Oldal nyomtatása - A Griffendél öltözője

Kimberley

Vöröses színbe öltözött a roxforti táj, ahogy lassan lenyugodni készült a hatalmas, lángoló gömb. Szépen a hegyek mögé kúszik, hogy aztán ne maradjon utána semmi más, csak a sötétség és a januári hideg. Most azonban minden olyan szép… Ahogy az olvadó hó tetején szikrákat vet a fény, minden árnyalata a tájnak. Nyugodt, csöndes, mintha nem akarna tudomást venni a világban zajló borzalmakról.
A Roxfortnak mind a négy évszakból van egy-egy különleges látképe, amely örökre elraktározódott az emlékeimben. Az őszi, melyekben hulló falevelek, a barna, narancs és citromsárga vegyes kombinációi a domináns színek, melyben a Tiltott Rengeteg mindennél szebb… A téli, ahol elsőnek a Hagrid által becipelt fenyőfák jelennek meg a lelki szemeim előtt, valamint a vadőr cukormázas süteményre emlékeztető háza, a parkban hógolyózó diákok… Aztán ott van még a tavaszi is, a csicsergő madarakkal és a zöld színekkel, a fényárban úszó Roxforttal…. És végül a nyári, melyből nem sokat láthatunk, hiszen alig pár hét az, amíg ott vagyunk. Ez talán a legkevésbé jellegzetes, a forrósággal, az óriás polippal, a tóval, jéghideg sütőtöklével…
A mostani látkép azonban vegyítette az elemeket. Narancs fényárban úszott minden, de ugyanakkor jég és hó fedte a tájat. Ott viszont, ahol én jártam, még a zöld fű is látszott. A kviddicspálya gyepéről ugyanis letúrták a havat, hiszen ismét használatba került, azonban a lelátó szürkésen fénylett, itt-ott jégcsapok borították, melytől úgy festett, mintha réges-rég elhagyatottan állna. Nem is csoda, hiszen csak egy magányos ember repkedett magasan a póznák körül, én…
A pózna kongva megrázkódtott ahogy utolsó lövésem megpattanva rajta végül átperdült a karikán. Ötszáz semmi - számoltam magamban. A megbűvölt kvaff eztán visszarepült hozzám én pedig elégedetten, ujjamon pörgetve a labdát, lassan leereszkedtem a talajra. A talpam alatt ropogott a fagyos fű, ahogy végigvágtam a kihalt pályán. Az edzésnek már réges-rég vége volt, én azonban kötelességemnek éreztem, hogy gyakoroljam a bűntetőket, ezért hát maradt még egy kicsit. Aztán ötven büntetővel később, mikor már tényleg kezdett besötétedni, elérkezettnek láttam az időt a távozásra.

Teljesen átfagytam a magányos edzésemnek hála, lévén semmi mozgás nem volt a gyakorlatban, csupán karlendítés és dobás. Vékony, elnyűtt kviddicstalárom amúgy sem nyújtott túl sok védelmet a hideg ellen. Alatta vastag pulóvert viseltem, de úgy éreztem, hogy teljesen fölöslegesen, a hideg minden gond nélkül átjutott a szálakon keresztül.
Gondolataim valahol messze jártak egy rég elfeledett klubhelyiségi esténél, onnan aztán eljutottam a holnapra beadandó Átváltozatástan házimig, melyen aztán jó ideig rágódhattam miközben fedett helyre vonultam. Végighaladtam a játékos kijáró alatt, melyhez annyi szép emlék fűzött. Amikor innen kilép az ember és meghallja a tömeget. Az egy emberként zúg fel, ha kell élteti őt, ha kell kifütyüli, de annyi szent, hogy amint felzúg, beleborsózik az összes játékos háta. Mert ilyen ez a játék…
Lassan elértem a seprűtárat, szépen betámasztottam oda a Jólsep-R márkajelzésű járgányomat, hogy a másnapi edzésen is könnyen megtalálhassam, illetve szépen elpakoltam még a vörösesbarnás bőrgolyót, a kvaffot is. Egy Roxfort címerével díszített ládába pakoltam a lestrapált játékszert, végigsimítottam kétszer a Griffendél aranyoroszlánját ábrázoló pajzsnegyeden, majd kattant a zár és hátat fordítottam a szertárnak. Pontosabban a félig leszakadt tízes mezszámomat mutattam az ajtónak, míg a házam öltözője felé vettem az irányt.
Csupán egy forró zuhanyra, és a pihe-puha ágyamra vágytam, igyekeztem kitörölni fejemből a leadatlan házi dolgozatom képét.
Lehámoztam kezemről a csuklóvédős kesztyűmet, majd kicsit babráltam az öltöző zárjával. Lenyomtam a kilincset, majd belöktem az ajtót. Odabent átható sportkenőcs és seprűnyél szag volt, a falakat pedig poszterek tarkították. Kicsit szöszmötöltem, végül előkotortam talárom belsejéből a pálcámat és egy intéssel fényesség szökött az öltözőbe. Már léptem volna át a küszöböt, amikor szemem sarkában mozgásra lettem figyelmes. Valaki volt még a pályán rajtam kívül…

Samuel

Szeretem a januárt. Nem azért, mert hideg van, nem azért, mert a magamat látom a tájban, egyszerűen szeretem. Mindenki olyan nyugodt, egykedvű ilyenkor, nem pezsegnek, mint nyár környékén, sokkal kevésbé idegesítő legtöbbjük. Bár nem általánosítok, sokan ilyenkor sem tudják megemberelni magukat, a hülye lány hülye marad, ahogyan a szőke nő sem fog hirtelen okosabbnak tűnni a szememben. Egyszerűen szeretem ezt a hónapot, nem tudok rá értelmes magyarázatot adni, van, amit nem is kell boncolgatni.
Ellenben vannak olyan dolgok is, amiket nem árt kicsit megízlelni, mielőtt bármit is cselekednénk. Ilyen nap ez a mai is, sohasem szerettem, ha kétségek gyötörtek valamiért, most ezek árnyalják be a hőn szeretett kis januári napom. Nem felejtek el egy embert sem, akivel valaha egy mondatnál többet beszéltem, néha még azok is megmaradnak. Nem az, hogy éppen mit viseltek, sokkal inkább az, milyen volt a hangulatom, amikor velük beszéltem, hogyan viszonyultak hozzám, fejtettek-e egyáltalán bármilyen hatást belőlem. Sokkal jobban érdekelnek a beszélgetésekkel kapcsolatos érzelmeim, mint az anyagi világ dolgai.
Nos, Samuel Goldhawk egy maradandó emlék. Fogta magát, betrappolt az életem... úgy értem a Műterembe, felbolygatta kicsi a langyos állóvizem, arcon csapott pár csepp vízzel, hogy ugyan, térjek már észhez, szörnyű vagyok. Ezt eddig is tudtam, elfogadtam, tudtam létezni vele, nem hátrányomnak, sokkal inkább előnynek tartottam a fura érdektelenségem. De az ő szájából hallani, mennyire elviselhetetlen vagyok egészen más volt. Mintha egy új billentyűt ütött volna le, és meghallottam volna egy olyan hangot, amit eddig szándékosan elkerültem. Egyedül játszottam a zongorán, mindig ugyanazt az üres dallamot, és eszembe sem jutott, hogy kipróbálhatnék valami kevésbé unalmasat. Hogy pont ő döbbentett rá erre, az még engem is meglepett, mindig alábecsültem a szellemi képességeit, most pedig úgy érzem, túlságosan előre szaladtam az előítélet gyártással.
Ráadásul még egy darabot maga után is hagyott. Egyet? Elnézést, itt van ez a kis festmény is, amit ugyan nem akasztottam ki a szobám falára, mint ahogyan megjósolta, de egy sokat forgatott könyvem közepére illesztettem bele. A festék már megszáradt, így nem piszkolja össze a gyűrött lapokat, és bármikor, amikor kedvem támad, megnézhetem. Nem mintha nézegetném, de nem ám! Na de visszatérve a kisebb darabra, amivel megpecsételte az utóbbi napjaimat, na, az már sokkal nagyobb gondot jelent.
Nem tudom, mikor vehette le ezt a gyűrűt, talán mert festés közben nem akarta bepiszkolni, ötletem sincs, mindenesetre eléggé szép és drága darab ahhoz, hogy ne hiányozzon neki. Gondolom már égen-földön kereste, az összes nadrágja zsebét kiürítette, teljesen feleslegesen. Eddig nem volt bátorságom csak úgy eléállni, de nem akarom, hogy meggyanúsítson azzal, hogy elloptam ezt az ékszert, vissza kell juttatnom hozzá. Na meg lehet, hogy valamiféle érzelmi kötelék is fűzi hozzá, ugyan én nem vagyok ennyire szentimentális típus, nem is tudok így teljesen azonosulni ezzel az érzéssel, de van elég eszem ahhoz, hogy felfogjam, milyen súlya lehet annak, ha nem juttatom vissza hozzá.
Most pedig magam sem értem, miért állok itt a pályán, ez az ő terepe, otthonosan mozog benne. Görcsösen szorongatom a szépen megművelt kis karikát, amíg ő az ennél jóval nagyobbakkal bajlódik. Nem, nem vagyok kukkolló, egyszerűen nem akarom megzavarni edzés közben, jó?! Egy perc erejéig elfog az irigység, amiért ilyen rutinosan repked a levegőben, mindig kiakartam próbálni, milyen érzés lehet, de nekem sohasem ment ez a seprűs téma.
Leszáll.
Még mindig nem látom elérkezettnek az alkalmat, elvégre olyan gondosan kezd el pakolni, mindent precízen a helyére tesz, csak a szívbajt hoznám rá, ha hirtelen a nevét kiabálva előmerészkednék. Még várnom kell egy kicsit.
Megindul, sejtelmem nincs hova, igyekszem a lehető legnagyobb nesztelenséggel követni. Követni? Megyek utána, mert meg fogom szólítani, hogy visszaadjam a hülye gyűrűjét! Kimberley Holloway nem követ senkit, mert nem egy beteges, megszállott kis idióta!
Az ajtóhoz lép, fél lábbal kint, féllel bent: megtorpan. Ah, pedig annyira tökéletes kifogás volt a kínos szituáció elkerülésére az, hogy egyszerűen bement, én meg nem akartam utána menni. Nem tehetek mást, mint felfedem magamat, ha elbújok, betegesnek tűnik, ha elszaladok, nos, szintén.
Nincs mit tenni, előlépek, egyelőre a kezeimmel a hátam mögött, teljesen némán. Mit is mondhatnék? Nálam van a gyűrűd, de nem loptam ám el? Az kellene még, hogy az egész pálya attól zengjen, hogy egy aljas kis szarka vagyok.
- Fejezd be, amit elkezdtél, követlek. - nyilván arra gondoltam, hogy kerüljön beljebb, mi másra?

Kimberley

Csupán halovány körvonalakat láthattam a beálló szürkületben. Feszülten figyeltem az idegent, de nem mozdultam. Egyelőre nem. Nagyon jól tudtam ugyanis, hogy az a valaki nem egészen biztos, hogy nem ártó szándékkal érkezett. Emlékeimben még igen élénken élt a roxmortsi kirándulás emléke, amikor elszenvedtem egy kisebb kínzást egy szadista halálfalótól, csak mert a mugli származású anyám külföldre menekült.
Most is hasonló támadástól féltem. Lassan előbányásztam a pálcámat a talárom alól, majd jobb kezemben, állandó készenlétben tartva, megindultam az ismeretlen felé. A kezdeti félelmem egyre jobban kezdett szertefoszlani, ahogy közelebb értem. Belelovalltam magamat a helyzetbe, ezúttal nem akartam hagyni magamat. Vissza fogok vágni, akkor is, ha ezért keményen megbűnhődök.
Azonban mindenfajta óvatosságom, minden hiábavaló volt. Az idegen ugyanis minden egyes megtett méterrel felismerhetőbbé vált számomra. Nem más, mint Kimberley álldogált egymagában a fagyos kviddicspályán. De miért?
- Kim… - nyögtem nagy meglepetésemben és rávigyorogtam a lányra.
Legutóbbi találkozásunk alkalmával igen barátságtalanul bántunk egymással. Én adtam neki a levakarhatatlan tuskót, ő meg az érinthetetlen jégkirálynő szerepében tetszelgett. Nem is sejtettem mennyire belegázoltam a lelki világában, amikor magára hagytam a műterem hófehér falai között. Ráadásul még valami bunkóságot is benyögtem neki az ajtóban, hogy teljes egész legyen a rólam alkotott „idióta barom” kép. Most itt az ideje, hogy valamennyire változtathassak a dolgokon.
Na de még mindig talány, hogy mit keres itt a pályán, ami elviekben az én vadászterületem, és ahol még soha életemben nem láttam a hollóhátas lányt. Ezért is okozott kellemes csalódást felbukkanása.
- Fejezd be, amit elkezdtél, követlek – szólt végül.
Igazság szerint zuhanyozni készültem, de ha őt nem zavarja ez, akkor én nem fogok szégyenlősködni. Az öltöző amúgy is ketté van választva egy nagy szekrénysorral. Így a szégyenlősebb lányok és fiúk is együtt öltözhetnek, de a zuhanyzók már az öltöző két végében vannak, külön-külön.
Vállat vontam a kijelentésre, majd pálcátlan kezemmel széles mozdulatot tettem, ami egyértelműen azt jelentette, hogy „kövess!” Most, ellenben a legutóbbi találkozásunkkal, én voltam a házigazda. Az én világomba csöppent bele ez a pici lány, és én bizony vidáman vállaltam a kalauz szerepét.
- És minek köszönhetem a látogatásodat? Jöttél leverni rajtam, hogy milyen béna képet festettem rólad?
Valóban, a műtermi akció után, amikor Frics elől iszkoltam be a számomra mindaddig idegen terembe, unalmamban és energiatúltengésemben megfestettem Kimberley morcos képmását. Nem lett valami mestermű, és a magam részéről fogalmam sem volt mit kezdett vele durcás őfelsége, de nem is érdekelt túlzottan. Csupán az foglalkoztatott, hogy miért jött el ilyen messze a kastélytól, pláne naplementekor, amikor amúgy sem szabadna kijárni a suliból, hiszen bármi történhet a birtokon. Manapság már sehol sincs biztonságban az ember, és ha leereszkedik a sötétség, akkor meg pláne nem. Kimnek sem lenne tanácsos egyedül bóklásznia ilyenkor.
- Üdvözöllek a Griffendél csapatának öltözőjében – mondtam, mikor végre beértünk a fedett helyiségbe.
Szerencsére az öltözőben meleg volt, elvégre pár órája még edzés folyt lenn, utána pedig kellemesebb visszatérni a jó meleg öltözőbe. Szóval most, hogy ismét elkezdődött a szezon, bizony ismét megjelentek a házimanók a pályán, akik tüzet raktak a kandallóban, akik mosták a koszos kviddicstalárokat… stb. Egyelőre a bordó-arany díszítésű szobában nem volt egy manó sem, csupán Kim és én. Kissé kellemetlenül is éreztem magam emiatt, hiszen utoljára Raquel volt az, akivel négy szem közt maradtam volna…
Lassan lehámoztam a kezemről a kesztyűmet, majd a fal mellé hajítottam, közvetlenül a szekrényem elé, amin egy nagy tízes szám állt, valamint a monogramom: S.I.G. Ezután leültem a padra és oldani kezdtem a térdvédőm kapcsát.
- Ha mindenáron meg akarsz várni, akkor bizony azt is ki kell bírnod, amíg letusolok. Ilyen sarasan ugyanis nem fogok felsétálni a kastélyig. De nem tanácsolom, hogy egyedül menj föl. Amúgy is hülyeség volt idáig lejönnöd, amikor még ilyen korán sötétedik.
Míg beszéltem, végre lehámoztam magamról a térdvédőt majd kioldottam a sporttalárom fűzőjét és megszabadultam tőle, akárcsak az alatta lévő pulóvertől és pólótól, amiket a terem másik végében lévő szennyes kosárba dobtam, csont nélkül. Nem voltam túl szégyenlős fajta, de azért nem akartam félmeztelennél jobban levetkőzni szegény Kim előtt, még a végén szívinfarktust kapna. Amúgy meg, ami azt illeti... nem akartam, hogy Kim azt higgye a végén, hogy féltem őt és azért nem engedem fel. Megszólalt belőlem a lovag, ennyi az egész.

Samuel

Véletlenül sem akartam őt megijeszteni, azt hiszem ezekben az időkben nem lenne szép dolog ilyennel szórakozni, meg egyébként sem vagyok az a nagy vicceskedő fajta, szóval remélem nem érti félre a dolgot. Az egyetlen, amit akarok, az az, hogy kicsit megszabaduljak a lelkiismeret furdalásomtól, és visszaadhassam neki ezt a szép kis gyűrűt. Remélem nem fog haragudni, vagy leteremteni, amiért csak most hoztam vissza, nem viselem jól sem a számonkérést, sem a szidást. Pedig most egészen olyan kedvemben vagyok, hogy lehet kezelni, nem áll szándékomban kötözködni sem, én a helyében ezt használnám ki, mintsem az időm fecséreljem a felesleges körökre.
Ahogy sejtettem: a pálcát kezében szorongatva jelenik meg előttem, nyilván nem rám számított. Ezért nem vádolhatom, fordított helyzetben nekem is a legutolsó gondolatom az lenne, hogy ő jött utánam x nap elteltével. Szerintem úgy volt vele, hogy soha többé nem látjuk egymást, leszámítva a kötelező órákat. Hát, talán a Sors fintora, hogy ez az ékszer ott maradt a Műteremben ... Sors, Sors, sohasem hittem a Sorsban, számomra túl megmagyarázhatatlan, elvont fogalom. Nem is értem magamat, ha nem tudnám, hogy én vagyok, meg is lepődnék. Talán valamilyen bűbájt bocsátottak rám? Mindenesetre különös, hogy ennyire érdekel, dühös-e, vagy mennyire hiányzott neki a gyűrűje, pedig ez tényleg nem vall rám.
Egyelőre mindennek tűnik, csak dühösnek nem, még a nevemre is emlékszik, azt hiszem ez jó jel. Halovány mosollyal viszonzom a gesztust, és közben nagyon is jól tudom: most még örül, mert nem tudja, hogy úgymond visszatartottam a tulajdonát. Hazudnom kellene? Mondjam azt, hogy csak most találtam meg, mikor megint a Műteremben jártam? Áh, hazugság hazugságot szül, nem szabad ezekbe bonyolódnom, úgyis csak belebuknék. Különben is: fordítva is őszinteséget várnék el, ehhez mérten kell viselkednem.
-Samuel! - felelem kissé halkan, félszegen, még keresem a hangom, ehhez bátorság kell. A helyszín sem éppen az, ahol otthonosan mozgok, elvégre életemben nem jártam még az öltözők egyikében sem, nemhogy pont a griffendélében! El sem tudom képzelni, milyen lehet odabent, nem szeretem az ilyen terepeket. Ráadásul már sötétedik ... Nem, félreértés ne essék, nem félek, tőle meg pláne nem, egyszerűen magabiztosnak kellene lennem, és ehhez nem éppen kedvezőek a körülmények, csupán ennyiből áll a dolog. Az egyetlen, ami itt ismerős, az maga Sam ...
-Eszembe sem jutna, igazi mestermű, mondhatni kellemes meglepetést okoztál vele. Ugyan a szobám falára nem jutott fel, de annyit megér, hogy ne dobjam ki. A rajongóid sokat fizetnének érte. - szúrom oda a végén, ezúttal minden hátsószándék nélkül. Ha viccelődöm, azt néha szúrkálódva teszem, de szerintem meg lehet különböztetni, mikor jóindulatú egy-egy megjegyzés, és mikor nem. Ebben az esetben teljesen az, remélem idővel hozzászokik. Ellenkező esetben ... nos, én megváltozni nemigen tudok.
Követem, elvégre beinvitált, részemről lenne nagy bunkóság elutasítani. Félszegen nézek körbe az ismeretlen helyen, igazából egy erdőtűzbe csöppenő ijedt őzre hasonlíthatok éppen, szerencse, hogy hatalmas tükrök nincsenek a helyiségben. Elég tágas, számára nyilván otthonos is, én egyelőre csak különösnek találom. Nagy szó lehet ám, hogy beléptem az ellenséges területre, ha ezt a háztársaim tudnák, már fel is lógattak volna valamelyik fára. Nagyon bele tudják magukat élni ebbe a kviddics történetbe, nem tagadom, izgalmas és látványos sport, de ennyi.
-Igazán otthonos, nem így képzeltem el. - nyögöm ki bután, jobb ezúttal nemigen jutott az eszembe. Pedig frappáns megjegyzésekben szerintem egyikünk sem szenved hiányt. Továbbra is görcsösen szorítotgatom a gyűrűt a kezembe, annyira izzad a tenyerem, hogy az öklömben kell tartanom, nehogy kicsússzon. Az kellene még, hogy el is vesszen, nem tudnék megbarátkozni a gondolattal. De akkor sem tudom, hogy kezdhetnék bele, ezt szépen fel kell vezetni, előkészíteni, hogy ne utáljon annyira. Mióta is érdekel ez?!
Talán nem kellett volna azt mondanom neki, hogy fejezze be, amit elkezdett, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy félre értett. Először gondoltam csak a térdvédőjétől szabadul meg, mert szorítja, vagy tudom is én, aztán szavaival és tetteivel is rácáfolt erre a buta kis feltételezésre. Oké, nemrég még martuk egymást, és ott rúgtunk a másikba, ahol csak lehetett, most meg csak úgy levetkőzik előttem? Jó, én sem szégyellném a testem a helyében ... háh, már hülyeségeket is beszélek! Nem is szabadna ránéznem! Gyerünk, Kim, nézd a szennyeskosarat, tele van ruhákkal, valami csodás látvány.
Nem is tudom, ő hoz-e zavarba, vagy lassan magamat sikerül belesodornom még jobban a dologba, mindenesetre nem hinném, hogy megfelelően reagálok. Látványosan bámulni ugyanis minden, csak nem megfelelő. Oké, nem én voltam az kettőnk közül, aki megszabadult a ruháitól, és mindjárt zuhanyozni kezd. Egyébként sem érek én rá, túl kell esni ezen a gyűrű dolgon. Most mondjam neki, hogy várj? Akkor a félmeztelen felső testéhez kellene beszélnem, nem biztos, hogy összeszedett lenne a monológom.
-Figyelj csak, azt hiszem van a zuhanyzásnál fontosabb dolog is most.
Ezúttal szerencsésen elkapom a tekintetét, ha itt is tudom tartani a szemem, akkor minden úgy lesz, ahogyan elterveztem. Elmondom neki, mennyire sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb, csak nem találtam soha megfelelőnek az alkalmat, nem mintha ez a legmegfelelőbb lenne, de tovább nem akartam húzni. Ha mindez nem csak gondolatban megy ennyire gördülékenyen, akkor hamar végzünk, ellenkező esetben ... Gyorsnak kell lennem, mielőtt kinyögném, hogy "aztaaa...".

Kimberley

A magam részéről én igenis hittem a sors akaratában. Talán pont azért, mert minden hibám után volt mire fognom. Hittem, hogy valahol már előre el volt tervezve az életünk. Egy rejtélyes íróasztal fiókjában ott pihent egy vaskos forgatókönyv, a borítóján pedig ez állt: Samuel Goldhawk. Sejtettem, hogy nem véletlenül keveredtem én a Műterembe éppen akkor, mint ahogy Kimberley sem véletlenül volt ott. Hittem, hogy neki szerepe lesz az életemben. Azt nem tudhattam, hogy mekkora, talán csak egy icipici, melyre évek múltán már lehet nem is emlékszek majd, de hogy nem véletlenül toppant ő be a képbe, abban biztos voltam. Máskülönben miért jött volna utánam, nem igaz? Azért ennyire nem hagyok mély nyomokat másokban…
Elmosolyodtam. Szóval még is tetszett neki a képem. Vagy legalább is jól hazudik, ki tudja. Mindenesetre a legutóbbi találkozásunk óta gyökeres változásokon ment keresztül, ami a modorát illeti. Már nem volt úgy bezárkózva előttem, mint holmi kagyló. Úgy éreztem, bár lehet félreértelmeztem a jeleket, hogy valamelyest megbarátkozott a gondolattal, hogy bizony nekünk nem is feltétlen kell rosszban lennünk egymással. Sőt, akár barátok is lehetnénk, ha adna egy kis esélyt rá…
Nevetni kezdtem. Még hogy a rajongóim. Ha Kimberley tudná kik is az én „rajongóim”. Mind tizenkét éves kis fruska, akiknek odáig terjed az ízlésviláguk, hogy belezúgnak az első olyan bálványba, akinek a nevét kicsit többször hallani a folyosón, és aki van olyan hülye, hogy nyilvánosan produkálja magát a többiek előtt. Ez lennék én. Manapság igen keményen bíráltam magamat, aminek talán az volt az oka, hogy engem is megérintett a háború. Az otthoni, valamint a távoli ismeretlenből kapott levelek, a folyamatos kínzások, az ideg, ami bennem volt, hogy egyre jobban függővé váltam. Mindez elgondolkodtatott, és arra az álláspontra jutottam, hogy amit én képviselek az minden, de hogy nem értékes, arra a fejemet tenném. Még is mit gondoltam, hogy majd röpködéssel megváltom a világot? Ha dobok két gólt a hétvégi fordulón, akkor minden jobb lesz? Ugyan már…
Átvágtunk a pályán, széles sávban taposva ezzel le a fagyott fűszálakat. Bevezényeltem a lányt az öltözőbe, ahol nagy örömömre sikerült egy kisebb mosolyt csalnom az amúgy feltűnően feszült arcára. Valószínűleg még soha életében nem tette be a lábát ebbe a terembe, bár lehetségesnek tartottam, hogy még a saját háza öltözőjében sem járt soha.
- Képzeld el egy edzés után. Hogy milyen bűz van olyankor, jó ég – nevettem.
Nem voltam az a szégyenlős fajta, és nem is alsógatyáig vetkőztem. Persze vannak, akik olyannyira prűdök, hogy zavarba jönnek egy csupasz férfi mellkastól is. Pedig kb. olyan mintha a strandon lennénk… Csupán még mindig hosszúnadrágban és csizmában feszítettem alul.
Éppen megszabadítottam volna magamat az említett lábbelitől, amikor Kimberley félbeszakított. Láthatóan nem nagyon akarózott neki rám pillantani. Halványan elmosolyodtam erre a gondolatra. Valamiért tetszett ez a fajta szégyenlősség a lány részéről. Igen aranyosnak találtam…
- Figyelj csak, azt hiszen van a zuhanyzásnál fontosabb dolog is most – szólt végül, mire azonnal abba hagytam a csizmám csatjainak kioldását.
Tekintetünk találkozott, mintha egy ismeretlen erő összepattintotta volna. Kimberley olyan pontosan célzott, hogy semmi mást nem vett figyelembe a kék szemeimen kívül, teljesen belefúrta magát a égszín íriszekbe.
- Öhm… Nem értem mire célzol.
Hirtelen furcsa gondolatok tömkelege árasztott el. Agyam afféle képeket szült, amiben Kimberley átvágva a termen leteper engem. Hiszen mi lehetne fontosabb annál? Vagy is… értitek… Ha az ember félmeztelenül pózol és egy lány ilyesmit mond neki… Nehéz nem belelátni a dolgokat. Abban mindenesetre biztos voltam, hogy nem azt akarja közölni velem, hogy egy vérfarkas áll a hátam mögött.
Hirtelen piszkosul kényelmetlenül éreztem magam egy szál trikó nélkül. Nem csak a hideg miatt, ami a kandallóban pislákoló tűz melegétől függetlenül is érezhető volt, hanem a lány miatt. Nem is sejtettem mennyire zavarba tudom hozni őt egy számomra ilyen természetes dologgal, mint hogy edzés után lekapom a felsőmet. Azonban a saras kviddicstaláromat már rég áthajítottam az öltöző másik felében tanyázó szennyes kosárba. Jobb ötlet híján keresztbe tettem a kezeimet és ujjaimat a bicepszeimre kulcsolva igyekeztem eltakarni magamból annyit, amennyit csak lehetett.
- Biztos nem várhat addig, míg letusolok? Kezd kicsit hideg lenni így.
Rávigyorogtam. Igyekeztem oldani a feszültséget. Éppenséggel benyöghettem volna egy poént a mellbimbóimról meg arról, hogy üvegek lehetne karcolni velük, de valahogy nem éreztem megfelelőnek a pillanatot efféle marhasághoz. Kimberley láthatóan valami nagyon fontosat akart mondani.
- Tőlem közben is mondhatod, ha… izé… ha nem zavar, hogy… szóval érted. De nem akarlak még hülyébb helyzetbe hozni. Ezért is bocsi – egy pillanatra elengedtem a karomat és végigmutattam mezítelen mellkasomon. – Hozzászoktam már, hogy idebenn mindenki látta már a tetoválásaimat. Nem csak ezt, – itt a felkaromra böktem, majd gyors el is tüntettem a tenyeremmel, hogy ismét a felkarra tapasszam az ujjaimat – hanem a lentit is…
Hatásszünet…
- Na jó, csak hülyéskedek. Természetesen nincs a fenekem semmiféle tetoválás – nevettem. – Bár mennyire menő lenne már egy griffendéles oroszlán rajta, nem?

Samuel

Az élet döntések sorozata. Az ő döntése volt, hogy belépett a Műterembe, az enyém meg, hogy arrogáns, elkényeztetett liba módjára felhúztam még egy sor falat magam elé. Az ő döntése volt, hogy lefest engem, az enyém, hogy meg is tartottam. A kezdeményezés olykor frusztráló stafétabotját ezúttal én ragatdtam a kezembe, és úgy határoztam, eljövök ide. De kinek a döntése volt az, hogy annak a gyűrűnek pont ott kellett lennie, nekem pedig rá kellett találnom? Mi van, ha mindannyian egy forgatókönyv szereplői vagyunk, és csak azt hisszük, hogy ezek a mi döntéseink? Én nem tudom már, mit is kellene gondolnom vagy éreznem, de az biztos, hogy a szituáció annyira abszurd, hogy már nem is tud teljesen kellemetlen lenni. Jobb szót tudok rá: különleges.
Egyikünk sem mondható hétköznapi embernek, neki is, nekem is megvannak a magunk kis stiklijei, ezek feszültek egymásnak a legutóbbi kis vitánk alkalmával. A sértettség azonban elég gyorsan elszállt, hiszen most itt állunk, egymással szemben, és azt hiszem egyikünk sem igazán tudja, mit akar a másik. Legalább én vagyok lépéselőnyben.

Mit szólna ahhoz, ha még most megfutamodnék, simán hátraarc, és mintha itt sem lettem volna. Valahogy majd elhiteti magával, hogy kimerültségében képzelgett, vagy szimplán elkönyvel furabogárnak. Elkönyvel? Nyilván eddig is annak tartott, most meg még teszek is rá egy lapáttal a titokzatoskodásommal és az érthetetlen viselkedésemmel. Eszembe sem jutna összezavarni, nem akarom én megnehezíteni az életét, szimplán csak azt akarom, hogy tiszta lelkiismerettel mehessek vissza a kastélyba, ennyi az egész. Annyira szeretem, amikor próbálok elhitetni magammal dolgokat, amikről tudom, hogy egyáltalán nem igazak, de azért még magamnak sem merném bevallani az ellenkezőjét. Például, ha teszem azt valamiért kedvelném ezt a fiút, tuti, hogy nem ismerném el magam előtt sem, egy darabig legalábbis. Mert nem szeretem, ha az érzéseim nem engedelmeskednek az agyamnak, amit olyan jól tudok irányítani. Egyszerűbb lenne minden, ha úgy történnének a dolgok, ahogy én akarom, és nem úgy, ahogy ez a hülye kis ketyere itt bent. Pedig hollóhátas vagyok, értelmes lánynak kellene lennem, aki még csak a kisujját sem tenné be a griffendél fiú öltözőjébe. Mit is keresek én itt?
Azt, aki nem vagyok? Nem is leszek soha a lelkiismeretes lány, akinek fontosak mások érzelmei. Be kell vallanom, legalább maganak, hogy ezúttal is az önzőségem vezérelt. Talán látni akartam újra, és ez a kis gyűrű csak a véletlen műve, ha nem találom meg akkor és ott, találtam volna más alkalmat az újabb találkozásra. Na, ez a másik alternatíva: amikor túl kemény vagyok magamhoz, és bármit beismernék. Hiszem, hogy minden az időzítésen múlik, ha még most túlesek ezen a kis procedúrán, nem kell sokáig itt maradnom, és nem keveredem olyan szituációba, amibe nem szabadna. Ne akard, hogy kifejtsem, mit értek ez alatt...
- Még szerencse, hogy most nincs itt az egész csapat, akkor hidd el, már nem lennék itt ... - fejtegetem, miközben próbálok úgy tenni, mint akit éppen leköt a hely minden egyes pontja. Nem mintha nem akarnám tényleg nagyon megnézni magamnak, de ez amolyan pótcselekvés, hogy eltereljem a figyelmem, a gondolataim, és leginkább a tekintetem az említett hímről. Nem akarom legyezni az önbizalmát, félreérthető helyzetet teremteni meg végképp nem, na nem mintha nem lenne ez már eléggé az. Már pár éve itt tanulok, de hogy a fiú öltözőben még nem néztem félmeztelen fiúval farkasszemet, az is biztos. Bele sem akarok gondolni, mi járhat most a fejében. Talán hogy direkt terveztem úgy, hogy kettesben legyünk, direkt választottam ezt az időpontot, meg tudom is én. Persze valóban nem akartam mindenki előtt csak úgy odalibbenni hozzá, de nem volt feltett szándékom megszabadítíani őt a pólójától, oké?
- Aha, én is fázom. - makogom, mire leesik, hogy én valamivel rétegesebben fel vagyok öltözve, mint ő, de hát ilyen az én formám, már megint csak magamra gondoltam. De nem, nem akarom megvárni, míg letusol, mert ahogy ismerem magam, a várakozás közben meggyőzném magam arról, hogy rossz döntést hoztam, nincs itt a helyem, és lelépnék. Meg egyébként is, tusolás után már csak egy törölköző lenne rajta, akarom én ezt?
Szerencsére ő beszél eleget kettőnk helyett is, ismét előveszi a humorosabb oldalát, ezúttal szerencsére nem rajtam viccelődik, hanem saját magán. Felvont szemöldökkel vigyorodok el a kiselőadásán a nem létező tetoválásáról a fenekén, ami szerinte menő lenne. Nem akarok úgy nézni rá, mint aki nem komplettnek nézi, mert egyébként nem is gondolom, hogy az lenne. Sőt, hálás vagyok, amiért így próbálja oldani a feszültséget, na nem mintha nekem könnyebb lenne ettől, de ha a vigyorgástól kimelegedik, csak nyugodtan.
- Figyelj, Sam, ismerem magam, és tuti nem lenne jó ötlet megvárnom, míg letusolsz.
Fogalmam sincs, miféle gondolatok kavaroghatnak most a fejében, mindenesetre ezzel a kijelentéssel nyilván ráteszek egy lapáttal. Oké, én sem vagyok jégből, nekem sem minden második gondolatom az, mennyire elfuserált egy életem van, vak sem vagyok. Sokan szívesen lennének most a helyemben, és talán tudnának is valamit kezdeni a szituációval, de hát én Kim Holloway vagyok, akinek ilyenkor is egy gyűrűn jár az esze. Többek között azon is.
- Mutatni akarok valamit, gyere közelebb! - eszembe sem jut hatásvadásznak lenni, de hát nem én tehetek róla, hogy ebben a környezetben a jól kitalált monológom félreérthetővé válik. Jelentőségteljesen pillantok rá, látom a testtartásán, hogy mennyire kényelmetlenül érzi magát, nem akarom tovább húzni a dolgot.
Túl közel úgysem jöhet, nem?

Kimberley

Mennyivel más lenne az egész élet, ha cselekedeteinket száz százalékban az agyunk vezérelné. Mennyivel rosszabb lenne az. Hiszen gondoljunk csak bele. Az életünk egy előre eltervezett, logikusan felépített, unalmas előadás lenne, amiről mindenki tudja miként is fog végződni. Kiszámítható, semleges életünk lenne akkor. Azonban még szerencse, hogy itt van az a természet feletti dolog, amit szeretetnek hívunk, és ami összekuszálj mindent. Szerencse hogy ott lebeg a fejünk fölött Cupido, a maga kis ostoba nyilával, és oly vaktában lövöldözik vele a világunkban. Még jó, hogy az érzelmeink, amit a szívünkre fogunk, pedig igazából semmi köze hozzá, hiszen az csak vért pumpál a testünkbe, úgy felforgatják az életünket, és izgalmassá, kiszámíthatatlanná, logikátlanná teszik. Így minden cselekedetünknek meg lesz a következménye, és mindig lesz előttünk egy cél, ami vezet bennünket. Én pont ezért örültem neki, hogy még mindig tudok szeretni ebben a szörnyű világban. Sosem gondolkodtam túl a dolgokat, talán meg sem értettem őket annyira, mint amennyire szükséges lett volna. Még is, azt hiszem mindig a lehető legjobban cselekedtem. És így, pár hetes távlatban sem bántam meg, hogy azon a napon benyitottam a Műterem ajtaján és csak azért sem hagytam békén Kimberleyt. Pont mint egy óvodás kisfiú, akinek az a játék kell, amivel nem játszhat, és cserébe jól meghúzogatja a kislány haját. Ilyenek voltunk mi is, valahol mélyen.
Eléggé kellemetlen pózban álltam Kimberleyvel szemben. Nem is értem hogy kerülhetek én mindig ilyen idióta helyzetbe. Miért is vetkőztem le előtte? Azt képzeltem, hogy ő is pont olyan ostoba liba, aki örülne neki, ha a félmeztelen testemet nézheti? Fel sem merült volna bennem, mennyire illetlen dolog is ez? De hát tényleg olyan természetes számomra, hogy egy öltözőben nem létezik olyan, hogy szégyenlősség. És hát miért is szégyellném a testemet előtte?
Most még is, ahogy rápillantottam az arcára és felfedeztem benne azt a kislányos szégyenlősséget és zavartságot, én magam éreztem rosszul magam. Valahol olyan érzés volt ez, mintha meg kívánnám rontani ezt a tiszta lányt. Vagy tudom is én… Nem akartam hogy egy ilyen baromság miatt hagyjon magamra, amikor annyira örültem a felbukkanásának.
Tehetetlen zavartságomban a pálcám után nyúltam, de ezáltal csak még jobban felfedtem mellkasomat. A varázsvesszővel aztán a kandallóra céloztam, majd erősen koncentráltam a varázsigére és láss csodát, a tűz hirtelen feltámadt, nagyobb meleget sugározva magából. Narancs színnel ropogtak az égő hasábok, és oly kellemesen csiklandozták mezítelen hátamat. Már kevésbé fáztam, és reméltem Kim is kényelmesebben érezte magát ettől.
- Öhm, miért nem? Ígérem, sietek ahogy tudok. Nyugi, nem fogok előtted meztelenkedni… még jobban… izé, nem kell félned na. Tényleg, egy perc, csak lemosom magamról ezt a koszt, aztán visszakísérlek az épületbe. Na, áll az alku?
Mennyire bántam, hogy nem tanultam meg a legilimenciát. Pedig még a pálcám is ott volt a kezemben, csupán bele kellett volna pillantanom Kim szemeibe és már be is úszott volna a gondolataimba az a kép, ami éppen a fejében járt. Vajon mire gondolhat? Neki is eszébe jutott volna, mennyire kétértelmű szituációban is vagyunk? Eszébe jutott egyáltalán, hogy pont úgy kezdődött minden, mint valami olcsó pornófilmben? Vajon úgy is fog végződni? Szinte biztos vagyok hogy nem, és… bár furcsán hangzik, de nem is szerettem volna. Többre tartottam annál Kimberleyt, mintsem megadja magát egy hozzám hasonló tuskónak. Talán pont ezért élveztem annyira a társaságát, még akkor is, ha jóformán egy hatalmas tömb jéghez hasonlított.
- Mutatni akarok valamit, gyere közelebb!
A szavak csak úgy pattogtak a falak között. Ha addig nem lettem volna totál összezavarodva, talán ezek után… Azonban én már így sem tudtam követni a gondolataimat, meg az éppen fellángoló érzelmeket. Csak mereven bámultam rá, majd bizonytalanul megkérdeztem.
- Me… menjek közelebb?
Kisfiús döbbenet látszódott az arcomon, talán Kim is észrevette mennyire elbizonytalanított. Nem akartam félreérteni a helyzetet, de ezt nem lehetett nem félreérteni. Félszegen, rettegve tőle, hogy mekkorát kell csalódnom a lányban, megindultam felé. Igyekeztem magabiztos lenni, talán az majd elrémíti a gondolattól is. Nem, nem így képzeltem el. Állj! Egyáltalán nem is képzeltem még ezt el. De ha mégis, akkor pláne nem így. Kim nem lehet olyan lány… Vagy mégis?
Úgy fél méteres távolságban megálltam vele szemben. Körülbelül az államig érhetett, ez eddig fel sem tűnt, hiszen sosem álltam mellé. Beszélgetéseink során vagy sétáltunk, és nem figyeltem, vagy ültünk és nem tudtam megállapítani. Most azonban, hogy ilyen közel volt tőlem, önkénytelenül is elöntötték agyamat a hülyébbnél hülyébb gondolatok, és mindezt csak tetézte a parfümének illata is, ami betódult a koponyámba és teljesen megbolondított.
- Öhm… Kim?

Samuel

Tekintet. Ha belenézel valaki szemébe, többet elárulhat, mint a szavai. Szavakkal lehet hazudni, de a tekinteteddel nem tudsz. Minél jobban ismersz valakit, annál több mindent láthatsz a szemeiben. Szomorúságot, fájdalmat, boldogságot, meglepettséget. A szemeiddel még akkor sem tudsz hazudni, ha szeretnél. Behunyhatod őket pár másodpercre, eltakarhatod az arcodat, de ezzel nem oldasz meg semmit. Legszívesebben én is a kezembe temetném az arcom, mint ahogy kislány koromban tettem, amikor nem akartam, hogy meglássa bárki is: könnyezem. Azóta évek teltek el, én megtanultam elrejteni az igazi valóm. Aki sebezhető, akit könnyen meg lehet bántani, aki érez. Egy percre úgy éreztem, mintha Ő átlátna a maszkon. Ez a második találkozásunk.
Keresnem kellene egy biztos pontot, amin a szemem pihentethetném, akkor nem venne észre semmit sem a pár másodpercig tartó kizökkenésemből. A legbiztosabb pontnak mégis a szemei bizonyulnak, keresek benne valamit, amibe kapaszkodhatok. Mit látok benne? Kétségeket, zavart, meglepődést.
Kezeim összefonom mellkasom előtt, mintha ezzel bármitől is képes lennék megvédeni magam. Még egy kislány kori szokás. Ez egész pajzs nem lenne most elég ahhoz, hogy ismét önmagam lehessek. Vagy ez lennék én? Esendő és gyötrődő? Elveszett és gyenge? Lehet egyáltalán valaki erős, vagy ez csak az álca, és alatta mindannyian ugyanolyan sebezhetőek vagyunk? Nem akarom, hogy bárki is bántson, nem akarom, hogy bárki meglásson engem. Azt, aki igazából vagyok.
A gyűrű a tenyeremben hirtelen mázsás súlynak tűnik, mintha a könnyű kis ékszer vasmacskává változott volna. A felelősség súlya? Nem nézek le, nem nyitom ki a tenyerem, még nem fedem fel a magam kis terhét. Még nem.
Pár másodpercig még időzök ebben a néma nyugalomban, figyelem a szivárványhártya minden egyes apró barázdáját, mozdulatlanul. Ha másképpen alakult volna az első találkozásunk, magabiztosabban nézném meg magamnak, hogy az agyamba véshessem, de ebben az esetben illetlenségnek tartom, én kapom el a tekintetem.
Ijedt hangja rögtön felébreszt, ismét dermedté meredek. A melankolikus ábrázatom megint a régi, mintha csak forró, nyári esőből átléptem volna egy hideg zuhatag alá. Elmosolyodom.
Zavart, tagadni sem tudná, ami valahol megnyugtat. Nem csak én vagyok ideges, valahol mélyen a nagy Samuel Goldhawk is az. Persze nyilván én zökkentettem ebbe az állapotba, mindenféle szándékosság nélkül. Szeretem, ha hatást csikarok ki az emberekből, de ezúttal az tesz boldoggá, hogy mindez annyira természetes. Az, hogy ő zavarba hozott engem, és hogy ugyanez megtörtént fordítva is. Visszakérdez, nem felelek, csak bólintok. Határozottan. Nem értheti félre a mozdulatot, igen, azt szeretném, hogy jöjjön valamivel közelebb hozzám. Mennyivel nyugodtabb lenne most, ha azt feleltem volna, hogy csak vicceltem.
A nevemet mondja.
Mindig érdekes megfigyelni, ki hogyan ejti ki a nevem. Hogy formázza a betűket, Kimberleynek hív, vagy csak kurtán Kimnek, számomra ez mindig olyan dolog volt, ami elgondolkodtatott. Ezúttal egy rövid, félszeg Kimet kapok, ismét elmosolyodom. Nem akartam ennyire megrémíteni.
Közelebb lép, nem annyira közel, ami már sértené az illendőség határait, de elég közel ahhoz, hogy érezzem. Felpillantok rá, meg kell emelnem a fejem ahhoz, hogy ismét a szemébe nézhessek. Milyen magas! Nem, inkább nem ragadok le a felszínes részleteknél. Húzhatnám még a dolgot, csak hogy érjen bennem az elhatározás, ő meg még inkább megijedjen, de nincs szívem tovább kínozni. Kezeim magam elé ejtem, majd kinyújtom, már amennyi hely maradt ehhez a mozdulatsorhoz. Egy pillanatig még kiélvezem a helyzetet, elraktározva minden egyes apró részletét, majd kinyitom a tenyerem.
- Azt hiszem ez itt a tiéd.
Nem tudom, milyen reakcióra számíthatnék, de amilyen kiszámíthatatlan az emberi természet, semmi jót nem várok a dologtól. Vége szakad valami, ami még el sem kezdődött, mindenesetre jó volt pár pillanat erejéig csupasznak érezni magam. Már nem a szó legszorosabb értelmében, bár ha őt tekintjük, akkor igen. Úgy értem mindenféle mesterkélt álarc nélkül, őszintén álltunk egymással szemben, ennyi az egész. Erre most itt van ez az apró ékszer, amit a kelleténél tovább őriztem magamnál, még aznap vissza kellett volna adnom. Nem visszatartottam a számára talán igen fontos darabot, egyszerűen tényleg nem volt meg a megfelelő alkalom. Ez megfelelő lenne? Talán.
Nem várom el tőle, hogy higgyen nekem, fordított helyzetben nem tudom, én hogyan reagálnék. Ha elküld, hát elmegyek, eszem ágában sincs valaki terhére lenni. Mindenesetre ritka pillanatok egyike volt ez a mai, és még ha számára ez is csak egy ugyanolyan nap volt, mint a mai, én valami mást is tapasztaltam. Magamon, rajta, oly’ mindegy, ha most következik a mérges Samuel felvonás, ami majd összedönt mindent.

Kimberley

Azt hiszem a lelkünk mélyén mind a ketten tisztában voltunk vele, hogy a másik nem teljesen olyan, mint amilyennek mutatja magát. Ha csak ránéztem Kimberleyre, egyszerűen úgy éreztem, hogy belelátok a fejébe. Meglehet, alig ismertem még ahhoz, hogy ilyesmire képes legyek, még is úgy éreztem, hogy megértem őt. Nem volt ő olyan mélabús, egykedvű, semmilyen, mint aminek mutatta magát. Nem, mint ahogyan én sem voltam az a rivaldafényben úszó bohóc. Ez már csak egy ilyen játék. Az ember azzá válik, akivé csak akar. Senki sem kéri rajta számon miért is lett olyan, amilyen. Ha valakinek nem tetszik, hát el lehet menni.
Ott álltam vele szemben. Nem hagytam ott, most nem. Mert nekem igenis tetszett az a jéghideg közöny, amivel rám tekintett. Tetszett, főleg azért, amit az mögött láttam. A szégyenlős, kislányos pillantás, ahogy elöntötte arcát a pír… mindez megmozdított bennem valamit. Mintha egy évszázadok óta szunnyadó bestia szegte volna fel a fejét.
És én pontosan tudtam mit jelent ez…
Pontosan úgy éreztem magamat, mint amikor először voltam lánnyal. Félszeg, esetleg kissrác voltam, aki azt sem tudta mit és hogyan. Rég elmúltak már azok az idők, és én azt hittem megváltoztam, felnőttem. Most azonban rá kellett jönnöm, hogy semmi sem változik. Ugyan az a kisfiú voltam.
Nem akartam, hogy azt lássa rajtam, mennyire megrémisztett. Ha elrontom a szövegemet, ha csak egy másodpercre is kiesek a szerepemből, még a végén kiderülne, hogy Sammy Goldhawk igen is egy érző lény, igen is tekintettel van a nők érzéseire, nem csupán eszközök, nem csupán az egója növelésére valók. Nem tudom miért, de jobb szerettem az idétlen bohóc szerepében tetszelegni. Szerettem az emberek közelségét, de sosem engedtem volna magamhoz őket olyannyira, mint ahogy most Kimet. Nagyon jól tudtam, hogy ettől a naptól fogva tisztán fog látni engem. Megrepedezett, elszürkült a maszkom, de előtte már le is hullott…
Ahogy ott álltam tőle pár méterre, éreztem az illatát, hallani véltem a szívdobogását is. De nem, hiszen ez a sajátom. Hogy is kerülte el eddig a figyelmemet? Hiszen olyan hangos, hogy elnyom minden más egyéb zajt.
Pillantásom lefelé siklott, végig a reszketeg testén, egészen a kinyújtott tenyeréig, melyen ott pihent nagyapám gyűrűje. Pár másodpercig fel sem fogtam, hogy kerül a lányhoz egy eredeti Appleby Arrows gyűrű, melyet csupán a 47-es csapat tagjai kaptak. Már majdnem kiszaladt a számon, hogy „Jéé, a te nagyapád is játszott az Applebyben?”, mikor rájöttem, hogy a gyűrűm elvesztésének és a műtermi találkozásunknak az időpontja egy és ugyanaz.
A megkönnyebbülés kitörő nevetés formájában távozott.
- Hát megtaláltad? Mindenhol kerestem már.
Egyelőre csupán néztem az ezüst gyűrűt, melynek bordái között zafír kéklett. Tekintetem megakadt a klub címerén: egy magányos ezüstnyílon. Nagyapám mezszáma a nyolcas közvetlenül a pecsétként is szolgáló címer mellett foglalt helyet. Igazán pompás kobold munka volt, de engem értelemszerűen nem az értéke vonzott igazán, hanem az emlékek, egyszerű érzések…
- Azt hiszem, az adósod vagyok.
Rámosolyogtam Kimre. Eszembe sem jutott egy pillanatig sem, hogy netalán el akarta rakni a gyűrűt. Még is mit kezdett volna vele? Bizonyára rá túl nagy lenne, és hát elég idétlen ékszer egy olyannak, aki nem is szereti a kviddicset, főképp nem az Appleby Arrowst.
Rászántam magam a cselekvésre és a gyűrű után nyúltam. Nem hagyhattam, hogy begörcsöljön szegény lány keze. Próbáltam úgy elvenni tőle, hogy ne kelljen megérintenem, hiszen nem akartam további kellemetlen pillanatot okozni neki. Így is elég félreérthető helyzetben voltunk már. Azonban elkerülhetetlen volt mindez. Mielőtt felnyalábolhattam volna az ékszert, akarva-akaratlanul is megérintettem a tenyerét.
Felpillantottam, egyenesen a lány szemeibe. Milyen furcsák… Nem láttam még ilyen közel őket sosem. Elidőztem egy kicsit a zöld íriszeken, a barna csíkokon, mire rájöttem mennyire is tetszenek.
Zavart mosolyt erőltettem az arcomra, hiszen megint elfeledkeztem magamról…

Samuel

Szeretnék szeretni?
Fontos kérdés, talán lényegtelen, talán alaptalan, talán indokolatlan, de fontos. Szeretném-e, hogy valaki úgy nézzen rám, ahogy senki? Szeretném-e, hogy valaki úgy érjen hozzám, hogy ne tudjak mozdulni? Szeretném? Szeretnék szeretni, de alkalmatlan vagyok rá.
Sokat szoktam gondolkozni, talán többet is annál, mint amennyi időt cselekvésre szánok. Sosem voltam cselekvő típus, inkább az, aki csendben figyel a háttérből, mindent tud, mindent lát, de őt magát nem látja senki. Nem is akartam, hogy lássanak, én bújtam el előlük, mert nem érdekeltek. Beképzeltség vagy nem, nem tartottam őket méltónak arra, hogy akár egy percet is szenteljek nekik az életemből. Minden bizonnyal annak köszönhető, hogy már egészen kiskoromban olyan társaságban kellett helyt állnom, ami messze túlmutat a diákok ostobaságán. Anya munkahelyén én voltam az, akinek bizonyítania kellett, igenis méltó arra, hogy emberszámba vegyék. De beértem az ottani sikerrel, ami annyira a fejembe szállt, hogy azóta sem tudtam lemosni magamról a nyomát. Miért nem láttam eddig senkiben meg azt az érző lényt, ami mindenkiben ott van? Miért pont most kellett ennek megtörténnie?
Nem kellett volna belenéznem a szemébe.
Sokszor kérdezték tőlem, miért mosolygok, ha szomorú vagyok. Miért vagyok szomorú, ha van okom mosolyogni? Ok nélkül nem lehet mosolyogni, de a szomorúságomnak is nyilván valami oka van. Összezavartak a kérdéseikkel. Most már az is baj, ha mosolygok? Honnan a fenéből jöttek rá, hogy szomorú vagyok? Itt és most kell rájönnöm, hogy a tekintetünk nem hazudhat.
Ő megpróbál hazudni nekem a mozdulataival, a szavaival. Ugyanúgy igyekszik visszarejtőzni az évek alatt felépített erődje mögé, ahogyan én tettem. Mind félünk valamitől, a legjobban egymástól, emberektől. Mert képesek vagyunk megbántani a másikat, csalódást okozni, szíveket és álmokat összetörni. Ezért mindannyian rettegünk valamitől, de legjobban mégis egymástól félünk. Nem fedhetjük fel olyan könnyen magunk, akkor mégis kit érdekelne, kik vagyunk valójában? Ha egyből kiadnánk magunkból mindent, hm? A titokzatosság vonzó, a rejtélyesség csábító. A francokat. A titokzatosság és a rejtélyesség csak akkor lehet az, ha valaki tudatosan, mesterkélten húzza maga köré a sejtelmesség álcáját. Sosem titkolóztam azért, hogy az emberek szemében csábítóbb lehetőség legyek. Egy lány, akihez idő kell. Ugyan, kinek van már ideje ebben a világban? Minden azonnal akarunk, ha nem kapjuk meg, hát odébb állunk. Akkor mégis ki tartana ki mellettem? Mégis mi értelme lenne bármit is mutatnom magamból, ha egy idő után az a másik fejében felesleges tudássá válik?
Nem akarok senki megunt könyve lenni, ami az újak alatt fekszik ütötten és kopottan. Kinek kellene a régi, mikor ott van az új? Az új mindig jobb. Az új borítója talán érdekesebb lesz a réginél, merőben másabb. Az újat még nem ismered, vonz az ismeretlen. És a régi, ami egykor még ugyanígy vonzott, már fele olyan érdekes sem. Hiába engedte, hogy kinyisd, hogy a kezeidbe vedd, hogy végigsimíts rajta az ujjaiddal, te bedobtad a sarokba. És igazán nem tehetsz róla, hiszen valami más eltakarta a szemed. Valaki más.
Ahogyan mosolyog rám.
Csak a szemeim mosolyognak, ajkam fogammal harapdálom belülről. Hogy még véletlenül se mondjak olyat, amit nem szabadna, amivel többet látna belőlem, mint mások. Úgy érzem, már így is sok mindent észrevehetett, nem tudom, mit kezd az információval, de a legjobban az aggaszt, hogy úgy érzem, nem akar vele kezdeni semmit. Találkoztunk: kétszer. Kétlem, hogy létrejönne egy újabb véletlen, aminek köszönhetően kicsit a közelében lehetek. Először ő jött, most én kerestem. Ki tenné meg a következő lépést? Mind a ketten büszkék vagyunk, mind a ketten félünk. Ha egyedül leszünk, ismét megkeressük a csigaházunkat, mert már nincs senki, akit érdekelne, mi is van alatta. Tudni akarom, ki ő. Tudni akarom, akarja-e tudni, én ki vagyok. Tudni akarom, van-e ideje.
Nem szid meg, nem háborodik fel, nem kell csalódnom. Jobban örül a gyűrűnek. Vajon miért lehet ennyire fontos neki? Emlékezteti valamire, valakire? Az emberek szentimentálisak, őrizgetnek dolgokat, amikről emlékképek jutnak újra meg újra eszükbe. Vajon akkor is emlékeznének, ha nem lenne semmi, ami emlékeztesse őket? Ő már hagyott nekem valamit maga után: a festményt. Most még az illatát is. De ha én nem adtam neki semmit, akkor hibáztam valahol? A gyűrűre nézek, a hangját hallgatom, figyelem, mikor szánja el magát és mer hozzá érni. Hozzám érni.
Előre nyúl, meg se rezzenek, talán én is azt akarom, hogy megérintsen. Képletesen vagy gyakorlatilag? Még nem tudom. Érzem az ujjbegyét a tenyeremen, nem akarom összezárni a tenyerem, még érzem a nyomát, de kénytelen leszek.
A szemembe néz, én vissza, egy hang sem jön ki a torkomon. Rég elfelejtettem már, mennyire meg kellett magam erőltetnem, hogy elhatározzam, én bizony utána jövök. Ennek így kellett lennie. Vajon mennyire fog fájni, amikor majd eltelik az idő, és nem hallok felőle semmit?
- Annyira sajnálom, hogy eddig tartott …
Őszintén, kimondhatatlanul, mélységesen. Látom rajta, mekkora örömöt okozott neki, hogy visszakapta, ugyanilyen mértékű bánata is lehetett, mikor megtudta, hogy elveszett. Engem meg jobban érdekelt az időzítés. Önző, szemét alak vagyok.
- Nem! Én vagyok az adósod.
Tartozom neki. Vajon ő tudja, miért?

Kimberley

Nem ismertem Kimberley előéletét, fogalmam sem volt róla min ment keresztül. Roxforti tanulmányaim alatt számos olyan diákkal találkoztam, akinek nem éppen mindennapi a története. Ez egy varázsvilágban nem is olyan nagy szám. Itt elég egy félresikerült mozdulat és ott a baj. Balesetek mindig történnek, ez ellen nem tehetünk semmit.
Kimberleyre nézve azonban sejtettem, hogy nem éppen hozzám hasonló a problémája. Az ő nagyapja bizonyára nem a seprűjén halt meg. Talán valami más varázsbalesetet szenvedett valakije, vagy csupán azok az idők kezdték ki, amik manapság jártak. Nem tudni… Nagy összeget mertem volna tenni rá, hogy szó sincs ilyesmiről. A fájdalma mélyebb lehet, sokkal terhesebb mint az enyém. És még is, itt rinyálok nap mint nap, mint egy óvodás. Nem tudom túltenni magamat azon, hogy a jó öreg Icharos, az egyetlen ember, aki szívén viselte a sorsomat, nincs többé, vagy hogy az anyám, akit jóformán sosem érdekeltem annyira, elmenekült az országból, maga mögött hagyta a fiát, csak hogy azt a vacak varázspálcáját mentse. Önző voltam, tudom… Fel sem foghattam mekkora veszélyek leselkednének rá, ha hirtelen visszatérne önkéntes száműzetéséből.
Nem vártam el Kimberleytől, hogy szeressen. Ugyan, hiszen alig ismertem. Csupán azt akartam, hogy bízzon bennem, hogy adjon egy esélyt, hogy bebizonyíthassam, hogy nem vagyok az a tuskó, amilyennek elképzelt. Talán ő lehet az, akinek szívesen felfedném a valódi arcomat, a gondoskodó, szerető énemet. De ahhoz több kell, tudom jól…
A gyűrű lassan kihűlt, elvesztette Kimberley tenyerének melegét, ahogy lassan rácsúszik az ujjamra. Eddig is fontos volt számomra az ékszer, de ezentúl még fontosabb lesz. Mától fogva Kimberley is részese a gyűrű mágiájának. Magába zárta, megjegyezte. Ott van rajta az ujjlenyomata, minden apró érintésének az emléke. És én is őt fogom látni benne, ezt a pillanatot, amikor csak fél ujjal is, de hozzáérhettem a lányhoz.
- Annyira sajnálom, hogy eddig tartott…
Elmosolyodtam. Próbáltam kis lelket önteni belé, hogy érezze, nem is haragszok, örülök neki. Ha előre tudtam volna, hogy ez lesz belőle, talán önként hagyom el az ékszert.
- Ne butáskodj már, az a fő, hogy meg van. Örülök, hogy te találtad meg… Azt hiszem, az adósod vagyok.
Zavartan beletúrtam a hajamba, felborzoltam kissé. Amolyan ösztön volt ez számomra, mint ahogy az is, hogy a borostámat vakargassam. Nem hintáztam jobb lábról balra, nem harapdáltam a számat, mint Kim, igyekeztem nem mutatni túl feltűnően, hogy legyőzött engem. Valami földöntúli dologgal megragadott és magába zárt. Képtelen lettem volna bántani őt.
- Nem! Én vagyok az adósod.
Kezem megállt a szakállam piszkálgatásában. Lassan elmosolyodtam, amolyan „óh, drágám” módra. Aranyos volt tőle, hogy ennyire szívén viseli a gyűrű sorsát, hogy bűntudata van miatta, pedig semmi rosszat nem tett. Visszaszolgáltatta az ékszert, lelkiismeretesen utánam jött, nem tartotta meg, bár ezt el sem tudtam volna képzelni. De akkor miért lenne az adósom? Nem értettem egészen. Talán a legutóbbi találkozásunk alkalmával beállt érdekes légkörre célzott?
- Miért mondod ezt?
Egyre zavaróbb volt a hideg, ráadásul kényelmetlenül is éreztem magam amiatt, hogy Kimberley ekkora tehernek vette a vacak gyűrűm sorsát. Persze, imádtam, hiszen a nagyapámra emlékeztetett, de tőle rengeteg holmim van még. Nem ért annyit, hogy álmatlan éjszakái legyenek a lánynak. Viszont pont kapóra jött. Mint egy korty Felix Felicis, előkészítette a „randit”.
- Nem, nem… Figyelj! Ragaszkodok hozzá, hogy valamivel kárpótoljalak. Rendes volt tőled, hogy utánam hoztad.
Már nagyon kikívánkozott a kérdés, de nem tudtam hogy tegyem fel. Egyáltalán fel merjem-e tenni. Mit szólna hozzá? Vajon elküldene a fenébe? Kinevetne?
Éreztem, ahogy túlteng bennem az adrenalin. Torkom is teljesen kiszáradt. Egy utolsó nagy levegő… Végül kiböktem.
- Mondd csak, lenne kedved velem jönni Roxmortsba?
Nekem aztán van bőr a képemen…
- Mármint… úgy értem, nem most… hanem, majd a legközelebbi hétvégén. Esetleg… őőőő… megihatnánk egy kávét, vagy valamit. Izé, szereted a kávét? Mindegy, ihatunk mást is. Vagy… őőő… izé… nem is muszáj inni. Sétálhatunk is vagy… tök mindegy, amit szeretnél. Biztos láttad már a falut, de gondoltam… na, szóval…. Öhm… ez nem a kárpótlás ám. Egy egész délután velem, minden, csak nem jutalom. Hehe… Na mindegy! Lényeg, hogy ha van kedved, akkor mehetnénk együtt.
Édes jó istenem….

Samuel

Zsong a fejem. A gondolatoktól, az érzésektől, a szavaktól, és attól az egyetlen, véletlen érintéstől. Annyira nem vall rám, hogy ilyen könnyen elveszteném a magabiztosságom, sőt, igen nehezen lehet kizökkenteni a nyugalmi állapotomból, ezért tartanak olyan sokan unalmasnak. Pedig egyszerűen csak valami különleges kell hozzá, hogy érdemlegesen reagáljak, valami kevésbé hétköznapi. Talán kicsit mindig a csodára vágytam, vagy arra, aki elhozza nekem a csodát. Egy kis fényt csempész a szürke életembe, aminek minden egyes napja abban az unott közönyben telik, ami már a részemmé vált. Én magam is közönyös és unalmas lettem. Oka lehet annak, hogy pont most sétált be az életembe? Már merek ilyen nagy szavakkal dobálózni, valami felbátorított. Persze szavakba sosem önteném az érzéseim, ahhoz túl nagy érzelmi analfabéta vagyok, mondhatni egy selejt. De ha már gondolatban ilyen szintű vallomásokat teszek magamnak, az nagy szintű előrelépést jelent az esetemben. Kicsit olvadt a jég, vagy olvadásnak indult, ezt majd csak később tudom eldönteni. Helyesbítek, csak akkor tudnám behatárolni ezt az állapotot, ha már ismerném, milyen az ellenkezője. De ott még nem tartunk, hiú ábrándokat nem szokásom kergetni, nem is menekülök egy álomvilágba a szürke valóság elől – inkább beszürkülök én is. Sokkal jobb azoknak, akik mernek álmodni, de én képtelen vagyok becsapni magam. Nem akarom, hogy valótlan dolog okozzon nekem örömöt, inkább nem ismerem meg ezt az érzést, így vagyok fair magammal. Mert ha már senki sem tisztességes veled, csak te maradsz, egyedül.
És még ő tekinti magát az adósomnak.
Egyikünk sem okolja a másikat már semmiért, és ez így szép. Legutóbb még kígyót-békát összehordtunk, most pedig az önvád is süket fülekre talál. Valami egyértelműen megváltozott, mindkettőnkben. Nem lehet mindent szavakba önteni, ez az érzés is egy ilyen dolog. Könnyebbnek érzem magam, felszabadultabbnak, ugyanakkor mintha minden egyes kimondott szónak még nagyobb lenne a súlya. Olyan embert könnyen bántasz meg, aki hidegen hagy, de ha elkezdenek érdekelni az érzései, már figyelsz arra, mit szabad, és mit nem szabad mondanod. Hogyan kell mondanod. Az emberek közti kötelék olyan, mint egy üveggömb. Gyönyörű, ha vigyázol rá, viszont amint kockáztatsz, és nem figyelsz, igen könnyen összetörhet. Összeragaszthatod, de már nem lesz a régi. A legtöbb üveggömbnek kell egy kis karcolás ahhoz, hogy igazán tudjuk értékelni, de tiszta lap? Egy folt mindig marad.
- Majd idővel megérted.
Felelem mosolyogva a miértjére, elvégre nem tolhatom így a képébe, hogy megmozgatott bennem valamit, okos nő sosem tesz ilyet. Nem szabad ajtóstól rontani a házba, akkor nem fogod annyira értékelni, amit odabent látsz, tapasztalsz. Helyiségről-helyiségre kell haladni, lépésről-lépésre. Azt hiszem képes lennék még egy fokkal előrébb lépni, ha ő is úgy szeretné, de ehhez természetesen ketten kellünk – na meg egy jó adag türelem és szerencse. Nem vagyok egy egyszerű eset, már nem zárt ajtón kell kopogtatnia, de most is csak résnyire van nyitva. Tökéletesen meg kellene bíznom benne ahhoz, hogy beengedjem, ezt ő is jól tudja. Okos fiú, annak ellenére, hogy néha előadja az ellenkezőjét. A mai világban már nem divat okosnak lenni, én sem vagyok valami divatos, ha ezt vesszük figyelembe.
Viszont a majd idővel kijelentésemmel nyitva hagytam egy mondatot, veheti utalásnak is, sőt, szeretném, ha olvasna a mondat köztes tartalmából. Mert ezek nem csak egymás mellé vetett szavak, lehet, hogy keveset beszélek, de tartalmasnak szánom. Nem sokan tudnak olvasni a jelekből, de csak az érdemli meg igazán, hogy eljusson a megfejtéshez, akinek sikerül átverekednie magát a kezdeti akadályokon.
- Már hamarabb akartam, csak tudod … A megfelelő pillanatra vártam.
Ennél megfelelőbbet keresve sem találhattam volna. Az időzítés általában nem ment nekem, de ezegyszer nem nyúltam mellé. Vannak azok az emberek, akik sorozatosan rossz döntéseket hoznak, egyszer viszont nagyon szerencsésen választanak, és az akár hosszabb távra is szólhat, mint a sok, apró jó döntés. Remélem én is ebbe a kategóriába tartozom, különben verhetem megint a fejem a falba, hogy már megint itt van valami, amit elszúrtam.
És akkor felteszi A Kérdést.
Megszeppenve állok a dolog előtt, de ez nem az a kellemetlen meglepetés, amit kikerekedett szemmel bámulsz, és azt kívánod, bárcsak csak képzelnéd. Ez az a pozitív fajta, amitől kénytelen vagy megállni egy percre, hogy eldönthesd, álmodsz-e, és az álom is az a jó fajta, amelyik után nem ébredsz reszketve, ziláltan.
- De csak ha biztosan ezt akarod. Nem szeretném, hogy úgy érezd, tartozol nekem, mert ez így nem igaz. Ellenben ha nem csak a gyűrű miatt… Szóval. Igen, azt hiszem, igen.
Bólogatok, de nem tudtam volna kihagyni az észérveket, tényleg nem akarom, hogy belekényszerítse magár egy olyan szituációba, amit terhesnek érez. Utálnám, ha egy napját rám áldozná, csak mert úgy érzi, hálával tartozik nekem. Azért szentelje rám a napját, mert velem szeretne lenni … vagy valami ilyesmi.
- Ellenben ha tényleg ki akarunk mozdulni jövő hétvégén, nem kellene, hogy megfázz.
Mosolyogva nézek végig rajta, nem bámulva, nem feltűnően, csak jelzésképpen. Gondolom kicsit már ő is kimelegedett ebben a nagy érzelmi hullámvasutazásban, és nincs is vészesen hideg, de elég ideje ácsorog már félmeztelenül ahhoz, hogy elkezdhessek aggódni.
Aggódom érte? Merlinre…

Kimberley

Hihetetlen mennyire más, mint a többi lány. Nincs benne semmi mű, csak a belülről sugárzó, természetes nőiesség. Ez fogott meg benne igazán, azt hiszem. A kislányos szégyenlősség, a szófukarság, méltóságteljes távolságtartás. Nem éppen a „sima ügy” kategória.
Mi emberek mindig is jobban vonzódtunk ahhoz, amit nehezebb volt megszerezni. A jó dolgokért meg kell küzdeni, ez örök érvényű igazság. A küzdés az, ami felértékeli a dolgokat. Attól lesz értékesebb minden. Ha később visszatekintünk, csupán azt fogjuk látni mindenben, amit akkor tettünk. A tapasztalatgyűjtés a lényege az egésznek…
Ellenben a többi lánnyal, nem úgy tekintettem Kimberleyre, mint egy értékes trófeára. Ő több volt annál, mint holmi hárompontos. Az egész lényéből áradt a tisztaság, a meg nem értett szeretet. Nem lettem volna képes efféle mocskos játékot űzni vele. Óvni kellett őt, félteni, mint egy gyémántot…
Talán furcsa lehet, hogy percek alatt mennyi minden változik egy ember lelkében. De hiszem, s vallom, hogy a szeretet, ez a megfoghatatlan, csodálatos, földöntúli dolog, nem hosszú évek sorozatában alakul ki. Csak jön és megfertőz, ráhull a szemünkre a lepel és belevetjük magunkat minden hülyeségbe. Nem állítom, hogy szerelmes lennék, ugyan dehogy. Ifjonc fejjel fel sem tudom fogni mit jelent az. Nem… ez csupán a szeretetnek azon fajtája, amikor legszívesebben magamhoz ölelném és megállítanám az időt. Egy leírhatatlan érzés… Idegen bizsergés a gyomromban, ha csak a szemeibe nézek és arra gondolok, hogy teljesen felesleges, hiszen reménytelen az egész. A viszonzatlanságnál nincs is rosszabb…. Nincs rá szükségem, hogy összetörjék a szívemet. És nem a férfiúi becsület, az egóm sérülését bánnám, hanem életem egyik nagy lehetőségét. Egy váratlanul kinyitott kaput, ami rejtélyes, hosszú útra vezethetne egy csodaszép világba. És ha ügyetlen vagyok, ha igazak a sejtéseim és Kimberley kinevet, akkor az a kapu bezárul és eltűnik a homályban. Sosem fogok ismét rátalálni…
Nem hiába vagyok griffendéles. Nagy nehezen, de végül kibököm a kérdést. Igaz, hangom akadozik, nem találom a mondat végét, újabb és újabb szavak jutnak az eszembe, amit rögvest meg is kell osztanom. Suta, gyerekes véget kerekítek neki, mely után érthetően elönti arcomat a pír…
Még mindig nem értettem miért lenne adósom. Sejtéseim vannak, de mint annyira merész és elvetemült, hogy az elmém azon részére száműzöm őket, amit majd nyugodt éjszakáimon használok, s az álmom valóban álom lesz…
Halvány mosoly, ennyi a válasz. Megértette, megfontolta, igent mondott. Habár leszögezte, hogy csak akkor, ha nem tekintem tehernek és kötelességnek. Hát arról biztosíthatom, hogy nem úgy lesz. Ennél nagyobb öröm nem is érhetett volna.
Arcomról a pír lassan eltűnik, csupán öröm marad rajta, ahogy Kimberleyt nézem. A helyes válasz az lett volna, hogy miután kiröhögte magát a gyermeteg megfogalmazásomon szépen elzavar a fenébe, hogy még is mit képzelek én. De nem, hála istennek ad egy esélyt. Talán még sem értelmeztem olyannyira félre a jeleket?
Nem szóltam, még mindig nem jött ki egy hang sem a torkomon. Csupán fázósan karba tettem a kezeimet. Az igazság az volt, hogy a kandalló lángjai nem vetettek kellő meleget ahhoz,hogy félmeztelen álldogáljak az öltözőben. Fogalmam sincs mióta állhattunk ott, mióta beszélgethettünk. Óráknak éreztem az egészet. Olyan érzések kavarogtak bennem, amiről mindaddig azt hittem, hogy napok, hetek kellhetnek a kialakulásukhoz. Most jöttem csupán rá, hogy elég egy pillanat…
- Hát igen, azt hiszem tényleg jobb lenne most már elmennem zuhanyozni.
A torkom kiszáradt, a beszéd fáj, elmozdulni pedig nagyon nehéz. Hiszen olyan tökéletes így minden, miért is rontanám el holmi zuhanyzással?
- Biztos nem vársz meg? Öt perc és kész is vagyok. Felkísérlek a hálókörletig. Sötét van már ahhoz, hogy egyedül kószálj…
Nem gondoltam komolyan, hogy bármi veszélyes teremtmény leselkedne rá a birtokon, de azért jobb az óvatosság. A tanárok mind halálfalók, jobb nem összefutni velük a sötét folyosókon, ezt aláírom. Azonban az esetleges séta csupán azért vonzott annyira, mert egy hosszas beszélgetésre adott reményt, melyen talán ezt az egész estét megbeszélhetnénk, hogy milyen jelentőséggel is bírt számunkra. Bár attól tartok, arról képtelen lennék beszélni, ugyanis egyelőre én magam sem tudtam mit gondoljak…

Samuel

Tényleg vannak helyzetek, amikor nincs szükség szavakra. A legtöbb érzés úgyis ott van az arcunkon, már nem is ragaszkodunk annyira ahhoz, hogy elrejtsük őket. Persze a minimális távolságot megtartjuk, ennyire képtelenség feloldódni, de nem csak fizikailag, képletesen is közelebb engedtem magamhoz. Ha felvázolom magam előtt a másik lehetséges opciót, miszerint nem érdekel, övé-e a gyűrű, behunyom a szemem, mintha semmit sem láttam volna, akkor tudom igazán, hogy helyesen cselekedtem. Nem csak vele szemben, magammal is. Kettőnk közül itt igazán talán nekem van szükségem valamire, amibe kapaszkodhatok. Egy ág a vízben, amitől talán ugyanolyan erős a sodrás, de biztos vagy benne, hogy nem hagy megfulladni. Vagy veled süllyed el, törik ketté.
Nem szeretném nagyon beleélni magamat a dologba, elvégre még mindig erről a fiúról beszélünk. A modortalan viselkedéstől eltekintve a legtöbb lány álma lehetne. Magas, jóképű, sportos, beszédes, társasági lény. Én meg mindennek a szöges ellentéte vagyok: egy apró, csendes, különc lány. Nem tudom, mi lehetne az, amit láthat bennem, mert én tudom a legjobban, mennyire üres vagyok belül. Nem hazudik a tekintetem, ha nem lehet kiolvasni belőle semmit, az okkal van. Ennek ellenére ő mégis lát benne, bennem valamit, ez meg az ő arcára van kiírva. Tényleg nincsen szükség szavakra.
Mintha vörösebb lenne az arca a megszokottnál, vagy csak a szemem káprázik? El sem tudom képzelni, én hogyan festhetek. Sokkal ijedtebben, mint alapvetően, esetlenül, védtelenül, kiszolgáltatottan. Ezek azok, amiket el szerettem volna kerülni, amikor tudatosan tartottam magamtól távol az embereket. Sokan bántottak már meg, nem kell messzire menni, még a saját apám is képes volt elhagyni. Ha neki nem kellettem, akkor kinek? A férfiak általában csak a kihívást látták bennem, a mögöttes tartalom nem igazán érdekelte őket, esetleg ami a ruha alatt van. Soha senki sem hordozott a tenyerén, amint többet mutattam magamból, mondhatni elvesztettem az értékem. Ez olyan, mint egy virág, amit csak addig találsz érdekesnek, amíg meg nem szagolod, le nem tépheted. Aztán hagyod, hogy elszáradjon a vázában, majd szakítasz újat, hiszen ott van a lehetőség. Csak remélni tudom, hogy ő nem pontosan ugyanolyan, mint a többiek. Nem szeretnék többé csak egy újabb strigula lenni, egy elért cél, egy meghódított nő. Azt akarom, hogy valaki végre meglássa bennem is azt az értéket, ami azt hiszem hosszútávon is kitarthat.
Talán felbecsülöm magam, de túl sok már a talán. Ha nem vagyok biztos magamban sem, hogyan várhatom el másoktól, hogy lássanak bennem valamit? Nem szabad elszalasztanom ezt a lehetőséget, ezt már akkor tudtam, amikor beléptünk az öltözőbe. Persze akkor még sokkal több kétségem volt, kevesebb reményem, alaptalan is lett volna. Ez az érzés valahogy kellemesebb. Hogy is szokták mondani? Ragadd meg a napot. Lassan a világosság már sötétségbe csap át, de ez nem jelenti azt, hogy vége kellene szakadnia a pillanatnak, igaz?
- Akár meg is várhatlak, csak meg ne gondold magad.
Megint a jelét adom annak, hogy még készen állok arra, hogy becsapja az orrom előtt az ajtót. Ha el akar küldeni, azt még most tegye, amikor nem fájna annyira. Nem szeretnék egy olyan kapcsolatban lehetőségeket látni, aminek ő sem látja jövőjét. Nem vagyok az a fajta, aki könnyen túllendül egy dolgon, sokan mondták már azt is, hogy a múltban élek, nem kellene annyit nyalogatnom a sebeim. Csak most jöttem rá igazán, hogy a sebek begyógyítására nem az idő a legjobb gyógyír, hanem újabb hegszerzési lehetőségek, újabb tapasztalok, amik során fenn áll a veszély, hogy ismét megsérülök. Bíznom kell benne, ha már magamban nem tudok.
- Szeretem a sötétséget.
Teszem hozzá, nem mintha érdekelné, nem is valami konstruktív válasz, egyszerűen egy spontán információ rólam. Tényleg van valami kellemes bája az éjszakának. Olyan végeláthatatlan, veszélyes, mégis vonzó. Mintha egy különálló lény lenne.
Észre sem vettem, hogy a kezem még mindig ugyanabban a pozícióban van, ahogyan a legutóbb hagytam, és tudom, ha most nem mozdulok meg, itt éjszakázunk. Nem teszek túl hirtelen mozdulatot, csak lépek egyet a pad felé, amin ők nyilván öltözni szoktak.
- Na menj, mielőtt tényleg összeszednél valamit. Ígérem, itt várok.
Mutatok a padra, és hiába fog sietni, tudom, hogy egy örökkévalóságnak tűnik majd. Mindig nehezemre esett a búcsúzás, és már itt lebegett a szemem előtt. Utálok búcsúzkodni. A legjobb lenne egyedül felmennem, kisurrannom, amíg fürdik, de képtelen lennék megtenni, hiszen mit is gondolna akkor? Nincs nálam semmi, amin üzenetet hagyhatnék neki, hogy a Roxmortsi dolog még áll, így nem is értethetem meg vele, miért is léptem le.
Nem azért, mert ne akarnék vele visszamenni a kastélyba, egyszerűen nem megy a búcsúzkodás. Mióta apa szó nélkül lelépett, azóta nem …
Ezúttal majd erőt veszek magamon, azt hiszem megérdemli. Olyan kapukat nyitott ki, amikről én sem hittem volna, hogy léteznek, az ígéreteket pedig nem szegi meg az ember csak úgy. Akkor nem lennék különb az apámnál. Igen gyorsan el is hessegettem ezt a lelépős tervet, már nem is tűnt annyira logikusnak.
Egyébként sem sétáltam még az oldalán.

Kimberley

Rámosolyogtam. Holmi győzelmi jel volt ez, hogy megnyertem a csatát, sikerült rávennem, hogy várjon meg. No nem mintha kötelező lett volna, ó nem… és nem is tekintettem ezt afféle katonai kötelességnek, csupán jól esett, és ettől vált olyan szép, íves görbévé a szám, mintha egy láthatatlan zsinór húzta volna a fülem felé.
- Csak egy perc, ígérem.
Azzal felkaptam a szekrényem elől a törölközőmet és a farmeromat, majd eltűntem a szekrénysor mögött, hogy a férfi tusoló felé vegyem az irányt, ami egyébként egyből az öltözőkből nyílt, csupán a szégyenlősek kedvéért takarta szekrénysor.
Odabent aztán levetkőztem, a saras ruháimat a fürdő sarkában tornyosuló szennyes kupacra hajítottam, majd megeresztettem a csapot és vártam, míg a meleg víz eljut hozzám a csöveken keresztül. Eltartott pár percig, míg végre be mertem állni alá, elvégre nincs is kellemetlenebb érzés annál, amikor jéghideg acéltüskékhez hasonlók szúrják a bőrödet. Jéghideg vízben csak a lázas emberek fürdenek, illetve azok, akik valami oknál fogva le akarják hűteni magukat… Egyelőre nem álltak úgy a dolgok Kimberley-vel, hogy én is hasonlóképp cselekedjek.
A forró víz alatt aztán megeredtek a gondolatok. Mintha csak arra vártak volna, hogy a forróság kiolvassza őket. Hatalmas, fagyott tömbként ott voltak már a fejemben, annyi fejfájást okozva ezzel, és most, a gőz kioldotta mindet.
Elgondolkoztam…
Valóban ilyen egyszerű lenne minden? Elég lenne csupán egy pillanat, ahhoz, hogy az ember szeretni tudjon? Vagy alapból szeretünk minden embert, és egy elvont pontrendszer alapján aztán van, aki bónuszra tesz szert, és van aki mínuszba megy? Valójában tényleg képes lennék-e szeretni, vagy csupán szükségem van valakire, akit szerethetek? Tényleg akarom őt, ezt az egészet? Meg akarok nyílni, fel akarom tárni előtte érzéseimet, gondolataimat, egész lényemet? Vajon megérné-e kilépni az arctalan kviddicssztár alakja mögül és megmutatni neki, hogy milyen is vagyok igazából?
Olyan nagy kérdések foglalkoztattak… olyan nagy szavak ezek… De mégis, mind alkalmatlan volt arra, hogy leírja azt ami lezajlott bennem. Ott bent. Szorító érzés, olyan, mintha a mellkasunkat egy vaspánt akarná összeroppantani. Egy ismeretlen érzés, ami egyszerre akar megfojtani, és amitől ugyanakkor mámorittas állapotba kerül az ember. Mert hittem, hogy ő az, akire mindeddig vártam. A többi, a sok klón, hatásvadász, ostoba lányok… ők mind semmik. Ez a valami, ez a megmagyarázhatatlan érzés.
Bal tenyeremet a hideg csempének érintettem, jobb kezemmel beletúrtam vizes hajamba. A kosz már réges-rég lecsorgott rólam, elvitte az áramlat, talán már az óriáspolipnál tart. Én azonban nem mozdultam, a forró víz megbénította tagjaimat. Vagy talán a felismerések, a hatalmas gondolatok voltak? Még is hogy lehet egy ilyen, hozzám hasonló fafejnek ilyen érzelmi kitörése? Nem úgy van, hogy az ostoba emberek nem képesek felismerni saját érzéseiket? Ők, akik már születésükkor megfosztattak a magasröptű gondolatoktól, azt hittem az érzésektől is csakugyan. Mindig is egy darab sziklának gondoltam magamat, ami a szívemet illeti. Igazából persze semmi köze a szerethet, csupán vért pumpál. De én akkor is azt hittem, hogy csak egy közönséges senki vagyok, aki majd egy üresfejű, bábszerű nőt érdemel, sosem hittem volna, hogy ilyen érzéseket kezdek táplálni valaki iránt. Valaki iránt, akit nem is ismerhettem, aki csupán most lépett be az életemben. Én nem hittem a mesékben, nem hittem, hogy megtörténhet ilyesmi a valós életbe. Ugyanakkor kellemes pofon volt ez az élettől….
Nem tudom miként is szárítkoztam meg, hogy került rám fel a farmerom. Az agyam akkor váltott vissza, mikor már egy szál nadrágban, mellkasomon egy-két vízcseppel, kócos fejjel kiléptem a szekrénysor mögül. Kim még mindig ott volt…
- Mint a villám…
Vigyorogtam, közben szekrényemhez léptem és felvettem egy tiszta pólót. Leültem a padra, pont Kim mellé. Mennyire más volt mindez, mint amikor a Műteremben ücsörögtünk. Nem volt ilyen közel hozzám… Az illatát sem érezhettem. És most, hiába próbálta elnyomni tusfürdőm illata a lányét, esélye sem volt velem szemben. Minden egyes aromáját magamba szippantottam és elraktároztam mélyen. Állítólag az ember több mint húszezer szagmintát képes azonosítani. Nos ennek az illatnak előkelő helye lesz a „gyűjteményemben”.

Samuel

Szomorúan veszem tudomásul, hogy bizony nekem várakoznom kell valakire. Nem igazán vagyok hozzászokva ehhez az érzéshez, meg úgy általában ahhoz sem, hogy valakinek szüksége van arra, hogy pont én várjam meg. Nem vagyok valami jó a társas kapcsolatokban, nem mondhatom el, hogy nekem is van egy legjobb barátnőm, akivel mindent megosztok. Nincsenek gyerekkori pajtásaim, akik mindent tudnak rólam. Mindig úgy éreztem, senkinek semmi köze ahhoz, ami velem történik, bőven elég, ha én tudok róla, meg esetlegesen az illetékes. Elvégre mi a jó abban, ha megosztod másokkal a kis történeteid? A legtöbbször csak úgy tesznek, mint akit érdekel, vagy mintha segíteni akarnának. Az ember alapvetően önző teremtés, mindig a saját gondjai élveznek magasabb prioritást. Többre tartom magam annál, mintsem mások lelki szemetese legyek, és ne kapjak érte cserébe … semmit.
Valamire mindig vártam. Nevezzük most csodának. Belép az életemben a bizalom két lábon járó megtestesítője, aki meggyőz arról, hogy igenis vannak még jó emberek. Emberek, akik érdemesek a bizalmadra, a buta kis történeteidre, mert igazán érdekli őket. Nem udvariasságból, nem azért, mert úgy nevelték, ne vágjon más szavába, azért, mert tényleg meg akarnak ismerni. Vártam, egyre kilátástalanabbnak tűnt a helyzet, és a hitem is lassan kezdett egyre messzebbre úszni. Először a másokba vetett, aztán eljutottam arra a pontra, hogy már magamban sem bíztam. Kerestem más elfoglaltságokat, társaság híján leginkább olyanokat, amihez én egyedül is elég voltam. El sem tudod képzelni, milyen szerencsétlen próbálkozásaim voltak kislány koromban a labdázásra. Beálltam egy fal elé, arról mindig visszapattant. Később rájöttem, hogy se egyedül sakkozni, se egyedül labdázni nem olyan szórakoztató, mint amilyennek elsőre tűnt: ekkor vettem a kezembe az első könyvemet. Mintha egy ember beszélne hozzád, és még csak felelned sem kell! Úgy gondoltam, megtaláltam a tökéletes „társat”.
Az emberekre ráragadt, mennyire megbízhatatlan mind, az általánosításomban meg annyira hittem, hogy meg sem próbáltam már megcáfolni. És akkor találkozok egy Emberrel, aki nem olyan, mint a többi. Vagy talán egyik sem olyan felszínes, mint amilyennek én gondoltam? Csak esélyt kellett volna adnom nekik arra, hogy megmutassák az igazi valójuk? Osztottam én ki párat, de sohasem fordították a javukra, inkább csak megerősítettek a hitemben. Szóval a teória, miszerint a legtöbb érdemes a figyelemre, már meg is dőlt. Akkor csak rossz helyen keresgéltem? Na nem mintha olyan sokáig tartott volna z a bizonyos „kutatás”, az első csalódások után magamra csaptam egy láthatatlan ajtót, a kulcsát pedig olyan messzire hajítottam, hogy még én se találjam meg. Talán annyira messze még sem landolt ez a bizonyos kis kulcs, mintha Samuelnek lenne egy kezében. Nem vagyok benne biztos, hogy ez az én kulcsom, ő sem lehet az. De hogy kitartóan próbálkozik nem beletörni a zárba, az már bizonyos.
Csak ülök az öltöző padján, mintha nem lenne jobb dolgom, mintha direkt nekem tartották volna fenn ezt a helyet. Gondolatban már fél lábbal odakint vagyok. Az egyikben egyedül, a másikban vele: nem tudom, melyiknek kellene hinnem. A legegyszerűbb az lenne, hogy még ha be is jutott egy ajtón, keresek egy másikat, amin képtelenség átverekednie magát. Mégis jobb szeretném, ha kellemes meglepetést okozni, elvégre léteznie kell még jó embernek, igaz? Vagy csak a tulajdonságaink olyanok, mint a Hold, meg a csillagok? Valami annyira szembetűnő és fényes, hogy az apró részletekkel nem is akarsz foglalkozni? Elég szép ahhoz a legszembetűnőbb, hogy ne is érdekeljen, milyenek a jelentéktelenebbek? Aztán később, mikor már meguntál időzni a Holdon, és elkezdenek érdekelni a csillagok, rádöbbensz, hogy már azokat is ugyanolyan szépnek látod, még ha nem is kellene, hogy így legyen?
Mondanám, hogy csak most lettem ennyire filozofikus, de valójában sok időt szenteltem már a gondolkozásnak, így nem is lepődöm meg azon, hogy fejben konkrétan már az űrben járok. Pedig a lányok ilyenkor azt szokták mondani, hogy a „fellegekben”. Nem vagyok olyan, mint ők.
Nem is tudom, mikor jutottam el arra az elhatározásra, hogy nem fogom, nem akarom, nem tudom itthagyni, a végeredmény az lett, hogy most már esélyem sem lett volna. Halovány mosollyal nyugtázom, hogy ő sem keresett valami kijáratot, míg bambultam, bár általában én vagyok az, aki elmenekül, most is majdnem így történt. Most úgy éreztem, nem tudok elég gyorsan futni, hogy ne érjenek utol az érzéseim, hangozzon ez akármilyen csöpögősen is.
Leül mellém, én pedig úgy érzem, mondanom kellene valamit. Akármit. De annyira szép ez a pillanat: van, amikor nem kellenek szavak. Csak ücsörgünk egymás mellett, kezemmel a fülem mögé tűröm a hajamat, hogy fél szemmel tudjam figyelni egy kicsit. Már nem ugyanannak a tipikus jó- és nagyképű fafejnek látom, akinek egy találkozással ezelőtt.
-Mire gondolsz most?
Kérdezem rekedten, mintha csak egy beteg madár próbálna csicseregni.

Kimberley

Üldögéltünk csendesen, két jó gyerek rendesen…
Ez volt az a pont, ahol hirtelen elvesztettem a magabiztosságomat, és visszavedlettem a félénk, szótlan sráccá, aki pár éve voltam. Mondanom kellett volna valamit, elvégre mégsem ücsöröghetünk néma csöndben, hogy nézne már ki? A szavak azonban nem jöttek. Egyszerűen nem tudtam szavakba önteni a gondolataimat…
Mondanom kellett volna, hogy rég nem éreztem így lány iránt, hogy megrémiszt ez az egész? Az ember mindig arról álmodozik, hogy megtalálja az igazit, a lelkitársát, de amikor úgy érzi végre meg van, hirtelen megijed, elvégre mindaz, amiért eddig küzdött hirtelen már nem egy elveszett dolog, ott van előtte, a keresésnek pedig vége. Ideje új célok elé nézni, és ez az embereket megrémíti. Talán pont ezért vágtam el eddig minden kapcsolatomat. Amikor már meg akarok fulladni, nem tudok mit kezdeni magammal és úgy érzem kell a dráma. Sajnáltatni akarom magam, egy kicsit szenvedni, hiszen amúgy minden tökéletes lenne…
Gyors volt mindez, mintha csak egy furcsa álomba csöppentem volna. Nem értettem miért pont én? Ez velem is megeshet? Szeretnék szeretni, de hát nem tudom hogy is kell azt. Ha Kimberley-re nézek összerándul a gyomrom, és nem tudom miért. Alig ismerem, nem tudok jóformán semmit sem róla, alig beszéltünk, mégis… amikor meglátom, ha csak megszólít, ha megérint… Vajon normális, hogy folyamatosan ő jár a fejemben? Hogy összetettem az imént a kezeimet a zuhany alatt, hogy hálát adjak az égieknek? Normális, ha az ember így kötődik valakihez? Ha próbál megbízni egy másik élőlényben és a legféltettebb titkait kiteregetni előtte?
De hát azt sem tudom ő mit érez… Érez-e egyáltalán bármit is?
- Mire gondolsz most?
Hirtelen magamhoz tértem. Kifújtam tüdőmből a levegőt és frisset szippantottam a kellemes, női parfümmel vegyült oxigénből. Egy nagy levegő, semmi több…
- Nem tudom készen állsz-e arra, hogy ezt elmondjam neked….
Fogalmam sem volt miképp öntsem szavakba az érzéseimet. Nem volt nagy tapasztalatom benne, még is hogy nézett volna ki, ha a "kviddicssztár Sammy Goldhawk" a szív hangjairól tartott volna előadásokat. Meg hát nem is volt kinek ezekről beszélni…
Féloldalasan a lány felé fordultam. Végigfürkésztem az arcát, a pisze orrát, a hatalmas szemeket. Olyan szép…
Végigsimítottam az államon. Ha zavarban voltam, gyakran csináltam ezt.
Úgy döntöttem inkább terelek…
- Hallod… tényleg sajnálom azt a múltkorit. Egy tapló voltam, elismerem.
Mint általában, de ezt most hagyjuk…
Kissé félénk mosolyra húztam ajkaimat és még néztem pár másodpercig némán. Volt már olyan egyáltalán, hogy rajongtam volna egy lányért? Fenét… Olyan már volt, hogy valaki tetszett, aztán úgy döntöttem, hogy megszerzem magamnak, majd kis idővel rá, erősebb érzelmeim is támadtak a puszta „kedvellek”-nél, de az, hogy valakire így nézzek, mint most Kimberley-re…
Elöntött a bátorság…
- Na jó, figyelj… Furcsa nekem ez az egész. Úgyértem… Tudom hülyeség, de azt hiszem kedvellek. Mármint… tudom furcsa ezt mondani ilyen rövid időn belül, meg lehet, hogy csak a zuhany alatt véletlenül lenyelt tusfürdő mondatja ezt velem, nem tudom… de szeretnélek megismerni.

Samuel

Kezeim tördelem, ezzel is jelet adva annak, hogy nem éppen vagyok a helyzet magaslatán, de azért igyekszem nem túl feltűnően csinálni. Nem szeretném, hogy elbízza magát, na nem mintha most úgy nézne ki, mint aki az önbizalomtól dagadna, de fő az óvatosság. Óvatosság… Mindig szerettem legalább egy lépéssel mások előtt járni, hogy véletlenül se én legyek az, aki sérül. A baráti kapcsolataim a bizalmatlanságra, felszínes jópofizásra épül: köszönünk egymásnak, megkérdezzük, hogy van a másik, de a válasz igazából egyikünket sem érdekel. Szeretnék végre egyszer egy olyan embert, aki tényleg kíváncsi, mégis hogy felelek arra az egyszerű kérdésre, hogy „Hogy vagy?”, és aki nem elégszik meg annyival, hogy „Köszönöm, jól.”
Nem tudom, azt várom-e ettől az egésztől, amit az imént elkezdtem kifejteni, mindenesetre talán túl sok reményt is fűzök ehhez az egészhez. Mennyi ideje is ismerjük egymást? Persze nem is az idő számít, ezek csak adatok, kiismerheted a másikat akár egy hónap leforgása alatt is. Mégis, folyton ott motoszkál a fejemben az a gondolat, hogy mi van, ha… Mi van, ha ez csak egy vicc? Ha a menő griffendéles megpróbál hülyét csinálni ebből a kis szerencsétlenből? Ezt a lehetőséget azt hiszem el is vethetjük, de ez fordult meg először a fejemben. Aztán eszembe jutott az is, hogy mi van akkor, ha komolyan gondolja? Persze erre is van egy olyan forgatókönyvem, miszerint a kitartása, hirtelen támadt lelkesedése egészen addig fog tartani, amíg észre nem veszi, hogy mindenütt csak falakba ütközik. Így szokott ez többnyire történni. Rájönnek, hogy nem is vagyok annyira egyszerű, mint amilyennek az első pillanatban tűnik, így egész gyorsan meg is futamodnak. Meg tudom érteni őket, senki sem akar egy zárt ajtón kopogtatni hosszú ideig, én sem akarnék. Persze azért ott motoszkálhat a kérdés: mi van, ha pont akkor nyílt volna ki az ajtó, amikor hátat fordítottam neki? Persze ezen a kérdésen felesleges is rágódni, már úgysem tudjuk meg.
Szótlanul ücsörgünk egymás mellett, a kérdésemet már réges-régen elnyelte a csend. A válaszom nem is kapom rögtön meg: úgy nem is lenne az igazi. Vannak olyan kérdések, amiket néha jobb nyitva hagyni, nem igaz?
Kételkedik abban, készen állok-e a mondanivalójára, én viszont abban nem vagyok biztos, hogy ő készen áll-e a válaszadásra. Engem nem olyan könnyű elijeszteni, fordítva már sokszor többször történt meg. Ha ezt tudnád, Samuel, akkor most könnyebb lenne a dolgod. Persze eszem ágában sincs megkönnyíteni, becsülöm annyira magamat, hogy úgy gondoljam, megéri értem… hogy is mondják? Küzdeni.
Kérdően pillantok rá, bár nem tudom, ezzel mennyiben segítem meg a dolgát, nekem sosem könnyíti meg a válaszadást, ha közben árgus szemekkel figyelnek. De képtelen vagyok nem őt nézni, bármilyen furcsa reakció is ez tőlem, ami még kicsit valahol engem is meglep. Általában szeretem játszani az elérhetetlent, hogy aztán a másik fél is elhiggye: minden rá fordított figyelmem kegyes kiváltság. Ez nem is annyira tudatos, mint ösztönös, az okát sem tudom valójában, mindenesetre ahogyan mondtam, szeretem a kezemben tartani a dolgokat. Most is görcsösen kapaszkodom a biztonsági övembe, nehogy valami olyan történjen, ami mindent felforgat a biztos pontokra épített életemben.
A válaszadás előtt még közbeékel egy hirtelen tett vallomást. Elmosolyodom.
-Igen, valóban megbántottál…
Felelem inkább megbocsátóan, mintsem megrovóan, ami a tényen ugyan nem sokat változtat, de azért igyekszem éreztetni vele, hogy megadom a lehetőséget, hogy jóvá tegye. Ráadásul ez általában két emberen múlik, biztosan az én viselkedésem is katalizátorként hatott rá, így nem is háríthatom rá a teljes felelősséget. Azért értékelem, hogy képes kimondani a bűvös szót, sokan képtelenek eldobni a büszkeségüket a másikért. Felelhettem volna kedvesebben is, de egyelőre úgy érzem, nem szabad teljesen kiszolgáltatnom magam neki azzal, hogy elmondom, megbocsátottam, és örülök annak, ami most van. Egyelőre még nem.
-Nem, egyáltalán nem hülyeség!
Vágok közbe a kelleténél talán túl izgatottabban is, így gyorsan el is kapom a tekintetem, míg befejezi a mondanivalóját. Szerencsére a hajam takarásában azért lehetőségem van elmosolyodni, amolyan kislányos, ábrándos módon. Nem is tudom, mikor mosolyogtam utoljára így, de arra emlékszem, hogy gyorsan le is fagyott az arcromról…. Mindegy, kár a múlton rágódni, és rávetíteni mások hibáit, ennyire még én sem lehetek kegyetlen. Mindenesetre persze, hogy jól esik, amit mond, és persze, hogy ilyen válaszban reménykedtem. De kimondani sokkal egyszerűbb, mint megtartani, ehhez az állításomhoz viszont ragaszkodom. Ha most így is érez, könnyen képes vagyok elbizonytalanítani másokat, és még könnyebben erőszakolom ki, hogy megbántsanak. Igen, valahol talán kicsit az én hibám is szokott lenne, a túlzott aggodalmaskodásommal és a vádaskodásommal, miszerint nem is akarnak megismerni, stb. stb. stb.
-Hát, ha elég kitartó vagy, akkor talán meg is ismerhetsz. De nem ígérek semmit.
Ezúttal a mosolyt most már ő is láthatja, ugyanis felé fordulok. Így kevésbé tűnik ijesztőnek a mondanivalóm, ugyanis nem is úgy szántam, csak gondoltam jobb, ha tudja, mibe vágja a fejszéjét, mielőtt végképp elhatározza magát.
-És… hogyan akarod kezdeni?

újra kellett olvasnom, elfelejtettem, mit játszottunk,
olyan rég írtál ::) <3

Kimberley

Úgy tartják, hogy egy kapcsolat mindaddig életképes, amíg a pár bármelyik fele képes küzdeni érte. De hát mégis miért ne küzdenének érte? Nincsen erő, idő, netán kedv hozzá? Mindaz, amit hosszú hetek, hónapok, netán évek jelentettek, hirtelen semmivé foszlanak? Hát lehet ilyen? Mindezt azért, hogy a legváratlanabb pillanatban arcon köpjön minket az, akit a legjobban szerettünk? Komolyan ilyen lenne egy párkapcsolat? De hát ilyen az élet… Akkor támad, amikor senki sem várja, mikor senki sem látja. És mindenki ettől retteg.
Az emberek nyuszik. Gyáva népség, akik rettegnek tőle, hogy összetörik a szívüket. Könnyebb úgy élni, hogy sosem ismertük meg a szerelmet. Persze hogy könnyebb… Na de teljesebb is?Kétlem. Képesek vagyunk tehát úgy leélni életünket ebben a világban, hogy minduntalan gyávák voltunk lépni. Hiszen néha tényleg csak arra van szükség, hogy kockáztassunk, merjünk megtenni valamit, és a jutalmunk nem marad el. Csak merjünk cselekedni!
Ott ültem Kimberley mellett és gyűjtöttem a bátorságot, hogy egyáltalán szavakba öntsem mindazt, ami hirtelen feltódult az agyamba, egyenesen a szívemből. Nem voltam még így összezavarodva soha. Talán Kimberley lenne az első olyan lány, aki iránt én kezdeményezek, akire… csúnyán mondva, de én hajtok, s nem fordítva. Mint már mondtam, ez idáig csak a kisujjamat kellett kinyújtanom érte, ha szerezni akartam magam mellé valakit, bárkit. Sosem szenvedtem lelki válságban, nem voltam féltékenykedő típus, és ha úgy alakult, mindig én voltam az, aki kimondta az utolsó szót. Hősködhetnék vele, hogy „meg sem érintett a dolog”, vagy hogy „szartam az egészbe”, de nem így volt. Az igazat megvallva, gyűlöltem magamat ezért. Mert sosem lehettem biztos abban, hogy a következő lányhoz lesz elég türelmem, elég kedvem. Tudom csúnya ez így, nem is vagyok rá túl büszke, de az igazság az, hogy számtalan „kapcsolatom” ment úgy tönkre, hogy egy idő után rájöttem: semmi kedvem az egészhez.
Tudniillik az emberek úgy vannak bekötve, hogy mindig olyan dolgokért áhítoznak, amit nem kaphatnak meg. Legyen ez esetben ez egy lány. Semmi közünk eleinte egymáshoz, de aztán a csaj észreveszi, ahogy rámosolygok, csupán bele kell túrnom a szőke fürtjeimbe, meg netalán be kell feszítenem a bicepszemet és voálá, egyből érdeklődni kezd. Aztán mikor úgy érzem beérett a dolog, megteszem a végső lépést. Együtt is leszünk pár napig, amikor is rájövök, hogy nincs is szükségem ilyesmire. Hiába… az emberek csupán addig vágynak a különféle elérhetetlen dolgokra, míg meg nem kaparintják. Utána mehet az egész a szemétbe…
Féltem tehát, s ez az érzés ismeretlen volt számomra. Mintha nehezebben szedtem volna a levegőt, akárhányszor csak belegondoltam abba, hogy elég egy rossz szó és örökké elüldözöm magam mellől. De miért rémít meg annyira ez az örökké szó? Miért érzem azt, hogy már soha nem lesz semmi a régi? Lezárul egy lehetőség az életemben, egy kapu, mely mögött olyan élet rejtőzhet, amelyben boldog lehetnék… Félek ettől az egésztől, s ezért nehéz beszélnem.
Tereltem… Csak hogy húzzam az időt, előbb bocsánatot kértem tőle, amiért akkora nagy tapló voltam legutóbb. Kim bevallotta, hogy valóban rosszul esett neki, amit a végén mondtam az ajtóban. Ettől csak még kellemetlenebbül érzem magam, elvégre nem veszem észre a szája szegletében bujkáló kis mosolyt.
Aztán végre rászántam magam. Akadozva, bizonytalankodva benne, hogy egyáltalán érdekli őt, amit mondani készülök, végül is kiböktem. Kedvelem őt… Ő pedig olyan gyorsan vágta rá, hogy ez nem is hülyeség, hogy zavaromban elnevettem magam, és kedvem lett volna magamhoz szorítani őt. Az a hatalmas kő, ami a szívemet nyomta, hirtelen darabokra tört, és kezdtem megkönnyebbülni. Ha csak szikráját is látja annak, hogy van értelme nekünk itt ücsörögni ebben a büdös öltözőben…
- Első lépésként meg kell kérdeznem tőled… Te aranyvérű vagy?
Igyekeztem minél komolyabb fejet vágni, de látva Kim meghökkenését, muszáj volt nevetnem.
- Csak viccelek, viccelek!
Aztán mikor már lehervadt a mosoly az arcomról, egyszerűen vállat vontam.
- Nem tudom, szokás ilyet előre megtervezni?

béééna ::) :-*

Samuel

Fogalmam sincs, mégis hogyan kéne viselkednem vele, ez mindig nagy dilemma volt a számomra. Legyek kimért, hogy elhitessem vele és magammal is, hogy értem sokat kell küzdenie? De mégis mi a garancia arra, hogy megéri? Talán tényleg harcolni fog a figyelmemért, a bizalmamért, de mi lesz, ha a végén rájön, hogy egyáltalán nem érte meg? Elvégre én is csak egy átlag ember vagyok, az életem legalább annyira átlagos, mint én magam. Nem hiszem, hogy van bennem bármi különleges is, ami elég arra, hogy megtartsak valakit, így leginkább nem engedek olyan közel magamhoz senkit, hogy el is veszíthessem. Persze hitték már páran, hogy megérintettek, hogy ez más, mint legutóbb, de nem hagytak bennem elég maradandó nyomot ahhoz, hogy azt akarjam, az életem részei legyenek. Úgy érzem, ez az egész élet csak egy állomás, tele szenvedésekkel, kudarcokkal, amiket nem szívesen osztanék meg másokkal, és úgy tűnik, mások is ugyanezen a véleményen vannak. Elvégre ők is csak a boldog pillanatokat szeretnék átélni velem, nem? Egyáltalán nem érzem őszintének azokat, akik segíteni próbáltak valaha is nekem. A szánalom talán valós volt, de a szándékot csak az erkölcsi norma diktálta beléjük, és nem igazán, szívből jött. Tudom, mennyire hangozhat ez szentimentálisan, de valóban így gondolom.
Visszatérve az eredeti kérdésre, a fő gondolatra: milyen hozzáállás a célratörő? A kimértséggel kapcsolatban az imént már kifejtettem az álláspontom, ám ezzel szemben ott van még a lehetőség arra, hogy magamat adjam. Ha mosolyogni akarok, akkor igenis mosolyogni fogok anélkül, hogy megijednék, netán elbízza magát, és ha meg akarom érinteni, akkor meg is fogom, nem tartva attól, hogy kihasználja a helyzetet. Elvégre ő is ugyanolyan ember, mint én, legyen ez bármilyen meglepő is, nem kell túlragozni a dolgot. Ha szimplán ki akar használni, akkor ki is fog, agyaljak bármennyit is a dolgon.
Persze ott van az a felfogás is, miszerint nem szabad agyalni az olyan dolgokon, amelyek az érzelmeinkhez kapcsolódnak, elvégre azzal megszűnik az egész varázs. Az agy és a szív külön funkciókra vannak teremtetve, nem szabad vegyíteni a logikus gondolkodást az érzésekkel, abból még soha semmi jó nem sült ki. Bár, ha ragaszkodom ehhez az álláspontomhoz, nem szabad semmi jóra sem számítanom, elvégre hajlamos vagyok mindent kétszer meggondolni, mielőtt megteszem, még az ilyen esetekben is. Ez ellen nem tudok mit tenni, ahogyan az ellen sem, hogy a jeleneteket, a most még élménynek számító emlékeket éjszaka majd lejátszom a fejemben, hogy aztán kielemezhessem. Mit kellett volna máshogy tennem, mit nem kellett volna megtennem, és mi az, amit mindenképpen meg kellett volna. Mit mondtam rosszul, ő vajon ezt miért mondta, és így tovább. Tudom, nem éppen okos dolog mindig a miérteket keresni, én is mindig ezt szajkózom, de képtelen vagyok leállítani az agyamat, ha az egyszer működésbe lendül.
És akkor benyög egy ilyen viccet, amitől kiesek az egész gondolatmenetből, és nem érzem úgy, hogy bármit is meg kéne terveznem, csak át szeretném magam adni a pillanatnak, még ha csak kevés ideig is tart. Szeretném, ha ez az egész örökké tartana: ez az oda-vissza szurkálódás, és az annál sokkal meghittebb, emlékezetes pillanatok. De szól valami örökké? Még az emlékek sem, nem igaz? Elkopnak, elhalványulnak, újak veszik át a helyüket, amíg végleg el nem felejtjük őket. De ha folyton a végét keresem valaminek, soha nem fogom tudni értékelni az aktualitását. Ami pedig elmúlt, az okkal múlt el, és még ha úgy is érzem, ismét át akarom élni, csak a nosztalgia varázslatos hatása mondatja velem.
-Milyen vicces kedvében van valaki!
Hunyorítok rá gúnyosan, és ezúttal is elmosolyodom, ám azzal a különbséggel, hogy most meg sem próbálok a hajam takarásába kerülni. Nem akarom annyira elbizonytalanítani, hogy aztán meg se próbáljon ismét megkeresni, mert akkor az egyetlen, akit majd okolhatok, az egyedül én leszek.
-Egyébként ha komolyan érdekel, félvér vagyok. Bármennyire is szántad viccnek, jogodban áll tudni. Nem ajánlatos akárkinek akárkivel mutatkoznia. Már ha téged érdekel, mi az ajánlatos…
A mondatom vége sejteti, hogy engem nemigen hat meg, persze érthető okokból, gondolom ez egy félvér szájából elég álszenten hat, nem is mi vagyunk azok, akiknek ezzel különösebben törődnie kellene. Ám mielőtt túl komoly vizekre eveznénk, fájdalmasan és szomorúan komolyakra, inkább igyekszem visszakanyarodni a számomra is sokkal kellemesebb témához. Már ha lehet kellemesnek nevezni azt, amiben nem igazán vagyok valami jó: a tervezésben.
-Akkor ebben az esetben vak fog vezetni világtalant, Samuel, mert hangozzon bármilyen meglepően is, nem vagyok a kapcsolatok szakértője.
Most már nem is elmosolyodom, azon kapom magam, hogy az imént arcomra varázsolódott mosoly még mindig a helyén van, és eszem ágában sincs letörölni onnan. Már ha ő meg nem teszi valamilyen meglepő kijelentéssel, amiben nem bízom, de tudod, mindig készülj a legrosszabbra, és akkor nem érhet meglepetés.
-Sokat jelent számodra ez a gyűrű?
Most jut az eszembe, hogy ezt a kérdést már ezer éve fel akartam tenni, a költői túlzást mellékelve körülbelül azóta, mióta a kezébe adtam. Mindenesetre kissé másmilyen irányt vett ez a beszélgetés, és … na, lényegtelen, azért érdekel a gyűrű története.

aki hajnal négykor ilyet dob össze neked,
az nem béna, csak mondom ::)

Kimberley

Úr isten, mennyi baromságot tudunk összehordani. Ugyan nem látok bele Kim fejébe, de csak ha fele annyi „hatalmas bölcsesség” szaladt át az agyán, mint nekem, mióta belépett az oroszlán barlangjába, már akkor is bőven túllépte az éves adagot. Elvégre mekkora őrület már! Olyan dolgokon agyalunk, amit évezredek óta nem tudott megmagyarázni senki. Miért szeretünk? Hogyan működik ez az egész? Baromság! Nem szabadna ezekkel foglalkoznunk, mert akkor megszűnik mindaz a varázs körülöttünk, ami olyan különlegessé és kiszámíthatatlanná tenné, amitől kaland lenne. Márpedig én kalandként akarom felfogni Kim megismerését.
Az igazat megvallva, nem vagyok az az érzelgős fajta. Furcsa hát, hogy ennyi szép gondolat, giccses izébizék, meg rózsaszín mütyürkék járnak a fejemben. Öcsém! Mütyürkék! Ki mondd ilyet?!
Egy biztos, Kimberley totál megbabonáz. Kész idiótának érzem magam mellette. Azt hiszem ez jó jel. Nem?
Nem tudok ígérni semmit sem. Hiszen hogy is fogadhatnám meg valakinek, hogy örökké szeretni fogom, hogy a nyakamat törném érte, csak hogy megismerjem? Az emberek nem ilyenek. Az érzések múlandók, és folyamatosan változunk. Sajnos a legtökéletesebb kapcsolatokban, a legnagyobb szerelmekben is van fájdalom és csalódás, akárhogy is próbáljuk elkerülni. Mert egyszerűen ilyenek vagyunk. A boldogság nem csupa jóból áll. A boldogság lényege, hogy az ember megtanulja elfeledni a rosszat és csak a jóval törődik. De ha óvatosan élünk, ha bizalmatlankodunk olyanokkal, akik szeretnek minket, és megpróbáljuk kizárni őket az életünkből, akkor sosem tapasztaljuk meg a boldogságot. Nem lehet burokban élni. Társas lények vagyunk, egyszerűen muszáj megbíznunk a barátainkban, muszáj beszélni a problémákról, az érzésekről, hagyni kell magunkat, hogy megismerjenek mások. Ez nem úgy működik, hogy valakit érdekel, valakit nem. A barátokat minden érdekel. Lehet, hogy nem most, lehet hogy nem is holnap, de egy szép napon majd mindent visszaadnak. Mert ez igenis így működik.
De ott van a másik életmód. Lehet élni magányos farkasként, lelki szemetesként csak nyelni és nyelni magunkba mások problémáit, temetve a sajátjainkat, mert nincs senki, akinek ki mernénk teregetni. Lehet élni így is, persze. De a kérdés az: meddig?
Nem tudok hát megígérni semmit Kimberleynek, csupán azt, hogy most fogom magam és felkísérem őt a kastélyba, és legközelebb elviszem kávézni, vagy valami. Nem mondhatom neki azt, hogy „xy” év múlva elveszem feleségül, szül nekem három gyereket és együtt éljük le az életünket Finnországban. Most úgy érzem, hogy szeretném mindezt… de nem ígérhetem mégsem. Nagyon is meg akarom ismerni őt, de ezt el is kell hinnie nekem. Vége a bizalmatlankodásnak! Elvégre, nem vagyunk robotok, akikbe a tervezés idején beprogramoztak egy adott érzelmi szintet, és azt életük végéig tartják. Lehetnek hullámvölgyek, de hát ez a lényeg egy kapcsolatban, hogy jóban-rosszban ott legyünk a másikkal.
És bárhogy is szeretném mindezt elmondani Kimnek, egyszerűen nem találom a szavakat. Ott szorít belül az egész, és valahogy mindenképp tudtára szeretném adni, amit érzek, amit most érzek, azt a megmagyarázhatatlan furcsaságot… de nem tudom.
Megcsókolnám, de félek, elrontanám vele az egészet….
Megölelném, de félek, hogy nem tudnám elereszteni többé…
Egyszerűen csak mosolyogtam rá, elvégre jó volt nekem. Úristen, de jó is volt nekem!
És mikor már úgy éreztem, hogy az arcizmaim a végkimerültség határához értek, egyszerűen csak nevetni kezdtem.
- Úristen, ne vedd már komolyan! Azt hiszed engem érdekel, hogy kinek mit csinált az apja, meg hogy meddig nyúlik vissza a családfáján a mágia? Szarok én az egészbe…. már bocsánat! Anyámat üldözik a Halálfalók, aminek én iszom meg a levét leginkább. Szerinted pont én problémáznék rajta a saját feles véremmel? Ugyan!
Úgy éreztem, hogy terelni kell a témát, mert ez a halálfalós dolog elég gyorsan kihozott a sodromból.
- Sebaj! Igazából még örülök is neki. Mi a jó abban, ha az embernek előre megírták a történetét, nem igaz? Fő a spontaneitás, meg a kaland, míg megismerjük egymást, nem?
Rápillantottam, ő pedig visszamosolygott rám. A hatalmas szemei, a pisze orr és a piciny gödröcskék…
- Hát, fogjuk rá… Tudod, a nagyapámtól kaptam. Ő nyerte még sok-sok évvel ezelőtt. Ilyen gyűrűt csak azok viselnek, akik megnyerték az országos kviddics bajnokságot. A nagyfater pedig rám hagyta a halála után…
Kissé elbizonytalanodok. Vajon tényleg ez a megfelelő pillanat, hogy olyan dolgokról beszéljek, melyeket mind a mai napig nem sikerült feldolgoznom?
- Tudod…. a szüleim elváltak, én pedig a nagyapám mellett nőttem fel. Ő tanított kviddicsezni is. Szép idők voltak. Ez a játék volt a mindene… a pályán halt meg….. Én pedig végignéztem.
És láss csodát, a mosolyom lehervadt, és mintha kihűlt volna az öltöző is. Jeges zuhanyként hatott mindez, és azon kaptam magam, hogy felpattanok a padról.
- Khm… Késő van.
Kinyújtottam a kezemet, hogy felsegíthessem.
- Gyere menjünk, mielőtt még nagyobb bajban leszünk, hogy sötétedés után császkálunk kint.
Pár perccel később pedig már a csillagok alatt lépkedtünk felfelé a kastélyig…

Folytatjuk...
Köszönöm a játékot! :-*

Roxfort RPG

Múlt => A kviddicspálya és környéke => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 20:51:16