Oldal nyomtatása - Madame Puddifoot kávézója

> Raquel <

*Valahol messze villám szaladt át az égen. Mennydörgés hallatszott, majd kövér cseppekkel ontani kezdte könnyeit a sűrű felhő. Jó kis kirándulás, gondolta Samuel, miközben összehúzta magán szövetkabátját.
Szombat volt, a roxforti diákok kimenőt kaptam Roxmorts faluba, azonban ez a kirándulás nem éppen úgy sikeredett, ahogy azt elvárták volna. Nem volt elég a kemény szél, most még bőrig is ázhattak. És habár még csomó idejük volt rá, hogy visszatérjenek a kastélyba, már látni lehetett megfutamodó diákokat, akik inkább visszamenekültek a biztonságot nyújtó épületbe, mintsem megvárják amíg a vihar súlyosbodik.
Tornacipőjét ellepte egy sáros tócsa, ahogy végigtrappolt a főutcán. Menedék kell, valami jó száraz hely. Emberek sokasága menetelt végig az utcán, nem is figyelve másra, csak magukra. Próbálták menteni magukat a záporozó esőtől. De hiába, Samuel szőke haja például barnává ázott, és ruhái is csakugyan kezdtek átnedvesedni.
A nagy keresgélésben aztán hirtelen nekiütközött egy másik járókelőnek. Nem mintha előtte nem ment volna neki pár embernek a nagy keveredésben, most még is megtorpan, és mintha valami fontosat vett volna észre, hirtelen hátrafordul, és bamm… kibe ütközött vajon?*
- Raquel!
*Rávigyorog a lányra. Arcán elkezd izzani egy héttel korábban kapott jó éjt puszija.*
- Mész valahová?
*Újabb villám szaladt át az égen, és ismét egy fenyegetőző mennydörgés. Sam felpillant az égre, arcába jókora esőcseppeket kapott ezért. Aztán egy hirtelen meggondolástól vezérelve karon ragadta a lányt és behúzta az első ajtón, ami a kezébe akadt.
Odabent mintha csillám és csipkerepeszes bomba robbant volna. Sáros lábnyomaik egy-egy véres folt volt az amúgy rózsaszín émelygős habossütemény-padlózaton. Samuel még sosem járt ebben a szörnyű kávézóban, de nem is nagyon bánta, hogy eddig halogatta.*
- Nem tudtam hogy ide hozlak, eskü…
*Azonban inkább a cukormázas hányinger, mintsem a kinti vihar.
Levetette hát csuromvizes sálját és kabátját, és elfoglalt egy asztalt jó messze az ablakoktól, hogy még véletlenül se lássák, hogy Samuel Goldhawk ebbe a kávézóba járkál szabadidejében.*
- Te jártál már itt?
*Tette fel a kérdést, majd a pincérnő felé fordult.*
- Azt hiszem két forró kávé most megtenné mindkettőnknek. Csak mert forraltboruk bizonyára nincsen…
*Az utóbbit már csak magának mormogta el.
Raquel felé fordult, afféle „rég nem láttalak” nézéssel.*

¤ Sam ¤

Éppen Roxmortsba indultam, s ekkor még napos volt az idő. Hétágra sütött a Nap, ami azért kicsit furcsa is lenne már így ősz tájékán, de... még vannak napok, amikor eléggé tűrhetőnek mondható az idő. S mikor tovább léptem párat, valahogy megváltozott minden.
Szürke felhők...
Dörgés...
Villámlás...
Egy csepp eső...
Zivatar.
Talán nem ez volt az, amit vártam. De bevallom, világ életemben szerettem az esőt, és sohasem menekültem előle, sőt... néha úgy éreztem, az esőtől megtisztulhatok lelkileg. Nem is árt néha élvezni a természet haragját. Két karomat fel is emeltem, és megpördültem párszor a sarkamon: rég nem éreztem már az esőt az arcomba. De, annyira nem is öltöztem melegen, csak egy vastagabb pulóver volt rajtam, és egy vékony, hosszú fehér sál. Persze már bőrig ázhattam, csurom víz volt a hajam. Víz nélkül is fekete volt, de aki nem látott még így, azt mondaná, hogy befeketedtem. Csak egy helyben ácsorogtam, míg a diáksereg menekült a vihar elől egy-egy biztonságot nyújtó helyre. Végül a nagy tömegben belém ütközött valaki, s lássatok csodát, mire hátrafordultam, Samet pillantottam meg. Eleinte nem értettem, hogy mit is kereshet itt, de aztán leesett a tantusz, hogy igen... akadt egy kis szabadidőnk, és nem sietek én se sehová, mert ugyebár az ritka pillanat.
- Én? Nem. - ennyit válaszoltam, aztán a következő pillanatban Sam kezét éreztem a karomon, ahogy maga után húz. Na de mégis hová? Végül, ne akarjam megtudni, hogy hol kötöttünk ki... Nane! Madame Poddifoot? Valahogy nem voltam oda a csicsás dolgokért, sőt, kifejezetten utáltam a világosabb színeket. Na jó, csak a citromsárgát és a rózsaszínt utáltam, de az pont ehhez a helyhez tartozott. És elég volt ahhoz, hogy irtózzak tőle.
- Talán SVK-n ez lesz a második dolog, amitől meg kell magam védenem. - néztem körül a helyen. Igazság szerint még sosem jártam itt... és a látvány azt sugallta nekem, hogy nem is fogok többet, bármilyen kényszer vinne is rá. Ez is csak a viharnak köszönhető.
- Az jobb is, mert ha tudnád előre, hogy ide hozol, akkor... - ezt még ki kell találnom. De talán ez egy befejezetlen mondat marad. Nem is szándékoztam befejezni, mert ugyan, mit tudnék tenni Sammel, ami ártana neki? Na, ugye: semmit. Szóval, szépen követtem, és leültem hozzá, majd továbbra is a helyet figyeltem. Vrár... még mindig jobb egy sötét lyukban, mint itt. Vagy talán maradtam volna kint a viharban, az sem érdekelt volna, ha belémcsap egy villám. Jó... talán, mert az már végzetes.
- Nem, nem jártam még itt. És ami azt illeti, remélem, nem is fogok. - ebből a megjegyzésemből talán rá is jöhetett arra, hogy már első látásra nem jön be ez a hely. Ahogy létezik a szerelem első látásra, nálam most létezik az utálat első látásra. Óh, kávé... eszembe juttatja, mikor nagyapával minden este azt ittunk... na persze, már amikor nekem engedte is. Nem nekem való az az ital. De ha forró, akkor mindjárt más.
Végül Samre néztem, aki olyan tekintetet vetett felém, mint aki nem látott volna ezer éve. Nos, a klubhelyiség egy hete volt, azután... beszéltünk még párszor, csak vagy órára siettem, vagy közbe jött valami más. Szóval... na jó, legyen úgy.
- Tudom, tudom. Nem kell rám így nézni. Elismerem, hogy megígértem, és mégsem beszéltem veled annyit. De most itt az alkalom. Meg azt tesszük. - fejeztem be, de folytattam is. - Egyébként komolyan nem volt kéznél egy másik ajtó? Komolyan kibírtam volna még, ha jobban elázok, de... ez nekem túl sok... giccses. - nem akartam nyavalyogni, és ez nem is az volt, csupán véleménykifejtés.

¤ Sam ¤

Amikor nevetett, én is nevettem, vagy... rosszabbik esetben csak mosolyogtam. Persze meg is kaptuk a kávét, de én még nem kortyoltam bele, mert... azért nem akarom megégetni a torkomat, aztán még nem az lenne a baj, hogy megfáztam, hanem az, hogy a hideg, viharos időben leégettem magam. Mindenesetre ez eléggé fura lenne, ahogyan az is, amit most Sam elmondott. Bár tudtam, hogy ezzel is csak viccelt. Követni eddig? Az teljességgel lehetetlen, hisz nagy a tömeg... vagy lehet, hogy túlságosan felismerhető vagyok. Máskor álruhát öltök. Megkérni a kezem? Hm... ezen csak néztem egy nagyot, de eddig ez volt a legnagyobb vicce.
- Az furcsa lenne. - jegyeztem meg magam előtt. - Szóval, találhatsz ki más programot. - mosolyodtam el. Habár nem is értem, hogy egyáltalán milyen programra gondolt.
Mikor Sam körülnézett, és valami más kifejezést láttam az arcán, mint eddig, hát... akkor én is abba az irányba néztem, amerre ő. De inkább vissza is fordultam, s megértettem, hogy miért is vág olyan fanyar képet, mint aki egy rongy lenne: eleinte egy vizes rongy, aztán egy kifacsart rongy, víz nélkül.
- Nem mentegetőzöm... - vagyis de. De most muszáj volt valamit kitalálnom, hogy egy kicsit feldobjam. Na, ha itt csókolózó párok vannak... bevetek én is egy viccet.
- Talán ettől mi is jobban éreznénk magunkat. Na, egy menet? - persze a végét már el is nevettem... lehet, hogy rossz vicc. - Csak vicc volt. - mentegetőztem továbbra is. De most miért? Komolyan vicc volt. Nem kérnék erre senkit sem csak úgy, és amúgy is... jönne magától minden, mert hát... hagyjuk. Ez a hely kezdi belőlem kihozni az őrültet. Muszáj elterelnem a figyelmemet valamivel, és ebben ki segítene jobban, ha nem Sam? Rátekintettem, egyenesen a kék szemeibe, hogy valamivel elűzhessem a rózsaszín képet.
- Felém? Semmi új. Azóta, mióta beszélgettünk a klubhelyiségben, csak unatkozom. Tudod, a sietség, hogy el ne késsek mondjuk bűbájtanról, vagy más órákról. Meg nem is tudom, mihez kezdjek magammal. - válaszom után eszembe jutott egy kérdés.
- Tényleg... tudtál aludni a horkolós fiútól a jóéjt puszim után? - hát, ezt nem hagyhattam ki, de szélesen el is mosolyodtam utána.

> Raquel <

*Vigyor. Ismételten… Ha Raquellel találkozik, utána mindig úgy fáj az arca a sok mosolygástól. De sebaj, ezért a lányért érdemes ilyen áldozatokat hozni. És hát kit izgat, ha kockásra gyúrja az arcát?
Hát igen, lehet attól jobban éreznék magukat. Pláne, hogy Sam gyomra már egy jóéjt puszitól is szaltókat vet. Azonban nem jutott eszébe semmi frappáns, amivel ütni tudta volna Raquel ajánlatát. Így hát, jobb híján csak nevetett az abszurd ötleten. De most komolyan, miért kell ennyire abszurdnak lennie egy ilyen ötletnek?
Figyelmesen hallgatja. Hát igen, ezek szerint teljesen átlagos napjai vannak Raquelnek. Nem tudja mit kezdjen magával? Samnek lennének ötletei, de inkább nem hangoztatja őket.*
- Nos, mikorra felértem, már abbahagyta. Lehetett nyugodtan aludni tőle.
*Azt a részletet nem említi, hogy ő maga ébresztette fel, hogy aztán megköszönje neki egy baráti öleléssel, hogy megajándékozta egy csodálatos estével na meg egy jófej csaj társaságával.*
- Rendes srác ő, csak csipeszt kell rakni az orrára esténként.
*Vigyorog.
Kirázza a hideg ettől a helyről továbbra is. Bármennyire nem figyel rá, egyszerűen a villogó pink háttér folyamatosan beverekszi magát a szemei elé. És ha a borzalmas helység nem is lenne elég, a ruhái is agyonáztak, ő pedig szinte vacog. Odabent sincs semmivel sem melegebb, mint kint.*
- Amúgy, szerinted mire szolgál ez az izé?
*Ujjával a lámpáról lelógó ezüst angyalkára bök. Bokájánál fogva van felakasztva, közben pedig szárnyaival szaporán verve tartja magát egyensúlyban, kis ezüsthárfájából pedig szorgosan ontja a hangjegyeket.*
- És észrevetted, hogy milyen arcot vágott a pincérnő amikor kihozta a kávét? Biztos meghallotta, amikor kicsúfoltad ezt a csodálatos helyet.
*Ujjával „ejnyebejnyét” int, de ugyanakkor vigyorog. Nem tudja elképzelni, micsoda beteg emberek járnak ide enyelegni. Vagy lehet, hogy ez az ajtó mindig ott bukkan fel, ahol a vihar elől menekülő embereket sejt, és minden ittlévő vendég tök véletlenül van itt…. Hiába, ez a rózsaszínmágia.*

¤ Sam ¤

Kicsit zaklatott voltam, nem tudtam, mihez kezdjek hirtelen. Aztán ránéztem a kávémra, amibe még csak bele se kortyoltam. Hát, szokásom szerint azt várom, hogy hűljön ki valamennyire, hogy aztán ihatóvá váljon. Végig a kávémat néztem, ahogy még mindig szállong belőle a forróság, s ez láthatóvá is válik. Végül gondoltam, teszek egy próbát, megnézem, hűlt e már valamennyire. Amint hozzáértem, meg is tapasztalhattam a csésze külsejéből, hogy igen, most már nyugodtan ihatok anélkül, hogy megégetném a nyelvemet, vagy a torkomat. Valószínűleg akkor futhatnék is valami jó hidegért, ami nem tenne jót ilyen időben. Megmarkoltam a csésze fülét, és belekortyoltam az immár nem túl forró, és még annyira nem is langyos kávémba. Mikor befejeztem, Samre néztem.
- Öhöm. - más választ nem tudtam magamból kicsikarni. Továbbra is a kávémat ittam, amikor Sam megnyilvánult, és gyorsan a szám elé kellett tennem a kezem a nevetéstől. De persze sikerült lenyelnem a kávét, és továbbra is nevettem.
- Sam... - csak ennyit akartam mondani, talán nem is kellett tovább ragoznom. De, ami azt illeti, tudom tovább ragozni! - Sammy... - közben bólogattam is jobbra-balra, hogy nem lesz az jó, ha akkor nevettet, mikor iszok. Még csak félig ittam meg a kávémat, amikor egy újabb kijelentés hangzott el, s abba az irányba néztem, ahova Sam. Mit is kell most néznem? Ja, azt az angyalt.
- Hát... jótól kérdezed. - megvontam a vállam, majd visszanéztem az asztal mögött ülő emberkére. A következő mondatára már csak közönyös tekintetet vetettem felé, s egy pillanatra hátranéztem a pincérnőre, majd visszanéztem, s a vállam mögött hátramutattam a hüvelykujjammal, s vállat vontam újra.
- Valahogy nem izgat. Tudod, olyan ember vagyok, aki mindent megjegyez, ha tetszik valami, ha nem. A következmények meg nem érdekelnek, ha rossz lesz, ha jó. Szóval, túl szókimondó vagyok. Valakinek meg nem tetszik, nem kell elviselnie. Mert nem én leszek az, aki sírni fog... azt se tudom, mikor sírtam utoljára. Igaz, néha gyerekes vagyok, de azt is csak mértékkel, tudok én komoly is lenni. Néha túlságosan is, de akkor csak hasznomat veszik. De amúgy meg imádok hülyülni, ez az egyetlen olyan dolog, amit tiszta szívemből teszek, és meg sem kell erőltetnem magam. No meg... mióta veled beszélgetek, azóta többet is nevetek. - mosolyodtam el. Most a teljes igazságot mondtam, és ebben nincs semmi szégyellnivaló. Na, már csak azt felejtettem hozzátenni, hogy őszinte is vagyok. De szerintem ez a beszédemből kiderült.

> Raquel <

*Sammy? Hát olyan feje van mint egy Sammynek? Akkor már, mint egy Ikenak. Ugyanis az a második neve. Icharos. Csak hát mindenki Ikenak hívja. Sebaj, jobb mint a Sammy.
Nem akarta ő, hogy ivás közben nevessen. Nem is azért mondta amit mondott, csak úgy kicsúszott a száján a dolog. Szokott ilyen lenni. Mindenesetre együtt nevet Raquellel.*
- Ha még ki is köpöd a kávét, akkor tuti kiküldenek minket innen, vissza az esőbe.
*És valóban. Mintha a pincérnő csak arra várna, hogy valami hülyeséget csináljanak, és hogy legyen oka kidobni őket, az amúgy nagyon ízléses kávézójából. Nem is tudja mi lenne a nagyobb baj, ha tovább kellene ücsörögni ebben a megtestesült hányingerben, vagy ha tovább áznának odakint.
Hőmérséklet szempontjából amúgy is teljesen mindegy. Egy jó erős megfázás már így is garantált, ugyanis nem éppen tanácsos dolog vizes ruhákban ücsörögni egy helyben. De most komolyan mit lehetne csinálni? Vetkőzzön meztelenre és feküdjön a radiátorra? Inkább azt ne… Majd máskor. *
- Várj… Az is lehet… most kapaszkodj meg!
*Mutatóujjával mutatja az angyalkát.*
- Az is lehet, hogy ez az izé, a hangulatot próbálja megadni. De lehet félreértelmeztem a jeleket. Tudod, kiolvastam a „Minél csicsásabb, annál jobb” című kézikönyvet, de még nem vagyok elég profi dekorálás terén.
*Hihetetlen. Mintha gránátot dobtak volna egy vulkánba, hirtelen elkezdett ömleni Raquelből a szó, és csak mondta-mondta, hogy milyen ember is. Sam, vagyis Sammy figyelmesen végighallgatta, majd egy egyszerű szócskával lezárta: értem.*
- Nos… Erre nem tudok mit felelni.
*Nevetett.
Szépen leírta a lány, hogy milyen is, szó-szó. Bár elég furcsa, hogy egy ennyire egyszerű mondat ezt váltotta ki belőle. Ugyanakkor Sam cseppet sem bánta. Legalább megtudott pár szépet a lányról.
Annyira más, mint a többi lány a Roxfortban. És hihetetlen, milyen jót lehet beszélgetni vele. Vagy egyszerűen csak együtt kacagni valamin.*
- Tudod Raquel, azt kell hogy mondjam… kedvellek. Ne érts félre, nem a hely miatt mondom. És ami azt illeti mehetnénk is innen, mielőtt visszajön a kávém, csak gondoltam, jobb ha ezt tudod.
*Mosoly továbbra is.*

¤ Sam ¤

Gyorsan megittam a kávémat, mert nem akartam, hogy a végén valóban a földön kössön ki... hát, valamennyire felmelegített, de csak belülről, ami azt jelenti, hogyha erről a helyről kilépek, akkor újra megcsap a hideg, és kezdhetném az egészet elölről. Persze Sam következő mondata azt sugallta, jobb lett volna, ha meg sem iszom a kávét, és direkt a padlóra "csorgatom".
- Na, most már nem tudnám ezt megtenni a kávéval. Ha választanom kellene, amúgy is inkább áznék kint. - visszaraktam a csészét az asztalra, majd hátrafordultam a pincérnőhöz. Hát, lehetséges, hogy valóban azt akarja, toljuk ki innen a képünket. Csakhogy én jó kislány vagyok, Sam pedig jókisfiú, így nincs semmi oka arra, hogy elküldjön minket, szegény, ártatlan gyerkőcöket a viharba. Node most meg kell kapaszkodnom a biztonság kedvéért, mert lehetséges, hogy hátraesek, ha Sam olyasmit mondana. Szóval be is biztosítottam magam, de először körülnéztem, hogy hol kapaszkodhatnék meg. Szokásom szerint szó szerint értek mindent, és tényleg megkapaszkodok. De inkább csak jobban elhelyezkedtem a széken. Az igazat megvallva nem igazán értettem, hogy Sam mit akar ezzel mondani... nem esett le, és nem jött át ez a mondat. Csak annyi, hogy kiolvasott egy könyvet, de nem profi dekorálás terén. Na, mert ki az? Kezdjük ott, én nem olvasok ki ilyen könyveket, és nem állok le dekorálni. Ha pedig kellene, akkor minden cécót összehordok, de legalább saját magamnak tetszik a művem.
- Biztosan. Igazság szerint tökre nem értem. - ezen is csak nevetni tudtam. Amikor bemutatkoztam... illetve meséltem magamról, hogy milyen is vagyok, arra nem tudott mit mondani. Nem gond. Erre is kitaláltam egy ütős poént.
- Nem is kell mondani semmit, csak vegyél feleségül. - igen, hozom a formámat, de megint csak nevettem. Hát... talán többet nevetek ezen a napon, mint egész hónapban. - Megint csak viccelek. - de ez magától értetődik, mert ha komolyan mondanám, akkor nem nevetnék utána. Persze a következő kijelentésén meglepődtem egy kissé, azon, hogy kedvel. Habár... mi okom van rá, hogy meglepődjek? Tudom magamról, hogy milyen vagyok, akkor meg persze, hogy kedvel. El is mosolyodtam.
- Tudtam én, hogy hatással vagyok pár emberre. - és nem is vagyok egoista. - De én is kedvellek. - egy újabb mosoly.
- Na meg persze, valóban mehetnénk, mielőtt el nem követek valami csínyt, és tényleg kidobnak. - mondatom után felálltam, s nyakam köré tekertem a sálam. Ennyi idő alatt kicsit meg is száradt, meg egyébként sem volt valami vizes. Megvártam, míg Sam is elkészül, majd mint ahogy ő hozott ide, most én úgy vittem el: karon ragadtam.

(http://img692.imageshack.us/img692/8889/minkaandandz.png)

Ha egy valamit tudni lehet rólam, akkor az nem más, mint hogy nagyon-nagyon szeretek verekedni. Ha két dolgot kellene felhozni, a másik nyilván az lenne, hogy nagyon-nagyon béna vagyok a fiúügyekben. Nem vagyok az a hősszerelmes típus, nem tudok mit kezdeni az udvarlóimmal, nem igazán vagyok tisztában vele, mit jelent az, hogyha szerelmes vagyok. Jártam már elenyésző számú fiúval, de ezekkel is csak azt sikerült elérnem, hogy legalább elhitettem magammal, nem vagyok annyira lemaradva. Pedig igenis le vagyok maradva, mert az, hogy tudom milyen, ha van barátja az embernek nem jelenti azt, hogy azt is tudom milyen, ha valaki szerelmes. Márpedig ez az sz betűs szó nem szerepel az aktív szókincsemben, szándékosan nem is használom valami sokszor ezt a szót, hiszen aminek nem vagy tisztában a jelentésével, azt ne hangoztasd. Tudom-tudom, pillangókat kellene éreznem a gyomromban meg fülig pirulnom, de valahogy ez nekem nem megy. Mindegy, úgy döntöttem, valamit most már tenni kell ezzel a szerelmi élet dologgal, és voltam olyan bátor - vagy éppen botor, majd kiderül a mai nap folyamán - hogy elhívtam randevúra egy fiút. Persze, ezt fordítva szokás, de hát várhatnék, míg valaki újra próbálkozik nálam, jobb az ilyen dolgoknak elé menni. Odamentem hozzá az egyik kviddics edzése után, és elhívtam. Biztos voltam a bukásomban, de hát a srác igent mondott. Nem is akármilyen srácról van szó, hanem a kviddics csapat kiemelkedő tagjáról, Gordonról. Azt is figyelembe kell venni, hogy nem egy átlagos külsejű srácról van szó, akkor nem lennék ennyire ideges. Hatalmas barna őzike szemek és kisfiús mosoly. Nem hinném, hogy bárki nemet mondana neki, ha randira hívná, és én meg vagyok olyan hülye, hogy pont vele akarok randizni. Gondolom megannyi jóélménye volt már, erre bamm, most majd jövök én a hülye vicceimmel meg az idióta mosolyommal, és még csak fogadni sem tudom a bókokat! Nem is tudom, mit képzeltem...

Már útban vagyok a hely felé, ahol meg lesz ejtve ez a bizonyos... ceremónia? A hajam most is úgy áll, mint mindig. Kiengedve, van benne pár hullám is, nem igazán szenvedtem azzal, hogy szögegyenesen simuljon a hátamra, jobb szeretem a kósza tincseket, a szabados viseletet. Szerencsére nem talárban kellett eljönnöm, hanem felvehettem egy olyan ruhát, amiben valamivel kényelmesebben érzem magam. Nem, még véletlenül sem miniszoknyában meg magassarkúban veszem célba a kávézót, hanem egy egyszerű átlagos szerelésben. Már közel van a cél, látom a bejáratot, és úgy érzem, még most el kell döntenem, bemegy avagy visszafordulok. Mert két alternatíva van: bemegyek oda, és teljesen leégetem magam - vagy jó kimenetele lesz, de ebben nem bízom - vagy fogom magam és visszafordulok, de akkor meg én leszek a gaz lány, aki felültette a szegény griffendéles srácot. Eszem ágában sincs szégyenbe hozni őt, és hagyni, hogy a kávézó többi vendége rajta röhögjön, mert nem jött el, akit várt. Nem, azért szorult belém annyi jóérzés, hogy ne hozzam ilyen helyzetbe, már csak azért is, mert fordítva is kényelmetlenül érezném magam. De ki tudja, lehet, hogy az is előfordul, talán csak azért mondott igent, hogy ne essek ott neki, fogja magát, és nem jön, ez a legbékésebb opció. Arra eszmélek, hogy a bejárati ajtó előtt állok, a gondolataim olyan mértékben elkalandoztak, hogy már ide is értem, remek. Kezem a kilincsre siklik, veszek egy mély levegőt, majd belépek a zajos, zsúfolt, szinte szerelem szagú helyre. Körbenézek, nem-e látok valami ismerőst, de hát nem adatott meg nekem az a szerencse, hogy ne egyedül kelljen várnom az érkezésére. Odasétálok egy asztalhoz, majd kihúzom magamnak a széket. Tekintetem az órára siklik: már itt kellene lennie. Én pontos voltam, szóval hű, a hogyan szúrd el a randid pontok közül egyet már sikerült kikerülnöm, csak nem vagyok olyan menthetetlen eset.

Helyet foglalok, és nagy kényelmesen kezdem el forgatni a kezemben az itallapot, mintha nem is lenne jobb dolgom. Miután megunom ezt a cselekvéssorozatot, kitárom, és elkezdem olvasgatni az italok nevét magamban. Robbanócukros eperturmix, hm, azt hiszem ezt fogok rendelni. Még azon sem gondolkoztam el, hogy mi van, ha nem hagyja, hogy én fizessek. Merlinre, én nagyon gyakorlatlan vagyok ebben a dologban, kétség nem fér hozzá! Lassan kezd terhessé válni számomra a várakozás, így az ujjaim közé veszem nyakláncom medálját, melyet még édesanyámtól kaptam, és mely mindig itt csüng a nyakamba. Legyek akármilyen balhés is, egyik incidense alkalmával sem szakadt még el ez a lánc, cöh, addig élt volna, aki ezt teszi vele! De nem is ez a legnagyobb problémám, hanem jelen esetben az, hogy totál egyedül ülök itt, mint egy vesztes, akit vélhetőleg felültettek. Felültettek? Kellett nekem erőszakoskodnom! Én hoztam a fejemre a bajt, hát viseljem is a következményeit... Körbepillantok a helyen, a sok romantikázó pár mind egymással van elfoglalva, a mögöttem ülő asztalnál még csókcsata is zajlik, innen hallom a cuppogást. Előre dőlök s az asztalra könyöklöm, kezemmel fejem támasztom, bármilyen külső szemlélő könnyen megállapíthatná, hogy unom magamat. Ez sokkal inkább tehetetlen düh, mintsem unalom, de nem ez a lényeg. Hanem egészen pontosan az, hogy fogalmam sincs, mi lesz, ha nem érkezik meg ez a Gordon fiú. Megsemmisülten kell majd elsétálnom az ajtóig, kilépnem rajta, majd ha a barátnőm kérdezi, hogyan sikerült a randevú, mosolyogva azt felelnem, hogy remekül... De hát nem olyan nagy tragédia, legalább nem ért kellemes csalódás, ez volt az, amire számítottam, ilyenkor legalább jól jön az a mérhetetlen pesszimizmus, ami a fiúügyekkel kapcsolatban jellemez engem. Adok még neki öt percet, ha az idő alatt nem érkezik meg, felállok, és büszkén fogok visszamenni az iskola falai közé, mert nem. történt. tragédia!

JO
The legend begins.

Még sosem éreztem magam annyira idegennek a saját bőrömben, mint mikor Jo odajött hozzám az egyik kviddics edzés után. Először nem is fogtam fel, hogy mit kérdezett. Csak lassan tudatosultak a szavak az agyamban. Hogy ő elhív engem egy randira? Mi van? Gondolom, ezt azt értetlenséget látta az arcomon is, mert hirtelen nagyon elbizonytalanodott, s zavartan mentegetőzni kezdett. Nem vagyok az a fajta ember, aki szeret megsérteni másokat. Igazából, még ha kedvem se lenne, akkor is elmennék vele. Hiszen nem akarom megbántani, ha már ő tette fel nekem ezt a kérdést. Habár ezen azért még így a randira igyekezve is jókat mosolyogtam magamban. A lánnyal való kapcsolatom közel sem mondható közelinek, hiszen alig láttam a klubhelyiségben, ha igen, akkor is épp sietett valahová. Alapvetően fiúsan viselkedett, mármint szeretett verekedni, bármennyire is vicces ezt kimondanom. Amolyan „először-ütök-aztán-veszem-észre-hogy-lány-vagyok” típusú ember volt, ami igazából még jól is állt neki szerintem. Az össze fiú tudta a klubhelyiségben, hogy nem érdemes felbosszantani Jo-t, mert akkor nem pofoz, hanem eltöri az orrunk. Ennél nagyobb megaláztatás pedig nem igazán akad egy magam korabeli fiú számára. Egy szó, mint száz még szinte le sem szálltam a seprűmről, mikor látom, hogy felém robog. Az agyam gyorsan végiggondolta, hogy vajon beszóltam e neki az elmúlt napokban, de miután nem talált semmi gyanús körülményt, kíváncsian vártam, hogy mi fog kisülni ebből a beszélgetésből. Előttem pár méterrel lefékezett, majd összekulcsolt kézzel megkérdezte, hogy lenne e kedvem elmenni vele egy randira. Semmi bevezetés, semmi körítés. BUMM, bele a közepibe. És meg kell, hogy mondjam, pont ez tetszett meg, de nagyon. Szóval megbeszéltük, hogy Madam Pudifoot kávézójában találkozunk, amit részemről nem elleneztem, de csodálkoztam, mivel teljesen meg voltam győződve róla, hogy Jo inkább a Szárnyas Vadkant preferálja. Tehát igent mondtam, majd a lány se szó, se beszéd megfordult, s már el is viharzott. Iza, aki ebben a pillanatban szállt le mellettem a seprűjéről, meg is jegyezte, hogy sok sikert kíván, mire egy szúrós pillantást küldtem a vigyorgó griffes lány felé. Amint Joanne után néztem eltűnődtem rajta, hogy vajon miért is tartja mindenki annyira, de annyira vállalhatatlannak a lányt, mint barátnő-féleséget.
Elvégre… egész vonzó alakja van.

Nem szeretek késni. Ez az első és legfontosabb szabályom. Ha valahonnan kések, akkor úgy érzem, hogy előre leírtam magam. Hogy nem tisztelem azt, akivel találkozom legalább annyira, hogy pontosan ott legyek a megbeszélt találkozón. Az már egy kezdő probléma, hogy fogalmam sincs, merre lehet Madam Pudifoot kávézója. Én még sosem voltam ott. Minek is? Oda csak azok mennek, akik legálisan akarnak cuppogni, és mézédes szavak csepegtetni egymás fülébe, hogy ezek hatására, újra csak egymásnak essenek. Én idegennek érzem magam az ilyen helyeken. Nem vagyok ennyire exhibicionista. Ha valakivel megélek valamit, akkor az csakis kettőnkké és senki másé. Körülbelül fél órát bolyongtam mire ráakadtam a helyre. Még jó, hogy időben elindultam a suliból. Ezenkívül még tíz percembe telt mire rá tudtam venni magam, hogy betegyem a lábam erre a helyre. Hatalmas nagy rózsaszín szív díszítette a bejáratot, és az ablakokból színes, de halovány füst szállingózott ki. Bentről meg kiszűrődött a lányok vihogása. Vettem egy nagy levegőt, s elszántan beléptem. Émelyítően édes szag csapott meg. Lassan legyúrtam az undort, és elindultam a kávézó belseje felé. A legtöbb asztalnál csak lányok ültek, négyes vagy hatos csoportokban. Szinte éreztem, amint végigmérnek, majd vihogva összedugták a fejüket. Megcsóváltam a fejem. Mégis mire várnak? Létezik egyáltalán olyan lélek, aki le merne ülni közéjük, és csak az egyiküknek csapni a szelet? Lassan elmosolyodtam. Az órámra néztem. Remek. Még van negyed órám, míg Joanne megérkezik.
Addig keresek magamnak egy asztalt, és rendelek egy dupla Lángnyelv Whiskey-t…
Jah, az itt nincs is.
Fenébe.

Pontban a megbeszélt időben megérkezett Joanne. Szélesen elvigyorodtam mikor ugyanazokat a tüneteket vettem észre rajta is, mint mikor én léptem be az ajtón. Miközben a hely keltette első benyomásokkal küszködött újra csak szemügyre vettem, majd mosolyogva hátradőltem. Mondhat bárki, bármit Joanne egy szép lány, és eltekintve attól, hogy verekedős, szerintem egyáltalán nem kellene beskatulyázni őt. Teljesen optimistán tekintettem a délután elkövetkező része elé, biztos voltam benne, hogy Jo-t csak meg kell ismerni, és kiderül róla, hogy igazán értékes, és szórakoztató ember. Nem minden idegesség nélkül emelkedtem fel az asztal mellől, mikor elindult felém, hiszen azért ez mégiscsak egy randi. Azon törtem a fejem, hogy mit mondjak neki, mi legyen a kezdésem, vagy valami ilyesmi, de végül nem került sor ilyesmire, mert Joanne elviharzott előttem két asztallal, s idegesen leült egy még üreshez. Hirtelen nem tudtam, hogyan reagáljak erre. Csak álltam ott az asztalnál, s bambán pislogtam magam elé. Ez meg mi volt? M… Most letagadott? Vagy mi? Nem akar találkozni, s csak ebben a pillanatban gondolta meg magát? A lány hátát néztem. Épp most nyitotta ki az itallapot, s most azt nézegeti. Ezmiez? Lehet, hogy nem vett észre? Igaz, ami igaz tényleg az egyik legsötétebb sarokban ültem le, de most KOMOLYAN? Bátortalanul megközelítettem a lányt. Néhány percig állok a háta mögött. Közben átfut a fejemben, hogy vajon mit szólhatnak, akik látnak, de nem érdekel. Észreveszem, hogy a lány az órájára néz, majd körbe. Tehát tényleg nem vett észre. Elmosolyodom, és hanyagul beülök a vele szemben lévő székre.
- Szia! – vigyorgok, és eldöntöm, hogy nem említem neki a kis bakiját. – Bocsi a késésért, de kb. negyed óráig álltam a kávézó előtt mire bebírtam jönni. Kemény egy hely, mi? – kérdezem, és szétnézek. Jo háta mögött hihetetlen hevességgel smárol egy pár. Hogy-hogy nem füstöl a szájuk? Újra a lányra nézek, s elvigyorodom.
- Szóval te szoktál ide járni?

(http://img692.imageshack.us/img692/8889/minkaandandz.png)

Elhatároztam már egészen kislány koromban, hogy én nem leszek az a lány, akit majd a fiúk kedvükre irányítgatnak és megaláznak, ha úgy tartja kedvük. Annyi fiútestvér, mint amennyi nekem van, bőven elég ahhoz, hogy egy magamfajta lány megtanulja, hogyan is kell bánni a másik nemmel. Csak hogy rajtuk mint testvér sajátíthattam el ezt a képességem, nem mint egy nő egy másik férfival. Szóval gondolom valahonnan innen eredhet ez a kissé fiús vonásom. De nem vagyok én annyira fiús, mint amennyire azt mások gondolják. Ugyan nem járok hordában, mint a hiénák, és nem is vihogok úgy, mint ez az állatfaj, attól még igenis van benne is egy kis nőiesség. Szeretem, ha bókolnak nekem, és ugyan nem mindig tudok mit kezdeni ezekkel a megjegyzésekkel, azért jól esnek. Nem csak a szürke meg a fekete színt szeretem, hanem az olyan lányosabb árnyalatokat is, mint például az eperhab. Attól, hogy rosszul vagyok a magassarkútól, még szerethetem a szép ruhákat, nem? És mert nem vagyok az a folyton pirulós és flörtölgetős fajta, még álmodhatok arról, hogy egyszer én is megtalálom a boldogságot valaki mellett, aki hasonlít rám... Szóval egyesek sztereotípiákat állítottak fel velem szemben, ennek híre ment az iskolában, és mindjárt én lettem Jo, aki előbb üt, aztán kérdez. Senki sem hív a teljes nevemen, vagy úgy, hogy Anne, mindenki a fiús becézési formát választotta, tehát ennek is oka van. De én nem adom fel a reményt. Ha valakit nekem szánt a Sors, az úgyis meglátja majd, milyen is vagyok valójában, és nem fog rögtön felszínesen elítélni és megítélni. Ha már bizonygatnom kell, hogy igenis méltó vagyok valaki figyelmére, akkor az már réges-rég veszett ügy. De mint mondtam, bízom benne, hogy vannak még jófej fiúk a világon, az univerzumban, és hogy egy közelebbi helyet adjak meg, a Roxfortban.

Ha már az iskolánál tartunk, akkor itt azt hiszem rögtön ki is térhetek a Gordon témára. Ugyan késik egy picit, de ez nem jelenti azt, hogy nem is fog eljönni. Ha mégis úgy lesz, ahogyan én nem szeretném, és ami igen megalázó lenne számomra, akkor is emelt fővel fogok távozni, hiszen én... megpróbáltam. Valahol azért bízok benne, hogy próbálkozásom nem volt teljesen üres és hasztalan, és nem egyedül fogok itt ücsörögni egész nap. Persze nem maradnék én itt, ha egy órát késne, fognám magam, és kisétálnék. S ugyan érezném a hátamon a cinikus pillantásokat, nem fordulnék vissza, nem borítanám rá senkire sem az italát, hanem mosolyogva lavíroznék vissza az iskolába, ezt most eldöntöttem. Ha valaki megkérdi, mi volt, nem fogok hazudni vagy mártírt játszani, elregélem, hogy felültettek, és akkor mi van? Nem adok táptalajt a kötözködéseknek, elég bajom van már így is, már csak egy kis megaláztatás hiányozna a terítékre, na persze. Keresztbe teszem a lábaim, ezzel akaratlanul is felvéve egy nőiesebb pozíciót az előbbi helyett, és így folytatom a várakozást. - Megjegyzem, annyira utálom a várakozást, mint szót, hogy már akkor is kiráz tőle a hideg, ha csak fejben skandálom. - Mintha valaki lélegzetét érezném a hátamon, de olyannyira görcsbe rándul a gyomrom, hogy nincs merszem megfordulni. Nincs merszem? Pedig eddig azt hittem, hogy én vagyok a legbátrabb lány a világon, most meg ... De ha randikról van szó, akkor én lehetek a legsutább, ezt el kell ismerni. Úgy ülök, mint aki semmit nem vett észre, és hamarosan testet is ölt a félelmem és az örömöm tárgya egyben. Örülök, hogy eljött, és nem ültetett fel, ugyanakkor gombostűnyire szűkült a gyomrom már csak a gondolattól is, hogy rossz társaság leszek és elszúrok szépen mindent. Szerencsére az arcomon nincs jele a félelemnek, érzem, ahogy a szokásos vidám mosoly ajkaimra kúszik, és kipirulok, de mit számít ez... Meg amúgyis, melyik lány ne pirulna ki Gordon látványától? Azt hiszem nehéz fába vágtam a fejszém, ha a puszta látványtól zavarba jövök, mi lesz, ha meg is szólal?

-Szia Gord! - üdvözlöm lelkesen, majd szavaira kissé enyhül a bennem tomboló feszültség - Már azt hittem el sem jössz, amit megtudtam volna érteni, elég rossz a helyszínválasztás... De hát azt hittem, ez az ideális. Amint beléptem, rájöttem, hogy tévedtem...
Hátra pillantok a mögöttem ülő párocskára, akik lassan átmennek korhatáros kategóriába, de remélem Ő is érti majd, hogy nem őket lesem, hanem nem akarok ujjal mutogatni rájuk, mint tényezőkre, akik miatt olyan rossz ez a hely. Persze elég giccses és nyálas-romantikus, de csak nem hívhattam rögtön a Szárnyas Vadkanba, vagy valami hasonló kevésbé ideális randi helyszínre. Persze kinek mi az ideális... Ez a hely nekem épp nem, és amint kiderült, neki sem. De nem ismertem annyira, hogy megtudjam állapítani, neki mi lenne a jó. Szerencsére jófejnek tűnik, ilyen közelről is, mikor nincs éppen a seprűje a kezében.
-Nem, nem igazán szoktam, és nem is lesz a törzshelyem azt hiszem. Szóval leülsz, vagy keressünk valami más helyet?
Nézek rá kissé tanácstalanul, nem igazán tudom, hogy most mit kellene tennem és mondanom. De legalább dobott az önbizalmamon, hogy eljött, annak ellenére, hogy olyan szerencsétlenül sántikáltam oda hozzá és hívtam el. Hát, legalább azt elmondhatom magamról, hogy jól választok ismeretlenül is. Bár ennyi idő alatt nem igazán tudtam meg sokat róla, de ha ő sem rajong az ilyen nagyon rózsaszín és puccos dolgokért, minden bizonnyal kedvelni fogom. Na, abban már nem vagyok olyan biztos, hogy ő is kedvel-e majd engem, és nem is mondom, hogy igyekezni fogok, hiszen az erőltetettségnél semmi sem rosszabb egy beszélgetésnél szerintem. Kivéve a kínos csend. ha az beáll, nem is tudom, mitévő leszek. Majd megszólalok, mint mindig, amikor éppen nem vagyok zavarban. Ezaz, menni fog ez Jo, ez is csak beszélgetés, találkozó, amin úgy kell viselkedned, mint ahogyan általában szoktál. Csak remélni tudom, hogy nem most láttam utoljára, és hogy még lesz alkalmam közelebbről is megismerni.

JO
THE LEGEND vol. 1.2

-Nem, nem igazán szoktam, és nem is lesz a törzshelyem azt hiszem. Szóval leülsz, vagy keressünk valami más helyet?
Vigyorogva megrázom a fejem, majd az itallapot kezdem el böngészni, s amögül nézek a lányra.
- Nem, nem! - mosolygok – Szerintem mindketten vagyunk annyira érdeklődő típusok, hogy itt maradjunk. Tudod, én rajongok a legendás lényekért, és hát hol tudnánk élőhelyükön közvetlen környezetében jobban megfigyelni őket, mint például itt?
Megeresztek egy halk kacajt.
- Vegyük például a Nyál Lakót – intek hátrafelé a fejemmel, s biztos vagyok benne, hogy Jo pontosan tudja, mire értem – Tudni kell, hogy mérhetetlen exhibicionizmussal áldotta meg a sors, és némely egyed egészen a virtuozitásig fejlesztette a cuppogás művészetét.
Elhallgatok, s vigyorogva nézek Jo-ra.
- Bocs! – húzom el ravaszkásan a szám – Néha túlzásba viszem a hülyeséget.
Újra az itallapot kezdem nézni. Az istenekre! Mennyi ital van itt. Koktélok egész tömkelege, meg… Itt álérdeklődéssel megemelem a szemöldököm. Meg egy külön szekció a – idézem – "L’amourban fürdőző, egymás iránt mézes-mázos aranyérzelmes sugarakat tápláló angyalbögyörők”-nek szóló különleges italkészítmények. Angyalbögyörők… angyalbögy… Azt hiszem, kimegyek sírni a budiba. Az a poén, hogy nem bírom letörölni a vigyort a fejemről. Ez a hely egy ízlésficam. Jo-ra nézek.
- Láttad már a „szerelmes szekciót”? – kérdezem, miközben macskakörmözök a kezeimmel a szerelmes szónál. – És az a legviccesebb, hogy ez a hely szinte tele van. Ezmiez?
A lány felé fordulok.
- Amúgy én hogyan hívjalak? – kezdem óvatosan – Mármint, tudom, hogy mindenki Jo-nak szólít, de te is szereted ezt a nevet, vagy szeretnéd, ha inkább máshogyan hívnálak?
Elgondolkozva nézem őt. Végül is, miért ne lehetne bármi is a mai napból? No, de inkább haladjunk szépen és sorjában. Nem rontunk neki azonnal. Csak szépen és finoman.
- Amúgy… - vigyorgok újra rá – ha már úgyis itt vagyunk, és ez végtére is egy randi, nem? Szóval akkor én – már csak a poén kedvéért is – a „L’amourban fürdőző, egymás iránt mézes-mázos aranyérzelmes sugarakat tápláló angyalbögyörők” szekcióból kérnék italt magunknak!
A lányra kacsintok.
- Hülyítsünk itt mindenkit!
Azt pedig már csak magamban teszem hozzá, hogy akár még „valami” is lehet belőle.

(http://img692.imageshack.us/img692/8889/minkaandandz.png)

Talán nem is vagyok olyan menthetetlen eset, mint ahogyan azt eddig gondoltam. Ha nem mesélném be magamnak, mekkora rakás szerencsétlenség vagyok, minden bizonnyal sokkal jobban állnának most a dolgaim. Nem Jo lennék, aki olyan hülyén tud viselkedni adott szituációkban, hogy már nem is röhög magán... Mert fontos lenne az a képesség, hogy képes legyek nevetni a saját esetlenségemen, csakhogy mostanában már ez sem megy. Szomorúan szoktam konstatálni, ha valamit már megint elszúrok, hiszen nem újdonságként ér a dolog, hanem lassan napi rutinként. De talán ez a nap kell ahhoz, hogy végre ültessek magamba némi önbizalmat, és talán akkor nem fogok majd ennyire kilógni a sorból. Nem szerettem volna soha egy lenni a sok közül, egy nyáj tagja lenni, követni a többit, mert biztos az a helyes, amit ők csinálnak. De azért ennyire kívülállónak lenni koránt sem olyan jó és misztikus, mint ahogyan elsőre hangozhat. Inkább fájó pont az életemben, hogy a fiúk a gyengepontjaim, és nem igazán tudom megtalálni velük a közös nevezőt. Persze ez nem minden esetben van így, ha tudom, hogy nem múlik semmi sem a dolgon, könnyen trécselek velük, és még nem is csinálok semmi ökörséget. De amint tétje lesz a dolognak, nem ismerek rá a saját hangomra, mozdulataimra, szavaimra, ami már régen rossz. Nem a megszokott laza szókészletem veszem elő, hanem igyekszem választékosan fogalmazni, ami azért az én számból elég nevetségesen hathat. De ezúttal próbálom úgy felfogni a dolgot, mintha nem egy verseny lenne, amin veszteni vagy nyerni lehet, hanem egy tét nélküli kis találka. És ha ezt a gondolatot képes vagyok elsajátítani és beépíteni a szürke állományomba, már félig nyert ügyem van. Azért csak félig, mert talán olyan leszek, amilyen a hétköznapokban szoktam lenni, de ez nem jelenti azt, hogy az Gordon-nak pont tetszeni is fog. Lehet, hogy nem kedvel majd engem, de legalább az igazi énem nem kedveli. Inkább, mint hogy egy nemlétező lidércet bírjon, nem igaz?

Én magam is magam elé veszem az itallapot, immáron nem csak játszok vele, mint az érkezése előtt, de most sem temetkezem bele komolyabban. Nem igazán vagyok felkészülve lelkiekben az itteni italok nevére, ahhoz még el kell telnie pár percnek, hogy bátran bele is merjek nézni, és tanulmányozzam. Először meg kellene szoknom ezt a rettentően giccses környezetet, meg a tömény, meleg, és illatosítótól bűzlő levegőt. Komolyan olyan itt az illat, mint a jóslástan tanteremben, de legalább nem kell olyan színes puffokon nyomorogni.
-A Legendás lényekért? Én azt választottam fakultatív tárgynak.
Megeresztek egy cseverésző hangnemet, de úgy érzem, legalább egy közös pont akkor van bennünk. Vagy kettő, hiszen a kviddics is a kedvenceim közé tartozik, még ha a csapatba sajnos egyelőre nem volt lehetőségem bejutni... Teljes a létszám. De azért a meccseken mindig ott vagyok és szurkolok, ki nem hagynék egyet sem! Persze mindig kicsit irigykedve figyelem a seprűkön ülőket, és néha még magam is elképzelem a levegőben, de aztán elkergetem a hiú ábrándjaim, és a tényleges meccsre koncentrálok. Nem szeretek álmodozni, általában csak a csalódás táptalaja.
-Na ja, ne is mondd... Mióta itt vagyok ezt a virtuozitást kellett hallgatnom, de szerencsére inkább csak fültanúja voltam a dolognak, és nem kellett látnom is.
Én is megengedek magamnak egy mosolyt, immáron egy természeteset, hiszen ahogy látom - és számolom - ez már a harmadik dolog, amiben megegyezik a véleményünk! Tudom, nagy csacskaság számolgatni a dolgokat, de amint mínuszban leszek, fel kell hoznom az állást, mert... Sam ezt mondta, egy magazinban olvasta még otthon nyáron. Persze Sam mindig hülye tanácsokat ad nekem, én meg vagyok akkora ökör, hogy megfogadjam őket. Lényegtelen, ha a magam feje után mennék sem biztos hogy jobban járnék, így kénytelen vagyok úgy cselekedni, ahogyan szerinte helyes. Na mindegy, ezúttal lehet hogy meg kellene szegnem Samantha buta kis randi szabályait, lehet eddig pont ezek okozták a vesztem...

Boldog mosollyal nyugtázom, hogy nem hárítja rám azt a felelősséget, hogy tartsam fent a beszélgetést. Általában nem szeretem, ha bárki is irányítani akar, de ebben az esetben még örülök is neki. Aztán én meg elkapom a beszélgetés fonalát, és ki tudja...
-Ühm... Már hozzászoktam a Jo-hoz, kiskorom óta mindenki így nevez. Ha megakarnak róni, akkor meg ott van nekik a Joanne. Én jobban preferálnám, ha valaki végre Anne-nek nevezne, de ahogy kényelmes. És téged mindenki Gordon-oz? Vagy mit szólsz a Gord-hoz?
Meg sem mertem kockáztatni, hogy Gordi-nak hívjam, azt már túlontúl személyeskedőnek találom én is. Aztán ha azt szeretné, hogy így nevezzem, üsse kavics, én hajlandó vagyok kompromisszumokat kötni. A nevemre pedig nem igazán vagyok kényes, többnyire beletörődöm abba, ahogyan éppen aktuálisan neveznek. Ha éppen a második nevemen szólítanak, arra is hallgatok, és még a Martin-ra, vagy a "hé, te!" megszólításra is, tűnjön bármilyen meglepőnek.
-Hát... - kezdek bele kissé elnyújtva a szót - igen, végtére is ez egy randi, legyen bármilyen elcseszett is a környezet. Az ital pedig nagyon fantörpikus lesz majd, meglásd... Míg nem voltál itt, rendeltek a mellettünk lévő asztalnál, és kaptak hozzá ilyen kis koktélesernyő helyett, szívecskét az italukba. Alig várom, hogy én is megkapjam az enyémet!
A kacsintásra egy mosollyal reflektálok, mondván, hogy én is benne vagyok a mókában. Aztán míg ő játszik, én lehet, hogy teljesen komolyan veszem a dolgot... Na mindegy, ebbe bele sem akarok gondolni.

JOANNE
vol. 1.3

Intek egyet, mire a felszolgáló, egy körülbelül ötvenes úriember, egy fogpaszta reklámba illó mosollyal az asztalunkhoz ugrik.
- Mivel szolgálhatok a szerelmes párnak? – kérdezi negédesen, s pillanatok alatt előkapja a kis noteszét. Először azt hiszem, hogy belevisítok az arcába a nevetéstől, de végül sikerül türtőztetnem magam. Nem is merek Jo-ra nézni, nehogy az ő reakcióit látva kitörjek. Összeszedem mindenki komolyságomat, és felemelem az itallapot.
- Nos, - kezdem pátoszos hangnemben – arra gondoltunk, hogy kipróbáljuk ezt!
A hihetetlenül giccses nevű italra mutatok, majd szélesen elmosolyodom. A férfi cuppant egyet a szájával.
- Kitűnő választás! – mondja, majd villámgyorsan lejegyzeteli a noteszkájába. – Más valamit?
- Nem, köszönjük! – felelem, de mielőtt még elfordulna, gyorsan utána szólok – Jah, igen… Ugye olyan kis szívecskét is kapunk az italba?
- Hát persze! – csillan fel a felszolgáló szeme – Ez hozzá tartozik a különlegességhez!
Majd hátat fordít nekem, s – nem viccelek – rázta a fenekét, miközben elment.
- Bocsáss meg, Jo! – fordulok a lány felé vigyorogva – De én most kimegyek a hely elé sírni!
Látszik rajtam, hogy mindjárt kitör belőlem a hahota. Ez… ez túl tesz mindenen!
- Szóval Anne? – kérdezem immár egy kicsit lenyugodva – Szerintem sokkal jobban, s nem utolsó sorban szebben(!) hangzik, mint a Jo. Őszintén szólva mindig is furcsállottam, hogy Jo-nak szólítunk, de mivel soha sem említetted, hogy nem szereted, ezért hívtalak én is így. De ha már így randizunk, akkor, ha szeretnéd, én nagyon szívesen szólítalak Anne-nek ezekután!
Elmosolyodom. De ez már egy szebb, és őszintébb mosoly. Fogalmam sincs, hogy lesz e valami Anne és köztem, de annyi biztos, hogy bírom a csajt. Eleven, vagány, és a beszélgetéssel sincsen bajunk. Nem is értem miért nem jött össze valaki már vele.
- Ami a Gord-ot illeti… - kezdem – Nos, csupáncsak egy valaki hív így engem. Aberforth, a Szárnyas Vadkan kocsmárosa. Tudod, sokat voltam ott, mikor… - sóhajtok egyet, majd gyorsan elhadarom – mikor az előző kapcsolatom összeomlott. Nem akarlak untatni azzal, hogy elmondom miért, a lényeg, hogy a Szárnyas Vadkan a törzshelyemmé vált, s jól összebarátkoztunk az öreggel is. Ő volt először, aki így nevezett engem. Tehát… - összegzem mosolyogva – csak annyit akartam ezzel mondani, hogy simán szólíthatsz Gord-nak, ugyanis szép emlékek kötnek ehhez az névhez.
Zavartan veszem észre, hogy elpirultam, és gyorsan félrenézek.
- És neked volt már valaha kapcsolatod? – kérdezem csakhogy másfelé tereljem a gondolataimat.
EZT a hülye a kérdést! Már meg is bántam mikor kimondtam. Hát ki vagyok én, hogy ilyen intim dolgokat kérdezzek? Gondolatban lekeverek magamnak egy hatalmas nagy tockost. Légy észnél, Gord! A lány többet érdemel ezeknél az ostoba kérdéseknél! No, de most már mindegy.
Kíváncsian és egy kis zavarral várom a lány válaszát.

(http://img692.imageshack.us/img692/8889/minkaandandz.png)

Kezdek egyre inkább oldottabb lenni, pont, mint egy jégkocka, mint amit egy bögre forró kakaóba dobtak. Vagy legalábbis langyosba, mert nem olvadok ám fel én olyan könnyen, annál sokkal szerencsétlenebb vagyok az ilyen helyzetekben. De nagyban megkönnyíti a dolgom, hogy ezegyszer nem választottam rosszul. Ugyan csak hallomásból ismertem Őt eddig, így nagyot kockáztattam, amikor elhívtam magammal ide. Ha valami bunkó lenne most, akkor mit is tudnék tenni? Csendesen hallgatnék, és imádkoznék, hogy minél hamarabb vége legyen a rémálomnak.
De jelen helyzetben nem várom a véget, hiszen hé, még csak most kezdődött! Ha egyszer az életben kifogtam egy jó randipartnert, igyekszem én sem elszúrni magamnak a dolgokat. Mert azzal nem neki tennék rosszat, nyilván mind a tíz ujjára jut valaki, és nyilván a holnapi napjára is van betervezve valami randevú egy másik lánnyal. De hát ez van, nem irigykedem, nem féltékenykedem, még most fiatal, éli az életét, és gondolom kihasználja a kviddics adta népszerűségét is a lányok körében. Még ha nincs is így, azért belegondolva, ha én lennék a helyében, biztos kérkednék a dologgal. Sajnos nekem csak a Repüléstan jutott, mint óra, pedig szívesen játszanék a csapatba. És ha bennelennék, nyilván büszkén mesélnék a meccsekről, edzésekről, élményekről. Nem felvágásból, rajongásból!
Nem igazán sikerül alaposabban belemerülnöm ebbe a gondolatmenetbe, hiszen már itt is van az asztalunknál a pincércica, aki jelen helyzetben pincér kandúr, hiszen nem nő, hanem valami idősebb pasas. Gordon rendel, én meg vigyorgok a helyemen, és már repesve várom a szíves bigyót, amit kikért nekünk. elteszem szuvenírbe, valami legalább emlékeztet majd erre a napra. Nosztalgikus lennék?
-Szerinted mi vitte rá ezt a pasast, hogy itt akarjon dolgozni?
Kezdem rögtön egy kérdéssel, még csak meg sem próbálom visszafogni magam. Szerencsére ő is beszél, így nem kell rosszul éreznem magam emiatt.
-Semmi probléma, de csak ha én is követhetlek. De azért várjuk meg a szíves izébizét, kell az nekem.

Előre dőlök a székemben, hogy még csak véletlenül se hallhassa senki illetéktelen a viccesnek szánt megjegyzéseim. Az kéne még csak, hogy a hely egyik megszállottja kidobjon minket innen, amiért kigúnyoljuk a személyzetet! De ha egyszer ennyire béna ez az egész! Nem is tudom, mit gondoltam, amikor ezt a helyszínt választottam, látszik, hogy nagyon zavarban voltam...
Azt mondta, ezután? Ebből arra a következtetésere jutottam, hogy ha legközelebb meglát, még köszönni is hajlandó lesz, és nem menekül el üvöltve, ha csak közeledem. Na, annyira mégsem lehetek béna, igaz?
-Igen, nagyon örülnék neki. Persze ha nem menekülsz el előlem, ha legközelebb meglátsz. Megérteném, azok után, hogy ide hívtalak.
Hajammal játszom, mintegy pótcselekvésként, és azzal is igyekszem kitakarni az arcom. Meg az arcomon játszó pírt, ami nem tudom, hogy került oda, de illő lenne eltűnnie. Most!
-Szeretem azt a helyet, majd egyszer ott is végigböngészhetjük az itallapot. Ami meg azt a kapcsolatot illeti, ha nem szeretnéd, nem firtatom, ahogy érzem, nem kötnek hozzá túl kedves emlékek... Viszont ha valakinek el kell látni a baját, tudod, hogy a legmegfelelőbb ember ül veled szemben.
Próbálom ismét humorosabb irányba terelni ezt a számára bizonyára fájó emlékképet. Egy elromlott kapcsolat mindig fájó pont az ember életében, és ha még erre is emlékeztetem, akkor valamit nem csinálok jól.
De mivel ennyire jól érzem magam a társaságában, eszem ágában sincs csak úgy feladni, és ismét elkezdeni bénázni. Végre magabiztosnak érzem magam, és nem lökök le semmit az asztalról, nem beszélek hülyeségeket, nincs kínos csend, és úgy érzem, még ő is jól érzi magát. A körülményekhez képest persze. Talán jobb is, hogy ilyen groteszk a helyszín, legalább valami közös van bennünk: hülyeségnek találjuk ezt az egészet, ami itt folyik. Pincérek, akik úgy kezdik a mondanivalójuk, hogy mit hozhatok a szerelmespárnak, színes italok, amikhez szíves akármit adnak, és irritálóan cuppogó párok. Brr...

Kérdése villámcsapásként ér, egy percig még meglepetten pislogok magam elé, aztán összeszedem magam, és igyekszem éretten viselkedni. Mivel ez egy elég érett kérdés, és immár nem a helyszín "szépségéről" beszélünk, nekem is úgy kell válaszolnom, igaz? Nem éppen a legkellemesebb téma számomra, de nem vagyunk már öt évesek, jogában áll azt kérdezni, amit csak akar. Én emlékeztettem az elromlott kapcsolatára, akkor most nem haragudhatok rá amiatt, amiért ezt a számomra kissé kényes témát dobta fel. Nem lehet mindig az, amit én szeretnék, és az örökkévalóságig nem hülyéskedhetünk. Ha ez egy randi, akkor előjöhetnek ilyen és ehhez hasonló komolyabb kérdések is, amik megkövetelik tőlem is az ésszerű viselkedést, bármennyire is nehezemre esik.
-Kapcsolat: igen. Komoly kapcsolat: határozott nem. Mint látod, nem remekelek éppen a randevúkkal kapcsolatos dolgokban, ez süt a helyszínválasztásról is, meg arról is, ahogy elhívtalak. Eddig nem találtam senkit, akivel rendesen megtudnám értetni magam, és aki képes komolyan venni engem. Nem tudom, mennyire érthető, sajnálom, ha nem teljesen....
Kezdek rögtön a szabadkozásba, hiszen mi mást tehetnék? Őszintén válaszoltam, még ha kínos is volt, szerintem ez igazán felnőttes és érett viselkedésre vall. Ugye?!

ANNE
The Legend
vol 1.4

Figyelem a lányt, s közben megpróbálom kideríteni, hogy mire is gondolhat. Mi volt a célja azzal, hogy elhívott? Csak beszélgetni akart egy sráccal, aki lehetőleg nem akkora tapló, mint némelyik? Volt konkrét célja ennek a találkozásnak, vagy csak úgymond az „időnket vesztegetjük”? És ha őszintén belegondoltam, akkor rá kellett jönnöm, hogy magam sem tudom mit akarok Anne-től. Elvégre mit akarhatnék egy számomra vadidegen nőtől? Bár meg kell vallanom, hogy határozottan érdekel. Egyrészről még nem ismerem annyira, hogy elhamarkodott döntéseket hozzak, másrészről pedig már érdekel annyira, hogy ne vegyem félvállról ezt a találkát. Amúgy is olyan helyes… Most is elpirult, mikor a kapcsolatokról beszélt. És ha tetszik? És ha megtetszett? Akkor mi van? Kövezzenek meg, mert egy gyönyörű nő társaságát élvezem?
- Nem, nem okozol fájdalmat, ha az előző kapcsolatomról kérdezel! – kezdem mosolyogva – Már rég nem fáj, már csak egy emlék.
Összekulcsolom a kezeimet.
- Több, mint két évig jártunk, és én nagyon szerelmes voltam. Teljesen kinyíltam előtte, teljesen lecsupaszítottam magam… minden értelemben. – teszem hozzá sejtelmesen elmosolyodva. – Úgy tartják, hogy a szerelem fáj, nos ez nem igaz. A viszonzatlan szerelem fáj, de az pokolian. Az utolsó fél évben már csak én szerettem őt, neki pedig kényelmes volt, hogy velem lehet, nincs egyedül, foglalkoznak vele. Olyan gyötrelmeket éltem át, melyek odáig vezettek, hogy miután szakítottunk jóformán ki sem mozdultam a Vadkanból. Majdnem kirúgtak a suliból, majdnem szégyene lettem a családomnak. Abertforth nagyon sokat segített nekem. Ezért vagyunk olyan jó viszonyban.
Egy pillanatra abbahagyom a mesélést, mert a pincér meghozza az italokat. Pont mint amire számítottam. Giccses, rózsaszín, és gondolom mézédes. Ezen felül még a pincér is sűrűn kacsintgat rám, és Anne-ra néz. Ez sík gyökér. Az biztos, hogy a borravalót elfelejtheti. Újra Anne felé fordulok.
- Nehéz időszak volt, de sikerült átvészelnem. – folytatom – Mint azt gondolom észrevetted, gyorsan megnyílok az emberek előtt, és olyan dolgokról is mesélek, melyek bizalmasak. Már mondták, hogy ez rossz, és hogy ne csináljam, de én ilyen vagyok. Nem tudok, és nem is akarok más lenni. Egyszerűen bízom az emberekben, hiszem, hogy az ember alapvetően jó. Legfeljebb újra, meg újra csalódom, de ezt már megszoktam. Mondhatod, hogy egy naivitás, és hogy rossz, de az a helyzet,hogy elég jó emberismerő vagyok, és tudom, hogy kinek nyílhatok meg. Az pedig persze hozzátartozik, hogy habár megnyíltam most is, előtted is, de amiket elmondtam… az csak a jéghegy csúcsa, ergo ezeket a dolgokat én nem tartom annyira bizalmasnak. Néha csak érzem, hogy ki az, akiben megbízhatok, vagy nyíltan mesélhetek neki. És TE ilyen vagy, Anne. Egyrészt mert látom, hogy te is valamilyen szinten álarcot hordasz, és hogy a vagány felszín alatt egy csodálatos hölgy bújik meg, másrészt mert a te tekinteted is nyílt. Nem vagy az a „hátbaszúrós fajta”.
- És mint azt láthatod, sokat is beszélek! – dőlök hátra vigyorogva – Szóval előre is bocs, ha elvettem előled a teret.
Egy pillanatra csend támad körülöttünk. Miközben belekortyolok az italba, Anne-t figyelem. Újra és újra megkérdezem magamtól, hogy mit akarok én ettől a lánytól. S újra és újra csak ugyanazt tudom mondani, nem tudom. Tetszik, ez ellen tényleg nem tudok mit tenni. Tetszik, hogy vagányan nőies, és van valami elemi huncutság a tekintetében, mely valami kegyetlenül jól áll neki.
- Ami meg téged illet, Anne! – kezdem lágyan – Szerintem egyáltalán nem vagy béna az úgymond randizások terén. Bár igaz, ami igaz még nem láttalak máskor randizás közben, de a mostani szerintem nem is alakulhatna jobban. És a helyszínválasztás? Hallod, egyszerűen zseniális. Hiszen gondolj bele, kapásból megoldottad azt, hogy ne történjen meg, hogy csak ülünk és hallgatunk, mert nincs téma. Ezen a helyen mindig van téma, mert ha el is csendesednénk, ezt mindig lehet figurázni. – mosolygok – Az meg a másik, hogy szerintem egyikünk sem olyan, hogy kifogynánk a témákból.
Vigyorogva biccentek felé egyet, majd megemelem a poharam. Kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy hogyan fog folytatódni ez a randi.

Vannak helyzetek, amikor te is érzékeled, hogy más irányt vesznek a dolgok. Aztán vannak megint más helyzetek, amikor te akarod, hogy más irányba tendáljon a dolog. És itt vannak azok a helyzetek, amikor már nem is megerőltetnünk magunkat, hogy egészen máshogy nézzünk a velünk szemben ülőre. Azt hittem egy teljesen átlagos délután lesz ez, vagy amikor az átlagon felülire gondoltam, az járt az eszembe, mennyire le fogok égni. Hogy felültet, hiszen itt van ez a hűdehű srác, aki igent mond nekem: ez nem lehet véletlen! Az eszembe sem jutott, hogy netán nem ítélkezik a rólam szóló pletykák alapján, nem, azt hiszem a saját előítéleteim csapdájába estem. De ez olyan csapda, amiből nem szeretnék egyhamar kikecmeregni, szívesen beszélgetek itt vele, és beszélgetnék akár holnap is, meg azután. Nem tudom, ennyi idő alatt hogy vált szimpatikussá egyszerű jóképű idegenből, de hogy nincs válasz arra, miért nincs barátnője, az tuti. Az is legalább ennyire biztos, hogy nem fogok beszámolni senkinek erről a kis randevúról. Persze, még valaki a képembe röhögne, hogy hah, bedőltél, te kis naiv? Na nem, akkor inkább hülyét csináltatok magamból, csal pár napig hagy legyek ebben az önfeledt, nyugodt állapotban, amit most nem tudok nevén nevezni.
Hallgatva a történetét mégsem minden olyan tökéletes az ő életében sem, bármennyire szerettem volna azt hinni. Nem tudom azt mondani, hogy jó hallani, hogy nem csak nekem rossz, nem csak én szenvedek. Jó külső ide vagy oda, bárhogy nézne ki Gordon, nagyon sajnálnám. Alapvetően érzelmes teremtés vagyok, ebből fakad a természeti sajátosságom is, hogy néha túlságosan szabadon engedem a dühömet. De főként olyan dolgokkal szoktak feldühíteni, mint az igazságtalanság, vagy a piszkálódás. Nem vertem még meg valakit azért, mert nem tetszett, ahogy kinéz vagy éppen jár. Ellenben védtem már meg barátom és magamat is, ha éppen úgy hozta a helyzet. Őt viszont senkit sem tudta megvédeni a saját érzelmeitől, és ez valahol nagyon szomorú. Azt a csajt meg minimum fel kellett volna pof… Ja, oké, elragadtattam magam, tudom…
-Tudom mennyire közhelyes, de nagyon sajnálom, ami veled történt. De most nincs helye sajnálkozásnak, ami volt, megtörtént, szerencsére túlvészelted, az a lány az óta pedig biztos sokat sírt utánad, és sajnálhatja, hogy hagyott téged csak úgy elmenni. És izéé… tényleg nem vagyok hátbaszúrós fajta!
Igyekszem gyorsan reagálni, hogy ne lássa rajtam, hogy bizony megilletődtem. Nem tudom, az esett-e jobban, hogy ezt csak így elmondta nekem, vagy az, hogy többet lát bennem, mint amennyit az emberek többsége.
-Tudod néha én is elhiszem, hogy nem vagyok más, csak aminek a többiek tartanak, de ezt jól esik hallani.
Elnézően mosolygok, mikor – szinte feleslegesen – bevallja, sokat szokott beszélni. Zsír, én sem vagyok az a szűkszavú „inkább nézlek és hallgatok” fajta. Pont attól tartottam egész reggel, hogy majd ülünk kukán, és meg sem tudunk mukkanni, ehelyett… Ehelyett tudok már annyit róla, amennyi elég ahhoz, hogy azt mondjam, nem egy idegennel szemben ülök és iszogatom ezt a nevén nem nevezhető italszerű akármit.
-Hát Gord, nagy szerencséd, hogy nem láttad a többi randimat, különben most a fejedet fognád és röhögnél! Volt, hogy meg sem mertem szólalni, megint máskor olyan bunkó volt a pasas, hogy leöntöttem a rendelt itallal. Neked nincsenek ilyen negatív élményeid? Ne mondd, hogy a lányok nem tudnak hülyén viselkedni ilyen helyzetekben!
Érdeklődően oldalra biccentem a fejem, egy újabb anekdotára várva. Imádom, ha mesélek, meg sztorizgatnak az emberek. Én is szeretek beszélni, de sokkal jobb hallgatóság vagyok. Soha egy másodpercre sem kalandozik el a figyelmem, mindent megjegyzek, és folyamatosan vigyorgok. Na jó, az utóbbi talán nem valami jó, sőt, mi több, gáz, de ahogyan ő fogalmazott: nem tudok, és nem is akarok más lenni.

- Neked nincsenek ilyen negatív élményeid? Ne mondd, hogy a lányok nem tudnak hülyén viselkedni ilyen helyzetekben!
Szélesen elvigyorodom, amikor megrohannak az emlékek. Hogy nincsenek e? Azt hiszem egy nap nem elég hozzá, hogy elmeséljem őket. Kényelmesen hátradőlök, s a lányra mosolygok.
- Mi az, hogy? Nagyon is! – vigyorgok – Kezdjük például azzal, mikor elsős voltam…

"Esett a hó. Az apró kis gyöngyként fénylő hópelyhek lassan szállingóztak a fellegekből. Érdeklődve figyeltem, ahogyan megtelepszenek az ablakpárkányon, majd egy lágy szellő odébb sodorja őket. Pár hónappal ezelőtt még szeppent kis diákként léptem be a Roxfort széles kapuján, de ma már magabiztosan mozogtam a folyosókon. Már amennyire egy elsős magabiztos lehet. Az iskola sokkal jobb volt, mint amilyennek elképzeltem. A tanárokért rajongtam, ráadásul Harry Potter is velem egy osztályba járt. Olyan szívesen összebarátkoztam volna vele, csak ő állandóan a Weasley gyerekkel mászkált, meg valami lány is volt a közelében, így hát már nem mertem beférkőzni kis csoportjukba. Apropó lányok. Sose tudtam megtagadni önmagam, hát most sem így történt. Reménytelenül szerelmes voltam egy hollóhátas lányba. A reménytelen jelző persze nem arra vonatkozik, hogy ő ne viszonozta volna a szimpátiát, csupáncsak azt takarja, hogy mondhatott bárki bármit, én hajtottam a lányért. Már meg is beszéltünk egy titkos randit. Így tehát itt a második emeleti torony bejárata előtt épp őrá vártam. A percek kínos lassúsággal teltek, a szívem a torkomban dobogott, mint ahogy az az első randik előtt szokott lenni. Nemsokára aztán befutott a lány. Rose, azt hiszem Rose-na hívták. Mikor megérkezett észrevettem, hogy kicsit furcsán viselkedik, de nem szóltam semmit, csak boldogan csacsogva elindultam vele felfelé a toronyba. Gondoltam, hogy nagyon romantikus lesz itt üldögélni, bár akkor még talán azt sem tudtam, hogy mit is jelent igazán ez a szó. De a lényeg, hogy Rose mellettem van, s végre dúlhat majd a lamúr. Zavartan ültem le a lány mellé az előre leterített takaróra,s közben véletlenül hozzáértem a hajához. Erre ő, mint egy őrült ugrott fel, észveszejtően sikítva. Először totálisan megmerevedtem, nem tudtam mitévő legyek, majd én is felpattantam.
- Mi a baj, Rose?
A lány most már tűzpiros arccal állt a fal előtt, s szégyenkezve nézett rám.
- Bocsi, de ha ideges vagyok, akkor a legkisebb ijedtségre is sikítok."

Joanne arcát fürkészve belekortyoltam az italba. Szinte éreztem, ahogy a vércukor szintem ugrásszerűen megnő.
- És tudod, Anne! – mosolyodtam el – Ezt még hatszor eljátszotta velem a randi alatt. Egyszer mikor felálltam mellőle és ő nem számított rá, kétszer mikor megsimogattam a karját, kétszer mikor felmutattam az égre, hogy „Nézd ott egy hullócsillag!”, majd utoljára, mikor puszit akartam adni neki búcsúzáskor.
Emlékeimbe révedve kapirgáltam az asztalt.
- Képzelheted, hogy utána nem sokat találkoztunk. A félelemküszöbömnek kicsit túl sok volt a csaj. És ez csak a jéghegy csúcsa. De most játsszuk azt, hogy egyet Te, egyet én. Kíváncsi vagyok, hogy mik történtek veled!
Fürkésző pillantással néztem a lányra. Én annyit szeretnék tudni róla, amennyit csak lehet. Szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy egy ilyen aranyos, és jófej lánynak, hogy lehettek ilyen negatív élményei. Semmit sem bántam meg, örülök, hogy eljöttem, és nem akarok úgy hazamenni, hogy úgy érezze én is csak kinevetem. Értékes ember, és igazi… nos, szóval… nnnnnnagyooon vonzó nő. Lehet nem kellene ilyen feltűnően néznem… Próbáljak lazább lenni? Hmm, majd meglátjuk!

Nagyon meglepődöm a mikor elsős voltam indításon, én elsős koromban ennél még hülyébben tudtam viselkedni, akkor még nem született meg az a fiú, aki megmert volna közelíteni. Na igen, sok baj volt velem már akkor is, úgy kellett leszedni a fáról, néha a másik gyerekről, csak a szokásos. Na de viccet félretéve annyira aranyos, hogy így emlékszik, mi volt vele elsős korában, én már azt is elfelejtettem, tavaly mi történt. Nagyon figyelmesen hallgatom végig a mókás történetet, közben pedig büszkeséggel tölt el, hogy mertem ilyet kérdezni, különben most nem lenne min vigyorognom.
-Még mázli, hogy senki sem hallotta, miket gondoltak volna rólad! – felelem még mindig széles mosollyal az arcomon, vizualizálva Gordot meg a sikoltozó lányt. Ennyi erővel Myrtill is lehetett volna szegény randipartnere, az sem nyávog többet vagy kevesebbet. Most azon gondolkozom, ki lehet az a Rose, kíváncsi vagyok, most is ennyire sikoltozna még, ha Gord véletlenül hozzáérne a hajához. Bizonyára nem így reagálna, de már sok idő telt el, egészen más a gondolkozásunk is, bár szerencsére én első koromban sem sipítoztam, mint egy varjú.
-Nem tudom, hogy bírtad, én biztos faképnél hagynék egy sikoltozó fiút. Látszik, hogy griffendéles vagy, különben nem lettél volna olyan bátor, hogy puszit is adj neki. Nem féltél attól, hogy szívinfarktust kap, vagy valami?
Komolyan, nem csodálkozom, hogy ilyen reakciókat váltott ki egy lányból, egy másik fiú mellett talán nem viselkedett volna ennyire szélsőségesen. De úgy látom, ez a fiú már akkor is gyakorlott randevúzó volt, szerintem így jött a világra. Már a babakocsiban is udvarolt, van ez a fiútípus, egészen tartottam is tőlük… eddig a pillanatig. Egészen érdekes „páros” vagyunk mi, a magam bénaságával meg az ő gyakorlottságával, de legalább tényleg nem unatkozunk. A helyszínhez is lassan kezdek hozzászokni, komolyan mondom, a végén még törzsvendég leszek. Persze akárkivel nem jönnék el ide én sem, kell hozzá a megfelelő ember.
Amikor arra kér, most én meséljek neki, úgy érzem kicsit visszaütött a saját kérdésem, de hát ennyi baj legyen. Ha őszinte velem, nekem is illő lesz annak lennem, és megosztanom vele valamelyik kínos élményemet, amiből sajnos rengeteg van. Szerintem nekem több ilyen sztorim lesz, mint amivel ő tud szolgálni, ahogy elnézem, több kellemes randevú áll a háta mögött, mint amennyi nekem.
-Rendben, de kérlek, ne nevess nagyon!
Kell hozzá egy szusszanásnyi szünet, hogy belekezdjek, azért csak fura ilyen rossz élményekről szabadan beszélgetni, még ha ennyire oldott is a hangulat. Belenézek az őzike szemekbe, merítek belőle egy kis erőt, és már kezdem is.
-Szóval negyedikes koromban randira hívott egy évfolyamtársam, szintén griffendéles. Nem igazán volt az esetem, az a nagydarab kviddicses alkat, de igent mondtam, mert bizonyos szinten jól esett a hiúságomnak, tudod, hogy van ez…
A nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy a testalkata miatt Gurkónak hívtam magamban, tényleg nagy darab a srác, nem tudom, hogy edz, vagy mivel, de egy sötét sikátorban nem szívesen futnék össze vele, szerintem ennyi elég.
-Tehát ez a nagydarab fiú kettesben akart lenni velem, én pedig kis naiv lány voltam még, igent mondtam. Szabályt szegtünk, éjszaka találkoztunk, nagyon ragaszkodott a késői időponthoz, arra hivatkozva, hogy napközben elfoglalt. Amikor odaértem, még nem volt semmi gond, próbáltam felvetni valami közhelyes témát, mert megijesztett, ahogy némán bámul, de ahelyett, hogy válaszolt volna, elkezdett taperolni. Ahogy mondtam, jó nagy benga srác volt, így akármilyen gyakorlott voltam a verekedésben, nem igen bírtam el vele. Ahogy eszeveszetten próbáltam kikecmeregni a karjai közül, megkapaszkodtam a fejében, és lerántottam a parókáját. Érted, parókát viselt! Mázli, hogy nagyon meglepődött, így eltudtam szaladni.
Próbálom vinnyogás nélkül befejezni a mondatot, de annyira abszurd a történet. El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha nincs ez a paróka dolog, bele sem merek gondolni…

--- SZIGORÚAN (http://3.bp.blogspot.com/_gGeK_WbzOP0/R3y9GIjEf7I/AAAAAAAABhs/dzvcAJ4E-H4/s400/18.jpg)ÉVEN FELETTIEKNEK---

ANNE THE LEGEND
VOL 1.6

Kikerekedett szemekkel hallgatom Anne beszámolóját, s közben azon gondolkozom, hogy vajon ki lehetett ez a tapló. Az még egy dolog, hogy össze akart jönni a lánnyal, hiszen gondolom már akkor is ilyen helyes volt, de hogy erőszakoskodjon vele, na hát az már mindennek a teteje.
- Hát, - dünnyögöm mikor befejezi – én biztos szétátkoztam volna a fejét. Lehet, hogy nagydarab, meg masszív srác volt, de elég tuskó lehetett a mágiához, ha még a saját haját se tudta visszanöveszteni. Amúgy azóta találkoztál vele?
Miközben Anne válaszát hallgattam egy apró kis gondolat fészkelte be magát a fejembe. Én találkozni akarok még ezzel a lánnyal. Nem csak egyszer, többször. Ha valaki egy nappal ezelőtt ezt mondja nekem, el se hittem volna. Újra csak megcsóválom a fejem, amint a srácról hallok, majd kortyintok egyet az italomból.
- Érdekes üzletpolitikája van ennek a… - próbálom megtalálni a megfelelő szavakat - … helynek. Ha nem kortyokban iszod a löttyöt, amit eléd tesznek, biztosan elvisz a cukrod. Ám ha kortyokban iszol, tovább maradsz, és ez megéri nekik. – váltok témát. Amint kiejtem az „ital, megéri, üzlet” szavakat, máris ott terem mellettünk a pincér, s a már jól ismert negédes mosollyal fordul hozzám.
- Még egy kis frissítőt, a szerelmespárnak? – szinte látom, amint a szirupos szavak kifolynak dagadt ajkain. Anne vigyorogva elbújik a pohara mögött, én pedig szótlanul előveszem a pálcám, s leteszem az asztalra.
- Nem. – felelem oly hűvösen, hogy remélem fázni kezd – S ha lehet az est hátralévő részében ne zavarjon minket.
A nyomatékosítás végett az asztal vörösen izzani kezd. A pincér kigúvadt szemekkel bólogat, majd elrohan. Vigyorogva Anne felé fordulok.
- Nah! Hol is tartottam? – Gyorsan végigpörgetem a kalandokat, amiket én éltem át, s rá is bukkanok egy igencsak szaftos, s roppant kellemetlen élményemre.
- Ez a történet tavaly esett meg velem. Amit most hallani fogsz, azt még senkinek sem mondtam el, ugyanis, hónapokig a hatása alatt voltam az eseményeknek. Emlékszel, mikor tavaly novemberben felgyulladt a hetedikes lányfürdő, s három mardekárosra fogták? Nos, itt az ideje, hogy megismerd az igazi történetet.

„November. Vihar. Éjszaka.
Valahol mindig is tudtam, hogy nem kellett volna összejönnöm Yola Werthestherrel. Már az elején is olyan fura volt. Bár akkor még bejött ez. Köztudott, hogy a mágikus állatok megszállottja vagyok. Yola pedig a mágikus növényekért volt oda. Ebből egyenesen következett, hogy a bájitalok mesterének tartotta magát. És ez egy fontos részlet. Mert valójában nem volt az. Csak szerette azt, amit csinált, de nem nagyon értett hozzá. Afféle mágikus Mekk Elekként tevékenykedett. Szó, ami szó összejöttem vele, mert tetszett a lelkesedése. A szenvedélye. Későn vettem csak észre, hogy ez már inkább megszállottság. Túl későn. No, de ne szaladjunk annyira előre. Ott tartottam, hogy már két hónapja jártunk. Nem mondom, hogy életem legjobb két hónapja volt, de azért elment. A lány cuki volt és szenvedélyes, és ekkor még nem láttam, hogy ez az egész hová vezethet. Jah, igen. Hetedikes volt és prefektus. Ez fontos lesz később.
Amikor azt mondom, hogy szenvedélyes volt nem csak arra célzok, hogy értette a dolgát, hanem mindenhogyan. Ahogy beszélt, járt, tanult vagy épp hozzám bújt. Állandóan emlegetett valami Robbanást, amit át akar élni, de még sosem sikerült neki. Már ekkor gyanakodnom kellett volna, de én csak bíztattam, hogy érje el amit akar. Sőt, felajánlottam neki, hogy segítek, kérjen tőlem bármit. Így érkeztünk el ahhoz a viharos, novemberi éjszakához. Titokzatosan csak annyit mondott reggel, hogy várjam őt este 11-kor a Prefektusi Fürdők folyosóján, s hozzak magammal két Babilon gyertyát. Kissé csodálkoztam, de megtettem. Így éjszaka ott vártam a folyosón, s közben azon törtem a fejem, hogy vajon mi a csudának kellenek neki a gyertyák. Bár volt néhány szív-, s testmelengető elképzelésem, de ahhoz minek babiloni gyertya. Annyira fűtött a szerelem, vagy más, hogy teljesen elfelejtettem, mire valók ezek a fajta gyertyák. Később megtudtam, akkor kicsit fájt.
Nos, pár pillanat múlva befutott Yola is, szenvedélyesen megcsókolt, szinte leharapta a fejem, majd berángatott a prefektusi fürdőbe. Még két percig nem engedett el, s nekem már kezdett kellemetlenné válni a dolog. Már alig éreztem a nyelvem, s a fülem is zúgott. Még ötpercnyi „szájtépés” után elengedett, illetve ellökött magától. Lehuppantam a földre, s miközben sziszegve masszíroztam a szám, ő csábos tekintettel elővette a pálcáját, majd elegánsan suhintott egyet. Minden fény eltűnt. Pár pillanatig a vaksötétben pislogtam, s halkan szólítgattam. Majd zöldes fény gyulladt fel, azaz inkább zöld lángok futottak végig a padlón. Egy alakzatot formázva, melyet akkor még nem ismertem fel. A fürdő plafonja eltűnt helyette sárgás-vörösen izzó, kavargó felhők kavarogtak odafenn. Ezenfelül mindenhol rúnák, s más jelek jelentek meg, belevésve, belemarva a padlóba, ablakokba, falba. Alig bírtam felfogni mi történik körülöttem, mikor hirtelen valami teljesen más kötötte le a figyelmemet. A rúnák, zöld lángok, és az egész fürdő közepén ott állt Yola anyaszült meztelenül, kezében a két fekete Babilon gyertyával. Mellette két gőzölgő üst állt, melyek fölött különféle növények aprózódtak fel, s szóródtak lassan alá. Meg sem bírtam szólalni, az egész jelenet egyszerre volt izgató s taszító. Yola halkan felkacagott, majd mormolni kezdett egy varázsigét, s elengedte a gyertyákat. Azok lassan lebegni kezdtek mellette, s mélykék lánggal égni kezdtek. A lány ringó keblekkel féloldalasan lefeküdt a kőre, s rám nézett.
- Gyere ide! – annyi szenvedély volt a hangjában, hogy szinte önkívületben mozdultam. Négy kézláb másztam oda hozzá, s szinte rávetettem magam úgy csókoltam meg. Yola oly forró volt, szinte égetett. De ez csak felkorbácsolta a vágyunk. Ám észrevettem, hogy minden egyes csóknál mormol valamit. Érthetetlen volt számomra, de azt érzékeltem, hogy változik körülöttünk minden. Fázni kezdtem. Ekkor jöttem rá, hogy már nincs rajtam ruha. Észre sem vettem hogyan, de a lány teljesen hatalmába kerített. Nem ez volt az első nekem, de hogy nem felejtem el, amíg élek, az is biztos. Nem azért mert olyan hihetetlenül fantasztikusan jó lett volna, hanem mert vadsága, s szinte ösztönös állatiasságából fakadó elemi szenvedélye sokáig befolyásolt s émelyített is. De most ott voltam, s csak csókoltam ezt a vad boszorkányt, aki szinte már félhangosan motyogta az érthetetlen ráolvasást. Szenvedélyünk oly fokokra hágott, azt leírni nem lehet. Úgy karmolta a hátam, hogy a vérem is kiserkent. Szinte hozzám tapadt, s varázsigéket sikoltozva remegett, mozgott alattam. Ekkor kezdett kényelmetlenné válni az egész, főleg mivel észrevettem, hogy a varázsigék hatására lebegünk a padló fölött. Hirtelen elöntött a hidegveríték. Most rajzolódott csak ki előttem, hogy milyen alakzatban futnak a lángok alattunk. Egy pentagramma. Egy pillanat alatt végigfutott rajtam minden. A Babilon gyertyák, a lángok, a főzet, a pentagramma. Egy bizony fekete mágia, sőt annak is egy mélyebb, veszélyesebb része. Ez a lány el akarta végezni velem a Babiloni Vér és Kéj Mágiát! Még régebben olvastam erről a mágiáról, mely roppantul veszélyes, és komoly következményekkel is járhat. Ha a lány teherbe esne, akkor ebből a nászból születendő gyermek velejéig gonosz lenne. Úgy megrázkódtam, hogy összefejeltem Yola-val. Ő felkiáltott, én meg lerúgtam magamról. Fájdalmasan csattantam a hideg kövön, a lány pedig felborította mindkét üstöt, miközben végiggurult a fürdőn. Hirtelen újra rajtam voltak a ruháim, melyet kitörő örömmel fogadtam, ám még nincs vége.”

Kortyolok egyet az italomból, miközben Anne arcát fürkészem. Egyelőre nem tudok leolvasni róla semmit, de talán jobb is így. Folytatom tehát.

„Az üstök tartalma a földre ömlött, s sárgás, kékes lángok futottak végig a termen újra, de mostmár pusztítottak. A fa ajtók lángra kaptak, a függönyök is, mint az olaj a víz felszínén, úgy lángolt a fürdőben ez a pokoli tűz. Ijedten felpattantam, s Yola keresésére indultam, aki az egyik fürdőmedence mellett feküdt eszméletlenül, s meztelenül. Gyorsan egy törülközőt varázsoltam elő, majd belebugyoláltam, s felemelve futni kezdtem vele. Épp hogy elértem az ajtót, s kiugrottam, mikor mögöttünk beszakadt a mennyezet. Yola ekkor tért eszméletéhez, egy pillanat alatt kitisztult a tekintete, s rögtön bocsánatot kérni, meg sírni kezdett.”

- Itt a vége a sztorinak! – mondom csendesen, ujjammal az asztal sarkát kapargatva – Yolával még másnap szakítottam. Soha nem tudták meg, hogy mi voltunk. Yola két mardekáros táskájába csempészte a még megmaradt Babilon gyertyát, és McGalagony felismerte náluk. Így őket büntették meg, s nem minket. Ez az én nagyon-ultra-űbergáz kínos történetem, Anne.

Fürkészve pillantok rá, s közben attól félek, hogy mi van ha elijesztettem ezzel a történettel magamtól? … Remélem nem.

Gordon

I'm losing myself just to find a place in your mind
In your mind
Changing myself just to stand
Alone in your eyes
Your eyes...

Nem vagyok egy szentimentális típus. Na jó, ilyenkor hazudok még magamnak is. Talán játszom az erős, független nőt, aki képes megváltani a világot egyedül, de hiába olyan erős a jobb horgom, nem megyek vele semmire. Ahogyan anya mondaná, az ember társas lény. Ezzel én is tisztában vagyok, nem szándékosan nem találtam még meg az igazit, egyszerűen nem volt szerencsém. Nem is kerestem tudatosan, a szerelem jött, aztán ugyanolyan gyorsan távozott is az érzelmeim közül. A legtöbb fiú, akivel eddig jártam szimplán kihasznált, megcsalt, átvert, vagy én szerettem ki belőle mindenféle különösebb ok vagy előjel nélkül. Egy valami azonban közös volt ezekben a fiúkban: egyiket sem találtam igazán érdekesnek.
Aztán itt van Gordon. Akihez olyan félszegen mentem oda, randevút kérni: ÉN. Most már nem bánom, hogy bátor voltam, hiszen nem volt még olyan első randevúm, ahol ilyen könnyen levetkőztem volna a gátlásaim. Voltak kellemes csalódások, annál több kellemetlen, de ilyet azt hiszem még nem éreztem, vagy legalábbis nemigen tudom mihez hasonlítani. Nem néztünk elégszer ahhoz egymás szemébe, hogy meg tudjam mondani, ő mit gondol rólam, de ha hihetek a szavainak, a látszólagos jókedvének, akkora csalódás én sem lehetek neki, mint amitől tartottam. Nem tudatosan kívánjuk fenntartani a beszélgetést, még csak nem is erőlködünk, egyik történetet a másik követi, ahogyan a nevetségesebbnél nevetségesebb italok is az asztalra kerülnek. Mégsem volt olyan rossz a helyszín választás, ha ennyi vidám pillanatot okozott, nem igaz? Legközelebb valami olyan helyre megyünk, amit ő talál ki. Legközelebb? Ennyire azért nem szabad előre szaladnom, nem is tudom, milyen véleménnyel van rólam, az ilyenre pedig nem illik csak úgy rákérdezni. Pár dolognak időt kell hagyni, hogy kicsit leülepedjenek, ha mindenki ajtóstól rontana a házba, már annyi pofon csattant volna el, amennyit még én sem merek elképzelni.
- Futólag, a folyosón, de semmi több. Az ilyeneket igyekszik elkerülni az ember, biztosan sikítanék, ha mégegyszer kettesben kellene vele maradnom. A nevét nem is fogom elárulni, még megkeresed.
Jelentem ki szigorúan, na nem mintha nem érdemelné meg a srác, de nem vagyok az agresszió hív… Ugyan, miről beszélek? Örülnék, ha végre valaki móresre tanítaná, de nem egy két évvel ezelőtt történt dolog miatt. Az élet majd visszaadja neki, amit adott, ez így szokott lenni. És ahogyan ennyi idő alatt megismertem, nem egy szájhős, cselekvő típus, igazán bátor. Végre valaki, aki megérdemelte a nyakába a griffendéles sálat.
- Üzletpolitika? Szerintem nem tudnék darabokra bontani ezt az összetett szót azok, akik ezeket az italokat készítik.
Elvigyorodom az éles kritika hallatára, van, amit nem lehet elégszer negatív jelzőkkel illetni. Nos, ez a hely is ilyen volt. Annyi nevetséges és kifigurázásra váló dolog vett minket körül, hogy csukott szemmel kellett volna ülnünk ahhoz, hogy ezekből semmit se vegyünk észre,
Na, még szerencse, hogy nem hunyom le a szemem, hiszen akkor nem lehetnék szemtanúja a következő jelenetnek. Ez a pincér tényleg komolyan gondolja, vagy nem hallja, amit mond? Tényleg csak röhögni tudok, már vissza sem fogom magam. Amilyen komolyan elküldte szegény embert, az már egyenesen groteszk.
-Azért remélem nem kell megölnöd, amiért elmondtad.
Súgom oda kellő komolysággal, kicsit előre is dőlök, hogy ne kelljen annyira hangosan beszélnie, elvégre egy igazán személyes is titkos dolog fog most itt elhangozni. Imádom, ha valaki a titkaiba avat, ettől talán fontosnak érzem magam. Mármint a másik számára fontosnak.
A történet bővelkedik izgalomban, és erotikában egyaránt: valami ilyesmire számítottam. Mozdulatlanul, némán figyelek, nehogy elhalasszak egyetlen részletet is. Tényleg egy őrült spiné lehetett, nem is értem, hogy nem vette hamarabb észre. Valóban emlékszem az esetre, legvadabb álmaimban sem mertem volna arra gondolni, hogy valami ilyen dolog állhatott a tűzeset hátterében. Mindenféle érzés kavarog a fejemben, de olyan részletesen meséli el a történetet, hogy nincs is helye kérdéseknek: mindent megtudtam. Meglepett, persze, főként, hogy ilyen rövid ismeretség után beavatott ebbe a kis … afférba, de nem érzem magam kínosan, nem is érzem, hogy futnom kellene, szóval ha ez lett volna a célja, akkor Gordon, rosszul csinálod. Persze nem gondolom én komolyan, hogy el akar üldözni magától, elég őszinte ahhoz, hogy megmondja a szemembe, ha már untatom. Ennyire érdekes történet nincs a tarsolyomban, találkoztam már szemét férfiakkal, de ilyenekkel nem volt dolgom. Vagyis ezután a sztori után kicsit újraértékelem a dolgaim, volt, amit én is soknak találtam, de teljesen eltörpült emellett. Tényleg nagy bátorságra vall, hogy mer róla beszélni, amilyen bátortalan vagyok, én titokban tartanám.
Nem is tudom, mikor jutottam arra az elhatározásra, hogy kicsit megviccelem a fiút, viszont most már képtelen vagyok lebeszélni magam róla. Ha egyszer kipattan az ötlet a fejemből, akkor már régen késő. Igyekszem előkészíteni az arcom a nagy jelenethez, a kipirult, vigyorgó lány helyett most magamra erőltetem a csábító nő maszkját. Felvont szemöldökkel, csábosnak szánt mosollyal dőlök hátra, és kezdek ingázni a széken, mielőtt megszólalnék.
-Komolyan elmesélnéd ezt egy idegennek, Gordon? Azt hittem ez a kettőnk kis titka. Milyen szerencse, hogy csak egy hajszál kell a százfűlé főzethez.
Kezembe veszem a poharam, ujjbegyemet végighúzom annak peremén. Nem is tudtam, hogy ennyire jól megy a színészkedés, talán mert még sosem próbáltam. Sokkal magabiztosabbnak éreztem magam ebben a szerepben, nem is szabadna túl sokáig benne maradnom, mert a végén még hozzám nő, vagy ilyesmi. Azt hiszem senki sincs felkészülve erre a Joannere. Megvárom, míg a kis beugratásom, miszerint én vagyok az a lány, akinek elmondta a titkát, eléri kívánt hatását, majd lerakom a poharat, és felnevetek.
-Látnod kellett volna az arcod!
Oké, tudom, ez felettébb mód gonosz volt, de ha képes vagyok viccelődni vele, akkor nyilván tudja, hogy nem ijesztett halálra. Különös, mennyire jól éreztem magam az előbbi alakításom során, még ha csak két mondatig is tartott. Meg kell nyugtatnom magam, hogy nem csak akkor lehetek megnyerő, ha így viselkedem, de ez el fog tartani még pár vitáig magammal, gondolatban. Mindenesetre most én is mutattam neki valamit magamból, arra is rájöhetett, hogy szeretem az ugratásokat, imádok viccelődni. Ha ő ezzel a kis játékkal nem kompatibilis, akkor velem sem, ami ugyan nagyon szomorú lenne, de jobb erre rájönni így az elején, nem?
-Ez a sztori inkább Yola szemszögéből tűnik felettébb furcsának, te csak a körülmények áldozata voltál. Nyugi. Remélem nem haragszol, amiért elvicceltem …

Wallbrick

Teljesen átfagytam, ezalatt a valamivel több mint egy óra alatt, amíg idáig elsétáltunk. Ryan meg az ő remek ötletei. Még az éjjel megbeszéltük, hogy itt találkozunk a Roxmorts-i kirándulás alatt. Aztán nekiállt variálni, hogy nem jó, ha velem meglátja valaki, mert mi lesz akkor a hírnevével. Már tegnap el kellett volna küldenem, hogy költözzön be a Mungóba egy kórterembe, mert nem normális. Az elmúlt egy hetet, beleértve a szülinapját is, úgy kellett valahogy átvészelnem, hogy alig szólhattam hozzá. Tegnap, valamelyik folyosón még el is tolt magától, és gúnyolódva kinevetett, csak mert valamelyik haverja arra jött. Aztán este persze bocsánatot kért, de azt meg kenje a hajára. Persze tudom, hogy ezzel a viselkedéssel csak magát akarja védeni. Retteg attól, hogy mit fog mondani ránk Royal; engedi-e, hogy mi ketten járjunk. Nem mondja ki, mégis abból, ahogy a száját elgondolkodva húzza sokszor, miközben a klubhelység kandallójának tüzébe mered. Én is félek, de akkor sem igazság, hogy úgy csinál mintha nem is hiányoznék neki.
Túl azon, hogy teljesen fölöslegesen, hatalmas kerülővel érkeztünk meg a kávézó elé, iszonyatosan fáznak a lábaim. Hiába faggattam, Wallbrick nem mondta el, hogy mi értelme a falu határáig külön érkezni, ott találkozni és együtt a házak mögött a pusztán átvágva elcaplatni idáig. Kezdem úgy érezni, hogy egyáltalán nem akarok már vele lenni, sőt legszívesebben itt hagynám a dementorok reggelijének. Egész úton csendben voltunk, túlságosan is csendben. Egyszer sem nyúltam a keze felé, és ő sem akarta megfogni az enyém, legalábbis azt hiszem. Szomorúság, düh, félelem és csalódottság keveredik bennem. Nem tudja jóvátenni az eddigi viselkedését, egyszerűen képtelenség lenne. Ráadásul itt ez a levél is a zsebemben. Már negyedik napja hordom magamnál. Félek kibontani, mert lehet, hogy a levél tartalma örökre elszakítja Őt tőlem. Határozottan állok meg a kávézó ajtaja előtt, elvégre neki illene előbb bemenni, de úgy áll, mint akire sóbálvány-átkot küldtek. Elpattan a cérnám, nem tudom tovább féken tartani magam, és dühösen rátámadok.
- Ne kezdd már el a hisztériát Ryan Wallbrick, vagy esküszöm kábító átokkal nyugtatlak le! – sziszegem neki tőlem szokatlan módon hidegen. Esélyt sem hagyva neki arra, hogy megszólaljon, egy levegővételnyi szünet után folytatom. – A Mézesfalásba ne menjünk, mert meglátnak. A könyvesboltba ne menjünk, mert megláthatnak. A Három Seprűbe ne menjünk! Ha ennyire szégyellsz engem, akkor tudod merről jöttünk, lehet szépen hazasétálni! Én ide bemegyek, iszok egy teát és kiolvasztom magam, ha velem leszel ha nem. – valójában persze nem rá vagyok dühös… erre az ostoba levélre. Remegő kézzel nyúlok a zsebembe, és megragadom a borítékot, ami hangosan csörömpöl. Markomba szorítom, nem érdekel, hogy összegyűrődik. Most vagy soha, el kell olvasnom Ryannel vagy nélküle, nekem most már mindegy.
Fittyet hányva arra, hogy mit diktál az illem, nyúlok a kilincs felé, és ha a fiú nem előz meg, akkor dühösen és türelmetlenül nyomom le, hogy aztán hasonlóképpen lökjem be az ajtót. Gyakorlatilag berontok a kávézóba, és a küszöbön állva egy utolsó esélyt adok még Ryannek a csatlakozásra, különben tényleg nélküle töltöm a mai napot, ami persze nem eldöntött, hogy melyikünknek nagyobb büntetés. Pedig már ki is eszeltem, hogy ha innen visszaérünk a kastélyba, akkor hová mehetnénk… ismerek pár kényelmes toronyszobát, legalábbis meséltek már róluk. Ott nyugodtan lehetnénk, de egyelőre most ezen essünk túl. Kérdőn nézek rá, ugyanakkor a szám sarkában ott az az apró vonás, egy kérlelhetetlen kis grimasz, ami jelzi, hogy ha nem követ, akkor nem csak a ma délutánra felejthet el, hanem igen hosszú időre, ráadásul gyönyörűen felborogatja az esti terveimet is.

[ Deirdre Deveraux ]

Tudom, hogy dúl-fúl, rá van írva az arcára, hogy nem tetszik neki, amit csinálok, de könyörgöm, mit vár? Azt mondja nem lenne jó, ha együtt látnának minket, aztán meg csupa olyan helyre akar elráncigálni, ami a kirándulás alatt természetesen dugig van tömve roxfortos diákokkal. Ő mondta ki hamarabb, nem én, de persze ezt is az én hibám. Kit érdekel a hülye hírnevem, amikor végre találtam valakit, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Tény, őrült, de ha ez kell neki, nem fogom magamtól eldobni.
Egyszerűen képtelen lennék rá. egy dolog azonban vastagon böki a csőrömet a duzzogásában, és legszívesebben az orra alá is dörgölném, de abból megint az lenne, hogy hisztizik. Valahol megértem, de…
Arra még nem gondoltál királylány, mi van akkor, ha apád azt mondja, hogy felejts el? Kinek fog vajon jobban fájni, neked vagy nekem?
Naugye.
Megpróbálom megfogni a kezét, de olyan erősen szorítja ökölbe őket, hogy a mozdulatot, inkább félúton megakasztom. Úgysem hagyná, majd szétveti az ideg, akkor meg minek erőlködjek?
Komolyan nem tudok kiigazodni rajta. Megbeszéltük, hogy mindkettőnknek ez lesz a legjobba, amíg a levél meg nem jön, erre csodálkozik, amikor a folyosón befordul valaki és azonnal eltolom magamtól. Fel sem fogja szerintem, hogy önmagától, meg az esetleges rossz döntésétől próbálom megvédeni. megszólják, kiközösítik, lenézik. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért ez kell neki egy normális másik ember helyett.
Jó, tény, nagyon kevés személyt tudnék mondani az iskola falai között, akire azt mondom, hogy rá merném bízni Deverauxot, ugyanakkor nem tudom neki tiszta lelkiismerettel azt mondani, hogy én vagyok a legjobb választás, akármekkora egóm is van.
Talán ha nem lenne háború…
Ugyan Wallbrick, had abba az ábrándozást, Royal Deveraux akkor sem engedne a lánya közelébe, ha milliókat ígérsz neki.
És akkor még csodálkozik, hogy bizonytalan vagyok! erős a kísértés, hogy ne rúgjak bele az előttem felhalmozódott hórétegbe, de valahogy sikerül erőt venni magamon, és megállom. Ha Deirdre megneszeli a zakkantságom annak beláthatatlan következményei lesznek. Márpedig amit most a legkevésbé akarok, az a veszekedés.
Aztán megtorpan a lehető legrosszabb helyen. Értem én, hogy fázik, de pont ide?!
Ahogy megszólal, egyből tudom, hogy nincs sok választásom, vagy bemegyek vele a rózsaszín nyálba, vagy mehetek vissza a kastélyba. Elmosolyodok a fenyegtésre, és ha hagyja, ha nem magamhoz ölelem.
- Olyan kis cuki vagy, amikor mérges vagy, és fenyegetsz – mormolom a hajába macskaként dorombolva. – Hölgyeké az elsőbbség – nyúlok az ajtó után, megakadályozva, hogy kinyithassa magának. Lehet, hogy morcos vagyok, de azért az illem, az illem. Engem pedig arra neveltek, hogy minden körülmény között Úriember maradjak.
Márpedig ez azzal jár, hogy ezt az ajtót bizony be nem tolja előttem.
- Gyere – húzom magammal, egy egyáltalán nem félreeső helyre. ha azt akarja, hogy mindenki lásson minket, akkor megkaphatja. Engem fog terhelni a büntetőmunka, ha bárki is szóvá meri tenni, mi az, hogy Deveraux velem van.
Illemtudóan hagyom, hogy Ő üljön le előbb, ha kell a kabátot is lesegítem róla, majd homlokon csókolom, és vele szemben helyet foglalok.
- Mutasd azt a levelet – szólalok meg rekedten a torkomban dobogó szívvel. legszívesebben mellette ülnék, de így is épp elég messzire mentem, ha a sorokban az áll, hogy felejtsük el egymást. És nagyon remélem, hogy ezt Ő is nagyon jól tudja.
Csak óvni akarom. Sokkal fontosabb annál, hogy hagyjam könnyedén kisétálni az életemből…

Wallbrick

Egy kósza pillanatra odabújok hozzá, amikor megölel. A francba, hogy mindig elgyengülök tőle. Pedig megfordult a fejemben, hogy alaposan térden rúgom a kéretlen ölelésért cserébe. Aztán persze megjött a jobbik eszem, és a továbbiakban igyekszem majd nem úgy viselkedni, mint ha egy két lábon járó fúriafűz lennék. Mint mindig, most is csak pihegni tudok, a közelsége annyira elgyengít. Csendesen követem be a kávézóba, miközben még mindig minden gondolatom kitölti az illata. Ösztönösen az egyik hátsó asztal felé veszem az irányt, de Ryan megelőz, és kiválasztja az egyik legfeltűnőbb helyen lévőt. Hát legyen, akkor majd nyilvános helyen bőgök mindenki szeme láttára, ha elolvastuk a levelet.
Miután leültünk, elgondolkodva nézek körül a kávézóban. Giccses, túlzó dekoráció, tömény nyál. Fintorogva húzom az orrom. Van egyáltalán emberi lény ezen a bolygón, akinek EZ tetszik? A rózsaszín minden árnyalata jelen van, ha sokáig itt leszünk, lehet elönti az agyam a pánik, és üvölteni fogok. Meg lehet itt bolondulni, abszolút megértem Wallbrick fenntartásait a hellyel kapcsolatban. Kezeim az asztalra teszem, aztán fel is kapom őket, mintha parazsat érintettem volna. Csipketerítők. Mi jöhet még?
Egészen zavarba jövök, amikor Ryan szóba hozza a levelet. Benyúlok a zsebembe, és előhúzom a gyűrött borítékot, majd lerakom az asztal közepére úgy ahogy van, felbontatlanul. Mélyet sóhajtok, mert most legszívesebben szorosan magamhoz ölelném a fiút, de nem tehetem, több ok miatt sem. Túl sokan látnak minket, a másik pedig az, hogy nem tudom mi áll azon a kis darab pergamenen.
Nem tehetünk úgy, mintha valahol út közben elveszett volna?
- Nem akartam nélküled felbontani. – szólalok meg végül jóval kedvesebb hangon, mint az imént az ajtó előtt. Halványan elmosolyodok, és nyújtom felé a kezem – Mióta tudod, hogy nálam van? Már a kastélyban észrevetted?
Ez az a pont, ahol még megmenthetnék magunkból valamit… ha most bedobnám a témát, hogy hajítsuk azt a vackot a kandallóba, akkor megoldódna minden. Lehetnénk együtt úgy mint eddig. Nem sok, de annál azért több mint amennyi kontaktus lesz köztünk, ha apa eltilt tőle. Újabb nagy sóhaj szalad ki a számon, és csak elgondolkodva nézem ezt a képződményt, ami az asztalt borítja.
Csak mostanáig bírták tétlenül nézni, hogy megérkeztünk, mert egy mosolygós asszonyság az asztalunk felé igyekszik, gondolom azért, hogy megkérdezze mit iszunk. Ki nem mondott kérdésére álmodozva felelek megelőzve azt, hogy nekiálljon fölöslegesen locsogni.
- Egy fekete teát szeretnék, sok mézzel és tejjel. – annyira félelmetes, hogy talán most vagyunk együtt utoljára Wallbrickkel. Valamit meg kell kérdeznem tőle. Türelmesen megvárom, míg ő is megmondja mit inna, aztán újra megszólalok. – Ryan, ha apa azt írta nem lehetünk együtt, akkor mit csinálunk? Én nem akarok… - kezdek bele, de a félelem miatt feltörni készülő könnyek megakasztanak. – Nem akarlak elveszíteni egy ilyen hülyeség miatt. Nevetséges lenne, ha nem amiatt szakítanánk, hogy te folyton mindenféle csajok körül legyeskedsz. – fordítom el a fejem durcásan. Gondolom úgyis tudja, hogy nem azért mondok ilyeneket, mert bántani akarom, hanem mert dühös vagyok. Egyszerűen nem igazság ez az egész helyzet, és valamiért rajta töltöm ki minden dühömet. Folyamatosan fixírozom az asztal közepén lévő borítékot. Apa címezte meg, felismerem a határozott, keskeny és magas betűiről.
,,Elaine"
Ennyi van csak ott, semmi több. Oké, Tiger megtalál engem mindig, de nem hiszem el, hogy nincsen annyi ideje, hogy ráírja az egész nevem. Meg aztán, mivel Wallbrickkel közösen írtuk a levelet, és úgy is firkantottuk alá, ezért elvárnám, hogy az ő neve is szerepeljen a borítékon. Persze ha Royal hallani sem akar róla, akkor érthető, hogy mellőzte a címzésből. Megöl a kíváncsiság, de én bizony fel nem bontom azt a levelet…

[Deveraux]

− Nem volt nehéz összerakni a képet. – rázom meg a fejem. – Először az ijedt arcod volt gyanús – mosolygok rá lágyan – Aztán állandóan a zsebedben kotorásztál, és minden alkalommal úgy rántottad ki a kezed, ahogy most el az asztaltól. Végül a pergamen semmivel sem összetéveszthető hangja tette bizonyossá, hogy levél van a dologban.
Szeretném átölelni, megfogni a kezét, de egyszerűen nem tudom levenni a tekintetem a kettőnk közt fekvő levélről. Nem akarok arra gondolni, mi van akkor, ha azt a választ kapjuk, amire azóta számítok, amióta elhagytuk a gardróbszobát.
Soha nem mondtam, és megpróbáltam nem is éreztetni vele, de őszintén megvallva, egyáltalán nem lennék meglepve, ha Royal Deveraux kiátkozna a Roxfortból, amiért egyáltalán meg mertem csókolni az ő egy szem lányát.
− Szerintem az már egy jó jel, hogy kapásból nem rivalló. – mondom ki hangosan a gondolataim. − Ha annyira dühös lenne, hogy… á nem. – rázom meg a fejem tehetetlenül – Soha nem tenne ki téged ilyen megaláztatásnak.
Az én nézeteim szerint a rivallót nem arra találták fel elsősorban, hogy nyomatékosan figyelmeztessünk valakit. Sokkal inkább a megalázás nyilvános formája.
Nagyteremben, diákok előtt. Bárki is kap, a szégyen nagyon is észrevehető jelei gyakorta párosulnak hasonló nézetekkel, gondolatokkal, mint az enyémek.
Elgondolkodva bámulok az előttem ülőre, és fogalmam sincs mi bíztatót mondhatnék neki. Az embernek mindig nagyobb szája, reménye van addig, amíg az a valami az asztal kellős közepén, kézzelfoghatóan nem telepedett közénk. Ugyanakkor most kellene igazi támaszt nyújtanom, és egyszerűen nem tudok.
Puhán fogom a tenyerembe a felém nyújtott kezét. Finoman szorítom meg az ujjait, miközben biccentek egyet.
− Minden rendben lesz, ne aggódj – kacsintok rá játékosan. Talán ez majd oldja a gátlásait. Épp szeretnék az asztal alatt közelebb kerülni a lábaimmal az övéihez, amikor megjelennek az iránt érdeklődve, ugyan mit szeretnénk fogyasztani.
Merlin vigye a pokolra.
− Ugyanazt kérem. – fojtom a nőbe a szót, mielőtt megkérdezhetné, én mit óhajtok. Az asztaloknál feltűnésmentesen, de egyre többen leplezetlenül bámulnak felénk. Érdeklődésük még tovább nő, amikor Deirdre kifakad.
Talán kiakasztom, talán pont ez lesz majd, amitől még jobban oldódik, de a mondandója végére csendesen kuncogok. Nem tudom se visszatartani, sem pedig visszafojtani.
− Olyan gyagya vagy. – húzom végig az ujjaim finoman a kézfején. − Inkább azért tennéd ki a szűröm, mert megcsallak? – nézek rá elkomolyodva. – Hidd el nekem, nem akarod tudni az milyen érzés. És egyúttal tisztázzunk is valamit. Soha nem foglak megcsalni – jelentem ki határozottan, ellentmondást nem tűrően. – Ha valamiért úgy érzem, hogy nem működik, már nem szeretnék veled lenni, inkább megmondom, minthogy ennyire megalázzalak – fejezem be vadul villogó szemekkel. A világ leggusztustalanabb, legaljasabb módja a szememben. Nem vagyok egy szent, de egy utolsó aljas féreg sem, akármit is mondanak rólam.
– Bármi is van abban a levélben, kitalálunk valamit. Megígérem. – nézek mélyen a szemébe, hogy tudja: tényleg komolyan gondolom, amit az imént mondtam. – Majd én felbontom – nyúlok a boríték felé pengevékonyra préselt ajkakkal. – Előbb, vagy utóbb úgyis meg kell nézni – húzom egy ujjal magam felé lassan – Akkor már essünk túl rajta mihamarabb…

Wallbrick

Feszültségem szép lassan oldódik, már nem szorítom Ryan kezét olyan görcsösen. Nem akarom, hogy ennyire gyengének lásson, ezért inkább fékezem magam, és próbálom finoman, csak ujjaimmal érinteni. Még hogy nem csalna meg. Korábban keljen fel, ha engem akar átverni. Annak azonban, hogy nem hiszek neki, inkább nem adok hangot, csak szemöldököm felhúzása jelzi felé a véleményem.
- Hagyjuk inkább a témát. Most van nagyobb gondunk is, mint a Wallbrickek hűségének kitárgyalása. Ráérünk még ezen vitázni később is. Különben is, hogyan csalhatnád meg azt, akivel együtt sem vagy? – teszem hozzá az utolsó mondatot szinte magamnak mormogva. Tudom, hogy nem ő tehet róla, hogy nem lehetünk együtt hivatalosan, de akkor is utálom, hogy akik nem figyelnek a pletykákra, azok továbbra is csorgatják utána a nyálukat ő meg leáll beszélgetni fűvel-fával meg mindenféle huszadrangú libával flörtölget, mint mindig. Ha apa engedné, hogy együtt legyünk (ami kizárt dolog), akkor sem vállalna fel engem. Morrisonnal bezzeg volt idő mikor nyíltan cicáztak egymással, játszották a szokásos macska-egér játékaikat. Velem miért nem? Láttam én már őt lányokkal, de mindegyikkel teljesen másképp viselkedett, mint velem. Kuncogott, ugratta őket, viccelődött.

A levél az asztal közepén teljesen olyan, mintha egy tűzoszlop lenne. Folyamatosan kelti bennem a feszültséget, és míg el nem olvassuk, addig falként fog tornyosulni köztünk. Elengedem Ryan kezét, és miközben ő csigalassúsággal húzza magához a borítékot, mint akinek a fogát húzzák, én egyszerűen odanyúlok és elveszem tőle. Elvégre a levelet nekem címezte apa, így teljesen logikus, ha én bontom fel.
- Majd én. – szólalok meg halkan, és már tépem is a papírt. Egyetlen, gyors mozdulattal bontom fel, nem akarok hatásvadász módon lassan elhúzni egy ilyen pillanatot, hogy percekig a szakadó pergamen sercegését hallgassuk. Fura, de már nem remegnek a kezeim. Kiveszem levelet a borítékból, és nézegetem, megfordítom, hogy a hátuljára is van-e valami írva. Nincs. Szokatlanul rövid, az első oldal is csak félig van írva.
Összehúzott szemöldökkel meredek a nagyjából két bekezdésre. Pedig én azt hittem, hogy ez az ügy fontos lesz Royalnak, erre egy ilyen kis kutyafuttában körmölt cetlivel le is ráz. Egyre különösebben viselkedik. A pergamen fölött Wallbrickre pillantok, és ideges kis mosolyt erőltetek magamra, mielőtt megtudnám, hogy mi az ítélet. Pislogok egy hosszút, megrohamoznak az emlékek, az elmúlt egy hét eseményei. Ez a sok jó dolog tényleg nem számít semmit sem, olyan piti apróságok miatt, mint a származás?
,,Froggy,"
Semmi ,,Kedves Deirdre" vagy egyetlen kislányom vagy valami. Csak így, Froggy. Jó, tudom, hogy apa ezt a becenevet akasztotta rám még régen, de azért mégis… Nem indul túl jól a dolog. Az első néhány mondat gyakorlatilag egy szűkszavú itthon-minden-rendben tájékoztatás, ez gondolom nem igazán érdekli Ryant sem. Aztán mikor végre a minket érintő részhez érek, újra felpillantok, és keresem a tekintetét, hogy a szemébe nézhessek egy kicsit. Mintha megerősítésre vágynék.
- Azt írja, hogy: ,,Döbbenten olvastam legutolsó leveled, melyben áldásomat kéred kapcsolatodra olyasvalakivel, aki nem közénk tartozik. Cassandra hosszas győzködése után úgy döntöttünk, hogy mivel a szóban forgó" – itt egy aprót sóhajtok, egyszerűen utálom, hogy apa szemében ő csak ennyi… - ,,félvér fiatalember" – nem tudom tovább olvasni anélkül, hogy ne tegyek megjegyzést. – Tudod, hogy nekem ez nem számít. Ugye tudod? – őszintén és csalódottan nézek Ryanre, nem hiszem el, hogy Royal ennyire kínos helyzetbe hoz ezzel a megnevezéssel.
- Szóval: ,,a szóban forgó fiatalember "– direkt kihagytam a Wallbrick származására vonatkozó megjegyzést – ,,Ryan Wallbrick, akinek egész családja nagy tiszteletnek örvend köreinkben, s magam is jó viszonyt ápolok velük" – hangom hírtelen lemondóról izgatottra vált, valamivel gyorsabban kezdem el felolvasni a levél tartalmát – Bla-bla-bla. – futom át a Ryan családi hátterére vonatkozó részeket - ,, Úgy gondolom, hogy ha magadtól nincs annyi eszed, hogy ne állj össze valakivel, aki nem hozzád való, én nem akadályozlak meg benne. Ettől még ne gondold, hogy örülök neki." Ennyi. – nyújtom a fiú felé is, hogy ha akarja ő is elolvashassa, már ha nekem nem hisz.

Valamennyivel nyugodtabban dőlök hátra a széken, és az ízléstelen csipketerítő szélét kezdem el piszkálni, miközben az előbbi mosolygós asszonyság lepakolja elénk a teákat. Hát ezen is túlestünk, felbontottam, és még mindketten itt vagyunk – és ha jól értelmeztem, akkor maradunk is.

[Deveraux]

Kérdőn pillant fel a lányra, amikor az egyetlen mozdulattal elhúzza előle a borítékot. Már a nyelve hegyén lenne valami csípős válasz arra vonatkozva, mi a fenének is kell ekkora hisztit csapni, amikor aztán mégis ő akarja felbontani azt a nyomorult levelet.
Rosszallóan nézett félre, de aztán egyetlen pillanat alatt visszanyerte vonásai felett az uralmat.
− Szörnyű vagy – kuncog fel mosolyogva, bár Deirdre érezheti, hogy ajkainak görbülete nem épp szívből jön, sokkal inkább erőltetett vicsor, mintsem őszinte. Nem tudja megjátszani magát, egyszerűen képtelen rá, amikor pontosan tisztában van vele, hogy az a nyamvadt levél mindent megváltoztathat – örökre. Annyira azért mégsem lehet elvetemült Deveraux, hogy önként, és dalolva menjen szembe az apja akaratával, amikor nyíltan tudja róla mindenki, hogy szinte bármit megtenne azért, hogy megfeleljen az elé támasztott elvárásoknak.
Aztán ki tudja. Az előbb még azon nyafogott, hogy ha szétmennek, nevetséges lenne pont ezért. Ugyanakkor azzal neki is pontosan tisztában kell lennie: ha a válasz nem – semmi sem lesz olyan, mint régen.
Nem várhatja el tőle, hogy ugyanolyan legyen, mint mielőtt még egymásra akadtak volna a gardróbszobában hála Hugrabug hihetetlen merészségének. Kész csoda, hogy Morrison nem várta őket, amikor kijöttek.
Kihúzta magát, hogy fejjel lefelé legalább láthassa mennyi az annyi, de azon kívül, hogy elsőre megállapíthatta: igencsak szűkszavú üzenetről van szó, esélye nem volt Royal kézírását kibogoznia.
Sürgetően tekint a lányra, haladjunk már, mert megőszülök fejjel. Minél hamarabb tudni akarja, hogy mi az ítélet. Ha jó azért, ha rossz, akkor meg essenek túl rajta mihamarabb. Azzal Deirdrenek is számolnia kell, ha a válasz az, hogy felejtsék el az egészet, nem túl jó fényt fog vetni a társalgás további folyására – tekintve, hogy onnantól kezdve minden egyes szavuk mellett a mozdulataikat is meg kell válogatniuk.
A lány felől érkező erőltetett mosoly semmi jóval nem kecsegtet, ahogy az első mondatokat olvassa. Egy pillanatra elfogja a páni félelem. Mi van akkor, ha Royal hallani sem akar kettejüktől. Egyáltalán hogy fognak viselkedni? Miről fognak beszélni? Mi lesz, ha hazamennek, és a nyári bálokon kénytelen- kelletlen találkozniuk kell? Nem teheti ki akkora veszélynek, hogy a szülői tiltás ellenére hagyja, hogy Deveraux azt tegye, amit jónak lát, vagy amit a szíve diktál. Nem sodorhatja sem őt, sem pedig magát ekkora bajba.
Idegesen rágni kezdi az alsó ajkát, ahogy a lány keresni kezdi a tekintetét. Aprót biccent, noszogatva a másikat: gyerünk, mondd már!
Egyetlen arcizma sem rándul, amikor Deirdre apja félvérnek nevezi, és a lány ezt is hangosan felolvassa – minek tagadni azt, ami úgyis nyilvánvaló?
Pontosan erről beszéltem neki – vesz egy mély levegőt. De persze ő sosem hallgat rám, ha arról van szó, hogy a saját érdekében próbálom rávenni arra, talán nem én vagyok a megfelelő személy neki. Ez még csak a kezdet…
− Nyugodtan kimondhatod – néz mélyen a másik szemébe. – Ezt egyszer már megbeszéltük. Tudom mi vagyok, együtt kell vele élnem, hogy megkülönböztetnek másoktól – teszi hozzá lezseren, noha a hangsúlyból érezhető bántja a dolog. A világ legnagyobb árulása, hogy pont vele történik meg ilyesmi. Hiába mondják neki, hogy ettől jobb ember lesz, keményebb… itt az iskola falai között nem olyan durva a helyzet, mint a varázsvilágban. Ott már nem csak annyi lesz rájuk mondva, hogy idióták, hanem ennél sokkal rosszabb jelzők.
A lány hangja izgatottá válik, Wallbrick pedig felvont szemöldökkel hajol közelebb. A szék támlája megemelkedik – olyan, mint amikor a muglik hátrafelé hintáznak, csak nála épp fordítva, majd hatalmas mosoly terül szét az arcán.
− Nem örül neki. – szólal meg némileg felengedve – Persze, hogy nem örül neki – mondja ki újból ezúttal a csipketerítőt kitüntetve a figyelmével. – De nézd a dolog jó oldalát – fogja meg az asztal felett a másik kezét, ha az nem húzza el. – Ha akarod, többé nem kell bujkálni. Ha akarod… − nem fejezi be a mondatot, azt akarja, hogy Deveraux döntsön: most, hogy megkapták az engedélyt, vajon hajlandó e komolyan felvállani a fiút, vagy inkább maradnak az eddigi körülmények között, ami neki ugyan nem jó, de a lányt talán nem teszi ki a durva tréfáknak és vicceknek.
Nem veszi el a levelet, csak nézi a vele szemben ülőt, ahogy hátradől a széken.
− Mostantól minden más lesz – néz mélyen a szemébe – Ha te is úgy akarod. – teszi hozzá hezitálva, miközben megérkeznek a rendelt forró italok. Ő már a gardróbszobában elmondta mit szeretne – pontosabban kit. A labda a lánynál van. Most, hogy minden megoldódni látszik, vajon hogy választ?
A hely tele van egyre kíváncsibb arcokkal, és a fiú úgy dönt, megfordítja a dolgot. Nem az számít, hogy ki mit mond. Hanem az, amit tesz, amit érez. Márpedig, ha Deirdre bármilyen érzelmeket is táplál iránta…
− Gyere közelebb! – kéri szelíden az asztal felett. Ha Deveraux megteszi, amit kér, közelebb húzza magát ő is az asztalhoz. A szék kurtán nyikordul, ahogy a szőnyeg finoman elcsúszik alatta. Finoman, lassan hajol hozzá, egyértelműen jelezve, mit akar. Bármikor elhúzhatja a fejét, de ha nem teszi, Wallbrick vesz egy mély levegőt, és óvatos csókot nyom a lány ajkaira…

Wallbrick

zene (http://www.youtube.com/watch?v=qNbaRiZJJQo)

Nem kerüli el a figyelmem Ryan mosolya, amikor felolvastam neki, hogy megkaptuk az engedélyt, és apa beleegyezett abba, hogy együtt legyünk. Tulajdonképpen én is ezt a megkönnyebbülést érzem, mint ő. Mégsem tud hatalmába keríteni a felhőtlen boldogság. Ahogy hátradőlök a székemen, elgondolkodok, hogy tulajdonképpen hogyan is tovább. A fiú megelőz, mintegy rám bízva a döntést. Mintha nem mondtam volna el elégszer, hogy mit szeretnék, vagy mit érzek.
Elengedem a kezét, és keverek egyet a teámon. A csészében a tea és a tej aránya éppen megfelelő, a halvány barnás folyadék már azelőtt érdekes formákat kirajzolva mozgott, hogy hozzányúltam volna. Kanalam beleragad az alul megülő mézbe, és ahogy elkezdem felkavarni, beszáll ő is a folyadékok furcsa táncába. Néhány másodpercig elmélyülök ebben a látványban, a dinamikus kavargásban, mely majdnem olyan, mint az a kuszaság, ami a fejemben van. A szívem tiszta, ott csak egy valami, vagyis valaki van, és az Ryan. De az eszemmel most kezdem felfogni, hogy mibe is vágunk bele. Hogy nekem mivel járna, ha mi hivatalosan is együtt lennénk.
Félvér.
Eddig nem érdekelt, hogy Wallbrick kicsoda vagy micsoda. Csak azt tudtam, hogy szeretem és vele akarok lenni. De most, hogy már szabadon együtt lehetnénk, valahogy mégis úgy érzem, nem vagyunk egymáshoz illők. Mint a tűz és a víz. Soha nem tudnám őt boldoggá tenni, és ő sem engem, mert mások vagyunk. Hogyan is lehetnénk így együtt hosszú távon, hogyan lehetne családunk? Átkozzuk meg a gyerekünket azzal, hogy ő is félvér legyen, mint az apja? Nem, ezt nem tehetem a saját véremmel. Ha együtt is maradunk, soha nem alapíthatnánk családot. Azzal csak olyan helyzetbe hoznánk azt a gyereket, amilyenben a fiú is van. Átkozna és gyűlölne engem, amiért rangon alul választottam magamnak párt, és ezzel tönkre tettem az ő életét is.
Mégsem húzódok el a rövid, már-már szűzies csók elől. Megszokásból végigsimítok közben az arcán, de aztán már el is húzódok. Valami nem jó. Hiába az engedély, nem tudok vele együtt lenni. Ilyen bizonytalanságban nem.
- Ha akarom mi? Mi lesz akkor? – csóválom meg a fejem, és kezeimet az ölembe rakom, hogy még véletlenül se tudja őket Wallbrick megfogni. – Nem tudom, hogy mi legyen velünk. – teszem hozzá halkan. Az elmúlt héten már felülemelkedtem a fiú származásának, és kevert vérének tényén, már nem érdekel. Valahol zavar, igen, de nem emiatt nem tudok vele lenni. Hanem miatta. ,,Minden más lesz." Ugyan, mi lenne más? Soha nem fog megváltozni, ő meg Raleigh továbbra is fogadásokat fognak majd kötni arra, hogy ki melyik lányt és mennyi idő alatt tudja beszédíteni az ágyába.
- Nagyon sok dolgot kellene megbeszélnünk ahhoz, hogy ez a dolog működhessen. Eddig azért nem hoztam szóba, mert még az sem volt biztos, hogy egyáltalán beszélhetünk-e egymással ilyesmiről. – hajtom le a fejem, és kissé elpirulok. Szörnyen mohó és önző voltam, amikor nem beszéltem meg az aggályaimat már az első percben vele. Csak valahogy annyira elvette az eszemet az, hogy vele szerettem volna lenni, hogy nem akartam elrontani a dolgot, mikor végre sikerült. Most mégis kénytelen vagyok rá. Az utóbbi napokban kiderült, hogy vonzzuk egymást, mint két mágnes, és egyre nehezebb volt elszakadni tőle minden este, hogy aztán a saját hálótermemben, egyedül hajtsam fejem nyugovóra. Ezzel gondolom ő is így van, hiszen éreztem rajta, hogy mennyire velem akart volna még maradni. Nagyot sóhajtok, és végre újra ránézek.
- Nem akarlak korlátozni, se megmondani, hogy kivel barátkozhatsz, vagy kivel nem. Bízni fogok benned, amíg nem adsz okot rá, hogy ne tegyem. De egyetlen egyszer kerülj félreérthető helyzetbe, és olyan szélsebesen teszem ki a szűröd, hogy észre sem veszed. – szemeimben szikrányi kedvesség sincs. A dolgot halálosan komolyan gondoltam. – Nem lesz magyarázkodás, nem foglak meghallgatni. Természetesen ez a dolog rám is vonatkozik, én sem kerülhetek még félreérthető helyzetbe sem senkivel. – teszem hozzá, csak hogy ne gondolja azt, hogy ez az egész az előélete miatt van. Pedig de.
Ebben a pillanatban azonban belém hasít a felismerés. Hogy a dementorok szívogassák ki a lelkét! Teljesen elsápadok, mert eszembe jut egy eset, ami bizony félreérthető, és ezen a héten történt. A déli kilátóban egy diákkal keveredtem ilyen helyzetbe, de Merlin látja lelkemet nem akartam tőle semmit.
Na tessék, már kezdem is a magyarázkodást, pedig épp az imént mondtam, hogy ez az, amit nem fogadok el tőle fordított helyzetben. Valahogy mégis el kell neki mondanom, hogy mi is volt pontosan ott a kilátóban Philippe-pel. Mély levegőt veszek, elvégre jobb, ha tőlem tudja, mint ha mástól, aki esetleg még ki is színezi a történteket. Remélem Wallbrick nem féltékeny típus, különben nagy bajban vagyok.
- Csütörtökön a kilátónál összefutottam egy sráccal. – jegyzem meg mintegy mellékesen. – Egészen közel lépett hozzám, én meg az oszlop mellett álltam. Tiszta cikis volt. – jegyzem meg, és újra elkezdem a teámat kevergetni. Hátha így könnyebben el tudom mondani ami történt. – Komolyan mondom, egy percre azt hittem, hogy meg akar csókolni, szóval elég dühös lettem, és rendeztem egy kisebb jelenetet. Elég kényelmetlen volt az egész… - húzom a szám grimaszra. Ha Ryan megtudja, hogy ki volt az a fiú, persze már nem lesz féltékeny egy pillanatra sem, hiszen tudni fogja, hogy Ő sokkal jobb, mint Philippe.

[ Deveraux ]

Ahogy viszonozza a csókot valami érzem, hogy megváltozott. Mintha gondolkodóba esne. Most, hogy megkaptuk az engedélyt szabadon felvállalhatna, de az arcán látom, hogy végre eljutott a tudatáig, amiről hetek óta beszéltem neki, és ő egyszerűen elengedte a füle mellett.
A rémület olyan gyorsan kerít a hatalmába, hogy kizártnak tartom: nincs az arcomra írva minden egyes gondolatom.
Fájdalom. Rettegés. Gyűlölet.
Soha nem lehet igazán az enyém. Megértette mi várna rá, vagy egy esetleges közös vérrel azzal, ha komolyabbra szeretné fűzni a kapcsolatunkat. Nem tudok neki semmi olyat adni, amitől többnek érezhetné magát egy egyszerű boszorkánynál. Megvetés övezné bármerre is megy, és nem lehetek mindig mellette, hogy megvédjem a rossz nyelvektől.
Átkozott háború, ha nem lenne, soha ennyire éles különbségek nem mutatkoznának varázsló, és varázsló között. Deveraux apja nem lenne megrögzött halálfaló, és nem akarná mindenben a vért, a származást elsőnek megtenni.
− Az a baj, hogy nagyon sok mindent nem beszéltünk meg eddig, és te csak most kezded megérteni mi vár rád, ha azt mondod: oké felvállalsz a nyilvánosság előtt. Amit természetesen meg is értek elvégre kettőnk közül nem én vagyok az, aki rangon alul választ.
Szándékosan tettem jelen időbe a kijelentést, direkt mondtam azt, hogy választ, nem pedig azt, hogy választott. Pontosan tudnia kell, hogy mi a különbség a kettő között. Nem megbántani akarom, inkább adok neki még egy utolsó lehetőséget, hogy meggondolja magát, bármennyire borzalmas is lenne azt hallani, hogy inkább hagyjuk ezt az egészet a francba.
− Nincs szükség korlátozásokra, de mindent le kell tisztázni. A bizalom egy kapcsolat alappillére, ha az nincs biztos lábakon, megette a fene az egészet. – magyarázom nyugodt hangon, miközben a szívem a bordáim döngeti. – Úgy értettem azt, amikor azt mondtam minden más lesz, hogy tény: nem voltam egyenes ember, de ha van kiért, márpedig nagyon úgy fest, hogy lenne kiért feladni a hülyeségiem, hidd el, ez nekem nem okozna problémát.
Ez körülbelül olyan, mint amikor a nagynéném sokáig dohányzott, aztán teherbe esett, és a pici érdekében letette a cigit. Volt kiért, és volt értelme. Talán Deirdrenek is eszébe jut, amikor egyszer panaszkodtam valamelyik estélyen, hogy amíg le nem tette, mennyire elítéltem miatta.
− A magyarázkodás az emberi lét egyik leggusztustalanabb tulajdonsága – teszem hozzá annyira halkan, hogy csak ő hallja – Azoknak, akik ismernek, és bíznak bennem, nincs szükségem magyarázkodásra, akik viszont nem, azoknak meg teljesen feleslegesen tenném, mert úgysem hinnék el.
Nem szokásom magyarázkodni. És ez ezentúl is így lesz. Ha nem keveredek félreérthető helyzetbe, nincs rá szükség. És lám, ugye hogy egy problémával azonnal kevesebb. Gondolkozni kell, amire sokan nem képesek, mert előbb jár el a szájuk, vagy a kezük, mielőtt végigfuttathatnák agyban, minek milyen következményei lesznek, aztán meg persze jön a baj – méghozzá csőstől.
Brrrrr. Még a hideg is kiráz a gondolatra.
Amikor újból megszólal, érzem a hangján, hogy mérges leszek. Pont most fogjuk ezt a szabályt megszegni, vagy mi?
A kezem ökölbe szorul az asztal felett, az ujjaim elfehérednek, a fejemen kidagad egy apró ér a halántékomon.
− Mi az, hogy meg akart csókolni? – szisszentem fel az utolsó szavaknál dühösen – Ki volt az?! – hajolok hozzá közelebb a teáink fölött – Ki merészelt ilyet egyáltalán elképzelni olyasvalakivel, aki mással van?! És te mit csináltál? Jól vagy? Nem esett bajod?
Szikrákat szórnak a szemeim, de valahogy sikerül magam türtőztetni. Nem akarom megijeszteni, de egyszerűen ledöbbentett az, amit hallottam. Van a Roxfortban olyan elmebeteg, aki azt hiszi, hogy büntetlenül kikezdhet VELE?
− Tud erről más is, vagy csak nekem mondtad el? – kérdezem szaporán szedve a levegőt. Remélem, hogy elmondja ki volt az a szerencsétlen, különben kénytelen leszek magáakciózni egy kicsit. Morrisont egyszer már meg kellett védenem. De Deveraux … ő teljesen más kategória. Még ha azt mondaná, hogy most azonnal vessünk véget ennek az egésznek, akkor is egyesével törném el az ujjait annak, aki kétértelműen hozzá mert nyúlni.
Féltékeny vagyok? Igen! Meg kell tudnom ki volt az az aljas, hogy aztán elbeszélgethessek vele, amolyan mardekár stílusban…

Wallbrick

- Én bízom benned. – próbálom enyhíteni a fiú haragját, de mindhiába. Sok dolgot megváltoztat, hogy azt mondta felhagyna az eddigi létformájával értem. Persze ezt nem így mondta, de szeretném hinni, hogy ez az értelme. Tudom, hogy nem mond igazat, elvégre annyira már ismerem őt is, de főként a hírét, hogy ne bízzak a változásában. Be kell látnom, hogy talán első lehetek, de egyetlen soha, bármit is mondjon most. Mélyet sóhajtok, ahogy erre gondolok. Mintha nem lenne elég bajunk, és elég hibája Wallbricknek, akkor még ez is… bele fogok őrülni a féltékenységbe mellette, ez már biztos.
Éppen nyúlnék a keze felé, szeretnék valamennyi erőt meríteni a közelségéből a folytatáshoz, amikor észreveszem, hogy a féltékenység zöld szemű szörnyetege bizony elérte őt is, arca eltorzul, ujjai elfehérednek. Mert persze nincs elég problémám, még csinálok is magamnak azzal, hogy locsogok össze-vissza.
Egyfelől persze megnyugtat a látvány. A nagy Ryan Wallbrick veszettül féltékeny, mint valami sárkány, ami a tojásait félti. Mintha én az övé lennék, a tulajdona. Mélyen, belül örülök neki, hogy így érez mert ebből legalább tudom, hogy fontos vagyok neki. Furcsa, de még ezzel a birtoklási vágyával sincs semmi bajom. Úgy neveltek, hogy az ilyesmi helyénvaló, és ha véletlenül mégis egy pár lennénk hivatalosan és hosszútávon, teljesen logikus lenne, hogy előbb vagy utóbb egyfajta árnyékká sikkadnék mellette. Nem mintha az a szerep kedvemre lenne, de beletörődnék, ahogy azt anyám is tette, meg az ő anyja, egyszóval mindenki akit csak ismerek.
De azért ez a Wallbrick-ficsúr kissé korán kezdi az uralkodást. Aggódva pillantok rá, aztán nyújtom felé a kezem, hogy valamennyire megnyugodjon.
- Csss! Már mindenki minket néz! – súgom félhangosan, aztán közelebb húzódok hozzá. – Ne csinálj jelenetet kérlek. – a hangom tőlem szokatlanul szelíd, érezheti, hogy tényleg nem szeretnék botrányt ebből a dologból. – Nem mindegy, hogy ki volt az? Vége van a dolognak és kész… - elgondolkodva meredek a fiúra, és ha nem húzódik el, akkor megfogom a kezét. Hüvelykujjammal apró köröket írok le a kézfején, két kezembe fogom tenyerét, és az ujjaival babrálok. Nem kellene ennyire féltékenynek lennie, hiszen tudhatná, hogy semmi olyan nem történhetett köztünk, amivel kapcsolatban kifogása lehet. Az elmúlt héten azt hiszem épp elégszer és eléggé bizonyítottam neki, hogy mit érzek iránta (annak ellenére, hogy egyszer sem mondtam semmit sem az érzéseimről).
- Hogy esett volna bajom, azért ne nézz holmi kis muglinak aki azt se tudja mire való a pálcája. – mosolyodok el kedvesen, és székemmel az asztal másik oldalához csúszok, hogy ne vele szemközt, hanem mellette üljek a továbbiakban. – Egyébként meg nem akart ő bántani, és szerintem nem is tudott rólunk semmit. Nem kürtöltük szét az egész Roxfortban, hogy együtt vagyunk; honnan tudta volna, hogy van valakim? – próbálom észérvekkel csillapítani Ryant, de egyre nagyobb kétségeim vannak afelől, hogy ez a kis incidens megtorlatlan marad. Fogalmam sincs mit mondhatnék neki, amitől megnyugodna, vagy amivel el tudnám simítani ezt az ügyet, és elterelhetném róla a gondolatait.
- Szerintem Morrison látta az egészet, ő tud mindent. Én meg elmondtam valakinek. – elpirulok, nem is kicsit. Hiba volt, hogy nem a fiúnak meséltem el egyből ami történt, de azt hittem, hogy ez nem jelent semmit neki, épp úgy mint ahogy nekem sem. Mély sóhaj után szólalok meg újra – Damerei tud a dologról, neki elmondtam ami történt, és azt mondta, hogy majd ő elsimítja az ügyet. Nem lehetne, hogy elfelejtjük, hm? – nyúlok az arca felé, hogy megsimogassam, de a mozdulat félúton megakad. Ryan eddigi arckifejezéséből ítélve szó sem lehet arról, hogy feledésbe merüljön az eset. Mardos a bűntudat, amiért elrontottam a mai találkozásunkat ezzel a kis vallomással. Pedig pont most jöhetnénk egyenesbe, megkaptuk az engedélyt is apámtól, végre nem kellene bujkálni, azt csinálnánk amit csak akarunk.
Csak egy dolog van, ami eszembe jut, amivel talán megmenthetném a helyzetet, és a ma délutánt.
- Én szeretnék veled lenni. Ha esténként odabújhatnék hozzád akkor is, ha sokan vannak körülöttünk. Szeretnélek akkor átölelni vagy megcsókolni, amikor csak akarlak úgy, hogy közben ne kelljen azon gondolkodnom, hogy ki lát vagy ki nem. Te nem ezt akarod? – nézek rá őszintén és reménykedve. Túl korai lenne még egy ennél is sokkal egyértelműbb vallomáshoz. – Felejtsünk el mindent, és csak kettőnkkel foglalkozzunk, jó? – hajolok kissé közelebb.
Szeretlek.
Miért ne mondhatnám most ki? Miért olyan nehéz az érzéseinkről beszélni, vagy elmondani őket másoknak? Csalódottan hajtom le a fejem, és az asztalt borító általam továbbra is ízléstelennek tartott terítőt nézem. Gyáva vagyok, amiért nem merem kimondani azt a szót, ami pedig annyira rövid, annyira egyszerű.

[ Deveraux ]

− Mi az, hogy ne csináljak jelenetet? – sziszegek fel összeszorított fogakkal. Ezt meg mégis hogy képzeli? – Ha én kerülnék félreérthető helyzetbe, a nyakam állítom külön életet élne a testemtől – pillantok végig magamon. – Ne mondd, hogy te nem húznád fel magad – kuncogok fel önelégülten. Pontosan tisztában vagyok azzal, ha hozzámérne egy lány, Deveraux személyes sértésnek venné.
Éppen ezért nyelvet öltök rá. Képtelen vagyok bármiféle testi kontaktust kezdeményezni, a kézfejemen kidagadnak az erek. Gyerünk már Wallbrick, nem történt semmi, mély levegő, és megnyugszol…
Nem! Nem tudok megnyugodni!!!
Egyszerűen nem tudom elviselni a tudatot, hogy valaki szemet vetett, valaki hozzáért ahhoz, ami az ENYÉM. Tudom, talán korán kezdem az uralkodást, éppen ezért ezeket a szavakat csak magamban mormolom, de nem tehetek róla. Olyan kincs akadt meg a szűrőmön, amit nem akarok elveszíteni.
Még mindig nem érti. BÁRMIT képes lennék feladni azért, hogy Őt boldognak láthassam, mindegy mi az ára.
Zavartan hagyom, hogy az ujjaim babrálja, néha finoman rászorítok az ujjaira, de csak a játék kedvéért. Valamivel muszáj lesz lekötni magam, mielőtt felpattanok, és hülyeséget csinálok. Szép lassan kell ezt megbosszulni. Deirdre nem is fogja sejteni, hogy bármiben is benne volt a kezem. Még jó, hogy mindig vannak, akik jönnek nekem egy szívességgel.
Ideje behajtani a tartozásokat…
− Tudom, hogy nem eshet bajod, mert nem engedem – csúszik ki a számon, mielőtt végiggondolhatnám mit is mondok – Nem érdekel, hogy tudta vagy sem. – felelem foghegyről – Ha nem lenne probléma azzal, ami, és aki vagyok, eleve nem is kellett volna bújkálnunk… − sütöm le a fejem.
Sosem leszek elég jó neki. Soha.
Nem akarok megint visszasüppedni abba a … Mivan? Ezek ketten tudtak róla, és nekem valahogy eszükbe sem jutott szólni? Minek az embernek ellenségek, ha ilyen barátai vannak? Morrisonnal én találkoztam először, amikor Betranche megtalálta az emeleti ablakfülkéknél, és csak aztán mesélte el másoknak is.
− Ha nem történt semmi, miért kellett eddig titokban tartani? – kérdezem mélyen a szemébe nézve. Meg sem próbálom leplezni a csalódottságom. Azt hittem, ennél egy kicsit fontosabb vagyok neki. Oké, elmondja a rokonának, de azért illett volna engem is tájékoztatni. Mi van, ha mástól tudom meg, és mondjuk máshogy?
− Nem fogod megúszni. – bököm orron vigyorogva − Beszélni fogok vele, ha ő nem mondja meg, akkor majd kiszedem Morrisonból. – biccentem félre a fejem.
Ahogy kedvesen próbálja elterelni a témát, nem tehetek róla, de akaratlanul is elmosolyodok. Nem tudok haragudni rá, amikor így kérlel. Minden lány, akit eddig ismertem, egyszer sem tudta elérni, hogy egyszer is így érezzek.
De Ő más. Sokkal másabb, mint a többi lány, akivel eddig dolgom volt.
− Rendben – bólintok, bár láthatja rajtam, hogy igencsak nehezemre esik. Ha nem mondja el magától, undorodom a gondolattól, de ki fogom valahogy nyomozni, ki volt az a bátor, aki szemet mert vetni Rá. – Foglalkozzunk mással. Én például tudod mit szeretnék most? – hajolok közelebb hozzá. Megnyalom az alsó ajkam, hogy ha eddig nem értette volna, most tökéletesen megvilágosodjon, milyen szándékaim is vannak vele.
Ha nem hajol el, finoman az álla alá nyúlok, és felhúzom magamhoz. Az egyik karom a hajába, a másikat a derekára simítom, és ha még mindig nem ellenkezik: lágy csókot lehelek az ajkaira. Nem érdekel, hogy mindenki minket lát. Azt mondja, nem akar többet bujkálni, itt a tökéletes alkalom, hogy a nagyérdemű előtt is felvállalja: kivel jár. Az első lépés ahhoz, hogy aztán kézenfogva sétáljunk a faluban, és a zsúfolásig teli klubhelységben is mellettem legyen.
De Merlinre esküszöm, egyetlen rossz megjegyzés rá, vagy ránk, és nem állok jót magamért…

Wallbrick

Olyan csúnyán beszél velem. De miért beszélhet velem így? Mi jogosítja fel rá? Hát mit tettem én, hogy sziszeg rám mint egy túlvezérelt baziliszkusz, és ökölbe szorítja a kezét, mintha engem készülne megütni vele. Nyelek egy nagyot, és lehajtom a fejem. Ha agyon akar verni azért a kis semmiségért, hát tegye. Legyen tőle boldog, aztán engem el is felejthet.
Van azonban egy pont, amin túl már nem bírom befogni a számat, és hasonlóképpen izzó szemekkel meredek Ryanre, mint ő az imént rám. De csak folytatja a beszédet. Veszek egy mély levegőt, majd ahogy tovább fűzi a mondandóját, valahányszor olyat szól ami nekem nem tetszik, még egy kis levegőt veszek. A végére már egészen olyan fejem van mint egy hörcsögnek, ami túl sok magot tömött az arcába.
- Idefigyelj Ryan Wallbrick! Három dolog. Egy: ha még egyszer felhozod ezt a félvér dolgot, elhagylak. Megbeszéltük, hogy egymás előtt nem hozzuk szóba ha nem muszáj. Unom, hogy egyfolytában ezzel védekezel. Ha még apámat se érdekelte, akkor senkit nem fog az egész nyamvadt Merlinadta világon. Másodszor. – folytatom, és mély levegőt veszek. – Ne szólj közbe, most én beszélek. – figyelmeztetem komoly hangon. Tudom, hogy nem tetszik neki amit mondok, de ez már nagyon kikívánkozott belőlem. Minden további közbefecsegést meggátolandó mutatóujjam a szája elé teszem lassan, finoman, hogy ha akar kitérhessen előle – Szóval másodszor: azért nem mondtam el, mert nem fontos. Nem titkolóztam, Te nem szoktad kérdezni, hogy mikor mit csinálok és kivel. Én meg magamtól nem mondtam el. Ennyi. És harmadszor: ha egy haja szála is meggörbül a fiúnak, téged teszlek felelőssé, és akkor azt fogod kívánni, hogy bárcsak a thesztrálok reggelije lennél inkább nemesebbik testrészeiddel együtt. Nem akarok többet beszélni a dologról.
Nem csal mosolyt az arcomra még az sem, ahogy az előbb az orromra koppintott. Határozottan dühös vagyok rá, mert úgy csinál, mintha megcsaltam volna. Nem bizonyítottam még eleget? Nem tettem meg eddig is szinte mindent érte?
Nem bízik bennem.
Ahogy felém nyúl, először egy ideges mozdulattal félresöpröm a kezét. Nem vagyok most abban a hangulatban, hogy jópofizzak. Imádom ezt a pasit, tényleg, de néha olyan lassú a felfogása… Megérthette volna már az elején, hogy nem történt semmi, még az is lehet, hogy én értettem ott és akkor félre valamit. Még mindig nem érti azt sem, hogy engem nem érdekel a származása. Mintha képtelen lenne hinni nekem.
És most még ez is, a bizalom nyilvánvaló hiánya.
Ugyanakkor kénytelen vagyok rájönni, hogy az iménti mozdulattal nem őt hanem magamat büntettem. Imádom, ahogy azokkal a nagy kezeivel végig szokott simítani az arcomon. Általában megkergült kismacskaként döntöm arcom az érintésébe, és ostobán csillogó szemekkel meredek rá. Halványan elmosolyodok, ahogy közelít felém.
Ilyen lesz minden napunk?
Bujkálás nélkül, félelem nélkül? Jó, néha biztos kicsit összezörrenünk majd, mint most is, de azért el tudnám ezt az állapotot viselni hosszútávon. Próbálom kissé elnyújtani a csókot, elvégre már mindent szabad, akárhol. Még a szemem is behunyom, és egyik kezemmel átölelem a nyakát. Nem szabadul ilyen könnyen tőlem. Alig szakadok el tőle, épp csak annyira, hogy rendesen tudjak lélegezni, és megkérdezhessek tőle valamit, ami hét eleje óta kifúrja az oldalam.
- Mondd csak Wallbrick, mit kell majd csinálnia Raleighak, ha nem jön össze neki Lettyvel? – vigyorodok el szélesen, és arcom a fiúéhoz dörzsölöm kissé. Nem borostás egyáltalán, nem kell sikongatnom, hogy lenyúzza a bőröm, mint múltkor. Merlinre, azt hittem pálcát rántok rá, mikor megláttam magam a tükörben! Kis híján sebesre dörzsölte ez a megveszekedett szadista a bőröm.
Még jobban elhúzódok, hogy beszélgetni is tudjunk egy kicsit, mivel valahogy sejtem, hogy ha ilyen közel maradnánk egymáshoz, akkor verbális kommunikációról szó sem lehet.
- Gondolom, valami megalázóra számíthat nagyközönség előtt, eltaláltam? – kacsintok rá játékosan, és belekortyolok a teába. Ez legalább finom, ki se néztem volna a helyből a cirádás csészével és a csipkealátéttel.

Roxfort RPG

Múlt => Roxmorts => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 25. - 17:41:46