Roxfort RPG

A főbejárattól balra nyílik a terem, két emeletet elfoglal. A legtöbb elméleti oktatás ebben az előadóban zajlik. A padsorok fölfelé emelkednek, és félkörívben helyezkednek el, így mindenki jól rálát az oktatóra.

Elméletben öt perc múlva jelenésem lenne az Akadémia nagyelőadójában Mr. Arsten különóráján, ahhoz képest én még idekinn üldögélek a dohányzásra kijelölt helyen. A cigimnek már régen vége, a csikk is a jól megérdemelt helyén landolt, miután az utolsó slukkig kiszívtam belőle minden hasznos, haszontalan, káros, és kártalan anyagot. Azon gondolkozom, rágyújtsak-e még gyorsan egyre, hogy aztán kissé megkésve, de beessek a különórára, vagy szépen komótosan induljak el a terem felé, hogy idő előtt vagy pont időben megérkezhessek. Az élet hatalmas nagy dilemmái. Amíg itt az agyalással tökölök, addigra már rég végezhettem volna félig a hörgőropival, így inkább azon egyszerűbb döntésre jutok végül, hogy ha törik, ha szakad, én mostan felemelem hatalmas hátsómat és szépen lassan, olyan mackósan, csigaléptekkel megindulok a találkozóhely felé. Nincs más választásom, muszáj lesz megjelennem eme nem valami izgalmasnak hangzó előadáson, pláne hogyha azt akarom, hogy minden rendben legyen majd a vizsgákon. Nem mintha hülye lennék az önvédelem terén, de eddig nem sok értékelhetőt produkáltam. Vagy lehet, hogy az itt a probléma, hogy az órák elég nagy részét nyugodt szívvel, mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül kihagytam vagy éppenséggel átaludtam, mikor mihez volt kedvem. Szóval itt az ideje, hogy bepótoljam mindazt, amit eddig elblicceltem. A papírfecni szerint a mai napon pontban háromkor meg kell jelennem a Nagyelőadóban ahol Mr. Arsten fog várni. Nagyszerű. Már előre látom, hogy három és fél órás kiselőadást kapok, hogy mit képzelek magamról, hogy csak úgy lazán s faszán hiányozgatok, vagy csak testben vagyok jelen az ő fantasztikusan szuper bár szerintem néha kissé unalmas óráin – nemhiába alszom be, amikor úgy döntök mégis csak tiszteletemet teszem a tanárbá óráján. Majd valahogy kimagyarázom magam, hogyha egyáltalán tényleg érdekli őt a nyamvadt és kitalált indokaim, de az lenne a legjobb, hogy ha ez a téma inkább fel sem merülne. Pedig egyelőre nagy a valószínűsége egy kis dorgálásnak, de majd csak túlteszem magam rajta valahogy. Nem hiszem, hogy annyira mélyen meg fog érinteni a dolog, hacsak bele nem vési a bőrömbe az alábbi mondatot miszerint „Soha, de soha nem lógom el az óráimat” vagy valami ehhez hasonló okosságot. Én már mindent kinézek a mai világban mindenkitől, lehet, hogy már azon se lepődnék meg, ha ez miatt közmunkára ítélnének vagy az Azkabanba küldenének egy kéthetes nyaralásra.

Még mindig a lassú, sehová sem sietős lépteimmel haladok az előadó felé. Ha így folytatom, soha a büdös életben nem érek oda, de érdekel is engem. Ránézek az órámra, ami szerint van még röpke százhúsz másodpercem háromig. Na, akkor egész jó vagyok. Ennek tudatában nem gyorsítok a lépteimen, most már felesleges lenne sietnem úgy is az a lényeg, hogy beessek oda nem? Lehet, hogy bunkóság megváratni azt, aki önszántából – bár ebben azért egy kicsit kételkedem - különórát akar adni az olyan idiótáknak, mint én az önvédelem alapjaiból, de most ez van, ezt kell szeretni és elfogadni. Nem kell itt túl komolyan venni a dolgokat, mert még a végén elfelejtenénk élvezni az életet. Úúú ez aztán okosság volt a javából, azt hiszem, ilyenekkel nem kell villognom majd odabenn. A poénkodás persze nincs kizárva, de most az egyszer csak bizonyos határokon kellene maradni, mert nem venném jó néven, ha óra közben a stílusom miatt agyba-főbe átkoznának. Amekkora pancser vagyok néha, tuti, hogy egy-kettő még el is találna.

Már csak pár lépés és már meg is közelítem az ajtót. Ha ez most egy mugli film lenne, akkor biztosan lelassítanák a jelenetet, idegesítő és izgalmat fokozó zenét pakolnának alá és beletelne vagy egy percbe mire megtenném azt az átkozott három lépést. De ez itt most nem egy mugli film jelenete ez a valós varázslóélet, itt nem lassul be az idő, nem szól zeneszó, amely elnyomná lépteim halk zaját és csak másodpercekbe tart még ilyen lassú tempóban is a megérkezés. Ez már nem számít a lényeg úgy is az, hogy most már itt állok a valószínűsíthető pokol ajtajában arra várva, hogy kezem végre lenyomja a régi kilincset és kitáruljon az ajtó, hogy aztán nyugodt léptekkel besétálhassak rajta.

Naná, hogy az a fránya nyílászáró nyikorog, amikor úgy döntök, hogy igenis belépek. Mert megfordult a fejemben az is, hogy gyorsan csinálok egy hátraarcot és aztán letolok egy akkora sprintet, hogy simán megdöntöm az összes létező rekordot, amit csak lehet. Csak kár, hogy ma lusta vagyok a futáshoz, máskülönben lehet, hogy simán megtenném. Így inkább beljebb lépek, és felkészülök a legkevésbé kedvező fogadtatásra, ami odabenn várhat.