Roxfort RPG

Tágas, ám sötét helyiség. Az a pár üszkös gyertya és régi, fakerékből eszkábált csillár korántsem elég az egész terem bevilágításához, s részben ezért is olyan sejtelmes a Foltozott Üst fogadója még nappal is. No meg levegőt sűrűn átszövő dohányfüsttől.
Tom, a kocsma tulaja rendszerint a söntés mögött található; ő maga veszi fel a rendeléseket, és ugyanitt lehet rendezni a szobafoglalást is.
Alkoholtartalmú készítményekkel kiskorúakat természetesen nem szolgálnak ki. Amennyiben sólyomszemű Tom kiskorúnak ítéli meg a félhomályba burkolózó vendégét.

A helyiségen átvágva közelíthető meg az a bizonyos Hátsó udvar, mely voltaképp az Abszol út trükkös kapuját rejti.

Újra itt, újra a Foltozott Üstben és újra egyedül. London nem tartozik a kedvenc helyei közé, leginkább az állandó forgatag miatt, ami itt fogadja, de otthon nem maradhat. Szüleinek ismét dolga akadt erre, őt pedig újfent szobafogság alá helyezték a már megszokott 9-es szobában. Ez a fajta korlátozás azonban a legkevésbé sem hatja meg a barnaságot, még ha teljesen tisztában is van a veszélyekkel, inkább korzózik az Abszol úton, minthogy az egész napját bezárva töltse, ráadásul ilyen visszataszító körülmények között.
Azt nem lehetne mondani, hogy olyan felhőtlenül csodálatos az idő odakint, míg sétál, s a környezet sem a jól megszokott. Egyre több üzlet zár be, a fél Abszol út már zárva van, akik pedig megfordulnak itt, azok igyekeznek minél előbb letudni a vásárlást, s amilyen gyorsan csak lehet, eltűnnek innen. Mindenki tartózkodik a feltűnéstől, tartanak attól, hogy egy-egy apró dolog miatt beléjük kötnek. Shay viszont nem törődik az ilyennek, lévén amúgy egy elég szürke személyiség, a Roxfortban sem figyelnek fel rá az emberek és ezzel tökéletesen ki is van békülve. Ugyan egyesek szerint feltűnési viszketegségben szenved, ezt ma is alátámasztani látszik. Legalábbis az illető mércéje szerint bizonyosan az lenne. Mindössze egy fehér alapon fekete mintás felsőt visel, rövid ujjú, hozzá pedig farmert és egy fehér-fekete tornacipőt. Bár folyamatosan hideg van, amelyről a varázslók mind tudják, mi okból van, rajta mégis mindössze egy fehér pulóver van, az is zipzárjánál fogva nyitva. Pálcája, mint mindig, most is biztos közelben és azonnali használatra készen áll. Ajkain mosoly pihen, mint szinte mindig, ám most leginkább a Weasley VV-ben tett látogatása okán maradt még egy kevés hátra annak ellenére, hogy már egy ideje maga mögött hagyta az üzletet. Beleszagolt valami italba, amelynek feltehetőleg egyfajta vidító hatása volt, de mivel nem itta meg csak megszagolta, így nála a hatás levakarhatatlan vigyorgásban nyilvánult meg. Még szerencse, fuccs lenne a feltűnés mentességnek, ha fennhangon kacagva közlekedne a sötét és riasztó főúton, ahol továbbra is szakadt taláros, mosdatlan varázslók és boszorkányok árulják bevizsgálatlan vagy épp lopott portékájukat mindenféle ostoba szlogent kitalálva hozzájuk.
~ Na persze, majd lesz bármi, ami megvéd Tudjukkitől. Már csak az kellene, hogy valaki feltalálja a gyilkos átok kivédő kencét vagy a crució semlegesítő rágót ~ méltatlankodik magában, miközben minden ilyen koszos, büdös mágusra villant egy kedves mosolyt, pedig legszívesebben mindre küldene alattomban valami tisztítóbűbájt. De persze ehhez az időszakhoz inkább ez a külső illik, és inkább ő az, aki kilóg valamelyest a sorból. Zsebre dugott kezekkel sétál vissza végül is a kőfalhoz, melyet aztán a megfelelő helyeken megkocogtatva feltárja az utat az Üst hátsóbejáratához. Nem sok kedve van még visszahúzódni börtönébe, az órájára tekintve azt is sikerül megállapítania, hogy még jócskán van ideje szülei visszatértéig. Az ajtót feltárva azonnal megcsapja orrát a jellegzetes kocsmabűz, amit ismer már eléggé, de még mindig képtelen megszokni. Egy idő után, ha az ember már eleget ül bent, biztosan enyhül az érzet, de egyelőre elég intenzív. Furcsa, hogy a nap bármely időszakában is lépjen be az ember, valaki mindig van itt, mindig van, akinek a szagától az egész kocsma csak még gusztustalanabbá válik. Most azonban nem néz körbe, nem nézi meg kik tartózkodnak idebent, de azt így is sikerül megállapítania, hogy nincsenek sokan. Tom, a tulaj felé indul meg, elvégre igen megszomjazott a kimerítő vigyorgásban és nézelődésben.

- Jó estét! – köszön illendően, ahogyan ez valahogy nála mindig is szokás volt. A tiszteletet szinte mindenki felé megadja, ha csak nincs oka nem tenni ezt. A kocsmáros természetesen meglepetten fogadja, de nem is a köszönést, leginkább a mosolyt, melyet a varázs miatt ő is megkap. Sóhajtva rázza meg a fejét, miközben megkapja a visszaköszönést is természetesen.
- Csak egy vajsör lesz  – a Három Seprűben bezzeg málna sziruppal és gyömbérrel is lehet kapni, ezt bizony hiányosságnak rója fel az Üsttel szemben. De most ezzel is be kell érnie. A fizetést követően aztán gyorsan felméri a lehetőségeket, s kiszúrja azt az asztalt, amelynél legutóbbi ittjártakor volt egy ééérdekes diskurzusa egyik évfolyamtársával. Ugyan a varázs már erősen múlóban van, a nosztalgiázás miatt szélesedik mosolya. Lehet, hogy idegennek hat egy ilyen helyen, de ezzel már a lány sem tud mit kezdeni. Helyet foglal az egyik leghátsóbb asztalnál, így még a fehér színei sem olyan kirívóak, legalább a félhomály segít. Egy keveset.

Irritálóan sok itt a sötét alak, akikről az ember már első szaglásra megállapíthatja, hogy nincs minden rendben velük. A hugrás annyira belefeszül a székbe, amennyire csak lehet, a félhomályt kihasználva bújtatja arcát a sötétség maszkjába. Semmi kedve egyik kocsmatöltelékkel sem közelebbi kapcsolatba kerülni, ám erőst valószínű, ha valaki mégis felfigyelne a csinos, fiatal lányra, nem kérdezné meg, hogy óhajtja-e társaságát megosztani vele. A férfiakból csak a legrosszabbat hozza ki az alkohol, ezt már tapasztalta, márpedig itt aztán fogyasztás van bőven, és bár nem szokása ellenőrizni a kótyagos pillantások elárulják, nem a töklé a legnépszerűbb termék. Nem mutatja ki undorát, mellyel a helyiséget megtöltő egyedeket fürkészi, arcizmait is próbálja féken tartani, hogy az a mosoly maradék, ami még mindig ott van az arcán, ne torzuljon fintorba, vicsorgásba. Sokáig azonban nem pazarolja idejét a csöves népségre, ugyanis tekintetét magára vonzza egy magas, szőke alak. Székén hátradőlve, kedvtelve járatja smaragdzöld íriszeit a kisportolt férfin. Talán, agyának egy távoli zugában felsejlik egy fajta deja vu érzés, valahol már látta az idegent, ám most egyelőre ezzel nem foglalkozik. Még a pultnál áll, épp a tömeget pásztázza messziről is jól kiszúrható jeges kék szemeivel. Már abból lehet sejteni, hogy valami nem stimmel a sráccal, -aki már inkább nevezhető férfinak-, hogy a hugrabugos zöldjei nem igazán akarnak lemondani a látványról. Gondolatban talán néhány másodperc erejéig felvillannak olyan képek, hogy a vonzó fiatalember épp az ő asztalához ül le, talán még beszédbe is elegyednek, esetleg netán még jól is szórakoznak. A továbbiakba már az orcája is belepirul, s a képek képtelen mivolta az, ami kizökkenti az ábrándozásból. Ugyan, ez nem valami csöpögős tini regény, ahol a főhősnőnek összejön a Szőke Herceg.
Jól érzi magát rejtekében, innen bátran figyelheti a szőkét, hogy merre is indul meg, hogy mit is néz éppen. Igazán áldásos ez a kis zug, főleg onnan, ahol ő ül, érti, hogy Blaine miért választotta ezt anno. Most neki kicsit más volt a helyzete, ez volt az egyetlen olyan asztal, ahol senki sem ült. Míg szemeit táplálja a látvánnyal, addig torka is jelez neki, hogy itt lenne az ideje legalább belekortyolni a kikért italba. Kezét a pohár felé nyújtja, egy pillanatra felméri hol is lehet, majd újra a keresgélő szőke alakot fixírozza. Amaz azonban már nem kutat az asztalok között, talán ő is meglátta már, hogy üres nincs. A pohár idő közben lassan megindul az ajkak felé, miközben a két szempár találkozik.

Ilyen nincs….

Fogalmazódik meg benne a hitetlen gondolat, amikor az ismeretlen megindul éppen felé. Ugyan már ilyen még a mesékben sincs, nemhogy ebben a rideg valóságban. De az újabb pillantás már egyértelművé teszi, hogy nem téved, a szőke idegen, vagy talán nem is olyan idegen éppen felé tart. Agyában újabb gondolatok fogalmazódnak meg, hogy talán még mindig a vidító varázsos bájital hatása miatt fellépő heveny mosolygás utolsó pillanatait elkapva fogta fel jelzésnek a dolgot, s mint olyan invitálásnak véve eleget tesz a kérésnek. Talán, de az is lehet, hogy mégsem. Az izgatottságtól még inkább kiszárad a torka, s tikkadtságát most már kénytelen a vajsörrel enyhíteni. Egy aprót kortyol az italból, kínosan ügyelve arra, hogy a sűrű, krémes hab ne maradjon az ajkán. Legszívesebben még jó néhányat kortyolna, mint aki már napok óta nem ivott egy kortyot sem, gurítaná le azonnal az italt, ám nem, most nem tesz ilyet. Az ifjú a vártakkal ellentétben, de a remélteknek megfelelően torpan meg Shay asztalánál, s bánatos, ám annál hidegebb kékjeit az ott szoborrá meredt lányra irányítja. Magában szegény leginkább csak azt ismételgeti, hogy ilyen nincs, ez nem lehet igaz és jóságos Merlin. Vajon akkor is ilyen mázlistának érezné magát, ha megtudná kivel sodorta össze a sors. Amíg őt nem bántja, addig mindenképpen.
Magára higgadtságot erőltetve emeli meg fejét, hogy viszonozhassa az arcba nézést, de leginkább a szemkontaktust. A bágyatag mosoly még most is ott pihen arcán, pedig próbál már megszabadulni tőle, de egyszerűen az arcizmai nem engedelmeskednek neki. Nincs jó napja mindezektől függetlenül, még ha most úgy is érzi, imái meghallgattattak. Észrevétlen sóhajt egy nagyot, hogy a felgyülemlett feszültség egy részétől megszabadulhasson, majd a tőle telhető legnagyobb nyugalommal nem szólal meg azonnal. Nem szabad lelkesnek lenni, nem egy buta csitri már. Bár buta sohasem volt. Szólás helyett szemöldökét vonja fel, s látványosan dől ki egy kicsit oldalra, hogy szemügyre vehesse a krimót és annak telítettségét. Jobbról is, balról is, végül ismét a kékeken nyugszik meg tekintete.

-Csak tessék… - kezével nyomatékosítás gyanánt int a szembeni szék felé, ő maga továbbra is egyenes háttal, önmagát most az egyszer különlegesebbnek érezve, trónol a helyén. A vajsör visszakerült már az asztalra, egyelőre nem is veszi azt fel onnan. Nyugalma csak megjátszott, s ha most a majdnem színig tele levő pohárért nyúlna remegő keze biztosan elárulná. Az meg kínos lenne. Szótlanul fürkészi a vonzó arcot, amíg persze gazdája nem rá néz, hanem esetlegesen valami mással van elfoglalva. Eddig jó volt, talán most nem ártana megszólalnia, de az nem olyan egyszerű ám ilyen helyzetben.

Minden mozdulatából süt a magabiztosság, a nyugalom, s még valami, amit a lány nem tud igazán megfejteni. Lát abban valamit, ahogyan a szőke ránéz hideg kékjeivel. Mintha tűnődne, de nem igazán mer rákérdezni, elvégre nem ismeri az illetőt, noha szent meggyőződése, hogy nem először találkozik vele. Nem ő akar az lenni, aki beszélgetést kezdeményez, megvan ő azzal, hogy legelteti a szemét, amíg megteheti. Végül is rövidre zárja annyival, hogy mivel nem tűnik olyan idősnek, valamikor iskolatársak lehettek, bár talán kételkedik benne, hogy egy ilyen vonzó arcra ne figyelt volna fel. Ezek szerint...
Az élet senki számára sem könnyű az új és zordabb körülmények között. Teljesen lényegtelen, hogy a mágus képviseli-e akármelyik oldalt, vagy próbál nem helyezkedni, csak életben maradni. Kapaszkodni kell valamiben, hogy ne veszítse el önmagát, de egy olyan világban nehéz, ahol semmi sem biztos, s az is képes egyetlen pillanat alatt semmivé foszlani, amiről az hittük elpusztíthatatlan. Ugyan miért az követne el bűnt, aki még hisz, akiben van még egy kevés tartás és egy kevéske fény? Nem gonosztevő az, akit nem gyötör a reménytelenség és a félelem. A halál számára nem egy félelmes téma, csak annyi a vágya, ha megtörténik, ne értelmetlen legyen.
 
Miközben kitartóan méregeti asztaltársát, lassacskán egészen elmúlik a bájital hatása, de mivel zavarban van, így is mosolyog halványan. Nem számít beszélgetésre igazán, igaz ő alapjáraton igen cserfes tud lenni, valahogy most nem túlságosan merne kezdeményezni. Éppen azért, mert nagyon is tisztában van magával, és azzal az apró ízlésficammal, hogy képes mindig a különcöket megkedvelni, és valahogy mindig a rosszfiúk tetszenek meg neki. Épp ezért tudja már azóta, hogy az a magával ragadó elegancia és a helyes arc, bizony valamiféle veszélyt rejtenek. A hideg kék íriszek, amelyek most is leginkább lehangoltságot netán még bút is mutatnak neki. Lehet, téved, bár ő is a lélektükrök szerelmese, épp ezért nagyon sok pillantást felismer már, ám mivel nem ismeri a szőkét, nem mehet biztosra. A feszengés azonban nyilvánvaló, egy apró fintorral jutalmazza, amikor a srác a dohányhoz nyúl. Nem igazán kedveli, de végül is ebben a kis kocsmában minden második ember füstöl, pöfékel. Épp ajkait fürkészi, s azon mereng vajon milyen lehet, mikor azok elnyílnak, de nem ám csak sóhajt velük, hanem meg is szólal.  Zöldjeit azonnal feljebb emeli, hogy a másik szemeibe nézhessen, és meglepetten tapasztalja, hogy a kékek pedig az ő szemeit keresik. Mélyen fúrja szemeit a lányéba, aki erre a vártaknak megfelelően el is pirul valamelyest.

-Valóban az lenne? – kérdez vissza hitetlenül, keresve az élt a másik a hangjában. Ő nem így gondolja, és megvan győződve arról, hogy a fiú sem, elvégre kevés olyan őrült van, aki egymaga szeretne járkálni ezekben a vészterhes időkben. Kicsit még rágódik azon, hogy kimondja-e, ami így hirtelen eszébe ötlött. – Most nem vagyok magányos… - elvégre itt ül vele szemben, társaságban van, saját meggyőződése szerint sem a legbiztonságosabban ez tény, de szentül meg van arról győződve, hogy ő nincs útjában senkinek, ugyan miért akarná bárki is a halálát. Nem ismeri annyira Harryt, őt pedig még kevésbé ismeri bárki, nem bánt senkit, ha nem muszáj nem is segít látványosan senkinek, ugyan mégis ki akarhatná halálát. Ez a véleménye, és meglehet, hogy óriásit téved, valahogy kiesnek látóköréből a Greyback-félék, akik csak azért ölnek, mert az ösztön mélyen bennük gyökerezik, vagy azok, akiknek élvezetet hoz mások szenvedése. Így első ránézésre belőle sem nézné ki, hogy bármelyik is benne lenne, de a megtört emberek nagy részét örömmel tölti el, ha szenvedéseik egy részét továbbadhatják másoknak, ha ahelyett, hogy valaki beléjük törli a lábát, ők törölhetik másokba.
- És te? – kérdezi miközben megpróbálkozik anélkül magához venni vajsörét, hogy kilöttyintené, ám keze még mindig remeg egy kicsit, de már nem engedi le a poharat, megpróbál kortyolni belőle egy keveset, a jéghideg ital azonban már kezd egy kicsit felmelegedni a pohár oldalán levő víz miatt megcsúszik a kezében. Egy kevéske loccsan csak az ölébe, a pulóvere valamilyen csoda folytán megússza, ám a farmeren egy nem épp elhanyagolható méretű folt lesz.
- Franc… - kitolja a széket, elég nagy hangzavart keltve a művelettel kezdi el kezével sepergetni a nadrágot, pedig teljesen tisztában vele, hogy ez semmit nem segít. Fejében tucatnyi más szitokszó hangzik el, aztán jön a sopánkodás, hogy hogy lehet ennyire esetlen. Zavartan pillant fel a még mindig idegenre, barnás arca pedig egyre vörösebbé válik.

Tekintete követi az ismeretlen szinte minden rezdülését. Kívülről nézve talán érdekes képet nyújthatnak, ahogyan egymást nézik fürkész tekintetekkel, mintha az egész csehó büdös, koszos népsége jelen sem lenne. Nem olyan meredten, sokkal inkább kedvtelve ismerkednek a másik vonásaival, mintha egy szórakoztató történetet mesélnének el a szemek, az arcélek vagy épp az ajkak, szavak nélkül. Valahogy az sem zavarja igazán, hogy a férfiú már régen észrevette, hogy őt nézi. Zavarban van, mégsem akarja elfordítani zöldjeit. Nem tudja miért van ez, azért az nem állítható, hogy hozzá hasonló emberi szépséggel még nem találkozott, mégis íriszei hasonlómód isszák a látványt, mint fordítva. Talán jobban, kicsit... nagyon. Végigköveti a mozdulatot, ahogyan a cigaretta narancsosan izzó vége találkozik a hamutállal, s lassan végleg kihuny. Nem szereti a dohányt, épp ezért elégedetten figyeli, ahogyan eloltja a még feléig is alig égett csikket.
Talán az lett volna a normális, ha ő most elégedetten hátradőlve, majdnem fülig érő mosollyal, büszkén emésztgetné a hallottakat. Elvégre egyértelműen arra célzott, hogy őt, Shaelynn-t bátornak tartja, egy.... egy ilyen férfi. Talán így kellene lennie, ha annyira naiv lenne, mint amennyire annak látszik. Itt van mindig a baki. Nem véletlen, hogy annyiszor griffendélesnek gondolják, aztán koppan, hogy nem oda került. Őt ez egyáltalán nem zavarja, nem a ház szabja meg, hogy az emberlánya mire viheti. Nem tökéletes... de ki az?
Nem vigyorog. Fejét félredöntve, homlokát ráncolva fürkészi ismét az arcát. Végül is nem tiltakozik, nem sorakoztat ellenérveket, csak ajkait féloldalas mosolyra húzza, ujjbegyeivel zavartan kopog az asztallapon néhányat.

Bénázik. Már megint. Sajnos az az idegesítő emberi tulajdonság, mely pirulásra késztet egyes embereket, képes még mást is kihozni belőlük, mint a Hugrás esetében a remegő kezet, a zavart pillantásokat, vigyorgást, és egyes esetekben szómenést. Most azonban azt hozza ki belőle, hogy az izmai mintha külön életet élnének, ránganak meg egyszer-egyszer alig észrevehetően. Most pechjére épp akkor, amikor megpróbált kiszáradt torkán egy kicsit enyhíteni. Próbálna hátrahőkölni, de a fal megakadályozza ebben, amiért talán hálás is lehetne, elvégre nem csinálhat hülyét magából az egész ivó előtt. Nem mintha az olyan felemelő érzés lenne, hogy a kocsma egyetlen figyelemre méltó illetőjének szeme láttára történik mindez. Ilyen a sors, és sajnos Shay nem az a fajta, aki olyan magabiztosan kovácsolgatná saját "szerencséjét". Tenyerével dörzsöl néhányat a folton, de mire képes lenne annyira összeszedni magát, hogy eszébe juthasson pálcáját használni az idegennek hála a folt eltűnik. A nevetést nem veszi zokon, ő maga is kuncog saját bénázásán, noha arca vetekedik a főtt rák vörösségével.
- Köszönöm... - motyogja csöppnyi hálával. Inkább csak illemből köszöni meg a figyelmességet, no meg azért, mert valóban kedves gesztusnak tartja, de előbb-utóbb neki is az eszébe jutott volna ezt megtenni. Szeret varázsolgatni, szívesen próbálgatja az erejét, a pálca ugyan gyakran csak második hullámban kerül elő, de ettől függetlenül nem hordja sokat a zsebében. A kétértelmű megjegyzésre aztán felkapja a fejét, s némi fészkelődést követően újra keresztbe teszi lábait, kezeivel térdére könyököl. Néhány pillanatot vár, fürkész, jeleket keres, de aztán inkább kérdez.
- Lehetek olyan egoista, hogy magamra veszem? - nagy az esély rá, hogy nem is rá gondolt az idegen, de persze a világ ettől nem dőlne össze, még ha törékenynek is tűnik a kis lelke, erősebb sokakénál. - Azért remélem nem kell több ilyet bemutatnom, hogy szórakoztassalak... - újra megpróbálkozik egy korty vajsörrel, most sikerül mindenféle gond nélkül az italt a szájába juttatni, és még az is sikerül neki, hogy le is nyelje.

Maga sem tudja miért nem érzi kényelmetlenül magát, miért mosolyog olyan sugárzóan a vele szemben ülőre. Nem széles ez a mosoly, inkább magával ragadó. Folyamatosan zavarban van, ha most valaki hallaná a szívverését komolyan meglepődhetne, hogy emberi szív, nyugalmi állapotban képes ilyen tempót produkálni. Bár tudja, hogy nem kellene bíznia az idegenben, mégsem tart tőle úgy istenigazából, mint tenné a díszes publikum többi tagjával. Természetesen ebben nagy része van ápolt, vonzó külsejének, és annak a szimpatikus modornak, amivel viseltet a lány felé. És ez tetszik neki, hiába tagadná, nyilvánvaló, hogy tetszik neki, ez pedig egyet jelent azzal, hogy valami nincs rendben vele. De most ezzel nem törődik, hiszen nincs szándékában elvonulni vele innen, bár lehet némi unszolásra megtenné, de nem tervezi. Csak élvezi, hogy valaki figyelmének középpontjában lehet, ráadásul ilyen módon, viszonzott vonzódással. Bájosan mosolyog valahányszor a hideg kék íriszek az arcára vetülnek, s légzése is szaporább lesz ilyenkor. Ő nem dől hátrébb, most ebben a pózban jó, félő ha ellazulna, lecsúszna a székről.
- Nem gond, könnyű zavarba hozni, nem a te hibád... - mentegetőzik szinte azonnal, s ki is adja egyik nagy titkát máris. Pedig ő aztán tud titkokat őrizni, mégis, olykor csak úgy kicsusszan valami. Nem mások titkai, hanem a sajátjai. Önkéntelenül kottyint el dolgokat, melyek aztán később akár fegyverként is felhasználhatóak ellene. A vigyorra képtelen nem mosollyal reagálni, Shay legjobb tulajdonsága, hogy magán is tud nevetni, a bénázásain, még most is. De az a vigyor, halkan hümmög rá egyet.

- Hééé... - a vajsörös poharat arrébb tolja, biztos távolba magától, majd kezeit maga elé vonja, elbújtatva lankáit a kíváncsi szemek elől. Kicsit összegörnyed, szemét azonnal lesüti, s most azt sem bánja, hogy hosszú barna fürtjei jócskán vörös arcába sodródnak. Ez váratlan volt, egyáltalán nem számított rá, hogy így és ilyen leplezetlenül méricskéli a férfitekintet. Természetesen ott belül mégiscsak csak jó érzéssel tölti el, hogy felkeltette az érdeklődését, a női hiúság még az ő lényétől sem idegen. Eltart jó néhány másodpercig, mire képes annyira összeszedni magát, hogy felmerjen nézni a hideg íriszekbe, de amint ez megtörténik újra elvörösödik az arca. Ez nem fair, nagyon nem fair így rámenni erre a gyenge pontjára, úgy hogy elbújni sem tud. A vajsör messzire került, pedig inna még, de ilyen folyamatos ostrom alatt nagyon nehéz egyetlen kortyot is meghódítania.
- Valamiért egészen úgy érzem magam, mintha a Keresetlen Komédiásban én lennék a világszám... - motyogja az orra alá, hiszen pont ő beszéljen magáról? Pont ő, aki simán elárulja, hogyan lehet rá a leginkább hatni? Mégis, érez valamiféle vágyat, hogy beszélhessen, mindegy miről, csak érdekelje a férfit. Azért nem ártana tudni, hogy mégis mi az, ami érdekli vele kapcsolatosan. A másodpercek gyorsan forognak, s míg ő mosolyogva próbálja összeszedegetni a gondolatait, kiérkezik az újabb rendelt ital, egy tétova mozdulattal ő is a pohara felé kap, ha nem is koccintani, de legalábbis vele együtt inni egy kortyot. Próbál nem összpontosítani, csak úgy tenni az egészet, mint ahogyan máskor, s valóban ez a művelet nem mutatkozik olyan bonyolultnak, mint eddig.
- Cheers! - válaszol mosolyogva, de mielőtt belekortyolna italába, már fény is derül az ismeretlen ismerős valódi kilétére. Hát persze, most már összeállt a kép, az ismerős arc, amit nem tudott hova tenni, és az a megmagyarázhatatlan bizsergés a tarkóján, mely mindig jelezte, hogy jobb, ha óvatos. Darren White, a különc (!) mardekáros, akit olykor még saját háztársai is inkább kikerültek a folyosón.

- Eddig a pillanatig nem tudtam hova tenni az arcod. Tudtam, hogy ismerem, csak azt nem, hogy honnan... - nem beszélt vele még egy percet sem, a kastély is elég nagynak bizonyult ahhoz, hogy csak hébe-hóba, és a közös étkezésekkor lássa. Akkor nem figyelte meg, vagy az iskolai talár nem állt neki ennyire jól - ...de most már tudom. Az iskolából... - bólint mintegy nyomatékosításként. Ettől azért már egy fokkal bátrabb, exiskolatárs, mennyivel könnyebb így. - Shaelynn Scarborough... - mosolyodik el, mintha ez bármit is kellene, hogy mondjon az exmardekárosnak, pedig ha valaki, hát ő bizonyosan a szürke egér réteg tagja volt mindig is, már csak azért is, mert hugrabugos. Felemeli kezét, elvégre az illem megköveteli a testi kontaktusnak eme fajtáját. Kénytelen előrébb dőlni, az asztalra támaszodni, ahonnan nem rég még Darren eltüntette a kilöttyintett a vajsört, amíg ő lágy kézcsókkal pecsételi meg a találkozást. Amikor az ajkak épp csak érintik kézfejét, kirázza a hideg. Az a jól eső borzongás járja át, s egy pillanatra lelki szemei előtt felvillan néhány pironkodásra okot adó kép. Még jó, hogy a szőke nem lát a lány fejébe, talán még ő is elpirulna a kisfilm láttán.
- Milyen... furcsa. Több évig voltunk ugyanabban az épületben, mégsem váltottunk egyetlen szót sem, most meg én itt szállok meg, te meg... itt vagy - még nem kérdezte meg ő mi járatban erre - és itt, messze a Roxforttól botlunk egymásba. - nem annyira hihetetlen ez így ebben a formában, de ha még azt is hozzávesszük, hogy nem London Shay és családja lakhelye, de még csak nem is Anglia, akkor már érthető, miért is tartja ő ezt akkora szenzációnak.

Vajh nincs-e így is épp elég gonosz pillanatában a férfi, hiszen az elmúlt percekben azzal szórakoztatja magát, hogy a lány zavarát újra és újra előcsalogassa. Nem lenne baj, ha tudná, hogyan kell reagálni a bókokra, hisz a szűzies pironkodás csak egy mód, amivel nem lehet levenni minden dicséretet. Még akkor sem, ha azokat nem is gondolják komolyan. Igazándiból fogalma sincs mit is gondoljon, a szőke bókjai mennyire őszinték. Egyelőre amellett van, hogy fogadja őket, sajátos módon, de nem hisz igazán nekik. Mert bár Darren szemei árulkodnak a kölcsönös szimpátiáról, nem elhanyagolható tény, hogy saját háztársai sem vitték túlzásba a közösködést vele. Igaz, erről Shay vajmi keveset tud.
- Sokat tudhatsz a nőkről.. - nehéz eldönteni, hogy ez fricska akar-e lenni, vagy inkább ténymegállapítás a megjegyzés alapján, a hangsúlya sem árul el sokat, s tekintete is titokzatos tud maradni. De valami árulkodó jel mégis van, mégpedig, hogy újra végigjáratja tekintetét a férfi látható részein. Tipikus férfi meglátás, tipikus férfi gondolkodás, mind azt hiszi magáról, hogy ismeri A nőt, pedig, ha így lenne, sok kellemetlenségtől kímélnének meg minket. Neki kevés tapasztalata van a másik nemmel, de valahogy ösztönösen tud velük játszani, szinte bármilyen piszkos vagy ártatlan kis játékot. A reakciók alapján dől el, melyik jön össze.
Aki folyton övön aluli ütéseket kap, még ha ez csak képletesen is értendő, annak számára elkerülhetetlen, hogy orcái főtt rákéhoz hasonlatosak ne legyenek. Márpedig itt most egy óriási ostrom folyik, amit nem lehet máshogyan kezelni, s még így is nagyon nehezen.

Így, egy asztalnyi távolságból is hatást képest gyakorolni rá, láttuk már milyeneket, eztán következik a suttogás, melytől a testét borító összes piheszőr az égnek meredezik ruhája alatt, s bár hűvös borzongás fut rajta végig, belül melegség árad szét benne. Vére, mintha tüzes lávafolyamként áramlana ereiben, bőre mégis mintha jeges fuvallatnak állna ellen. A fülébe suttogott szavak hallójáratait, míg a közben a férfi szájából áramló forró levegő nyakát kényeztetik, csiklandozzák. Nyaka, s egész oldala kiborsózik újra, lassan ott tart, hogy vacogni kezd a foga. Nem bírja túl sokáig, kissé felhúzza vállát, fülét hozzáérintve, de ezt már akkor, mikor az ajkak eltávolodnak onnét. Szeme sarkából az újra feltűnő arcra pillant, majd várhatnánk, hogy körbetekint, de ugyan kikre tekinthetne? Nincs itt rajtuk kívül senki. Nem érzi a bűzt, a füst és alkohol kesernyés duettjét, és nem látja a lecsúszott alja népet sem, pedig ott vannak, hangzavarral, de ő nem hallja őket.
- Furcsa... - nem szeret szerepelni, bár egyesek azt feltételezik róla imád a társaság középpontjában lenni, ez egyáltalán nem így van. Az más kérdés, hogy olykor szeret(ne) egy-egy kimondott illető figyelmének egyedüli birtokosa lenni, soha nem lenne képes egy színpadra kiállni, egyedül, a reflektorok kereszttüzébe. Most mégsem rémíti meg, hogy van, aki rá összpontosít, sőt furamód jól esik neki, pedig a szavak elhangzása után valóban olyan érzés fut rajta végig, mintha egy színháznyi Darren lenne körülötte, s mind őt figyelnék. Ez furcsa.

Észre sem vette, hogy ujjai mindeközben az asztallap szélére feszültek, de annyira, hogy ujjbegyei egészen lefehéredtek, kézfején erei pedig kissé megduzzadtak. Nem olyan feltűnő dolog, ő is csak most vette észre, amikor az aljas szőke eltávolodik tőle.
- Most mégis kedves vagy - vonja fel szemöldökét a monológot követően. Hangja elárulja, hogy ez egy amolyan nem túl egyértelmű kérdés is lenne, kíváncsi rá, most miért más, mint az elmondottakban. Valamin még megakadt a figyelme, egy apró foszlányon, mely ezekben az időkben bizony fontosnak bizonyulnak, de ezt majd lehet később kérdezi meg. Ajkai mosolyra húzódnak, fejében fel sem merül, hogy Darren szavai bármi rosszat is jelenthetnének számára.
- Kíváncsi lennék milyen szerepet kaphatnék én a te sorsodban - nem tudja elrejteni, hogy meglepik a szavak, elvégre alig egy órája, vagy még tán annyi sincs, ücsörögnek itt egymás társaságában, s így, ilyen rövid együtt töltött idő után ezt hallani, nem kicsit meglepő. - Talán egy epizódszerepet? A lány, aki totál beégette magát előttem egy napon egy koszos krimóban..? Hmm... nem túl impozáns - legalábbis a számára. Száját kissé elhúzza, nem szeretne egy ilyen bejegyzés, megnevezés alatt futni az exmardis emlékirataiban, mert sosem lehet tudni mikor adja esetleg a fejét ilyesmi írására.

- A környéken nem nagyon van más kiadó hely, mugli szállodába pedig nem szeretnék menni, túlságosan nagy a tisztaság, és pálcát sem használhatnék, márpedig a veszély mindenkire ott leselkedik, ahol a legkevésbé számítana rá. Mondjuk itt sem lehetek nagyobb biztonságban, de én mint olyan kétlem, hogy bárki szemében szálka lehetnék... hacsak nincs a közelben egy esetleges rajongód, barátnőd vagy akármi más - ajkaira féloldalas mosoly kúszik, egy pillanatra ismét megállapodik tekintete a férfi szemein, majd ajkain, végül jobbnak látja kortyolni inkább egyet az enyhülést hozó vajsörből. Amióta nem összpontosít az ivásra, egészen jól megy neki a mozdulatsor. A miértre szándékosan nem válaszol, nem feltétlenül a másikkal szembeni bizalomhiányról van szó, de ki tudja ki hallgatózik esetleg, s ki tudja kit érdekelne, hogy az ismert kviddicses házaspár, Scarborough-ék mi célból vannak Londonban, vagy hogy kinek támadna kedve esetleg kihasználni, hogy a szülők előre láthatólag csak reggel térnek vissza.

Nem tudja, hogy a válasz megnyugtassa-e, vagy épp most kezdje el gyorsan a menekülést keresni. Az, hogy ért a nőkhöz ugyanúgy lehet jó is, mint rossz. Ha ismeri a nőket, tudja, mit kell nekik mondani, esetlegesen nem csinál hülyeséget, hacsaknem szándékosan. De ha ismeri a nőket és tudja, mit kell nekik mondani, azt is tudja, hogyan lehet őket a legkönnyebben elcsábítani, annyira összehozni őket, hogy már ne is a valóságban érezzék magukat. A lány egyelőre egyáltalán nem tudja, mit is feltételezzen. Ajkát beharapva fürkészi az exmardekárost, mintha most próbálná kitalálni melyik csoportba is tartozik, legalábbis ő melyik csoportba sorolná. A gondolatok kavarognak a fejében, s ahogy egyre többet fürkészi a szőke arcát, egyre inkább kavarodnak össze a fejében az információk és már lassan azt sem tudja megállapítani, hogy mi az, ami valós és mi az, amit ő szeretne gondolni. Vesz egy nagyobb levegőt, de ezt hamar belátja, hogy hiba volt, mert a kocsmaszagtól a mosolya is inkább grimaszba fordul egy kicsit.

- Furcsa az érzést elképzelni. Nem vagyok épp az, aki jól érzi magát, ha sokan figyelik, de... a te esetedben, nem rémítene meg, ha egy teremnyi Te nézne engem. Még ha rémes is az előadásom - alapvetően képtelen nem elmondani az érzéseit, ha kérdezik válaszol. Kérdezték, bár nem biztos, hogy a legügyesebben festette le, ami most benne zajlik, vagy épp azt, amire rá mondta, hogy Furcsa. - és ez nekem furcsa - zárja rövidre, az amúgy hosszabbnak tervezett mondandóját és egy vállrántást tesz a végére. Tekintetét zavartan kapja el a hideg kékekről, talán azért, mert nem szeretné látni, ahogy kineveti. Most nem, pedig nagyon is jól tudja, hogy hülyeségeket hord össze, s most talán ő is jobban örülne egy erősebb italnak, mint a vajsöre, bár kétséges, hogy ez bármit is tisztítana a fején. Arra pedig semmi szüksége, hogy a nyelve még oldottabb legyen, így is félő, hogy ezzel a sok sületlenséggel hamar elveszíti a férfi érdeklődését. Talán nem kell megemlíteni, hogy ezt mennyire nem szeretné.
Az elsuttogott kérdésekre adott válasza megint olyanra sikeredik, amin a másik felnevet. Igyekszik mosollyal az arcán fogadni a szituációt, végül is ő sem komolyan mondta. Csak hallani akarja, hogy nem így van. Szívesen tartaná tekintetét az erősen kopott asztalon, de már csak azért is képtelen rá, mert Darren ismét közel húzódik hozzá. A lélegzete megint kihagy egy ütemet, hirtelen nehéz a légzésre is összpontosítani és figyelni is. Nem mellesleg még a nyakára is áramlik a meleg levegő, melytől megint egészen kilúdbőrzik. És akkor jön az érintés, amíg a hideg kéz végigsiklik a minden bizonnyal tűzforró arcon, levegőt sem vesz, a csillogó zöldek a hideg kékeket keresik, mintha onnan próbálna meg valamiféle erőt meríteni, hogy ne akarjon leolvadni a székéről.
- Szerintem is... - motyogja vissza, míg a hűvös ujjak az álla alá kúsznak, hogy az eddig is meglévő szemkontaktust semmiképpen ne bonthassa meg a lány. Ha akarná sem tudná, de miért van az, hogy amikor az ember a legkevésbé akar pislogni, akkor kezd el égni a szeme, s miért van az, hogy ilyenkor az ember ajka kiszárad? Nos ez utóbbi azért, hogy félreérthetetlen jeleket tudjon küldözgetni azzal, hogy megnedvesíti őket. Lassan, de gondosan tolja ki nyelvét épp csak annyira, hogy alsó és felső ajkát is felfrissíthesse. Az ő agyában azonban meg sem fordul, hogy csókra invitálja a szőkét, a kép mégis teljesen olyan.
- De... - kénytelen elmosolyodni, fejét nem húzza el, állát nem vonja ki a tartásból, élvezi a közelséget, még ha komolyan összpontosítania is kell arra, hogy ne felejtsen el lélegezni - ...térjünk vissza arra a részre, hogy nem epizódszerep.. - kuncog ártatlanul. Kár lenne tagadnia, úgyis elárulná magát, hogy nagyon is szimpatikus számára a válasz, és erről hallana is szívesen többet. - ...ezt kifejthetnéd - teszi hozzá bátortalanul, egy reszketeg sóhajt engedve Darren tenyerébe.

- Ez igazán ígéretesen hangzik... - jegyzi meg visszafogottan, pedig belül sikítani lenne kedve. Kicsit kótyagossá válik a feje, fel kell könyökölnie az asztalra, hogy ne alatta kössön ki hirtelenjében. Vigyora azonban felér egy fogpasztareklámmal, izgatottan csillogó szemei és doboló ujjai pedig árulkodnak a visszatartott érzésekről. Nagyobb levegőket kell vennie, így is nehéz lenyugtatnia magát. Vigyorogva emeli szájához az idő közben már kiürült vajsörös korsót, s fel sem tűnik neki, hogy egy kortynyi ital sincs már benne.

Túl sok minden kavarog a fejében, ezek nem csak gondolatok meg spekulációk, keveredik velük a kocsma bűzétől való lassan megjelenő szédülés, a Darren átható pillantásaitól való olvadozás. Sokáig azt gondolta magáról, hogy ő más. Hogy ő nem az az átlagos tinilány. És valóban nem az, de aztán jön egy ilyen helyes, szőke herceg, és ráébred, hogy igen is, ő is vágyakozik egy saját ilyen után. Nem ismeri a hátterét, nem tudja mit lát benne, csak azt, hogy ha ránéz, megborzong. Nem tudni, hogy azért, mert a benne a lapuló nő bajt érez-e, vagy valami mást. A suliban ügyet sem vetett rá, nem akart fölöslegesen ábrándozni senki után, de most így itt, szemtől-szemben ülve vele, minden baljós érzés ellenére engedné, hogy belevigye a rosszba.
Küzd ő, nagyon is küzd, hiszen bár elég naiv teremtés, ha van ideje, átgondolja a dolgokat. Agyában kavarognak a szavak, azok is, amik elhangzottak, azok is, amik csak a fejében hangzottak el. Menne, talán a pillanat egy tört részéig felmerül benne, hogy jobb lenne távozni, és csak erre a kellemes beszélgetésre emlékezni, hogy milyen kedves szavakkal illette az a bűnbeejtően jóképű exmardekáros. De nem képes moccanni, túlságosan jól esik neki a közelsége. A szavak, amiket hall inkább másodlagosak, persze a hatásuk megvan, ez látszik arcán, érezhető kisugárzásán, melyről süt, hogy meg van babonázva. Képes gondolkodni, tudja mi a helyes, és azt is, hogy most nagyon helytelen lenne közelebb húzódni hozzá és arcát a nyakába fúrva odabújni.

Szemei kicsit elkerekednek a válaszon. Nem is azon, inkább a magyarázaton. Nincs azzal sem baj, csak ő nem így értette.
- Lejteni? - szemöldöke olyan magasra szökik hirtelen, hogy félő leszalad a homlokáról. Szíve hatványozott tempóval kezd el verni, izmai bizseregnek, arcát pedig elönti az a csípő forróság, melyből tudja, hogy most megint oltárira elpirult. - Mármint, hogy úgy? - kérdez égő arccal, s ahogy lelki szemei elé képzeli az esetet meg is rezzen egy picit. A kékekbe nézve azonban minden kétség kizárul, Darren picit félreértette az előadás és egyéb dolgokra utaló megjegyzését. De olyan rossz az, amire a férfi gondol? Magát is meglepi a fejében felsejlő válasz.
- Nem nagyon tudok táncolni... - hazudja nagyon rosszul. A ritmusérzéke vele született, ha pedig zene szól, a lábainak nem nagyon tud parancsolni, hogy a táncórákról ne is beszéljünk. Szervezete alighanem úgy érzi, a lány már mérföldeket futott le, vagy valami nagyon intenzív edzésen vett részt, mert lassan egyre inkább zihálni tudna, ha izzadós lenne, még talán a homloka is verejtékes lenne már. A mentegetőzés gyenge, tudja jól, hiszen azt mondta nem zavarná, ha Darren látná a bénázását. Butus. Dehogynem zavarná, hiszen jó akar lenni, életében először akar valakinek megfelelni, méltó akar lenni a figyelemre. Rémes érzés ez, és majd rémesen fogja utálni magát ezért, de egyszerűen hiába figyelmezteti magát, hogy ez is csak egy pasi, de van benne valami megmagyarázhatatlan, valami ellenállhatatlan. A Hugrás pedig tudja, hogy ilyenkor valami olyat rejteget a másik, amit jobb lenne elkerülnie, de nem tehet róla, a rosszfiúk... vonzzák.

- Ez teljesen evidens... - bólint még rá, hogy egyetértését nyomatékosítsa - ...jó fej vagyok - vigyorodik el végül. Feltehetően nem erre számított őszőkesége, de a meglepetés a barna hajú leányzó egyik nagy képessége. Mosolya bocsánatkérőre szűkül, ez egy amolyan kihagyhatatlan, lecsapható labda volt számára. Ujjai ismét zavart dobolásba kezdenek az asztalon, majd a söröskorsó után nyúl, hogy szánalmas kis magánszámát bemutassa. Zavartan mosolyog ő is, ott belül azonban, ha csak egy csöppnyit is, de zavarja, hogy ilyen jól mulat… rajta.
- Azt hiszem valami erősebbet is el tudnék viselni… - jegyzi meg fojtott hangon, inkább csak motyogva, alig elnyíló ajkakkal, s leginkább csak az üres korsó útját követi aztán… hozzáér. Épp csak alig, de Shaelynn egész testén végigfut a hideg. Az a jóleső borzongás. Lélegzete eztán akad el, mivel nem elég, hogy eddig szerencsétlenkedett, de még sikerül rátennie egy lapáttal. Keze azonnal megindul szájszéle felé, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, persze, hogy a másik oldalt törli meg először, s mire a másikhoz érne Darren megelőzi.
- Ezzz… - jellemző, fejezné be az önostorzást, de szava bennszakad, ahogyan a Szőke nagyra nyílt, hideg, kék szemeibe néz. Érzi, ahogyan bőre kiborsózik a lágy simítástól, ajkára pedig szende mosoly húzódik. Nem kell ahhoz szűznek lenni, hogy valaki ilyen legyen.

Hiába szólnak a vészharangok, olyan kiszolgáltatott és tehetetlen, mint a fényszórókba bámuló őzike, s pont olyan bénultnak is érzi magát. Keze erőtlenül zuhan le ölébe, a másik az asztallapra feszül, szívének vad kalapálása már talán a kocsmazajt is elnyomja, nem tudná megmondani. Lassan ki kell találni számára egy új kasztot, mert ha így halad tovább, a bőre piros marad. És nem, itt még nincs vége, mert az a tökéletes, s most mosolygós arc közeledik. Ijedten pislog, de nem moccan, nem ellenkezik, csak mint egy fadarab, meredten ül.
Mellkasa feszül, félő, hogy szétrobban, légzése gyorsul, majd elakad. Szemeit lehunyva engedi, hogy ajkait érintsék Darren ajkai, s mintha ez lenne a jelzés, kiengedi a benntartott levegőt. Belesóhajt a csókba, majd ő is viszonozza azt, keze tudat nélkül cselekszik, s kúszik fel mellkasán, épp megérzik ujjbegyei nyakának bőrét, de mintha tűzhöz nyúlna, úgy is kapja el azt onnan azonnal. A tarkóját fogó karba kapaszkodik, majd még egy pillanatig élvezi a csókot, végül lesütött szemekkel húzódik el.
- Ezt… ezt talán mégsem kellene… - ajkai képtelenek nem mosolyogni, s bár szomjaznak a folytatásra, igyekszik tovább távolodni. Beijedt.

Egy igencsak hosszúra nyúló másodpercig -de lehet, van az tíz is-, a lány hasonlóan vélekedik, persze csak gondolatban. Végre megtörtént, végre megcsókolta. Neki is régóta ez járt már a fejében, vagyis az övében csak szakaszosan bukkantak fel az ilyen és ennél talán pajzánabb képecskék, és ezek leginkább akkor jelentek meg, amikor a szőke olyan ingerlően közel húzódott hozzá.  Ő sincs kőből, de még csak fából sem, inkább hajlik, mintsem törik. Ártatlan szív az övé, amit könnyű egy ilyen Darrenfélének megdobogtatni, és ehhez még csak megszólalnia sem kellene. Már anélkül is tudja róla a hugrás, hogy valami nincs rendben vele. Hogy honnan tudja? Onnan, hogy tetszik neki. Nem csak az a vonzó, tökéletes arc, a szőke fürtök, valami más is, ami mindig, ami eddig is. Nem tudja megmagyarázni, az ilyesmit talán nem is kell.
Abban a tekintetben ő sem különbözik a többitől, hogy ő is boldogan vetné magát a karjaiba, de ő nem az a fajta, aki ezt meg is teszi. Többnyire minden buliban benne van, a DS-sel is minden őrültségben benne volt, van és lesz is, mert a barátokkal vandálkodásnál nincs is jobb. De ez most más, az ilyesmibe nem megy bele könnyen.
Mellkasát feszíti az érzés, amit a csók kivált. Ő maga is szeret csókolózni, nagyon is, más kérdés, hogy nem gyakorolta olyan sokszor, hacsak a párnájával való „gyakorlást” nem vesszük ide, márpedig kételkedem abban, hogy ide számítható. Az igazság az, hogy ilyen intenzitással még sosem csókolták meg, így minden érzés hatványozottan támadja meg, erre pedig nem igazán volt felkészülve. A szíve vadul üti a tamtamot, szinte kellemetlen ez az erősség. Légzése is összevissza lesz, míg végül inkább eltolja a férfit, de azt a kedélyes mosolyt képtelen levakarni az arcáról. Észre sem veszi, hogy keze mindeközben a mellkasára csúszott, csak most, hogy elhúzza. Miután képes tekintetét a földről elszakítani, nem Darren az első, akire felnéz. A körülöttük jókedvűen iszogatókat nézi, és ahogyan azt lehunyt szemhéjai mögött látta, több fej is feléjük fordult, egyesekben azért van némi tartás és legalább úgy tesznek, mintha az asztal mögötti falon levő valami lenne olyan érdekes. A kérdésre csak sóhajt, fáradtan megismétli, van értelme erre válaszolnia? Talán lenne, elvégre félreérthetetlen jeleket küldött, az arcára és a szemeibe csakugyan minden ki volt írva, mert nem igazán képes őket elrejteni, sőt igazából sosem akarta érzéseit elrejteni, ugyan miért tenné? Kellene neki emiatt szorongania?  Zöld szemeit végül is Darren kékjeire fordítja…
-Lehet, hogy neked ez természetes dolog, el tudom képzelni, de nekem nem az. Azt hiszem, emiatt nem kell rosszul éreznem magam. Én csak… néhány perce mondtam, hogy nem szeretek a nagy közönség figyelmének középpontjába kerülni. És… nézz körül – már valamivel kevesebben néznek feléjük, vannak, akik inkább csak oda-oda sandítanak, hátha a fiatalok újabb csókcsatába bonyolódnak, ők pedig élvezkedhetnek a látványon, vagy ki tudja, miért érdekes ez. – Nem érezted rosszul, azt hiszem, valóban nem lenne ellenemre, én csak… - szemét kissé undorodva hordozza körbe a helyiségben, a lehető legvilágosabban kifejezve, hogy nem itt. Félreértés ne essék, Darren taktikája nem jön be, Shaelynnek eszébe sem jut, hogy lelkiismeret furdalása legyen, ha lenne, akkor is inkább a csók miatt. De mi van, ha máskor nem lenne már rá alkalma? Akkor bánhatná csak igazán.
Az eltávolodást fanyar fél mosollyal jutalmazza, nem tartja ezt másnak, mint kicsit eltúlzott színjátéknak. És nem mellesleg igen idegesítőnek, mivel így most hangosabban kell beszélnie, amit nem szívesen tenne. Felsóhajt, száját elhúzza, s miközben kicsit fészkelődik székén körbeles újra, és alig láthatóan rázza meg a fejét.

-Igen… - hirtelen nem tudja mit válasszon, nem igazán mer alkoholt kérni, bár már elmúlt tizenhét, tehát nagykorú, ezen jogait még nem nagyon gyakorolta. Bizonytalanul hát, de mégis bepróbálkozik a rendeléssel. - …egy ribizli rumot, ha lehet – fogalma sincs, miért teszi hozzá, hogy ha lehet, de valahogy kicsúszott, mintha attól tartana, majd az exmardis jól megdorgálja és kér neki valami mást, mondjuk még egy vajsört. Alkoholt ivott már, amolyan kötelező jelleggel, de sosem többet egy kortynál, mert ennyit illett és mert ennyit engedtek. Előrébb húzódik a székén, hogy a beállt, zavaróan óriási távolságon mégis csökkentsen egy keveset, felkönyököl az asztalra, de nem úgy, mint korábban, most körülbelül a feléig beér, bár bele sem mer gondolni, hogy mennyi részeg hasalt végig ugyanezen a felületen.

- Azt hiszem már megmutattam, hogyan bánok velük… - ez egy enyhébb kifejezése annak, hogy nem tud. Ennek épp az előbbi jelenet lehet a példája. Tud játszani, szeret „cicázni”, flörtölni és minden ezzel járót. Szóban. Másra nem volt még alkalma. Akármennyire is vágyik oda, ahol az előbb volt, az nem megy úgy egyik pillanatról a másikra.
- Éreztem én, hogy valami ilyesmiről van szó, de azért… én sem csókolok meg akárkit, azt hiszem ez is egyfajta kiváltság, vagyis inkább az, hogy ép, szép és sértetlen maradtál… - viszonozza a mosolyt, s most kivételesen nem remegő kézzel nyújtja ő is előre saját pohárkáját, és vár egészen addig, míg a másik pohár hozzá nem ütközik. A pohár fölött viszonozza a szemkontaktust, észre vethetően a pajkos csillogás még mindig ott táncol a zöldekben, ahogy a sóvárgás is. Ajkát a pohár várható érkezésének tiszteletére megnedvesíti, majd még vár néhány másodpercet, végül még mindig Darrent nézve borítja a feles pohár teljes tartalmát. Talán kissé meggondolatlanul. Nincs hozzá szokva. Az íze nem okoz meglepetést, de a mennyiség sokszorosa annak, amivel eddig dolga akadt. Arcát rögtön elönti a forróság, és ez már nem épp a természetes pír. Kicsit szuszog. Nem, ennyitől még nem csípett be, de határozottan felszabadultabb. Ó Mr. Alkohol.

.-= Újra itt... Sajtnak =-.



Szünet.
Nyugalom.
Alig kezdődött el, máris az év felénél jártunk… az idő repült, a körülöttem lévő emberek viszont nem nagyon akarództak változni, még a világ formálódása ellenére sem. Sötét idők járták mind az iskolát, mind pedig a muglik által lakott helyeket is, de ez mintha elkerülte volna a népek figyelmét. Már persze azokét, akik még nem döglöttek bele az egyre fokozódó fertőbe, és sűrűsödő fekete fellegekbe. Érdekelt az, ami történik, és a nagybátyámnak köszönhetően rengeteg információ állt a rendelkezésemre, de ahogyan ő sem, én sem fogok húzni sehová, csakis egyetlen helyre… önmagam pártjára. Cedrah bagolyban jelezte, hogy nem fog otthon tartózkodni a szünet alatt, külföldre utazik, és jó darabig nem is fogom látni. Azt persze leszögezte, milyen feladatokat kell ellátnom, és mit kell még gyakorolnom a technikám tökéletesítéséhez. Érdekes módon utóiratot is biggyeszett a levél aljára pedig nem igazán volt szokása ilyet tenni. A külön passzus arra figyelmeztetett, ha megölök, vagy kirúgok egy szolgát is, annak a helyére nekem kell pótlást találnom. Nehéz ügy lesz, mindenesetre kivitelezhető… a szünet alatt nem igazán lesz kedvem hülyeségekkel foglalatoskodni a gyakorlás mellett, így hanyagolni fogom az ujjak gyűjtésének hobbiját, és persze hőn várt szórakozásomat a kilincsbe rejtett croucio ige alkalmazását is.
Fertő és szenny.
Foltozott üst.

Az utcán sétálgatva sikerült végigolvasni a rövid és igazán lényegre törő levelet, noha párszor meg kellett szakítani a folyamatot az emberekkel való ütközés végett. Nem igazán tekintettem fel, egyszerűen, ha valaki nem figyelt, annak nekimentem, van ez így. Az üsthöz érve a levelet négy felé hajtva a barna bőrkabátom felső zsebébe csúsztattam, amit aztán annak módja és rendje szerint a pántjával le is zártam. Feltekintve egy pillanatra a feliratra elég mély fintor ült a pofámra. A piszkavasasnak arra volt pénze, hogy magát a legjobb szállodákban helyeztesse el, bezzeg értem nem tudott hintót küldeni, ami elvisz… sőt, hazafelé meg kellett szállnom ebben a szarban is, hogy aztán másnap a vonattal utazzak órákat. Megrázva a fejem léptem be a helyiség ivójába, ahol jó szokás szerint, most is rettenetes köd fogadott a sok bagós hullajelölt végett. Nem törődve senkivel szeltem keresztül a helyiséget, hogy aztán a söntéshez érve megkocogtassam annak retkes, alkoholfoltos lapját. Tom idegesen fordult felém, miért nem vagyok türelmesebb, de ez nem igazán érdekelt.
- A szokásos mellé kérek egy murtlap burgert is!
A kiszolgálás, mint mindig döcögősen ment, és mivel volt annyira lesajnált a hely, természetesen meg kellett várnom a rendelésem elkészültét is. Mire megkaptam, a fizetség már a söntésen hevert, pontosan kiszámolva… a semmiért ugyanis nem jár borravaló. Tom ezt szóvá is akarta tenni, de elég volt egy „ha megszólalsz elvágom a torkodat” pillantás is, amelyet követően újra megindultam, hogy keresztülszelve az egész helyiséget, a kedvenc eldugott sarkomban foglaljak helyet. Út közben egy részeg kitolta magát a székével elém, és valamit habogni kezdett, de ezt egy jól irányzott, a szék lábára mért rúgással elintéztem. Az ülőalkalmatosság eltörött, az alak a földön végezte, így a mellkasára lépve indultam tovább. Ott megtorpanva fordultam vissza a pultos felé.
- Számold a szobához!
A „helyemre” sétálva a rendelést az asztalra tettem, a bőrkabátot levéve, félbehajtva azt a mellettem lévő székre helyeztem, majd letelepedtem. A burger fogyasztása közben bele-belekortyoltam az általam nagyon kedvelt mézsörbe, és szemléltem a füsttől, és félhomálytól nehezen kivehető csürhét, elkapva egyesek beszélgetéseinek szánalmas részleteit.

Sonka

Végre egy kis változatosság, melynek kedvéért most nem a Roxfort folyosóit rója, hanem az Abszol utat. Különbség sok van, ami a környezetet illeti, ám itt is ugyanolyan savanyú, rettegő arcokkal találja szemben magát, mint ott. Jól megszokott, felfedező mosolyát most jó mélyen farzsebébe rejti, hiszen ha az iskolában olyan sok mindenki rosszallását váltotta ki vele, akkor itt körülbelül közmegrökönyödés tárgya lenne. Ő meg szeret a háttérben meghúzódni, ha nem épp valaki figyelmét szeretné felkelteni. Kezeit zsebre dugva szemlélgeti a különböző üzleteket, ide-oda be is megy valami karácsonyi ajándék reményében. Nem sok mindent vásárolt a szeretet ünnepére, s most is inkább csak magának talált néhány apróságot. Könyvet a Czikornyai és Patzában, macskáknak való mütyüröket a kisállatboltban. Sajnálatára a Kviddics a javából-t már zárva találta, ahogyan Weasley-ék sem vártak most vásárlókat. Hiába, úgy tűnik a rossz mindenkit utolér, s a hugrás is bármilyen kitartóan menekül, egyszer áldozatul esik. Nem akar úgy besavanyodni, mint a szembejövő névtelen alakok, akiknek már attól kiguvad a szeme, hogy ő egyedül császkál. Azt már Shael is felfogja, hogy a szokásosnál is hidegebb tél vagy a kései időpont az, ami az emberekből ezt váltja ki, egyszerűen maga a tény. Sajnos azonban még mindig vannak olyan helyek, ahova az uralkodó állapotok ellenére sem mehet. Így meg kell szépen várnia, amíg szülei reggel érte jönnek. Addig persze, mint eddig a szobában kellene rájuk várnia, ő pedig jó szokásához híven, inkább kilóg.

Újra itt. Nem régen, talán két órája ment el tekeregni, amint sikerült a King's Cross-ról idemetróznia ládájával és egyéb motyóival. Nem sokat várakozott azonban, lepakolt és célba is vette a varázsló utcát. Csoda, hogy egyáltalán van még erre is energiája. Belépve a már talán túlságosan is jól ismert helyiségbe azonnal leveszi fekete kesztyűjét és némi ügyetlenkedéssel, de a bolyhos fekete fülmuffot is sikerül eltávolítani. Orrát és arcát megcsípte a hideg, a piros foltok most sajognak csak igazán, ahogy kezdenek kiolvadni. Tekintete egyből Tomra ugrik, sosem az ajtóból néz körül, csak a pulttól. Azt is csak szerinte ügyesen leplezve.
- Jó estét! - köszön szokásos kedélyesen, és eddig rejtegetett mosolyából ad kicsit a kocsmárosnak. Türelmesen várakozik, amíg az öreg végre rá is figyel, addig válogat a kínálatból és sunyiban szemlélődik.
- Ó jaj... - gyomra, szíve és szinte minden szerve egyszerre ugrik ökölbe, amikor csak megszokásból tekint el abba a sarokba. A betegesen kék szemek a füst és gyér megvilágítás ellenére is szinte világítanak. Pillog néhányat, bízva abban, hogy nem káprázik a szeme. Vagy talán épp abban, hogy káprázik? Lehetséges lenne? Bárgyú kis mosollyal csapja fel kezét és alig kivehetően int Sean felé, talán egy fokkal jobb a helyzet, mint nyáron. Bár még nem tudni nem-e lesz ennek is a helyiségen átívelő beszólás a vége.

Nagy most a dilemmája, mivel az utóbbi időben már magának is feltűnt, hogy többször "furakodott" a mardis társaságába, és talán zokon venné, ha megint odamenne. Másrészről viszont, elég régen nem beszélgettek, kérdés a srácnak is ez-e a véleménye, vagy inkább szerinte nem volt-e elég rég. Egyelőre vár, hogy megtegye az első mozdulatot, ha nem, még mindig megkérdezheti. Ha csak nem egy egyértelmű fejelfordítást kap.

.-= Csedári =-.



A burger érdekes módon jófajta anyagból készült, legalábbis az íz hatások soha nem álltak még így össze, ahogyan jelenleg. Persze, ez lehet valami véletlen is, elvégre a söntés mögött szolgáló nem egy konyhatündér… azt hittem, hogy belerak valami döghúst, mondjuk egy, a raktárban fogott patkány valamelyik testrészét, és még a tetejére is köp egyet a stílusom miatt afféle fűszerként. Ahogyan ez végigfutott az agyamon, egy pillanatra abbahagytam az éppen számban lévő falat megrágását, és a szemem elé emeltem az „étket”, csendesen kémlelgetve azt. Miután a hús a helyére került, nem láttam mit csinált, de igazából már teljesen mindegy is volt, hiszen a felénél járhattam az igencsak termetes adagnak. Megvonva a vállamat folytattam tovább a falatozást, amely most igencsak jóízűen zajlott… a nyál esetleges léte, vagy nem léte ellenére is.

Érkező.
Ismerős.
Éppen visszakerült az asztalra a murtlaphúsos anyag, és megemelkedett a már csak félig telt korsó, hogy újabb mézsöradagot kortyoljak. Abban a pillanatban nyikordult meg a hatalmas ajtó és fújt egy igencsak ismerős szerzetet a helyiségbe a kint tomboló viharos szél… meg szerencsére friss levegőt is, bár annak apró alkotóelemeit hamar lebontotta a megannyi idióta dohányfüstje. Párszor elgondolkodtam már rajta, hogy mi lenne, ha úgy igazán kiszellőztetnék ezt a helyet, és még takarítanának is… nem mondom, hogy megfelelne az igényeimnek, de legalább emberivé válna. A hugrabugos érkezésekor halovány mosoly húzódott a pofázmányomra… nem gúnyos, olyan semmilyen, még magam sem lettem volna képes meghatározni a jelentéstartalmát. A december eleji találkozásunk óta nem igazán beszélgettünk, sőt, még a megszokott szurkálódások is elmaradtak a részéről. Ő nem kereste a társaságomat, talán azért, mert kissé nyers voltam vele, és a lelkére vette. Én pedig azért, mert gondoltam, idő kell, amíg beveszi a szervezete… vagy a fene sem tudja. Mondták már, hogy szar alak vagyok. Mindenesetre a kortyra irányuló mozdulatot zártam, átöblítettem a számat a kellemesen üdítő mézsörrel, majd hozzáláttam folytatni a tányéron heverő matériát. Olykor odanéztem, vajon mit művel errefelé, hiszen azért mégiscsak… egyedül egy ilyen aljahelyen. Nem éppen azokat az időket éljük, amikor egy fiatal leánynak magában kellene a legsötétebb zugokban közlekednie. Ahogyan sertepertélt a söntés mellett, kiszúrt, mert láttam, ahogyan meglepetten néz. Nem voltam biztos benne, de talán még motyogott is valamit, aztán halovány mosollyal intett felém. Az öreg, akit megtapostam is kiszúrta a dolgot, aztán értetlenkedve fordult az irányomba, gondolván, csak nem nekem szól a dolog. Mivel más nem igazán ült a kocsma ezen sarkában, egy rettenetes fintorral tudatta, nem hiszi el, hogy egy ilyen tiszteletlen és neveletlen alaknak, mint én, egy lány, ráadásul azért a szemrevalóbbak közé tartozó, int. Elengedve a szendvicset, felszabadítva ezzel a balomat a torkom elé helyeztem azt, majd a hüvelykujjamat végighúztam rajta. Bíztam benne, hogy annak ellenére, mennyi dőlt már bele, és milyen alacsony szinteket verdeshet az intelligenciahányadosa, veszi az adást. A mozdulatsort aztán azzal zártam, hogy a füst és gomolytengeren keresztül az évfolyamtársamra tekintettem. A jobbom hüvelykujja a burger alatt maradt, a maradék négyet meg a mennyezet felé irányítottam, mintegy jelezvén, van még itt hely.
Figyeltem.
Vártam.

Kíváncsi voltam rá, hogy idejön-e, és ha igen, akkor marad, avagy valamiféle mondvacsinált indokkal elmenekül a majdani, számára minden bizonnyal kínosan induló beszélgetés elől. Én tartottam magam ahhoz, amit akkor mondtam, nem vagyok jó választás, több okból sem, ezt meg kell értenie.

Sonka

A pult biztos támasztéknak tűnik, így jól nekidől, s, hacsak nem dől bele valami DNS mintába, akkor már a kellemetlen helyzetek egy bizonyos százalékától meg is óvta magát. Nem sok mindent lát a kellemetlen kékes füsttől, a néma közjátékról is részben lemarad. Arról a részéről legalábbis, hogy az a bizonyos férfi fej rázva Sean felé fordul. Ellenben a nyaknyiszálásra tett félreérthetetlen jelzést vak lenne, ha nem venné észre. Vigyora értetlen grimaszba torzul, mert ez azért nem a poénosabb fajta megmozdulások közül való volt. Szemöldökét felvonva mered a sarok felé. Nem emlékszik, hogy bármi olyan súlyos dolgot művelt volna a múltban, hogy ezt váltsa ki a mardekárosból. A javítás szerencsére hamar megérkezik, ez már sokkal jobban ízlik a hugrásnak. Innen, ahol ő áll, nehéz elkülöníteni, hogy éppen kire nézhetett a srác, így azért az előbbit sem feledi el, sose lehet tudni, mindenesetre némi bizakodásra ad okot a nem túl lelkes intés…
 - Mit adhatok, Kisasszony? - hallja meg valahonnan a távoli pult mögül Tom hangját, kicsit elvesztette a fonalat így hirtelen. Sarkán megpördülve fordul vissza az öreg felé. Ujjai továbbra is a falapba kapaszkodnak, lassan már el is fehérednek, lábujjhegyre tolja magát, hogy ne kelljen kiabálnia.
- Azt hiszem, mégsem fent eszem... - válaszol reflexből, hite szerint pedig jól, de a férfi értetlen tekintete hamar elárulja, hogy nem épp arra válaszolt, amire kellett volna. Nem telik három másodpercbe, hogy rájöjjön, mi a bibi, zavartan, de igyekszik helyretenni a dolgokat.
- Óh, egy... egy gyömbéres vajsör lesz és... és... - még szerencse, hogy gyomra is megkordul, így nem felejti el teljesen, hogy mit is akart. - …és egy csirkés szendvicset is kérnék. Köszönöm! - mielőtt azonban még Tom elmehetne, bebiztosítja magát. - Elnézést! Megkérhetném, hogy hozza ki ahhoz az asztalhoz? – mutat a sarokban levő alkalmatosság felé, szemeiben minden könyörgés benne van. Egyáltalán nem áll készen, hogy két dolgot is egyensúlyozzon egyszerre, plusz még arra is figyeljen, hogy semminek és senkinek ne ütközzön neki.
Tom kissé vonakodik teljesíteni a kérést, és talán nem a lány miatt. Eltekint ő is a mutatott irányba, szürkéskék szemeiben látható a tanakodás és még valami más, mely összefüggésben lehet az ajkain kicsusszanó káromkodással, de végül is rábólint, ha nagyon nehezen is. Shay hálás mosollyal köszöni meg a segítséget, talán az öreg nem is sejti mekkora szívességet tesz neki. Ellöki magát a söntéspulttól, egy bizonytalan pillantást vet Seanra, majd hasonlóan bizonytalan mosollyal indul el felé. Kerüli mindenki más tekintetét, nem akar bambulni, nem akar beleütközni senkibe, de még csak székeket sem akar rugdosni. Kezeit piros-fekete, skótkockás mintás szövetkabátjának zsebeibe mélyeszti, hogy legalább az ujjaival való ideges babrálás ne látszódjon. A teljesség kedvéért fekete farmernadrág és fekete deszkásnak mondott sportcipőt visel. Fő a kényelem. Fülese a csuklójára tolódik, kezei zsebeiben kesztyűit gyűrögetik. Cipője orrát vagy Sean asztalát nézi, méregeti az egyre csökkenő távolságot. Vészesen fogy.
És kész, elfogyott.

-Szia! – könnyednek szánt köszönés, és az egésszel nem lenne semmi baja, ha hirtelen nem kezdenének a nem túl kellemes emlékek megidéződni. Igen, így már valamivel kellemetlenebb a szitu. – Étvágyat! – vet egy pillantást a mardis szemei alatt fél fejét betakaró burgerre, majd elvigyorodik.  Mivel megkapta az invitáló kézmozdulatot már korábban, így nem kérdezi meg, hogy leülhet-e. Kabátját kigombolgatja, természetesen ez sem megy simán, mert miért is menne?! Lepakolja a szabad székre, majd kihúzza a Seannal szemköztit, s oda ül le. Bár úgy gondolja, fel van jogosulva rá, fél úton megtorpan egy pillanatra, de végül is leül. Felkönyököl az asztalra, persze csak miután meggyőződött arról, hogy nem könyököl bele semmibe.

- Ezek szerint nem csak rám nem kíváncsiak az otthoniak annyira, hogy értem jöjjenek… - ugyan sosem látta, hogy mardekárosért bárki is ott toporgott volna az állomáson. A megjegyzés ettől függetlenül is nem kis öngól, és ez hamarosan neki is leesik. Hálás lenne most egy visszatekerő gombért, mint ami a walkmanjén is van. Vagy ha úgy bújhatna el a kezei mögé, akár az asztal alá, hogy ezt senki nem veszi észre.

.-= Csedári =-.



Közeledik.
Falatozom.
Az igencsak nagy szendvicsbe való bele-beleharapás közben szemmel követtem az érkező hugrabugos útját az asztalok labirintusában . Úgy festett, nem igazán szeretné, ha a tekintetünk idejekorán találkozna… sikerült leszűrni abból, hogy helyettem vagy a furcsa cipője orrát, vagy pedig az asztalom valamelyik pontját bámulta. Amiből természetesen következett az is, hogy még mindig furcsán érzi magát az utolsó találkozás óta… legalább erre is megkaptam a választ, nem kellett addig várnom, míg az első szavak elcsattannak közöttünk. Könnyebb neki is, és nekem is, mert tudom, hogyan és miként álljak a helyzethez, mi az, amit szabad, és mi az, amit nem. Attól már réges-régen távol álltam, hogy majd szívom a vérét, az a szakasz lezárult, ez már egy teljesen más dolog. Magam sem értem az okokat, de elkezdte kiérdemelni a bizalmat… mégis, az a bizonyos én, ami mindig készen állt a kitörésre, továbbra is makacs üvöltéssel hallatta magát, és követelte, legyek elutasító és ne engedjem közelebb, nem szabad, veszélyes, a tűzzel játszom. Nem tudom, mondhattam-e már, hogy a barátom, erős kifejezés, de valami biztosan… egy tipikus borjúarcú, nőnemű háztársamnál határozottan több, jóval. Azt a billogot maga mögött hagyta, és ahol most állt, onnan legfeljebb egy apró pontnak festett csak a szemében. Amikor az öreg mellett is elhaladt, sandán bámultam, kíváncsi voltam a vén szarosnak lesz-e hozzáfűznivalója a dologhoz… mivel azonban a kárálás elmaradt, éltem a gyanúperrel, hogy bizony a szivar feladta a harcot ellenem, a mások által nem látott fenyegetőzés megtette a hatását.
Megérkezett.
Köszönt.

A köszöntés és az étvágyat között valahol letettem a burgert az asztalra, amiből még mindig jókora darab éktelenkedett, mintha soha nem akart volna elfogyni. Ezalatt volt ideje a hugrásnak is levennie a kabátot… mielőtt leülhetett volna, vettem a fáradtságot és felemelkedtem a székemről, mert igen, aki megérdemli annak jár az etikett ezen formája is.
- Szia!
Annak ellenére, hogy parasztnak billogoz a nép, érdekes módon jobban mennek az írott és íratlan szabályok is, mint sokaknak. Persze, nem kell mindenkinek ezt tudnia, meg, egy idióta előtt minek fárasszam magam. Miután Shay helyet foglalt a velem szemközti széken, ismét visszaheveredtem, azonban most eltekintve a kényelemtől, nem vetettem meg a hátam. Két könyököm az asztal lapjára került, és ismét csak a tenyeremben termett a Tom által hosszas percekkel ezelőtt elkészített murtlap matéria megmaradt harmada. Nem haraptam bele, hűvös és kimért tekintettel mértem végig a lány arcát a mondatát követően. Az egyik felem korholt, hogy miért nem vágom a szemébe, a szüleimet a legszívesebben karóba húznám, utána pedig elégetném. A húsuk pedig mehetne a dögevőknek, vagy legalábbis ami marad belőlük… Cedrah meg, soha nem arról volt híres, hogy afféle kiváltságokkal illessen engem, eljön értem.
- Cedrah elutazott!
Válaszoltam a már általa is jól megszokott semleges és üres hangnemben, majd haraptam egy falatot. A lenyelését követően folytattam csak.
- A fenyegetés…
Itt vártam pár másodpercet, hogy biztos legyen, arra asszociál, amire kell, és nem valami egészen másra.
- … nem neked szólt, hanem a vén szivarnak, aki belém kötött az érkezésemet követően.
Nem böktem rá a fejemmel az illetőre, mert egyrészt, már lezártam a témát, másrészt, nem igazán hittem, hogy Shayt érdekelné az eset. Ezzel azonban jelezni óhajtottam neki, hogy láttam a fintort, amit még a pultnál produkált mással szembeni gyilkos hajlamom kifejezése után.
- Ezek szerint, akárcsak annak idején, most is a szüleidre fogunk várni.
Halvány mosollyal toldottam meg a mondatot, éreztem rajta a feszültséget, meg persze a helyzettel szembeni tehetetlenséget is. Szerettem, ha a környezetemben feszélyezettek az emberek miattam… de ez egészen más volt.
- Mikor érkeznek?
Tettem fel a kérdést, most azonban a hangszín meglehetősen sejtelmesre sikeredett, ami arra engedett következtetni, nem csak időhúzónak szántam, sokkal inkább okkal érkezett.

Sonka, a sejtelmes


Valóban elkerüli egyelőre a kék szempárt, valahogy nem hiszi, hogy azok most besegítenének neki a közlekedésben. Talán elnézhető ez neki, ha lenne valami alternatív útvonal, vagy mondjuk mindenki megígérné neki, hogy nem mozdul a helyéről, de még csak meg sem szólal, akkor talán bepróbálkozna vele. Mivel azonban semmi ilyen nem történik, marad a biztonságosnak vélt megoldás. Utóbb gratulálhat magának, hiszen sikeresen megoldotta az átkelést.
Érdekes percek az elsők, amennyire kerülte eddig a pillantását, úgy keresi most a kékeket, s miközben vetkőzik is többször rásandít. Talán pont ezért bénázik az egyik gombbal. Nem könnyű, ez tény, de hé az élet megy tovább, ezt mondogatja ő is magának mindig. Nyugtató szavak helyett azonban a felsülés képei vannak a fejében, ami nem segít az ellazulásban.
Meglepetten rándul össze, amikor Sean felemelkedik a helyéről. Nem rémüldözik most, de azért a pulzusa kicsit megemelkedik. Akkor mosolyodik csak el, amikor leesik neki, hogy mi a szándéka.
- Óh, köszönöm... - hirtelenjében nem tudja hova tenni a gesztust, természetesen jól esik neki, csak váratlan volt, ezért még némileg emésztgetnie kell. A bazsalygás és kellemes hangulata meg van alapozva. Lábait az asztal alatt keresztezi, ehhez kicsit ki is kell fordulnia, de ettől függetlenül könyököl, amíg meg nem kapja a rendelését.

Talán valahol várta a repostot, hogy a másik gúnyos vigyorgások közepette vág vissza valamivel, de az nem érkezik. Hát még sem sült el olyan rosszul, mint gondolta. Megkönnyebbülten sóhajt fel, hogy a körülményekhez képest sikeresen vette az első akadályt, s innen már képes legalább lenyugodni. Tudatosan nem a "szülők" megnevezést használta, mert bár többnyire tényleg ketyósmód viselkedik, azért figyel és a fontosabb dolgokat meg is jegyzi. Anno túlélési célzattal jegyezte meg a mardis szüleivel kapcsolatos infókat, hogy ne tenyereljen semmi veszélyes témába, mert ahhoz bizony érzéke van. Szereti cukkolni, de azért van egy határ.
- Cedrah? - kérdez vissza értetlenül. - Ó, jah, Lupen Prof - számára szokatlan, hogy egy tanárát a keresztnevén szólítja egy társa. Már annyi ideje szólongatja a tanerőket vezetéknéven, hogy olykor el is felejti, hogy nekik is van másik. Elhúzza a száját az infora, mivel ez nem hangzik túl jól. Nem kíváncsiskodik, mivel a további dolgok már nem is tartoznának rá. Így azonban az ünnepek közeledtével kissé riasztó arra gondolni, hogy egyedül lesz.
- Akkor egyedül karácsonyozol? - kérdezi óvatosan, nem tudja, lehet a Professzor nem is lesz addig távol, vagy még egy rakás más lehetőség is lehet. De mivel a lánynak egyik kedvenc ünnepe, így talán nem meglepő, hogy ezt előbb jut eszébe megkérdezni, minthogy mikor tér haza a gyámja. Szemöldökei továbbra is összevonva és komoly arccal rágcsálja a szája szélét.

Nem fordul hátra, nem ellenőrzi a fenyegetés igazi célpontját, neki bőven elég, hogy nem neki szólt. Tekintete azért tükröz némi aggodalmat, amikor meghallja, hogy belekötöttek. Néhány pillanatig fürkészi, mintha keresné a fizikai nyomait a kötekedésnek, de inkább csak nem tudja mit mondjon. Végül is halványan elmosolyodik...
- Tudtam én... - egy nagy frászt, de mit válaszolhatott volna? Nem akar túl látványos megkönnyebbülést produkálni. - ...mondjuk én biztosan fülem-farkam behúzva sunnyognék odébb, ha belém kötnének... - persze tudja, hogy ez kvázi lehetetlen, volt már alkalma elszenvedni Roxmortsban egy hasonlót. Ott is csak az volt a mázlija, hogy egy Rend-tag épp arra járt.
Most mégis elnéz hátra, s ha már így tesz szemügyre veszi az említett figurát is, de igazából Tom érkezését várja, aki már csak pár lépésre van tőlük. Kezeit elhúzza az asztalról, hogy a poharat és a tányért le tudja tenni. Épp jókor, már épp kezdett éhen halni.
- Köszönöm - duplán hálás, amiért fáradt vele az öreg, s ismét bepróbálkozik felé egy mosollyal, de a kocsmáros olyan rövid úton fordít hátat nekik, amilyen gyorsan tud. Már a kaja látványa is üdítően hat rá, gyomra vágyakozva kordul meg, de még mindig nem kezd el enni. Kezét megtörölgeti a nadrágjában, de ettől sem lesz tiszta érzése. Így járt, legközelebb valami kés-villás kaját rendel.

Tekintete a szendvicsekről Seanra ugrik, s megállapítására elmosolyodik, de megingatja fejét. Nem egészen ez most a helyzet, és valahol mégis.
- Nem egészen. Vagyis... - a kérdés könnyít a helyzetén, a hangsúly valahogy elkerüli a figyelmét, épp a gondolatait próbálja összeszedni. Gyors pillantást vet órájára... - ...konkrétat nem mondtak, de valamikor holnap délelőtt. Öcsém sajna elég beteg lett, majd holnap próbálnak meg eljönni, ha nem tudnak, akkor én megyek, valahogy - nem igazán örülne most a vonatozásnak, itt a környéken meg nem nagyon van ismerős, akihez mehetne, hogy aztán esetleg hazahoppanáljanak vele. Ezek ők. Semmi sincs előre megszervezve, ahogy esik úgy puffan. Nem is sportolók lennének, ha nem így lenne.
- Neked mi a terv? - érdeklődik viszont, s végre összeszedi magát, hogy a pipihúsos szendvicsét kézbe vegye és el is kezdje enni. Valami érdekfeszítő programra számít, elvégre nincs, aki megszabja Sonkácskának, mikor menjen haza, vagy ki tudja.

.-= Annak, akiben a szén is gyémánttá változik =-.



Érezhető.
A feszültsége.
Szinte tapintható is a levegőben az a kis vibrálás, ami belőle árad, egyszerűen még nem oldódott fel kellőképpen annyira, hogy teljesen elengedhesse magát, ahogyan azt pedig általánosságban véve szokta. Hiányoznak az apró kis szurkálások, a kihagyhatatlan lecsapások egy-egy magas labdakor. Valamilyen szinten érthető, hiszen egy normális ember általában így reagál a dologra… na ebből is látszik az én kellemes kis degenerációm. Egyszerűen nem zavar - de mivel neki, ha jelenleg szenet dugnánk a fenekébe, az gyémánttá változna -, próbálkozom nem túl nyersnek és rámenősnek lenni, amilyen a természetes énem. Miután leesett neki, hogy Cedrah alatt az idegbeteg alkímiatanárt értettem, továbbfűzte a gondolatmenetet egy fanyal fintorral itatva.
- Egyedül karácsonyozom, visszatérése az első órája előtti napra datálandó.
Számára lehetséges, hogy elképzelhetetlen a karácsony egyedül, de én tökéletesen megleszek a hatalmas kúria falai között, és teszem a dolgomat majdan, amely nem fog másból állni, mint egy kiadós vacsorából, meg a szolganépek ugráltatásából. Bár, mivel semmi kedvem azoknak a majmoknak a nyavalygását sem hallgatni, valószínűsíthetően az esti órákat már gyakorlással fogom tölteni az alagsori edzőteremben.
- Nem kell a sajnálat! Inkább hat siránkozó…
Itt elakadt egy pillanatra a szavam, és kerestem, hogyan pótolhatnám a büdös rabszolga kifejezést a számára is emészthető formában.
- … cseléd, mint több száz rikácsoló…
Újra egy elakadás a kurva szó helyettesítésének elmélkedése végett, ennél azonban már halovány mosolyra húzódott a szám. Ebből is látszott, hogy legbelülről jött a válasz, nem sokat gondolkodtam a kibökésén… nem is szokásom.
- … lotyó, meg persze a puhapöcsűek.
Vérmes igazság, sokkal jobban szeretem bambulni a szobám falait tanulás közben otthon, sem, mint az iskolában. Sokkal nagyobb kedvem van sétálni a kies folyosókon, vagy a hatalmas kertben a kúria mögött. A továbbfűzött gondolatmenetem, mely szerint nem neki szólt a gyilkos jelzés, megkönnyebbült. Ismerhetne már annyira, ha ilyen szándékom lenne felé, már nem biztos, hogy itt üldögélne… vagy, ha igen, akkor a tömeg nem zavarna abban, hogy cselekedjek. Erre utoljára akkor volt kilátás, amikor a Fúriánál megismerkedtünk… ott bizony levertem volna neki egy tenyeres-talpast, hogy szedje össze magát… bár a végére kihúzta a beszélgetést és a megítélését is a béka picsája alól.
- Nem vagyok az a típus, aki meghunyászkodik.
Ennél többet nem szerettem volna mondani azon okfejtésére, hogy ő bizony fülét és farkát is behúzva oldalogna odébb. Különbözőek vagyunk, nálam nem számít a testsúly, a kor, sőt, olykor még a nem sem… ha kell, akkor ököllel, ha kell pálcával, ha pedig nehezebb súlycsoporttal állok szembe, akkor minden kézbe kerülő tárggyal, de védem az igazam.
Az étele.
Tom.

Az öreg kihozta az ételét, nekem bezzeg meg kellett várnom a pultnál, hogy megkaphassam, mert esze ágában sem lett volna keresztülvágni csak miattam a tömegen. Ahogyan odaért, megrázva a fejem fintorodtam el… válasz nem érkezett rá szavak formájában, csak egy válaszfintor, hogy egálban legyünk. Így már sok – egy a javamra, persze nem számolom, de valahogy ennek a környékén lehetünk. A falatozás megkezdését követően aztán Shay nekilátott a duruzsolásnak, mintha kissé oldottabb lett volna. Elgondolkodtam rajta, hogy nem ártana neki egy jó erős lángnyelv, de ki tudja, azt mégsem akarom, hogy kiüsse magát… csak legyen kicsit nyugodtabb, kihullhatna a zabszem a segglyukából.
- Ehhh…
Nem stílusom a nyálas édelgős szaftos beszélgetés, de a szükség nagy úr.
- … súlyos, vagy… ?
Nem fejeztem be a mondatot, majd ő maga, jobb lesz úgy.

Válasz.
Biccentés.
Ezzel is jeleztem, hogy megértettem a testvére helyzetét, viszont a ma estét nem óhajtottam efféle dolgokkal tölteni… mármint, sajnálkozással, meg siránkozással. Elnyelve a burger utolsó falatját leöblítettem a maradék sörömmel, majd a kapott szalvétaszerű undormányban megtöröltem az arcomat.
- Terv?
Tettem fel a kérdést, miközben a noha már koszos, mégis élére hajtogatott szájtörlő a tányérra került.
- Nincs terv, egyszerűen csak gyűlölöm a tömeget.
Eléggé erős volt a hangszín ahhoz, ha valaki akarja, akkor meghallja. Felkeltem az asztaltól, majd megemeltem a kabátomat is… ráadásul nem hazudtam, tényleg utálom a tömeget, teljes szívemből.
- Nomeg, ha nem akarsz belekeveredni egy jó kis kocsmai verekedésbe, akkor velem tartasz.
Nem mintha nekem ellenemre lett volna a fáradt gőz kieresztése, de mivel társaságom adódott, mégsem maradhattam itt csak azért. Két lépést tettem a pult felé, majd megfordultam és haloványan elmosolyodtam.
- Egy üveg mézsör, egy üveg gyömbéres vajsör, a szobám, a terasz, a hold. Te majd mondod a magadét, én pedig epésen, ahogyan szoktam, kontrázok.
Megindultam ismét a pult felé lerendelni az elhangzottakat, de még a vállam felett azért hátraszúrtam.
- Ne számíts kegyelemre.
Az öreg mellett - aki korábban beszólt – elhaladva tenyérrel megpakosltam a fejebúbja kopasz területét, hadd főjön a levében a trottyos.
Rendelés.
Vártam.

Mr. Surprise



Szemöldökeit összevonva emésztgeti a szavakat. Talán tényleg szánakozóra sikeredett pillantása, de nem akarta sajnálni a srácot. Nagyon. Már késő lenne bármit is tennie, az ellenkezéssel meg csak lebuktatná magát. Az Alkímia proffal kapcsolatos információt megjegyzi, gőze sincs miért, a megjegyzéseket pedig igyekszik mosollyal feldolgozni. Egy pillanatra felsejlik benne a kérdés, hogy miért kellene több száz ilyen-olyan emberkével ünnepelni, de aztán leesik neki, hogy ilyen címen iskolatársaikat érti. Mosolygós fintorral jutalmazza a megnevezést, bár ha jobban meggondolja, nem is áll olyan távol a valóságtól.
- Ez is egy érv az otthon ünneplés mellett. Bár… nálunk szerencsére nincs siránkozás. Leszámítva a nagyit, aki nem győz hüledezni, hogy mennyit nőttem… - inkább nem akaszkodik fent a különböző megjegyzéseken, mindenkinek megvan a saját otthoni közege, de azért kíváncsi lenne rá, hogy miért siránkoznak azok a cselédek.
A karácsony téma egyelőre kilőve, talán később mesél valami nagyon nem érdekeset saját otthoni szünidejéről, de egyelőre nem tartja annyira vészesnek a társalgást, hogy ilyesmivel kelljen untatnia Blainet.

Minden egyszerűbb és könnyebb volna, ha mindent tudna, ha mindent látna, és úgy ismerné a mardekárost, mint a saját tenyerét. Akkor könnyen megfejthetné a várható viselkedését és talán hátradőlhetne, mert nem tudna neki meglepetést okozni. Nem lennének váratlanok a kihátráló manőverek, sőt nem is lennének egyáltalán ilyenek, mert akkor tudná, hogy mit tegyen és mit ne. Sajnos azonban nincs megáldva szuper látással, hogy a szemét szúró kékes cigaretta és egyéb dohányfüsttől a félhomályból activityző srác szemeit is tökéletesen lássa. Sajnos csak kviddicsesek a szülei, nem vámpírok. Bár ezt egyáltalán nem sajnálja annyira.
Ha azonban minden képessége meglenne és mindent tudna a másikról, akkor már egyáltalán nem is lenne oka beszélgetni vele. Kiveszne az az érdeklődés, amellyel viseltet irányába, hogy felfedezze, megismerje. Tény, gondolhatott volna rá, ha valóban neki szánta volna jelzést, annak lenne valami kifejezett oka. De nem gondolt ilyesmire. Nem gondolt arra, hogy ő tulajdonképpen ismeri Blaine-t annyira, hogy ha baja van, azt nem rejti véka alá.
- Nem, te nem vagy az a fajta… - támasztja alá kevés tapasztalatával a mardis állítását. Ezt legalább ő is tudja. Megmosolyogtatja a dolog, maga sem tudja, miért.

~ Végre… ~ lehet csak az éhség volt az, amitől ennyire elhatalmasodott rajta az idegesség. Már az első falatokat követően sokkal jobb a közérzete, s a szavak is könnyebben csusszannak ki a száján. És a vajsör is meghozza áldásos hatását. Van abban az italban valami, ami miatt az ember sokkal jobban tudja érezni magát. A kérdést rágás közben kapja, így míg el nem tünteti a falatot, összeszedi a választ.
- Igazság szerint, nem nagyon tudom, mi a helyzet – egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy esetleg Seant érdeklik-e részletek, s bár nincs erről meggyőzve, mégis folytatja. – Néhány hete valami megcsípte, marta, nem tudták megmondani, ahogyan azt sem, hogy mégis mi volt az. Ő sem tudja, mi történt, a vonaton kaptam a levelet, hogy nem tudnak értem jönni ma. A holnapot sem mondták biztosra… - és nagyjából minden biztosat elmondott. Szülei sem nyilatkoztak túl bőven erről, a folyamatos levélellenőrzések miatt, nem mentek bele a dolgok részletezésébe.  Sóhajt egy nagyot, amolyan ez van tartalommal. Nem gondolkodik a holnapról, hogy majd hova megy, mit csinál, majd kitalálnak valamit. Lassan a szendvicse háromnegyede is elfogy már, nem az a sokat nyammogó típus.

Némán ellenkező zöldekkel nézi végig, ahogyan Sean elkezd szedelőzködni, minden egyes mozdulata ellen úgy tiltakozik fejben, ahogyan csak tud, de egy szót sem szól. Valóban tömeg van, és valóban elég kellemetlen itt lenni ennyi szakadt ember között. Mosolyt erőltet arcára, de megszólalni nem igazán tud.
-…akkor velem tartasz. – meglepődik, az nem kifejezés. Naugye, hogy mennyivel unalmasabb lenne, ha ismerné minden várható mozdulatát? Most nem vörösödne el megint, és az erőltetett mosolyát sem váltaná fel az igazi.
- Hmhm… - vigyorog mint a tejbetök – csábító… - kicsit, mintha meg is csillannának zöldjei. Vár még egy pillanatot, amikor meghallja Sean leginkább hívogató szavait. – Helyes - Mivel a mardis nem vár rá, nem tud neki reagálni, de magában azért fellélegez. Van, amiről nem szívesen mondana le akkor sem, ha ő lenne a legjobb barátja. Mivel háttal van mindennek, nem látja a fejütögetést.
Szélesen elvigyorodik a fenyítésre, gyorsan felhörpinti maradék vajsörének egy részét, majd feláll és ő is magához veszi kabátját és fülesét. Már most magabiztosabban lépked az asztalok között, de az öreg, aki az előbb Sean elé tolta ki a székét, most vele teszi ugyanezt. Első meglepetésében azt sem tudja, mit csináljon. Hátrál néhány lépést és reflexből bocsánatot is kér, pedig ő aztán nem csinált semmit. Ijedten tekint a vigyorgó férfira, aki szemmel láthatóan nagyon is élvezi, hogy ráijeszthet a leányzóra.
- Elnézést! De átengedne? – kérdezi, mintha nem is venné kötekedésnek a szituációt. A férfi megmozdulásán néhányan jót mulatnak, hát még a válaszán.
- Hogyne, kisanyám! – s hátradőlve mutatja, hogy ha akar, az ölén keresztül átmászhat. Azt lesheti, de akkor mi a fenét csináljon?!

.-= Annak, akit mindig kiszúr a tömeg =-.



Nem igazán szívlelem azokat a beszélgetéseket, ahol a család körül forognak a gondolatok. Jobbára azért, mert noha nem vagyok az a típus, akinek hamar fel lehet borzolni az idegeit, ez a téma bizony egy eléggé érzékeny pont. Mind az apámnak nevezet szarkupac miatt, mind pedig az anyámnak nevezett ribanc végett. Aztán ott van David… jobb nem feszegetni, a végén valóban ki kell engednem a fáradt gőzt. Persze éppen alkalmas helyen vagyunk, esténként azért már szoktak itt érdekes dolgok folyni. Tény, Tom mindent megtesz a rendbontó egyedek eltávolításának érdekében, azért olykor csak nem sikerül neki… arra viszont mindenképpen ügyelni kell, hogy mint tanuló, ne legyen akkora a probléma, ami miatt eltanácsolhatnak. Bár, ha valaki képes annyira felbaszni idegileg, akkor már ez sem szokott szempont lenni. Félretessékelve az ide nem illő gondolatokat hallgattam végig a testvéréről szóló történetet, valamint a tényt, legjobb esetben is csak holnap érkeznek érte a szülei, ha egyáltalán érkeznek. Mindeközben a hugrás úgy tüntette el a szendvicsét, mint valami hiperaktív konyhamalac… fér bele rendesen, a kis beles… alkalomadtán ezt biztosan felrovom majd neki. A pult felé indulást követően még láttam a vöröslő arcot, ahogyan visszanéztem. Megrázva a fejem fordultam el és folytattam a monológot… el kellett könyvelnem magamban, hogy noha visszafogottak a szavaim, azért még így is ütnek… ez valami adottság, vagy a fene sem tudja.

A pult.
Tom.
Végigrágva magam a dohány általi undorítóan büdös ködfelhőn, meg persze a fószeren, a pult elé érkeztem. Négy-öt férfi üldögélt ott, kedélyesen beszélgetve, nem igazán akartam őket zavarni, semmi rosszat nem tettek, így melléjük lépve intettem a korosodó felszolgáló felé. Tom természetesen, ahogyan mindig is fogadni szokott, legyintett egyet felém, majd fintorok közepette, és persze a mirabo csigánál is lassabban araszolt oda hozzám.
- Két üveg mézsör, két üveg gyömbéres vajsör!
A rendelés leadását követően az öreg megfordult, majd a megbűvölt polcok egyikéről levett két barnás színű üveget, míg egy másikról két sárgásat. A söntésre rakva azokat motyorogta el az orra alatt az árat, amely természetesen a zsebemből a kezébe vándorolt. Mielőtt megemeltem volna a rendelések tárgyait, a zsibongó tömeg vontatott monoton hangjából egy igencsak ismerős tűnt ki, éppen elnézést habogva, és utat kérve magának. Meg sem fordultam, úgy ráztam meg a fejem… nem is Shaelynnről lenne szó, ha cirka fél másodperc alatt ne szúrná ki őt valaki… egy sóhaj kíséretében fordultam meg, két könyökömmel megtámasztva a pultot. Pár pillanat kellett, amíg végigtekintettem a helyiségen, meg persze felmértem az inzultálókat. Korosodó férfiakból állt az ötfős csapat, ráadásképpen már kellőképpen bódult állapotban lehettek a mozgásuk és beszédük alapján. Ellöktem magam a söntéstől, majd lassú léptekkel indultam meg az irányukba. Még hallottam mögöttem a tulaj mogorva megjegyzését, miszerint ha balhé lesz, kirak és alszok, ahol akarok. Nem bólintottam, mert tisztában voltam vele, úgysem fog ilyet tenni… ha mégis… van ez így.
A szék.
Az öreg.

Mire odaértem a kis csoportosuláshoz páran elhallgattak az eddig nevetők közül, és kissé feljebb csúsztak a székeiken. Voltak olyanok, akik oda is kiabáltak az asztaltársaságnak, hogy ne legyenek már bunkók, elvégre egy fiatal lányról van szó… míg mások szimpatizáltak a rendbontókkal. Lehajoltam, majd balommal átkaroltam az idős férfit… úgy, hogy a hüvelykujjam elől a kulcs csontja feletti hússzövetbe, míg további négy ujjam a hátán a lapocka felettibe mélyedjenek. Nem szorítottam, így jelenleg nem fájt neki, csak éreztette volna, ezt ő sem szeretné végigcsinálni. A többieket bámulva, szólaltam meg egyelőre nyugalmas hangon, ügyelve, hogy a szám az öreg füle mellett legyen mindvégig… mégis olyan hangszínt megütve, hogy az asztal körött tespedők is hallhassanak mindent. Szinte biztosra vettem, hogy Shay is fülelni fog, de nem zavart. Jobb, ha tisztában van vele, hogy ilyen is tudok lenni, ha a szükség hozza.
- Most át fogod engedni a hölgyet…
Ez azt hiszem evidens volt az ismeretlen, korosodó részeg számára, de nem akartam semmit a véletlenre bízni.
- … aztán bocsánatot kérsz tőle…
Azt hiszem nem kértem túlzottan sokat, csak azt, hogy viselkedjen emberként, és lehetőség szerint szedje össze magát, ne legyen ekkora hulladék. A különben elvágom a torkod mottó most kimaradt, nem volt még annyira súlyos a helyzet. Nem óhajtottam verekedést kezdeményezni, amíg igazi szükség nincs rá, elvégre pár idős fasz nem jelent kihívást… ha pedig kihívás nincs, akkor hol marad az élvezet. Elengedtem az illetőt, de azért, hogy megalázva érezze magát, pár kisebb tenyerest mértem a tarkójára.

Annak, akit magával ránt :angel



Majd talán idővel sikerül kitanulnia, hogy a többiek ócsárlásán kívül milyen témákkal lehet előhozakodni Blanie jelenlétében, csak talán ahhoz az is kellene, hogy ne kéthavonta beszélgessenek. Egyelőre azonban nincs mit tenni, a nem erőszak a cocagyilok elvet követi és ha a sors úgy adja, akkor a srác társaságába fúrja magát, mint mondjuk ma is. Addig viszont lehet számítani tőle necces témaválasztásokra, mert van érzéke, hogyan kell beletenyerelni az érzékeny pontokba, és itt most nem arra van gondolva.
Valamelyest könnyít a helyzetén, hogy beszélhet, s bár reakciót nem kap rá, azért úgy gondolja, hogy talán nem csinált hülyeséget azzal, hogy az öccse nyavalyájáról. De ki tudja, néha azért fohászkodik azért a szuper képességért.
Valóban nem egy lassú evő, az italát is csak akkor nem hörpinti fel egy szuszra, amikor van a társaságában valaki, ez alól természetesen a nagytermi étkezések kivételt képeznek. Ilyen, nem emlékszik tökéletesen, de talán mindig ilyen volt, talán ezzel ki lehet békülni. Vannak ennél rosszabb tulajdonságai.

Ha nem lenne ilyen szorult a helyzete, most elvigyorodna azon, amit korábban Sean vágott a fejéhez megjelenésével kapcsolatosan. Feltűnési viszketegségben szenvedő flúgos, aki mindenkinek szemet szúr. Ezt mindig is kétségbe vonta, de be kell látnia, főleg az utóbbi fél évben, hogy kevés nyugta van. Hol iskolatársai gyötrik, hol egy-egy tanár hegyeződik ki rá, és most itt van ez a kopaszodó öreg fazon, aki talán helyes visszavágásnak találta a vele való szórakozást Seannal szemben. Ahhoz képest, hogy az agya nagy valószínűséggel lángnyelvben ázik, meg kell hagyni, nem hoz rossz döntést.
Shay természetesen zavarban van, s a hirtelen helyzettől azt sem tudja, mit tegyen. Mosolyog kínjában, mert nem igazán tudja elhinni, hogy már megint vele történik valami, amikor néhány perccel ezelőtt még ő akarta ezt vicceskedve megjegyezni a mardekárosnak. Most meg ő markolássza izzadó tenyérrel a kabátját és pislog körbe valami lehetőség után. Sean tekintetét azonban minden áron megpróbálja kerülni, nem igazán szeretne segítségért könyörögni, pedig tulajdonképpen ez az egyetlen lehetősége, de előbb rágná le a kezét, minthogy meg is tegye. Végérvényesen beégne. Bár… lehet még ennél is jobban?
- Hát ez nagyon vicces, de most már átmennék…. – idegesen markol rá kabátja szövetére, de talán a másodperc egy tört részéig még reménykedik abban, hogy ennyi is elég lehet. Most azonban a mosoly nem hozza meg a várt eredményt.
- Óh, hát az mindjárt más.. – röhög teleszájjal a férfi, nem zavartatva magát, hogy fogait simán be lehetne adni a zaciba, olyan sárgák. Tesz egy olyan bemozdulást, mintha felállni szándékozna, de természetesen csak „ijesztget”. Ezen megmozdulása asztaltársaiból heves hahotát vált ki, s persze mind a lányt tüntetik ki figyelmükkel. Gyomra görcsbe rándul a reakcióra, de már épp mondana valamit, aminek tulajdonképpen semmi értelme nem lenne, amikor feltekintve meglátja a mardis fejét a férfié mellett.
- Ne…! – tulajdonképpen csak egyetlen dolog miatt nem szeretné, hogy Sean közbeavatkozzon, és az sem más, minthogy nem akarja, hogy baja essen. Le van bukva. Ilyen ez.
Dermedten figyeli az eseményeket, most már leginkább levegőt sem mer venni, nehogy azzal is tovább súlyosbítsa a helyzetet. Körbenéz, elég sokan figyelik a purparlét, s szemmel látható, hogy sokan foglaltak állást már most a témában. Újra a párosra néz, de nem sok mindent hall a morajlásoktól. Tekintete a székre ugrik, talán egy gondolatnyi ideig felmerül benne, hogy ha észrevétlenül megsértené a széket, s az összetörne, akkor akár át is tudná ugrani, de ez a következő pillanatban már erre így semmi szüksége.
- Állítsd le magad, Öcsi, mert nagyon megbánod! - hirtelen az előbb szuggerált szék a térdeinek ütközik, a férfi pedig már talpon és néhány lépés hátrálásra készteti a srácot egy gyomorra mért könyökössel. Ez utóbbit Shay nem látja, de nem is fontos már. Combizmai megfeszülnek, mivel eddig szinte sóbálvánnyá voltak dermedve, most kellemetlenül esik nekik a mozgás. Mivel a szék nem blokkolja már az utat, a férfi pedig így álltában és mivel Sean felé fordul kezeit ökölbe szorítva hagy elég helyet neki a kilógáshoz. A biztonság kedvéért  összehúzza magát, mivel nem látja közben mi zajlik, köszönhetően annak, hogy szemeit erre a néhány pillanatra becsukja. Némán fohászkodik gyenge kis manővere sikeréért. Út közben levert talán két üres üveget, de ezzel most vajmi keveset törődik, a negyedik lépés után reménykedve a végleges szabadságban nyitja ki szemeit és tekint oldalra. Lassított felvételben talán még lehetne a különböző grimaszait, és azt az átmeneti megkönnyebbülést, mely aztán gyorsan alábbhagy.

A kopaszodó varázsló még nem rántott pálcát, ez talán egy jel, hogy még ad egy esélyt a távozásra és még mielőtt végérvényesen elszabadulna a pokol, jéghideg ujjait Sean kézfejére zárja, és elkezdi húzni a pult felé.
- Hé, hagyd, menjünk! – duruzsolja közvetlen közeléből, s mondogatná még, hogy már nincs értelme balhézni, de egyelőre megadja az esélyt Seannak, hogy lerázza magáról és belátása szerint cselekedjen. A szíve még mindig a torkában dobog, észre sem veszi, hogy a megragadott kezet szorongatja lassan elfehéredő ujjakkal.

.-= Annak, akit másodsszor húzok ki a csávából =-.



Valahonnan Shay irányából még mintha érkezett volna egy elhaló ne szócska, minden bizonnyal kérlelvén, még véletlenül se csináljak meggondolatlanságot. De bevallom őszintén, a helyzet maga kívánta az odafigyelést, és oda is szerettem volna figyelni rá. Ennek fényében nem törődtem a foszlánnyal, bízva abban, a hugrás nem veszi majd zokon, amiért most előnyben részesítettem az idegen illetőt, természetesen az ő védelme érdekében. Az ember soha nem lehetett eléggé óvatos, én pedig tipikusan olyan voltam, aki szereti a kezében tartani az irányítást… néha engedve egy kicsit a másiknak, hadd higgye, kontroll alatt tart mindent… aztán olyan keményen visszavágva, hogy talán az élettől is elmenjen a kedve. Mert ha egyszer valaki egy kesztyűvel pofon vág, még ha képzeletbeli is, azt nem felvenni, és visszacsapni vele gyávaság. Én pedig azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, nem voltam éppen egy beszari alak. Cedrah szívta már eleget a vérem, hogy egy ilyen apróságon ne akadjak fent, mint a jelenlegi, és hasonló állapotok.

A szék.
Ütés.
Az öreg, ahogyan felkelt, azzal a lendülettel tolta ki maga alól a széket… viszont a lendületét már nem tudta átvinni az ütésbe is, legnagyobb pechére. Az alkohol csúnya játékot képes űzni az emberrel. A bódult állapot többek között csökkenti az ítélőképességet, tompítja a fájdalomküszöböt, de erős kihatással van az egyensúlyra is. Ennek fényében a könyökös inkább csak taszító erejű volt, amelynek hatását nem igazán éreztem, mindenesetre két apró lépést hátráltam, hogy meglegyen a felkészülési idő számomra a csúnya visszavágás előtt. A színjátéknak tökéletes alkotóeleme volt ez, a vén szaros most úgy érezhette, nagy dolgot vitt végbe. Szavai is ezt bizonyították, bár a pofájából csak úgy áradt az alkoholszag… még ilyen „távolságból” is éreztem, ezt pedig egy fintorral jutalmaztam. Minthogy ütést kaptam, még akkor is, ha nem különösebben erőset, az unott pofa komorrá vált, a kékek szikrákat szórtak, a maszk egyszeriben vált betegesen pszichopata formátumúvá… a tenyerek pedig ökölbe szorultak. Nyugodt voltam, halálosan, mert tudtam, mit akarok, és hogyan akarom. Másnak biztosan a torkában lett volna egy nagyobb gombóc, az adrenalin szintje pedig az egeket verte volna. Nálam semmi különös folyamat nem játszódott le… csak figyeltem, ahogyan a fószer megpróbál talpon maradni, miközben valamiféle boxolói pozitúrát vett fel.
Shay.
Mellettem.

Farkasszemet néztem azzal a balfasszal, aki kihívta maga ellen a sorsot… addig a hugrásnak volt ideje átkeveredni a széken, és ott teremni mellettem. Hűvös tenyeret éreztem az ökölbe rándult balomon, de nem reagáltam… pedig meg is szólított, kérte, hogy hagyjam annyiban, és álljak tovább. Szerintem tisztában volt vele, hogy ez kivitelezhetetlen, mert egyszerűen a jellememből fakadóan nem hagyom az ilyen dolgokat. A közmondás is úgy tartja, ha megdobnak kővel, szórj crouciot… ha crouciot kapsz, vágj vissza a halálos átokkal. Apró kézmozzanat, éppen csak akkora, hogy a hideg ujjak szorítása engedje a kezem… ezt követően egy gyors és határozott mozdulatsor következett, amely nem irányult másra, mint az egyensúly kibillentésére. Egy lépést tettem előre, mintha ütésre készülnék, hogy az öreg a felsőtestem figyelje… a következő lépésnél a láb erőset lendült, majd kőkeményet landolt… az ő lábfején. Akkora erővel tapostam a kurva lábujjaira, hogy bíztam benne, legalább egy-kettő eltörött, ha nem az összes. A kontra azonban itt nem ért véget, kifordítva törzsemet oldalra a vállammal mellkason kaptam. Így azzal a lendülettel zuhant vissza a székére, amivel felkelt. Az ökölbe szorított kezeimet leengedtem… a jobbat kicsit erőtejesebben, hogy az alkarra erősített pálcám a tenyeremben landoljon. A köcsög nem ordított a fájdalomtól, az agyát egyelőre az alkohol uralta, így az inger tompa semmiségként oszlott szét a hülye fejében. Legalább egy perc kellett, mire feleszmélt, és nyöszörögni kezdett. Szorítottam a pálcát, és azon gondolkodtam, kiosszam-e a cselédeknek szánt croucio adagot… de nem tehettem. Az iskolán kívül tilos volt varázsolni… a kúriában meg másik pálcát használtam, így nem állt fenn a lebukás veszélye.

Pillantás.
Gyilkos.
Az akció villámgyorsan lezajlott, ráadásképpen, mivel a vén geci ütött először, én csak önvédelemből cselekedtem… ez kétségbevonhatatlan, tanúk vannak rá. Mivel láttam, hogy a támadóból lett áldozat nem igazán akar cselekedni, az asztaltársaságára tekintettem.
- Legközelebb nem állok meg!
Jelentettem ki… annyira szívesen levágtam volna a tetves törött, rothadó, minden bizonnyal gombás körmökben végződő ujjait, hogy aztán felfűzzem őket. De nem tehettem meg, ennyi ember előtt nem. Kattogott az agyam, hogy kiviszem valahová, de a szemtanúk számra több tucatra rúgott, elég evidens lett volna, ha a vénség vérezve jön vissza, ki tette. A pálcát nem tettem el, csak leeresztettem, majd Shay felé fordultam.
- Most mehetünk.
A most kicsit nagyobb hangsúlyt kapott, hogy a lány érezze, vele tartottam volna, de akadt itt ez a ki nüansz, amit látnia kellett. Lassú léptekkel indultam meg a pult felé, hogy felmarkoljam a söröket.
Csend.
Nyugalom.

Dear Hero,


Lefehéredett, hideg ujjai reszketegen kapaszkodnak a mardis öklébe, s ha nem lenne ekkora a feszültség merészségébe még akár bele is pirulna az arca. Azonban ebben a megmozdulásban van némi szándékosság is. Nem, ne értsük félre, nem a pillanatot kihasználva akar élvezkedni, egyszerűen csak úgy gondolja, így valamivel nagyobb sansza van arra, hogy megakadályozza az elkerülhetetlent. Sajnos diplomáciai képességei egy alig hallható csöndes kérésben ki is merülnek, ahogyan sejtette, Sean nem elégszik meg azzal, hogy ő kiszabadult. Valójában ő sem hitte el egy percig sem, hogy majd csak a két szép szeméért, meg, mert ő megkérte, majd csapot-papot otthagy és tesz nagy ívben foltot szenvedett önérzetére. Zöldjeit meresztgetve fürkészi profilját, az öregre és úgy igazából senki másra nem figyel, csak rá. A reakció nem éri váratlanul, az apró moccanás is elég, hogy értse, nem tehet semmit. Lemondóan engedi le saját balját és hátrál néhány lépést, fejét lehajtva, továbbra is idegesen markolászva kezében tartott kabátját. Ajkát rágcsálja idegességében, végül felnéz, amikor Blaine megteszi az első lépését.
Érezni lehet a levegőben, hogy szinte mindenki feszült, mindenki várja mit lép a suhanc, s hogy vajon mit tesz azzal a részeg, öreg fószerral, aki minden valószínűséggel csak szórakozni akart egy keveset a csinos fiatal leányzóval. No, nem mintha ezért annyira sajnálni kellene, de mint tudjuk, az alkohol nagyban befolyásolja az ítélőképességet. Talán le lehetne az egészet ennyivel tudni.
Úgy tűnik azonban, hogy mégsem.

Torkában dobogó szívvel figyeli, ahogyan az öreg fájdalmasan felhördül a lábára mért taposástól, s aztán kezeivel kalimpálva küzd egyensúlya visszanyeréséért, de a gravitáció és a tökéletesen kivitelezett mozdulatsor együttesének köszönhetően elveszti ezt az összecsapást is. A széke, melyre érkezik, szintén megbillen, de nem annyira, hogy azzal is felboruljon. Talán annyira nincs még berúgva, hogy a rá, majd társaira szegeződő pálcát ne ismerje fel. Szemeivel láthatóan próbál fókuszálni, mert amikor a pálca végét nézi, akkor összehúzza szemöldökét, amikor Sean arcát fürkészi, pedig feljebb tolja egészen homloka közepéig, hozzá pedig meresztgeti seszínű szemeit. Szívesen szánná szerencsétlen férfit, mert tulajdonképpen nem tett semmi rosszat, a lélek valahogy nem viszi rá, hogy meg is tegye.
Csöndbe burkolózva toporog még mindig egy helyben, szemei a részeg, annak cimborái és Sean között ugrál, némán fohászkodva, hogy legyen már elég mindenkinek ennyi. Megkönnyebbülten sóhajt fel, amikor végre a mardis leereszti pálcáját, s a lemeredt tömeg tekintetének kereszttüzében végre felé fordul. Arcán nincs mosoly, csak rettenetesen elvörösödik a kék íriszektől, s szégyellősen veszi szemügyre inkább a koszos padlódeszkák közötti vékony hézagokat.

Bólint, s ugyanúgy némán lépked el a pultig a srác nyomában, égő arccal fixírozva mindent, ami úgy térdmagasságig fellelhető a közelben. Szíve még mindig hevesen ver, ahogyan minden porcikája az előbbi akció hatása alatt van. Pedig ő aztán nem csinált semmit, csak csöndben meghúzódott a háttérben, mégis úgy érzi, mintha legalábbis az események sűrűjében lett volna. Sóhajtva dől neki a pult a szélének, fel sem tűnt neki, hogy a rendelt italokat már csak fel kell venni. Ahogy meghallja az üvegek koccanását újra zavarba jön. Ahogyan látja a leeresztett palackokat, feltűnik neki, hogy még mindig négy van, így talán a reménykedéstől megcsillanó szemekkel, halvány mosollyal emeli fel fejét.
- Öhm, még mindig áll a meghívás? – kérdezi némileg rekedt hangon, most tűnik csak fel neki, hogy a torka mennyire kiszáradt.
Amennyiben a válasz igen, úgy felajánlja, hogy átvesz néhányat az üvegek közül, még úgyis, hogy kezei továbbra is kissé remegnek. Ezt követően megindul a lépcsők felé, még mindig keresgélve a szavakat. A köszönöm ott van a nyelve hegyén, természetesen nem hagyná ki, hogy ki is mondhassa, csak az, hogy még mindig csönd van, és a hátán érez legalább öt szempárt, valahogy nem engedi, hogy újra kinyissa a száját. Addig azonban, míg ezen zavaró körülmények ki nem küszöbölődnek, igyekszik csak végtelenül hálásan pillogni és ugyanígy bazsalyogni.  Remélhetőleg nem téveszti ezt össze valami mással, bár úgyis igaza lenne.

.-= A Szorongónak =-.



A pult megközelítése közben a szemem sarkából figyeltem a reakciókat, vissza, arra a bizonyos asztaltársaságra azonban nem tekintettem. A kocsmában lévők megmozdulásaiból, meg persze a hangokból úgyis tudtam volna, ha valamit még akarnak, a pálca ekkor még az ujjaim között pihent. Láttam a szemekben a meglepettséget, ahogyan odafordultam egy-egy korosabb felé, az azonnal elkapta szemeit. A fiatalabbak állták a sarat, némelyik még bólintott is elismerésképpen, mert nem hagytam magam. Soha nem fogom, semmilyen formában… ez vagyok én. Aztán, miután a söntéshez értem, hogy felmarkoljam a megrendelt italokat, Tom hangosan elkurjantotta magát, nem cirkusz, mindenki egy körre a helyiség vendége. Haloványan elmosolyodtam, az öreg értette, hogyan kell oldani a sok alkoholista köcsög lelkének bánatát. Balom mutatóujja a pálcám végére szegődött, és lassan visszatoltam azt a jobbom alkari tartójába. Ahogyan megtámasztottam magam, a tulaj mortyogva vágta oda a pultra a kulcsokat, majd közölte, hogy varázsoljam le a bárgyú vigyoromat a pofámról, behajtja még ezt rajtam, mégpedig többszörösen. Nem válaszoltam rá, csak bólintottam, miközben ujjaim közé két-két üveget szorítva oldalra tekintve mértem végig a partnerem. Shay még mindig rémültnek látszott, bár, ahogyan észrevette az italokat, némiképp elmosolyodott.
- Te gyogyós, hogyne állna!
Válaszoltam gúnyos mosollyal, majd a gyömbérrel kevert vajsöreit a kezébe nyomva léptem félre, hogy megindulhasson a lépcsők irányába.
- Nem vagy hétköznapi tyúk!
Ezt mondtam már neki párszor, mindig más és más formában… de hát igaz Merlinre, ez a nőszemély tehetséges… nem kell keresnie, a baj találja meg őt. Biztosabbnak találtam, hogy előttem sétál, az intermezzo után nem akartam szem elől téveszteni, mert nem biztos, hogy annyiban kifújt volna a dolog, mint most. Ahogyan ellépett mellettem, a barna bőrkabát felső zsebéből előkerült a kedvenc játékszerem, amit még Davitdtől kaptam, a szájharmónika. Megemeltem, és nekizendítettem egy lassú, vontatott dalnak… így lépdeltem a majdnem rosszízű tréfa áldozatává lett lány mögött. Figyeltek-e, vagy sem… csak a lépcsők melletti üvegben láttam pár tekintetet még, de a többiek már javában az ingyen piát vedelték.

A dallam.
Csend.
Kínos.
Nem kellett látnom az arcát, hogy tudjam, szorong és szarul érzi magát. Az első emeleten, amikor már magunk mögött hagytuk az ivó gusztustalan alkoholszagát, valamint dohányfüstjét, akkor emeltem el a számtól a kis emléket és szólaltam meg csak újra. Nem tekintettem rá, volt elég gondja, hadd kaparja össze magát. Mást már vérig oltottam volna vele, ahogyan fest… a vöröslő arc, a nem tudom hová is tekintsek… őt nem, kapott elég hideget és meleget tőlem az elmúlt időben.
- Második emelet, hetes ajtó lesz.
Nem ártott közölni hová is tartunk, elvégre a kisujjából mégsem szopogathatta ki a szobaszámot és az emeletet sem. Mivel megtorpant, mintha azt hitte volna, valami fontosat óhajtok mondani, mellé lépve újfent apró és rejtélyes féloldalas mosoly villant a számon, de csak a másodperc töredékére. Aztán vállal taszítottam rajta egy kicsit… csak úgy törődésképpen.
Séta.
Dallam.
Szájharmónika.

Sean


Az olyan dolgok, mint az ingyen kör felajánlása a népnek és azok felhőtlen öröme valahogy az ő érdeklődésén kívülre rekednek, sokkal érdekesebbnek találja a söntéspult fájának egyik lecsiszolt görcsét. Emésztget. Van mit. Ugye gondolataiból az üvegek koccanása zökkenti ki, melyekről aztán felmerül benne a kérdés, hogy még mindig számíthat-e a mardekáros egyedi társaságára.
A megszólítás némileg ront az amúgy pozitív válasz értékén, de erről inkább mélyen hallgat, helyette elvigyorodik és átveszi a számára kikért italokat.
- Hmm… nem is tudom, csak gondoltam esetleg eleged van már abból, hogy megmentsd a hátsóm, és hát… engem ismerve, akár az sem kizárt, hogy életre kelt szekrények támadnak rám… - válaszol egyébként nem sokat töprengve mondandóján. Válaszát követően inkább ellép Sean mellett, apró jelzést adva arra, hogy ez csak egy költői feltevés volt, már ha van ilyen. A lényeg, hogy nem kér rá feleletet, de persze kevés esélyt lát arra, hogy ennek megfelelően nem is kap, főként, mert a srác maga mutatott neki utat, s engedte előre.
Sosem tudja eldönteni, hogy azt, hogy ő nem hétköznapi, mennyire kellene bóknak vennie. Nem tudnak nem jól esni a szavak, de ha azt is figyelembe veszi, hogy effektíve idiótának is van tartva, már nem is olyan kellemes.
- Igen, tudom. Feltűnési viszketegségem van, gyogyós vagyok és nem mellesleg még többször is kerülök bajba, mint bárki más. Habár… - itt megtorpan és hátrafordul. – Te is elég sokszor vagy ott, ahol történik valami fennforgás… - szalad fel szemöldöke, hangja legalább olyan gunyoros, mint korábban a mardisé volt, s vigyorával is próbál ehhez igazodni.
Na, most aztán vigyorog, legalább valamit viszonzott a korábbiakból. Egyelőre ennyire futja, majd ha sikerül feloldódnia, talán a visszavágásai is élesebbek lesznek, a jól megszokottak. Neki is hiányoznak azok a szájkaraték, amiket műveltek, leginkább ennek ígérete csábogatja most a mardishoz, meg természetesen az, hogy kettesben lehet vele, szemtanúk nélkül. Ilyen sem volt még. Nagy büszkeségéből lágy, lassú dallamok zökkentik ki, s válla felett hátratekint, a hang irányába, mely talán az ő legnagyobb meglepetésére Sean felől jön. Kezében kiszúrja az apró hangszert, s minden kétség kizárul a felől, hogy bárki más játszana.
Egy pillanatra olyan érzése támad, hogy nem egyik legkellemesebb éjszakáját készül eltölteni, hanem a vesztébe sétál, önként és dúdolva. Mert, hogy minden kellemetlen gondolat ellenére dúdol. Jobbnak látja aggályait is elhallgatni, s inkább elhessegeti feltevéseit, hiszen már tisztázva lett, van valamiféle renoméja a mardis szemében, ami elég arra, hogy ne csak megtűrje, de talán kedvelje is a társaságát.

Szinte percenként benne van, hogy hátrafordul, és csak úgy kiböki, hogy kösz, de annyira bénán mutat elképzeléseiben ez a megmozdulás, hogy inkább odázza a dolgot. Ám azt is tudja, hogy ha túl sokáig húzza, Sean úgyis megjegyzi, hogy igazán van mit meghálálni. Amint felér az első emelet lépcsőfordulójába, megtorpan, megfordul, de meg sem kell kérdeznie, hogy tulajdonképpen hova is megy, mert azonnal érkezik az infó. Tehát még egy emeletet kell mászniuk, míg ezt a következtetést levonja magában, a mardis mellé érkezik, s megereszt felé egy villanásnyi mosolyt, melyet nem esik nehezére viszonozni, annyi különbséggel, hogy az övé nem tűnik tova. Kap egy ki tudja milyen töltetű vállon taszítást, melynek hatására lép kettőt előre. Felkuncog, s most úgy dönt, megragadja az alkalmat.
- Sean – kezét felemeli, de csak annyira, hogy valahol alkar környékén egy kicsit megbökje a fiút, ám egy kicsit ügyetlenül sikerül ezt összehoznia, s az üvegek összekoccannak ismét. Szemeit azonban felfelé emeli a kékekre. – az előbb ott lent… - sóhajt – szóval… köszönöm. Ismét – ezen már kicsit szélesebben elmosolyodik. Most nincs puszi, az már túl sablonos lenne -… és, valószínűleg nem utoljára – talán nem csak benne merül fel, hogy ha volt első és második, talán lesz még több rossz időzítés is.
Mintha még mást is szeretne mondani, vesz egy nagyobb levegőt, ajkai is elnyílnak résnyire, de végül is csak kiengedi rajta a széndioxidot és száját húzgálva indul meg a következő emeletre. Immáron nem kíván csöndbe burkolózni, s bár szívesen hallgatja a diadal nótát, melyet partnere játszik, az ő hangját még inkább hallgatná.
- Mióta játszol? – válla felett hátra-hátra les, nem mindig csak azért, hogy ellenőrizze nem-e a fenekét nézi. Már erősen kételkedik, hogy valaha ilyenen kapná, főleg az után a haveri vállon kenés után. Kár lenne tagadnia, rendesen meg van lepődve azon, hogy a mardekáros tud szájharmonikázni, azon meg még inkább, hogy nem csak valami macskanyávogást képes előidézni. Alkalomadtán talán sikerül is kifaggatnia néhány dologról, bár abban biztos lehet, hogy nem fognak Igaz vagy mered-et játszani.

A Leendő Tanítványnak

*Ezen az esős latyakos későtavaszi estén az Egyetemvárost ismét maga mögött hagyva Craig London felé vette az irányt oda se csak úgy céltalanul persze. A kiszemelt úti cél a foltozott üst volt. Itt beszélte meg ugyanis a találkozót leendő magántanítványával. Nem sokat tud az illetőről csak azt, hogy nőnemű. Sem az órák részleteit, a tananyagot, vagy efféléket. Így hát a tudatlanság áldott köntösében érkezik meg Craig a foltozott üstbe ahol korábban eddig csupán egyetlen egyszer járt. Mégpedig azon a napon úgy bő egy évvel ezelőtt mikor Angliába érkezett. Szerencsére az emlékezete nem hagyta cserben, és hamar rátalált a helyre, így nyomban be is hatolt az ivó, s fogadóba. Különösebben nem zavartatta magát a korai érkezés kapcsán, csupán rendelt, és helyet foglalt az egyik szabad asztalnál. Néhányan utána fordultak miközben helyet foglalt, de ezen így egy év után már nemigen lepődik meg. Mindezt az öltözete varázsának tulajdonítja. A Lezsernek mondható mugli viselet nem mindig arat osztatlan sikert an Angol varázslókörökben. De ez tulajdonképpen érthető is. Úgy egy órával korábban érkezett a megbeszélt időponthoz képest, úgy hogy bőven lesz ideje ráhangolódni az elkövetkező eseményeknek.

Craig ennek megfelelően is tesz. Mélán, de szokásához híven kíváncsian vizsgálódik körbe-körbe. Nincsenek sokan a helyen így könnyedén elmerülhet a gondolataiban. Az idő azonban valamiért nem repül túl gyorsan. Már olyan háromnegyed óra ugyan elinalt, de ez még egyelőre nem elég. Mióta megérkezett senki más nem tette be a lábát a helyre a vendégsereg létszáma tökéletesen stagnál. Így Craig egyre unottabban üldögél magában a haját már a lehető leg teljes körűben összeborzolta kócosabb akarva se lehetne. Úgyhogy most ide-oda ingatva fejét a kezét a pohara fölött körbe-körbe mozgatva változtatja a bene lévő leginkább teára emlékeztető folyadék színét a szivárvány minden színében. Várva várja azt, akinek érkeznie kell bizonyára hamarosan.*

A mélyen tisztelt tanár úrnak

Magánóra, magántanár a szabadidőmben.
Más üvöltve menekülne ,de én nem vagyok más. Pontosabban más vagyok, más, mint mások. Talán túlságosan
más. Ez az én problémám már elég rég óta.
Engem nem zavar, hogy tanulnom kell, én akartam így. Sokat kell tudnom ahhoz, hogy egyszer majd
olyan remek auror legyek , mint a szüleim voltak. Az igaziak.
Istenem, milyen távolinak érzem őket, sosem voltak közel.
Célirányosan mentem a Foltozott Üst felé, ahol remélhetőleg hamarosan találkozom a tanárommal.
Nem tudom mennyire lesz nehéz megtalálnom, bőséges információval nem igazán láttak el vele kapcsolatban,
csak annyit tudok, hogy egy férfit kell keresnem.
Tű a szénakazalban, igaz? Remélhetőleg ő képes lesz arra, hogy felismerjen engem.
Kisimítom a frufrumat a szememből és meghúzom, már így is fájdalmasan szoros lófarkam.
Belépek az ivóba, valahogy furcsán zavarban érzem magam.
Idegesen járatom körül a tekintetem és próbálok kitalálni ki lehet az, akit én keresek.
Férfi. Elég sok férfit látok, köszönöm. Lehorgonyozok és csak nézek magam elé, hátha akkor
lesz valami. Szörnyen kellemetlen itt állni és várni, a franc tudja mire vagy franc tudja kire.
Mégsem mehetek körbe és kérdezhetem meg minden férfitől , hogy nem tanár e és nem vár e
épp diákot. Nem röhögtetem ki magam, elkezdem a tenyerembe vájni a hosszú körmeimet és várok.

*Lassan elérkezik a kijelölt időpont. Néhány perc ugyan még hátra van, de valamiért már eddig is ólomlábakon vánszorogtak a percek, így ezt a néhányat kivárni sem lesz túl kellemes.  Szerencsére nem is kell sokáig várnia már. Pár perc még mindig marad a kijelölt időpontig, mikor nyikordul a bejárati ajtó, és egy meglehetősen ide nem illő jelenség érkezik.
A fiatal lány tanácstalanul lép be, s ez a későbbiekben sem oldódik fel. Igencsak elveszettnek látszik odabent, ahogyan láthatóan keres valakit. Az eddig unott ábrázattal üldögélő Craig pedig rögvest felkapja a fejét. Nem sok kétség fér hozzá, hogy a lány lesz a tanítványa. Rendezettnek tűnik, s talán a kelleténél kissé gyámoltalanabbak is. No de segond gondolja magában Craig, s felhagy az itala színének manipulálásával. Így az átlátszó pohárban kavargó lé az élénk narancssárgánál állapodik meg. Leginkább friss vizeletre emlékeztet ebben a pillanatban.
Az ausztrál megvárja, míg a lány a keresgélés közben felé fordítja fejét, majd int neki, s reméli nem érti félre a gesztust, és bár ő nem épp az a kimondott tanár alkat.. azért  reméli, hogy leesik a leendő tanítványnak. Eztán csak vár, hogy az odasétál e az asztalához, ha pedig igen maga is feláll, s kezet nyújt a lánynak, miközben illő módon köszön neki. Egy percig sem rejtve véka alá furcsa Ausztrál akcentusát.*
- Szia! Örülök, hogy idetaláltál, én Craig vagyok, te pedig Natasha ha nem tévedek igaz? *Mutatkozik be, és kérdez remélvén, hogy egymásra találtak gond nélkül.*

A mélyen tisztelt tanár úrnak

Időre jöttem, hogy is ne jöttem volna időre, hiszen mindig pontos vagyok. Fájdalmasan pontos és precíz.
Járatom körbe a tekintetem egy fiatal férfi jelez nekem, valószínűleg ő lesz a tanárom
Nem épp az a klasszikus nagy szakállú, süveges , de a tanár kinézete igazándiból teljesen mindegy,
a lényeg az, hogy jól tanítson.
Bizonytalan léptekkel ahhoz az asztalhoz sétálok, amelyiknél ül, amint odaérek be is mutatkozik. Már a nevem
is tudja, nem Nataliet mond, hanem Natashát. Határozottan kezd szimpatikusnak lenni.
Mindenki Natalienak hív, nem jegyzik meg a nevem én pedig teljes mértékben megértem őket.
Nem beszélek senkivel, nem mutatkozom be miért is tudnák egy idegen nevét? Nem bennük van a hiba, de
nem is bennem. Mindenkiben van egy kicsi.

-Napot! Igen én vagyok Natasha.
Mondom halkan és leülök, újdonsült tanáromnak ritka furcsa akcentusa van, sajnos nem tudom milyen,
de az teljesen biztos, hogy nem angol. Nem kérdezem meg tőle, annyira nem foglalkoztat a dolog, hogy
többet beszéljek a szokásosnál, ha akar valamit megkérdezi. Semmi flegmaság vagy bunkóság nincs
bennem, azt viszont tény, hogy nem szeretek beszélni. Van , mikor napokig meg sem szólalok, egyszerűen
nincs mondandóm, ha van az meg várhat. Most sincs semmi, amit halaszthatatlan lenne elmondanom.

* Szerencsére semmi félreértés, a tanító, és tanítvány egymásra találtak, így mindkettejüknek lehetősége nyílik jobban szemügyre venni a másikat. Craig ki is használja az alkalmat. Semmi udvariatlanság, de felméri kivel áll szemben. A lány viselkedése Craig számára kezdetben igencsak imponáló. Úgy tűnik tanítványa nem a szavak ember, de ezzel semmi gond. Ami őt illeti maga sem jártatja száját feleslegesen. Ami viszont már furcsább az a másik kimértsége. A gesztusai.. egyetlen felesleges mozdulata sincs, és ez kissé meglepő. Rendkívül rendezettnek, és határozottnak tűnik ami némi feszültséget szül. Craig így ezt feloldani célozván így szól.*
- Iszol esetleg valamit? *Kérdezi barátságos tekintettel. Reméli, hogy a másik nem érti félre a dolgot. Majd a választól tökéletesen függetlenül felteszi a maga kérdéseit, melyekre választ remél.*
- Nos ami azt illeti akkor akár meg is beszélhetnénk a részleteket.! *Kezdi határozottan, majd nagyot szipog.*
- Pontosan milyen tárgyból, vagy tárgyakból szeretnél korrepetálást, meg pontosan mi az ok.?  *Sorolja őket az Ausztrál.*
- Van valami külön speciális kérésed, vagy dolog amit esetleg tudnom kellene? Jártál már korábban más tanárhoz??
- Meg esetleg van valami konkrét célkitűzés?? *Záporoznak a kérdések, úgy hogy a lánynak lesz mire válaszolni feltéve, ha akar persze. Craig minden esetre kíváncsian csillogó szemmel várja a válaszokat. Közben pedig jóízűt kortyol a pisi színű italból. A pohár koppan az asztalon az Ausztrál pedig a haját igazgatva figyel a másikra. Majd kiböki végül.*
- Persze, ha neked is bármilyen kérdésed van ne kímélj!

A mélyen tisztelt tanár úrnak

Nem zavarja, hogy alig szólok, ami dicséretes mivel sok ember már a harmadik mondatom után azt
gyanítja, hogy valami különleges bajom van, a szimpla, távolságtartó tőmondataim nem egyvalakit
kergettek már az őrületbe!
Megkérdezi iszom e valamit én pedig udvariasan megrázom a fejem, nincs kedvem beszélni, pedig
valószínűleg illene megköszönni a meghívást, hogy a leendő tanárom ne higgyen udvariatlannak.
Ezt elkerülendően valami mosolyfélét erőltetek az arcomra és leülök.
Innentől kezdve kérdezgetni kezdett én pedig válaszoltam a tőlem megszokott színtelen hangon.
-Nem azért jöttem, mert bármiből rosszul állnék. Jó vagyok, de a legjobb akarok lenni.
Mondom különleges elhivatottsággal a hangomban, nem nézek a férfi szemébe. Sosem nézek az emberek
szemébe és szeretem, ha mások sem néznek az enyémbe. A szem elárul, a lélek tükre és én nem akarom
, hogy többet tudjanak rólam, mint, amit én hajlandó vagyok elárulni.
-Nem jártam ezelőtt magántanárhoz. Főként a rúnaismeret és az alkímia , ami miatt itt vagyok.
Ezekből és tökéletes vagyok, mint minden másból, de nekem ennél is jobb kell.
Jobbnak kell lennem a tökéletesnél, sokkal jobbnak. A felfogásom furcsa, néha még számomra is.
Nem sok dolgot akarok az életben, de amit igen, azért mindent megteszek.

*Craig egy percig sem lepődik meg a válaszon. Körülbelül valami ilyesmire számított az első benyomása alapján. Mármint, hogy a lány nem fog élni a meghívás lehetőségével. A fejrázást értvén, maga is csak bólint aztán, ha a másiknak sincs, ellenére végre leülnek egymással szemben, és a lány válaszolhat. A válaszok az eddig megszokott módon kimértek, de egyenesek. ’A legjobbnak lenni.’ Ízlelgeti magában a szavakat Craig.. furcsa, hogy ez a mentalitás tőle mindig is távol állt. Ha valamiben jó volt életében, az kizárólag az érdeklődésének, nem pedig a nyers akartnak volt köszönhető. Na de nem tiszte ítélkezni a lány határozottsága, pedig mondhatni bámulatos.
A szemében izzó fakó tűz pedig egyszerre zavarba ejtő, elgondolkodtató, és meghökkentő. Annak ellenére sikerült kiolvasnia ezt az Ausztrálnak, hogy a lány szándékosan kerüli a pillantását, és minden adandó alkalmat megragad arra, hogy lerövidítse a mondandóját. Így Craig sem erőlteti a dolgot, megpróbál alkalmazkodni, és maga is csak bólogat, és egyelőre nem tesz fel új kérdést. Percekig húzódik a csend, mire Craig ismét megszólal.*
- Nos akkor azt hiszem értek nagyjából mindent. *Időközben még megfordult a fejében, hogy rákérdezzen a lánynál hányadik évfolyamban tanul, és hol jár a két megnevezett tárgy anyagában, de inkább mégsem kérdez. Látható, hogy a lány egyáltalán nem a szavak ember, így megpróbál csak valóban a lényeges dolgokra koncentrálni. Azt azonban mégsem állja meg, hogy egy kicsit tájékozódjon.*
- Köszönöm, hogy válaszoltál, akkor ha neked jó akár itt egyből is elkezdhetjük, vagy szeretnél egy másik nyugodtabb helyet?? *Kérdezi, majd ha a válaszban lány megfelelőnek találja a helyet, mélyen beletúr a kabátja zsebébe, és egy papírgalacsint húz elő, és a másiknak nyújtja.*
- Bontsd csak ki! *Mondja, és vár aztán, ha a lány kibontja a gyűrött papíron megannyi rúnát láthat egyszerre, egybefüggő szövegként rendkívül szűken, és sűrűn írva. Végül így szól az Ausztrál*
- Ha tudod kérlek, olvasd fel a szöveget. Nem baj, ha nem ismersz minden karaktert, csak próbáld meg! *Aztán vár és karba tett kézzel figyel. Ha a korábbi válasz nemleges volna akkor pedig várja a másiktól a helyjavaslatot.*

A mélyen tisztelt tanár úrnak

Szavaimat hosszabb csönd követi, nem kellemetlen sőt számomra kellemes és valószínűleg a
tanáromnak is az. Ő sem épp az a szószátyár típus, ez remek dolog.
Elmondása szerint mindent ért, ha nem is mindent annyit amennyit szükséges mindenképp
sikerült felfognia. Többet nem igazán fogok neki mondani magamról, bár furcsállom ,
hogy a korom nem is érdekli, ezek szerint ki tudta találni. Érdekes, legalább két évvel
idősebbnek tűnök, mint ahogyan a koromhoz képest ki kéne néznem.
Felnőttes a kinézetem is, de legfőképp a gondolkodásom, azt mondta valaki olyan
vagyok, mintha örökké középkorú lennék.
Bizarr dolog, de végül is nincs vele baj, ez vagyok én.
Craig megkérdezi nem akarok-e más helyre menni, megrázom a fejem és magam mellé teszem
az eddig ölemben pihenő fekete vászontáskám.
Egy összegyűrt galacsin kerül elő a zsebeiből, először érdeklődve méregetem majd,
ahogy mondja kibontom. Rúnák, rengeteg rúna egymás hegyén és hátán.
Először átfutom a szöveg első sorait, egy egy rúnát valóban nem ismerek fel, de
azt hiszem ki leszek képes következtetni a szövegkörnyezetből.
-A vikingek hite szerint a titkos tanok félszemű istene, Odin ajándékozta nekik ezt az írásformát. A legrégebbi rúnaírásos feliratok kb. 150-ből származnak. A rúna szó gótul titkot, ófelnémet nyelven pedig mormogást, bűvös cselekedetet, feliratot jelent. A rúnafeliratokat legtöbbször kardok pengéjébe, ékszerekbe, serlegekbe és más használati tárgyakba, illetve sziklákba vésve találjuk (legismertebb a Kylver kő, Gotlandban, Svédország). A keresztény vallás felvételével a rúnákat a latin ábécé rendszerint leváltotta, úgy 700-ban Közép-Európában, majd 1100 körül Skandináviában is. Akárhogyan is, a rúnaírás az utóbbi területen bizonyos célokra még sokkal tovább fennmaradt; legtovább Svédország bizonyos tájain, ahol még a XX. században is használták (dekorációs célokra).  Felolvasom az egészet ezután a rész után, mikor nem sokára befejezem
kérdően nézek a tanáromra, több dolgot csak sejtettem, de remélem jól sikerült megoldanom a feladatot.

*Craig a kezeit karba fonva hátát a széke támlájának vetve üldögél, és érdeklődve várja, hogy mi sül ki a felolvasásból. Az igazság az, hogy fogalma sincs róla, hogy milyen írás van a papíron, mivel a zsebei tele vannak mindenféle különböző rúnaírást tartalmazó cetlivel, papír fecnivel, pergamennel. Ezeket bármikor kiválóan tudja alkalmazni különféle varázslatokhoz, de pontosan nem tartja számon őket. Így a szöveg számára is zsákbamacska. Natasha láthatóan jó viszonyban van a rúnákkal. A korát ugyan pontosan nem sejti, de bizonyára nem idősebb Craig-nél kortalan kinézete ellenére sem.

Craig pedig csak hevenyen bólogat, mintha fejből tudta volna, mi van a papíron. Hogy mi az olvasópróba valódi eredménye az csak a következőkben fog kiderülni. Az biztos, hogy Natasha a korának megfelelően mindent tud a rúnákról. Legalább is a klasszikus „ABC” jeleit ismeri. Pontosabban Craig erre következtet, mivel megismeri a szöveget magát annak ellenére, ha pontosan nem is tudja. Ez a lap a Rúnaírás Alapjai tankönyv bevezető fejezetéből való. Craig természetesen végighallgatja a lányt, de nem szól semmi különöset egy ideig nem. Egyelőre azon elmélkedik, hogyan fejtegesse tovább Natasha képességeit, végül azonban dönt.
A különleges rúnákat egyelőre még korainak véli, de hogy teljes bizonyosságot nyerjen erről tesz egy próbát.*

-   Nagyon jó, esetleg meg tudod mondani azt is honnan származik ez a szöveg? *Teszi fel a bevezető kérdést, majd így folytatja.*

-   Esetleg megpróbálod nekem visszafelé is elolvasni, hogy úgy mit ad ki a szöveg? *Adja ki a tesztfeladatot. Aztán szemeit megdörzsölve figyel. A rúnák visszafele olvasása, már komolyabb szakértői feladat. Ismerni kell hozzá a visszakódolás rendszerét, és így minden rúnákkal írt mondat, egy ősi gyökérre vezethető vissza, mely nem feltétlenül ad ki egy értelmes egészet különösen, ha nem egy ilyen céllal megszerkesztett szöveget vizsgálunk, de ez a technika a rejtő, és védővarázslatok, valamint bizonyos átkok fontos alapját képezi.

Ha a lány sikerrel jár az olvasásban Craig megköszöni a közreműködést, és megbeszélve a következő alaklom részleteit távozik is az óra helyszínérőt magára hagyva az ígéretes diákot.*

Davis Perry

Szombat délután volt. Nicole megbeszélte pár barátnőjével, hogy találkoznak és megisznak egy teát meg pletyiznek egyet. Egy London belvárosában lévő kocsmát szemelték ki a találkozásra, pontosabban a Foltozott Üstöt.
A lány nem szeretett elkésni, ezért korábban indult el egy kicsit, így jó 20 perccel hamarabb ért oda. Út közben nézelődött. Érdekesnek találta a mászkáló embereket. Néhány hónappal ezelőtt még mindenki papucsba meg rövidnadrágba járkált az utcán, most meg nagykabátba, teljesen beöltözve. Nicolenak nem a tél volt a kedvenc évszaka, jobban szerette inkább a tavaszt, amikor már sütött a nap. Olyankor fel tudott egy töltődni egy kicsit. Nézelődés közben azon gondolkozott, hogy már csak néhány nap van hátra téli szünetből. Már megint milyen gyorsan eltelt. Bezzeg a suli nem szokott ilyen gyorsan véget érni. Ám az jó, hogy vége lesz a szünetnek, mert mehet vissza a Roxfortba, de a tanulás egyáltalán nem hiányzik most a lánynak. Nicole nagyon szeretett a Roxfortba lenni. A kedvenc elfoglaltsága az éjszakai folyosói mászkálások voltak Amyvel. De ezek az idei évben kimaradtak az életéből. Egy részt a szigorú iskolai szabályok miatt, másrészt meg Amy bújkált valahol az országban. Nicolenak eléggé hiányzott unokatesója, mivel ő volt az egyik legjobb barátnője, akivel mindent megbeszélhetett. Az is nagyon zavarta a lányt, hogy még ő se tudta, hogy hol van Amy.
Nicole közben oda ért a kávézóhoz. Hiába nézelődött és sétált lassan, még így is jóval korábban érkezett. Egyik barátnője sem volt még ott. Amikor körül nézett észre vette, hogy az egyik évfolyamtársa is a kávézóban üldögél. Habár a srác Mardekáros volt, Nicole még is úgy döntött, hogy oda megy hozzá. Legalább a barátnői érkezéséig nem fog unatkozni.
- Szia! – köszön Nicole mosolyogva.- Ide ülhetek?
Ha Davis igent mond, akkor leül az asztalhoz és rendel egy teát.
A lány megpróbál beszélgetést kezdeményezni, hogy azért ne üljenek ott teljesen csöndben egymás mellett.
- Hogy hogy itt ülsz egyedül ilyenkor?