Roxfort RPG

Roxmorts legigénytelenebb és legunalmasabb építménye a Rozsdás Torony. A torony tonnás harangja minden nap, pontban éjfélkor megkondul kétszer, igaz az építményben nem lakik senki már jó ideje. A harang teljesen dísztelen, csupán felső búbján van egy aprócska karcolat: egy név. Sally Belby neve. A falubeliek sosem találtak semmi feljegyzést arról, hogy ki lehetett ez a hölgyemény, ezért -jobb ötlet híján- elnevezték a harangot Sally-nek.
Úgy tartják, hogy mikor Sally megszólal, az erdő közeli fái között feltűnik egy fehér hálóinges leány gyöngyházfényű alakja. De ez csak helyi szóbeszéd...

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Untitled-1-3.png)

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Untitled-1-3.png)

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Untitled-1-3.png)

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Untitled-1-3.png)

~No para...~ Nagyon idegen volt jellemétől az ehhez hasonló szlengesített beszédmód, de szemet hunyt efölött, megtanulta már, hogy ha sodródik az árral, attól még nem része annak, és egy idő után azt se fogják észre venni, ha egy darabig kiáll a partra, csak mindig meg kell találni a mértéket.
~Pedig jót tenne a jegyeidnek egy kis változatosság, ahogy hallottam... Habár idén valószínűleg az egyik legrosszabb lennél belőle.~ Gúnyolódó gondolatait kifelé semmi sem mutatja, de ha tenné is, a félhomály és a borosta jótékony takarásában vajmi kevést látna belőle a lány. Ennél fogva sokadjára győződik meg arról, hogy igazán jó döntés volt arcszőrzetét hagyni megnőni.
Türelmesen hallgatja végig a lány mondandóját, és csak néha kíséri valamiféle mimikával, vagy gesztussal, aminek a célja sokkal inkább az, hogy jelezze itt van még, figyel a lányra, pedig tudna vitatkozni, de kioktatta már egy párszor őt az élet arról, hogy csak fölösleges ellenszenvet vált ki másokból ilyen szócsatározások kezdeményezésekor. A Smark-nál viszont halkan felszisszen, és egy afféle 'haha, ez már az első száz alkalommal se volt túl vicces' pillantással üzen Nadine felé. Némiképp megijed, mikor arról kezd beszélni, hogy az ember a második kedvenc témája, mivel életmódja miatt nem igen szereti, ha képek készülnek róla, az valahogy mindig a megbízásokat juttatja eszébe, és ha már valaki kutakodni szeretne utána, akkor az vegye a fáradtságot, hogy lesben fotózza le. Már ha sikerülni fog neki. Szakmai ártalom lett nála a paranoia, és hosszú ujjú talárja takarása alatt most is ott van az a bőrszíjas órához hasonlító karkötő, ahol az óralap helyén egy közönséges tükör van. Nem túl bonyolult, mégis igen hasznos eszköz, a 360°os látásmódot is lehetővé teszi.
Míg a lány beszél némi irigység fogja el. Ő nem teheti meg azt, hogy ilyen könnyedén leszarja mások véleményét. Már nem. Valami keserűség is kiül e miatt arcára, de egy lemondó sóhaj kíséretében útnak is ereszti, és pont ebben a pillanatban, mikor nem figyelt teljesen éri a váratlan támadás: fényképezőgép kattan és örökíti meg őt.
- Kérlek, ne. - sokkal inkább szánta felszólításnak, mint kérlelésnek, de hangja túl szelídnek sikerült, és utólag már nem fáradt a kijavításával. -Háát... Segített már egy párszor ez a karakteres arc. - Ezt nem állhatja meg mosolygás nélkül. Nőkkel kapcsolatban leginkább kocsmaélményei vannak, mást nem engedhet meg magának a munkája miatt. Ezt most vallotta be először őszintén magának, és eléggé meglepte, hogy tulajdonképpen semmi normális emberi kapcsolata nem lehet, míg ebből az alvilági körforgásból ki nem száll, és ez békeidőben is nehéz lenne, de így, hogy a Sötét Jegybe lépten-nyomon beleakad az ember fölösleges életveszélynek tűnik, de most még elnyomja ezt a lázadó gondolatát is és elrakja, majd lesz ideje még foglalzkoni vele.
- Amúgy milyen mostanában a Roxfort...? - már a felénél rájött, hogy ez nem a legjobb kérdés, még ha némiképp érdekelte is volna, ezért csak szusszanásnyi szünetet hagyott az újabb kérdés előtt. Majd a lány eldönti, hogy melyikre szeretne válaszolni és melyikre nem - Szar az egész, ne is mondd. - hiába, a munka az munka, hisz azért van itt - Az egy dolog, hogy mit mond a politika, de ha legalább jól tanítanának, és nem csak arról szólna még a bűbájtan is, hogy öljük meg a muglikat és nyaljuk le a koszt Voldemort retkes talpáról... Ehh... - ezeket speciel komolyan gondolta, de ha valaki kihallgatná, akkor a legnagyobb nyugalommal mondaná, hogy a lány rejtett rebellis érzelmeit próbálta felszínre hozni, és természetesen ő nem ezen a véleményen van...

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Untitled-1-3.png)

Némileg meghökken a lány mozdulatainak hirtelen változásán. Az eddig könnyed, egyértelműen jókedvű hangszín valahogy megváltozott. Egyszerűen nem értette miért, aminek talán az lehetett az oka, hogy ő már kiesett ebből a kellemes Roxforti körforgásból, és az változott azóta annyit, hogy régi fejével ne értse meg a jelent.
- Nocsak... Előbb még olyan bőszen hangoztattad, hogy nem érdekel más mit gondol rólad. - helyet foglalt a lány mellett és közben élesen a szemébe nézett egy pár pillanatra, de mire annak eszébe jutna elgondolkodni a barna szempárok már újra a poros padlót vizsgálták - Most meg óvatosságra intesz... - Pont te... teszi hozzá gondolatban, mivel elég fura volt neki, hogy a préda adjon neki jó tanácsokat. Megkönnyíti a lelkét, ha az csak szitkozódik, bár felidegesítenie őt kevés embernek sikerült eddig. De azoknak nagyon. - Nem tartalak éretlennek. Kevés éretlen jár a hollóhátba. - kedvesen mosolyog a lány felé, holott belül hatalmas indulatok csatáznak.
~A rohadt élet! Hogy kotyoghattad el ezt? Most mivel fogod kivágni magad? Ilyen pitiáner munka, és ilyen hatalmas hiba? Szégyen vagyok...~ Indulatai csak nem akartak csillapodni, és amikor elfordította a fejét, egy-egy rángás arcán észrevehető volt, de a pillanatnyi megingás újra stabil lett, és rögtön folytatta a beszélgetést, nehogy Nadinenek túl sok ideje maradjon ezen gondolkoznia.
- Mellesleg osztom a véleményed, csak hát egy magamfajta nem veszíthet sok mindent, történjen vele akármi. - ehhez hasonló kijelentéseket gyakran tett, és sose tudta, hogy mit érez közben. Hangja egyszerre volt keserű és felszabadult. Hiányoztak neki a tartós kapcsolatok, de biztos volt abban is, hogy amíg ez a munkája, addig ne is álmodjon barátságról, mivel nem tudna annyi időt fordítani rá, amennyit az megkövetelne, és valószínűleg a túl oldalon lévő személy se bírná túlságosan magányhoz szokott jellemét. Mosolyogni próbált közben, de most más lett, mint az előző. Keserű és lemondó volt és, habár nem volt rajta rés, mégis szavak nélkül mutatta neuronjain keringő információit. Ellenségei éveket várnak egy ilyen alkalomra, és akkor se kapják meg, most meg úgy történt meg az egész, hogy ő se vette észre.
- Miért akarnak az emberek mindig mindent tudni a másikról? - ügyes elterelés, és mellesleg valóban foglalkoztatta a kérdés, hisz manapság félnek likvidálni embereket, vagy ha mégsem megteszik maguk, nem kell az ő segítsége - és ennek kifejezetten örül -, de a fordított dolgok világát éljük, így az arányosság is ilyen. Hirtelenjében megnőttek a nyomozások, mások életének feltárása. E miatt már-már undorodik mindenkinek a múltjától. Eddig a sajátjától félt csak, most már azonban, utálja az emlékeket, a titkokat és szívesen kiszaladna a világból, amikor feladatot kap.
~Te jó ég... Ez így nem mehet tovább...~ Kitágult szemekkel nézi a szemközti falat és nem bír megálljt parancsolni. Hosszú másodpercekig bámul mire nagyot sóhajtva a szőke lány felé fordul.
- Tudom, hogy nehéz lesz, dee... most egy kicsit húzd meg magad a Roxfortban. Nem azt mondom, hogy ne érezd jól magad. Vagy annyira okos, hogy tudd hol van a határ, még ha le is szarod őket. Most ne tedd, mert.. - maga sem hiszi el, hogy eddig ilyen könnyen áramlottak ki belőle a szavak. Épp árulást követ el, és milyen furcsa, hogy az elmúlt több ezer alkalomkor nem zavarta, most mégis megkeserítette minden lélegzet vételét úgy érezte, egészen addig a pontig, míg be nem fejezte - Veszélyben vagy, vagytok. - hirtelen minden könnyebbé vált, bár az is megeshet, hogy a lány szemében lakozó érzelmek fürkészése pusztán el terelte a figyelmét...

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Untitled-1-3.png)

~Nálatok lehet...~ Eléggé egykedvű volt egészen addig a bizonyos pontig. Nem értette miért bizseregnek ujjvégei, mi ez a fura dolog amit érez. Félelem? Ugyan kitől? Biztosan nincsen körülöttük senki, ennek tudatában volt, attól, hogy a lány elkotyogná? Ez idáig meg sem fordult a fejében, de reménykedik abban, hogy egy tizenöt éves elég idős ahhoz, hogy tartani tudja a száját. A válasz sokkal inkább magában keresendő. Sose lépett bele olyan tócsába, aminek nem ismerte a mélységét, legalábbis eddig sose. Most mégis elindította a mozdulatsort, aminek megállításáért hiába küzd, minden ellene van, többek között a gravitáció is, ami ellen harcolni pálca nélkül igen nehéz.
Megváltozott, és ez tagadhatatlan tény, nem szerette az ilyen drasztikus átalakulásokat. A füst hiába ölt fel különböző formákat attól még belül füst marad. És most mi lesz vele? Nem tudta máshogy elképzelni az életét az idáig megszokottnál, pedig tudja, hogy ez így nem mehet tovább, ha valahol máshol szólja el így magát akkor lehet, hogy épp az életéért küzdene.
- Micsoda költői megfogalmazás... - dörmögi cinikusan, leginkább azért, mert emelkedik az eddig lenyomva tartott pumpa, és ki kell adnia kis részletekben, hogy ne átkok sorával zúdítsa valakire, az túl kirívó, és hamar elterjed a híre. Párbajt csak a legszükségesebb esetekben alkalmazott.
Annyira el volt foglalva saját magával, hogy nem vette észre milyen apokaliptikus erejű érzelmeket váltott ki Nadineból, nem látta azokat a lángokat, amibe éppen elég mindenki akinek nem jutott már hely a lelkében, és ebben a mindenkiben lehet, hogy ő is helyet foglalt. De olyan mindegy is ez neki. Még egy ember utálja, és?
~Pedig már igazán elmehetne a kedvük a hosszú sortól~ Próbált magában viccelődni, de nem sikerült olyan jól, hogy külsejére is kiüljön ez.
- Miattam... - kérdés vagy kijelentés? Nem lehetett eldönteni a hangjából, igazából ő sem tudta erre a választ. Csak némán meredt maga elé, és szavának az egyre kisebb mértékben visszaverődő hullámait boncolgatta. Miért jó neki, hogy olyan hatalma van, amivel felforgathatná egész Angliát? Néhány ész nélküli cselekedet, és nem úgy nézne ki ez az egész, ahogy most van, de ez természetesen nem feltétlen pozitív változást jelent, sőt. Mintha repedezni kezdett volna a fal, sőt egy kis vakolat is esett a hajára, ebben biztos volt. Felnézett és látta, amit roskadnak a gerendák a kő súlya alatt. Le fog szakadni a mennyezet, a harang is esni fog! A falak is dőlnek! Látta az egészet, látta, hogy fog az utolsó idegrángásokkal integetni a világnak a törmelék alól kilógó kezével. Gyorsan kizavarja Nadinet, és puszta kézzel megy neki a sorsának, így kell lennie. Minek ellenkezzen, ha meg fog halni?
Pislogott még egyet, és a tökéletes állapotban lévő épületet vizsgálta egy ideig. Nincs akkora szerencséje, hogy elfusson a kérdés elől, még ha az olyan kínos is. Válaszolnia kell, de nem a lánynak elsősorban, hanem magának.
- A szürke... - nem ezt gondolta ki a fejében, nem ezeket a hangokat akarta formálni, mégis belekapaszkodott az utolsó szalmaszálba úgy látszik nehéz lesz megszabadulnia az efféle feltételes reflexektől, ha ki akar szállni a Zsebpiszok-köz artériájából. De vajon hogy szabadulhat ki egy vörös vértest a testből? Kívülről sérülnie kéne, vagy pedig egyszerűen elpusztul... Melyik a könnyebb vajon? Nem tudta volna megmondani.
- Magánnyomozó vagyok. - és likvidátor. Azért ennyire nem szerette volna elvenni a lány kedvét, és totálisan paranoiássá tenni, úgyhogy egy kezes hazugsággal toldotta mag a hosszú lista végét. -  É-és neked mi a színed? - újra engedelmetlenek volt szája. Az előbbi gondolatmenetet szerette volna tovább folytatni, nem azt amit a lány elkezdett. Nem csoda hát, hogy bizonytalan volt a kezdés.
~Valamit tenned kell Smoke, most már nem maradhatsz meg a kettő között...~

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Untitled-1-3.png)

Mintha kikapcsolt állapotban lenne, csak meredten nézi a lány kezeit, amik akárcsak egy nagyon lassú szívverés hol összehúzódik, máskor meg elenged. Nem szereti a felelősséget, utálja az életét befolyásoló döntéseket, fél a változásoktól. Miért nem maradhat minden egyszerűen csak olyan, mint amilyen eddig volt? Persze a válasz kézenfekvő, ő tehet erről, és amúgy is így lesz a legjobb.
~de ő ezt mondta. akkor így kell lennie!~ fogalma sincsen ki az az 'ő', csak elmosódott álomképek egy fantáziaalakról, akit személyes őrangyalának vél, de legalább ez a furcsa placebo hatás mindig meg tudja nyugtatni.
Némán emeli fel fejét, hogy pont a lányra tudjon nézni. Ábrázata akár együgyűnek is nevezhető. Ha most tükörbe nézné biztosan betörné azt. A gondterheltség ekéjével épp szántani készül arcát, hogy jellegzetes barázdáival nyomot hagyjon azoknak, akik vannak olyan merészek, hogy egy cérnába kapaszkodva csússzanak le valaki másnak a múltjába.
Hatalmasat sóhajt. Egy súlyos levegőbuborék hagyta el száját, ami a fizikának engedelmeskedve rögtön zuhanni kezdett és szétplaccsant a földön diszharmóniát okozva tartalmával a mikrovilágoknak. Talán most fogant meg egy Voldemort a porszemek Angliájában.
- A világoskék... - ismétli közömbösen, maga sem tudja miért - Kíváncsiak mennyire követed az új trendet... - totálisan kedvtelenné vált hangszíne. Egy pillanatig az is eszébe jutott, hogy mentegetőzzön, elkezdje elölről elmesélni a helyzetet beleszőve kalandos életútját, de minek? Még az is lehet, hogy a lány el se hinné, úgy meg minden szócséplés fölösleges.
Nade következő szavai, viszont minden eddigit felülmúltak, mint egy kiéhezett dementor Madame Puddifoot kávézójában úgy szívta el azt a maradék kis nyugodtságot és pozitív érzést ami még keringett benne. Sokszor használt, fáradt (talán csak odahazudott) jókedvek voltak azok, de mégiscsak jókedvek. Nagyot nyelt, de a torkán ragadt gombóc nem mozdult onnan, ádámcsutkája pedig ordítva próbált kiszabadulni ebből a nyomorult testből.

'Mit akarsz tenni fiam?' Édesapja féltőn öleli át ijedt arcú anyját és lassan hátrálnak. A középkorú ember szemeivel valamilyen tárgy után kutat, amivel megvédheti magát. Smoke bűnbánóan nézett a földre, pusztán a másik kettő lábai alapján behatárolva a helyzetüket. Nem mert szülei szemébe nézni...

- Hogy én...? - arca akár egy infernusé, nem mutatott érzelmeket. Néha egész törzse mozdult egy aprót jobbra, vagy balra. Tehetetlennek érezte magát. Még sosem érezte magát ennyire kiszolgáltatott helyzetben. Sebezhető volt és még annyira sem fogta fel a körülötte zajló dolgokat, mint egy lehunyt szemű magzat. - én nem akartam... - alig hallhatóan suttogja a szavakat, nem valószínű, hogy a hollóhátas lány értett belőle bármit is. A lassú mozdulatok egy ronda ütemváltással szakadnak félbe. Fejét élesen  felemeli és balra fordítja, egyenesen kitekintve az ablakszerű lyukon. Nyugalomért kiált valamelyik összetört, elfeledett része a lelkének, és most meghallgatásra talált. Túl kényes ez a téma ahhoz, hogy férfiasan nézzen vele szembe, ahhoz pedig ő a túl gyenge, hogy egy idegen lánnyal beszélje meg. - Régen... Már nem is tudom... - visszafordult a lány felé szándékosan, kényszerítve magát a szemébe nézésre, úgy érezte megérdemli. Arca elé tette kezét, és lassan, rendszertelenül hol becsukta, hol kinyitotta ujjait. Ajkaival némán számokat formázott - Mikor elvégeztem a Roxfortot. Az az utáni tanévben mentem egyetemre, és kollégista lettem... - megerősítve szavait bólogatott saját magának, majd hogy továbbevezzen lassan folytatta - Szerettem az egyetemet. Nem is akartam otthagyni... - elfojtott egy nevetést magában, majd keserédes mosollyal folytatta - A kriminálpszichomágus szak után nekikezdtem az átoktörőinek is, mert még ott akartam maradni. - és a történet becsatlakozik oda, ahonnan elindult. Miért nem fejezte be ezt a szakot? Nem akar gondolni rá és a tettére. Egyedül csak az vigasztalja, hogy minden héten saját maga győződik meg szülei állapotáról, akik pontosan úgy élnek, mint egy gyerek nélküli, gazdag mugli család, ahogy megérdemlik. - Ha most el akarsz menni, mert eleged van egy dilinyós társaságából, akkor én elengedlek, nem foglak bántani, amúgy se akartalak. - egy halovány mosolyt is összehozott, de alakítása mégsem lett olyan meggyőző, holott igazat beszélt - De szívesen beszélgetnék még veled. - addig se gondolok a magam bajaira...

(http://i1031.photobucket.com/albums/y376/BarbaraKenneth/RPG/Untitled-1-3.png)

~Elég fura lány. Néha csak úgy ül és bambul, mintha gondolkodna. Talán tényleg azt teszi. Végülis hollóhátas. Ne magadból, és a Hugrabugos egyfejűségedből indulj ki. Na tessék. Magammal beszélek. Végülis, már egy ideje az egyetlen társaságom az megsavanyodott szakállas alak a pocsolyákban, koszos kirakatokban, törött tükrökben. Utálom azt a... embert? Jelenséget? Mindegy is, csak utálom. Utálom,  mert soha nem értünk egyet, pedig az úgy lenne normális, ha mindig. Talán a Mungó, a Mungó az megoldás lenne. Befeküdnék egy pihe-puha klórszagú ágyba, túlfehér falak és paplanok közé, egészen addig, míg valamelyik hosszú kezű nem merényelne meg titokban, éjszaka. Ó, milyen jó is lenne. Felelősség nélkül, tiszta lappal, valahol máshol...~ Keserű mosolyra húzta a száját, miközben üveges tekintettel révedt az árnyékkal mázolt távoli falakra. Valami zúgó rovar repült oda be, de valami megfoghatatlan elnyelt az apró élőlény egészét. Nem zengett többé fürge kis hártyás szárnyaival. Hangját elnyelte a csönd.
Vagy talán egy másik hang. Szép lassan dallamok kezdtek kibontakozódni a semmibe meredő favesszőből. Kicsit összeráncolt homlokkal követte Nadine mozdulatait, várva az újabb meglepetést, ami természetesen törvényszerűen bekövetkezik, de most nem mint valami kényelmes átmeneti állapot fekete és fehér, rossz és jó között, hanem egyértelműen nem kívánatos valami. Élettelen bábként engedelmeskedett a lánynak. Fölállt, jobbjával a lány apró kézfejét helyezte saját, durva tenyerével védőburokba, míg balja automatikusan a másik csípőjére vándorolt. Miért? Tudott táncolni, érezte ezt az egészet, a ritmust, a dallamot. Valaki már tanította rá, igen, biztosan így volt... ~Valami vörös... vagy talán a ruha, bársony ruha. Vagy valami ilyesmi...~ képek villantak fel szeme előtt egy hólepte tájról, apró konyháról és karcos muglirádióról. Nem szülei háza volt, de a fagy gondolatára egész testét megrázta a hideg, holott imádja a skandináv időjárást. Skandinávia... Miért tölti el ennyire heves érzelmekkel egész lényét ez a szó? Ebben az újabb bambasági periódusnak egy heves fejrázás vetett véget, hisz most nem ezzel kéne foglalkoznia. Itt van ez a lány, aki szintén bajban van, akinek szintén nem tetszik az új rendszer, aki szintén nem tetszik az új rendszernek.
Lenézett a lányra, valami szemkontaktust keresve és meglelése után csöndes, rövid mosolyt rajzolt a hangulat, a helyzet szomorkás szája helyére. Ajkai, azonban gumiként ugrottak vissza, szinte rögtön, amiről igazán nem  ő tehet, hanem az évek, a kísértő, homályos évek. Ment a ritmusra, vezette a lányt, és néha teljesen természetesen, fennakadások nélkül váltott tartást. A tévesztés, a félrelépés most nem volt játszópartner. Valahogy a sors sem akart újból kicseszni vele, hogy maradandó károsodásokat okozzon Nadine lábujjainak. Bár, alapvető szinten ért a gyógyító mágiához, de azért mégsem kockáztatná meg. A laza, simulékony és gördülékeny táncnak a dal lecsendesedése vetette véget. Ezzel együtt Smokeban is megszakadt valami, és rögtön kibontakozott a tánchelyzetből, hogy leüljön. Elfáradt volna? Ugyan. Erős dohányos, de ennyit akármikor végig csinál. Ha kell többször is, pihenő nélkül. Pusztán úgy érezte itt vége van ennek. Nem kell túlragozni, túlbuzgósággal elrontani. Tudni kell hol a határ, és tudni kell megállni.
-Köszönöm. - normál hangszínen, artikulálva öltöztette fel a feltörekvő hangokat. - - Köszönöm szépen Nadine Moreau. - ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a rövid mosoly, mint az előbb. Majd egy cigaretta és öngyújtó került elő. Az előbbi dobozát a lány felé tartotta, ne fossza meg őt sem.

      Halvány fodrozódás tűnt fel a falu széle menti, magányos házacska tövében. A látvány maga olyan volt, mint forró nyári napon elmosódó aszfalt. A jelenséghez hang is társult, halk pukkanás formájában. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, s már-már úgy tűnt vége is az egésznek, amikor a semmiből egy fekete csuklyás alak körvonalai rajzolódtak ki. Köpenye szegélye előbb súrolta a földet, kellő sarat és pocsolyavizet szedve magára, majd utána belekapott a hideg, decemberi szél, hogy azzal az erővel a magasba rántsa a mocskos szövetet. Az idegen reflexszerűen nyúlt kámzsája után, nehogy egy kisebb fuvallat felfedje kilétét.
Köpenye szárnyként csapkodott bokájánál ahogy rákanyarodott a falu egyik utcájára. Nem mondhatni, hogy rég járt itt, de az emlékek még is úgy özönlötték el, mint hangyák a cukortartót, mintha utoljára azokban a tekergős időkben járt volna a faluban. Bármerre pillantott, mindenhol ismerős kép tárult a szeme elé, mindenhez egy-egy emléket kötött. Elég volt ránéznie egy-egy utcatáblára, már is régi barátok képei tolakodtak agyába, hogy aztán lejjebb kúszva szívébe marjon a bánat. A veszteség, melyet James Potter, és  Sirius Black halála okozott, feldolgozhatatlan volt számára mind a mai napig…
Az emlékek, amikor vérfarkasként kóborolt az utcán, két oldalán legjobb barátaival… Hogy is feledhette volna Ágast és Tapmancsot? Hogy is feledhette azt, hogy mennyi törlesztenivalója volt a két Tekergő felé, és hogy mindez lehetetlen. Ők voltak azok, akik mindig emlékeztették rá, hogy a vérfarkas-kórral élni lehet, hogy attól még senki nem lesz félember. Ha el tudja fogadni, ha az ember vele tud élni, az már egy óriási lépés a gyógyulás felé.
Eszébe jutott felesége is, aki magányosan, várandósan ülhet most otthon, várva férjét, hogy hazaérjen. Elfogta a szégyenkezéssel vegyek gyász… Eszébe jutott a Grimmauld téren elszenvedett sérelme, mely miatt az útja hátralevő részét lehorgasztott fejjel tette meg. Csupán a sóhajokkal együtt kitörő, fagyott lehelete emlékeztette rá az embereket, hogy arra járt…
   Az ok, hogy a fájó emlékek ellenére mégis ide jött, nem is volt túl bonyolult. Pár napja kapott egy baglyot a Roxfort jelenlegi igazgatójától, miszerint sürgősen találkozniuk kellene, hogy megvitassanak pár dolgot. Nem mondhatni, hogy Remus Lupin az az igazi falkavezér lett volna, valaha is. Mégis, annyira nyüzsgött benne a tettvágy… A jelenlegi helyzetben pedig úgy tűnt, Kingsley és McGalagony mellett, neki is igen fontos pozíciója van a Főnix Rendjében. Érthető volt hát, miért hagyta otthon Nymphadorát, és miért kockáztatta életét.
Tekintete előbb a falu végén tornyosuló Szellemszállás felé irányult. Pár másodpercig szemlélte a düledező építményt, majd egy közelebbi célpontot szemelt ki magának. Alig húsz méterre tőle magasodott Roxmorts fölé az úgynevezett Rozsdás Torony. Az épületnek egyetlen érdekessége a Sally névre keresztelt harang volt. Most azonban ez az épület adott otthont egy találkának.
Ujjai egy szúrágta faajtó vörös kilincsére fonódtak. A felső pánt már teljesen leszakadt, így pár másodpercig félő volt, hogy teljesen kiszakad a falból.
- Reparo!
Pár másodpercig még lebegett, majd a csavarokról eltűnt a rozsda és egy fél pillanattal később már újból a kerethez szorították az ősi ajtót. A férfi besurrant, majd apró lángot varázsolt pálcája végére, a korom sötétben ugyanis az orra hegyéig sem látott. Hamarosan megtalálta a romos kőlépcső alját, mely csigamódján futott végig a fal mentén. Ötven…. száz…. százötven… kétszáz… kétszázhuszonkettő, és végre felért a Sally névre keresztelt haranghoz. Csakhogy nem volt már egyedül. Közvetlenül az ablakból egy macska nézett rá…

Az éjszaka sötét lepelként borul a Roxfortra, ahogyan Roxmortsra is, fönt ezernyi apró csillag pompázik az égen, mintha a közelgő ünnepek kedvéért próbálna az is fényárban úszni. A talajt vastag hóréteg borítja már, fehér tengerként hullámozva, ahol még nem járta ki a tömeg. A téli szünet kezdetét vette, napok múlva itt a Karácsony, ennek megfelelően sok helyütt már kikerültek az ablakokba az angyalkák és Télapók, hiába minden, az ünnepi készülődés, még ilyen időszakban sem maradhat el. Az igazgatónő jó ideje nem látott már más területet, Londont és egyéb tájakat nem kellett látogatnia, az utóbbi néhány gyötrelmes hónapban pedig a kastélyt sem nagyon volt lehetősége hosszabb időre hátrahagyni. Amióta elkezdődött ez a szörnyű tanév, pedig mindösszesen a faluba látogatott le olykor, leginkább a Három Seprűbe, hogy válthasson néhány bizalmas szót Madam Rosmertával, vagy a jó Helenával. Ma este is ezzel az indokkal hagyta el a kastélyt, ám ez alkalommal valójában más céllal látogatott le a faluba, s nem is a máguscsárda lesz a végcélja. Azonban a látszat fenntartása érdekében először odalátogat el, hogy lássák a Roxmortsban portyázó halálfalók is bemenni oda.

A Seprű hátsó kijáratán percek múltán egy ezüst-feketeszínű, szemüvegmintás pofaszőrű macska oson ki, puha léptekkel, mégis sebes mozdulatokkal szelve át az egész fő utcát, olykor lelassítva egy-egy sikátor előtt, s gondosan körültekintve néhány utcasarkon. Nem kelt feltűnést apró termete, senki nem figyel fel rá az utcákon, hiszen errefelé is előfordulnak kóbormacskák, noha egyik sem visel ilyen jellegzetes nyomot a pofáján, mint ez a példány. Sokat senki tekintete nem időzik az állaton, akik esetleg szembetalálkoznak vele. A macska a régi harangtorony felé igyekszik, s némi vacillálást követően be is surran annak roskatag ajtaján. Épp van annyi hely a rozzant fa deszka és a megviselt félfa között, hogy gond nélkül átférjen közöttük. Lassabb mozdulatokkal kapaszkodik fel a lépcsőn, hiába nem fiatal példány már, de így is néhány másodperc múlva az üres toronyban tűnik fel, ahol most még csak az ódon harang lóg magányosan. A macska, miután tüzetesen körbetekintett a helyiségben, halk puffanás hallatszott… s a következő pillanatban az állat helyén az őszes, szigorú tekintetű Minerva McGalagony álldogált, a boltíves ablakpárkány előtt.

A szörnyűségek ellenére a Roxfort régi, lenyűgöző arcát mutatja, töretlen büszkeséggel feszítve, ezernyi tornyával, hívogató melegséget árasztó, ezernyi sárgásszín fényű ablakával. És mégis, ez a Roxfort már nem az a hely, ahova a szülők bizalommal engedik vissza csemetéiket, - noha némelyiküknek muszáj - s nem is az a hely, ahova a diákok derűs izgatottsággal, várakozással telve vágynak vissza a tanszünet végén. Amióta Dumbledore meghalt, az iskola elveszítette azt a megmagyarázhatatlan varázsát, melyet a diákok, de maga a Professzorasszony is annyira kedvelt. Nem, a kastély falai befelé lehangoltságot, komorságot áraszt, melyet a betelepülő rothadás és métely okoz. Halk motozásra figyel fel, néma merengéséből ez az apró nesz zökkenti ki. Hátrafordul, azonban újabb hang nem érkezik, ám ez nem hagyja nyugodni, s épp mikor arrébb lép egy éhes kóbormacska ugrik a párkányra, ahol néhány pillanattal korábban még a kezét pihentette. Vet egy komoly pillantást az állatra, további reakciókra nincs ideje, hiszen újabb hangok törik meg a csöndet, ezúttal lentről. McGalagony sem tétovázik, pálcáját maga előtt tartva húzódik be egy sötétebb sarokba, a torony ajtaja mögé, s várja, amíg a léptek recsegése közeledik. A macska nem zavartatja magát, mintha csak ő is az iskolát szemlélné, ücsörög tovább a párkányon. Amint a sötét talár alatt rejtőző alak belép, pálcáját azonnal a lapockája alá tolja, keményen. Nem köszönti, nem kérdez tőle semmit….
- A Hold ma este fényesebben ragyog… - szólal meg száraz, színtelen hangon, ha az illető az, akinek kell lennie, tudni fogja, mit kell erre felelnie.

   Csupán másodpercei voltak rá, hogy felmérje a helyzetét. A macska felé fordította zöld szemeit, végigmérte az érkezőt. Az állat nem viselte a jellegzetes nyomot, melyet McGalagony professzor hagyott maga után minden egyes macskává transzformálása után. A szemüvegminta hiányzott a kóbormacska pofájáról. Villantak a szemek, egy másik pontra szegeződtek. A kilátó sötétbe burkolózott részében mozgás támadt, ám mindez olyan gyorsan történt, hogy az ex-sötétvarázslatok kivédése tanárnak esélye sem volt  a cselekvésre.
   Érezte, ahogy belefúródik a pálca hegye közvetlenül a lapockája alá. A fegyver gazdája azonban higgadt volt, lévén a varázspálca hűvös maradt, nem izzott, nem égetett lyukat az amúgy is rongyos köpenybe. Félelemmel tölthette volna el a gondolat, hogy az ember, aki lefegyverezte ilyen hidegvérrel dolgozik. Mégis nyugodt maradt, sőt mit több, a csuklya alatt mosolyra húzódtak az ajkai. Berozsdásodott arcizmok mozogtak, idegen volt az érzés, és koránt sem volt őszinte.
- A Hold ma fényesebben ragyog.
Jól ismert hang… Elméje mélyéről előkúszott egy jelenet, amint ő maga egy kisimult pergamenlap fölé görnyed. Mindig is jól értett a rejtjelezéshez, a levél nem okozott különösebb nehézséget. A mondatok utolsó betűi, összeolvasva adták a titkos jelszót: „A Hold ma fényesebben ragyog.” Ő, aki mindenki másnál pontosabban ismerte a Hold ciklusait, persze tudta, hogy ez nem igaz. A válasz hasonló formájú levél volt…
- Szerencsénkre nem. Viszont nincs itthon a macska… Magát nem zavarja ez a cincogás, Minerva?
Gyengült a szorítás, a pálca már nem nyomta úgy a hátát, ő pedig elégedetten fordult szembe az igazgatónővel. McGalagony rengeteget öregedett az elmúlt egy év alatt, de ez ugyanúgy igaz volt Lupinra is. Megviselte őket a háború. Azonban akárhogy is nézte, nem egy öregasszony állt vele szemben, hanem egy élettel és erővel teli nő.
- Örülök a találkozásnak.
Fejéről lekerült a csuklya. A fény rávetült hegekkel és ráncokkal barázdált arcára, őszes hajszálakkal átszőtt vörösesbarna fürtjeire. Volt ahol már kopaszodott…
Az ajtóhoz lépett, kilesett rajta, majd pálcáját továbbra is kezében tartva újfent az igazgatónő felé fordult. Tekintete aggodalmat, fáradságot tükrözött.
- Nos itt vagyok. A levélben nem említette mit szeretne elintézni velem, megjegyzem nem is lett volna túl okos dolog megírni. Úgy sejtem a szökevényekről kíván információkat megtudni…
Lupin ismét belépett a fénybe, hátát nekitámasztotta a korlátnak. Valóban csak feltételezni tudott. Mióta Dumbledore meghalt, Minerva McGalagony vette át a pozícióját. Neki kellett hát jelentést leadnia. Ő maga pedig mindezidáig nem csinált egyebet, mint szökevényeket gyűjtött erdőkből, és egyéb jó búvóhelynek tűnő helyekről. Na persze volt egy érdekes találkozása Odil Watsonnal is, de az ráér még…
- Lassan kezdenek megtelni az óvóhelyek. Rengeteg mugli származású férfit és nőt szállítottunk oda, de vannak szökésben lévő diákjaink is. Alig pár hónapja akadtam rá Amy Joyra, nyílván emlékszik a lányra. Most már jól van, de a társainak a nyomát sem találtam. Azt hiszem szükségünk lesz újabb levédett házakat biztosítani. Vannak persze akik külföldre menekültek, de még így is rengetegen maradtak itt, és még rengetegen vannak odakint. ..
   Pillantása McGalagony arcára esett. Furcsa érzése támadt. Lehet, hogy az átváltoztatástan tanár nem is erről szeretett volna beszélni vele? De akkor vajon mit akarhat? Újabb feladatot bízna rá? Az ösztönei azt súgták, hogy nem a szökevények sorsa foglalkoztatja most az igazgatónőt leginkáb…

Ha valamit, azt teljes bizonyossággal lehet mondani, a régi reflexek még mindig tökéletesen működnek Minerva McGalagonyban. Éppoly fenyegetéssel képes még most is pálcát szegezni akárki veszélyes fiára, mint évtizedekkel ezelőtt az első háború idején, vagy amikor még a Minisztérium kötelékében dolgozott. Keze egy pillanatra sem remeg meg, úgy fúrja a bordák közé pálcáját, melynek elég egyetlen meggondolatlan mozdulat, hogy elsüljön. Vékony szemöldökét magasra vonja, ajkait pengevékonyra préseli miközben az alakra függesztik szürke íriszeit, minden rezdülését feszesen követve. Orrlukai kitágulnak, vonásai megkeményednek, amíg végre meghallja a sötét alak hangját. Az idős szív lassan megnyugodik, ahogyan a szavak mondattá kerekednek. Mélyet lélegez a fagyos levegőből, majd ahogyan kifújja tüdeje tartalmát, úgy ereszti le pálcáját is, megszabadítva Remust a kellemetlen szúrástól. A férfi kérdésére akaratlan is megrándul szája széle, mintha épp egy halvány mosolyt próbálna gyorsan eltüntetni arcáról.
- Hasonlóképp... - biccent Lupin felé, pálcáját azonban nem teszi el, kezében tartja. Szigorú szemei végigjárják egykori tanítványa arcát, amit nem csak az évek és a háború rákfenéje viselt már meg, hiszen sokan tudják, miféle kórság rágja szerencsétlent már évtizedek óta. Valahogy mostanság ez még inkább kiütközne rajta. Hiába, ezt az időszakot mindenki megsínyli, ki jobban, ki még jobban.
A barna szempárban azonban látható, még csillog a remény, azért is van itt ma este, hogy tegyen még a jó ügyért. Eddig is rengeteget köszönhet neki a professzor és mindenki más, amit Kingsley-vel együtt véghez visznek napról-napra, életük kockáztatásával. A csöndet előbb Remus szakítja meg, így is van ez jól, hiszen nincs vesztegetni való idejük most. Némán biccent, sok mindenről kell tudomást adnia és szereznie, a szökevények és mugli születésűek helyzete az egyik. A hírek azonban nem lepik meg, ennek is be kellett előbb-utóbb következnie, arckifejezése el is árulhatja ezt. S talán még többet is, habár Albus Dumbledore közelében már megszokhatták az emberek, hogy több lépéssel is mindenki előtt jár, az igazgatónő is képes hasonlóra. Ugyan a bábjáték nem az erőssége, és nem is lenne képes így használni az embereket.
- Tettem már lépéseket az ügyben, néhány napja sikerült beszélnem Benettonékkal, tudja, ők még mindig a Minisztérium kötelékében tevékenykednek. Sikerült találniuk néhány újabb, bevédhető helyet a kiküldetéseik során, azt mondták, a védőbűbájokat egy kis időbe telik felállítani a gyakori ellenőrzések miatt, de amint meglesznek vele, azok is használhatóak lesznek - válaszol a tőle megszokott méltóságteljes tartását felvéve. - De, kénytelenek vagyunk belátni, nem lehet mindenkit megmenteni - fordítja el fejét, s ismét az ablakhelyhez lép, ahol korábban is állt. Néhány másodpercig a távoli kastély tornyait nézi, majd ismét vesz egy nagy levegőt és visszafordul. Nem, valóban nem csak erről akart Lupinnal beszélni.
- Hallottam, hogy Ronald Weasley... Billéknél van. Nem tudja... nem tudnak semmit Potter és Granger hogy létéről? - a hollétüket ő sem biztos, hogy tudni akarja, hiszen addig vannak biztonságban, amíg csak ők maguk tudják, merre járnak éppen. Addig pedig mindenkiben megmarad a remény, amíg nekik sikerül életben maradni. - Esetleg tudunk nekik segíteni valamit? - tudja jól, ez Remus számára egy kényelmetlen téma lehet, hiszen említette a köztük kialakult feszült helyzetet, amely a Grimmauld téren történt, most azonban a személyes nehezteléseken túl kell lépni, ha lehet tudni róluk bármit...

- Nem lehet mindenkit megmenteni… - ismétli a nehéz szavakat. De az istenért is! Miért nem lehet? Miért kellett meghalnia annyi embernek? Miért mennek el mindig a jó emberek, akik képesek kiállni a gyengébbek mellett? Miért halt meg James és Lily Potter, Sirius, Dumbledore, és Rémszem? És ő, Remus Lupin miért él még mindig? Miért hagyják ezt az égiek, hogy ez a szerencsétlen ilyen kórral küszködve szenvedjen időtlen idők óta?
Szerencse, hogy elfordult tőle McGalagony, így feltűnés nélkül elmorzsolhatta a kicsordulni készülő könnycseppet szeme sarkában. Hiába, az öregedéssel együtt egyre érzékenyebbé vált. Pedig elviekben a háború megedzhette volna, felvértezhette volna az ilyen kitörések ellen. Azonban, mint valami elkorhadni készülő fa, kívül erős maradt, belül azonban romlani kezdett, és valahol lelke legmélyén már réges-rég feladta a harcot. Talán pont akkor, amikor rádöbbent mi növekszik felesége pocakjában…
 Egyre hűvösebb lett a levegő, a nap minden másodperccel lejjebb és lejjebb kúszott az égbolton, McGalagony pedig még mindig a roxforti tájat szemlélte a rozsdásodó korlátnak támaszkodva. Aztán, mintha olvasna Lupin fejében azzal a céllal, hogy megkeresse a számára legkellemetlenebb témát, fordult ismét a vérfarkas felé.
- …nem tudnak semmit Potter és Granger hogy létéről?
Nem nagyon kell kutakodnia az emlékeiben, hogy felidézze azt a Grimmauld téri látogatást, melynek végén a falnak taszította Harry Pottert, majd sebtében dehoppanált. Mennyire megbánta már, hogy csak úgy ott hagyta a három jó barátot. Hiszen Harrynek igaza volt. Nem a veszélyt kereste, csupán el akart menekülni születendő gyermeke elől. És mindezt úgy tette volna, hogy közben hősként tisztelegtek volna előtte a Rend tagjai, amiért szárnya alá vette a Kiválasztottat, a Kis Túlélőt… Lupin, te álszent bolond!
Azóta persze semmit nem tudott róluk. Legutóbbi látogatása alkalmával a Kagyló Lakon, hallotta Billtől mi történt, de a legidősebb Weasley fiú megkérte őt, hogy tartsa a száját. Nem akarták, hogy Molly fülébe jusson mit is művelt Ron. Az igazat megvallva, fogalma sem volt róla, hogy McGalagony honnan tud a trió szétszakadásáról…
- Bill Weasley megkért rá, hogy ne említsem senkinek, ami Ron és Harryék között történt. Szégyellik a történteket… Én is szégyellném magamat a helyében – elfordult az igazgatónőtől. – Szégyellem is…
Kezével megmarkolta a hideg korlátot, és hagyta, had kapjon bele őszes hajába a szellő. Próbált úgy tenni, mintha nem is mondta volna ki az utolsó szavakat. Azonban ezt könnyebb volt úgy, ha nem nézett egykori tanára szemébe.
- Hogy tudunk-e nekik segíteni? Nos… Azt hiszem el kell keserítenem Minerva. Hosszú éjszakákon át töprengtem merre lehetnek, mit csinálhatnak, de képtelen vagyok rájönni, miféle feladattal is bízta meg Dumbledore őket. Attól tartok, Harry immáron teljesen eltűnt a szemünk elől…

Roxana V. des Pres

*Nem is tudom, mit csinálok, amikor egyszerűen fogom magam és a jól megszokott mappámmal a kezemben elindulok kifelé a kastélyból. Úgy érzem, most szükségem van egy kis friss levegőre, mert különben összeroppanok ebben a bezártságban. Nincs rajtam semmi különös, csak a szokásos iskolai talár, bár gyakran szoktam fura  mugli göncökben is járni, mert szerintem mókásak, és én szeretem őket, de most nem… marad a talár. Ebben legalább nem tűnök ki a tömegből, nehogy túlzottan felfigyeljenek rám… az mostanában nem jó, nagyon, nagyon nem jó ötlet, főleg nekem. Fel sem pillantok a gondolataimból, így hagyom, hogy a lábaim vigyenek arra, amerre akarnak, nem számít már úgysem. Igazából pontosan jól tudom, hogy most kinek a társaságára vágyom, de jelenleg nincs lehetőségem arra, hogy Levivel beszélgessek; legfőképpen azért, mert azt sem tudom, hol van. Az idő már késő délutánra jár, jók a fények, szeretem ezt a szürkületet.
Kicsit meglepetten pillantok fel, amikor tíz perc séta után Roxsmortsba találom magam... Mégis, hogy kerültem ide?! Halvány lila gőzöm sincs róla, hogyan sikerült idekeverednem. Nem tudom… de tényleg nem, hogy hogyan vihettek erre a lépteim. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon nem kéne itt lennem. Idegesen pillantok körbe, majd gyors léptekkel elindulok a falu széle felé, nem lenne szerencsés ha rám akadnának. Egyenesen a romos toronyhoz megyek, ami a falu szélénél található, remélem, hogy ilyenkor nem lesz ezen az amúgy sem túl népszerű helyen senki. Mikor odaérek, alaposan szemügyre veszem a tornyot, majd egy közeli fához megyek. Egy sóhajjal fogom magam és leülök a fa tövébe, a hátamat nekidöntve a kemény törzsnek, innen tökéletesen látszik a torony, ahogy egy kissé fölém magasodik. Egész jó szemszög. Előveszem a mappámat, és egy papírt teszek az elejére, hogy legyen ami megtámassza, majd úgy döntök, hogy most ceruzával fogok rajzolni, így egy grafit is előkerül. Sajnos a nap már kezd lemenni, így kénytelen vagyok pálcafénynél rajzolgatni, ha nem akarom tovább rontani a szemem. Nem olyan rossz az, simán meglennék szemüveg nélkül is, de azért így mégiscsak jobb. Belemerülök a munkába, és a totny vonalai kezdenek kibontakozni a papíromon is. Hirtelen felpillantok, feljebb tolva a szemüveget az orrnyergemen. Rossz előérzetem támad… valami történni fog. Összevont szemöldökkel fürkészem a tájat, hátha látok valami  szokatlant, de nincs itt semmi. Talán mégis tévedtem, és minden rendben, csak én már oda is rémeket látok, ahova nem kéne?*

Roxana V. des Pres

*Teljesen belefeledkezem a gondolataimba, na meg persze a rajzolásba, és nem kis idő múlva a torony tökéletes kis mása lesz felfedezhető, az addig üres papíron. Nem szokásom magamat az egekig dicsérni, de ez tényleg jól sikerült, akárki akármit is mond. Elpakolom a cuccaimat, vissza a helyükre, és egy kissé komótosan kinyújtom a lábaimat a törökülésből. Elgémberedtek, így nagyon jó érzés most kinyújtóztatni őket, éppen azon kezdek morfondírozni, hogy mit is kéne még csinálnom, amikor közeledő léptek zajára leszek figyelmes… ajjaj, talán éppen ideje lenne visszamennem. Ám mielőtt felállhatnék a földről, egy nő alakja bontakozik ki előlem, és süt róla, hogy halálfaló. Na, már csak ez hiányzott… talán ha nem venne észre, csak simán elmenne mellettem. Meg sem moccanok, és egy elsuttogott nox-szal eloltom gyorsan a pálcámat, de félek már túl késő. Sajnos ma nincs szerencsém – mikor van? – és a halálfaló eltéveszthetetlen határozottsággal érkezik meg elém. A francba… felnézek az arcába, és megállapítom, hogy valami nagyon ismerős benne. Persze, lehet, hogy csak a hagyományos halálfalósan állatias vonást vélem ismerősnek, de nem valószínű, olyan  érzésem van, mintha tudnom kéne, hogy ki áll velem szemben, de nem jut eszembe a neve, pedig már szinte ott van a nyelvem hegyén.*
- A szüleimhez semmi közöd.
*Közlöm vele mogorván, kissé elpirulva a haragtól; hiába, ha ilyen helyzetekben türtőztetni kell magam az nem az én kenyerem. Felállok a földről, hogy ne érezzem magam olyan kicsinek, lent ülve, de még így is fölém magasodik. De így már beugrik a neve: Roxana des Pres. Hogy nyelné el őt a kénköves pokol feneke, miért éppen most kell idejönnie, és miért hozzám!?*
- És hozzám sem.
*Teszem az előző mondatomhoz, a pálcámat markolva. Bármikor készen kell lennem a védekezésre, de csak remélem, hogy a DS-en eltöltött idők nem voltak hiábavalók, ám azért mégsem vagyok teljesen biztos magamban. Én csak egy hatodéves diák vagyok, egy felnőttel szemben, aki ráadásul halálfaló is, minden sötét mágiabeli tudásával együtt… de mégis, én nem fogom feladni, csak a családomat hagyja békén.*

Roxana V. des Pres

*Valószínűleg eszményi érzékem van ahhoz, hogy olyankor keveredjek bajba amikor nagyon nem kéne. Most erre én nem vagyok felkészülve, nincs szükségem csetepatéra. Bár ha ezzel megmenthetem a családom… á legyen, de van egy olyan érzésem, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Az a tény, hogy feltápászkodtam a földről, az mind nagyon szép és jó, csak nem használ túl sokat a felnőtt halálfalóval szemben, mert bőven fölém magasodik, ám a lesújtó pillantására, csak egy hasonló megvető nézéssel válaszolok, ennyi nem fog elriasztani. De a következő mondatára már görcsbe rándul a gyomrom.*
- Na, és mit ígértél?
*Fonom keresztbe magam előtt a karjaimat, pálcámat így is előre szegezve, hogy ha kell egy pillanat alatt használni tudjam. Na persze, korántsem vagyok annyira magabiztos, és bátor, mint amilyennek mutatom magam, de nem tehetem, meg, hogy meglássa rajtam a félelmet, ezt az örömöt nem okozhatom meg neki.
A válasza, ha válasznak lehet nevezni az újabb kérdést, még rosszabb. Nagyon halványan megremeg az alsó ajkam a bizonytalanság első jeleként. Ezt nem tehetem meg a szüleimmel… hiába az önfeláldozás, ha nekik az jobban fáj. Tulajdonképpen önzőség lenne tőlem, hogy csak úgy itt hagynám őket. Már válaszra nyitnám a számat, amikor érkezik az újabb információ.*
- Ergo, áruljam el a szeretteimet, barátimat, hogy én élhessek?
*Ez az első reakcióm az „ajánlatra”, és a hangomból süt a gúny, és megvetés, valamint a düh keveréke, és egy kicsit élesebb is az eddiginél. Nem, ezt nem tehetem meg.*
- Mert arra várhatsz, én nem vagyok besúgó, és nem élek ilyen aljas eszközökkel.
*Teszem még hozzá összehúzott szemmel méregetve. A pálcám magam előtt, immár kibontottam a mellkasom előtti összefont pozícióból, készen mindenre. De egy kicsit azért elbizonytalanodom, és az alsó ajkamba harapdálva nézek a nőre. Mint mindenki más, én is szeretek élni. Ha valahol van olyan, hogy felmentő sereg, akkor most jól jönne, bár van egy sejtésem, hogy lesz ez még rosszabb is.*

Mostanában nagyon rosszul aludtam. Lefekvés után még órákig nem jött álom a szememre, pedig éreztem az izmaimban és a csontjaimban a fáradtságot. Szükségem lett volna arra a hét órára, amiben kipihenhettem volna magam, de helyette álmatlanul hánykolódtam az ágyamban, ami oly kényelmetlen volt, hogy bárhogy is fordultam, valami mindig nyomta a hátamat. Egy szűnni nem akaró érzés. A hasamra fordultam, de mindhiába. A gerincembe hasító fájdalom nem hagyott aludni. És így ment ez éjszakákon át, mígnem egy nap, több órás fészkelődés és kínlódás után, végre elnyomott az álom.
Újból végigmentem az árvaház folyosóján. Különös… ha álmodom, valahogy mindig visszatérek erre a helyre, pedig még kisgyermek voltam, mikor utoljára láttam. Azt hittem, nincsenek emlékeim erről a helyről, de tévedtem. A falakat másfél méter magasságig csempe borította, melyek közt penészes fuga éktelenkedett. A plafonról már mállott a vakolat, helyenként beázás foltok rondították tovább az összképet. Undorító, lepukkadt hely. Nem gyerekeknek való…
Végig a folyosón…
Már vártak rám. A díszes társaság. Minden egyes álmomban jelen voltak. Az öcsém, a keresztapám, Izabel Bishop, és egy idegen férfi. Láttam már őt, valaha régen. Talán egy másik életben… Magamtól sosem fedeztem volna fel a hasonlóságot benne és bennem. Pedig olyanok voltunk, mint két tojás. A vonásaink, a mozgásunk, még a hangunk is megegyezett volna. Azonban évek teltek el, mire először hozzám szólt, s elmondta ki is ő. De nem tartunk még ott a történetben…
Álombeli énem a szoba közepére lépett és végigjáratta tekintetét az egybegyűlteken. Kezdődhet a szokásos játszma. Már kívülről fújtam mi fog történni, annyiszor átéltem már ezt az álmot. De ez az egy, más volt, mint a többi…
A szoba sarkában várt valaki rám. Testét hosszú, sötét köpeny takarta, mely beleolvadt a fotel kárpitjába, melyben ült. Engem nézett, és közben szórakozottan babrált a kezével. Mintha holmi csecsemőt tartana, úgy dajkálta jobbjával a balt.
- Ideje visszaadnod a kölcsönt, Owen.
A szoba forogni kezdett, és a benne lévő emberek egymás után foszlottak semmivé. Csak én voltam, és az idegen. Jobb keze lassan megindult a csuklyája felé, megmarkolta a textilt, majd hanyag mozdulattal hátravetette azt.
Farkasszemet néztem Brandon Everald Grayjel.
- Itt az ideje, hogy törlessz…
A kék szempár beszippantott. Zuhanni kezdtem, majd belecsobbantam a vízbe. És abban a pillanatban, hirtelen kinyitottam a szememet.
Felültem az ágyamban. Csorgott rólam a víz és úgy ziháltam, mintha most úsztam volna le tíz hosszt. Nem volt idegen tőlem ez az érzés. Gyakran ébredtem asztmás rohamokkal. De ez egészen más volt. Sikerült megőriznem a hidegvéremet, a fejem tiszta volt. És szép lassan megnyugodtam…
Mi a fene volt ez az imént?
Jól esett volna egy pohár víz, de olyan sötét volt, hogy az orromig sem láttam. Kitapogattam hát a varázspálcámat, hogy némi fényt hozzak az éjszakába. Ám abban a pillanatban, hogy az ujjam a pálcához ért, ezüstös felhő tört ki annak végéből. A falig hátráltam ijedtemben, ahogy a felhőfoszlány másfél méterrel a talaj fölött lassan felém kúszott. És akkor meghallottam a suttogást. A felhőből jött, mintha beszélt volna hozzám, de a hangja… az álombeli Gray hangját hallottam.
- Ideje visszaadnod a kölcsönt…
Távolodni kezdett, én pedig tudtam, hogy követnem kell. Kiugrottam az ágyból, belebújtam farmeromba és a tornacipőmbe, majd pálcámmal a kezemben az ezüstös fényfoszlány után eredtem. Végig az ágyak között, túl a titkos ajtón, át a portré mögötti alagúton, egyenesen a Szárnyas Vadkan emeleti szobájáig. Már jártam itt. Hetekkel, talán hónapokkal ezelőtt. A bezártság teljesen felemésztette az időérzékemet. Azonban nem volt időm nosztalgiázni, a fényfelhő továbbindult, le a lépcsőn, ki a kocsma ajtaján. A kocsmáros nem hallhatott engem, nesztelenül osontam át a házon, majd kilépve az ajtón, hirtelen megtorpantam. Időtlen idők óta nem voltam már friss levegőn. Már hajnalodott, de még egy lélek sem volt az utcákon. A riasztórendszer nem indult be. Hatalmas kő esett le a szívemről.
Csak álltam az utcán, tanácstalanul. Élveznem kellett volna a hirtelen jött szabadságot, a tiszta levegőt, a gyönyörű napfelkeltét, de nem ment. Csak akkor tudatosult bennem, hogy magukra hagytam a többieket, megszöktem tőlük, mint holmi áruló, és az ok, amiért ezt tettem, csupán egy zavaros felhőfoszlány, egy semmiség…
Az a bizonyos „semmiség” időközben tovakúszott az utcán, csalogatóan ismételgetve Gray szavait.
- Itt az ideje, hogy törlessz…
Mit tehettem volna? Követtem. Isteni jelnek tartottam, és csodáltam szépségét. Titokzatos volt, és jó ideje már ez volt az egyetlen dolog, ami kíváncsiságot ébresztett bennem, ami kalandra hívott. Nem szalaszthattam hát el…
A falu széléig követtem a felkelő nap fényében egyre inkább elhalványuló felhőfoszlányt, amikor hirtelen… eltűnt. Ott álltam egyedül, egy rozsdásodó torony tövében, és hihetetlen nagy idiótának éreztem magamat. Egészen addig szerencsém volt. A Halálfalók, a dementorok, a falusiak, a szökevény társaim, és még Aberforth is elkerült. De vajon lesz-e még egyszer ekkora szerencsém, a visszaúton is?
Mérgemben belerúgtam a torony talapzatába és cifrát káromkodtam. Hátat fordítottam és épp indulni készültem, amikor valami megmozdult odabent. Mozgást véltem felfedezni a szemem sarkában. Mintha valaki lett volna a toronyban.
Felemeltem a pálcámat és az ajtónak szegeztem. Ennyit hát a szerencsémről…

Lassított felvételként láttam az egészet. Az ajtó magától kitárult, és a homályból egy ismerős alak sziluettje bontakozott ki. Az ereimben megfagyott a vér, a pálcám vége pedig szikrákat vetett, amint megérezte a veszélyt. Pedig óh, ha tudtam volna, hogy igazából csak a rég nem látott gazdáját üdvözli. Elárult engem. A fogva tartóját. Azt, aki elvette őt igazi tulajdonosától. És most az a büntetésem, hogy Gray elé csalt. Az ember elé, akinek a hegeket és a borzalmas emlékeket köszönhetem. De mégis… Mégis megkönyörült rajtam. A szabadon engedésemmel óriásit hibázott.
- Szia, Owen.  Örülök, hogy ismét láthatlak.
Olyan erősen szorítottam a pálcát, hogy a markolata pengeként fúródott a húsomba.
Még ezek után is van pofája megjátszani a hőst? Azt hiszi, hogy csak azért, mert megkímélte az életemet, minden bűne semmissé vált? Ki vagyok én, hogy feloldozást adjak egy ilyen embernek? Az én életemmel nem mentett meg senkit, csupán egy két lábon járó élőhalottat teremtett.
- Ugye tudod, hogyha más küldte volna azt a jelet, akkor valószínűleg halott lennél? Óvatlan vagy.  
Kiürítettem az elmémet, ahogy azt tanultam. Mindent bezártam a kristálypalotába. Tiszta voltam, és nyugodt, de a testem lángolt a vágytól. Itt az idő, hogy visszaadjam a kölcsönt. Gray óriásit hibázott, ha azt hitte, megbízhat bennem.
- Én lennék az óvatlan?  
Minden egy szempillantás alatt történt. Szabad kezemmel torkon ragadtam a Halálfalót és a falhoz löktem. Szikrázó varázspálcám belefúródott a bordái közé.
Egészen közel hajoltam.
- Azt hitte, elfelejtem, mit tett velem? Azt hitte, hogy nem fogom megölni? Mekkorát tévedett!
A pálca vége átégette a varázsló köpönyegét. A bennem forrongó düh lobbantotta lángra a pálcát, vagy a heves küzdelem, ahogy régi és új gazdája között őrlődött? Arra kényszeríteni, hogy végezzen egykori birtokosával, túl nagy falatnak tűnt. A pálca megzavarodott.
Abban a pillanatban ezüstös villanásban tört ki, és a következő percben már fénylő fonalak fontak minket körül, pókháló módjára. Rákúsztak a karomra, végigtekeredtek a nyakamon, és én azt hittem, hogy össze akarnak láncolni Grayjel. De pont ellenkezőleg... Az ezüstfonalak, patak módjára folytak közénk, majd áthatolhatatlan falat képeztek, elszakítva minket egymástól, egyre távolabb és távolabb taszítva a sötét alaktól.
- Gyáva féreg  – sziszegtem. – Az a dolga, hogy gyerekeket kínozzon? Családokat szakít szét, pusztulást hoz mindenre és mindenkire amerre csak jár.
Megkíséreltem áttörni a falat, de egyből lepattantam, amint hozzáértem, elveszítettem az egyensúlyomat és elterültem a földön. A pálca kigurult a kezemből.
A földön fekve folytattam a szitkozódást. A szavak fröcsögve ömlöttek belőlem.
- Megátkozott, mikor a temetőben voltunk. Azért láttam ma éjjel az álmomban. A fejembe ültette azt a képet. De mégis miért?
Már szinte ordítottam. Nem érdekelt hány Halálfalót csalok még oda. Gray érdekelt, és a vérbosszú.
- Miért engedett el, ha most mégis meg akar ölni?  

Nem voltam gyilkos. Életem számos pillanatában érkeztem olyan elágazáshoz, mely után sötét útra léptem volna. Azonban mást tartogatott számomra a sors. Borzalmas dolgokon mentem keresztül, de mégsem lettem volna képes hidegvérrel végezni egy emberrel. Legalább is akkor és ott biztosan nem. Azok az események, melyek elvezettek addig a pontig, elegek lettek volna hozzá, hogy életem korai szakaszára villamosszékbe kerüljek, vagy Azkaban egy sötét cellájába. A magány, ami végigkísért gyermekkoromban, a korai tragédiák, a halál jelenléte, majd a lepusztult életkörülmények, a nemtörődöm életmód, a szülői felügyelet hiánya… Még ezek után is képes voltam józanul gondolkozni, és elfojtani a rám törő késztetést a gyilkolásra, hogy valami nagy dolgot tegyek.
- Jól figyelj ide kölyök, azzal, hogy téged elengedtelek, aláírtam a halálos ítéletemet Tudjukkinél…
Sípolni kezdett a fülem a méregtől.
Kölyök!? Nem nevezhet kölyöknek… nem engedem, hogy így lenézzen ez a senkiházi. Mit képzel magáról?
- Azt hiszed az volt a "munkám", hogy kényem-kedvem szerint kínozgassak emberkéket? Én becsüllek téged Owen… tisztellek, amiért ilyen bátor vagy… Szerinted mégis miért engedtelek el? A rémálmokat nem én küldtem rád… Nem tudsz semmit a Halálfalóságról…
Csupán töredékek jutottak el az agyamig Gray mondanivalójából. Hirtelen úgy éreztem, mintha feje tetejére állt volna a világ. Képtelen lettem volna bízni abban az emberben, aki elhurcolt a Roxfortból, aki többször is kimondta rám azt a borzalmas átkot, aki megkínzott és összetörte az álmaimat… De mégis… mégis elengedett, és fogalmam sem volt róla, hogy miért tette ezt. Pedig kétségtelen, azzal a tettével végleg elvágta magát a Sötét Nagyúrnál.
Figyeltem a férfit, ahogy tekintete többször is a bal karjára tévedt. Arcára jól látható fájdalom ült ki.
- Mi van a kezével? – Kérdeztem, ezzel kissé megfeledkezve az előző párbeszédünkről, és a vérbosszúmról.
Válaszként felrántotta talárja ujját, felfedve ezzel karját, pontosabban, ami a karjából maradt. Csupán egy húsdarab, egy csonk, semmi több. A Sötét Jegy eltűnt alkarjáról, helyén nem maradt semmi. A varratok az egykori billog fölött kezdődtek. Döbbenet ült ki az arcomra, és éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Elkapott a hányinger, de erőt vettem magamon.
- Ezt… maga tette?
- Owen… Bíznod kell bennem. Kérlek. Úgy kérlek téged, mint egy szökevénytársad… Nézz a szemembe, és mondd őszintén, hogy ez biztos egy csapda, és akkor megölhetsz.
A pálcámra pillantottam, amely pár méterre tőlem hevert a fűben. Még Graytől kaptam, mikor utamra bocsájtott a temetőben. Mi lett volna, ha nem a bizalom jele? Egy elbocsájtó, szép üzenet, ami azt sugallja: veletek vagyok.  De ugyanakkor…
- Mit akar tőlem?
Talán életed legnagyobb hibáját követed most el – súgta egy hang a fejemben. – Azt már réges régen elkövettem – válaszoltam önmagamnak…

- Most elteszem a pálcámat… Most be fogok nyúlni a taláromba, és előveszek valamit.  
Úgy éreztem magamat, mintha valami elcseszett film főszereplője lettem volna. Hallgattam a narrátort, közben pedig a gyenge, színészi alakítást figyeltem. Bármennyire is szerettem volna hinni neki, egyszerűen volt valami, ami miatt nem ment. Pedig mennyivel könnyebb lett volna elhitetnem magammal, hogy igen… Brandon Gray megváltozott… most már jó ember… nem gyilkol többé… nem rabol gyerekeket. De nem ment. Túlságosan is gyűlöltem őt azért, amit tett.
Néztem, ahogy fogával lepattintja a kulacs tetejét. Az ádámcsutkája fel-le mozgott, miközben hatalmasakat nyelt a bájitalból.
Kívülről láttam magamat. Két lépéssel Gray előtt termettem, meglendítettem a jobb kezemet, majd hatalmas ütést mértem vele a varázsló halántékára. Megszédült. Jobbosom ismét lesújtott, ezúttal az állkapcsát vettem célba. Reccsenő hang. Vér fröccsent. A varázsló megingott. Újabb ütés, majd egy rúgás a hasfalába. Elejtette a kulacsot, melynek tartalma, az a sárszerű folyadék, az utolsó cseppig a földre ömlött. Százfülé főzet. Hát mégis csapda volt…
- Ahhoz képest, hogy mágusok vagyunk, a főzeteinket sose tudjuk jóízűre főzni...   Megkínálnálak, de szerintem neked se lenne ínyedre.
Gray szavai visszarántottak a valóságba.
Lenéztem az ökleimre. Egy horzsolás sem volt rajtuk, egyetlen bütyköm sem dagadt be. Gray sértetlen volt. Csupán a képzeletem játszott velem… Óh, micsoda gyönyörű álom volt.
Fogalmam sem volt, mit érezhetett az egykori főinspektor.
Ez most viccelni próbált?
Mit fecseg ez itt össze-vissza?
Ez megőrült!
- Túl sok a duma. Térjen a lényegre – morogtam a bajszom alatt.
Túl sok a körítés.
Valami nem stimmel.
- Szilárdan tudom, hogy mit akarok, és ahhoz, amit én akarok nem jó bárki…. Te kellesz tervem megvalósításához.
Döbbenten álltam Gray előtt. Segítséget kért tőlem. Pont tőlem… Hiszen hogyan is segíthetnék én egy bukott Halálfalónak? Egy olyan embernek, akit két oldalról is üldöznek? Őt kivetette magából a társadalom. Rosszul választott. De vajon késő lenne már ahhoz, hogy változtasson?
Némán körözött a vállával. Nagyon zsibbadt neki,
Remélem fáj is…
- Tudom, hogy ez most meghökkentő lesz, de kérlek, ne ordibálj, mert nem szeretném, ha itt dobnám fel a talpam… Owen, fel kell jutnom a kastélyba.
Néma csend.
Farkasszemet néztem a férfival.
- Az nem lehet – törtem meg a csendet. – Sajnálom, de rossz ajtón kopogtat.
Hátrálni kezdtem.
- Nem teszem ki a társaimat ennek. Maga egy körözött Halálfaló! Bár abban sem lehetek biztos, hogy igazat mond. Lehet még mindig Neki dolgozik.
A Szükség Szobájában tartózkodókra gondoltam. Vajon hogy viselkednének, ha az egyik pillanatról a másikra feltűnnék egy ismert Halálfalóval kéz a kézben? Pánikot keltenék. Azt hinnék, hogy elárultam őket. Már így sem bíznak bennem. Találgatják, vajon miért menekültem meg.
 - Nagyon sajnálom, hogy elvesztette a kezét. De lehetetlent kér tőlem. Egyáltalán mi oka lehet bejutni a kastélyba? Már is hiányzik a gyerekek molesztálása?

 

Összenéztünk.
Valami megváltozott. Valami más lett…
Beleláttam Gray lelkébe. Éreztem a fájdalmat, amit ő érzett. Hiszen annyi minden volt közös bennünk. Hogy történhetett, hogy két ilyen hasonló, mély érzésű ember, hasonló életúttal a hátuk mögött, ellenfelek legyenek?
Szerettem volna olvasni a gondolataiban. Leolvasni az agyvelővel írt szavakat, melyeket a koponyája belsejére véstek fel ismeretlen kezek. Szerettem volna hallani az élete történetét. Szerettem volna megismerni őt, hogy hinni tudjak neki, hogy bízhassak benne.
Nem is sejthette, de a mi kettőnk múltja rengeteg mindenben hasonlított. Mindketten gyilkosok voltunk. A különbség csupán az volt, hogy én féltem folytatni. Engem összetört az a szörnyű tettem. Beteg lettem. Világtalan. Eltűntem a világban. Nem is szürke voltam, hanem egyenesen átlátszó. Nem szippantott be a sötétség, mert számára nem is léteztem. Belülről pusztítottam magamat, mígnem megtaláltam életem értelmét. De vajon képes leszek a gyógyulásra?
Langyos, tavaszi fuvallat söpört végig a dombon, ahol álltunk, egymástól pár méterre, farkasszemet nézve. Erősnek éreztem magamat. Életemben először…
- Egyáltalán mi oka lehet bejutni a kastélyba?  – Kérdeztem.
- Elégtételt akarok venni a férgeken. 
Sípolni kezdett a fülem, de ezúttal nem a düh torzította el az érzékeimet. Gray szavai meglehetősen furcsán hatottak rám. Úgy éreztem magam, mint mikor az edző tüzeli a játékosait. Mint mikor meghallasz egy számot a rádióban, és érezni kezded a pörgést. Hallani véltem a harci dobokat, mintha csak a fülem mellett ütötték volna őket.
- Owen Noel Aurel Redway…
A szívverésem fokozódott.
Kirázott a hideg.
- Ha észrevétlenül feljuttatsz a kastélyba, a Szükség Szobájába, hogy segítsek társaidnak, információkkal lássam el őket, hogy aztán majd oldalukon harcolhassak az elkerülhetetlen végső összecsapásban…
Igen, igen és igen! Harcolni akarok! Ott akarok lenni abban a vöröslő forradalomban. Vissza akarok vágni nekik! Ölni akarok! Vért akarok!
A mellkasom hevesen emelkedett, majd süllyedt. Hatalmas levegőt vettem.
- Én, Brandon Everald Gray megesküszöm neked, hogy se téged se társaidat nem bántom, vagy árulom el. A Megszeghetetlen Esküvel.
Az idő lelassult.
A madarak elhalkultak a távolban.
A világ nagy hangerőszabályzóját letekerték.
A szél elfelejtett fújni.
A Nap elfelejtett sütni.
Nem volt más, csak Brandon Everald Gray, és én, Owen Noel Aurel Redway. A világ mi kettőnk körül forgott, s minden más csupán elmosódott folt, halvány álom volt körülöttünk.
Hallottam a szívverését. Ahogy a nyaki ütőér megfeszült a várakozástól. A fogai megcsikordultak, és elfelejtett pislogni is.
Megnyaltam a szám szélét, majd hosszú idő után megszakítottam a szemkontaktust. Lehorgasztottam a fejemet, és így szóltam:
- Legyen hát!

 

Gray behunyta a szemét, kiszakadt testéből és körbejárta a domboldalt. Ezzel egy időben langyos szellő söpört végig rajtunk, megrezegtetve a legapróbb fűszálakat is. Éreztem a főinspektor jelenlétét a koponyámban, de a kapu csupán résnyire nyílt ki előtte. Nem láthatott egyebet, csak azt az egy gondolatot, ami állandóan, a nap huszonnégy órájában foglalkoztatott. Megpillanthatta az ajtó résén át azt az angyali arcot, azokat a csillogó szemeket, azt az apró anyajegyet az orcáján. De Gray továbbsiklott, messze tőlem.
Hirtelen kinyitotta a szemeit. Megkereste a tekintetemet.
- Egy tanú hamarosan itt lesz. Sabrina Wilder...
Bólintottam.
A név ismerős volt, de nem volt előttem az arc. Nem is volt olyan fontos, hogy ismerjem. Ösztönösen megfeszültek ujjaim a pálcámon. Továbbra sem bízhattam sem Grayben, sem Wilderben. Résen kellett lennem.
- Túlságosan világos van. Akár messziről is jól látszódhatunk, jobb lenne bemenni a toronyba.
Felvontam szemöldökömet.
Nem túl jó ötlet – súgta egy hang a fejemben.
Azonban úgy tűnt nincs túl sok szavam benne, Gray már döntött is. Csupán a hátát láthattam, ahogy elnyelte őt a torony sötétsége.
Haboztam…
Ez csapda… Ez csapda…
Körülnéztem a kihalt domboldalon. Vajon hol késik az a tanú? Sehol egy lelket sem láttam. Furcsa volt maga a csönd is, hogy nem találtak ránk a Halálfalók. Az egész… gyanús volt.
- A rohadt életbe… - morogtam, majd követtem az egykori főinspektort a sötétségbe.
Az ajtó nyikorogva becsukódott mögöttem. A szemem még nem szokott hozzá a sötétséghez, így hát a fülemre kellett hagyatkoznom. Az első nesz, amit meghallottam, a Gray kulacsában gurgulázó folyadék hangja volt. Egész testemmel a hang irányába fordultam, majd apró fényt gyújtottam pálcám végére.
- Nem túl előnyös ez a sötétség, ugye tudja? Elég nehéz bíznom magában, ha alig látom…
De ez legyen a legkisebb bajom – gondoltam. – Ha bármivel próbálkozik… az lesz élete utolsó hibája.
Sötét gondolataimba temetkezve vártam ki azt az öt percet, mire végre valahára nyitódott a torony rozsdás ajtaja. A belépő lány alig lehetett idősebb tőlem. Elborzadtam már a gondolattól is, hogy egy ilyen fiatal lány… minek is szentelte az életét.
- Billog rajtam még van. A Nagyúr akár le is nyomozhat egy másodperc alatt, és akkor mindhármunknak vége, úgyhogy csináljuk gyorsan, oké?
Elkapott a hányinger.
Pálcám lévén pislákoló lángocska hirtelen duplájára lobbant, fel-feltörő dühömtől. De gyorsan türtőztettem magam, a pálca pedig kialudt.
- Vegyétek fel a kéztartást.
A boszorkány előhúzta varázspálcáját.
Odaléptem Grayhez, majd felemeltem a jobb karomat. Gray ugyanígy tett, majd összekulcsoltuk kezeinket. Rosszul voltam az érintésétől is, aminek köszönhetően csak még erősebben szorítottam az alkarját a férfinak.
- Brandon Everald Gray… - szóltam. – Esküszik-e, hogy a kastélyba jutva, nem bántja a bajtársaimat, és barátaimat?
Sabrina megvárta Gray válaszát, majd a pálcájából fénysugár lövellt ki, mely drótot képezve az összekulcsolt karjainkra tekeredett.
- Esküszik-e, hogy nem árulja el, és megoltalmazza őket?
Ezúttal tüzes kötél tekeredett a kezeinkre.
- És végül… Esküszik-e, hogy a Főnix Rendje és Dumbledore Serege oldalán száll harcba a végső ütközetben, hogy ott utolsó csepp erejéig küzdjön?
Tüzes lánc feszült karjainkra.
A szövetség megköttetett.

 

Vajon számít-e, ki milyen módon jutott el életének arra a pontjára, hogy embereket kínozzon, családokat szakítson szét, és gyilkoljon? Az élni akarás nem jó kifogás rá, hogy olyasmiket tegyünk, amiket nem akarunk. Fogalmam sem volt mi mindent tett a fiatal boszorkány, fogalmam sem volt honnan érkezett, hogyan került a sötét oldalra, de nem is érdekelt. Megvetettem őt, amiért ott éktelenkedett fiatal testén a billog.
Közelebb léptem Grayhez, és összekapaszkodtunk. Úgy tűnt, hogy szemeink izzása lobbantotta lángra a tüzes béklyóként ránk tekeredő láncot. Mikor kialudt, és a szövetségünk megköttetett, egy új fejezet kezdődött mindkettőnk életében. Tisztelnem kellett volna őt, amiért próbálta szürkére mosni a sártól és vértől sötétlő szennyesét, de ugyanakkor tudtam, hogy egy örökkévalóságig állhatna a patak szélén, az a lepedő sosem lenne hófehér. Tudtam jól, hogy mindketten a pokol emésztő lángjai között végezzük majd, mert a bűnök alól én sem kaphatok feloldozást.
- Remélem, most már eleget fizettem a bizalmadért.
Bólintottam.
Az esküjével mintha csak levágott kezét lökte volna oda elém. Megnyert magának, de továbbra is kételkednem kellett benne, hogy megfelelően választott. Tényleg én lennék a megfelelő személy?
Némán figyeltem, ahogy elbúcsúzik a lánytól, ahogy kiadja számára az utolsó utasításokat. Továbbra sem értettem, hogy képes ilyesfajta érzelmi megnyilvánulásokra az az ember, aki korábban egy sötét pincébe bezárva kínzott engem. Meg kellett tanulnom, hogy nem minden fekete és fehér ebben a világban.
A fiatal boszorkány kilépett az ajtón, utoljára hátranézett még, majd a szemünk láttára köddé vált. Ketten maradtunk.
Pár másodpercig még élveztük a csöndet és az óvó sötétséget a torony belsejében, majd Gray odafordult hozzám.
- Itt az ideje, hogy visszatérjek.
Nem válaszoltam.
Elképzeltem azt a fogadtatást, amiben a Szükség Szobájában lesz részünk.
- Ne várjon szíves fogadtatást!
Azzal kiléptem az ajtón.
Már magasan járt a Nap, a reggeli félhomálynak már nyoma sem volt. Nem tűnt túl jó ötletnek, hogy fényes nappal végigmasírozzunk a Halálfalóktól hemzsegő Roxmorts falu utcáin.
- Jöjjön ide!
Előhúztam pálcámat, majd az egykori főinspektor felé fordultam. Felemeltem a pálcát, majd a saját fejemre koppintottam vele. Olyan érzés volt, mintha széttörtek volna egy tojást a koponyámon. Felülről indult, és egészen a lábujjaim végéig éreztem a hideget, ahogy végighaladt a testemen. Ezzel egy időben eltűntem Gray szeme elől. Akárcsak egy kaméleon, rejtő színt öltöttem a kiábrándító bűbájnak köszönhetően.
- Nem a legjobb módja, hogy láthatatlanok maradjunk, de ilyen napsütésben ez is megteszi.
Azzal már nem is mertem próbálkozni, hogy esetleg várjuk meg, amíg bealkonyul. Még mielőtt élesítenék a riasztót.
- Most maga jön!
Amint Gray is átlátszóvá vált, megindultam a falu irányába. Csupán a letaposott fű mutatta az utat a férfinak, és szólni is csak akkor szóltam, mikor már kőúton haladtunk.
- Jobbra… Be a kis utcán!
Hasonló utasításokkal navigáltam el a Szárnyas Vadkanig. Egyszer meg kellett állnunk egy szederbokornál, és fedezékbe húzódva megvárni, míg két sötét csuklyás alak tovább haladt. Több akadállyal nem találkoztunk, amit igen vészjóslónak találtam.
Gyanús ez a csend...
A kocsma bejáratához érve azonban megtorpantunk.
- Azt hiszem az lenne a legegyszerűbb, ha Aberforth előtt sem mutatkoznánk. Nincs idő a magyarázkodásra, úgyhogy a lehető legnagyobb csendben kell belopóznunk.
Azzal lenyomtam a kilincset, és az ajtó kitárult, mintha csak a huzat játszana vele.