapnom a tekintetét. Miért? Miért vagy ilyen titokzatos, miért vagy ilyen szégyenlős? Mikor jól nézel ki és formáspopsi, semmi okod nem lenne erre a visszavonulásra. Ööö, egy pillanat. Nem beszélhetek a hátsójához, nem hívhatom formáspopsinak.
Most hirtelen már nem is tűnik fontosnak a könyv, így azt felé tartom, kedvesen mosolyogva, aztán elhangzik a kérés, mely teljesítését már megelőlegeztem neki. Pedig egész mókás lett volna olyan közelről megismerni egymást, node itt van még a nap…
Szememmel végig követem a könyvet, ahogyan átveszi, majd ismét felpillantok és keresem szemének sugárzó pillantását, majd kezem előre tartom, s megszólalok.
- Szia. Richard vagyok. – a vezetéknevem szándékosan nem közlöm. Nem kell mindenről tudnia első alkalommal. Mint ahogy az első randin sincs egyből szex, csak extrém esetben, bár most, a mi esetünkben kicsit más a szituáció.
Ha ő is felémnyújtja kezét, amiben szinte biztos vagyok, akkor azt lágyan megfogom, s igazi úriemberhez méltóan felemelem, s finom csókot lehelek rá. Általában mások az udvarlási szokásaim, de ez a lány valahogy más, valahogyan különleges. Ő nem omlik elsőre a nyakamba, sőt, kicsit mintha el is fordulna a velem való kommunikálás gondolatától.
Valahogy fel kell olvasztani a jeget.
Meg kell törnöm az átkot, s vissza kell szereznem Kishableány beszélőkéjét.

(http://i54.tinypic.com/16bezw1.png)

Mintha meg sem hallaná mit mondok, úgy csinál… vagy talán mégis?
Könyvemet szorongatva áll egy pillanatig és meredten az arcomba bámul. Persze ez megint csak egy olyan tett, mely újabb pirulásra és zavarra ad okot. Nem tudok vele mit csinálni, egyszerűen ezt váltja ki belőlem. Fejem lehajtom, majd a hófehér földet kezdem vizslatni. Szemeim egyáltalán nem látják az eltakart fűszálakat, szemeim elé képek tolulnak, és szívemet melegség önti el. Mi ez ha nem valami különleges? Vagy nem is a helyzet különleges, hanem ő itt, velem szemben?! Hiszen neki van a világon a legszebb orgánuma, neki van a legbabonázóbb illata, soha senkinél nem éreztem ilyet. És egyébként is, miért ver ilyen gyorsan a szívem, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból? Furcsa.

Mondd valamit, de nem értem mit. Igazából úgyis lényegtelen, hogy mi az. A lényeg abban van, hogy hozzám beszél, hogy szavait felém intézi. Felkapom a fejem a földről mintegy hihetetlen sebességgel, és azonnal találkozik a pillantásunk. Először csak elkerekedett szemekkel nézem íriszeit, melyek egyáltalán nem sugároznak mást, csak kedvességet. Azért elgondolkodtató, hogy valaki hogy kerülhet a Mardekárba, ha igazából egyáltalán nem oda való jellem! Ő legalább is semmiképpen sem az!
Nézem őt, próbálok picit tettei mögé látni – vagy legalább is próbálom felfogni, hogy mi áll ennek a hihetetlen kedvességének a hátterében. Persze hiába telnek el gyorsan a másodpercek, a rejtélyt nem tudom megfejteni. Mindenesetre pár lépés távolságot érdemes tartani, még akkor is, ha ezért a segítségért most szívesen a nyakába ugranék és fulladásig csókolnám.
- Köszönöm! – ejtem ki hangosan, majd veszem el tőle a drága könyvet! Fedelét, és az összes lapját szorosan magamhoz szorítom. Vetek rá pár pillantást, megszemlélem, hogy nem e szakadt el, majd mikor mindent rendben találok, a táskám mélyére süllyesztem. Ekkor ér a következő meglepetés.

Keze felém nyúlik, majd lágyan, ám mégis határozottan elkapja ujjaimat és bemutatkozik. A már említett végtagra finom csókot lehel, nekem pedig megremeg a térdem. A világ hirtelen tótágast áll, azt sem tudom, hogy hol vagyok. Nem, ez nem lehet igaz! Nem csókolhat nekem kezet, még akkor sem, ha az illem jobb helyeken ezt követeli meg. Már nem abban a korban élünk! Nem kell, hogy ezt tegye! Sejtjeim szinte óriási erővel tiltakoznak ez ellen a lágy gesztus ellen. Nem lehet ilyet tenni, vagyis Ő nem tehet ilyet! Hiszen milyen jogon szórakozik ő a nőkkel? Miért akar behálózni a hízelgő modorával? Hiszen pontosan erre készül! Le akar venni a lábamról! Persze tény, hiába tiltakozom teljes erővel ez a fajta közeledés azért csak megdobogtatja a szívemet. A szerv, mely eddig is vadul lüktetett, immár mellkasomban zakatol… vagy a torkomban? Mindenesetre ezeket mellőzve egyáltalán nem viselkedem gorombán. Talán valamivel visszafogottabban…
- Szia! Kelly vagyok.. – suttogom, majd mit sem törődve az eddigi visszafogottságommal, bátran és vöröslő fejjel elhúzom kezemet ujjai közül.
- Köszönöm hogy visszaadtad a könyvemet! - köszönöm meg biztos ami biztos alapon és szememmel kutatni kezdem a menekülés útját.

Nem hagyhatom, hogy valami bűbájjal behálózzon… nem vagy tucatlány Kelly… te több vagy ennél… - mondogatom magamban, majd hátrálok egy lépést, hogy talán ezzel is kiszakadjak a varázsból.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/Kelly.png)

- Szívesen. – hangom még egy elefántot is összeomlasztana lelkileg. Persze egy valamire való, jó ízlésű, nőstény elefántot. Az elegancia, melyet felé sugárzok, szinte már harapható, ahogy a jómodor is. Na de nem akarok nevetséges lenni, inkább elfordítom tekintetem, s nem keresem a szemkontaktust. Az már tolakodás is lenne.

A kézcsókot követően felnézek arcára, majd kiegyenesedek, s elmosolyodok. Nem teljes erőbedobással, ez csupán egy halovány változata az eddigieknek. Talán azt hiszi, hogy pusztán azért töröm, hogy levegyem a lábáról. Hogy elvihessem az ágyig, meg oda meg vissza. Sokszor egymás után. Azt gondolhatja, hogy csak egy kanos pasival áll szemben, aki minden csinos lányra ráveti magát, akinek nincsenek érzelmei, s aki csak céljának elérése érdekében képes udvarias gesztusokat tenni. Hmm... ha így van, akkor ismeri az álarcom, mely mögé bújtam. Jó, persze, nagyon könnyű kiismerni a látszólagos Richard Grosieant, ennek ellenére ez nem igazán én vagyok. Jó, a kézcsókos jelenet az száz százalékig valódi énem tükrözte. Imádom az eleganciát és a régi, mára már elavult formaságokat. Ám még nem engedem az álarcom mögé. Még nem is tudom a nevét. Azt se tudom, hogy ki fia borja meg minden. Nem is ismerem. Persze ez nekem nem okozna akadályt, sőt, nem is szoktam nagy feneket keríteni az ilyeneknek, de most mégis foglalkoztat a lány élete, múltja, jelene. Jövője. Nem akarok több egy éjszakás kalandot. Többnyire félelemből, többnyire megbánásból, s kevés részben azért, mert ráuntam az ilyen rövid, mégis roppant bensőséges ismertségekre.
- Nagyon örülök, Kelly. – mondom, a kelleténél kicsit halkabban, ugyanis eléggé elbizonytalanított Kelly reakciója. Mintha félne tőlem. Miért?
Aztán megköszöni újra, amire nekem csak egy szemforgatás a válaszom, majd szemeivel kiutat keres. Mindenhova figyel, csak rám nem.
Nagyot sóhajtok, ugyanis a felvilágosodás utolért.
Tudom, mi lehet a baj.
Ha ismer, s tudja ki vagyok, úgy értem, a nevemen kívül sok minden másról is tudomása van, mely az életemhez kapcsolódik, akkor netán hallotta a pletykát, miszerint Debbie azért hiányzik az iskolából, mivel kinyírtam.
Ismét sóhajtok egyet, hogy újra tisztázzam magam, immár vagy századjára.
- Nem tudom miért félsz tőlem... Vagyis sejtem, de hidd el, nem nyírtam ki Debbie-t. – hangom már-már esdeklő, nem tudom hogy fojtassam.
Na és ha nem tud semmit rólam?
Akkor szoptam.
Közelebb lépek hozzá és a szemébe nézek.
- Van kedved egy kis sétához? – kérdem tőle esetlenül, ami abszolút nem jellemző rám, de mentségemre legyen, korrigálni akartam az előző, kicsit kellemetlen kijelentésem.
Összehozok a kedvéért egy mosolyfélét, gondolatban meg össze-vissza átkozom a sorsot, amiért ilyen szerencsétlen barom vagyok. Nem emiatt a szituáció miatt.
A menyasszonyom miatt.

(http://i54.tinypic.com/16bezw1.png)

Az élet igenis igazságtalan! Miért van az, hogy én nem tudok olyan laza lenni, mint a többi lány? Miért kell nekem görcsösen ragaszkodni egy olyan kliséhez, mely egyrészt már réges-régen kiment a divatból, másrészt meg egyáltalán nem kifizetődő???! Persze mint mindig, most is csak ácsorgok, és nem tudok magammal mit kezdeni. Ha őszinte akarok lenni, ez igazán kellemetlen. Annyira szeretnék nyitottabb, oldottabbá válni! Igazi nő akarok lenni, nem csak EGY, a „lúzer”- kategóriából.

Ha tudnám, most elmondhatnám neki, hogy valójában mit is gondolok. Felfedhetném az érzéseimet, elmesélhetném, hogy hányszor figyeltem titokban az étkezőben. Bevallhatnám, hogy tetszik a mosolya, a lénye, mely állandóan emberek hadát élvezi, és tetszik a magabiztossága, a külseje. Elmondanám, hogy sokat töprengtem, milliószor átgondoltam, hogy hogyan is szólíthatnám meg és ülhetnék oda hozzá, mikor véletlenül – egy hónapban egyszer – egyedül üldögél az étkező asztalnál. Magam elé képzeltem mosolyát, kedvességét, és azt hogy utána már magától oda fog invitálni, azonban ezek csak rózsaszín ábrándok. Az igazság mindig fájdalmas! Ez is fájna! Hiszen mindenki tudja, hogy a Mardekárosok nem vegyülnek, velem meg aztán pláne nem tennének kivételt. Én nem az ő világuk vagyok, nem vagyok egy közkedvelt szereplője ennek az iskolának. Én csak egy aprócska statiszta vagyok, tele érzelmekkel, melyek egyáltalán nem számítanak. Hiszen nem olyan régen még menyasszonya volt, akiről aztán több hiedelem és pletyka is szárnyra kapott. Eltűnése nagy örömöt, tiszteletet váltott ki a diákokból. Hiszen tisztelni kell azt, aki embereket öl csak azért, mert már éppen nincs rájuk szüksége. Mindenesetre én nem dőltem be a mende-mondának. Nem tudom elképzelni, hogy ez a réveteg tekintetű és csillogóan tiszta íriszű fiú képes lenne a gyilkolásra. Lehet akármilyen tagja az iskola krémjének, nem! Hát nem látja senki, hogy valójában ő nem az az ember, akinek hiszik?

Egy pillanatra összeráncolom a homlokomat, és hagyom hogy a pici redők kockás mintával vonják be teljességében. Persze ez a Debby-s beszólásnak köszönhető, mely igazából meglepett. Vajon olvas a gondolataimban? Vagy már megint kiült minden az arcomra? Nem, azt nem hiszem! Mindenesetre nem hagyom szó nélkül kijelentését. Végre felemelem a fejemet és arcába nézek. Íriszeim az ő kékjeit keresik, majd mikor megtalálják elmerülnek abban.
- Én nem hiszem azt, hogy te kinyírtál bárkit is… - felelem halkan, szinte már suttogva. Még mondanám, még kiegészíteném azzal a mondandómat, hogy „te nem tehetted, hiszen a szemeid őszinteséget és egyenességet tükröznek” ám mégsem teszem. Úgy érzem túl sok lenne és én ismételten csapdába szorulnék, az őszinteség csapdájába. Helyette inkább ismét lehajtom a fejem és a földet fixírozom, egészen addig, míg meg nem látom a két fekete cipőt pontosan a lábam előtt. Ránézek, ő pedig rám. Szinte teljességgel ledermedek a közelségétől. Bőrének illata szinte sokkol, annyira, hogy az apró szőrszálak tűhegyesen meredeznek a karomon, a libabőr pedig végigszáguld minden egyes porcikámon.

- Igen, akarok sétálni! – lehelem, majd a mondat végén megvillantok egy mosolyt. Arcom kipirul és kénytelen vagyok mély levegőt venni. Teljesen megrészegít.
- Mesélsz erről a gyilkolós mizériáról? – kérdezem kedvesen, majd vadul szorító ujjakkal fogom a táskámat magamhoz, mintha csak az lenne az egyetlen kapaszkodó valamilyen zuhanás előtt. Lábaim önálló életre kelnek, és elindulok a fákkal kiültetett csodálatos táj felé.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/Kelly.png)

Elmosolyodok, s elfordítom fejem. Nem hiszem el, hogy itt állok és egy tök ismeretlen csajnak mentegetőzök, aki mondjuk bejön, meg kicsit furcsa, és ez vonz, de ennél többet még nem látok kettőnk kapcsolatában. Ahhoz először meg kell ismernem, mert nyilvánvaló, hogy ő nem az az egyéjszakás típusú csaj, akiről elég annyit tudnom, hogy mi a neve, vagy, hogy szed-e fogamzásgátlót. Ő egészen más. Olyan fura, visszahúzódó csaj, vagyis nem az én stílusom, de mégis tetszik és vonz. Kihívást jelent, amit jónak találok. Kihívás, melyet el kell söpörnöm az utamból.
Mikor halk válasszal méltat, felé fordítom a fejem. Jobban mondva felé tekeredik, valami elképesztő gyorsaságban. Nem tudom mire vélni ezt a megjegyzését, hiszen még fél órája sem ismer! Nem tudhatja ki vagyok, nem tudja ki vagyok! Ő csak egy aranyvérű Mardekárost lát bennem. Egy srácot, aki úton útfélen leparkol, hogy kefélhessen egyet. Nem tudja ki vagyok. Nem mondhatja ezt, amíg nem ismer. Nem ítélkezhet ránézésre alapozva.
Elnevetem magam, majd így nézek vissza a szemébe. Meglepő, hogy az imént mintha még félt volna tőlem, most pedig már ő keresi a szemkontaktust.
Elmélyedek az íriszekben, majd még közelebb lépek. Legszívesebben megcsókolnám, ó, de szívesen. Rég volt már részem az ajkak játékában, ugyanis mostanában szívesebben menekülök félreeső helyekre, semmint kockáztatom szabadságom még egy ilyen baba-üggyel. Félek, ami azt illeti.
A mosoly lehervad arcomról, s teljesen rideg kifejezés váltja fel.
- Te. – rövid hatásszünet, melyet kihasználok levegővételre – Te ezt nem tudhatod.
Szemeim lehunyom, majd felteszem neki a kérdést, s mikor igennel felel, megfordulok, hogy kövessem. Örülök, hogy akad végre valaki, akivel beszélgethetek. Akivel igazából beszélgethetek, nem olyan felszínes módon, ahogy a legtöbb, magát barátomnak állító alakkal.
Alsó ajkamba harapok, s fejem lehorgasztva lépkedek a lágy füvön. Kezeim kabátom zsebében nyugosznak, s vállaim félig meddig felhúzva tartom, mint aki fázik, vagy épp nagy levegőt vesz.
Kérdez.
Veszélyes vizek ezek kislány! Az én mesém nem egy kívánatos olvasmány. Csak elűznélek magam mellől téged. Hidd el, nem vagy kíváncsi rá.
- Tudod. Az én történetem most lényegtelen. Ne beszéljünk róla. – felelem neki, teljesen nyugodtan. Nem fogom kiteríteni a kártyáimat már így az elején. – Szerintem te sokkal érdekesebb vagy. Melyik házba osztott az a vén fejfedő? – egy kitérő kérdés, teljesen eltávolodva az előző témától. Remek. Igaz, ez csak amolyan felszínes beszélgetés kezdete, amelyet én csinálok, de ahogy látom, vele nem lesz nehéz áttérni a felszínesből egy kicsit mélyebb pontra. Legalábbis remélem.
Úgy gondolom, előtte meg tudnék nyílni. Talán még az álarcot is feledhetjük.
Talán.

(http://i769.photobucket.com/albums/xx336/encsii/Angela-2.jpg)

Hát igen, aki velem fogad, az nem jár jól. Az én sejtéseim általában beigazolódnak, és ez alól nem kivétel egy eset sem, ahogy a mostani sem. Angela kellett neked velem fogadni!
Ráérősen sétálgattam a park felé, hiszen tudtam, hogy van még időm a megbeszélt időpontig, és addig minden szükséges dolgot össze tudtam szedni. Hát igen Angela felkészülhet, mert szép kis feladatot fog tőlem kapni, ráadásul még azt sem tudja, hogy mi lesz az. Biztos nagyon örülni fog a feladatnak, de hát ez van, ő fogadott velem, és el kell fogadnia, hogy veszített. Meg amúgy is nagyon élvezem, hogy én adhatok neki feladatot.
Hat körül járhatott az idő, így felvettem egy meleg pulóvert és farmert húztam. Hát igen, az őszi esték nem valami kellemes meleggel járnak. Pedig olyan szép az ég, amit megy le a nap, és mégis elcsúfítja ez a hideg idő.
A szél is feltámadt, így egy kicsit megszaporáztam lépteimet. Mellettem Austin kullogott, nem tudtam ott hagyni a kastélyban, pedig nem akartam, hogy megfázzon idekint. De talán a bundája majd megvédi, hiszen elég vastag ahhoz, főleg most, hogy kezd megvastagodni a tél közeledtével.
A macskám, látva, hogy én is sietni kezdtem, apró lábaival gyorsabban kezdett el szaladni utána, hogy én még véletlenül se tudjam ott hagyni. Mindig is ilyen volt, sosem szeretett nélkülem lenni, és ha éppen Momoval foglalkoztam azonnal megjelent a színen, és kisebb féltékenységi rohamot rendezett le. De ezen kívül végül is jól megvoltak a törpegolymókommal, általában eljátszottak, ami abból állt, hogy Austin elkezdte görgetni Momot, aki meg élvezte. Érdekes egy játékmód.
Szép lassan odaértem a parkhoz, de mivel még sehol nem volt senki, elkezdtem fel-alá járkálgatni, mert hát nem volt hideg. Áh, dehogy.
Hol van már Angela? Remélem eljön, mert ha nem esküszöm megfojtom. Ráadásul olyan jó kis feladatom van a számára, nem lenne szép dolog egy ilyet elvetni. Az kész pazarlás lenne. És pont ezért leszek kiakadva, ha nem jön el, mert már annyira beleéltem magam, ahogyan elképzeltem. Már magán a gondolaton is sírva nevettem, hát még ha meg is valósul.
Legnagyobb szerencsémre hirtelen megpillantottam valakit erre felé közeledni, így megtorpantam egy pillanatra, majd vadul integetni kezdtem, hátha drágalátos barátnőm az. Ha visszainteget, akkor örülünk, ha meg nem, akkor.. akkor meg szimplán tovább várok, de már csak maximum fél órát, mert tüdőgyulladás lesz ennek a vége.

(http://img816.imageshack.us/img816/7942/normal02.png)

Nem tudom mi vett rá, hogy fogadást kössek Sabrinával. Talán az, hogy kellett egy kis melengető kacérkodás, móka, heccelődés, ellentmondás. De igazán nem hittem abban az állításban amit pártoltam, szóval ez nem tartozott az érveim közé. Igazából nem is értettem a tettem miértjét, csak csináltam, mert jól esett és megmosolyogtatott.
Ezzel a meggondolatlan cselekedetemmel be is vonultam a buta hugrisok közé, de nem igazán érdekelt, élveztem a helyzetet és vártam Sab milyen bolondsággal áll elém.
Már maga a vita témája is nevetséges volt: az egyik évfolyamtársunk szerelmi állapota volt a téma. Félreértés ne essék, én nem szoktam pletyizni, általában átlibbenek az ilyen témákon, de mivel én is beleszövődtem a fámába, nem voltam hajlandó tágítani a szóbeszédtől. Sab kitartóan állította, hogy ez az évfolyamtárs, Alaric Manson az én megszállottam és szerelmes belém. Már maga a gondolat is undorító volt, hogy Laric érdeklődik irántam. Ő pont az az esetlen fiú volt, akit kihasználtak, átvertek, megaláztak, mert jellemében és kinézetében sem tükrözte az ínyenc, kifinomult srácot, akire bárki is felnézhetett volna. No de ezért én sosem szóltam meg. Párszor beszéltünk csupán, akkor is elég kedves voltam hozzá, talán ez taszította nagy l'amourba. Ezt viszont szánalmasnak találtam. Csak azért beleesni valakibe, mert az illető párszor próbált vele kommunikálni!?
Nem tudtam megemészteni Joan állítását. Azaz felfogtam, de az agyam mégis valahogy ellenkezett vele. Röviden ebből született a mi kis fogadásunk.
Nem is tudom mikor csevegtünk utoljára ilyen eszement ügyletekről, régen volt, de pár emlékszilánk édesen felcsillant még előttem. Kissé olyan nosztalgikus érzésem volt, ahogy elindultam a Nagyteremből a parkba. Amint kiértem a kastélyból egy rideg áramlat kapott a hajamba, s kényszerítette gyöngéd táncra a tincseimet. Nem volt túl jó idő, főként hogy már késő délutánba néztünk, alkonyodott. Meleg és a hideg árnyalatok játszadoztak az égen, egyre szürkébbé varázsolva a tájat, mely magában hordozta az ősz minden színét, jellegzetes vonását: a kopárságot, az elmúlás jelképeit. Ezek összehatása egy kicsit megborzongatott, de még mielőtt elmerülhettem volna az ősz rideg érzésvilágában megpillantottam egy ismerős, integető alakot. Visszaintettem neki és elmosolyodtam, amint a közelébe értem.
- Heeey, Sabrina- köszöntöttem még jobban görbülő ajkakkal, amint felismertem a háztársamat.- Mit tervezel mára? El kell csennem valamit, netán Friccsel kapcsolatos? Vagy előjött a beteges éned és azt találtad ki, hogy egy mugli gumi micsodán kell elugrándoznom egy troll elől?- soroltam el feltevéseimet, melyek egy kis kacajt csaltak a hangomba.- Érdeklődve várom mit is találtál ki nekem!

(http://i769.photobucket.com/albums/xx336/encsii/Angela-2.jpg)

Már kezdtem azt érezni, hogy mint a hülyék, valaki teljesen másnak kalimpálok, akit ráadásul még csak nem is ismerek, így egy kicsit lankadt az örömteljes üdvözlésem, és próbáltam kivenni, hogy ki jön. Kicsit hunyorítottam, mert hiába volt még csak hat óra, ilyenkor már korán sötétedik és a látási viszonyok is nehézkessé válnak. Leeresztettem a kezem, s figyeltem, hogy ki jön, majd egy ismerős hangot hallottam. Azonnal felvillanyozódtam és vidáman köszöntem vissza.
- Szia Angie!- tehát eljött. Ennek igazán örültem, ugyanis egy darabig kételkedtem benne, hogy eljön-e miután Alaric szerelmet vallott neki. Azzal természetesen senkinek nem lett volna gondja, hogy ha egy pasi szerelmet vall neki, de ha a srác kicsit… hogy is mondjam, kicsit érdekes, akkor már meggondolandó az ügy. Hát igen, egy pattanásos, béna srác nem igazán Angela esete (persze az enyém se), és így érthető, hogy az ellen fogadott, hogy márpedig nem kap érzelmi vallomást Alarictól. Nem így lett. Én elégedett vigyorral néztem végig, ahogyan esetlenül odaállt a lány elé – talán volt egy kis rásegítés is, mert magától nem biztos, hogy megtette volna - és hebegett valamit. Mit ne mondjak elég vicces kép volt, főleg Angie arcát látni. Az a kifejezés, ami kiült rá…
Mikor háztársam mellém ért rögtön bele is fogott a találgatásokba, hogy mit tervezek, és ez az ötletelés széles mosolyt csalt az arcomra.
- Mindig is tudtam, hogy kreatív vagy, de hogy ennyire.- nevettem fel- Nem szívesen veszítenék ellened.- mondtam, s felkaptam Austint az ölembe, aki időközben a lábamnak dörgölőzött.
Az a nap már régen az ég alján járt, ezzel pirosasra festve a felhőket, melyek sötét árnyakként gyülekeztek, esőt jósolva nekünk. Ezek szerint el fogunk ázni, hogy ha nem végzünk hamar, márpedig én nem terveztem, hogy pár perc alatt lezavarjuk ezt az egészet.
Fejemmel jobbra biccentettem, jelezve Angelának, hogy induljunk el arra.
- Egyébként meg majd meglátod, hogy mik a terveim veled, ez maradjon csak meglepetés.- ült ki egy sejtelmes mosoly az arcomra. Élveztem, hogy nem tudja mi vár rá, és hogy nem velem fog ez történni. Bár szerintem nem annyira vészes a feladat, de akkor is muris lesz „büntetést” adni barátnőmnek.
- Gondolom kíváncsi már.- fordultam felé, és közben megigazítottam a lecsúszott a táskámat, amiben néhány kellék volt, meg egy hatalmas pokróc, amire esetleg leülhetünk majd. Semmi kedvem nem volt felfázni, amit ugye eléggé könnyen véghez lehetett vinni ilyen időben. Nem árt az elővigyázatosság, főleg, ha az egészségünkről van szó.

(http://img816.imageshack.us/img816/7942/normal02.png)

Kezdtem igazán izgulni. Nem tudtam mit forgat a fejébe Sabrina és a tudatlanság rémisztőbbé tette az estét. De mégis jó kedvem volt, valahogy úgy éreztem Sab nem valami őrültséget talált ki nekem, legalább is reménykedtem, hogy nem lesz megalázó. Ahogy Joant ismertem valami olyan dolgon törte a buksiját ami érdekes, vicces és izgalmas is volt egyben, de mivel pillangók röpködtek a fejemben is nem tudtam koncentrálni arra, hogy mit tervezhet az én hálótársnőm.
Egészen megnyugodtam Sabrina engem dicsérő, kreativitásról szóló mondatánál. Nem csak azért mert jól esett, hanem mert ráébresztett arra, hogy tényleg nem fog semmi kínos munkát adni számomra, hiszen az én meredek ötleteimnél szolidabbat eszelt ki. De amilyen bolondos vagyok a saját ötleteimet is végrehajtottam volna könnyűszerrel...
Lassan elindultunk, hogy hová az nem érdekelt. "Ellenfelemre" koncentráltam, vizslattam a kinézetét, ami mint mindig most is frappáns és egyben csinos volt.
Koncentráltam Rina minden egyes szavára, elrévedeztem bennük, kerestem a mögöttes értelmet, a plusz jelentést, a láthatatlan szavakat a sorok között, de nem találtam, akármennyire is kutattam utánuk. Pedig minél előbb meg kellett tudnom az "akció" részleteit, ám mégsem volt szabad elvesztenem a higgadtságom, amit leginkább Sab előtt próbáltam fenntartani, több- kevesebb sikerrel. Csupán enyhén elmosolyodtam és magabiztosan kezdtem beszélni.
- Mindig vannak kivételek. Nem mondom, hogy tüntesd el a meglepetés örömét azzal, hogy megmondod a feladatot, de azért egy kis segítséget adhatnál, hogy felkészüljek lelkileg- vigyorogtam. Pontosan, ahogy mondta, hihetetlenül kíváncsi voltam a meglepetésére. Olyannyira, hogy még az sem zavart, hogy az egyre erősödő szél belekapott a hajamba és összekuszálta. Az sem zavart, hogy a hideg hatására egy áramlat futott végig a testemen. Nem figyeltem rá, mert mindezt felülmúlta az izgalom.

(http://i769.photobucket.com/albums/xx336/encsii/Angela-2.jpg)

Láttam Angelán, hogy már igazán izgatja, mit találtam ki. Ezért is jó még egy darabig húzni az agyát. Tulajdonképpen ez a másfele hívás is egy megtévesztés, mert a dolga, nem itt kint lesz, hanem bent, de hát ő ugye ezt nem tudja. Majd akkor mondom el neki, amikor kicsit odébb vittem, meg egy gyors vizsgálatot tartottam, hogy nehogy valaki meghalljon. Oké, prefektus vagyok, de ez alkalommal muszáj lesz egy kis szabálysértést végrehajtani, másképp nem fog működni a játék.
Austin előttem menetelt, ágaskodó farokkal, mintha csak valami villámhárító lenne. Önkénytelenül is elmosolyodtam a látványán, majd Angelára néztem.
- Kis segítséget akarsz?- kérdeztem rejtélyesen, s már az én szemeim is csillogtak az izgatottságtól- Hát eléggé izgis lesz, meg kell az hozzá az ügyesség is, szóval készülj fel lelkileg.- mondtam és gonoszan vigyorogva előrefordultam, nehogy elessek valamiben, vagy esetleg a macskámban. Szerintem már ő is várta a dolgot, látszott rajta, és ezért is masírozott úgy előttem. De ahogy elnézem Angela is néha-néha meginog a higgadtságban és talán kicsit tart is a dologtól. Bár lehet, hogy csak nekem tűnik így.
Úgy két perc gyaloglás után hirtelen megtorpantam, majd barátnőm felé fordultam.
- Itt volnánk.- jelentettem ki, de valójában halványlila gőzöm sem volt arról, hogy hol vagyunk, de azért határozottnak mutattam magam. Táskámat lepakoltam a földre a macskám mellé, majd elindultam körbe, hogy átnézzem a területet, hogy senki sem hall-e minket.
- Rendben van, mindjárt kiderül a nagy meglepetés.- dörzsöltem össze kezeimet, miután átjártam a park ezen részét, s meggyőződtem, hogy valóban senki sincs itt rajtunk kívül. Persze minden részletet még nem állt szándékomban közölni, de a nagyját azért elárulhatom.
- Tehááát - dobpergést kérnék – a feladatood aaaz…- direkt húztam így el, nem állt szándékomban azonnal lelőni a poént- Szóval a feladatodat majd megtudod, miután ettünk valamit.- mondtam gyorsan és lenyúltam a táskámért. Mind e közben én végig vigyorogtam, mert jó volt látni azt az izgatott fejet, amit Angie mutatott, aztán kivettem két csokibékát a szatyromból és az egyiket átnyújtottam neki.
- Gondoltam, hogy elmúljon az izgalom.- magyaráztam, miközben kibontottam az enyémet- Tehát a feladatod az lenne, hogy százfűlé-főzetet kéne készítened, természetesen a hozzávalókat is neked kéne megalkotni, és valakinek az alakjában besétálni egy másik hálókörletbe.- mire a végére értem, már én is teljes lelkesedéssel beszéltem, és vártam Angela elképedő, esetleg vigyorgó reakcióját, erre a talán egy kicsit nem könnyű feladatra.

(http://img816.imageshack.us/img816/7942/normal02.png)

Felhevülve figyeltem háztársam minden egyes léptét, gondosan elemeztem a szavait, hogy valamivel elüssem azt időt, amit Sabrina arra akart felhasználni, hogy minél több ideig kétségek között hagyjon. Csak szótlanul követtem, mint egy árny, pörgetve az agyamban a feladat lehetőségeket. Továbbra is próbáltam fent tartani látszólagos higgadtságom, ezért igyekeztem minél kiegyensúlyozottabb arckifejezést vágni.
Aztán lassított, vele együtt én is. Megálltunk egy fasor takarásában. Körbe settenkedett, majd elém állt és elkezdett szövegelni. Halványan elmosolyodtam és izgatottan vártam, hogy kibökje mi is lesz a feladatom. Minden szót lassan ejtett ki, hangsúlyozta őket, húzta az időt, s ez igazán idegesített. De jól tudtam, hogy ez a célja. Már majdnem kiejtette a száján a nagy titkot, de hirtelen témát váltott és megkínált csokibékával. Halkan felkuncogtam.
- Olyan gonosz vagy. Most miért húzod az időt? Na jól van, azért egy békucit elfogadhatok- elvettem Sabrinától az édességet és elkezdtem kicsomagolni. Elmerengtem egy kicsit a nyalánkságon. Annyi emlék fűzött hozzá. Sab-bal mindig ezt a csemegét majszoltuk. Ültünk a parkban, kóborultunk egy folyosón és nagyokat kacagtunk, mint minden normális gyerek. Szép idők voltak azok. De ez már nagyon régen volt, még a háború előtt. Akkor még minden jó volt, felhőtlen, gondtalan gyermekkorunkat éltük. S én ezért szerettem Miss Wildert, valahogy mindig előcsalta a kis huncut gyerek énemet, akinek oly kevés problémája volt.
Bemajszoltam a finomságot, tekintetem "munkáltatómra" emeltem. Újabb előadásba kezdett, s ezúttal már el is mondta, hogy mi a feladatom. Halványan elvigyorodtam. Nem volt könnyű feladat, főként, hogy sok hozzávaló és sok idő kellett az elkészítéséhez, de igazán tetszett a feladat, mert, hogy egy kellemes kihívás volt.

- Hmm, tetszetős ötlet. Tudtam, hogy ilyen kreatív vagy, de ezt nem vettem be a számításaimba - gratuláltam az eredeti ötlethez. - És gondolkodtál már azon, hogy kinek az alakját vegyem fel, vagy ez tőlem függ? Na mindegy, ez nem is lényeges- teljesen fölperegtem, megragadtam barátnőm kezét és elkezdtem felhúzni a Roxi felé.- Először úgyis be kell szereznünk a hozzávalókat...

(http://i769.photobucket.com/albums/xx336/encsii/Angela-2.jpg)

A csokik elfogyasztása után belevágtam a feladat elmagyarázásába. Lehet, hogy kicsit túl gyorsan hadartam el mindent, de egyszerűen már én is annyira izgatott voltam ettől az egésztől, mintha csak nekem kéne teljesíteni. Bár az is igaz, hogy részben én is benne vagyok, mert Angelát nem küldeném el egyedül a túrára, így ha ő lebukik, akkor én is lebukok, ami valljuk be, igazságos azért, hiszen én ötlöttem ki mindent. De persze eszem ágában sincs lebukni.
Angela reakciójától egy nagy kő esett le a szívemről, mivel azért bennem volt az a félelem, hogy mi lesz, ha esetleg nem tetszik neki az ötlet, és teljesen kibukna ettől. Na, akkor tényleg nem tudom mit csináltam volna. Más feladat nem igazán jutott eszembe, így még csak egy enyhébbet sem vethettem fel utolsó mentsváramként, de így nem is kell. Vigyorog rajta, és ez jó jel. Nagyon, nagyon jó jel.
- Örülök, hogy tetszik az ötlet, mert elég sok időt töltöttem a kiötléssel.- mondtam most már fülig érő szájjal, majd hagytam, hogy barátnőm az iskola épülete felé húzzon. Hátraintettem Austinnak, aki teljes nyugalommal ült ott, ahova megállásunkkor letelepedett. A jelre a macskám is vidáman követ minket és már én is felvillanyozódva lépdelek Angela mellett.
- Igazság szerint még nem tudom kit kéne kinézni, de az elkészítés alatt még lesz idő bőven.- feleltem a kérdésére. Tényleg, találni kéne valakit, kinek az alakját felveheti, de akkor az már bonyolultabb ügy lesz, hiszen el kell intézni, hogy az illető ne zavarjon közbe. Ez érdekesnek fog bizonyulni, de pont ez benne a lényeg.
Vidáman lépdeltünk vissza a kastély felé, de ebben a pillanatban zajt hallottam a hátunk mögül. Az első gondolatom az volt, hogy biztos csak Austin közlekedik nem éppen halkan, de amikor megláttam a cicát előttünk masírozni, kezdtem megijedni. Mi van, ha végig hallott minket? Vagy ha egy tanár az?
- Angela! Valaki van erre fele.- hajoltam oda barátnőmhöz kétségbeesetten- Szerinted hallotta, hogy miről beszélgetünk?- ez volt a legfontosabb. Ha mindent hallott, és nem olyan ember, aki benne van a hülyeségekben, akkor nekünk végünk.
- Azt hiszem nem ma kéne megcsinálni a dolgot.- jelentettem ki meg sem várva a válaszát az előző kérdésemre. Ezúttal én fogtam meg a karját, lépteimet megszaporáztam, s a klubhelyiség felé vettem az irányt. Talán majd máskor összejön ez az egész.

Köszönöm a játékot!

(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/viraacutegos_zpsc792ecf3.png) (http://www.youtube.com/watch?v=u9tL4Mgzjx0&feature=relmfu)

Hideg van. Összébb húzom magamon a kabátot. Szándékosan ide választottam a helyszínt. Ez a Roxfort talán legközkeletűbb helyszíne, még ilyenkor is, amikor kissé hűvösebb van a megszokottól.
Az utolsó óra után tudom, hogy Pierce-nek nincs dolga. Vagy legalábbis semmi érdemleges.
És azzal is tisztában vagyok, hogy az eltelt két hét alatt sikerült összekotyvasztania valamit. Habár inkább csak hőn szeretett reményeimet fűzöm a dologhoz. Egész pontosan nagyon mélyen szántó bizakodásomat vetettem a lányba. És talán most megtérülni látszik. Talán…
De ha nem?
Ezt a gondolatot gyorsan hessegetem ki a fejemből, hisz haszna nem sok van. Már alkonyodni kezd, mire a legtöbben végeznek az óráikkal. Fáradt tekintetem követi a mozgó árnyakat, az alakokat, mint árnyként suhogva indulnak el befele. Miért is?
Ja, a rendszer.
Aki későn megy be az bizony bütetést kaphat. Ám ezt a kockázatot vállanom kell. Nem akarom közszemlére tenni az amúgy is nyilvánvalót. És az állandósítani szándékozó forrásomat sem szívesen adom ki.
Szóval karikás tekintetem lomha lassúsággal nézi a diáktársaimat. Egyik másik mozgása, vagy elejtett hangfoszlánya ismerősnek tűnik, másoké kevésbé.
Csak remélni tudom, hogy a lány nem hagy cserben. Végtére is háztársam. Ha másért nem is, legalább ezért segíthetne. Eszembe jut a karkötő, s azzal együtt a bál. Hahh, a leleményeseké a világ, s ennyi kihágás igazán belefér a gentleman kategóriába. Amúgy is elhagyhatta volna a lány, annyira jól érezte magát. Szóval igazában amiről nem tud, az nem fáj.
Hol marad már?
Türelmetlen pillantok le az órámra. Kizárt, hogy ne kapta volna meg az üzenetet. Mindössze az lehet, hogy vagy bent tartották a tanárok. Vagy szándékosan tesz keresztbe.
Az utóbbi esetben viszont pórul járhat, ezzel talán ő is tisztában van.
Megdörzsölöm a szemeim, s miután újra kinyitom, egy kissé homályosan látok. A franc esne bele!
Kezem egy percre megremeg, amint az egyik közeli fához botorkálok.
Úgy ülhetek le mint egy hetvenéves, megfáradt, idejét múlt ember…
Ha nem lennének azok az álmok…! Tény, hogy mostanában, úgy az elmúlt két teljes hónapban szinte semmit nem aludtam. Ha ez így marad, bele fogok őrülni. A térdeim felhúzom, a könyököm a lábaimra támaszkodnak, a kezem pedig a homlokomat tartja. Mély levegőt veszek.
Csak jönne az az ostoba lány…
Legszívesebben üvöltenék. Ehelyett összeharapom a szám, és lehunyt szemmel próbálok koncentrálni. Hogy mire, azt magam sem tudom. Csak remélem, hogy így gyorsabban telnek a percek. Vagy órák. Vagy napok. Mert kezdem az időérzékem is elveszteni lassan. A nappalok néha éjszakák és fordítva. Attól függően, mikor sikerül egy minimálisat is lehunynom nyugodtan a szemem. Ilyen pedig vajmi kevés van.
Aztán, meglehet már teljesen be is sötétedett, mire lépteket hallok. Mintha közelednének. Mintha erre jönnének. Nem merem hinni, sőt, szinte kétlem. Valahol bennem valami összeszorul, s egy percig nem kapok levegőt.
Ne, ne lásson ennyire kiszolgáltatottan!
Ám nincs menekvés. Ha ismeretlen, talán továbbmegy. Ehhez fohászkodom elsősorban. Ha meg a barna hajú boszorkány, akkor meg remélem, hogy lesz benne egy minimális empátia. Legalább annyira, hogy soha senkinek nem mondja el, látott már így is. Magamba süppedve, mint egy rakás szerencsétlenség.

(http://kepfeltoltes.hu/130216/mathias_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Mióta utoljára találkoztam Montregoval, azóta eltelt két hét, így hát volt elég időm gondolkozni. Nem tudom miért, de még mindig azon a véleményem vagyok, hogy nem Richard vette el a karkötőmet. Miért tenné? Van elég pénze, hogy megvegyen egy ilyet, esetleg csináltasson egy ékszerésszel, ezen kívül nevetségesen hangzik a feltételezés, hogy pont tőlem lopna. Megkérdezni ugyan nem fogom, mert nem hiszem, hogy emlékszik arra az estére, max. az elejére, a báltáncunkra. Amúgy meg teljesen mindegy, hogy hogy került Mathiashoz a karkötőm, mert már csak az számít, hogy végre nálam van. Viszont még mindig mérges vagyok, amiért a háztársam megengedte magának, hogy megzsaroljon. Utálom, ha valaki a markában tart és előbb vagy utóbb biztos, hogy bosszút állok azon, aki pár kellemetlen percet okozott a már így is elég keserű életembe.
Az órák után a Mardekár klubhelyiségbe megyek, ugyanis semmi kedvem valamelyik folyosón, a nagyteremben vagy egyéb helyen megvárni a találkozó időpontját. Aznap, amikor visszakaptam a karkötőm, azt mondtam Mathiasnak, hogy a bájital csak késő estére lesz kész, ennek ellenére, már rég elkészítettem. Ezt a hazugságot csak azért mondtam, mert ki akartam szúrni vele, bár ahogy ismerem… ez édes kevés lenne. Ki nem tenne bármit egy kis zavartalan, nyugodt pihenésért? Biztos vagyok abban, hogy ő már rég ott lesz, amikor én csak a klubhelyiségből lépek ki.
Nos, mivel elég fárasztó napom volt és a kviddics edzésen is felidegesítettem magam, ezért úgy döntök, hogy mielőtt találkozom Mathias-szal, pihenek egyet. Ha túl későn indulok el, nagy rá a lehetőség, hogy valamelyik Prefektus vagy egyéb rajtakap, hogy szabályt szegek, és talán kegyetlenség részemről, de egyáltalán nem tud meghatni, hogy az esetben nem tudok majd a parkba menni, ezért faképnél kell hagynom Mathiast.
Miután felkelek, ráérősen összeszedem magam, majd miután elkészülök, a találkozóra indulok. Érzem, ahogy a háztársaim egy része csodálkozva rajtam legelteti a szemét, amikor kifelé haladok a klubhelyiségből, az egyik még az órájára is pillant. Nem nézek rá, csupán a perifériás látásomba került az alakja és ezért vettem észre.
Mivel tudom, hogy a diákok melyik folyosón jönnek, ezért kerülő úton megyek, és direkt a legmesszibb és egyben a legelhagyatottabb folyosókat választom. Menés közben remélem, hogy nem találkozom nem kívánt személyekkel, ugyanis utálom, ha a terveim nem jönnek össze.
Próbálok csendesen lépkedni, ugyanis a Roxfortban még a falaknak is van fülük. Az ember sosem tudhatja, hogy éppen ki figyeli, vagy ki lesi minden egyes szavát vagy lépését. Egy kicsit nehezemre esik összpontosítani, ugyanis a gondolataim teljesen más helyen járnak. Napok óta próbálok visszaemlékezni arra, hogy mi történt a bál estéjén. Nagyjából arra emlékszem, hogy Emilyvel elindultunk szórakozni, aztán… így is tettünk. De ez a fogalom igen sok dolgot rejthet magában, így hát semmivel sem vagyok előrébb. Talán jobb is, ha nem tudom, nem? De annyira idegesít az az érzés, ami akkor keletkezik, amikor a kíváncsiság és a nyugtalanság összekeveredik. Tudni akarom, de mégsem.
Nagyjából öt perc alatt érek ki a kastélyból, kint pedig szemmel látható, hogy a sötétség kezd mindent beborítani a fekete palástjával. Tudom, hogy hová kell mennem, de még mielőtt odasétálnék, végignézek a fa tövében ülő férfire. Arcomra egy alig látható, csúfondáros mosoly szökik fel és az a kérdés merül fel bennem, hogy vajon mióta várhat rám. Arra vagyok kíváncsi, halványul e már benne a remény fénye, hogy végre nyugodtan lehajthatja a fejét a párnájára és zavartalanul végigaludhat egy éjszakát.
A férfi testtartása, kinézete szánalmat, de közben fájdalmat és empátiát is ébreszt bennem. Nem tudom, miért érzek jóindulatot iránta, de már most biztos, hogy semmi empátiát nem mutatok felé ma este. Megzsarolt, ezért pedig meg kell fizetnie.
A talárom bal zsebéhez nyúlok, ahol a neki készült altató van, majd a jobbhoz, ahol egy olyan bájital helyezkedik, amitől ugyan elalszik, de rémálmok fogják gyötörni, és addig lesz a saját álmai rabja, míg fel nem kell a Nap.
Eltűntetem a halvány mosolyt az arcomról és felveszem az álarcom. Tudom, hogy érzéketlenség sugarazik belőlem, nemtörődömség. Pont ezt akarom… hadd lássa, hogy mennyire nem érdekel az állapota, hogy képes vagyok a földön fekvőbe is belerúgni, ha úgy vélem, megérdemli.
- Nem kell Dobrevnek lennem, hogy megállapítsam, lábujjhegyen táncolsz az elkeseredettség és az őrület szélén – közlöm vele, amikor olyan közel kerülök hozzá, hogy jól hallja, amit normális hangnemen mondok. A szavaiban, abban, ahogy cseng a hangom jól hallani a kíméletlenséget és a ridegséget. – Szánalmat ébresztesz az emberben…
Úgy érzem magam, mintha egy nyílt sebet sóznék. Az előny nálam van, ugyanis a zsebemben az altatója helyezkedik, én pedig teljesen friss és kipihent vagyok. Élvezem a helyzetet? Már hogy ne tenném? Pillanatnyilag a markomban tartom Mathias-t, tehát addig használom ki, hogy ilyen állapotban láthatom, amíg csak tudom.

(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/viraacutegos_zpsc792ecf3.png) (http://www.youtube.com/watch?v=u9tL4Mgzjx0&feature=relmfu)

Felesleges minden fohász, minden elsuttogott ima, hisz az, akit kellemetlen gyötrődések közepette vártam. S hogy ezt miből tudom ennyire biztosan?
A hanglejtés.
A szarkazmus.
A cinikus viselkedés.
Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen? Egy percig magam elé meredek. Ha tehetném, s lenne erőm, lehet megfojtanám, ám most még ezt se tudnám kellő tökéletességgel kivitelezni. Annyira le vagyok gyengülve elsősorban mentálisan, hogy egy oldalba rúgástól is úgy érzem a világ fordul meg körülöttem, egyenesen háromszor. S mintha mindez nem lenne elég, a megaláztatottság érzése söpör végig bennem hullámokban.
- Ha így van, miért nem szánsz meg? –
Hangom rekedt, kissé gyűlölködő, de tudom, nem vagyok abban a helyzetben hogy ezt most hagyjam, hogy magára vegye. Talán a lány is azt hiheti, tényleg a végsőkig elgyötört vagyok, ám részben ez titkon neki is szól, és annak a sajnálatnak, ami a tekintetéből árad.
Mikor felnézek ez maximálisan be is igazolódik. A harag emiatt jobban felgyűlik bennem, a mellkasomban de egy mély levegővétellel lecsendesítem azt.
- Élvezd csak ki a látványt, Pierce…! –
Fagyos hangom, fagyos lehelettel párosul. Kezd egyre hűvösebb lenni, ahogy a nap tűnik el a fák mögött. Arcomon gunyoros mosoly suhan át, amint egy szenvedő kutya tekintetével pillantok fel, elanyátlanodva.
- Mindig is tudtam, hogy kedved leled ebben… -
Nem kell ezt tagadni, s ha van annyi esze a lánynak, akkor nem is teszi. Különben ha nem így lenne, már rég ide adta volna azt a rohadt kis üvegcsét, ami most egy fuldokló utolsó szalmaszára és ami egy életet menthet.
Elfordítom a fejem. Nem akarom őt látni, se a szemei csillogását, amivel engem mustrál kitartóan. Az erdőt nézem, a sötétséget. Hamarosan felemészt. Engem. Azt, aki vagyok. De vajon kivé válok? Mi leszek?
Örök talányok, s az ezzel járó félelem a mellkasomba kúszik, s egy percre megdermeszti a szívemet is.
- Találékony egy boszorkány vagy te, Elena. Nem vitatom. Szóval, lehet jobb is ha rossz üveget adsz a kezembe ma éjszaka. –
Jobban járnék? Talán. Ám ily ostoba dolgok miatt szakadjon meg az életem? Eddig nagyobbnak hittem a túlélési ösztöneimet. Többre értékeltem ettől saját magam. Mára azonban semmiben nem vagyok biztos.
- Meglehet azzal többet segítenél mintsem ártalnál… -
Mélyen, és halkan jönnek a szavak. Olyan, mintha a szél suttogta volna a lány fülé. A szél láthatatlan hullámai, az én kegyetlen hangommal.

(http://kepfeltoltes.hu/130216/mathias_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Nos, nem tart sokáig, amíg rájön, hogy ma este eszem ágában sincs vele együtt érezni… legalább is úgy, hogy erről ő is tudomást szerezzen. Noha tényleg sajnálom, hogy ilyen állapotban látom, képtelen vagyok felülkerekedni a mérgemen. És nem is akarom… miért tenném? Dühít, hogy megszerezte a karkötőmet és kihasználva azt, rávett, hogy altatót készítsek neki. És igen, egyáltalán nem az zavar, hogy bájitalt kellett kotyvasztanom neki, csak az, hogy ilyen módon érte el, amit akart. Tán nehezebb lett volna, ha csupán odajön hozzám és szívességet kér. Hát persze, hogy kellemetlenebb lett volna… hisz nem akar adósa lenni senkinek, nemde? Nem is értem, hogy mit gondolt. Hogyha talál valamit, amiért köteles vagyok szívességet tenni neki, akkor nem szorongathatom meg? Rosszak voltak a számításai, nem? Hisz most is a markomban van.
- Mert ha ezt tenném mindenkivel, aki gyenge állapotába kerül, akkor az emberek azt hinnék, hogy kihasználhatnak. Te is ezt gondoltad, pedig nem emlékszem, hogy kegyes lettem volna hozzád… honnan fogom tudni, hogy máskor nem használsz ki, ha megszánlak? – kérdezem, miután levezetem a rövid hipotézisemet, és rögtön meg is bánom. Már most kezdek gyengülni, pedig megfogadtam, hogy semmi empátiát nem mutatok felé. Az is elég lett volna, ha azt mondom neki, nem érdemli meg – semmi magyarázat és kérdések nélkül.
- Azt teszem, Motrego! Nem elég nyilvánvaló? Vagy talán párbajt kéne kezdeményeznem, hogy észrevedd, mennyire hidegen hagyd, hogy így látlak? – reagálok rögtön, dühösen a mondatára. Az agyam azt suttogja, fogjam vissza magam, mert túl sokat magyarázkodom. Csak az próbál minden áron érthetővé tenni valamit, aki attól fél, hogy lelepleződik, aki attól tart, hogy a másik rájön, hazudik és semmi sem igaz abból, amit állít.
A következő mondatán halkan felnevetek.
-   Semmit sem tudsz rólam… csupán azt hiszed! De nehogy becsapd magad. Rossz érzés, amikor kiderül, hogy amit a valóságnak hittük nem az, nincs igazam? Vagy már arra is képtelen vagy, hogy megkülönböztesd a kettőt? – kérdem szarkasztikusan, az állapotára utalva. Kíváncsi vagyok, hogy mitől akar megszabadulni, miket szokott álmodni, és addig nem engedem el, amíg el nem árulja. Hogy miért akarom tudni? Csak nem ezért, mert érdekel? Vagy azért, mert szükségem van egy újabb kártyára, amivel ezután is a markomba tarthatom? Is-is.
Amikor meghallom, hogy a hamis üvegcséről beszél, elmegy a kedvem attól, hogy megvicceljem. Így, hogy tudja, már nem is lenne szórakoztató a kis trükk.
-   Ugyan, Mathias… Ne próbálj sajnálatot ébreszteni bennem azzal, hogy magad fájlalod. Ne játszd el nekem amorózó szerepét. A megnyerő külső és a behízelgő modor előnyök, de nem most.
Előveszem az üvegcsét a zsebemből és a tenyerembe rejtem. Halvány mosoly kerül az arcomra, és meg sem várva, hogy a háztársam lássa, ismét megszólalok.
-   És ha már a fájdalomnál tartunk… igazán elmondhatnád, hogy miért van szükséged altatóra. Mondd csak Mathias, milyen álmok gyötörnek? Mit tettél, hogy képtelen vagy aludni?
Hangon sejtelmes és halk, közben érezni a szavaim csengésén, mennyire élvezem, hogy tovább kínozhatom. Tudom, hogy ahhoz, hogy elmondja, újra – talán utoljára – át kell élnie a rémálmait. Vajon képes lesz erre, hogy cserében – talán örökre - megszabaduljon a kínzó álmoktól?

(http://i1289.photobucket.com/albums/b506/dreamingannie/viraacutegos_zpsc792ecf3.png) (http://www.youtube.com/watch?v=u9tL4Mgzjx0&feature=relmfu)

Kegyetlen. Ez az egy szó jut eszembe arról, ahogyan a lány most itt áll előttem, ahogyan letekint rám. Elena Pierce, a Kegyetlen. Még jól is hangzana, nagyot röhögnék ezen a feltevésen más esetben, de nem itt és nem most, mikor én vagyok a szenvedő alanya. Csak nézem a szempárt, amiben megcsillan az öröm fénye, bár lehet ez inkább a dühe szikrája. De hát nem mindegy?
A képleten úgy sem változtat. Én vagyok a megtört, ő az erős, s ez a felállás felettébb frusztráló, főleg nekem, aki mindig megszokta, hogy a gyengébbek veszik őt körül, s nem pedig fordítva.
- Érdekes kis párbaj lenne az, tündérem...- nyögöm keservesen a fogaim közül.
- Még a pálcám se tudnám felemelni, de még ha tudnám is, ismered a gyengeségem. Remek fair-play játék lenne ez... De igazad van, nem ismerlek. Semmit nem tudok rólad, kivéve, hogy Richarddal smárolsz, és akár még a lábad is szét teszed neki, hogy előszeretettel hagyod el a cuccaidat, no meg hogy Deannel lógsz egy melegbárban. Ó igen, kifelejtettem a lényeget, hogy elég szakavatott bájitalkotyvasztó vagy, ami történetesen pont kapóra jönne nekem, de te mintsem hogy segíts rajtam, inkább gúnyolódsz, szenvedtetsz, és ha kell halálos mérget tukmálsz rám. Nem gond, a halál úgyis csak megváltás lenne.- Vonom meg a vállam cinikusan. A monológ elején még jól esett a dramatizálás és a túlzás, ám a végére teljes belenyugvással és szemernyi önsajnálat nélkül mondom ezt ki. Nem hiszem hogy ez a lányt meghatná, de azért egy próbát úgyis megér.
Bár a szavak amik elhagyják a másik ajkát, megint csak megcáfolnak. Kedvem lenne hangosan felsóhajtani, kellő elkeseredettséggel, de inkább ezt a késztetést is visszafogom magamban, s csak nézem a barna hajtincset, ami a vállára omlik, lágyan, finoman.
Lesütöm a szemem, a vesébe látó kérdése bizony nem kellene hogy felelet nélkül maradjon. Hogy miért? Egyszerűen tudom, hogy ennyit megérdemel a másik. Magyarázattal szolgálok, de nincs ínyemre a dolog. Kiadni az egyik legnagyobb gyengeséged olyan, mintha aláírnád a halálos ítéleted.
- Rémálmok. Minden éjjel, de még nappal is. Olyan rémálmok, amikről nem szeretnél tudni. -
Felpillantok, és tekintetem izzik a haragtól, az elkeseredettségtől, a bűntudattól. Igen, bűntudatom van, amiatt, hogy őt belerángattam ebbe. Haragszom rá, mert kérdezősködik, mert tud róla, no és mert ezáltal én még jobban sebezhetőbb vagyok.
- Menj inkább el Elena. Menj és ne gyere vissza, ne keress, és ne is ismerj meg többé. -
Hisz úgysem leszek soha többé ugyanaz az ember. Nemsokára utolér a végzet, és ez nem lesz más, mint egy éjsötét tetoválás; a bal karomon.

(http://kepfeltoltes.hu/130216/mathias_www.kepfeltoltes.hu_.png)

Szánalmas. Ez cseng a fejemben, egyfolytában, szüntelenül. Ezzel az egy szóval tudnám jellemezni Mathiast, a helyzetet, saját magamat. Magamat.
Te szent ég, vajon mikor lettem ennyire elkeseredett, és mikor süllyedtem olyan mélyre, hogy mások fájdalmában próbáljam meglelni a boldogságomat? Ez nem normális, én nem ilyen ember vagyok, a bizonyíték erre pedig a zsebem rejtekében bújik meg. Ha hidegen hagyott volna a háztársam sorsa valószínűleg, amint elraktam a karkötőmet, a memóriám legeldugottabb sarkaiba küldtem volna a neki tett ígéretemet, hogy aztán úgy folytassam eddigi életemet, mintha semmi sem történt volna. Mégis mit akarok ezzel elérni, mi ezzel a célom? Bebizonyítani, hogy az utolsó csepp jóság is elpárolgott belőlem, ezzel pedig egy időben egy gerinctelen szörnyeteggé váltam? Elég gyomorforgató és szívfacsaró lenne, ha pont most hagynám magukra az embertársaimat, amikor az iskolánk Tudjukki csatlósainak lépéseitől reng és vészesen közeledik a jövőnket meghatározó, emberi életekre szomjazó összecsapás.
A párbajt csupán felindultságból hoztam szóba, messze nem vagyok annyira igazságtalan, hogy pálcát rántsak egy olyan emberre, aki nincs egy szinten velem. Márpedig Mathias lassan kezd összeroppanni a kínkeserves szenvedés több tonnás súlya alatt, nem is kell gyötrelme okozta komponensekről tudnom ahhoz, hogy tudjam, aranyvér tartotta életben, immár elgyengült porhüvelye nem fogja már sokáig húzni, ha valamilyen módon nem talál nyugalmat.
A meggyötörtségnek köszönhetően már-már velőtrázó hangja megrezegteti a dobhártyámat. Félelembe oltott reakcióm dióméretűvé zsugorítja a gyomrom arra a gondolatfoszlányra, hogy egy nap rám is ez vár, én is Mathias kíméletlen és kegyetlen sorsára fogok jutni. A felismerés bénítóan és fájdalmasan felcsendül bennem, igába fogja a hangszálaimat és fogvatartóként leláncolja őket. Még csak egy rekedt nyekkenést nem tudok kiakadni magamból, pedig lenne némi hozzáfűzni valóm az ítélkezésként csengő mondandójához. Engem aztán senki ne merészeljen tudatlanul bírálni, főleg ne egy olyan ember, akinek talán az utolsó reménysugara a részemről nagyra becsült – és általában csak azok számára kínálkozó, akik kiérdemlik - segítségemben rejlik. Igaz, hogy a rémálmok a leggyakoribb és egyben hívatlan vendégek az ágyamban, ennek ellenére vannak nyugodt éjszakáim. A nappalokról meg nem is beszélve… a lidércek sosem voltak élettársaim a mindennapokban.
Amikor a hosszú monológja végére ér, az az érzés támad rám, mintha sóbálvánnyá dermednék. A vér az ereimben gleccserhidegre hűl a gyilkosság gondolatára, és csak most veszem észre, hogy immár vértelen ajkaim kiszáradtak. A jégkarcosan friss levegő minden egyes lélegzetvételkor dérhidegre hűsíti orrnyílásaimat, az apró oxigénkortyok pedig tűk ezreiként érkeznek a tüdőmbe és annak pergamen vékony felületébe szúródnak. Sosem mocskolnám be a kezemet más személy erkölcstelen vérével.
Az egész eszmecsere egy pillanat alatt elveszíti értelmét, melyet egyetlen egy mondat elsöprő ereje sodor el. Haszontalan és időpocsékolás egy olyannal küzdeni, aki már rég feladta a harcot. Ebben a mérkőzésben semmi versengés nincs, ez pedig elveszi az egész szócsata varázserejét. Nem akarom, és szerencsére nem is kell ezt végignéznem, ennyi elég is volt.
- Ugyan! – csattanok fel, és igyekszem továbbra is fenn tartani azt az álcát, hogy bizony én vagyok az erősebb. – Nincs is szükséged az ártalmas bájitalaimra, Montrego! És tudod, miért? Azért, mert a saját démonjaid a legnagyobb mérgeid. – sziszegem neki cinikusan, miközben azt figyelem, ahogy a mártír szerepében díszeleg. Közelebb lépek hozzá, majd lehajolok úgy, hogy az arcom nagyjából az övével egy szintre kerüljön. Vékony ujjaimmal megragadom bársonyos bőr fedte tenyerét, majd belehelyezem az immár a talárom zsebének sötétjéből kiemelt üvegcsét, amiben az altató bájital apró hullámokban táncol. Az átlátszó, szilárd anyagot a férfi ujjai közé szorítom, körbeölelem velük a holdfényes, nyári éjszakaként csillogó löttyöt. – A megváltást ki kell érdemelni! – teszem hozzá alig hallhatóan, mégis indulatokkal fűtött hangon. – És ne aggódj, amint elkezded inni a bájitalt, soha többé nem foglak megismerni… - reagálok az utolsó dologra, amiről gondolatom akad, miután ismét felegyenesedem és ellépek tőle. És bizony így lesz, de nem azért, mert belekevertem valamit a bájitalba, amitől Mathias más külsőt kap, hanem azért, mert az emlékezetemben a Montrego nev hallatán az a megviselt arc fog a lelki szemeim előtt megjelenni, mely most épp a talajt pasztázza.
Soha sem könyörögtem senkinek, hogy ossza meg velem terhét, és ezúttal sem áll szándékomban máshogy cselekedni. Ha Mathias retteg attól, hogy démonjai valós alakot öltenek, tőlem aztán tartsa csak meg magának őket. Nekem az is bőven elég, hogy a sajátjaimmal kell megküzdenem.
- És ha most megbocsátasz… jó éjszakát, Mathias! – búcsúzom szellőpusmogásnál nem hangosabban morajló hangszínezeten. Kétlem, hogy a társaságomban lévő férfinek akadna egyéb, érdemleges mondanivalója, de ha mégis, kénytelen lesz másvalakinek elmondani, ugyanis az én figyelmemet már elvesztette.
Az előbbi kérésének eleget téve megfordulok, majd az éjszaka deres ajkainak csókjával az arcomon az obszidián-fekete fellegmassza borította ég alatt beköszönt éjszakában hagyom az elkeseredés ködében eltévedt férfit, hogy magányában megpróbálja leküzdeni a lelkét mételyező démonokat.

Köszönöm a játékot! :-*
És bocsi, hogy ennyit kellett várnod a zárómra :$

Jason

Jó pár könyvvel a hónom alatt lefelé caplattam a lépcsőkön, hogy elfoglaljam az egyik kényelmes fotelt, s belesüppedve a puha anyagba, újra magamba szívhassam az irományok illatát, fejleszthessem tudásomat. Egyesek szerint már-már túlzásba vittem a tanulást, s olyankor is könyveket forgattam ujjaim közt, ha épp nem kellett semmiféle vizsgára készülni. Néha azért akadt egy-két lelkes támogató is, akik hozzám hasonlóan szívesen olvasgattak, tanultak, s ha látták, hogy könyveket cipelek, azonnal megállítottak és érdeklődve futtatták végig pillantásukat a könyveim gerincén.
Ez most valahogy elmaradt, talán éppen azért, mert odakint remek idő volt, s a háztársak nagy része vagy a tó partján kötött ki, vagy az iskolaudvaron osztották meg egymással a legújabb pletykákat. Nem zavart meg senki, a nyugalom különösképp jól hatott rám, el is határoztam, hogy a délutánt hosszas olvasgatással fogom eltölteni.
Fél órája lapozgathattam már a könyveket, mikor egyszer csak az egyik oktató lépett a klubhelyiségbe, s pillantása azonnal megakadt rajtam.
- Miss Green, csak hogy megtaláltam. Nagyon remélem azt, hogy Ön tud a húga tartózkodási helyéről , képes lesz elérni Őt, és felhívni a figyelmét arra, hogy ha még egyszer nem jelenik meg az órámon, akkor nem csak pontokat fogok levonni a házuktól, hanem személyesen kezeskedek arról, hogy Ellie röpüljön az Intézményből?. Hm?- A férfi szavai csak úgy fröcsögtek, arca vörösödött a méregtől, s még a torkán is kidudorodtak az erek, olyan indulattal beszélt az én kis húgomról. Összerezzentem, váratlanul ért a tanár kirohanása, s bár szavai megleptek, természetesen azonnal Ellie védelmére keltem.
- Biztosíthatom róla, hogy Ellie részt fog venni az órákon, ma reggel már rosszul érezte magát, biztosan azért hagyta ki tanár úr előadását. - Jegyeztem meg határozottan, miközben álltam a férfi tekintetét, akinek a méregtől megvonaglottak ajkai. Látszott rajta, hogy mennyire haragszik a húgomra, engem pedig már egyre inkább érdekelt, hogy vajon mi a csudát csinálhatott Ellie, amivel ennyire magára haragította az őszes halántékú urat.
- Ajánlom, hogy kerítse elő és küldje hozzám, amint megtalálta! - Kezeit ökölbe szorította a férfi, majd sarkon fordult és sietősen távozott a klubhelyiségből. Azon nyomban felpattantam, s az összecsukott könyveket a fotel puha felületére ejtettem. A gyomrom görcsbe rándult, ideges voltam, de legfőképp dühös a tudatlanságtól, hogy vajon, már megint mi a jó eget tehetett az én kis angyali húgom.
Magamhoz kapva a pálcámat, sietős léptekkel szeltem a folyosókat, s először az épületet jártam körbe, megnéztem azokat a helyiségeket, ahol szívesen dekkolt Ellie, s mivel a falakon belül nem találtam, utam az udvarra vezetett. Felpaprikázott kedvemben szeltem a füvet tornacipőmben, s a park felé kanyarodva az arcokat pásztáztam. Jó páran lézengtek odakint, de főként első- és másodévesek. Aztán, egyszer csak feltűnt egy ismerős arc, a kis Jason, aki nem csak, hogy a húgom évfolyamtársa volt, de korábban jó párszor láttam őket együtt tanulni. Ha más nem, Ő biztosan tudni fogja, hol lézeng az én ördögi kistestvérem.
- Jason, Jason! - Már messziről kiabáltam a hugrás srácnak, és sietős léptekkel futottam felé.
- Figyelj...nem láttad...Elliet? - Lihegve támaszkodtam meg térdeimen, miközben pillantásom a srácra emeltem. Ideges voltam, s talán kissé türelmetlen is, mert tudni akartam, hogy hol van a húgom.

Tíz perce még a klubhelyiség ablakában üldögéltem, és tekintetem a füvet pásztázta. Nem tudom, mit vártam – vagy kit, ha így szebben fogalmazom meg a dolgot –, annyi azonban biztos, hogy semmi sem történt. De még mindig jobb volt itt fönt elbujdosni, mint kimenni, belefutni egy csapat Mardekárosba – mondjuk abba a szemét Domville-be –, és belekeveredni valami marhaságba. Most, hogy Kaeton és Flora eltűntek, egyre könnyebben találom magam olyan helyzetekben, amiben mellettük nem tettem soha. Márpedig abban a világban, ahol ma élünk, nem a legjobb dolog hátrahagyni önmagam.
Fölálltam, és kisiettem a Hugrabug klubhelyiségéből. Hirtelen fullasztóvá vált a levegő, mindent megtöltöttek a régi emlékek, és ilyenkor nem bírtam megmaradni egy helyben. Elég volt az üres ágyra nézni a hálótermünkben, hogy kimenjen az álom a szememből éjszakánként. Inkább átvágtam a bejárati csarnokon, kinyitottam a nehéz kaput, majd kiléptem az első és másodévesek közé a Parkba. Épp elegen voltak ahhoz, hogy elvegyüljek közöttük, bár tény, hogy úgy éreztem magam, mint egy óriás, aki betévedt a gyermekmegőrzőbe.
Éppen sétáltam, és feltett szándékom volt, hogy lemegyek a partra, amikor meghallottam, hogy valaki a nevem kiabálja. Megfordultam, és onnan néztem a közeledő lányra. Ismerős, de honnan? Áh, tényleg, Ellie, az a hollóhátas lány mesélte, hogy van egy nővére, és tényleg hasonlítanak is. De miért kiabál utánam egy hetedéves? Jézusom, mit műveltem, amiről még én sem tudok?
– Hali, Maggie… Maggie, igaz? – kérdezem kissé bizonytalanul. nem szeretem, amikor eltévesztem mások nevét, mindig rossz érzéssel meg bűntudattal tölt el. Szerencse, hogy egészen jó a memóriám, és nem kell többször hallanom, csak pár alkalommal, és megjegyzem. – Ellie-t? Öööö…
Ami azt illeti, reggel volt egy közös óránk, de azóta semmi. És emlékszem, Ellie egész reggeli mugliismeret alatt sugdosott nekem valamit, amiben a tananyag kissé elferdített változatát ismertem föl. De azután mentünk a magunk külön útján.
– Dél óta nem – felelem. – De ha gondolod, szívesen segítek megkeresni. Mi történt?

Jason ránézésre egy helyes kölyök volt, s bár nem sokat beszélgettem vele és csak ritkán láttam, meg voltam arról győződve, hogy egy rendes srác és ha a húgom már annyira barátkozni szeretne a másik nem képviselőivel, inkább vele haverkodjon, mint Eric-el és a mardekáros haverjaival.
- Szia Jason - Tettem még hozzá, majd mikor a nevemen szólított, bólintottam a szavaira. Szegényre nem akartam ráhozni a frászt a kérdéseimmel, sem a nyugalmatlanságommal , de sajnos nem tudtam leplezni a dühömet és aggódásomat. Ellie - mióta elveszítettük édesanyánkat- teljesen kifordult önmagából, eltűnt az a bájos kislány, s a helyét átvette egy flegma, mindenkinek odaszólós, órákról ellógos, bajkeverő kis tyúk. Hisztis volt, akaratos és elvesztette az eszét. Nem elég az, hogy a családunk ingatag lábakon állt, Ő még a viselkedésével is rátett erre egy lapáttal.
Pillantásommal Jason arcát fürkésztem, szegény srác nem tűnt olyannak, mint aki bármit is tudhatna a testvérem hollétéről.
- Dél óta nem? Ó, Merlinre az a lány, vajon most hol lehet! - Hangosan morgolódtam, míg végül rádöbbentem arra, hogy viszonylag rosszul veheti ki magát ez a helyzet. Nem akartam azt, hogy Jason rosszat gondoljon rólam, s nem akartam előtte flúgosnak tűnni. Ráadásul úgy tűnt, hogy Őt is érdekli, mi történhetett.
- Hálás lennék érte, ha segítenél, mert nekem mostanában semmit nem mond el. Az történt , hogy Mr. Witchburn rám törte az ajtót és Őt kereste. Állítólag Ellie már nem egyszer lógott az órájáról, de biztos vagyok abban, hogy más is van a számláján, különben a tanár nem akadt volna ki annyira. Azzal fenyegetett, hogy eltanácsolják Elliet. Mit gondolsz, hol lehet? Egyébként , ti viszonylag jóban vagytok, nem? Legalábbis voltatok. Csak néhány hónapja Ellie megváltozott. Nem tudod, hogy kikkel barátkozik, vagy merre töltheti az idejét? - Aggodalmasan fontam össze magam előtt a karjaimat, miközben pillantásomat Jason tekintetébe fúrtam.

Nos, legalább annyi biztos, hogy nem kevertem össze a lányt senkivel. Ez egy jó kezdet. Az viszont szintén teljesen bizonyos, hogy nem érzem jól magam attól, hogy így hirtelen rajtam keresi a húgát – mintha csak lányokat rejtegetnék az ágyam alatt. Nem mintha nem ez lenne minden tizenöt éves kölyök vágya… Viszont én csak a lányok erényéért állok ki nagy vehemensen. Azért is csak akkor, ha Adey-t emlegeti valaki. Na jó, veszélyes terület, már az emlékbe is belepirulok. Jó esetben a velem szemben álló Maggie azt hiszi majd, hogy a rossz hír hozása miatt vagyok ennyire szégyellős.
Arra, amit mond, megszívom a fogam. Witchburn professzorral nem okos dolog packázni, és tény, hogy Ellie megváltozott az elmúlt hónapokban. Mégis, amikor azt mondja, hogy jóban voltam vele, egy pillanatra meglepetés tükröződik az arcomon. El-elbeszélgettem a lánnyal az utóbbi pár tanévben, de mindkettőnknek megvolt a maga külön baráti köre, és az elmúlt hónapokban túlságosan lefoglalt az önsajnálatom, meg a barátaimért való aggódás, hogy észrevegyem a körülöttem lévők változását.
– Hát… nem tudom, nem vagyok sok emberrel jóban – vallom be kissé vonakodva. Aztán lehalkítom a hangom egy kissé, hogy a körülöttünk lévők ne hallhassák. nem szégyellem a dolgot, egyszerűen csak nem akarom, hogy mindenki erről beszéljen. – És azoknak a többsége, akikkel jóban voltam, most nincs velünk. Ha érted, mire gondolok.
Talán nem okos dolog ezt elmondani valakinek, akit alig ismerek, de Ellie tényleg nem volt rossz lány, biztos nem húzott a Halálfalók felé sem régebben, és a nővére meg úgy hasonlít rá. Plusz ő is olyan elveszettnek tűnik, mint amilyennek én érzem magam, és ez valamiféle bizalmat szül bennem az irányába.
– Nem, nem tudom – ráztam meg a fejem. – De van pár hely, ahol az ember egyedül lehet. Itt is, a Parkban. Gyere – mondom, és elindulok. Segíteni szeretnék neki, részben azért, mert baromi önző vagyok. Ez a hirtelen jött probléma leveszi az agyam az aggódásról, ami bennem honol már hónapok óta, és ez jó érzés. Abba az irányba tartok, amit a Tó sziklái elrejtenek a Kastélyból leselkedő szemek elől, egyenesen a sziklák alatti részhez. Ha én el akarnék tűnni a világ elől, itt lennék.

Jason kissé visszahúzódónak tűnt, mikor a húgomról érdeklődtem, s ami azt illeti, nem igazán tudtam mire vélni a viselkedését. Igaz, nem ismertem túl jól a srácot, így nem akartam a legrosszabbat feltételezni, miszerint tudhat valami rossz dolgot a húgomról, s csak falaz neki. Elhittem azt, hogy nincs túl sok emberrel jóban, ennek ellenére szívesen vettem segítő szándékát, hisz az a kevés információ is soknak számított.
- Ó igen, értem, ne haragudj, hogy így rákérdeztem. – Egy pillanatra elhalkultam, hisz pontosan tudtam, hogy Jason mire is gondolt. Nekem is eltűnt néhány kedves barátom, s olyan is akadt, akivel megromlott a kapcsolatom. Nehéz időket éltünk, és nem szívesen beszéltünk ezekről a pillanatokról. Éppen ezért teljesen megértettem Jasont, s pontosan ez miatt féltettem annyira a húgomat.
Mikor azt mondta, hogy nem tudja, merre lehet Ellie, lehangolódtam, még nagyobb görcsöt éreztem a gyomromban, s legszívesebben elordítottam volna magam, hogy megtaláljam a lányt. Jason azonban hirtelen újra megszólalt, s úgy tűnt, hogy van néhány ötlete arra, hogy merre is lehet Ells.
- Jaj de jó, mutasd meg kérlek, hogy merre. – Amikor megindult a srác, követni kezdtem Őt, mögötte lépkedtem, s közben jobbra-balra fordítottam a fejemet, hogy alaposan szemügyre vegyem a park minden zegét-zugát. Elég nagy területről volt szó, így tulajdonképp bárhol megbújhatott a lány.
- Tudod, nagyon aggódom, hogy Ellie mardekáros fiúkkal barátkozott össze, nem örülnék annak, ha bármi baja történne, aggódom érte. – Vallottam be a srácnak, miközben a sziklás rész felé tartottunk.
Odaérve kissé meredek részen kellett lépkednünk, így ügyeltem arra, hogy ne csússzon meg a lábam.
- Megnézem odalent, várj meg. – Szóltam a srácnak, majd lemásztam a sziklák rejtette részhez, s ott megpillantottam a húgomat. Ott feküdt a sziklák aljánál, kezei lehorzsolódtak, s fejéből szivárgott a vér.
- Jason, gyere gyorsan, segíts! – Olyan ideges voltam, hogy hiába próbáltam használni a gyógyító varázslatot, nem sikerült. Pedig mindig ügyesen alkalmaztam, de most valahogy nem ment.
- Ellie, hallasz? – Megpaskolgattam a testvérem arcát, úgy tűnt, mintha magához térne, kinyitotta a szemeit is, de szavai zavarosnak tűntek.
- Jason, segítened kell ,hogy elvigyük Őt a gyengélkedőre. Megsérült. – Aggódva pillantottam felfelé, remélve, hogy a srác lesz olyan kedves és segít a húgomat biztonságos helyre vinni.

Nem kell sajnálkoznia. Mind veszítettünk el barátokat, még akkor is, ha csupán ideiglenesen. Legalábbis remélem, hogy nem végleg, mert ha valósággá válik a félelmem, és Kaeton meg a húga sosem térnek haza, nem tudom, mit csinálok. A háború valósága pokoli, még annak is, aki a távolból nézi, és nincs tétje a számára. De amikor a számodra fontos emberek is a tűzvonalra kerülnek, na, akkor érzed meg igazán, milyen mocskos dolog is ez. Boldogan tudnék élni e nélkül a tudás nélkül.
Remélem, nem táplálom szegény lányt hamis reményekkel. Azt sosem szerettem. Ha valamit ki kell mondani, hát tegyék meg, ne kezeljenek gyerekként minket. Annyi bizonyos, hogy a generációnknak épp elég gyorsan fel kellett nőnie ahhoz, hogy senki ne kezelhessen bennünket gyermekként többé. De ezzel csak visszakanyarodnék a korábbi gondolatmenetemhez, ezért egészen hálás vagyok, amikor újra megszólal.
– Én tőlük távol tartom magam. Nem csak a nyilvánvaló dolgok miatt. Volt velük egy… incidensem, és nem vágyok többre – mondtam, és szeretném ennyiben hagyni a dolgot. A Mardekár tanulóit mindenki elkerülte az ilyen időkben, akinek volt esze, én próbáltam a legnagyobb ívben. Voltak velük közös óráink, voltak súrlódások, főleg most, amikor nyeregben érezhették magukat, de tudtam, hogy mit kell tennem: tűrni, tűri és tűrni még egy kicsit.
Biccentek, amikor arra kér, hogy várjam meg, majd idegőrlő várakozás kezdődik. Ebben sosem voltam jó. Amikor még Kaeton itt volt, elütöttük a várakozás perceit, marháskodtunk, de azóta csak az idegesítő csönd maradt, és ezt valahogy nem bírom elviselni. Kérdés, hogy a csönd miatt, vagy azért, aminek a helyére lépett?
A hangja hallatán egyrészt megörülök, hogy megtalálta a húgát, másrészt meg belemarkol a kérdés az agyamba: Segítsek? Mégis hogyan? Fizikai erőnlétem nem a legrosszabb, de ha mászni kezdek, szerintem az Óriáspolipnak kell kimentenie a vízből, ha egyáltalán túlélem a zuhanást. Aztán végül, egy perc gondolkodás után mégis megpróbálom, üsse kavics. Ahogy odaérek, elhelyezkedem Ellie mellett, és az első dolgom kitapintani a pulzusát. Kaeton tanított meg rá, miként kell. Erős, és nem tűnik úgy, hogy sok vért veszített volna.
– Hogyan akarod fölvinni? – kérdeztem. A legegyszerűbb talán lebegtetni lenne, de ha én próbálom meg, akkor szerintem megmártózunk a Tóban. A bűbájtan nem volt az erősségem sohasem.

Roxfort RPG

Múlt => Birtok => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:45:51