Roxfort RPG

Amikor reggel felkeltem éreztem, hogy ez a nap különleges lesz a maga módján. Lágy madárcsicsergésre ébredtem frissen és kipihenve, meg se érezve az előző két nap túlóráit. A tojás és pirítós mind tökéletesen sültek át, a teáskanna gyönyörű egyetértésben sípolt nekem, az újság frissen, ropogósan simult ujjaim alá. A kórházba menet aprócska macska dörgölődzött lábamhoz, a korai reggeli napfényben cirógatásra várva, és azt megkapva. A recepciós nő pedig kedves mosollyal köszöntött. Igen, remek nap volt.
Ennek ellenére most mégis fáradtan támasztom a fejemet az asztalomnál ülve, különböző dokumentumokat lapozgatva, aláírva, miközben lüktető fejemből próbálnak kiszökni a gondolatok, értelem és piszkavasat lengető kisördögök.
„Celeste Merigue 32 éves, halál időpontja 09:23” Fél éve kezeltük mágikus láng okozta égési sebekkel. Lassú, fájdalmas halált halt. Nem voltam olyan naiv, hogy bármit is ígérjek a családjának, mégis éreztem magamon a gyűlöletüket és csalódottságukat.
„Mark Fortshire 53 éves, halál időpontja 10:12” Sárvérű, akit halálfalók kínoztak meg az éjjel. Mire rátaláltak túl késő volt.
„Cassandra La’Faith 12 éves, halál időpontja 11:02” utcai dulakodás, félrement átok, egy eltörött kismadár.
Mély sóhajjal temetem arcomat a tenyereimbe, várva, hogy hasson végre az a nyavalyás gyógytea, amíg nem kezd el a hátam is fájni még .A nap felén sem vagyunk túl, és már nem is tudom hányadik életet, családot tettek tönkre ostoba kötekedések, fennkölt egók, és ideje múlt paradigmák miatt. Csak egyetlen jelet, egy apró sikert kérek, hogy úgy érezzem nem csak rossz hírek hozói és tehetetlen sarlatánok vagyunk.
Kopognak a közös iroda ajtaján, új páciens érkezett. Kedvtelenül nyúlok az elém rakott irat után, miközben a kolléga már távozik is saját munkája, gondjai után járva.
„Ismeretlen varázsló, húszas éveiben járhat. Abszol úton esett össze dél körül, izomrángásos rohammal. Helyszínen stabilizálták állapotát, azóta mesterségesen van álomban tartva. Látens rontások és átkok nyomai találhatók rajta.”
Összeráncolom a homlokomat a gyorsan odafirkantott jegyzetet olvasva. Kevesen vagyunk, de azért ennél professzionálisabban is lehetne fogalmazni. Nem számít, majd megrovom az újoncot, aki írta, most fontosabb dolgaim is vannak, mint a bürokrácia.
Egy kisebb szobába helyezték el a pácienst, csak két másik ágy van mellette, ezek közül egyikben kómában fekszik a beteg, a másik hamarosan a sírjában fog, ágya üres mementó a nemrég kihunyt életének. Szinte egyedül vagyok a szintén mély, mágikus álomban nyugvó idegennel. Ágya mellé lépek, és ismerős, de ja vu-szerű érzés ragad meg. A vékony, beesett arc, a vad sötét tincsek, a csókra álló ajkak… igen, határozottan ismerős. De annyi embert láttam életemben, annyi ismerős, barát, távoli rokon és beteg, hogy a varázslók és boszorkák viszonylag kis száma mellett, már meg sem lepnek az ismerős arcok. Óvatosan lehúzom róla a takarót, alsóneműjén kívül minden ruháját levették, és az ágy melletti kis kredencre helyezték, hogy alaposabban megvizsgálhassam. Magamhoz intek egy széket, majd elkezdem diktálni a szó szerint varázsszóra táncoló és jegyzetelő pennámnak észleléseimet.
Ez egy emberi katasztrófa.
Talán nem udvarias valakit állatorvosi lónak nevezni, de más kifejezést nem tudok felidézni arra, amit látok. Mindenféle seb, heg, sárgálló véraláfutás, átkok nyomai olyan sűrűn egymásra rétegezve, a lágy-barna bőrön, hogy már nem is látszik annak eredeti textúrája. Nem most kezdték el bántani, még csak nem is a háború kezdetekor. Ezek a sebeknek egy része szinte egyidős vele. Ha azt mondanák nekem már az anyaméhben megkínozták nem haboznék elhinni. Finoman érintem meg a bőrét a sebeket kitapintva, mérem le légzésének ritmusát, bal karját emelem meg, hogy lemérjem pulzusát.
Amint meglátom a heget rögtön eszembe jut kiről is van szó. Shannon, hogyan is felejthettem el! Szegény, szerencsétlen, sors verte fiú! Olyan régen láttam, annyit aggódtam érte, hol járhat, mi lehet vele, hiszen hírét még madár sem hozta. Ennyi atrocitást, azoktól, akiknek kötelessége lenne védeniük őt, szeretni feltétlen, mindig is elképzelhetetlen volt számomra. És már megint itt fekszik, frissen felszabdalva, hentes húsként kicentizve a kínzás jeleivel, betegen és gyengén. Oh, Shannon, miért nem hagytad, hogy közelebb férkőzzünk hozzád, védjünk, neveljünk arra milyen egy egészséges család? Miért ragaszkodsz ennyire makacsul még mindig a saját nyomorúságodhoz?
Nem, háború van, bármi baja eshetett, nem szabad előre levonnom következtetéséket, ez csak hamis hipotézishez vezet. És ő hozzá minden tudásomra szükségem lesz, amit röpke életem alatt összeszedtem.
„Most már minden rendben, senki nem fog bántani többet, meglátod.” Suttogom, inkább magamnak, mint amikor apró kismacskát ölel magához az ember útszélen, ahogy feloldom róla a mesterséges álmot, hagyva tudatát újra a felszínre törni.

Ijedt vad-sokkal inkább sarokba szorított macska, semmint lámpafénybe fagyott őzike- mozdulataival és kisugárzásával tér magához. Tág pupillák, amik rémülten szűkülnek össze, a hirtelen, éles levegővételek, ahogy megfeszülnek izmai és végigszalad rajta a lúdbőr egy pillanatra. Az a kétségbeesett, kutató mozdulat fegyver és védelem iránt. Nem nyomom le az ágyra, vagy béklyózom meg, térre van szüksége, és időre, amíg lenyugszik. Máshogy nem fog megbízni bennem. Mégis hogy beszélek róla? Hiszen ő nem állat. Még ha olyan is a tekintete, igen egészen olyan. Kóbor macska.
„Shannon, én vagyok az. Caeoimhim, egy évfolyamba jártunk a Roxfortba, mondjuk én Hollóhátas voltam. Bár lehet nem emlékszel, lényegtelen. Én leszek a medimágusod, amíg itt tartózkodsz a Szent Mungóban, most a Varázslati traumák osztályon vagyunk, a negyediken. Hogy mióta vagy itt… Nos most háromnegyed egy van körülbelül, tehát még nincs fél óra. Éppen elkezdtelek megvizsgálni.”
Oh, szerencsétlen gyermek, képtelen elfogadni a segítséget még mindig. Makacsul ragaszkodik a legrosszabbakhoz, gyanít, szemez, tervel. Kérdéseinek egy része érthető, de egyértelműen egy kihasznált, bántalmazott lélek alhangjai jönnek elő belőle. Nem bízik bennem, számára én vagyok az ellenség, aki zavarja, felkavarja életének szokásos menetét, a nagy gonosz, aki nem hagyja békén, és kioktatja, vádolja. Nem fogom hibáztatni. Emlékszek még mik történtek Roxfortban, és a jelek szerint nem ott értek vége. Biztonságra van szüksége, és hogy lássa mi a normális, egy hallgató fülre, mindig elérhető segédkézre. Elegen irányították már helyette az életét, érzéseit, gondolatait. Terelgetni kell, nem nyakörvön a „megváltásához” rángatni. Nem lennék jobb azoknál, akik bántották őt akkor, egyik tőle idegen ideált csak másikkal helyettesíteném. Megrázom a fejemet, a kérdésére.
„Levetkőztettek a nővérek, hogy megvizsgálhassalak. És dehogy, persze, hogy nem vagy ellenség! Páciens vagy, és semmi bajod nem esik, amíg itt vagy. Ezt megígérhetem. Csak meg akarlak vizsgálni, hogy elláthassalak, és meggyógyítani a sebeidet, eltüntetni rólad a felhalmozott átkokat. Mond csak, voltak már ilyen rohamaid?” Hátradőlök a székben, óvatosan mérem végig a reakciót. Kérlek Shannon, maradj itt, szükségünk van egymásra. Nekem a reményre, neked egy barátra, mielőtt végleg tönkreteszed magad az érzelmi függőségeddel kínjaidhoz.
„Nem kell elmondanom hol szerezted a sebeidet, de ha tudod milyen átkokat használtak rajtad, az nagy segítség lenne. Jobb, ha nem mozdulsz, mindjárt hozatok fájdalomcsillapítót, rendben? „ Finoman meghúzom a kredenc melletti zsinórt, melynek hatására a folyosón hozzákapcsolt csengettyű szólal meg kedves hangon, nővért hívogatva.

Kezelhető állapotban van, és meglelte a lélekjelenlétét is. Rendben, ezek eddig biztató jelek, de nem lazulok el. Érzem, hogy ott van benne a vágy a menekülésre, a magányra. Mindig elutasította a segítséget, nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem azóta megváltozott, hogyha ilyen állapotban kóválygott városban, és első kérdései mind szökési tervhez adnak alapot.
Hm, ismerős? Eddig elég egyedi volt, hogy emlékezzenek rám az emberek, és azért egy kicsit reménykedtem benne valahol, hogy emlékezni fog rám, az ismeretség bizalmat szavaz meg nekem, de be kell érnem ezzel a fél sikerrel. A maiak után azonban még ez is egész jó. Sőt, szinte együttműködő, még ha hallgatag is, de valahogy nem úgy emlékszek rá, mint aki csicsergő beszédes kismadár lett volna régen. Kezdené lassan, óvatosan kidugni fejecskéjét reményem csigaházából, azonban a hirtelen kérdés annyira kizökkent, hogy a metaforikus fogalom-állat nem hogy visszabújik héjába, hanem metamorfózissal kámforrá válik, majd köddé.
„Hogy micsoda?” Kérdem zavarodottan, és talán kicsit megszeppenve. Ennyire szabadjára engedtem az érzéseimet egy kis balszerencse és fáradság, nosztalgia miatt? Vagy mindig így tekintek a betegeimre? Te jó ég, soha nem állt szándékomban olyan érzést kelteni senkiben, aki életét rám bízza, hogy kevesebbek, gyengébbek lennének nálam, szánalomra érdemesek, csak mert szükségük van egy kis segítségre, hiszen mindenkinek szüksége van másokra néha. Ez az emberi lét alapigazsága.
Válaszolni készülök, amikor ismerős hang szólal meg az ajtóban, a fiatal nővér, utasításra várva, kicsit kócosak, és álmos karikákkal szemei körül, mint legtöbbünknek mostanában. Felé fordulok, és kezemet mankómra helyezem megszokásból, hátha fel kell pattanom valami oknál fogva, még ha nem is áll szándékomban szem elől téveszteni túl sokáig az ifjabb Minticzet.
 „Áh, Rasbury nővér. Kérem hozzon egy csészét a kettes standard fájdalomcsillapító-főzetből, és egy Wormworth-féle bájital szettet? Köszönöm” Visszafordulok Shannonhoz, leveszem szemüvegemet, és letörölgetem taláromban, miközben nővér dolgára indul.
„Nem, Shannon, egyáltalán nem. Sajnálom, ha rossz benyomást tettem, vagy udvariatlanul, rosszul bántam veled. Békésen aludtál, ahogy azt mágikus álomban kell. Kicsit fáradt vagyok, és ma elvesztettünk egy régi beteget. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez hasson a megjelenésemre és viselkedésemre veled szemben. Még egyszer, elnézést. Nem vagy szánalmas, sőt! Kifejezetten lenyűgöző, hogy ennyire jó állapotban vagy ahhoz képest, amin átmentél valószínűleg, hogy ezt a sok bántást összeszedd. Csak szükséged van egy kis orvosi segítségre, ez természetes.„
Lágyan mosolygok rá, visszatolva a szemüvegemet a helyére, mostantól gondosan ügyelve a kifejezésemre. Gyerekes voltam, megérdemlem a megrovást. Ennél professzionálisabban kell viselkednem, ha segíteni akarok rajta. Majd ő eldönti, hogy akarja-e ezt a segítséget. Nem kismadár, gondját tudja viselni magának, nem? Nem szabad hőst játszanom, sajnálgatnom. Nyugodt tekintettel intek a pennának, hogy jegyzeteljen, amint visszatértünk a tárgyhoz.
„Értem. Családban van valakinek még hasonló betegsége, vagy idegrendszeri, esetleg szellemi baja? Csak stresszre jön elő? Fényekhez, hangokhoz, máshoz nem köthető? Még korai lenne pontos diagnózist adni, ehhez el kell végeznünk pár tesztet, és előtte kizárni, hogy átok vagy más mágikus behatás okozza. Ne féljél, teljesen ártalmatlanok és fájdalommentesek. Majd veszek egy kis vért is tőled, rendben? Kicsit mintha alultáplált is lennél. Milyen az étvágyad mostanában? Jól alszol? Dohányzol, iszol, vagy fogyasztasz bármi más szert? Szoktak lenni fájdalmaid, ha igen hol és mikor?” Adok neki egy kis időt a kérdések között, nem akarom nagyon leterhelni. A begyakorolt faggatózást magam lenyugtatására használom, miközben visszazökkenek a szokásos kerékvágásba a kis incidens után. Nagyon elgondolkodtatott, szerintem este is ezen fogok rágódni.
„Ne ijedj meg, csak megmérlek.” Intek a pálcámmal, ami enyhén megemeli, alig érezhetően mielőtt súlyát pillanatra levegőbe rajzolná, majd visszaereszti az alig milliméteres lebegésből. „Azt majd meglátjuk. Nem fáj a fejed, vagy szédülsz? Elég csúnyán beverted. Valószínűleg kaptál egy kis agyrázkódást, a legjobb az lenne, ha ágyban maradnál, és felügyelet alatt holnapig. De ha nem bánod megvizsgálom az agyadat, és akkor kiderül, hogy nem esett-e komolyabb bajod. Lehet a rohamaid okát is megtaláljuk. Egy rövid varázslat, csak enyhe zsibbadást érzel egy pillanatra.” Összeráncolom a homlokomat, és kérdőn pillantok rá. „Egy „szerrel”? Pontosan mivel, és ki? Ha van másik kezelő orvosod szükségem van az elérhetőségére.”
Megrázom a fejemet, olyan gyengék és átlátszóak a kísérletei, tőle ennél jobbra számítottam. Biztos nagyon össze van zavarodva, fél és gyenge…NEM! Egy felnőtt ember, nem gyermek, nem sajnálandó kis selyemgubóba bújt törött lélek! Komolyan kell kezelnem!
„Igen, össze tudod, ha megfelelő orvosi segítséget kapsz és pihensz. Nem, nincs fontossági sorrend a pácienseim között, és te elég régóta szorulsz kezelésre, hogyha mégis lenne te rendelkeznél prioritással. A húgom?” Ez azért mégis meglep, ügyes, kap egy pontot.
„Mármint Davan? Jól, nemrég lett auror, de tudtommal nem kedvelted annyira, bár elég rámenős volt, nem csodálom. De ez hogy jön ide? Minden esetre, ha megtennéd, hogy visszafekszel, és megengeded, akkor csinálnék pár tapintásos vizsgálatot, rendben?” Nem viszonzom az udvariasságot, még nincs olyan állapotban, hogy a bátyáról beszéljek, így is túl felzaklatott.

Ha nem lennének etikai gondjaim az oklumenciával most bizonyosan egyetértenék őzlelkű betegemmel. Nem, nem fogom könnyen megadni magamat, nem csaták kellenek nekem, vagy háborúk, hiszen nem ellene küzdök, hanem érte. Meg kell látatnom vele, hogy mások segítsége létező és jó dolog. Nem tudhatom mi történt vele pontosan, mi rombolta szét benne az így is gyenge és halovány bizalmat az emberiség iránt, mi tompította el szemében a fényt, élezte karmait élesre, és törte össze annyira, hogy szinte csak a fájdalom, menekülés, támadás és megadás elemi ösztönei maradtak meg benne. Küzdj, vagy menekülj, ennyi. Talán alázatos behódolás a sorsával szemben, amikor már nincs ereje küzdeni, lázadni…vagy amikor túlságosan is szerelmes saját kínába.
Nem, most más a fontos, az hogy életébe engedjen és kapjak egy cseppet bizalmából. El kell döntenem melyik a fontosabb, hogy most ellássam, és visszamenjen bántalmazóihoz örökre, vagy hogy engedjen segíteni magán jövőben, még ha most nem is tudom tökéletesen meggyógyítani. Lehet beszélnem kéne egy pszichiáterrel előbb, aki tapasztaltabb ezen a téren, de amint szem elől tévesztem el fog szökni. Ez tény. Nincs más választásom, kockáztatnom kell, remélem se egészsége, se bizalma nem látja nagy kárát hosszú távon a köztes megoldásnak. Mert nem, egyiket sem tudom feláldozni teljesen. Oh, csak nehogy két szék közé essek, ő meg pedig a mások markába!
 „Ebben nem értek egyet veled. És még ha igen, akkor sem professzionális tőlem.”  Nem esik jól a bántani akaró, maró hangja, vagy a vádak, önutálat, de ennél ezerszer rosszabbat is kaptam már.  „Nem kötsz le semmit. Ember vagy, és ehhez méltó bánásmódot érdemelsz: segítséget és méltóságot. Persze, hivatkozhatnék arra, hogy nem vagy beszámítható állapotban, bezárathatnálak, amíg úgy nem ítélem elég jól vagy már, és ne gondold azt, hogy nem élnék ezzel a lehetőéggel, ha igaz lenne. De nem az. Tehát ne becsméreld magad! Örömöt okoz, hogy úgy beszélsz magadról, mintha akarnád a bántalmazást és lenézést?”  Utolsó mondatomba halvány szigor veri fel a fejét, a teljesen jogos kérdéshez.  „Segíteni akarok, ha nem akarod „lekötni a forrásokat” akkor fogadd el, és használd, amit ajánlanak neked. Nem sokkal bölcsebb megragadni, amit ingyen adnak, mintsem az ajándék ellen küzdeni? Igen, megkínoztak. És? Mindegy honnét jön a sérülés, el kell látni, és ez nem vesz el az értékedből sem. Miért nem?”  Szegezem neki a roppant egyszerű kérdést. Nem egészséges az elméje, nem normálisak a gondolatmenetei. Rászorítok a mankómra, és pálcámra, hátha valami hirtelen támadással próbál védekezni ellenem.
 „Miért hordozol magaddal olyan terheket, amelyektől meg lehetne szabadulni? Egy jó okot mondj, miért nem lenne jobb neked egészségesebben!”  Félek feszegetem a húrt még ha hangom nyugodt és hideg is, de túl sok érzelmet és gondolatot kavar fel bennem a puszta léte, hogy valaki mint ő létezhet. Az emberek, a helyek a történések és a cselekedetek, amelyeknek létezésére ő bizonyíték, a lenyomat a világegyetem felszínén, amelyek képesek tehetséget, álmot, lelket örömükre eltorzítani és megölni, a fa ami saját ágait hervasztja, roncsolja, bűn a létezés ellen. Természetellenes kristály vagy, ami nem sók és forrásvíz, hanem keserűség és őrület párlatai sűrítette formába. Nem tudok, és soha nem is fogok megbocsátani az ilyeneknek. És rá is, igen rá is dühös vagyok, nem amiért hagyta magát, minden lélek kifárad és néha a megadás a legbölcsebb út. Nem, azért vagyok dühös mert amikor itt az esély, még akkor is ragaszkodik a nyomorúságához. Pedig tudom, hogy ez is csak tünet, ez is csak betegség. Kis szünetet tartok, amíg rendezem a gondolataimat, ő is mintha sajátjai közé térne, majd nyugodtabb hangon, nem hideg éllel, hanem ismét barátságosabban szólalok meg.
 „De, segítesz. Szóval a családtörténetről tudnál valamit mondani?”  Nem hagyom elnavigálni a kérdések mellől, szükségem van ezekre az információkra.  „Értem, pontosan mit érzel, amikor rád jönnek? És igen, fontos hogy megtaláljuk az okát. Az ilyen rohamok minden alkalommal agyi sérüléseket okoznak, hosszú távon pedig komoly idegrendszeri károkhoz vezetnek. Sőt, spontán halál is előfordulhat alvás során, főleg te korodbeli férfiaknál.”  Komolyan nézek rá, nem hagyom, hogy vitázzon erről. Más orvos már rég lekötözte volna ágyra, vagy kidobta volna kórházból, ha ennyire menni akar. Vigyorog. Nem veszem jó jelnek. Fel kell írjak neki nyugtatókat, talán antidepresszánst is? Majd ha már jobban ismerem. Lejegyeztetem a válaszait, és igen, feltűnnek a kihagyások itt is.
 „Ez elég ostoba ok őszintén szólva, főleg, hogy ezen varázslatok a bajaid ellen lennének. Nem akarom magamat ismételni, de megteszem: Szükséged van erre, és nem szégyen elfogadni a segítséget. Igazán, használj már ki! Játszod a mártírhőst, mint egy rossz Griffendéles Beteg vagy, én meggyógyítalak. Ennyi. Ne akarj meggyőzni róla, hogy nincs szükséged ellátásra, ezt te sem hiszed el komolyan.”  
Kezd lefárasztani, és talán túl szabad a nyelvem, de úgy érzem a sajnálgatástól, babusgatástól csak még inkább elrettenne. Inkább maradok őszinte, bár akaratos.
 „Amint végeztünk visszakaphatod a személyes tárgyaidat.„ Csendben figyelem a kirohanását, készen, hogy visszafektessem, amint szökni próbál. Megvárom, amíg nem áll készen újra beszélni, szüksége van egy kis térre, egy kis levegőre, hogy összeszedje magát. Túlságosan is sarokba szorítottam.
 „Felnézett rád, amiért nem olyan voltál, mint a többi Mardekáros. Igazából miattad akart auror lenni kezdetben…” Lágyan, nosztalgikusan, talán vigasztalóan mondom. Igaz, talán kicsit szerelmes is volt bele, amit persze soha nem vallott volna be, de mégis érezni lehetett rajta. Ezért is próbálta annyira megsegíteni, amikor Shannon ennyire védekezett ellene. Persze, ahogy őt ismerem előbb utóbb úgy is auror lett volna, a vérében van.
Kicsit gondolkodok, egy ilyen alku jó lépés, főleg, hogy tőle jön. Elég szigorú rendszer van most a Roxfortban, nem akarom bajba sodorni, de vissza se akarom engedni, ha olyan behatások érik, amik ezt hozzák ki belőle. Áh, bárcsak tudnám az egész történetet, bárcsak ismerném eléggé! Ha azt akarom, hogy bízzon bennem, nekem is kell benne.
 „Rendben. De azt hadd döntsem el én. Szóval a Roxfortban? Mit tanítasz? Majd elküldöm a gyógyszereidet akkor. Igen, így valóban elmehetsz a vizsgálat után. Megegyeztünk.”  Lágyan rámosolygok.

élet és élet

Miből gondoltam, hogy egyszerű lesz a dolgom? Én hülye meg hagytam magamat felhúzni, és most kapkodhatok a romok után. Pedig máskor olyan könnyedén és jól megy az emberi kapcsolatok fenntartása és kialakítása. De valahogy nehéz kedvesnek, drágának, és tenyérbe mászónak lenni, amikor…amikor ilyen „egyedi” személlyel van dolgom. Nem is tudom miért idegesít ennyire. Lehet mert tudom, hogy jogosak a félelmei és fennakadásai?
 „Nem, ezt senki nem akarná őszintén. De akkor sem egészséges, ahogy gondolkodsz, és viselkedsz. Nem a te hibád, hogy így viselkedsz, és az sem mások mit tesznek veled, de így megakadályozod, hogy segítsenek rajtad. Pontosan azt teszed, amit ők akarnak, hogy tegyél, ezért verték beléd ezt a magatartást. Nézd…” Veszek egy mély lélegzetet, és megdörzsölöm kicsit mankóm nyelét, bár inkább orrnyergemhez érnék, de gesztus félek rossz üzenetet küldene.  „Sajnálom, feszült vagyok, igazad van. Nem helyes az ilyen kirohanás. Én csak a javadat akarom, kérlek, engedd, hogy segítsek, ha…”
Nem érek a mondandóm végére, mivel a nővér kivételesen időben hozza meg amit kértem tőle. Ez csúnya volt. Szegény lélek igyekszik, ahogy tud. Most is gyorsan és kimérten helyezi a tálcát a kisasztalra, majd távozik is, miután más utasítást nem adok neki. Én pedig csendben nyújtom neki a keserédes, sötét, sűrű, szinte olvasztott medvetalpszerű fájdalom csillapítót tartalmazó csészét, miközben elnézem, ahogy járkál. Nem, még nem lenne szabad, de hadd örüljön neki.
 „Tessék, ettől jobb lesz a fájdalom. Azért adhatnál esélyt, szerintem igenis tudnánk javítani a helyzeteden, ha teljesen nem is lehetne mindent eltűntetni.”  Persze ezt nem tudhatom, amíg nem vizsgállak meg, de úgy látszik nem bízod pálcámat nyakadhoz, ami hiába frusztráló, érthető. Ahogy az is, hogy ilyen erős fájdalom csillapítónak perek múlva bódít majd erősen altató hatása van, főleg ilyen vékony férfin üres gyomorra. Azt mondta marad, amíg megvizsgálom, de láthatóan fél tőle. Ez nem nagy csalás, és nem fogja még inkább széttörni a bizalmát bennem, ugye? Ugye? Mond, hogy nem.
 „Értem.”  Arról, hogy Braydennek milyen mélyről gyökerező pszichológiai problémák sora lakozott és bújt már elő elméjéből az évek során, nos azt inkább nem elemzem ki. Beteg, súlyosan, és szinte javíthatatlanul. Majd elő kell keresnem az aktáit, hiszen régen az a hír járta a Mungóba küldték pszichés problémák miatt. Nem értem miért engedték ki. Nem, Caeoimhin, ne ingereld magad rajta. Már így is túl sokat mérgelődtem egy egész hónapra is. Inkább meg sem említem, hogy a halált nem kéne szerencsével egy mondatban emlegetni. Sosem az, még amikor enyhülés, akkor is csak álcája a szenvedés igazságtalanságának. Ez nem szerencse, csak elkerülhetetlenség.
Nem ellenkezek, tényleg túlléptem minden határt, hagyom, hogy visszamarjon. Így az igazságos. Még ha egy rövid pillanatra át is fut rajtam a hideg, ahogyan egyenes elmém mélyébe szúr azokkal az élet kínjaitól befelhősödő zöld szemeivel.
 „Igazad van.”  Intek a pálcámmal, és halk kattanással kinyílik az éjjeli szekrény.  „A felső fiókban van a pálcád és a ruháid. Nem, kétlem, hogy valaha is hősies lettem volna, vagy annak akartam volna beállítani magamat, legalábbis nem tudatosan. A vakmerő ostobaság nem annak számít. ”
Akkor… mikor is volt az még, amikor azt hittem egymagam megváltom a világot. Néha még most is elkap ez az ostoba ihlet, amiből igazán kinőhetnék végre. Mindig csak rosszat hozz, lásd a mellékelt ábrát. Gyermeteg, és mégis nálam sokkal okosabb, agyafúrtabb húgom említésére azért még én is elmosolyodok, még ha csak kicsit is.
 „Igen. Bár ha ezt tudná, hogy elmondtam még ma is legalább három átok járna érte. Első nagy szerelme voltál.”  Nah ezért meg stuport kapnék, és belemártaná a házuk kútjába örök időkre. Viszont úgy érzem megéri, ha akár egy leheletnyit is jobb kedvre deríti. A régi iskolás szerelmek úgy is bolondos dolgok, felnőttként már senki sem veszi komolyan.
Ezen viszont tényleg nagyon-nagyot nézek.  „Oh…nem gondoltam volna.”  Nagyon nem, előbb hittem, hogy sötét varázslatok kivédését tanít, vagy párbajozás terén okítja a fiatalokat, a Hugrabug meg…bár nem! Pont neki való. Végtelen kitartás és kemény munka, még akkor is, amikor elsötétül a világ.  „Egy Hugrabughoz fűződő személytől több együttműködést remélnék segítség terén. Nem kell úgy csinálnunk a dolgokat, ahogy elő van írva, vagy én akarom. Csak annyit kérek, hogy engedd, hogy kezeljelek. A te feltételeiddel, ahogy te akarod. Régen barátként említettelek volna, még ha nem is töltöttünk annyi időt együtt. Kérlek, csak ennyit engedj ha mást nem. Ígérem lesz eredménye, és jó. De rendben, elviszem. És akkor távozhatsz, amikor úgy érzed eléggé jól vagy már. Akár most is.  Komolyan nézek rá, mert valóban, amint jól érzi magát elmehet, még ha az egy kisebb pihenő után is lesz…

élet és élet