Roxfort RPG

A legtöbb tisztnek és tanárnak saját szobája van, ám van, aki egy helyiségbe kényszerül egy-egy oktatótársával. A professzorok személyes helyiségeiben rendszerint található egy nagy, körbeülhető asztal, mivel sok órát itt kénytelenek megtartani.
A legtöbb szoba a lehető legfurcsább varázslati segédeszközzel van felszerelve, van, aki egy teljes magánkönyvtárat tárol az Akadémia falai közt.

Egy munkanap vége,.. egy "Tárgytalan" est kezdete


*Egy kellemes késő tavaszi este. A nap egyre alacsonyabban jár. Csak ereszkedik unos-untalan. S ezzel egy időben egyre sötétebb narancssárgába burkolja a tájat. Egyetlen felhő sem látszik az égen, ráadásul a hold is feljött már. Tompa fátyolos ugyan még, de amint a nap teljesen eltűnik majd a horizonton, a körvonalai megerősödnek, s elbitorolja méltó helyét az éjszakába forduló égbolton. Ez a furcsa játék rajzolódik ki az ablakon át bámészkodó szeme előtt. A bámészkodó pedig jelen esetben Craig Robert Nicholls az egyetem legfrissebb, s talán legfiatalabb oktatója. Aprócska irodájában üldögél ide oda billegő íróasztalánál, mely meg kell hagyni nem túlságosan komfortos, de így legalább senkivel sem kell osztoznia, amit például, nála jelen pillanatban nagyobb presztízzsel rendelkező oktatók kénytelenek megtenni. Craig amúgy sem az a gyűjtögető típus, így jól megfér ezen a kis helyen is. Az asztalán, melyen jelen pillanatban a lábát pihenteti, azért van néhány dolog. A nemrégiben beszerzett ereklyéit is beleértve, melyeket demonstrációs eszközöknek szán az előadásokhoz. Van itt zsugorított majom, és krokodil koponya, csirke, és nyúllába megannyi más okkult talizmánnal. Törzsi maszkok afrikai módra, és jó néhány vaskos rúnákkal telerótt pergamentekercs. Mindezek közül pedig egy kopott tornacipő kandikál ki. A nap egyre lejjebb ereszkedik, a szoba pedig lassan homályba borul. A székében hátra dőlve az Ausztrál pedig csettint egyet, minek nyomán világosság támad az irodában. A poros asztali lámpa pedig kigyullad.
A halovány fényben merengőn méregeti az asztalán felhalmozódott ereklyekupacot, végül aztán mintha megunná ezt a bensőséges semmittevést pazar nyikorgás kíséretében feltápászkodik a székből, és az ablakhoz sétál. Feltekint az immáron csillagoktól tarkított égre, s jó rúnamágus módjára a csillagok állásból hozzávetőlegesen megállapítja az időt. Későre jár.. nyugtázza, majd hátat fordít, minek nyomán az ablak is „varázsütésre” becsukódik mögötte. Az iroda ajtajához sétál, a fogasról komótos mozdulattal leakasztva bőrdzsekijét lassan távozik, még csettint egye, s a fény kialszik csupán az ablakon besütő holdfényben csillannak meg odabent a vészjósló krokodilfogak. Aztán az iroda ajtaja is zárul, s közben az Ausztrál pálcája is előkerül. A zilált külsővel erős kontrasztban álló finom mozdulatok után egy pillanatra az ajtón a „Keskeny” szó válik olvashatóvá a rúnákat ismerő olvasó számára, majd hamar ki is alszik a jelenés. Keretbe foglalva ezzel a varázslatot, mely a kósza kíváncsiskodóktól hívatott megkímélni az irodát, nem mintha egyébként oly sok értékest, vagy titkolnivalót tárolna bent, de erre azért ad a maga módján.

A kis szertartást követően pedig könnyed léptekkel indul meg a lefelé vezető lépcső irányában. Egészen addig semmi sem vonja el a figyelmét, míg csak nem fényt lát kiszűrődni az egyik ominózus iroda résnyire tárt ajtaja mögül. Egy percig eltűnődik, jól látja e. Azonban jól látja, a fény Abból az irodából szűrődik. Az eleven, s kalandvágyó ausztrál pedig nem állhatja, minden ellenérv, és figyelmeztetés dacára sem, hogy benézzen a kolléga irodájába, aki olyannyira foglalkoztatja kíváncsi gondolatait. E percben pedig még inkább. Így továbbra is könnyed léptekkel halad, majd megérkezve a természetétől tökéletesen idegen kukucskálást, vagy bármi effélét nélkülözve kezét a résen végighúzva méri fel a terepet. Varázslat nem védi az irodát, de ha védi is inaktív. Annál is inkább az lehet, mert a tulajdonos elfoglalt lehet. Odabentről penna sercegése hallatszik ki, mintha valaki épp tollbamondást szerkesztene nem épp hétköznapi sebességgel.

Így az ausztrál lassan kitárva az ajtót belép kolléganője irodájába félretéve minden korábbi, vélt vagy valós sérelmet, melyek gyakorlatilag nem is léteztek.. Készen természetesen a gyors reakcióra tekintettel rá tisztában van vele, hogy kéretlenül érkezett. Tudja azt is, hogy a másik idegenkedik a tegeződéstől így tőle idegen módon magázódik teljes természetességgel, de mégiscsak furcsán.*
-   Kellemes estét Szia! *Teszi azért még hozzá, feltéve, hogy nem kell azonnal védekező varázsigét alkalmaznia.*
-   Tudom, hogy azt fogod mondani semmi közöm hozzá, de azért megkérdezem, mit csinálsz itt még ilyen későn, mert gondolom nem óravázlatot írogatsz!?  *Teszi fel a kérdést Craig pont olyan barátságosan, és egyszerűen, mint első találkozásuk alkalmával, mikor útbaigazítást kért.*

A Nap sebzett vadként vonaglik a vérszín felhők ölében, karmazsin derengésbe burkolva apró irodámat, vörösre festve rakoncátlan tincseimet is.
Elégedett arccal álldogálok az ablak előtt, kezemben teli teáscsésze gőzölög finoman, benne az alkalomra rummal megvadított nedű. Aprót kortyolok, az esti fényben rezes árnyalattal festett ital forrón gurul le a torkomon, miközben a gyakorlótéren piknikező diákokat figyelem.
Az egyik társaság érdekes játékot játszik: két lány egy- egy labdácskát reptet a pálcájával, miközben a harmadik próbál kitérni a fürge támadások elől. Egészen ügyes, jól használta a pajzsbűbájt és gyorsan mozog, de egy pillanatnyi figyelmetlenség elég volt hozzá, hogy rés támadjon a védelmen, amit a támadó felek nem is haboztak kihasználni. Megcsóválom a fejem, majd újabb kortyot veszek magamhoz az aromás kipárolgás forrásából.
Joggal lehettem elégedett: az első nap szinte mindenben a terveim szerint alakult, egyetlen kivétellel. Ez pedig Craig Nicholls volt.
 Merlinre, tényleg nem akartam összetűzésbe keveredni vele, de annyira idegen, annyira más volt, mint az itteniek...  rendezetlen és szemtelen. Azt hiszem, az utolsó jó tanácsa tette fel a műre a koronát.
„Máskor kevesebbet tépelődjetek, árt a léleknek!!” -mintha tudná, mi zajlik a nevezett lélekben, ugyan! Fogalma sincs róla, mi lakik bennem. Mindenesetre, legalább két hasznos dolog kiderült az esetből; egy: rossz a kisugárzásom, és kettő: jobb lesz odafigyelni a kollégára. Engem inkább csak az előző aggasztott.

A nebulók lassan szedelőzködni kezdtek, ahogy haláltusája végén a fent említett égitest tetemére éhes hollókként gyűlni kezdtek a csillagok. Jól megnéztem magamnak a harmadik lányt; már tudom, kit fogok beajánlani a kviddicscsapatba. Vetettem még egy búcsúpillantást a sötét gyepre, aztán a sarokban álló gramofonhoz léptem, és feltettem az első lemezt, amit találtam.
Kellemes, a harmincas éveket idéző női hang csendült fel. Ismertem a professzort, akié a kicsinyke birodalom volt, ő jutott most eszembe. A vén Tullius Westbrock, a sötétkék talárjában és az elmaradhatatlan kefebajusszal. Megmosolyogtató emlék volt, de a nosztalgiázásnak hangos kopogtatás vetett véget az ablak felől. Letettem a félig üres csészét és kinyitottam az ablakot; egy minisztériumi bagoly röppent be rajta, ahogy azt a lábára húzott zsákocska cikornyás M- betűje fennen hirdette. A madár a székem háttámlájára telepedett, majd felém nyújtotta a lábát, én pedig izgatottan bontottam ki a pergamendarabot. Az egyik kolléga üzenetét tartottam a kezemben, miszerint a Minisztérium raktárából pár hónapja eltűnt szelence nem az egyetlen hiánycikk. A leltárkönyvek átböngészésekor derült ki, hogy egy bizonyos kupának is lába kélt.
A mosoly az arcomra fagyott, s helyét aggodalomnak adta át, ahogy a tárgy leírását olvastam; gyanúsan hasonlított arra az ivóedényre, ami pár hete a bátyám kandallójának párkányán trónol.
- Alas, de marha -nyögtem halkan, érzéssel. Intettem a bagolynak, hogy elmehet, majd a tollas távozása után pergament ragadtam és figyelmeztető levelet komponáltam a fivéremnek. Az önműködő penna villámsebesen rótta a sorokat, ahogy a megfogalmazódó mondatok apró, kerek gyöngybetűkké váltak a vastag, kézzel merített papíron. Leültem, hátamat a szék íves támlájának vetettem és átolvastam a művet, mikor halk nyikorgásra lettem figyelmes az ajtóm előtt. Gyorsan a karomra szíjazott tokba varrt órára pillantottam, majd az ajtón tartva a szememet összehajtottam a lapot, s nagyot koppintottam rá egyik pálcámmal. Ahogy a levél eltűnt a szobából, valaki feltűnt az ajtómban, akire a legkevésbé számítottam. Craig Nicholls, teljes életnagyságban.
A pálcát egyenesen a belépőre szegezem, miközben talányos somolygással köszöntöm a kéretlen látogatót.

- Lám, lám, lám... ezek szerint nem fogadtad meg a tanácsomat. Kár érte, igazán jó darab volt. Talán  nem voltam elég érthető a legutóbbi alkalommal, vagy te vagy túlságosan makacs? Ez utóbbi nem túl egészséges...
Végigfuttatom rajta a tekintetem; ha nem látok veszélyt és a pálcája is tisztes távolban van a kezétől, leengedem a sajátomat és visszateszem az alkaromra csatolt tokba. Szemmel láthatóan nem örülök igazán a látogatásnak. Úgy látszik, vannak olyanok, akikre nem lehet kellően rossz benyomást tenni, hiába erőlködik az ember.
A hívatlan látogató kicsi, de otthonos szobába toppan; a négy falból kettőt az idők során sötétre kopott könyvespolcok borítják, szemben az ablak terpeszkedik. Az ablak és az ajtó között két kényelmesnek látszó fotel és az íróasztalom kap helyet. Erre az asztalra támaszkodom most, ahogy felemelkedem a székről és a férfira szegezem smaragdszín íriszeimet. Alkarjaimon egy- egy pálcatartó alkalmatosság kap helyet, sötétzöld talárom a szék támláján nyújtózkodik. Hosszú, sötét fürtjeim kígyókként tekeregnek az asztal lapján, ahogy előrehajolok, ezzel remek bepillantást engedve a mély dekoltázsba. Előttem számtalan penna, könyvecske és egy fél csésze kihűlt tea.
- Egy jósnő veszett el benned- bólintok a kérdés elhangzása után. Milyen furcsa, ahogy magázódik az ausztrál! Gyanítom, hogy csak az én kedvemért teszi.

Igazán lehetnél barátságosabb is, hiszen csupán udvariasan érdeklődik- rovom meg magam, ahogy azt belém nevelték

Azt már nem! Mi figyelmeztettük, hogy nem kedveljük, hát csak magára vethet, ha ennek ellenére a közelünkbe merészkedik.

- Nem, valóban nem óravázlatot írok, de bővebben nem nyilatkozom -adok kissé hűvös, de nem teljesen barátságtalan, kitérő választ.
Torkig vagyok az egésszel. A bolond bátyámmal, a pontos leltárral, a Minisztériummal... Craig pedig csak a hab azon a közmondásos tortán. Fásultság, idegesség, fáradtság, gyanakvás és enyhe érdeklődés váltja egymást szédítő tempóban a vonásaimon, ahogy a férfira nézek. Érdeklődés, hiszen nem én vagyok az egyetlen aki "túlórázik".
- És ha már itt tartunk, te mit keresel még itt ezen a kései órán? Feltételezem, hogy te sem a holnapi órádat tervezgeted éppen...

Fekete Fehérben  Szürkét!, nem A feketét!!

*A meglehetősen otthonos, takaros iroda mennyezetének egyik eldugott szegletében aprócska kaszáspók szövögeti hálóját. Hiába a tisztaság, a rend, és minden elővigyázatosság ezek az apró, és a maguk nemében meglehetősen hasznos kis teremtmények mindenhová befészkelik magukat. Menedéket keresve a nedvesség minden ismer formájától. Az aprócseprő ízeltlábú különös közjáték szemtanúja lehet, jelenlétét figyelembe véve pedig nem csupán lehetőségről beszélünk, hanem magáról a szőrös nyolcszemű valóságról.
Craig tehát a halk zene hívó szavára, melyre kezdetben olyannyira nem is koncentrál, belép hát az irodába. S látszólag álmélkodva vizsgálódik körbe-körbe. Kezeit a törzse mellett lógatva. Meg kell állapítania, hogy az iroda jóval kényelmesben, és praktikusabb, mint a sajátja a fotelekkel, pedig minden tekintetben fölényes győzelmet arat. Csak vizsgálódik fel sem ocsúdva, hogy pálcát szegeznek rá. A kezdeti bizalmatlanság nyomban elszáll belőle. Furcsa így a látvány ahogy a fekete boszorkány tettre kész mozdulattal szegezi pálcáját az ártalmatlan bámészkodóra.

A pókocska talán meg is mosolyoghatná magában e látképet, ha ugyan képes volna ilyesmire. Ehelyett azonban inkább csak beljebb húzódik a sarokba az észrevétlen az észrevétlenségben. Craig úgy áll ott, mintha semmi félnivalója nem volna, és ezt későbbi szavai is tükrözik. Lassacskán pedig a meredező pálca is a helyére kerül. Valójában nem túl meglepő ez az egész. Sem a gyanakvó fogadtatás, sem pedig a keresetlen üdvözlés. Az első találkozásuk emlékének fényében pedig különösen nem az. Craig azonban tudja mikor érdemes érkezni, s azt talán még inkább ismeri mikor célszerű a távozás mezejére lépni. Ebből fakadóan a másik gesztusainak fényében egy percig sem marad, ha kelletlennek érzi a helyzetet.

Erről azonban furcsa mód most szó sincsen, ha bár Lilianne szavajárása egyértelmű, és tisztán kivehető. A testbeszéde, de elsősorban a tekintete másról árulkodik, mint ami a felszínen látszik. Határozottan meglepett, és a legkevésbé sem elutasító. Inkább furcsa kíváncsiság játszik a szemekben, melyeket Craig-nek tökéletes alkalma jut megvizsgálni a rövid szemkontaktus alatt. Ugyan is Lilianne ezúttal sem tekint el a beható vizsgálattól. Alaposan, és körültekintően néz végig a bőrkabátos srácon, akin feszültség, vagy bármi erőltetettség jele, még csak írmagjában sem látszik. Mintha mindig is ide készült volna, és évek óta ismerné a helyet.

A lány testtartás, és pozíciója remek kilátásra adna ugyan lehetőséget, ám ezzel az Ausztrál nem kíván élni, ha bár nehezen elképzelhető, hogy magát a kínálkozó alkalmat nem észlelte volna. Sokkal jobban elfoglalja most az önfeledt nézelődés, és a lány szavai. Jól érzékelhető a bosszúság a levegőben, melyen a zen enyhít némiképp. Craig pedig csak áll fej vakarva. Leperegnek róla a kimért szavak, a hűvös válaszreakció. Mintha a zenehallgatás foglalkoztatná most, és ez így is van. Kisvártatva pedig meg is szólal.*

-   Öhm, ha jól hallom ez Billie Holiday?? *Kérdi szinte ügyet sem vetve a másik kérdésére. Ismerős a szám, de nem tudja a címét, minden esetre megismeri a hangot, és egy kicsit elidőz a lejátszó nézegetésével.*

-   Régi egy darab, de nagyon szépen szól.. *Mondja, de közben már tovább lendültek a gondolatai, amint látja hogy Lilianne helyenként egész jól trappolja a lábával ritmust, mely a hangszeres játék egyértelmű jele. Na de a következtetésekből egyelőre úgy látja elég lesz, és ideje válaszolni, hiszen kérdésben részesült az imént.*

-   Nem nem, ami azt illeti épp a lépcső felé sétáltam az irodámból, mikor megláttam, hogy csak itt van már világos. Aztán elfogott a kíváncsiság, éreztem az illatot, és hallottam a zenét.. *Utal Craig egy pillanatig az intenzív parfümillatra. Furcsa, hogy az Ausztrál érzékeit, és figyelmét nem sok minden kerüli el kissé ijesztő is lehet ez a felismerés a másikban, de ki tudja persze.*

-   Egyébként meg kicsit későbbig maradtam, most mert vettem jó pár demonstrációs eszközt, és azokat zsúfoltam be valahogy az irodámba, mert nem valami nagy. *Magyaráz a részletekről, majd erősen megdörzsöli a szemeit, mintha valóban igen álmos lenne, aztán felteszi a mindent eldöntő kérdését.*
-   Szóval így keveredtem ide.. *Kisebb sóhaj, és tarkó vakarás.*
-   - de különben.. remélem, nem veszed tolakodásnak, te kissé gondterheltnek is tűnsz.. *Jelenti ki.*
-   Zavar, aggaszt esetleg valami, a jelenlétemen, betoppanásomon kívül?? *Kérdezősködik szemében valami természetes kék fénnyel, kíváncsian várja a választ. Hol a lányra, hol a semmibe bámulva*

Az újdonsült kolléga nem zavartatja magát a kissé csípős válaszoktól, csak áll némán az ajtómban. A hűvös szavak most sem érik el azt a célt, amit bármely egyéb halandóban már réges-rég tudatosítottak volna. Szemei körbejárnak kicsiny királyságomban, arcán gyermekien tiszta ámulattal veszi számba a polcokat, a helységben elszórt apróságokat. Akaratlanul is elmosolyodom halványan, ahogy felötlik a gondolat az elmémen ülő tejszerű ködön keresztül: pont olyan ez a férfi, mint egy kisgyerek az édességüzletben. Jól láthatóan a legkisebb jelét sem adja félsznek; ezek szerint tudta, mire számíthat tőlem. Tőlünk.
Figyelem, ahogy magába issza a hely hangulatát, ízét- aromáját. Nem csak a tettek árulhatnak el ugyanis érdekes részleteket az egyénről, de a testtartása, a néma várakozás közben fel- feltűnő gondolatfoszlányok a szemekben, az arcon. Már az is árulkodó, ahogy figyelnek, és amit figyelnek.
Ez az ember láthatóan az a típus, aki mindenhol otthon érzi magát. Árad belőle a nyugalom, az érdeklődés, ahogy számba veszi a berendezés elemeit. Az első találkozásnál ez volt az, ami kifejezetten idegesített benne, de a mostani felzaklatottságomban cseppnyi irigységgel szemlélem, ahogy szemlélőik.

- I gotta right to sing the blues... a valaha élt egyik legkiválóbb énekesnőtől, igen -pillantok a bánatos dallamok forrása felé- még az elődöm hagyta itt a lemezeket. Szerettem segíteni neki az órák előkészítésével, mert mindig remek zene szólt az irodájában... - egy pillanatra elrévedek a  tíz évvel ezelőtti időkbe. Ugyanebben az apró szobában, ugyanennél az asztalnál ültem, éppen a kijavított dolgozatokat rendeztem sorba. Akkor is ez a dal szólt.
- Eszerint te is szereted a bluest? -kérdezem meglepetten. Vannak még kellemes csalódások ezen a földön.
- Gyönyörűen, ahogy mindig is- bólintok lassan a dicséretre, majd a gramofonhoz lépek, és az éppen lejárt lemez helyett egy újabbat (http://www.youtube.com/watch?v=nZcAnmhmYfk) teszek fel, majd Craig felé fordulok, fanyar mosoly kíséretében.
- Auror, aki rózsaillatot hagy maga után...pedig az első szabály az, hogy ne hagyj nyomokat. Elég ironikus, nem? - teszem fel a költői kérdést,ahogy az előző lemezt visszateszem a helyére, majd újra helyet foglalok az asztalnál- Mindenesetre jó orrod van, ha a folyosóról megérezted...
Hallgatom, ahogy magyarázkodik, s közben lassacskán próbálok úrrá lenni a világvége- hangulaton, ami a markában tart.
- Ó, értem... és miféle eszközökkel dolgozik a voodoo? -érdeklődöm semleges hangon, miközben rendet teszek az asztalon. Pennák a helyükre, notesz a fiókba, könyvek az asztal szélére.
A hangom ugyan semleges, de a téma tényleg érdekel. Ez a fajta mágia annyira ismeretlen a mi partjainkon, hogy sosem árt, ha tisztában vagy a kellékeivel. Így legalább tudom, mire számítsak, ha ilyesmit találok valahol. Jó pap holtig tanul. Aztán hirtelen észbe kapok:
- Kíváncsiság? Ilyen érdekes lennék? És még azt hittem, sikerül eltántorítanom a további szaglászástól... mindig ilyen kitartó vagy, vagy csak engem tisztelsz meg vele? -könyökölök végül az asztalra, államat a kezem fején nyugtatva. Hangom gunyoros, de nem bántóan, még éppen a határon belüli módon csipkelődő. Bár, ha jobban belegondolok, a varázslót még azzal se tudnám megbántani, ha véresen komolyan szegezném neki a kérdést.
- A meglátás helyes - hunyom le a szemem fáradtan egy percre- számtalan dolog aggaszt, de az évek alatt volt időm hozzáedződni a helyzethez. A hivatali ügyek, család, háború... azért valahogy majd csak megbirkózom ezzel is.
Mint eddig mindennel. Talán a helyzet, talán a dal hatása volt, de már vitatkozni, gúnyolódni vagy egyszerűen elüldözni Craiget sem volt erőm. Az évek alatt felgyülemlett fáradság és kialvatlanság most hirtelen egyszerre zuhant a nyakamba, hogy úgy éreztem ,menten összerogyok alatta. Mindig én mondtam meg, ki mit tegyen, hogyan tegye, mit mondjon, hogyan végezze jól a feladatait... belefáradtam. Legnagyobb vágyam ebben a pillanatban az volt, hogy hazamenjek, lezuhanyozzak és egy bögre rumos csokoládé és a macskám társaságában végre álomra hajthassam a fejem.
Igyekszem nem mutatni mindezt kifelé -a pozícióm- béli nő ne mutasson gyengeséget- de a felszínt borító maszk repedezett, elő- elővillan alóla a valóság.

Screamin Jay Hawkins és a New Orleans-i Albinó Aligátor

*Megdöbbentő.. elképesztő, de mindenek felett határozottan valószínűtlen. Legalább is eddig így volt. A pontosítás kedvéért azonban nézzük inkább így.. Határozottan valószínűtlen lett volna ez idáig kijelenteni, hogy ez a két személy képes lehet az idők folyamán valaha bármiben is egyetérteni. Azonban ez a határozottnak tűnő ténymegállapítás hamarosan végleg megadja magát. Ehhez járulnak hozzá igencsak határozottan Craig következő gondolatai koraesti beszélgetőpartneréhez.*

- Ezzel nemigen tudnék vitába szállni! *Jelenti ki a zenét illetően, s arcán a valódi elismerés és a gyermeki közöny furcsa egyvelegeként elégedettség tükröződik, mely sokkal inkább szól a zenének, mint a másik félnek. A vak is pillanatokon belül rájöhet, hogy az Ausztrál igencsak bensőséges kapcsolatot ápol a zenével. A tekintete tökéletesen elárulja őt. Persze Craig nem is próbál tenni ez ellen. Olyannyira elmerül, hogy a lány további mondanivalóját már nem is igen hallja az elődöt illetően. Valójában hallja, de percekig átszellemülten révedezik a zenén. Még akkor is, ha ez nem feltétlen a fülének legkedvesebb. Szerencsére a másik akarva sem vehetné ezt udvariatlanságnak, hisz tudtukon kívül egyszerre méláznak el. Mely igencsak érdekes látvány lehetne ismételten, ha volna itt bárki, aki a furcsa transzban leledző párost lelki szemeivel megörökíthetné.

Craig nyugodt gondtalansága azonban kissé elhúzódik. A lány már javában kikeveredett az emlékei közül, míg Craig még mindig egy színpadon áll valahol, és a maga elé hajított elektromos gitár gerjedését hallja maga körül minden irányból, s közben vakítják a spotlámpák. Az utópisztikus kábulatból a lány tárgyszerű kérdése lendíti ki, és mintha hirtelen álomból ébredne, furcsán körbe is tekint, mintha nem ezt tette volna percekkel korábban is. Kissé rá is csodálkozik a helyzetre, de hamarosan teljesen önmaga lesz ismét.*
-   Szeretem hát! *Vágja rá olyan természetességgel, fesztelenséggel, amivel ritkán találkozni Brit földön. Olyasmi ez amire talán csak egy Ausztrál képes szavaiban ízes akcentust megpendítve.*
-   Élek halok Howlin Wolf-ért.. nagyon nagy zenész.. na és Robert Johnson-ról már nem is beszéljünk.. *Sorolja a neveket, s közben jól látszik az arcán hogy szinte már hallja is a kopogós, recsegős gitárt a fejében. S miközben a lány újabb lemezt tesz fel így folytatja.*

-   Be kell, hogy valljam valami cizelláltabb zenét képzeltem hozzád.. *Magyarázza a tarkóját piszkálva őszinte érdeklődéssel hangjában a téma iránt. Azonban hamarosan új szám csendül fel az ódon lejátszóból, s közben Lilianne is beszélni kezd.
A zene lágyan úszik az éterben, s pontosan a helyzethez illő atmoszférát teremt. Keresve sem lehetne jobb aláfestőt-zenét találni ennek a kora esti időszaknak, két ilyen különböző figura diskurzusát körülölelve. A parfümöt illetően Lilianne illata, bár kétségkívül megkapó túlságosan harsány Craig számára. Ami őt illeti az ízlésesebb fűszeres, de mégis természetes illatokat kedveli, de azzal sem merne vitába szállni, hogy ez a kissé kirívó, a kelleténél jóval kitárulkozóbb illat remekül illik a másikhoz.
Furcsa kifejezés ül ki az ausztrál arcára, mintha valóban az illaton gondolkodna, a megnyilvánulás nem is várat sokat magára.*
-   Hát meg kell hagyni nem fukarkodtál a parfümmel!! *Jelenti ki kegyetlenül őszintén, de bárminemű harag feltámasztása nélkül.*
-   De illik hozzád ez az illet! *Teszi hozzá hamar, hasonlóan határozottan.*
-   Nekem egyébként nincs orrom az ilyesmihez, és gyanítom az ízlésem sem lehet túl kifinomult e téren, de gondolom ez látszik is rajtam. *Hangzik el maximális öniróniával a megállapítás.*
-   De ebben igazad van valami kéjgyilkossághoz jobban passzol ez, mint mondjuk egy terepgyakorlathoz.. *Hallgat el végül, a költői kérdésre adott igencsak bő lére eresztett válasszal. De a másik ezen már aligha lepődhet meg. Craig minden esetre látszólag jó hangulatban van, és ebből furcsa mód könnyen átragadhat a másikra is, aki mint ez később valóban beigazolódik elég gondterhelt.
Azonban a valódi tárgyilagos kérdések csak ezután érkeznek, melyekre szintén nem marad el a válasz a kócos ausztrál szájából.*
-   Sajnos elég sokfélével. *Hangzik rögvest a magyarázat.*
-   Ráadásul erre egyiket sem könnyű beszerezni, de főleg szertartásokhoz való kellékeket vásároltam. Ez a mágia egyébként is 90%-ban rituálé. A hit sokszor fontosabb, mint a valódi varázserő pont ez adja az erejét.. ettől olyan veszélyes.. *Itt egy pár másodperc erejéig elhallgat, ugyanis egy különös könyvre lesz figyelmes az egyik polcon, de egyelőre nem teszi szóvá, és folytatja.*
-   Biztos halottad már azt a mondást, „ha egy voodoo mágus ártani akar valakinek, azzal előbb vagy utóbb, de biztosan valami rossz fog történni.” Nem is hinnéd, ez mekkora bölcsesség..  *Magyaráz lelkesen kissé gesztikulálva, majd az újabb kérdés előtt mintha megfontoltan eltöprengne, pedig készen áll a válasszal. Ám sokkal inkább foglalkoztatja a könyv, melyre ismét lopott pillantást vet, majd végül hisz jól tudja, hogy ott van meg vizsgája azt a bizonyos dekoltázst is, hiszen idősebb férfiakat is megszégyenítő türelemmel várta ki a kínálkozó lehetőséget a lány fáradt félretekintése keretében. E néhány másodperc tökéletesen elég volt a kivitelezéshez. Aztán jön a válasz is.*
-   Nem ami azt illeti lusta, és szörnyen következetlen vagyok.. pont, mint ahogy kinézek.. *Jelenti ki ismét öniróniával a teljes hazugságot szemében közben csalfa fény csillan meg.*
-   Úgy hogy mondjuk azt, hogy ez az érdeklődés most csak neked szól, azt hiszem te olyan, vagy aki értékeli az ilyesmit! *Mondja, s közben kacsint. A szándéka jelen pillanatban semmi több, mint hogy kissé enyhítsen a lány rendkívül feszült hangulatán, melyet későbbi hűvös válaszával is megerősít.*
-   Abban egy percig sem kételkedem! *Helyesel a lány gondolataira ismét, majd elgondolkodik a helyzeten, és végül úgy dönt, nem akarja sem a másik sem a saját idejét húzni.*
-   Szóval, ha jól veszem ki a gesztusaidból, most nem igazán vágysz társaságra.. *Jelenti ki, de nehéz volna eldönteni mi is volt a cél ezzel. A távozása előkészítése, vagy valami egész más.. a másik reakciója ad tán erre igazi választ.*

A figyelmesség jutalma most sem marad el. Az ausztrálnak szemmel láthatóan van némi köze a zenéhez, csak egy olyan ember hallgatja ekkora odaadással a muzsikát, aki maga is műveli. A gyanú akkor érik bizonyossággá, mikor egy röpke pillanatra a szemünk összetalálkozik, majd elégedetten bólogat az ütemre.
Egyszerre révedünk hát el, a dallam és a Sors szeszélye azonban más-más emlékképbe vet minket, kit hosszabb, kit rövidebb időre. Merengésemből visszatérve a varázslóra pillantok; látva, hogy lélekben még valahol máshol barangol, csendben kivárom a révület végét, addig is jól megfigyelve az új kollégát ebben a kiszolgáltatott helyzetében.
Valaki megmozdul a fejemben, de nem törődöm vele.
A buzgó helyeslés és a szokatlan, ízes akcentus együttese apró mosolyt csal az arcomra.
- Igen, gyanítottam, hogy nem Billie a kedvenced -bólintok, elismervén ezzel a másik jó ízlését- talán magad is konyítasz valamit a zenéhez, netán gitározol?
Meg kellett kérdeznem. Lerí róla, hogy nem csak köszönőviszonyban áll az emlegetett urakkal. Hogy miért a gitár jutott az eszembe? Egyrészt, mert egyikre a legnépszerűbb hangszereknek és annyira jellegzetes eszköze a bluesnak, másrészt azért is, mert vetve egy pillantást a férfi hosszú, finom ujjaira, ez illett hozzá leginkább.

- Milyen diplomatikusan fogalmazol -szalad hirtelen fülig az előbb még csak tartózkodó, visszafogott mosoly. Bizony, nem a „cizellált” volt a leggyakrabban használt jelző, amit a zenei ízlésemre sütöttek.
- Ami azt illeti, a komolyzenét jobban kedvelem- igazolom be Craig sejtését- Chopin, Verdi, Lully,  Wagner... és Mozart, főleg Mozart -adok némi ízelítőt kottáim és lemezeim százaiból, miközben hátrapillantok az ajtóba. Vonásaimon meglepettség tükröződik, ahogy a kék szemekben érdeklődés fénye csillan meg- De kifejezetten kedvenc stílusom nincsen. Szerintem a zene vagy jó, vagy rossz, stílustól teljesen függetlenül -bököm ki kissé habozva az egyiket az alapelveim közül. A habozás oka a bizonytalanság, mely gyomnövényként üti fel a fejét a határozottság repedéseiben. Mégis miért állok itt ahelyett, hogy haza indulnék? Miért tárgyalom meg a zenei ízlésemet azzal az emberrel, akit nem sokkal ezelőtt megfenyegettem?
Aggasztó kérdések sora bújik elő a ködből, ahogy a lágy dallamfolyam betölti a kis szobát.

- Az biztos, hogy még véletlenül se néznélek parfümkészítőnek -helyeselek az iróniára- de ha megnyugtat, kevés férfinek van hozzá orra -teszem még hozzá, ahogy az utolsó hangok is elhalnak. A következő monológ viszont határozottan érdekes dolgokat tartogatott.
Kéjgyilkosság? Vajon miért pont ez a szó szaladt az ausztrál szájára? A legtöbb szabadon lévő és leendő mániákus gyilkost az ilyen képzettársítások árulják el... gyorsan újra végigmértem a magas, vékony alakot; nem az a kifejezett bűnöző-típus. Talán csak túl sokat olvas és én vagyok paranoiás. Ha nem auror és Halálfaló lennék, most talán elöntene a félsz, hogy minden bizonnyal egyedül vagyok az emeleten ezzel az alakkal.

Asztalomat rendezgetve, figyelmesen hallgatom, amit a voodoo-mágiáról elém tár, s a magyarázat közben több kérdés is szöget üt abban a bájos fejemben, amiket nem is habozom a varázsló elé tárni.
- A rituálék biztosan rengeteg időt vesznek igénybe... ez nekem hátránynak tűnik a mi, avatatlanok által használt mindennapi mágiával szemben. Miért éri meg mégis ráfordítani az időt és energiát? Más, kevésbé időigényes eszközökkel nem lehet elérni ugyanazt a hatást? -az aurorok és a praktikusság, mindenek felett.
- Igen, ezt már említetted -válaszolom- de visszatérve a hitre, sokan éppen annak hiánya, vagy helytelen volta miatt nem képesek a pálcájuk nélkül varázsolni. Rengetegen vannak, akik abban a szent meggyőződésben élik le az életüket, hogy a pálcájukban lakik az erejük. Nonszensz, hiszen a varázserő már gyerekkorban megmutatkozik, mikor a pálcának még híre-hamva sincsen -az éppen a kezemben tartott pennával lelkesen gesztikulálva magyarázom az egyszer már érintett témát -És ez a hit lesz az, ami aztán tényleg meggátolja őket. Viszont ha elkezdenek hinni benne, hogy pálca nélkül is sikerülni fog... végső soron minden fajta varázslatnál a hit az alapja mindennek -a mágiaelméleti eszmefuttatás szemmel láthatóan jobb kedvre derít. A magyarázat közben sikerül elkapnom azt a pár pillanatot, amíg vendégen a polcra sandít.
- Mi érdekeset találtál? -kérdezem, hangomra ráragad a kedély-javulás máza, így sokkal barátságosabbra sikeredik, mint az eddigi zimankós hangulatom gerjesztette kérdések.

- Ha nem vagy az, miért mutatod mégis annak magad? - érdeklődöm, elkapva az a kis fényt a szemek mélyén. Fel nem foghatom, egy rendszerető ember miért sugallna ilyen káoszt.
A hízelgés jól esik, mint mindig, s a kacsintásra egy apró, elnyomott kis kacaj is megszületik, alátámasztva Craig szavait, minden igenlésnél hűebben.
- Nem igazán, és lassan indulnom is kell... -pillantok újra az órámra, miközben felveszem a szék háttámláján lógó taláromat, majd az asztal mellől előkerül a fekete bőrtarisznya is. Énem egy része változatlanul berzenkedett a külföldi közelében lenni, de be kell vallanom, jól jött a társaság. Még fel is derített valamennyire a maga furcsa és ellentmondásos módján.
- De ha te is csatlakozol, egy darabon együtt megyünk. Csak a főkaputól lehet hoppanálni.
Ezzel a végszóval lekapcsolom a gramofont, elteszem a lemezt majd kilépek az irodából, és a szokásos bűbájokkal zárom le az ajtót. Hogy egyedül állok-e a folyosón, avagy nem, az csak a férfitól függ.

Egy végletesen régi párbeszéd kezdete, egy nem kevésbé új vége..??

*A fiatal ausztrál varázslónak az elkövetkező időben több újabb dilemmával, vagy ha úgy tetszik eldöntendő kérdéssel kell szembenéznie. Ez önmagában semmi különöset sem jelent, pontosabban semmi különöset nem kellene, hogy jelentsen. Azonban Craig mégis gondolkodóba esik. Ennek pedig több oka is van. Egyrészről meglepő módon egész kedélyes beszélgetés kezd kialakulni, amire a fiatal mágus a legkevésbé sem számított. Hiába mi más, mint a zene lehet az, ami összehoz két gyökeresen eltérő értékrendszerrel, és világlátással rendelkező embert.  Joggal merülhet hát fel az a kérdés, hogy valóban ekkor a különbség?

Egészen pontosan akkora, mint amekkora az első találkozásuk alakalmával rögvest kiviláglott. Nos ez valóban gondolkodóba ejtheti a feleket. Craiget mindenképpen. Még akkor is, ha ez rá legkevésbé sem jellemző. Lilianne pedig mosolyog. Ez pedig rendkívül szürreáli. Az ausztrál számára ebben a pillanatban mindenféleképpen. Majd a zenéről magyaráz, így fény derül arra is, hogy a cizelláltságot illetően mégsem tévedett akkorát. A felsorolt neveket ismeri ugyan, még néhányuk munkásságát is, de az valóban nem az ő világa. S Lilianne ismét mosolyog, furcsa.. módfelett furcsa, de mintha rátalált volna valami olyasfajta hangnemre az akaratán kívül, mellyel képes megszólítani a másikat. Ez teljesen új Craig számára, be kell vallania soha sem foglalkozott ilyesmivel. Pontosabban sosem törekedett rá, hogy szánt szándékkal oly módon próbáljon meg beszélni, hogy az a másiknak a lehető legjobban a kedvére való legyen. Ez azonban most mintha magától megtörtént volna. S bár talán ez lehetne, a zavarba ejtőbb Craig mégsem emiatt érzi feszélyezetten magát hirtelen. Ezért sokkal inkább a lány egyszerű kérdése felelős. „ , netán gitározol?” Visszhangzik a feltevés ide, és oda a fiú fejében. S alig ocsúdott fel az imént a retrospektív emlékforgatagból. Ismét hallja az erősítő gerjedését. Mintha csak valami furcsa poszttraumás sokk érte volna ezzel kapcsolatban. A kezei egy másodperc erejéig ökölbe szorulnak, majd véget ér az egész s újból szabad út tárul a józanabb gondolatok elé. Ha jobban belegondolunk, valóban a sokkhatás utózöngéi ezek így 2 év távlatából is. Hiszen a zenekarból való eltávolítása kétségkívül élete legnagyobb megrázkódtatása volt. A saját identitása teljes megkérdőjelezése.

Azonban mikor újra magához veheti a stafétát az emlékek fátyolos árnykarjainak szorításából végre feltérképezheti a gyakorlati dilemmát is. Vessen oda valami kelletlen hazugságot. Ráadásul épp most, hogy a másik is kissé megnyílni, de minden esetre megenyhülni látszik felé. Nem ez teljesen felesleges lenne. Annál is inkább, mivel a lány kérdésfeltevése akár költőinek is tekinthető, hisz szinte biztosan tudja a választ. Ahogyan Craig is érzi a másikon, hogy van némi köze a zenéhez, még ha a szenvedély gyökérszövete magában teljesen más talajból táplálkozik. Ha Craignek kellene tippelnie fordított esetben bizonyosan a hegedőt, vagy a zongorát választaná.. Lilianne azonban ráhibázott. Tökéletesen ráhibázott. Egy percig őszintén azt kívánja magában, bár tévedett volna, és akkor kegyesen elterelve a témát nemleges választ adhatna. Ugyanakkor más oldalról a teljes igazság feltárása sem tűnik túlzottan kecsegtetőnek a varázsló számára, hiszen a korábbi szavaival élve „cizellált” teremtés aligha lelkesedne osztatlanul a varázstalan „rock sztár” múltja iránt. De miért is érdekli egyáltalában ez Craig-et ?? Ő maga sem sejti, de valamiért mégis tétovázik. Mely kétségek közül végül ismételten a másik rántja ki. Ugyan is meglepő módon habozásából felpillantva egyértelmű zavartságot konstatál a másikon ő maga is.
Talán a lányt is a közvetlenebb hangnem, és a közös téma ejtette zavarba a beszélgetés kapcsán.. Hisz korábban egészen más volt.. Ki tudja, minden esetre a másik tétova tekintete ad erőt a válaszadáshoz végül a kenguruk földjéről érkezett tanárjelöltnek.*
-   Már nem! *Hangzik a harsány válasz a korábbi kérdésre.*
-   De egy időben sokat foglalkoztam vele. Te is játszol valamin, ha nem tévedek igaz? *Kérdez vissza Craig ezzel a dolgot a maga vonatkozásában igyekszik lezártnak is tekinteni. S közben felidézi a lány korábbi mosolyát, majd még ennyit tesz hozzá, még mielőtt a másik válaszolhatna.*
-   Hát ami azt illeti a diplomácia mindig fontos.. különösen, ha valaki tanítani is próbálja.. *Mélázik el közben maga is a saját kijelentésén, és hogy vajon tényleg így van e. Az érdekesnek ugyan nem, de különösnek szánt szófordulat Craig szájából látszólag gondolkodóba ejti a másikat, és némi kíváncsiságot is kivált. Hisz a folyton folyvást vizslató szemek, most valamivel alaposabban térképezik fel a szikár, de mégis kissé megfoghatatlan testalkatú fiút, férfit kinek hogy tetszik..

A soron következő eszmefuttatás azonban, ha lehet ezt a Craig szerint határozottan stílszerű képzavart használni, még inkább emeli Guantanamera-s hevületet. Na igen, a jó öreg Voudou.. mely már annyi kalandra vágyó európai varázsló képzeletét megragadta. Most sem hagyja nyugodni az érdeklődőt, és Craig ugyan kissé elmosolyodik, a kérdések hallatán be kell látnia, hogy az avatatlan érdeklődő szempontjából a felvetések tökéletesen jogosak. Craig mindkét kezével a hajába túr, és teljesen hátrasimítja azt, így a homloka is láthatóvá válik egy rövid időre, majd kissé megrázva a fejét belekezd a kérdések megválaszolásába.*
-   Jól látod egy egyszerű pálcalendítéses átoknál, rontásnál határozottan több időt vesznek el de, más rituálékkal összevetve például egyáltalán nem időigényesebbek. Ami pedig a hatásukat illeti.. *Itt Craig arca kissé el is torzul, mintha valami meglehetősen megrázó peregne le a szemei előtt. Majd nyel egyet és folytatja.*
-   Az össze sem hasonlítható.. egy voodoo átok, vagy rontás mellett bármilyen más ilyen jellegű tökéletesen eltörpül.. nem véletlenül mondják.. ha ártani akarnak neked.. ártani is fognak.. *Majd lassan kisimulnak a vonásai, a szavaiból azonban még mindig érezhető a kissé elborzasztó őszinteség, mintha már látott volna ilyesmit. Majd, hogy tovább fokozza, tesz egy óvatos lépést előre, és a másik íróasztala felé nyúl. Lassan felvesz valamit, de elsőre a lánynak akár úgy is tűnhet, mintha levegőt markolna. Lassan felemeli a kezét mag előtt, mintha mutatna valamit. A középső, és mutatóujját összeérintve emeli a jobb kezét, mintha egy gilisztát fogna. Azonban így már jól látható Lilianne egyik elhullajtott barnába forduló ében hajszála. Craig szinte megvető kegyetlenséggel néz a másikra, de jól kivehető, hogy a pillantás nem a másiknak inkább a módszernek szól.*
-   Csak ennyi.. látod.. Mintha csak Százfűlé-főzetet készítenél.. és véged van.. *Mondja ki, s közben elengedi a hajszálat, mely a gravitációval dacolva, ugyan de lassan eléri a padlót, és tűszerű fekete macskaként gömbölyödik össze a porcicák ámuló seregétől övezve.*
-   De ez nem minden.. egy ilyesfajta átkot nem lehet megtörni.. a legképzettebb átoktörő sem segíthet, mert az átok ereje itt közvetlenül átok gazdájától származik. Van egy másik mondás is.. egy fekete átkát, csak egy másik fekete törheti meg. Dióhéjban.. csak egy másik voodoo varázsló törhet meg egy ilyen átkot, vagy magát az átokszórót kell jobb belátásra bírni.. netán elpusztítani.. *Itt azonban jobbnak látja lezárni ezt a témát is, hiszen a kelleténél talán így is többet beszélt, és különben sem szándékozik erről a dologról minden titkát kiadni. Hisz erre jól megtanították a „közép iskolában.” A lány fejtegetése kissé szürkének fest, de lényegesen „vidámabb”, ha lehet ilyet mondani Craig pedig csak helyeselni tud nem igazán szól bele, de nem is volna mit. A kérdésre azonban készségesen válaszol, miután int a jobb kezével, s a polcon lévő egyik meglehetősen kopottas könyv a kezébe röppen. Craig jobban megvizsgálja, de nincs kétség az eredete felől. Kissé felemeli, majd megszólal.*
-   Én úgy tudtam, hogy a „Csonkítás Művészete” Ruprecht Kroenen-től tiltott varázskönyv Angliában is. *Majd leteszi a könyvet az asztalra, és kíváncsian várja a választ. Túl sokat nem tud magáról a könyvről, azt viszont igen, hogy a hírhedt mazochista fekete mágus szörnyű varázsmódszereit gyűjtötte benne össze, és bizonyos körökben a Necronomicon-nál is gonoszabbnak tartják. Na de a válasz, majd mindenre fényt derít.*
-   Nem mutatok semmit, én tényleg ilyen vagyok.. *Mondja Craig azzal a jellegzetes őszinteséggel, és valóban nem igen lehet kételkedni a szavaiban, sokkal inkább arra akart ezzel rámutatni mennyire sokan ítélnek a puszta külső alapján, és a rendezettség írmagját is elvetik egy kis rendezetlenség láttán.*
-   Igen ezt már észrevettem én is.. itt Angliában nagy divat ez a korlátozó mágia.. ráadásul legalább 5 ember kellene, hogy feloldja ezt a kétrétegű 5 ponton rögzített mezőt.. nem hamarkodták el az biztos.. de majd még agyalok rajta.. *Fejti ki véleményét a meglepően jól feltérképezett hoppanálást gátló mezőről. Azonban betekintést adott abba is mivel tölthette szabad óráit az elmúlt napokban. Craig pedig a folyosón figyelmesen vizsgálgatja, miféle módokon igyekszik Lilianne megóvni az irodáját. Craig kérdésére hát megkapta a választ, így az útjaik meglepő módon mégsem válnak ketté, és hogy merre vezetnek ez után az talán még érdekesebb lehet, persze ki tudja..*

A belső világ viharainak elültével figyelemreméltó változásnak lehetek szemtanúja, ahogy egyetlen ártalmatlan kérdés jól érezhető vívódásra kényszeríti pályatársamat. A hosszú ujjak összerándulnak, összeszorulnak egy pillanatra, minden egyébnél ékesebben példázva, hogy bár a következő szavak lemondásról számolnak be, azért a varázsló tagjai visszasírják a keményfa nyak és a fémhúrok érintését. A harsány tónus és a téma gyors változtatása szintén arról árulkodik, hogy egy valamikor nagyon is kedves időtöltést túl korán és fájdalmasan kellett feledésre ítélni.
A téma kellemetlenségét megérezve, a Démon újra éledezni kezd, egyelőre csöndben lapul meg a sötétben, onnan kémleli a kócos idegent, figyelmesen hallgatva minden szavát.
- Konyítok a zongorához egy keveset, de én inkább énekelni szeretek -vallom meg végül egyenesen a delikvens kék szemeibe tekintve. A figyelmes hallgatóság jutalma egy apró zöld szikra, a Démon nemtetszésének jele.
- Nemes feladat, jómagam évek óta igyekszem közvetíteni a két szülőföldem között... kevés sikerrel -fejezem be a mondatot nem minden malícia nélkül. Elképesztő, hogy ezek az angolok mennyire elzárkóznak a szomszédos népek kultúrájától! Sokáig háborúzott a két királyság, de talán ideje lenne túllépni a régi sérelmeken...

A voodoo mágiájáról feltett kérdéseim kissé száraznak tűnhettek- gyanítom, bármely más szakértő már kikacagott volna- de ezekre is őszinte feleletet kapok, mint az eddigi összesre, bár ez a mostani az én paranoid és bizalmatlan lelkemnek túlzottan alaposnak és kitárulkozónak tűnik. Ezen morfondírozva, de figyelmesen iszom a külhoni varázsló szavait. Ki tudja, mikor lesz újra alkalmam egy ilyen egyedi mágiaformáról hallani? A figyelem akkor hág a tetőfokára, mikor a férfi felém lép, miközben elborzadt- kegyetlen tekintetével felnyársalni látszik szerény személyemet. Bár a gesztus valószínűleg nem nekem szól, mégis elég ahhoz, hogy szinte azonnali válaszként smaragd villanások sorozatát kavarja fel, ahogy a Démon fújtatva reagál a kék szemek kereszttüzére.
Eddig elképzelhetetlennek tartottam, hogy egymás után ennyi érzelmet láthassak a fakó vonásokon, most pedig egy bő fertályóra alatt máris eljutottunk az érdeklődéstől a kegyetlenségig.
Az előbbi  torz grimasz újabb darabokkal gazdagította aggodalmas kérdéseim tárházát, ezzel újabb kérdéseket szülve a piros ajkakon.
- Úgy beszélsz, mint aki már látott ilyesmit -szúrom közbe váratlanul, egyenesen Csendes- óceánt idéző kék szemekbe lesve, majd tovább hallgatom a tanár urat.
-... egy ilyesfajta átkot nem lehet megtörni.. a legképzettebb átoktörő sem segíthet...
A kijelentés hatására lelki szemeim előtt mind határozottabb alakot ölt egy bizonyos átoktörő, akinek lenne egy-két kétkedő szava a dologhoz, de elnyomom az újabb késztetést és inkább egy féloldalas kis somolygásban oldom fel a kép gerjesztette kétkedést, újabb közbekotyogás helyett.
- Nekem az elpusztítás tűnik kifizetődőbbnek. Hiszen mi garantálja, hogy nem teszi meg újra? Vagy talán erre is van valami bevett praktikátok? Meg tudnátok kötni egymás erejét? -a válasz talán egy árnyalatnyival többet árul el rólam, mint szeretném, de remélem, hogy Craig ezt is a rám jellemző praktikusság számlájára írja.

Nemsokára polcom megkapó lakójának kilétére is fény derül, mikor az ódon kötet a férfi kezébe vándorol. A kérdő tekintet bárkit megzavarna, de nem így engem.
- Jól tudod, ez a példány itt pedig igazán kivételes darab -nyúlok az említettért, majd ha hagyják, szinte már gyengéden simítok végig a megviselt bőrkötésen, ahogy régi ismerősökkel szokás tenni.
- A könyv még az elődömé volt, de a magángyűjteményét még nem helyezték át a könyvtárba. A professzor több értekezést is írt a kötet elemzéséről, én magam természetesen csak kevéssé ismerem a művet. Kroener talán nem volt teljesen épeszű, de a maga nemében páratlant alkotott. Sokat tanulhat belőle a magamfajta auror.  „Ismerd meg ellenségedet” -idézem, ahogy visszateszem a kötetet üresen ásító helyére. Azt nem teszem hozzá, hogy pár éve volt egy fekete mágus, aki a Könyv alapján szedte újabb és újabb áldozatait. Akkoriban éjjel- nappal a cikornyás kézírást böngésztem, nyomok után kutatva. Az elcikázó gondolatoknak kósza árnyéka sem mutatja magát a felszínen, azonban a fürkésző érzékek elkaphatják a változást, ahogy bentlakásos szörnyetegem dorombolni kezd a válogatott kínzások mellett ékeskedő rézkarcok emlékére.
- A helyedben én nem tervezném, hogy megtöröm a mezőt -figyelmeztetem a kócos ausztrált- ennek az országnak mindene a szabályzatok legszigorúbb betartása- a kijelentést némi öniróniával fűszerezve magára hagyom hát a „Csonkítás Művészetét”és bezárom a szobácska ajtaját. Vendégem kíváncsi tekintetétől követve bal mutatóujjammal felrajzolom a kilincsre a bátyámtól tanult jeleket -javuk az ajtóra bocsátott jelzővarázslatok és rontások aktiválására való- majd megcirógatom a kilincsgombon domborodó apró kígyót, mely megelevenedvén élénken csusszan be a kulcslyukon, így eltüntetve azt.
- Mehetünk -intek a márványlépcső felé, majd határozott léptekkel indulok meg a mutatott irányba. Csizmám szapora kopogása éles visszhangot vet a széles de mégis üres, fáklyafényben fürösztött folyosón. A kongó ürességet csak egy- két vitrin, vagy szobor töri meg, ahogy elérjük a széles lépcsősort. Közben szellemem ide- oda cikázik, szédítő köröket írva le a Minisztérium, Alaster bátyám és a mellettem lépkedő külhoni között. A beszélgetés ideje alatt háttérbe szorult aggodalom és fásultság lassan, de biztosan követelte vissza a neki juttatott koncot.

A plafon repedésében megbújó pókocska, ha netán kimerészkedne a folyosóig, lobogó zöld taláros, karcsú boszorkányt láthatna oldalán egy magas, fekete bőrkabátos varázslóval, ahogy a kijárat felé igyekeznek.

*A korábban sem túlzottan kíváncsi ízeltlábú, jelen pillanatban sem mutat túlzott érdeklődést a történések iránt. Annál inkább sem, mert jó érzékkel tudja már, hogy ismét elérkezett az óra midőn birtokba veheti a szobát, s annak ama zugait is, melyeket nappali világosságnál hanyagolni kényszerül. Részben a fény részben a szoba társbérlője okán. Rögvest indul is hát, és pótolni, javítani kezdi a keletkezett lyukat a selyemszerű por hálón, melynek szövetét felsértette az imént helyéről elmozdított kötet. Serényen szövöget, s másodpercek alatt, mintha misem történt volna, teszi ismét olyanná a polcot mintha évtizedek óta senki sem érintette volna.
Hogy miét teszi ezt? Puszta megszokásból, melyet az ő világában szokás ösztönnek is nevezni? Ki tudja. Talán ő maga sem lenne képes megmondani, ha valamiféle kusza varázslattal szavakat adnának a szájába. Az azonban biztos, hogy a legkevésbé sem foglalkozik, most azzal mi zajlik odakint. Azt azonban, hogy mi zajlott, hangzott el pár perccel ezelőtt még odabent tökéletesen látta, ha bár túlzás lenne azt állítani, hogy ezek iránt nagyobb érdeklődést tanúsított.

Craig készségesen beletörődött, hogy a témát láthatóan befejezettnek tekinti a másik fél is. Azt azonban pontosan érezte, hogy a másik nem hagyta figyelmen kívül a megingását. Különösebben viszont nem érdekli a dolog, mivel korábban már megbeszélte magával, hogy az iménti válasza pontosan annyival kevesebb, mint amennyivel több. Ráadásul az érzései sem csalták meg, hiszen Lilianne beigazolja a feltevését, a hangszereket illetően. Az éneklésen sem lepődik meg túlzottan az Ausztrál, hiszen körülbelül egy másodperc alatt bonyolítja le a szimulációt gondolataiban alapként felhasználva a másik beszédhangját. Az eredmény a fejében pedig egyáltalán nem kiábrándító. Hozzátéve azt is persze, hogy (ex)zenész léte ellenére neki nem az éneklés az erőssége. Persze bizonyos értelemben a gitározás sem, de ez most mellékes. Aztán lassan a diplomáciára terelődik a szó, és újabb bizonyos értelemben meglepő dolog derül ki. Egy újabb potenciális közös pont a két személy között, melyen Craig ezúttal szánt szándékkal nem lepődik meg. Ezek az érdekes párhuzamok egyre gyakrabban merülnek fel. Bár akár azt is mondhatnánk, egy ilyen jellegű megismerkedés után, egy ilyen kontrasztos második próbálkozás mellett ez egyáltalán nem meglepő. Craig kissé megvakarja a fejét, majd ennyit tesz hozzá.*

-   Én mindig is úgy gondoltam a diplomácia egy tipikusan olyan műfaj, amiről mindenki elismeréssel beszél, de senki sem tudja, mennyi munka van mögötte. Észrevétlenül emészti fel az embert. *Fejezi be haj igazgatva, miközben a felemésztés kapcsán furcsa érzések kerekednek benne. Az egyik Rúna mintha ismét rakoncátlankodott volna néhány pillanattal ezelőtt. Azonban Craig igyekszik nem tudomást venni róla. A figyelmeztetés fontos persze, de bármi más is okozhatta a dolgot. Nem kíván most ebbe jobban belemélyedni. A felemésztés gondolata amúgy is mindig bizonytalansággal tölti el saját magát illetően, viszont az mát jóval furcsább, hogy ez most így jött elő.*
-   Szóval te akkor gyakorló diplomata is vagy.. ez meg kell mondjam nem semmi.. *Próbálja a saját figyelmét is elterelni újra szóba hozva a dolgokat. De szavaiban valóban ott az őszinte elismerés is. Majd ismét a Voodoo-ra terelődik a szó. Még mindig ez foglalkoztatja leginkább a másikat, melyben talán Craig kissé túlzott átélése is szerepet játszik. Ez a hevület nem marad figyelem nélkül. Ha bár Craig elmerül a saját szavaiban a lány heves belső reakcióját mégsem hagyhatta figyelmen kívül. Ebben pedig némi segítségére van a tetoválásai is, melyet most ismét csitítania kell magában. Semmiképp nem szeretné, kiterjeszteni magára ezt a dolgot ezért nyomban válaszol a kérdésekre, felvetésekre, és így is eltereli a figyelmet a furcsa reakcióról.*
-   Láttam egy-két dolgot, amit így utólag értékelek, és tanultam belőle, de bizonyos szempontból hogy is mondjam.. *Köszörüli mega torkát.* tudtam volna élni az élmény nélkül tovább..
-   Gondolom te még nem találkoztál hasonlóval, de a Bokor-ok rendkívül alattomosak, és kegyetlenek tudnak lenni.. és az elpusztítást illetően, meg csak annyit tudok mondani, hogy mikor én halottam ezt először, én is pont így gondoltam, mint te, de aztán hamar megváltozott a véleményem.. *Viszi le furcsán a hangsúlyt Craig, és eszébe ötlik egy előadás, melyet az árnyékemberekről hallott, még korai tanulmányai alatt. *
-   Egyébként egy személyhez köthető szerves részen keresztül csak egyszer tudnak megátkozni kivéve persze.. *Itt viszont kényszerű szünetet tart.*
-   De nem akarlak én itt ilyen részletekkel untatni, igazából csak arra akartam kilyukadni, ha engem megátkoznának, először biztos nem próbálkoznék magam semmivel, inkább felkeresném a legközelebbi Mambo-t és vele vetetném le az átkot magamról, már ha nem túl késő.. de még jobb ennél, ha egyenesen megpróbálsz láthatatlanná válni a Bokor előtt, mert erre van lehetőség.. de tényleg nem untatnálak ezekkel a részletekkel.. *Mondja, és közben kezével megtörli az orrát. S teret enged végre a sok beszéd után a lány magyarázatának a könyvről, mely lényegében alapos, persze nem mintha Craig másra számított volna, vagy gyanakodna. Nem egyszerűen tényleg kíváncsi volt. Természetesen nem minden fenntartás nélkül, de egy:*
-   Értem*-et azért kiprésel magáról, míg a másik visszateszi a könyvet a helyére. Közben pedig szinte teljesen biztos a felől, hogy Lilianne ragyogóan ismeri a kötet tartalmát. Eme meggyőződését nem is palástolja egy percig sem az arcára van írva, de nincs oka elítélni a másikat.*
-   Teljesen igaz „rablóból lesz a legjobb pandúr”! *Idézi, fel mókás angol akcentus mímelve a mondást miközben megvakarja a tarkóját, mivel kissé kirázza a hideg a furcsa érzéstől, ami ismételten a másik irányából sugárzik. Nem fogja aktiválni az elűzést most nem. Kíváncsi rá mi lehet ez, és erre más úton nemigen jöhet rá. Érzi-érzi, hogy néha néhány másodpercre fogát villantja valami kellemetlen, de most még mindig nem törődik vele.*
-   Azt hiszem, megfogadom a tanácsot! *Jelenti ki a védővarázslatot illetően, hisz már ő maga is többször tapasztalta, milyen nagy hangsúlyt fektetnek errefelé az ilyesmire, és kár volna emiatt galibába keverednie ez kétségtelen. Az Ausztrál csendben követi a záró rituálékat követően zöldtaláros kolléganőét, miközben lassan elérik az udvarra vezető kijáratot. Craig maga elé engedve a boszorkányt másodiknak lép ki az udvarra, ahol a hold fátyolos fénye veszi át a hangulatadó szerepét. Az egész környék ebbe a hamvas, de mégis sejtelmes fénybe burkolózik a páros pedig ettől övezve kényszerül majd dönteni róla pontosan meddig tart az a bizonyos „egy darabon”.*

- Én mindig is úgy gondoltam a diplomácia egy tipikusan olyan műfaj, amiről mindenki elismeréssel beszél, de senki sem tudja, mennyi munka van mögötte. Észrevétlenül emészti fel az embert.
Felemésztés… a szó rongyosra koptatott érzéseket keltett bennem. Pontosan tudtam milyen az, ha elevenen emésztenek el, milyen az, mikor nincs menekvés önmagad elől.
Ugyan mit tudhatsz te róla, milyen is az? Ha szerencséd van, soha nem is fogod megtudni.
A keserédes gondolatfolyamot a Démon elégedettsége fordítja félelmetesbe, ahogy megszólal:

Lizzy drágám, hálátlan vagy… mondd, hol lennél nélkülem? Még mindig eltemetett kincseket hajkurásznál a mihaszna átoktörőiddel. Nézd meg, hova juttattam magunkat, a Minisztérium, a Godrik…

Silencio! Csak magamnak köszönhetem mindazt, amit elértem, nincs rád szükségem.

Majd meglátjuk, niña, majd meglátjuk… -somolyogva húzódik vissza egy sötétebb zugba, hogy tovább keserítse az életem. Gyűlöltem.
Mindezt igyekszem nem kimutatni, de nem vagyok abban az állapotban, hogy elleplezzem a tetoválások előtt.  Craig hangja rángat vissza a szobába.
- Vagyok, ami vagyok, mert kell egy ilyen is –foglalom össze röviden és tömören a tényállást- de azért vannak élvezetes pillanatok is.
Leheletnyit elmosolyodom, ahogy eszembe ötlik egy sötét hálószoba és a spanyol nyelvlecke, amit az angol bájitalkereskedelem üdvöskéjének adtam, mikor legutóbb Barcelonába jött, hogy feltérképezze a piaci viszonyokat… határozottan élvezetes pillanat volt.
- Ismerős helyzet… számtalan olyan esettel volt dolgom, amiket szívesen kihagytam volna az életemből. A rémálmok nagyságrendekkel rosszabbak, ha folyamatos az utánpótlás alapanyagból –a Démon újból megborzong, s vele én is. Sok undorító dolgot láttam már, de az emlegetett Kroener-féle gyilkosságok magasan felülmúlták az összes eddigit látványban.  Szemöldökráncolva hallgatom tovább az ausztrált.
- Érdekes… mitől változott meg? –tudásszomjam eddig bírta.
- Persze nem kell válaszolnod, ha nem akarsz –kapok észbe gyorsan. Én sem adom ki szívesen a titkaimat, és ez Craiggel se lehet másként, de azért remélem, válaszol.  Bár igyekeztem átérezni a helyzetét, a kényszerű szünet csak tovább csigázta kíváncsiságomat.
- Kivéve…? –várakozásteljes pillantással várom a befejezést, ha már egyszer az én hajszálammal példálózott. Szeretek tudni minden kiskapuról, ez pedig határozottan egy kiskapunak tűnt. Az átok levételének módszerével azonban nem értek egyet. Ha azt akarod, hogy valami el legyen intézve, intézd magad. Ha tehetem, ehhez tartom magam, de valószínűleg csak a makacsságom és az átkos büszkeségem nem engedi meg, hogy segítséget kérjek. Ahogyan a Mungóba sem mentem el, mikor kezdtek kicsúszni a kezemből a dolgok.
Akkor már inkább én kapom el a galádot, minthogy gyáván megfutamodjak és bujkálásra adjam a fejem.
A varázslón látszik, hogy vannak kételyei a szövegismeretem mértékét illetően, de ráhagyom, gondoljon csak, amit akar.

Miért is érdekeljen, mit gondol rólunk?

A habókos viselkedésre cinkosan elmosolyodom; Spanyolhonból hazatérve, kisgyerekként magam is sokat mulattam az angolokon, ajkaim még nehezen formálták a komor angol szavakat, az édesebb, pergőbb spanyol mindig visszahízelegte magát ajkaimra.
- Nagyon helyes, millió kellemetlenséged származna belőle, ha másképp tennél - sandítok a varázslóra a lépcsőn lefelé menet. Kifelé még odaintek az őrszellemnek, majd kilépünk, bele az éjszakába. Elégedetten konstatálom, hogy előreengednek az ajtóban, majd egy percre megállok, hogy a szemem megszokja a kinti sötétséget.
A Hold ezüstös fényére újra előbújik a Démon, hogy bőrömön keresztül ő is megfürödjön az éjszaka fényeiben, illatában. Szemeimből ő néz most az ausztrálra.
- Menjünk a tó felé, a hosszabbik úton –invitálja a szörnyeteg, akaratommal ellenkezve, de már nem tehetek ellene. Őszintén reméltem, hogy nem készül semmire ez a bestia.
Már rég Alasternél lenne a helyem!
Némán átkozom magam, mert újra valami olyasmibe kevernek, amire se időm nincs, se nem fűlik hozzá a fogam igazán. Ugyan Craigen látszik az igyekezet, hogy a kedvemre tegyen –ezt sugallja a beszéde, illetve a gesztusai is- de még mindig bizalmatlankodom. Túl őszinte ez a férfi egy ilyen világhoz képest, ráadásul jól emlékszem még, mit mondott a kisugárzásomról, és ez óvatosságra int. Egy figyelemreméltó fekete máguséra hasonlít, akivel nemrég találkozott… persze akárki lehetett, nekem mégis a Nagyúr jutott eszembe elsőként. Már teljesen biztos, hogy a paranoiám kezd túllépni az átlagos mérték keretein. Talán meg kellene nyugodnom kicsit. Pár napig csak otthon ülni nyugalomban… nem, ha egyedül vagyok, tétlenül, egyből gondolkodni kezdek, és a végén mindent túlbonyolítok.
Emlékszel, Lizzy? Jó lesz szemmel tartani ezt az alakot… -dorombol bele a sétány köveinek csikorgásába önkéntes jótevőm, ahogy megindulok előre.
Csak nehogy túlzásba vigye...

Segélykérés


Délután hat óra után néhány perccel a tantermek ajtói kivágódnak, a frissen szabadult diákok pedig olyan gyorsasággal menekülnek a még az utolsó sorokat diktáló professzorok közeléből, mintha azok legalábbis sárkányhimlőt terjesztenének. A stéberek persze még odamennek a katedrához kérdezgetni, de lassan ők is elszállingóznak, a tanárok pedig bezárják a termeiket, összeszedik a holmijukat és hazamennek.
Az egyik folyosón egy kisebb társaság verődött össze, melynek egyik tagja, egy magas, szőke fiú hirtelen kiválik a csapatból és vadul integetni kezd a folyosó másik vége felől közelítő alacsony lánynak.
- Hé Coco, nem jössz el velünk a Sakáltanyára? Dan piapárbajra hívta ki Angust, állati buli lesz! -vigyorog tele szájjal a srác, arca ragyog az izgatottságtól, szemei előtt már nyilvánvalóan a tivornya látomása lebeg.
- Kösz Tommy, de nem tudok menni  -szabadkozik a megszólított, miközben a kezében tartott pennát és pergament eltünteti kockás táskájában- még beszélnem kell Craiggel...
- Ilyenkor? Gyanúúúúús! -ugratja a lányt Tommy, a többiek pedig vad füttykoncerttel és beszólogatással adják Lin tudtára, hogy mit is gondolnak a kései tanárlátogatásról.
- Ha egyszer eddig órám volt... hagyjatok már, na! -neveti el magát a lány, de azért láthatóan elpirul egy kicsit- ha korán végzek, talán utánatok megyek.
- Nem tudod, mit hagysz ki! -legyint a társaság szószólója, majd a csapat kifelé indul, magára hagyva Lint a márványpadlós folyosón. A lány ellenőrzi, mindene megvan-e, majd lassan a főlépcső felé indul. Út közben végiggondolja, mit is akar majd mondani a tanárnak, aki valahonnan nagyon ismerős volt neki, de egyszerűen nem tudott rájönni, honnan.
Tanár... Linnek nehezére esett ilyen minőségben gondolni a fiúra, aki alig valamivel lehetett idősebb nála. Azonban fiatal korát meghazudtolóan jó órákat tartott. Lin ugyan kihagyott pár előadást, de mikor benn volt, a fiú mindig úgy magyarázta az anyagot, hogy sikerült megragadnia a teljes hallgatóság figyelmét. Ez pedig, ismerve a lány különösen csapongó képzeletét, nem kis szó.
A lépcsők lassan elfogynak, Linnek pedig beletelik pár percbe, mire feleleveníti magában, merre is kell keresnie Craig szobáját. Felérve az emeletre, immár magabiztosan fordul be jobbra, s a mellszobrok és üveges szekrénykék sora előtt elhaladva meg sem áll a fiatal tanár úr irodájának ajtajáig. Ami előtt zavartan torpan meg a kihalt folyosón.
Mégis hogyan kezdjen hozzá a mondandójához? Hogyan szokás az ilyesmihez segítséget kérni? -tépelődött a lány, zavarában a körmét rágva. Legszívesebben elszívott volna még egy cigarettát a rá váró kínos beszélgetés előtt, de megemberelte magát és nem tette. Aki le akar szokni, annak erősnek kell lennie.
Hogy addig is húzza az időt, alaposan szemügyre vette az ajtót, ami alól keskeny fénysáv vetült a folyosó kövére, aranyszín ragyogással hintve meg a márványt. A kissé talán kopott nyílászárón egy sárgaréz tábla hirdette:


Lin háromszor is elolvasta a táblácska minden betűjét, magában azon tépelődve, mit is mondjon a tanárnak. Nem mindennap keveredik az ember ilyen helyzetbe; rivális zenekarok és vudu átkok... na de ha már így alakult, nem tehet mást. Egyedül nem boldogul a rontással, az pedig az idő múlásával egyre rosszabbodik. Eddig a szokatlan balszerencse csak apróbb dolgokban nyilvánult meg, de kezdett mind zavaróbb lenni; egy-egy összetört pohár vagy egyéb még elmegy, de a legutóbbi koncerten háromszor szakadt el a gitárhúr, az előtte lévő alkalommal pedig a koncert közepén elment az áram. Lin nem akarta megvárni, amíg még rosszabbá válik a helyzet; a környéken pedig az egyetlen ember, aki igazán ért a vuduhoz, az ajtó mögött van.
Lin végül nagyot sóhajt és bekopog, majd miután engedélyt kap rá, be is lép az ajtón.
- Hello! -köszön félszegen, jellegzetesen amerikai ízzel ejtve a szót.
- Ne haragudj a zavarásért, de lenne rám pár perced? -kérdezi kissé hadarva. Láthatóan zavarban van; egyik keze idegesem markolja a kezében tartott piros kabátot, másikkal sötétzöld- fekete csíkos ruhája szegélyét igazgatja. Kék szemeit gyorsan végigfuttatja a berendezésen, majd a ruha szegélyétől elszakadt kéz végigszalad a laza kontyon és a frufru fekete tincsei között.
- Lenne valami, amiben a segítségedet szeretném kérni... -a kékek végül a fiú kékjeibe néznek, a lány szemeiből pedig egyszerre lehet kiolvasni a szégyenkezést, a zavart és a reményt.

*A fiatal, és jó szokásához híven ezúttal is kócos Ausztrál oktatójelölt meglehetősen rendezetlen, és káoszba hajló irodájában töltötte az idejét ezen a hűvösnek mondható délutánon. A nap sütött, ugyan de ez már nem volt ugyan az. A sugarak nem melegítették át az aprócska irodát úgy, mint akár egy hónappal ezelőtt. Ez azonban cseppet sem zavarta a helyben tartózkodó szürke pulóvert viselő törékenynek látszó kócos madárijesztőt, aki egy rúnákkal jócskán teleírt papírköteg fölött görnyedt, és mutatóujjával böngészve a sorok között próbált némi értelmet kicsikarni az irathalmazból. Már amennyire ezek a sorok soroknak voltak nevezhetőek, melyet meg kell hagyni valóban nagy műgonddal elemzett. A földön, és a nem túl széles íróasztalon is könyvek tornyosultak. Szürreális felhőkarcoló makettek látszatát keltve.  Az iroda ablaka nem szigetelt valami jól, így behallatszott, még ha tompán is ugyan az udvarra kitóduló diáksereg keltette hangzavar. Craig azonban továbbra is rezzenéstelen ábrázattal bújta a rúnákat. Más talán már réges-rég hangfogó bűbájjal kezelte volna a problémát, de Craig nem az a fajta varázsló volt, aki az ilyen jellegű dolgokkal a mágia útján foglalkozott volna.

Látszólag semmi sem vonhatta hát el a figyelmét, s ahogy kócos világosbarna fürtjei engedve a gravitációnak előreborulva a papírt is érték aligha vonta volna bárki kétségbe a zavartalanságot.  Sőt mi több, ha látta volna előre bizonyára az érkező se gondolta volna, hogy szilajon közeledő léptei felkeltik a kutakodó rúnamágus figyelmét. Apró lábak kaparászása vegyült a tompa koppanásokkal, a közeledő léptek zajával. Ez pedig nem volt más, mint Pete a patkány, aki ezúttal a mágus zsebeinek biztonságos menedékéből a könyvkupacok meghódítására tört. Akrobatikus mozdulatokkal szökkent egyik kupacról a másikra, miközben a közeledő léptek hangjára kissé elfordítva a fejét a varázsló is az ajtó felé fordult épp, mint a kis fehér rágcsáló. Majd egyszer csak elhallgattak kis időre. A képlet nyilvánvaló volt, még talán annak számára is az lett volna, aki nem érezte volna a másik jelenlétét. A rágcsáló, és a kócos varázsló egymásra néztek, majd amint szétvált a vörös, és a kék már bent is volt a jövevény. Akire Carig az első percben kissé furcsálkodva nézett. A lány nyomban letegezte, de ez nem is volt meglepő, hisz ő maga kéri rendszeresen minden előadás elején, hogy tegyenek így a hallgatók. Ami sokkal inkább furcsa volt az-az érzés amit a Boszorkány magával hozott. .. Így, vagy úgy, de a lánynak szaga volt.. méghozzá nem is akármilyen.. rontásszaga.. az aurája árasztotta magából azt a jellegzetes bűzt, mely nem is szag volt valójában, csupán az érzés emlékeztetett arra. Olyan érzés, és kisugárzás volt ez, melyet csak a tapasztalt, és a témában látni képes elme érzékel. Szerencsére, vagy sem Craig ilyen elme volt.

Szinte tudomást sem véve magáról szívta az érzést, miközben a lány alaposan végigmérte. Craig, pedig befejezvén az álmélkodást kicsivel jobban szemügyre véve a lányt lassan képbe kerül. Ő az, akinek a nevére pontosan ugyan nem emlékszik, de hogy többször látta gitárral a hátán mászkálni arra határozottan. Ez a látvány pedig épp annyira szokatlan erre, hogy szemet szúrjon. Az épp felocsúdóban lévő varázslónak pedig hamarosan a lány kérésével kell szembesülnie. Craig  erősen megdörzsöli táskás szemeit, majd viszonozva a köszönést teret enged a kibontakozni igyekvőnek.*

-   Persze hallgatlak! *Mondja székében ülve még mindig kissé megvakarva a tarkóját, miközben a patkánynak már réges-rég nyoma veszett a rendetlenségben. Az ausztrál nyitott fülekkel hajol kicsit előrébb, hogy meghallgathassa a láthatóan feszélyezett lányt, akinek be kell vallani a nevéről fogalma, sincs, így titkon abban is reménykedik, hogy azt is elárulja. Pontosan most talán azt sem tudná megmondani, melyik kurzusára jár a láthatóan zavart, de valamiért mégis reményt sugárzó boszorkány.*

A szoba, ahová belépett, egy hajszálnyira sem hasonlított azokra az irodákra, ahová Linnek eddig volt szerencséje bekukkantani. Azokban eddig mindenhol takaros rend uralkodott, ridegségükkel riasztották a lányt. Itt viszont barátságos összevisszaság fogadta; a szobácska „lakója” minden jel szerint nagy munkában volt. A lány kék szemei másodszorra is végigjárták a helyiséget, gondosan elidőztek az asztalon és a padlón emelkedő, ingatagnak tűnő könyvkupacokon és a látszólag gazdátlanul hányódó pergameneken.
Tájkép csata után... de nekem jobban tetszik, mint a többi -vonja le a végkövetkeztetést, majd hirtelen mosolyogni kezd, mikor észreveszi az egyik rúnákkal teleírt lap alá befurakodó rágcsálót.
Majd a szemek újra a kócos tanerőre tévednek, akinek sápadt arcáról nem titkolt csodálkozás sugárzik. Ahogy az asztal mögött ücsörgő kócos fiúra néz, Lint megint elfogja az a hihetetlenül zavaró érzés, hogy valahol már látta ezt az embert...
Craig szerencsére minden meglepődöttsége ellenére ugyanolyan segítőkész és barátságos, mint az óráin is, így a köszönés után álmoskás szemdörzsölés közepette biztatja szólásra az amerikai cserediákot.
Lin óvatosan lép közelebb az asztalhoz, azonban minden óvatossága ellenére sikerül fellöknie egy mini-felhőkarcolót... a vaskos kötetek elárasztják a padló még szabadon maradt részletét, a fehér patkány pedig kénytelen egy gyors ugrással kitérni a veszélyes közelségben becsapódó nyomdatermékek elől.
- Ajjaj... -szalad ki a pirosló ajkak közül, majd lassan a lány arca is kipirul, ahogy bocsánatkérő grimasszal fordul Craig felé- Ne haragudj, nem akartam...
Mivel az asztal előtt álló szék is rúnaszótárak és egyéb kötetek alatt roskadozik, úgy dönt, inkább állva marad; egyik csizmás lábáról a másikra helyezve a súlypontját, beszélni kezd:
- Nem tudom emlékszel-e rám, Lindsay Hames vagyok és több órádra is járok, többek között a voodoo mágiáról tartott kurzusodra is. Éppen emiatt jöttem... -tart kisebb szünetet a lány, hogy aztán nagy levegőt véve tovább magyarázzon.
- Tudod, van egy zenekarom, a The Ettes, és még augusztusban volt egy komoly harcunk egy new orleansi zenekarral egy turnéért... a végén mi mehettünk játszani, és a másik társaság ezt baromira zokon vette -beszéd közben élénken gesztikulál, vonásairól leolvasható, ahogyan lassan, de biztosan kezd múlni a kezdeti izgatottsága.
- Azóta nem mennek jól a dolgok... valami furcsa balszerencse kísér; bármibe fogok, az rosszul sül el, főleg ha zenéről van szó. Állandóan elszakadnak a gitárom húrjai, mikor játszanék; nem megy úgy az éneklés sem, ahogy szokott; az egyik koncertet félbe kellett hagynunk, mert elment az áram, ráadásul még az egyik hangfal is tönkrement... és olyan furcsa érzésem van, nem is tudom elmagyarázni igazán -pillant végül újra a fiú szemeibe, majd végre kiböki a lényeget a hosszas felvezető után:
- A rivális zenekar tagjairól tudom, hogy foglalkoznak voodoo mágiával is... és azt hiszem, valahogyan megátkoztak. De nem tudom, hogyan lehetne megszabadulni tőle. Ezért jöttem hozzád. Itt Angliában nem ismerek senki mást, aki értene a voodoo- hoz... tudsz nekem segíteni? -kérdezi ismét kissé félszegen, majd tágra nyitott szemekkel, csendben várja a választ.

A lány tekintete nyílt, és remény csillan a mélyén. Nagyon is szeretne megszabadulni a rontástól, aminek talán az előbbi lavina is köszönhető. Amíg a fiú válaszára vár, tekintetével a csupasz farkú állatkát keresi, ha pedig sikerül kiszúrnia, óvatosan nyújtja felé a kezét.
- Nem harap, ugye? -kérdezi lassan újra elmosolyodva Craigtől, majd ha a válasz nemleges és a patkány sem bánja, finoman megsimítja az állat hátát.

 

*Craig lassan ökölbe szorított kezeit ismét az arcához emeli, hogy sokadjára törölje ki belőle az álmot, melyről nehéz volna megmondani, hogy tényleg ott van e, vagy csupán ösztönös megszokásból tesz így az Ausztrál. Időközben a jövevény pedig térül, s fordul.  Az egyik könyvrakás pedig már borul is. Pete akrobatikusnak mondható mozdulattal igyekszik kitérni Craig pedig álmosan csap tenyerével az asztallapra, miközben a másik tenyerét előrenyújtja. A könyvek pedig pihetollként kezdenek szállingózni esés helyett, hogy aztán lassan megállapodva, ahogyan szétrebbentek lebegni kezdjenek az irodában. Az ausztrál lomhán int, s karmester módjára lassú mozdulatokkal vezényli helyükre a kupac alkotóelemeit. Pete pedig egy vastag bőrkötéses könyv tetejéről bámulja feszülten a látványosságot, mint aprócska ember a léghajókat egy tisztáson. Ülőhely nem igazán akad bent, hisz nagy a rendetlenség. Ezzel kénytelen szembenézni a varázsló, és tekintettel az ügyetlenkedő diákjára javít a helyzeten. Fejét felemelve tapsol az asztal felet minek hatására az íróasztalával szemközt lévő széken tornyosuló könyvek nyomtalanul eltűnnek. Szabad helyet adva melyet Craig fel is kínál, hogy végre meghallgathassa a lányt. Annyira elfoglalja a rendcsinálás, hogy az sem tűnik fel neki, milyen behatóan figyeli őt a másik, mintha nem látta volna eleget az órákon. Bár ki tudja mi lehet a kíváncsiság oka könnyen elképzelhető, hogy ez másként se szúrna szemet a tanárjelöltnek.*

- Semmi gond ülj csak le! *Mondja, majd figyelmét kissé átengedve a másiknak bámul maga elé az asztalra.  Lindsay pedig belemelegedve a helyzetbe készségesen elő is adja a problémát, mely nem is annyira a szívét, mint inkább a sorsát nyomja, és bentről elégedettséggel is tölti el a varázslót, hisz a kezdeti megérzései sokadjára sem csalták meg. Az azonban furcsa, hogy a lány így ráérzett az ok okozatra. Bár amerikai lévén talán értető is a jól informáltság. Craig tanári minőségében igyekszik az érdekes részleteket szándékosan kizárni zenekar.. zenekarnév.. szándékosan nem vesz tudomást ezekről. Ám végül kénytelen belátni, hogy a probléma olyannyira e tény köré koncentrált, hogy nem nagyon tekinthet el tőle..

Sokáig csendesen bólogat ízlelgetve az információmorzsákat. Ha a lány nem említi talán rá is kérdezett volna, hogy járt e Lindsay a Mississippi deltájában, de ez a kérdés is megválaszolásra került. Hisz a lány mindent készségesen kitálal. Így nagyon nem is maradt rejtett faktor a kérdésben. Segíteni.. hangzik, el végül ám Craig még jó pár percig hallgat. Mintha nagyon elmélyedt volna most valamiben. Végül az újabb kérdésre tér vissza a lány társaságába gondolati szinten, de válaszolnia sem kell, hisz a kézmozdulatra Pete ijedten menekül a könyvek közé.*

-   Áhh dehogy bánt.. gyáva mint a nyúl.. bár egy nyúl szerintem bátrabb.. *Ecseteli, majd rátér a lényegre.*
-   Hát tényleg nagyon úgy hangzik mintha megátkoztak volna.. *Mondja, majd így folytatja.*
-   Nem is gondoltam volna, hogy ide fajultak a dolgok, hogy a fiatal zenészek csak úgy elátkozgatják egymást.. *Tart itt rövid szünetet, majd a fiókjában kezd kotorászni.*
-   Mikor történhetett ez nagyjából? *Kérdi a lánytól míg végül egy apró üvegcse kerül az asztalra benn valami vöröses porszerű anyaggal, és egy rémesen összeaszott csirkeláb.*
-   Csak azért kérdem, mert ez is számít valamit, bár olyan nagyon régen nem lehetett.. *Fejtegeti hangosan, s miközben a válaszokat várja így szól.*
-   Nyújtsd csak a kezed!

Szerencsére a fiú még idejében észbe kap, és egy nonverbális varázslattal megálljt parancsol a padlót elözönleni készülő könyvkupacnak, ezzel a fehér szőrű rágcsálót is megmentve az agyonnyomástól.
És még mondják, hogy puszta szavakkal nem lehet ártani -szalad át a lány agyán a megmosolyogtató gondolat a feszülten figyelő patkányt nézve, miközben házigazdája széles mozdulatokkal tereli helyükre a virgonc köteteket. Ezután egy újabb varázzsal megszabadítja a széket a tehertől, Lin pedig örömmel elfogadja a felkínált helyet, így tehát megmenekülve az ácsorgástól kezdhet a mondandójába.
Mit nem adnék érte, ha nekem is így menne a pálca nélküli varázslás... -gondolja vágyakozva, majd egyből a tárgyra is tér. Craig pedig készségesen hallgatja a lány szavai nyomán kirajzolódó történetet.
Miután Lin mondandója végére ért, csendben bólogat egy darabig; szinte hallotta a fogaskerekek nyikorgását, ahogyan a borzas srác látványosan törte a fejét valamin.
A lány nem mert pisszenni sem, nehogy megzavarja a nagy gondolkodásban; helyette a bajuszát billegető állatkát igyekszik megsimogatni, de az nem hagyja magát olyan könnyen, rémülten iszkol el, s csak a biztonságosnak vélt könyv mögül dugja elő újra az orra hegyét.
Craiget végül mégis a lány rekedtes hangja rángatja vissza az elmélkedésből, a válaszából pedig kiderül, hogy ez a viselkedés korántsem szokatlan a patkánynál.
- Szerintem biztosan bátor ő is, csak még nem találta meg a bátorságát -válaszolja a diák mosolyogva, őszinte hangon. Egy mugli mese jutott eszébe a helyzetről, az Óz, a csodák csodája, amit édesanyja gyakran felolvasott esténként. A patkány a Gyáva Oroszlánra emlékeztette a lányt, aki azért még a könyv előtt tartotta a kezét egy darabig, hátha mégis összeszedi magát a kis rágcsáló és megkíván egy kis kedveskedést.
- Én se gondoltam, hogy ez lesz a vége, elhiheted -pillant fel az asztalról Craigre- Tudod, a nagy versenyzés egy előzenekari posztért ment. Ez nagy lehetőség volt nekünk és nekik is az lehetett volna, ha nem szúrják el. De megtették, ráadásul nem csak a zenéjük volt rossz, de ők is elég gázos alakok... többször kellett velük veszekedni mindenféle miatt. Egy ideig egy helyen próbáltunk, és a termet is mindig úgy hagyták ott maguk után, mintha bomba robbant volna... nem csoda, hogy  végül minket választottak helyettük... -teszi hozzá a lány sötét hangon; érezni lehet rajta a felháborodást és persze a büszkeséget is, mikor a saját sikereikről beszél.
- Én nem szeretek veszekedni senkivel, de azért van egy határ, ami után már én is megemelem a hangom -fűzi még hozzá az előzőekhez Lin, élénken figyelve, ahogyan a varázsló kezei eltűnnek a fiókban. Szószátyár természete lassan kezd a felszínre törni, ahogyan a korábbi izgatottság teljesen eltűnik.
- Valamikor augusztus végén kezdődött a balszerencse, talán szeptember elején -válaszol készségesen, majd szaporán pislogva nyújtja Craig és az üvegcse felé jobb kezét.
- Ez micsoda? -kérdezi, ahogyan érdeklődve méregetni kezdi a csirkelábat és a vörös port.
Más boszorkányoknak talán eszükbe sem jutna ilyen fesztelenül felajánlani a jobbjukat, de Lin mindig is bevállalós volt; egyébként is, mi baja történhetne? Craig szemlátomást értette a dolgát, máskülönben nem ült volna most itt vele szemben mint oktató, ezen kívül ő jött hozzá segítségért, hát mindent meg kell tennie, amire a fiú utasítja.
Mosolya kicsit sem kopik meg, ahogy barátságosan, kíváncsian hunyorít a srácra, nyitott tenyerét az asztalon nyugtatva.

*A négylábút illető megjegyzést Craig, mintha nagyvonalúan elengedné a füle mellett különösebben oda sem figyel rá, de amint az látható is Pete-nek sem támad különösebb kedve a babusgatáshoz. Továbbra is a könyvek rejtekében bujkál, és csak akkor dugja elő az orrát ismét, mikor Craig aktívabban is belekezd a lány átokelemzésébe voodoo módra.

A lány lelkes magyarázatának további részét illetően is csak apró foszlányok jutnak be a varázsló agyába, s ezt illetően kissé büszke is magára, hogy az ismerősen csengő történetrészleteket milyen hidegvérrel képes kizárni elméjéből. A zene, a próba.. a zenekar. és a többi édeskeserűen csengő gondolat egészen émelyítően hat rá. Leg szívesebben betömné a fülét, pedig oly sok kedves emléke.. Sőt mi több kedves emlékeinek a legnagyobb része ezekhez a gondolatokhoz kapcsolódik. Most mégis vonakodik befogadni őket, és elég jól is megy neki. Kissé meg is lepi a dolog. Ennyi volna? Kérdi magában, s a válasz bár nem egyértelmű jelenleg igen. Kénytelen belátni, hogy most a szokottnál jobban zárja ki a zavaró elemeket.*

-   Az nagyon helyes! *Feleli a veszekedést illetően félvállról, miközben előkészíti a szükséges tárgyakat.  Majd a figyelme leginkább akkor tér vissza, mikor a lány a balszerencse sorozat kezdetének idejéről beszél.*
-   Akkor ez pont megteszi majd. *Jelenti ki, és megfogja a lány készségesen kinyújtott kezét, az pedig érezheti a tökéletlen, de mégis tökéletesen jeges újjak érintését. A lány érdeklődésére először nem felel semmit csupán annak tenyerét felfelé fordítva másik kezével lepattintja az imént előkészített üveg kupakját és némi port szór a másik kezére. Majd kéri, kissé eloszlatja rajta a port, és kérdez.*


-   Érzel valami szokatlant? *Érkezik a kérdés, de ha a válasz nemleges az sem jelent semmit, hiszen elég idő telt már el az átok hathatós beágyazódásához. Így megkérné a lányt, hogy először markolja mega csirkelábat a poros kezével, majd hogy a másikkal. Itt azonban, ha az átok valós nem lehet más kimenetel. Minthogy a be téglaporozott tenyér sértetlen marad a lány szabad kezét viszont szörnyű égető érzés járná át, mintha csak egy marék parazsat markolna. Bizonyára gyorsan el is fogja engedni a csirkelábat, mely élettelenül koppanna a földön égési sebet hagyva maga után. Craig pedig csak ezt követően fejtené ki a helyzetet.*
-   Ahogy sejtettem ez egy Pagan. Nem túl erős, de épp elég ideje rajtad, van hogy a téglapor nincs hatással rá. Egyébként, így mint már láthattad ez téglapor megvéd a voodoo varázslatok egy nagy részétől elég hasznos. *Magyarázza az ausztrál kissé elgondolkodva.*
-   A baj csak az, hogy mivel már régóta rajtad van eléggé átivódtál tőle így csak rituáléval távolítható el az pedig elég körülményes.. *Mondja, miközben a tarkóját vakargatva láthatóan komolyan elmélkedik!*

A fiatal tanerő megjegyzés nélkül hallgatja a lány gagyogását, és a gazdája után a patkányt sem hatja meg különösebben a felkínált apró kéz.
Kár, pedig úgy szeretem a patkányokat! De ha nem, hát nem, nincs mit tenni -állapítja meg kicsit talán elszontyolodva Lin, majd észrevéve, hogy Craiget láthatóan cseppet sem érdekli a mondandója, inkább elhallgat.
Jaj, ez olyan ciki! Biztos azt hiszi, hogy én is egy olyan hülye liba vagyok...  Na mindegy, jobb lesz, ha kevesebbet járatom a számat, abból nem lehet baj -dönti el a boszorkány, és ezek után igyekszik is tartani magát a döntéséhez (persze ez nem lesz könnyű feladat). Mindeközben a lánynak természetesen fogalma sincs róla, hogy tulajdonképpen kivel is beszél; hogy az érdektelenség oka miben is gyökerezik igazából. Bár az az idegesítő érzés újra és újra rátör, ahogy egyre több ideje van Craig szobájában, még mindig nem ismerte fel a The Vines egykori énekesét, aki most egy- egy félmondatot követően megfogja a lány kinyújtott jobbját.

- Mindig ilyen hideg a kezed vagy fázol? -kérdezi meglepetten a fiú nebulója, ahogy a fagyosnak mondható ujjak forró tenyeréhez érnek.
Ennyire azért nincs hideg idebenn -állapítja meg, majd töretlen figyelemmel nézi, ahogy a kócos srác egy kevés port szór a tenyerére az üvegből, majd kérdez.
- Ööö... nem. Mit kellene éreznem? -érkezik a határozatlan válasz. Lin kicsit visszahúzva a kezét, tüzetesen megszemléli a vörös port a tenyerén, kicsit megmozgatja az ujjait, de semmi változást nem érez.
A fiú most a csirkeláb megmarkolására kéri, amit Lin nem is habozik teljesíteni; a poros kezével a vártnak megfelelően semmi nem történik, de mikor a másikkal is hozzáér az összeaszott lábhoz, éles hangon kiált fel.
- Áúúúú! -engedi el azonnal a csirkealkatrészt, előbb fájósan rázva a megégetett kezét, majd visszahúzza és gyorsan fújni kezdi ott, ahol a láb megégette. Kék szemeibe könny szökik a fájdalomtól.
Basszus, mintha izzó vasat fogtam volna! -mérgelődik magában, miközben sértetlen kezével öleli a megégetettet, arcán az fájdalomérzet szülte fintorral.

- Egy mi? -kérdez vissza reflexből, majd kicsit el is szégyelli magát, mikor eszébe jut, hogy mintha erről már lett volna szó Craig egyik óráján -és ugyanez igaz a téglaporra is.
Remélem nem tűnik fel neki... -drukkol magának gondolatban még mindig az égett bőrt fújva.
- Téglapor... megjegyzem! -bólogat komoly arccal, majd kicsit ijedten hallgatja a srác további elmélkedését.
- És mit takar pontosan ez a rituálé-dolog? Szeretnék minél előbb megszabadulni ettől a belém ivódott izétől -engedi el a fájós kezét Lin, majd hirtelen belenyilall újra az a megfoghatatlan őt-láttam-már-valahol érzés, de most jön vele a megvilágosodás is, mégpedig a fiú mozdulata nyomán.
Ez a hajborzolás annyira ismerős... és ahogy most így oldalról látom az arcát... tudom máááár! -üt be végül az isteni szikra, ahogy a muglik szokták mondani, Lin pedig egyre táguló szemekkel mered a tanárára.
- Öhm... ne haragudj, hogy így rákérdezek, de nem zenéltél véletlenül régebben? -teszi fel óvatosan a kérdést. Nem akart egyből lecsapni a fiúra, hiszen az olyan hirtelen eltűnések mögött, mint amilyen az övé is volt, általában valami nagyon nyomós és a távozó számára szomorú ok volt. Lin igyekezett meghagyni a lehetőséget Craignek a „menekülésre”, közben pedig újra a kis rágcsálót kezdte keresni az asztalon fekvő könyvek útvesztőjében.

*A megátkozott diáklány kissé megszeppenten veszi tudomásul a közönyösséget, de aztán egész a fájdalomig úgy tűnik, jobban van. Őszintén szólva sem ő sem Pete nem voltak túl barátságosak, persze ez egyikük részéről sem volt szándékolt, ami azt illeti. Craig csupán igyekezett elhatárolódni bizonyos kényes kérdésektől és témáktól, és ezúttal ezt kivételesen nagyon hatékonyan tette. Ráadásul teóriája is beigazolódott.*

- Ha úgy van, ahogy gondolom egyelőre semmit! *Nyugtatja meg Craig a lányt, ám hamarosan velős fájdalomsikoly hallatszik, ami némi betekintést enged a lány énektudásába, és tónusaiba. Még meg is könnyezi a kísérletet így ezt Craig sem hagyhatja szó nélkül.*

-   Nem marad nyom nyugodj meg! Ne haragudj, de ez a módja a dolgoknak.. arra voltam kíváncsi mennyire régi az átok.. ha nem lett volna olyan régi a téglaportól bizseregnie kellett volna a kezdnek az lett volna a könnyebb helyet.. de erről tudod meséltem az órán.. *Mondja, és ezzel teljes bizonyosságot ad arról, hogy abszolút figyelmen kívül hagyj, hogy ki jár be és ki nem az előadásaira. De nem törődve a lány esetleges zavarával folytatja.*
-   Szóval ezért kellett  a csirkeláb, csak az ugye már a téglaporon keresztül nem működik, mert a por elválasztó felületként működik..*Magyarázza tovább az órákon is elhangzottakat.*

-   Szóval igen ez egy Pagan.. az-az egy alacsonyabb szintű balszerencsekötés, de mint érezheted kellemetlen eléggé.. *Magyaráz, és láthatóan továbbra sem törődik vele, hogy a másiknak tudnia kellene erről. Mintha csak az ijedtség, és a shock számlájára írná a dolgokat. Valójában persze nem foglalkozik csak ezzel, hisz a nem tudás mindenkinél saját felelősség, ő ezt vallja emberként, és persze „tanárként” is. Azzal sem foglalkozik most különösebben, hogy a lány mennyire fájlalja kezét. Magán a problémán gondolkodik, amikor egy nem várt kérdés kavarja fel az állóvizet a kis irodában. Szinte adta volna magát a helyzet az alapoktól, de Craig olyannyira tökéletesen zárkózott el, hogy erről az eshetőségről megfeledkezett. A kérdésfeltevés, és az arckifejezés pedig sokatmondó…

Nyilván leesett neki.. sóhajt fel magában, és ez a szemein is látszik. Jó szokásához híven pedig őszintén meg sem próbál kitérni a válasz előtt inkább csak reménykedik, ha gyors lesz és lemondó hanyagolják a témát.*
-   pfhm.. hát igen régebben igen! *De ennél többet nem is mondana, a tekintete elárulja, hogy vette a lapot, de a meccset lejátszottnak tekinti igen ő az de semmi több.. gyorsan témát is vált.*
-   Viszont ami a rituálét illeti.. attól tartoka tanári etika nem igazán engedi meg, hogy egy anyaszült meztelenre vetkőztetett csirkevérrel megpermetezett diákom körül táncoljak tűszoknyában, és krokodil maszkban… *Mondja el olyan rezzenéstelen arccal, mintha csak a reggeli híreket olvasná. És a szertartásokról még nem volt előadás a lánynak aligha lehetnek kételyei.*
-   Szóval erre embert kell találni, tehát a minél előbb is egy képlékeny kérdés.. *Mondja határozottan, de őszintén barátságosan.!*

A fiatal tanerő kísérlete meghozza számára a várt eredményt; a tengerentúli boszorkánynak viszont sajnos csak egy friss égési sérülés és egy még rosszabb hír a jutalma.
- Nem haragszom, de legközelebb azért szólj, ha valami ilyesmire számítasz, mert akkor készülök rá -rázza a kezét hevesen a lány, miközben nagyokat pislogva próbálja eltüntetni a szemeiből azt a pár csepp könnyet, amit a fájdalom varázsolt oda.
Nem lett volna elég, ha csak megérintem azt a vackot? -mélázik el egy pillanatra, de aztán abban marad, hogy Craig biztos jobban ért hozzá, és ha ő azt mondja, hogy ez a módja, akkor ez a módja... azt azért mindenképpen a srác javára írja, hogy megpróbálta megnyugtatni egy kicsit.
- Mindjárt meggyógyítom... -motyogja, ahogy fél füllel az ausztrál varázsló magyarázatát hallgatja, miközben jobbjával a pálcája után kutakodik a táskájában.
- Igen, igen, így már rémlik, ahogy mondod -bólogat a keresgélés közben, ahogy az ismerős hang hallatán felelevenedik benne az ismerős mondandó is. Nem szeretett hiányozni az előadásokról, különösen nem azokról, amiken valami csoda folytán sikerült figyelnie is, csak hát egy dolog figyelni az órán és egy másik megjegyezni minden tárgy anyagát... Lin ezt mindig a vizsgaidőszakra halasztotta, amiben lassacskán már benne is jártak.
Craig nem látszik sértődöttnek vagy mérgesnek; a lány gyanította, hogy az a fajta tanár, aki teljesen a diákjaira bízza, tanulnak-e vagy nem, és ha igen, akkor mennyit. Persze az is lehet, hogy szimplán csak magasról tett az egészre.
- Az nem kifejezés... -fűzi hozzá sötéten a fiú szavaihoz, majd diadalittasan rántja elő a pálcáját a közismerten feneketlen női táskából. Ha nem tartják vissza, elhadar egy Hippokrax-ot, ami remélhetőleg rendbe teszi a kezét.
- Tiszta szerencse, hogy boszorkány vagyok, különben most biztos nem tudnék gyakorolni -jegyzi meg kicsit újra elmosolyodva, de azért látni lehet rajta, hogy ellenkező esetben nem sok kedve lenne a vigyorgáshoz, noha az már-már a védjegyévé vált.
A borzas figurát a lány fájós keze sem látszik, hogy különösebben aggasztaná; elmélyülten agyal, Lin reményei szerint az „égető” probléma ellenszerén.

A lány számítása bejött; a sötétarany fürtök alól rávillanó kék szempár már néma igent mond a feltett kérdésre, de látni lehet, hogy a fiúnak kényelmetlen a téma. Ezt igazolja a gyors válasz és a hirtelen témaváltás is, amivel érezhetően lezártnak tekinti a dolgot, és bár Lin fejében hirtelen megszámlálhatatlanul sok kérdés ötlik fel, ezúttal lakatot tesz a szájára és nem tesz fel egyet sem. Bár nem érti, hogyan volt képes feladni mindent a másik, igyekszik tiszteletben tartani a döntését és nem feltépni a sebeket. De van egy dolog, amit mindenképpen el akart mondani a fiúnak:
- Többen is kerestek, miután eltűntél... -csak ennyit mond, nagyon halkan, még csak az ausztrál szemébe sem néz, és ezzel ő is lezárja a másik számára kínzó párbeszédet. Tartozott ennyivel a barátainak, akik ismerték és hiányolták az ausztrált.

- Ó... -a hirtelen megdöbbenéstől a lány csak ennyit bír kipréselni magából.
Pucéran? Édes Merlin, muszáj? -riad meg az eshetőségtől a boszorkány. A csirkevérrel meghintéstől vagy bármilyen egyébtől nem félt annyira, mint a meztelenkedéstől. Tulajdonképpen nem is félelem volt ez, hanem szégyenlősség, ami Lindsay önbizalomhiányából fakadt. A srác pedig úgy mondja, mintha ez teljesen természetes és magától értetődő dolog lenne!
Lin mindig bevállalós volt, de volt egy határ, amit a saját korlátai miatt nem tudott átlépni.
- De mindjárt vizsgaidőszak! És ha legközelebb valami komolyabb dolog történik? -fakad ki a lány, ami a kezdődő idegesség egyértelmű előfutára. Eljött az egyetlen emberhez, akiről úgy gondolta, hogy segíthet rajta, erre az most holmi etikai szabályokra hivatkozva el akarja küldeni!
Ha a balszerencsém halálos kimenetelű lesz miatta, esküszöm, visszajárok kísérteni! -dramatizálja túl jellemzően a helyzetet, de azért be kell vallania, hogy az elharapódzó szerencsétlenségek eléggé megrémítették az amúgy is idegeskedő természetű diáklányt.
- Ha... ha mindenképpen ez kell hozzá, akkor inkább valaki olyan csinálja akit ismerek. Ha csak az etika aggaszt, senkinek nem kell tudni róla. -mondja végül, és reméli, hogy sikerül meggyőznie Craiget.
- Idegenek előtt nem tudok... -nem fejezi be a mondatot, de a pirosodó arc árulkodó.
- Te voltál az utolsó ötletem...  -mondja lemondóan, szemeit az asztalra sütve.

*Craig karba tett kézzel figyeli, ahogy a lány kissé szakbarbár módon elhadarva a varázsigét könnyít magán. A kissé erőltetett szösszenetet pedig igazából meg sem hallja. Egyébként is, mintha alány csak magának szánta volna a dolgot. Az azonban már jobban felkelti az érdeklődését, hogy a másik szemeiben az elégedettség Craig által jól ismert fénye csillan. Tán már kicsivel előbb megbizonyosodott az igenlő válaszról, mintsem, hogy az megérkezett volna. Holott ezúttal Craig sem „teketóriázott” és gyorsan egyértelműen kibökte mi a helyzet. S ugyan nyilvánvaló volt, nem győzhető hangsúlyozni, hogy nem akart erről beszélni a lány elégedettséggel vegyes kíváncsisága érdeklődővé tette.

Azonban amint kissé elgondolkodva elsorolta magában azt a körülbelül tucatnyi kérdést, amit ő hasonló esetben feltenne egy ismert zenésnek, az rögvest újra kiszívta belőle az érdeklődés csíráit. S visszaereszkedett a zárt falak mögé, honnan ezúttal jóval magabiztosabb talapzatról bámult kifelé. Különösen a lány elejtett megjegyzése sem hatja meg, bár azt azért szívesen meghallgatná, kik és mi módon keresték, de nem most, és nem így.

Majd hamarost sor kerül a hüledezésre is, mely talán meg sem viseli annyira a lányt, mint Craig elsőnek gondolta. Persze ez az adott szertartás magiextremitásain nem változtat. A kurta „ó” pedig lassan hal el a falak közt felcsillantva némi sótlan ízt a lány szimpatikus énekhangjából. Ezzel párhuzamosan pedig egy pillanatra a zenekarának neve is átfut a gondolatain. A megdöbbenés lassan fagy le az önjelölt gitárkirálynő arcáról, bár ebben közrejátszhat az is, hogy Craig talán kissé túlságosan is érzelemmentesen adta elő a dolgokat. Ezt követően a kisebb kitörés sem meglepő, ám ezt Craig csupán nyugodt állóvizet mímelő tenger tekintete mögül kémleli szó nélkül. A vizsgaidőszak említése kissé furcsa prioritásokra utal, de ez lehet, hogy csak az ő tanári minőségének szól. Így vagy úgy az idő halad tovább.. a lány pedig tovább ajánlkozik.. ez pedig kissé elrontja az Ausztrál szájízét, még akkor is, ha tudja a szükség nagyúr. S összességében nem volna kifogása a másik meztelensége ellen, mégis nem érzi helyesnek a dolog. Azzal az erős érvvel együtt sem, hogy jelenleg még ajánlani sem tudna hirtelen elérhető közelségben maga helyett mást. Gondolkodóba is esne a rúnamágus, ha csak a lány nem fojtatná.. „Még hogy nem kell tudnia senkinek..” hogy a törvényt nem ismer.. az érthető az a kisebbik baj.. a nagyobb, hogy fura irányba terelődik a beszélgetés. Craig pedig megfelelően határozottan a kezét kitartva maga elé, mintha megálljt parancsolna így szól a lányra határozottan..

-   Na álljon meg a menet.. itt nem a tudásról, vagy a nem tudásról van szó.. egyszerűen ellenkezik a saját elveimmel…  *Kissé megköszörüli a torkát.*
-   Nem szeretnélek pucéran látni.. a tanítványom vagy.. *Bámul maga elé mintha a saját szájából ez az utolsó gondolat megdöbbentette volna. Talán így is volt. Minden esetre mire tekintetét újra a lányra fordította így szólt.*
-   Valami mást kell kitalálnunk, és hidd el ez nem személyes, de egyik diákomat sem akarom ádámkosztümben látni.. *Jelenti ki, miközben kissé felborzolja a haját. S ellentmondást nem sok áron tűrően az elátkozott diák felé tekint. A kihívás számár így e percben adottnak látszik.. alternatív megoldás keresése a „diáklány” meghámozása nélkül.. az elő ráncok már gyülekezni is kezdenek szeme alatt.

Az egykori frontember pár perccel ezelőtt még egyértelműen elhatárolódott a zene-témától, de a kíváncsi diáklány most mégis némi érdeklődést fedez fel a fiú borzas haja alól elővillanó szemeiben. Ezen felbuzdulva pedig korábbi elhatározását félretéve mégis megenged magának egy kérdést a tucatnyiból:
- De miért hagytad abba, mi történt? -bukik ki a lány száján a kicsit talán tapintatlannak tűnő kérdés, amit megérezve Lin még hozzáteszi:
- Persze ha nem akarsz beszélni róla, akkor hanyagoljuk a témát - ereszt meg egy újabb, biztatónak szánt halovány mosolyt. Nem akarta kényelmetlen helyzetbe rángatni Craiget, de a kíváncsian csillogó szemek azért elárulták, hogy csak az udvariasság miatt nem árasztotta még el a kérdéseivel a fiút.
Lin kíváncsisága mögött az évek alatt elterjedt találgatások húzódtak; még ő is emlékezett rá, mekkora port kavart, mikor a sikeres, feltörekvőben lévő banda énekes-gitárosa se szó se beszéd, egyszer csak eltűnt. Persze a média azonnal vadabbnál vadabb elméleteket gyártott, de Lin ezeket sosem hitte el. Úgy gondolta, valami nagyon nyomós érv kellett ahhoz, hogy egy olyan ember, aki ennyire a zenének szentelte magát, végképp szakítson azzal és leléceljen.
Ő maga sosem találkozott még Craiggel az Akadémia előtt, de több barátja is ismerte a kócos ausztrált, és hiányolták. Nem mellesleg a lány kifejezetten szerette is a fiú zenéjét.
Ha a hirtelen közbevágott kérdésnek nem sikerül fenntartani a felszított érdeklődést a srácban, akkor Lin idegesen az ajkába harapva veszi tudomásul az elszalasztott lehetőséget.

A lány megdöbbenését a fiatal tanerő nem gondolja komolynak, pedig Lin nagyon is megrémült. Egyelőre azonban még bele sem gondolt, hogyan is folyhat le egy ilyen rituálé, így magától a szertartástól még nem volt ideje megrémülni. Sokkal jobban leköti most az az „apróság”, hogy anyaszült meztelenül kellene megjelennie Craig előtt.
A hirtelen kifakadása sem látszik különösebben megindítani a fiút, akiben a sorrend kicsi értetlenkedést szül; nem tudja, hogy a beszélgetés színtere és az ő tanár-mivolta befolyásolta a lány prioritásait. Na de ez nem is igazán lényeges.
Lin egyre inkább elkedvetlenedik a semleges hangnem és a semmitmondó reakciók láttán.
Talán jobban tettem volna, ha el se jövök... nem úgy néz ki, mint aki segíteni fog -állapítja meg lemondóan, de azért valahol mélyen még reménykedik, hiszen örök optimista.
Az énekeslány őszintén elmondta ugyan, hogy nem fűlik a foga a pucérkodáshoz, vadidegenek előtt meg még annyira se, mint egy ismerős előtt, de valahogyan ezzel is sikerült ellenkező hatást kiváltania a fiúból. Ajánlkozik... ha a másik fejébe látna, felháborodva tiltakozna a szóhasználat ellen. Neki sem kellemes másoknak könyörögni érte, hogy öntözzék meg csirkevérrel a pucér testét, elég kínos már maga a helyzet is, hogy megátkozták...
Az utolsó mondata láthatóan felháborodást keltett a varázslóban, aki most kinyújtott tenyérrel, felháborodva tiltakozik.
Ó basszus, félreértett... ebből most hogy jövök ki jól? Sehogy... -a lány szíve egyre hevesebben kezd dobogni, ahogyan egyre idegesebb lesz; újból elpirul és hevesen gesztikulálva magyarázkodni kezd:
- Jaj, én nem így gondoltam, én a szóbeszéd miatt mondtam, azt hittem attól félsz! De bocs, ha megsértettelek volna! -hadarja kétségbeesetten az amerikai. Gyanította, hogy legnagyobb igyekezete ellenére is sikerült elvágnia magát Craignél, és ettől egyre nagyobb zavarba jött. Mintha csak az átkos balszerencse uralkodott volna el ismét... könnyű lenne az átok számlájára írni a dolgot, de sajnos nem tehette.
Nem akarják meztelenül látni... Lin ezt teljesen meg tudta érteni. Hasonló esetben ő sem szerette volna magát pucéran látni.
- Hidd el, engem se vonz a lehetőség, hogy mutogassam magam... -vágja rá cseppet durcásan talán, hiszen neki sem okozott nagyobb örömet a lehetőség, mint a varázslónak. Az sem volt valami hízelgő, hogy a másik ilyet feltételezzen róla. Ő csak meg akarta győzni, hogy segítsen rajta, ezért „ajánlkozott” annyira korábban.
- Elhiszem... -feleli bágyadtan, nagyot sóhajtva- Akkor van valami más ötleted? Azt hittem, ez az egy megoldás van, de ha mégis eszedbe jut olyan ahol nem kell meztelenkedni annak jobban örülnék én is -dől hátra végül a széken, pálcáját lassan forgatva gitározáshoz szokott ujjai között körbe-körbe, ahogy Pony szokta a dobverőit.
Annyi érzelem cikázott át rajta az elmúlt körülbelül tíz- tizenöt percben, hogy teljesen kimerült tőle. Úgy jött ide, hogy végre sikerül megoldást találnia és megszabadulhat a balszerencséjétől, de Craig csúnyán keresztülhúzta a számításait és elkedvetlenítette. Plusz még sikerült lejáratnia magát a tanára előtt a rosszul elsült félmondatával. Per pillanat mosolyogni sem volt nagyon kedve, inkább csak fáradt félmosolyra húzott ajkakkal pislogott a fiatal srácra az asztal túlfelén.

*És végül megtörténik.. bár ami azt illeti Craig erre számított a legkevésbé a történtek után. A lány pedig tovább firtatja a dolgokat. Az Ausztrál szúrós pillantással fordul a lány felé, mintha csak a szemmel verés egyik leggyilkosabb formáját próbálná demonstrálni valami magánóra keretén. Craig szemeiből árad düh, és az értetlenség. Mintha csak az üvöltené a lány elé némán. „Ugyan mi közöd hozzá te senkiházi.. hát nem megmondtam, hogy nem akarok erről beszélni..?” Mikor azonban szóra emeli a száját. Az akcentusától ízessé váló szavak nyájasak, és nyugodtak. A dühnek, haragnak nyoma sincs. Olyannyira higgadt, és kimért, hogy a kontraszt tökéletesen közvetíti a másik számára az elfojtott indulatokat, melyek észrevehetetlenül, de mégis körülfonják, és lassan megfojtja a másikat.*

- Hát pedig erről is írtak az újságok.. *Halkul el, s karba fonja a kezeit maga előtt. Aztán újra hosszabb ideig hallgatásba burkolózik. Majd hamarosan a mentegetőzés hangjai törik meg a csendet Craig heves tiltakozása nyomán. Ezzel most beéri a varázsló, ő a maga részéről félreértés ide félreértés oda nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, de valahol kénytelen a másik fejével is átlátni a helyzetet. A lány pedig talán a csend, talán a történtek hatására, de egyre jobban zavarban van. Craig kissé furcsállja ezt is, hisz a színpadi kiállás esetében ez aligha praktikus, de most nem kegyelmez, és nem töri mega csendet. Lassan feltápászkodik az asztalától, és a másiknak hátat fordítva az ablakhoz sétál, ahol továbbra is némán bámul kifelé. Majd láthatóan kissé előredől, a párkány belső felére könyököl, és mindkét kezével a hajába túr. Dühösnek, és gondterheltnek látszik hallhatóan veszi a levegőt, mintha nyugtatná magát. Majd kínzóan hosszú néma percek, és meggondolás után lassan fordul meg, és ökölbe szorított kezével hatalmasat üt a párkányra. A vékony karok fejtette hirtelen mozdulatijesztő színben tünteti fel a varázslót, de nem áll meg ennyinél. Agresszívan suhint a levegőbe mindkét kezével, minek hatására bevágódik az ajtó, és a redőnyök lehúzódnak. Kettőt csettint utána, minek hatására mágiája érezhetően átjárja a szobát, az ajtót védő varázslatok pedig egy csapásra aktiválódnak. Craig idegesen túr a hajába, majd egy újabb suhintással felkapcsolja odabent a lámpát. S egy mély levegőt véve viszonylag nyugodtabb hangnemben szól.*

- Valóban nincs más megoldás.. *Majd a szünet után sápadt arccal gondterhelten mondja.*

-  Mire visszajövök meztelen légy, be kell szereznem pár dolgot a szertartáshoz, mindjárt itt vagyok.. addig lesz időd átgondolni, hogy akarod e.. tényleg.. mert én csak most vagyok hajlandó megcsinálni.. ha akarod feküdj le a földre, nekem mindegy.. nem próbálj meg kimenni.. mert darabokra szakadsz.. vagy ha figyeltél rúnamágián esetleg megpróbálhatsz kimenni, de akkor sem fog sikerülni..

- Jaa.. de persze hiába is próbálkoznál.. mert nem voltál előadáson.. *Fejezi be a gondolatsort meglehetősen ridegen.. majd az egyik asztalán heverő könyvhöz nyúl, és perceken belül homályossá válva a könyvel együtt nyoma vész. A tárgy magába szippantja őt, és végül eltűnik az is.*

 A fiatal varázsló kezdeti érdeklődése már a múlté; a helyében fellobbanó iszonyú harag viszont nagyon is valós, és minden cseppje csak az asztal előtt ücsörgő lánynak szól, aki riadtan veszi tudomásul, hogy ezúttal túllépte a határt... bár a fiú hangja teljesen nyugodt és kifejezetten nyájas, a testtartásából és a megerősödő akcentusából, de még a kisugárzásából is a nyugalom szöges ellentéte ordít a boszorkány felé, aki akarva se követhetett volna el nagyobb baklövést.
Lin a lehető legkisebbre húzza össze magát a széken, miközben saját magát átkozza a butasága és tapintatlansága miatt. Pedig éppen ezt akarta elkerülni, de félreértette az apró érdeklődésszikrákat.
Hogy lehettem ekkora tapló! Pont a legnagyobb bunkóságot sikerült kiejtenem a számon az összes közül, micsoda neveletlen alak vagyok! Pedig pont, hogy nem akartam megbántani vagy... áhh, a fenébe is! Miért nem tudom tartani a számat! -csak úgy cikáznak a fejében a gondolatok, mint az átkok a párbajszakkörön. Lin csendesen fohászkodott érte, hogy nyíljon meg a föld alatta és nyelje el székestől-mindenestől, mielőtt még nagyobb bajt csinál.
Írtak róla az újságok... persze, de régen megtanulta már, hogy csak a saját fülének szabad hinnie, mert a firkászok bármilyen marhaságot képesek igaz dologként beállítani. Legszívesebben megmondaná a fiúnak, mit gondol, de már nem mer megszólalni, és gyanítja, hogy úgyis csak olajat öntene vele a tűzre. Bár már nyitná a száját, nem mer bocsánatot kérni sem.
Craig a  lány zavart magyarázkodására sem reagál, csak ül tovább karba tett kézzel és hallgat. Lin zavara valóban szokatlannak tűnhet, hiszen az évek alatt igazán hozzáedződhetett volna már a számtalan koncerten... de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lánynak sosem okozott gondot több száz ember előtt színpadra lépni, annál inkább volt baja a magyarázkodással. Ehhez járult még hozzá a kócos alak érdektelensége is, ami az átlagosnál hevesebb lánynak teljesen szokatlan volt. Craig sosem volt ilyen az óráin. A zavar legfőbb oka tehát maga a helyzet, és a fiú hozzáállása volt. A boszorkány természetesen nem várta, hogy a tanár majd elhűl a diagnózistól vagy ilyesmi, de azért azt hitte, az esete kivált valami hevesebb reakciót, mint az egykedvű hallgatás.
Az ausztrál hagyja, hogy a csend rétestésztaként nyúljon, majd nagyon lassan feltápászkodik és az ablakhoz sétál, pár pillanatig elnézi a parkot. Majd kezeivel a hajába túrva a párkányra könyököl, egyre hangosabban véve a levegőt...
Linnek összeugrik a gyomra, ahogy a szoba levegője egyre fojtogatóbb lesz a fiú indulataitól. Hirtelen tudja, hogy most valami nagyon nincsen jól, szemöldökei aggodalmasan ráncolódnak össze, ahogy a fiú hátát nézi. Szólni továbbra sem mer, de a pálcával való játszadozást már akkor abbahagyta, mikor a másik felemelkedett ültéből.
Aztán néhány idegőrlő perc után, ami a diáklánynak éveknek tűnik, lassan felemelkedik a párkányról, hogy aztán hirtelen hatalmasat csapjon rá.
Lin ijedten szisszen fel; nagyot ugorva a székben rezzen össze a mozdulatra, de ezzel még koránt sincs vége. A haragos mozdulatok nyomán hangosan bevágódik az iroda ajtaja, a redőnyök lehúzódnak, a mágia felizzik... a lány megrettenve pillant fel a srácra, akit még sosem látott ennyire zaklatottnak. Az valamivel nyugodtabb hangon szólal most meg, de ez nem változtat rajta, hogy egy pillanatig  halálra rémítette a boszorkányt. A varázsló láthatóan gondterhelt, és el is sápad, ahogyan hidegen utasítja a lányt, mit tegyen mire visszajön illetve mivel járhat, ha el akar menni. Végül pedig egy utolsó gonoszságot vágva diákja fejéhez eltűnik a kezében tartott könyvvel együtt.
Lin seperc alatt bezárva találta magát a fiú irodájában.

Ahogy Craig eltűnik a szobából, a lány pár pillanatig moccanni sem tud a sokktól, a megdöbbenéstől. Sosem hitte volna, hogy a mindig segítőkész és alapvetően rokonszenves tanár ilyen is tud lenni. Segélykérően, kétségbeesetten pillantott körül a helyiségben, majd idegesen, a körmét rágva kezdett járkálni az ingatag könyvkupacok között kacskaringózó ösvényeken.
Mit tegyek... mit tegyek most? -mantrázta magában, teljesen tanácstalanul. Legszívesebben azonnal „elmenekült” volna, de egyrészt ez nem lett volna olyan egyszerű, még úgy sem, hogy -Craig véleményével ellentétben- Rúnaismeretről még sosem hiányzott és kivételesen jól is ment neki a tárgy (ez pedig nem utolsó sorban a fiú érdeme is volt). Másrészt szabadulni akart a rontástól, mindenáron.
- Tévedsz, mindig bent voltam... -mondja ki félhangosan, csak a maga kedvéért, majd lassan megjelennek az első könnycseppek az arcán, amiket a tehetetlensége miatt érzett düh és az ijedtség, de legfőképpen a varázsló utolsó mondata szült. Tisztában volt vele, hogy a durvaságával rászolgált a megtorlásra, de nagyon bántotta a rosszindulatú megjegyzés. Nagy levegőket véve próbálta megnyugtatni magát, de ez csak lassan ment neki.
Craig látni fogja, hogy sírtam, ha visszajön -hasít belé a gondolat, így gyorsan elmázolja a sós maszatot az arcán. Gyűlölte, ha látták rajta, hogy sírt.
Örülnöm kellene; megkapom amit akartam -horkan fel keserűen, majd újra visszasüllyed a kétségbeesésbe. Nem így képzelte el ezt az egészet.
A percek teltek-múltak, és a lány még mindig fel-alá sétált az apró szobában, továbbra is tépelődve.
Le kellene vetkőznöm... nehogy még jobban kiakasszam -igyekezett megzabolázni a gondolatait és érzéseit. Azonban ha eddig nem volt különösebb kedve levetkőzni Craig előtt, hát most még a gondolatától is irtózott és még nagyobb zavarba jött tőle, hogy meg kellett tennie.
Mindig is kedvelte az ausztrált; de most félt tőle, és valahogyan csalódott is volt, amiért az így  megrémítette. Ehhez járult még egy árnyalatnyi harag is, amiért képes volt rá.
A lány lassan vetkőzni kezd; a fekete nadrág, a csíkos ruha, a bordó-fekete fehérnemű és a többi ruhadarab egy takaros kupacban végzi a lány székén a pálcájával együtt. Lin még leengedi a haját -nem utolsó sorban azért, hogy el tudjon bújni mögé- majd a piros kabátot a hátára terítve leül a legnagyobb üres foltra a szoba padlóján. Térdeit a melléhez húzva, lábait maga előtt keresztbe téve üldögél, a sírás maradékával küzdve. Karjait összefonja és a térdére támasztja, homlokát a karjára döntve gondolkodik a hideg irodában.
Nyugalom... nem lesz semmi baj... hiszen a tanárom... eddig mindig rendes volt velem -nyugtatgatja magát a boszorkány, aki a megtörtént események miatt most még megalázóbbnak érzi a meztelenségét. Már nem sír -a sírás nem old meg semmit- inkább a patkányt kezdi keresni a szemeivel, így várja az ausztrált, libabőrösen a hidegtől.
Meg fogok szabadulni ettől a nyomorult rontástól, ha a fene fenét eszik is! -szedi össze magát egy kicsit.
Csendesen reménykedik benne, hogy a külhoni varázsló némileg lehiggad amíg beszerzi a szükséges holmikat.

*A rúnamágus irodájában döbbent csend honol. Csupán néha töri meg a zajtalanságot a falban lakó egerek, és rovarok motozása, hol pedig Pete változtat pozíciót a könyvrakások alatt. Néha a szú percegésének zaja is felüti a fejét, de aztán semmi. A pityergés is abbamarad, és lassan a textil is lekerül a nem éppen makulátlan, de sokak számára talán épp emiatt kívánatos testről. A lány pedig leomló fürtjei, és a kabátja rejtekében kuporodik a földre. A széken csüngő „fehérnemű”, és többi ruhadarab ékes mementója a dühödt mágus kirohanásának..

Sokáig nem történik senki, úgy negyed óráig. Az idő pedig rémesen lassan támolyog, mígnem a varázsló”tanár” íróasztaláról, egyik pillanatról a másikra eltűnik egy összetekert pergamen. S hangos zajjal, és robajjal előtűnik a sápadt, és kiégett Craig hóna alatt egy együgyűen nézelődő áldozati tyúkkal. Craig mintha szánt szándékkal féloldalt érkezett volna, hogy ne láthassa a lányt. Ráadásul most sem fordul meg, ezzel is jelezvén. Ha bár dühös, és ingerült esze ágában sincs holmi ócska perverz mániákus szerepében tetszelegni. Ez pedig határozottan felerősíti a korábbi ezek szerint nem csak mímelt erényes magatartását. A biztonság kedvéért azért egykedvűen rákérdez. Sóhajok közepette.*
-   Szóval..? Készen állsz..? *Kérdi, mintha mi sem történt volna, és baráti megegyezés eredménye lenne a kialakult helyzet. Azonban érezhető az is, hogy nem pusztán elfelejteni kívánja a dolgot, hanem csak éreztetni a másikkal a körülmények súlyosságát, ami korábbi lépéseire sarkallta. A választól függően pedig döntéseket hoz majd. Nyilván, ha nemleges a válasz a lány gondjaira bízva a hozott madarat, - aki időközben fel alá járkál, és kotkodácsol az asztalon – útjára ereszti. Azonban, ha a válasz továbbra is beleegyező, még mindig fél oldalt állva így szólna a másikhoz.*
-   Ha még mindig akkor hát legyen.. kérlek vegyél le mindent, ha van még rajtad valami feküdj a földre, és maradj veszteg.. ez el fog tartani egy darabig… *Ha pedig a delikvens továbbra sem tágít suhint kettőt a karjával, és eltünteti az útban lévő könyveket, majd szemeit megdörzsölve a lány felé fordul, hogy akarata ellenére szembesüljön a bizonyára félszegen helyezkedő kerekded idomokkal megáldott lánnyal..*
-   Még mindig nem hiszem el, hogy ezt csinálom..


*Mondja ki, ha így alakulna, és egy határozott mozdulattal megragadná, az asztalon botorkáló madár nyakát, hogy aztán egy mozdulattal kitekerhesse azt. A tollas jószág nyaka pedig némán hanyatlana, le szemei megkövülten bámulnának az enyészet felé. Az Ausztrál egy egyszerű világos színű fa markolatú kést halászik elő az egyik asztalfiókból, majd annak mélyéről lassan előkerül egy krokodil fejét ábrázoló törzsi maszk is. mindkettő az asztalra kerül, míg a varázsló megszabadul felső ruházatától, és félmeztelenre vetkőzik. Lassú léptekkel indul meg a lány felé egyik kezében a madárral a másik kezében pedig a késsel. Amikor pedig egészen mellé érne, a fogait összeszorítva vágná el a madár torkát, hogy aztán az abból kiserkenő vérrel tökéletesen bepermetezze a földön fekvő bizonyára halálra vált boszorkányt. A szertartás pedig kegyetlenül kezdetét veszi. Az állat maradék vérét a lány körül körbe permetezi szét a padlón s a lábával teszi egybefüggővé a vörös vonalakat. Jobbra-balra tapicskolva a vérben.. Végül határozott mozdulattal levágja a madár lábait, a testet pedig a lány lába közé helyezné nagy műgonddal. Eztán kerül fel a krokodilt formázó maszk, és Craig lassan elkezd körbe-körbe járni a lány körül, hol az óramutató járásával megegyezően hol ellenkezően. Ez eltart pár percig, míg végül a csirkelábakat is rázogatni kezdi, és révülten kántálni kezd.
-   Toudènyeman toudènyeman pa ka tounen gade dèyè ou pa kapab wè...
-   Toudènyeman toudènyeman pa ka tounen gade dèyè ou pa kapab wè...
-   Toudènyeman toudènyeman pa ka tounen gade dèyè ou pa kapab wè...
-   Toudènyeman toudènyeman pa ka tounen gade dèyè ou pa kapab wè...
-   Toudènyeman toudènyeman pa ka tounen gade dèyè ou pa kapab wè...
-   Toudènyeman toudènyeman pa ka tounen gade dèyè ou pa kapab wè...
-   Toudènyeman toudènyeman pa ka tounen gade dèyè ou pa kapab wè...
-   ….

*A kántálás egyre hangosodik egyre révültebb, s a lány érezheti, amint a vér lassan forrósodik, a testén egészen pezsegni kezd, a mellei pedig feszülnek, mintha csak ki akarnának szakadni a testéből.. Craig egyre hangosabb, míg végül hirtelen elhallgat, és térdre rogy a földön. Letépi az arcáról a maszkot, és lihegve belemártja a csirkelábakat a földön lévő vérbe, és a mellkasára keni, majd még egyszer utoljára elkántálja, a rigmust és lassan feltápászkodva az asztalához hátrál. Szinte neki esve támaszkodik meg, és a fejét lehajtva szemit lesütve fordul el, mintha valami szörnyűt tett volna.. nem mintha ez maga nem lett volna a megtestesült szörnyűség.. mindösszesen ennyit tud kinyögni magából most.*
-   Ennyi lenne.. kész vagy.. én most elfordulok, amíg rendbe szeded magad..*Majd elfordul, és egészen, és arcát a karjaiba temetve elhallgat. A lány pedig érdekes módon frissnek, és üdének érezheti magát, mintha puha ágyon ébredne.. csupán a vér.. a padló a csirke.. és a felgyorsult események hibáddzanak..*

A földön kuporgó, zaklatott lelkületű boszorkány magányát csak az épület zajai, és a falban, fában megbúvó rovarok halk neszezése töri meg, és persze a nyomtatványok között bujkáló kis rágcsáló zajongása.
A percek ólomlábakon vándorolnak a hűvös szobában, Lin pedig elunva Pete keresését fázósan dörzsölgeti a kabát alól kilógó karját, lábujjai pedig izgatott táncot járnak.
Az őt ért sokk, aminek az arcára száradt sós csíkokat köszönhette, lassan múlófélben van, csak az idegesség marad meg, ami már régi ismerős a lánynak. Amíg a felpaprikázott mágus beszerezte a hiányzó kellékeket, igyekezett hozzászoktatni magát a meztelenség gondolatához... illetve csak most gondolt bele, vajon mi is várhat rá a rejtélyes „rituálé” címszó alatt. Az nyilvánvaló volt, hogy szükség lesz egy áldozati állatra, mégpedig Craig szavai alapján csirkére, aminek a vérével meg kell hinteni őt. De hogy ezek után mi fog történni, arról csak egészen halovány fogalma volt. Az iroda némaságában szárnyalni kezdett a fantáziája; egy képzeletbeli szertartás képei peregtek a szemei előtt, amiben keveredett mindaz, amit a ki nem hagyott előadásokon hallott és amit az amerikai szájhagyomány tartott a voodoo szertartásokról...
Bármi lesz is, ki kell bírnom -határozza el magát a lány. Egyrészt minél előbb szabadulni akart, aminek az egyetlen járható útja az ismeretlen rituálén keresztül vezetett; másrészt pedig tartozott ennyivel a tanárának, aki az elveit félretéve, ha nem is örömmel, de hajlandó volt elvégezni a szükséges ceremóniát.
Eddig jutott a lázas elmélkedésben, mikor is a keskeny íróasztalról előbb egy pergamen tűnik el, majd néhány pillanattal később megérkezik az ausztrál is, karján az áldozatnak szánt tyúkkal.
A lány figyelmét nem kerüli el, hogy a fiú úgy érkezett, hogy ne láthassa őt, és nem is fordul felé. Egészségtelenül tág pupillákkal figyeli a torzonborz alakot, az előbbi harag jeleit keresve rajta. A változatlanul ingerült varázsló nagyokat sóhajtva kérdez rá, még mindig akarja-e a boszorkány ezt az egészet. A hangja nem árul el érzelmeket; úgy beszél, mintha a negyedórával ezelőtti események sosem történtek volna meg.
Lin félszegen bólogat, ahogy elhatározással a hangjában válaszol:
- Essünk túl rajta... -a mondatban érezni lehet egyfajta „már minden mindegy”-hozzáállást is, és természetesen az is nyilvánvaló, hogy Linnek sincs sokkal több kedve az elkövetkezőkhöz, mint a varázslónak.
A fiú kérésére a boszorkány megszabadul a kabáttól is, és immár teljesen fedetlen testtel helyezkedik el a hideg padlón. Előbb csak felhúzott térdekkel könyököl, majd nagy levegőt véve teljesen elnyúlik az időközben eltüntetett könyvkupacok helyén. Egész testében remeg az izgalomtól; szemeit lehunyja, amikor a kócos mágus felé fordul.
Bár a lánnyal valóban bőkezűen bánt a természet, az összhatás -saját véleményével ellentétben- egészen bujára sikeredett. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a látvány nem lesz könnyen feledhető... még egy olyan messzemenőkig tisztességes férfinak sem, mint amilyen az ex-zenész.
A srác egyetlen sima mozdulattal töri ki a tollas nyakát, majd a fiókból előkerül egy méretes kés és egy szépen faragott maszk is.
Biztosan sokszor csinálta már -ötlik fel a gondolat a lányban a szakavatott mozdulat nyomán; szemét szorosan lehunyja, hogy ne kelljen látnia a szárnyas élettelenül lógó tetemét. Még a fejét is elfordítja, csak a ruha zizegésére és a fiú közeledő lépteire néz fel újra.
A lány kék szemeiből ijedtség süt; a félmeztelen alak láttán mellkasa egyre hevesebben emelkedik és süllyed, hangosan, kapkodva szedi a levegőt; kezei ökölbe szorulnak a teste mellett, de engedelmeskedve a korábbi utasításnak, nem mozdul.
A kés megemelkedik a hozzáértő kézben -a bozorkány még emlékezett rá, milyen hideg volt- Lin pedig újra lehunyja szemeit és ajkába harapva, összevont szemöldökkel fordítja el a fejét ismét, mielőtt még a fegyver lecsaphatna. A formás test összerándul, ahogy a még meleg vér a tejfehér, hamvas bőrre hull; a fakó háttéren még élénkebbnek tűnik a vöröse. A boszorkány csendesen tűri, hogy beborítsák a madár vérével. Szemeit csak akkor nyitja ki újra, mikor a varázsló mellé ereszkedik, hogy a megcsonkított állatot a lábai közé helyezze. A diáklány összerezzen, ahogy a fiú hűvös keze a vádlijához ér; immár nem csak a hidegtől, de a másik érintésétől is megborzongva fekszik tovább, mozdulatlanul. A mágus érezheti a finom remegést, mely a lány sajátja az események alatt.
Ezután felkerül a krokodilmaszk, és a tanár lassan körbejárva az elátkozott nebulót, kántálni kezd. A fiatal lány ismét lehunyja szemeit; a rigmust nem érti, csak a szavak zenéjére figyel, ahogyan a kántálás egyre erősödik, míg végül a testére öntött vér melegedni kezd, szinte már égeti a fehér bőrt, pezsegve engedelmeskedik a mágia erejének. Mikor Lin már azt hinné, tényleg megégeti a vörös permet, Craig térdre rogy mellette, a tollas levágott lábait a kiontott vérbe mártva egy keveset a mellére ken belőle, s még egyszer utoljára elkántálja az ismeretlen sorokat.
A lihegő ausztrál lassan tápászkodik fel diákja mellől, majd szinte nekitántorodik a zsúfolt íróasztalnak. Szemeit lesütve, fejét elfordítva áll ott, mintha a kívánatos női test helyett valamilyen istentelen szörnyeteg feküdne előtte...
- Ennyi lenne.. kész vagy.. én most elfordulok, amíg rendbe szeded magad... -nyögi ki nagy nehezen, aztán arcát tenyerébe temetve fordul el teljesen a vörösbe öltöztetett lánytól.

Lindsay csak lassan tápászkodik fel; végignéz saját csirkevértől pirosló tagjain, majd elfintorodva indul a pálcájáért.
A hónapok óta kísértő nyomasztó érzés már a múlté; a lány felszabadultnak, kipihentnek érzi magát, mintha csak hosszú ideig tartó betegségből lábalt volna ki. Valamilyen szinten így is volt.
Egy egyszerű bűbájjal megszabadul a varázslat nyomától -valahogy mintha a pálca is kezesebb lenne most- majd öltözni kezd, kicsit még most is remegő kézzel.
Ahogy a mellékelt ábra is mutatja, a félelem alaptalannak bizonyult. Kicsit el is csodálkozott rajta, mikor a fiú szólt, hogy felöltözhet. A felhalmozódott adrenalin csak lassan ürül ki a szervezetéből, így a remegés is csak lassan csillapodik.
A lánynak nem esett bántódása; a varázslót viszont mintha komolyabban megviselte volna a procedúra, mint az átok szenvedő alanyát. Lin a lehető leggyorsabban öltözik fel, de mindeközben vegyes érzelmek kavarognak benne.
Immár értette, miért ódzkodott úgy a férfi az egésztől, a másik testtartása pedig egyértelműen mutatta azt, amit a lány már így is tudott; a fiatal varázsló önmagával hasonlott meg, mikor teljesítette a lány kérését és segített rajta. A szikár alak olyan esendő, olyan megtört volt, ahogy az asztalnak támaszkodva várt, hogy a boszorkánynak megesett rajta a szíve.
Miattam érzi magát rosszul -csendül fel az önvád a lány fejében, aki két érzelem között vívódott. Alapvetően kedvelte a fiatal mágust, és nem akarta így látni. Ugyanakkor az ausztrál halálra rémítette a dühödt kirohanásával és megbántotta a szúrós megjegyzésével...
Minimum egy köszönömmel tartozom neki -de a lány tudta, hogy valójában sokkal, de sokkal többel tartozik a másiknak, aki miatta adta fel az elveit. Mindemellett a fiú tökéletesen lovagiasan viselkedett vele az este nagyobbik részében.

A lány végül tétován lép a neki háttal álló, félmeztelen alakhoz, forró tenyerét óvatosan nyújtja a tanár felé.
- Craig... -szólítja halkan, ahogy apró tenyere a fiú vállához ér.
Nem kérdezi, hogy jól van-e -nyilván nincs jól- csak nagy, hálát sugárzó szemekkel néz a másikra, amíg a megfelelő szavak után kutat.
- Ne úgy gondolj rám, mint a diákodra... hanem mint elátkozott boszorkányra, akin te, az egyetlen elérhető voodoo szakértő, segítettél. Semmi rosszat nem tettél, éppen ellenkezőleg... -próbálja elmondani, ő hogyan látja a történteket, hátha ez segít valamennyire megbékíteni a borzas figurát az eseményekkel.
Lindsay számára is hihetetlen volt, hogy valamiféle belső kényszer hatására vigasztalni akarta azt az embert, aki nem sokkal ezelőtt megijesztette és megbántotta, de így volt. A lányt gyötörte a bűntudat, amiért faragatlan volt a másikkal, a varázsló mégis miatta hozott ekkora áldozatot.
Hihetetlenül kék szemeivel a hasonlóakba néz. Még mindig nem tudja pontosan, mit is szeretne mondani. Egyszerűen köszönje meg? Ezt túlságosan kevésnek érezte. Mondja el, mennyire sajnálja, hogy miatta kényszerült ilyen nehéz döntésre a mágus? Kérjen bocsánatot az egészért? Valahogy ezt sem tűnt a legjobb megoldásnak. De talán a fiú majd a segítségére siet.

*Az Ausztrál lihegve támasztja ütött kopott íróasztalának oldalát, miközben hol sírontúliakat sóhajt, hol pedig, már szinte felnyög. Mélyen a hajába túr, és láthatóan a saját fejbőrébe mar fokozatosan. A lány neszezése nem igen befolyásolja, a szinte haláltusáját vívó varázslót. Legalább is a látszat erre enged következtetni. Egyre jobban összegörnyed, majd végül elernyedt testtel liheg tovább. Tisztában van vele, milyen látványt nyújt, és nem képes változtatni rajta. De valójában ez cseppet sem zavarja. Nem szégyelli magát cseppet sem a történtek miatt, hisz tudta előre mi fog következni, és ezt hamarosan kénytelen lesz megosztani a másikkal is. Nem teheti meg, hogy elhallgassa ezt a részletet. Egyszerűen nem. Ráadásul képtelen is magában tartani, de ami a legjobban kedvét szegi, az a tény hogy tudta előre, de valamiért felülkerekedett a segíteni akarás. Még ha olyannyira gyűlölte is azt, amit egykor mindennél jobban szeretett. Talán senki nem ismerte nála jobba a kudarc élményét, és többek közt ez vezette, míg elvállalta a dolgot. S számolt ugyan a következményekkel, most mégis elesett, és saját magához hűnek maradni kénytelen, így szenvedésre kárhoztatott újra.

Mikor tanárnak állt megfogadta, hogy minden körülmények között mindig segít mindenkinek, de mit nem adott volna most érte, ha egy tapasztalt Bokor van a közelben.. Na de erről ennyit. Továbbra sem fordul háta csupán fülével követi, a rendeződést, és amint a másik lassan feltápászkodik. Craig hallja a másik közelségét, de a fémesen hideg vállakon alig érzékelhető a másik érintése. Talán Craig valóban csak a hangra figyel, és a tapintásban nincs része. Craig nem fordul mega hangra az asztal felé fordulva a földön gubbaszt, görcsöl, hol feszesen, hol ernyedten. A lány szavai pedig kedvesek, mely jelen pillanatban drasztikusan megnehezíti helyzetet. Buj képek sokasága tódul Craig agyába, mellyel igencsak nehezére esik megbirkózni. A kezei ökölbe szorulnak, és mintha szándékosan még jobban megfeszülne a csontjai láthatóvá ijesztően tapinthatóvá válnak. A lány szavaival kapcsolatban nincs mondanivalója sokkal inkább valami mást.

Kissé felemeli a fejét, és a kezét kinyújtva csettint, minek folyományaképp az egyik a szoba sarkában álló könyvkupac tetején lévő, zöld kötéses iromány felcsapódik, és mintha csak egy fuvallat tenné, az egyik oldalból kiszakít egy jónagy részt, majd a varázsló kezébe sodorja. Craig a papírt nyújtva a lány felé így szól teljesen háttal kissé megremegve hangjába riasztóan csendülő belső csenddel.*

-   Vidd ezt, és olvasgasd.. erről majd csak a szemeszter végén lenne szó..
-   Menj azonnal! *Parancsol a lányra, ezúttal csak pusztán határozottan.*
-   Szívesen..! *Teszi hozzá halkan, majd az asztalra csap kínjában, mire az iroda ajtaja nyomban kitárul utat engedve a lánynak. Aki bizonyára rögvest távozik.. Hogy mikor tanulmányozza át a Lucas Radebe Macquarie neve által fémjelzett jegyzettöredéket, azt nem tudni biztosan, de ha megteszi a következő lábjegyzet részre lehet figyelmes..*

„… de vigyázz, ha a szertartást jól ismerő, de nem avatott személy kívánja elvégezni, az átok nem oldható fel teljesen, csak a megtisztítani kívánt személyen. A szertartás vezetője ekkor fokozott kockázatot vállal, hisz az átkozott átoktalanná válik, azonban a pagan új testet ölt kísérő kapocsként, és szinte kielégíthetetlen szexuális kötődésre sarkallja az instruktort az alany iránt. Jobb az ilyen eshetőséget elkerülni, és a szertartást ismerő felszentelt papot választani, mely büntetés nélkül hajthatja végre a szertartást, és semmisítheti meg az átkot. Másfelől a pagan egy..”

Lin elfoglalt ugyan a ruháival való küzdelemmel, ráadásul éppen háttal áll a mágusnak, de a kócos tanerő felől jövő sóhajok, és a szűnni nem akaró lihegés aggodalommal tölti el a lassacskán teljesen felöltözött leányzót. Végül a fiú már teljesen összegörnyedt testtartásban, az asztal előtt kuporog, mire a boszorkány megfordul és megszólítja.
Milyen hideg a bőre! Normális ez?  -ötlik fel a lányban, ahogy a tenyere a hűvös vállra simul.
- Tudok valahogy segíteni? -teszi fel reflexből a naiv, de őszinte kérdést, miközben kissé megszorítja a kínban lévő ausztrál vállát és kicsivel közelebb hajol a sráchoz. A hangja bátortalan, de a kérdést komolyan gondolta.
Lin nem csak a fiú hidegségét érezte szokatlannak, hanem azt is, hogy az érintésére nem is reagált, csak a hangjára figyelt fel az előbb. Valami nem stimmelt ezzel az alakkal, és ez egyre jobban kezdte érdekelni a lányt, ugyanakkor kicsit meg is rémítette.
A boszorkány engesztelő szavai nyomán Craig karja megfeszül; a lány automatikusan elengedi a fiú vállát a mozdulatra. Fogalma sincs róla, mit szabadított el a fiú fejében a másik számára alig érezhető, szellő simogatásánál is finomabb érintés. Lin azt hiszi, most is valami visszavonhatatlanul rossz dolgot csinált. Csak nézi a földön görnyedő alakot és nem tudja, mit is kellene tennie.
Azonban ekkor a varázsló kicsit összeszedi magát, csettint, a mozdulat nyomán pedig máris a kezében terem egy megcsonkított oldal egyik fele, amit most Lin felé nyújt. A boszorkány elveszi a kitépett lapot, de közben továbbra sem veszi le a szemét a fiúról, akinek a hangja teljes nyugalommal csendül, ami még az állapotánál is furcsább a lány számára. Lin enged a parancsnak, és egy halk „köszönöm” után tétova léptekkel indul kifelé, magához véve maradék holmiját.
Remélem nem lesz baja... -szalad át a lány fején, amíg egyre gyorsuló iramban szalad lefelé a lépcsőn, útközben rángatva magára a kabátot. A kitépett fecnit még mindig a kezében szorongatja...


Körülbelül három hét telt el a félresikeredett események óta. Megérkezett az igazi tél, az első hó, és a diákok legnagyobb bánatára a vizsgaidőszak is. A tantermek elnéptelenedtek, az emelet folyosója ellenben időről időre megtelt könyveket lapozgató, magukban lázasan motyogó vizsgázókkal, akik még az utolsó pillanatokban is pálcamozdulatokat és rég elfeledett varázslók metódusait gyakorolták. A mai nap a tanári folyosó viszont kihalt volt; csupán egy lány várakozott Craig irodája előtt, halkan dudorászva.
Lin az ajtóval szembeni falnál ült, felhúzott térdére vaskos kötet támaszkodott. Éppen a rúnák megtalálásának történetét olvasta újra, immár sokadjára. A körömrágás, és az izgalom ami okozta, kivételesen nem a vizsgának szólt, hanem inkább a vizsgáztató személyének.
A boszorkány az átok levétele óta nem találkozott a kócos ausztrállal -az valahogyan mindig elkerülte- most viszont nem volt menekvés: szóbeli vizsgát kellett tennie Craignél Rúnaismeretből.
Lin, bár előtte volt a rúnaszótár, nem figyelt a könyvre; ábrándosan meredt az ajtóra, baljában a pálcáját, jobbjában pedig egy összegyűrődött papírfecnit forgatott...
A papírdarab Lucas Radebe Macquarie munkájából származott, és volt benne egy különösen érdekes lábjegyzet is. Ez a pár soros megjegyzés meglehetősen sokat foglalkoztatta a lányt, mióta hazaérve az ominózus esemény  után, egy forró zuhannyal és egy bögre teával később elolvasta az irományt. Akkor még nem tulajdonított nagy jelentőséget a lábjegyzet felvázolta lehetőségnek; ám az, hogy a fiú feltűnően kerülni kezdte az utóbbi pár hétben, mindenképpen aggodalomra adott okot. Lin pedig, bár nem tudta, mennyire számít avatottnak a voodoo mágia terén a másik, kezdte gyanítani, hogy a korábbi mindig barátságos fogadtatás hirtelen megszakadása egy okra vezethető le.
Craig nem felszentelt pap és félresikerült a rituálé...
A lehetőség egyszerre borzasztotta és vonzotta is a lányt; egyrészt szörnyű volt a tudat, hogy az átok tovább él, és már nem őt, hanem a varázslót sújtja, ráadásul az nem tehet semmit a vonzalom ellen. Másrészt viszont vonzó is volt a romlott mágia kínálta lehetőség; a lány nagyon is jóképűnek találta fiatal tanárát, a tudat pedig, hogy a másik most talán inkább férfiszemmel, és nem tanárként tekint rá, megmagyarázhatatlan bizsergéssel töltötte el a boszorkányt.
Eddig jutott az elmélkedésben, amikor az ajtó nyílt, a csoporttársnője pedig borús arccal lépett ki rajta.
- Na, mi volt? -tápászkodik fel az amerikai, leporolva kigombolt, csinos fekete talárját.
- Ne is kérdezd... jövő héten újra jövök -panaszolja letörten a szőke boszorkány, majd az ajtó felé int- Megvárjalak?
- Nem, nem kell, köszi. Akkor szerdán találkozunk Transzfiguráción! -mosolyog a lányra Lin, majd nagy levegőt véve nyit be a már ismerős irodába.
Aki bújt, aki nem... -ötlik fel a fejében a bújócska kezdőmondata, megmosolyogtatva a diáklányt.
- Hello Craig! -köszön vidáman, magabiztosan -hiszen a Rúnamágia egészen jól fekszik neki- miután becsukja maga mögött az ajtót. A lány fekete haja laza konytyba van tűzve, elöl sötétpiros hajpánt színesíti a képet. A jó szabású fekete talár alatt mélyebb kivágású, elöl gombos ruhát visel, természetesen az elmaradhatatlan sztreccsnadrággal és a magasabb sarkú csizmával együtt. A lány csinos; de hát vizsgázni jött, így ennek nem érdemes különösebb jelentőséget tulajdonítani. Vállát egy nagyobb táska húzza le -benne a rúnaszótárral- baljában a pálcája. A papírdarab időközben szintén eltűnt a táska egyik zsebében.
Kíváncsian várta, hogyan fog viselkedni vele az ausztrál.

-   Nos hallgatlak.. *Csendült fel a nyugodt, de mégis határozottan éles akcentus, a szűk kis irodában. Majd percekig csak dermedt csend honol. Az odabent gubbasztó vizsgázó eleinte nem igen tudott megszólalni, majd lassan megeredt a nyelve, bár őszintén szólva Craig véleménye szerint nyugodtan magában is tarthatta volna a megosztani szánt gondolatokat.
Pontosabban szavakat, hiszen gondolatoknak aligha voltak nevezhetők azok a töredékek félmondatok, melyeket a vizsgázni igyekvő lány emlékei kormos tárnájából előhalászott. Craig mélyet sóhajtott mire a vizsgázó kissé megszeppenve elhallgatott. Craig sosem buktatott meg szívesen senkit így ezúttal sem adta olcsón az 1-est. Ahogy mondani volt szokás. Az is csak egy osztályzat, amiért így vagy úgy meg kell dolgozni. Így hát a zavartan hallgató hallgatóhoz fordult kérdőn.*

-   Mentőkérdés?? *Húzta fel szemöldökét kíváncsian ajánlkozva, mire a lány kissé félve ugyan, de igent hebegett. Erre pedig hangzott is a kérdés maga.*
-   Nos akkor a kettesért hadd halljam a Futhrak első három karakterét visszafele olvasva.??! *Érkezett a kérdés. Hiszen a tárgyal kapcsolatos ennél alapvetőbb dolog nem igen jutott eszébe. Nem tudni ezt kissé olyan, mintha oroszul akarnánk szakácskönyvet írni a cyril betűk ismerete nélkül. Azonban így, vagy úgy semmi felelet nem érkezett csupán egy egyre inkább elszontyolodó ábrázat kerekedett. Mire az Ausztrál csak fáradtan intet.*
-   Ezt legalább az átértelmezett ABC-t jövő hétre kérlek..  *Mondta, majd az ajtó felé biccentett.*
-   És küld a következőt! *Mondta, miközben a másik távozott, ám ekkor még nem gondolta bár ne tette volna ilyen könnyelműen, hisz hamarosan nemkívánatos vendég érkezett, ám ezúttal a szó puszta retorikai értelmében. Hisz fizikálisan nem is tudott volna ennél a jelenségnél kívánatosabbat elképzelni a kócos átoktörő. Ki önnön hibáján kívül sodródott átkos vizekre, és most kénytelen szembesülni akaratlan vonzalma tárgyával.

Amint betoppan, Craig orra megtelik a mámorító illattal, ami ebben a percbe akár tömény rothadó hús szaga is lehetne, hisz nem a valós tényezők irányítják az érzékeket. Ám erről szó sincs, az illat kellemes a keblek hatalmasnak tetsszenek a nadrág túlontúl feszes. Mindezek együtt elképesztő nyomást gyakorolnak a varázslóra. Craig pedig csak egyszerűen, és fájdalmasan felnyög.*

-   Ez egyszerűen nem lehet igaz.. *Majd arcát a tenyereibe temetve lehanyatlik az asztalra egyúttal szándékosan is megvonva magától a látványt. Vajon nem olvasta volna a jegyzetet.. vagy ha mégis miért van itt.. nem használhatja ki a helyzetet.. ezt nem feltételezi magában, miközben arcát az asztalhoz szorítva szenved az egyre felkavaróbb helyzettől. Erősen beletúr a hajába, majd így szól, de a világért sem nézne fel. Úgysem látna mást csak ringó csípőket, orbitális melleket, megannyi olyan hívogatóan valótlan dolgot, melyre most aligha van szüksége.*
-   Kérlek mondd, hogy nem olvastad el a jegyzetet, és csak azért vagy most itt.. *Nyögi az Ausztrál saját dugájából, ám a hangvétel sokkal inkább arra emlékeztet, hogy. „Zárd be az ajtót, és kezdj el levetkőzni.” Pontosabban az ezzel vívott keserves harc kínja testesül meg benne..

A fogadtatás ugyanolyan rideg, mint amennyire érzéketlen volt a fiú a legutóbbi alkalommal. Craig köszönés helyett hangosan, fájdalmasan nyög fel, miközben tenyerébe temeti arcát és az asztalra hajtja kócos fejét.
Köszi szépen, én is örülök, hogy látlak... -villan át a lány agyán a reflexszerű, ironikus válasz, de szerencsére még idejében lakatot tesz a szájára, így csak a kék szemek árulkodnak a Lin nyelve hegyén billegő felelet milyenségéről.
Lin látta, hogyan mérte végig a varázsló mikor belépett a szűkös kis irodába, és a mágus ezzel szavak nélkül is megválaszolta az énekeslányban felmerült néma kérdést.
Tehát igazam van...  -kerekednek el a leányzó szemei egy kicsit, miközben a fiú a hajába túr, és még mindig az asztalon nyugtatva fejét, újabb barátságtalannak tűnő mondatot ereszt meg a lány felé. Lin pedig most már biztosan tudja, mi az oka a „bujkálásnak” és a rideg fogadtatásnak, amit most a borzas srác is megerősít a szavaival.
- Olvastam a jegyzetet -bólint a lány, miközben közelebb lép a már ismerős székhez- De most vizsgázni jöttem. Gondolom, a semmire nem adsz jegyet, én meg nem szeretnék megbukni abból a tárgyból, ami eddig a legjobban megy... -jelenti ki megkopott mosollyal, miközben leül a fiú elé. Lindsay érezhetően gyorsabban szedi a levegőt, ahogy Craig közelébe kerül; bár a másik szavai hűvösek voltak, a hangnemből pont ennek az ellenkezője sütött.
Ha ennyire nem akar a közelemben lenni, miért nem üzent, hogy vizsgázzam máshogyan, vagy másvalakinél? Tudnia kellett volna, hogy valamikor jönni fogok -morfondírozik egy pillanatra a diáklány, miközben megigazítja a talár hajtókáját.
- De ha már úgyis itt vagyok, akkor kitalálhatnánk valamit erre is -mutat felváltva Craigre, majd önmagára, nagyokat pislogva- Még másfél évig nem kerülgethetjük egymást folyamatosan... nem lehet valahogy megtörni a pagant? -pillant a fiúra ismét, kezét az ölébe ejtve. Bár az ilyen bonyodalmak megoldására csak egyetlen módszert tudott elképzelni...
Lin kezdte úgy érezni, hogy a Craiggel való találkozásai valami morbid törvényszerűség alapján mindig tanácstalanságba torkollnak. A mostani alkalommal ismét két dolog viaskodott benne, ahogy lábait keresztbe téve várta a másik válaszát.
Tudta, hogy a fiú már a meztelenséggel is nagyon nehezen birkózott meg. Azt is tudta, hogy a másik talán az eddigi legtisztességesebb férfiember, akivel eddig találkozott; el tudta képzelni, micsoda feszültséget gerjeszthetett Craigben az átalakult átok... a lányban ismét bontogatni kezdte szárnyait a bűntudat.
Miattam kerültünk ebbe a hülye helyzetbe. Én sodortam bele őt is, és most ő issza meg a levét az egésznek.
Azonban ez csak az érem egyik fele; valami sokkal rosszabb, Lin és valószínűleg az ausztrál számára is ijesztőbb gondolat sejlett fel a lány fejében. Ez pedig a másik számára is egyértelmű lehet a cseppet elnyílt ajkakból, és a lány mellkasának hevesebb emelkedéséből-süllyedéséből. A szaporább pulzus oka pedig nem volt más, mint a vágy.

Lin sosem volt a legnépszerűbb barátnőjelölt, minden hírneve ellenére sem, és ennek köszönhette a lassan évek óta tartó absztinenciát, bár természetesen volt már dolga férfival élete során. A kialakult kutyaszorító pedig titokban felcsigázta a lányt. Most biztos volt benne, hogy a másiknak nem lenne kifogása ellene, a srác addigi kedvessége pedig eleve indukált egyfajta rokonszenvet és kötődést. Persze az is közrejátszott, hogy az Akadémia diáklányainak nagy része nem csak azért járt Craighez órára, mert érdekelte a Rúnamágia... így Lint is megragadta egy kicsit az óceánkék szemek, és a sötétarany tincsek összhatása. A lánynak tetszett a varázsló, és ez az érzés most, a megtörtént események fényében felerősödött.
Az amerikainak sosem voltak ínyére az egyszeri kalandok, nem is volt még rá példa, hogy ilyenbe bonyolódott volna, de most... most úgy érezte, nem lenne kifogása az ellen, ha a varázsló közeledne hozzá. Kezdeményezni nem fog, ahhoz túlságosan erős volt a bűntudata és a neveltetése is túlontúl tisztességes volt hozzá, hogy kihasználja a helyzetet; azonban ha a másik közeledne felé, nem valószínű, hogy ellenállna neki.
Valahogy megoldást kell találnunk, mert kettészakadok! -sóhajt fel gondolatban a lány.
A szoba levegője pedig valami teljesen oda nem illővel telik meg: alattomosan a fiúra támadó vibrálás ez, ami a cserediák felől sugárzik, annak akaratán kívül, bár ahogyan Craig, ő is ajkába harapva próbál úrrá lenni az érzelmein és vágyain.

*Az események az Ausztrál számára a lehető leg kedvezőtlenebbül alakulnak. S a lány kissé ál naivnak tetsző szavai csak mélyítik a problémát. Még, hogy vizsgázni.. még hogy kitalálni valamit.. Tombol magában dühödten a fiatal tanárjelölt, miközben feszített tempóban küzd saját forrongó átkos vágyaival, melyekkel kapcsolatban meglehetősen elítélhető módon a lány passzív magatartásával csak olaját önt a tűzre. Legalább is Craig most nagyon is így érzi. Mintha sajátos bosszút forralna ellene a lány, s kapván, kapva az alkalmon esze ágában sincs távozni.. még hogy vizsgázni.. ugyan miből.. vázolja a „lehetséges vizsgafeladatokat” magában. S ezzel akaratától teljesen függetlenül még nagyobb kínba taszítja magát. Csak hogy érzékletes legyen mennyire elveibe ütközik ez az egész, még az sem enyhíti benne a fájdalmat, hogy a lány boszorkány mivolta a korábbiakhoz hasonló lehetőségekkel kecsegtet. Csak ül ott szuszogva, görnyedve az asztal lapját kaparva körmeit felszakítva. Mintha csupán utolsó lehelete választaná el valami számára tébolyítóan erkölcstelentől..

A lány azonban egy tapodtat, sem tágít.. ez pedig a közelgő összeomlást vetíti előre. Craig kiemelkedő bűbájhasználó, könnyedén elzárhatná saját magát. S börtönt alkotva ékezhetné indulaait, de esze ágában sincs.. Nem érti, a másik miért nem távozik önszántából.. de ezzel egyúttal a sorsot. s furcsa mód saját sorsát hívja ki maga ellen ismét.. Az egyetem csupán egy kaland volna..? Nos igen sokaknak az.. de akikből az elhivatottság faragott tapasztalt alanyt annak ez húsbavágó, és rendkívül fájdalmas.. megtörni.. megtörni megtörni.. hajtogatja a lány szavait magában remegve. Végül pedig bevérzett szemekkel néz fel csatakosan arcába lógó tincsi közül. Mintha egy medvével birkózott volna, mielőtt a lány bejött..*

-   ez már nem egy pagan.. ez a Move Moun! *Sziszegi szinte tovább kaparva az asztal lapját.. ördög szállta lélekre hasonlítva egyre inkább.. tekintete rémisztő, és áthatolhatatlan.. talán mondanom sem kell amint darabokra tépi a szemközt ülőt, akiről egyre jobban süt.. nem fog elmenni.. pontosabban nagyon is el fog..
-   ezt csak egyetlen módon lehet megtörni.. *Mormolja a lány felé, miközben valódi énjének utolsó csírái fájdalomkönnyeket hullatnak a vértől, és felkapart szálkáktól viseltes asztalra. Majd tovatűnnek az ego kénesen gátlástalan süllyesztőjében. Craig pedig az asztalra csap, az ajtó bezárul.. ő pedig kissé előrehajol.. az átkos rontás pedig teljesen birtokba veszi a testét.. így lelke messze elkerülve a gondolatokat gubbaszt lomha porhüvelyébe zárva..*

folytatás máshol zárt ajtók mögött esetleg..

visszatérés a valóságba

*Az események drámai gyorsasággal fodrozódnak a félhomályos irodában. A helyiség egyre vérgőzösebbé válik, és fülledt erőszaktól fojtogató a levegő.. Mindkét bent lévőt az ösztönei irányítják immáron, s szinte semmi sem maradt emberi mivoltukból. Legalább is nagyon így tűnik. Lassacskán a lány is egyre hevesebb, és kezdi átvenni az átszellemült Ausztrál ritmusát. Odáig fajul a dolog, hogy egészen magára rántja a másikat szilajul tomboló vágyaitól vezetve, közben harsány parancsszavakat skandálva az Ausztrálnak, kinek szemeit véres fátyol borítja, még mindig. A kábán támolygó Craig térdre zuhan a lány előtt, aki most lomhán logó karjait a számára vágyott testtájékra vezeti, s meztelen felsőtestét kínálja az elvakult mágusnak. Akinek látómezejét hamarosan egy pár fehéren ringó kebel tölti ki. S ebben a percbe csendül fel a gong. A lány sistergő szavai a távolba vesznek, mintha csak egy száguldó autóból hallgatná őket. A tér összeszűkül körülötte, és elvakítja a fehérség. A fejébe hasító fájdalom nyilall. A fülei zúgnak, majd egyik percről a másikra újra szól a gong, és a szemei felnyílnak.

A tér kissé kitágul most körülötte, és ha jobban kinyitja a szemét egy fehér szobában találja magát, amint egy széken ülve bámul a semmibe. Pontosabban őt körülvevő fehérségbe réved. Hol lehet most? Merül fel benne a kérdés, bár talán pontosan tudja, hogy mi ez a hely. A percek, és az idő csak telik. Kínzó várakozás, és vakító fehérség. A kettő őrjítő kombinációja azonban szinte hatástalan az Ausztrálra. Az csak némán bámul, mígnem hirtelen némán ajtó nyílik a semmiből, és kívülre tetsző sötétfeketeségből saját maga lépdel elő zsebre dugott kézzel. Önmaga szakasztott mása. Ki lehet ez?? Emeli lassan kérdő tekintetét Craig érkező önmagára. Az érkező egyetlen dologban különbözik a széken gubbasztó másától. A viseltes bőrkabát választja el, mit visel az egybeolvadástól. A bőrkabátos Craig lassan viszonozza a kíváncsi pillantást, és lomha lefitymáló, lemondóan keserves pillantást vet önmagára, miközben a fejét is megcsóválja. Egy szót sem ejt, csupán felnéz a mennyezetnek tetsző végtelen fehérségbe, és bámul, mire Craig is feltekint ültéből, hátha meglátja, amit a másik olyannyira vizsgált.. Azonban csalatkoznia kell. Ugyanúgy némán tornyosulnak felette a nehéz vakító körvonalak. Mire vissza néz azonban a bőrkabátos már sehol sincs. S ennek nyomán szöges, és határozott gondolatok szállják meg Craig koponyáját.

Mit teszek.? Miért teszem ezt? .. csak szépen sorjában.. végül egy vaskos talpakon érkező hathatós nem! NEM..  tölti ki a varázsló tudatát a gondolat, és néhány halk szó hagyja el a torkát a vakító fehérség közepette.*

-   én ennél sokkal jobba varázsló vagyok.. sokkal jobb ember.. *S alig nézne körbe a szívóhatás a visszájára fordul, és homlokában eszeveszett nyomással tér vissza a szobába a hófehér nőiességtől elvakítottan. Újra felharsan, a parancsszó betölti a fülét, s a teste már indulna is, ám az akarat közbelép. Mely bőrkabátos hírnőkét a lelkiismeret hátsó hószín szobájába rendelte. Craig elzárkózott önbecsülésének tudatra ébresztésére. S a művelet látszólag sikeresnek látszik. Craig hirtelen torpan meg, majd hátra hőköl. Az elméje ezúttal tiszta a szemi kevésbé véresek, de a vágy tovább tombol benne. Különösen a mezítelen felsőtest láttán. Azonban az iménti élmények friss szele erőt ad neki a hátráláshoz. Egészen az asztaláig hőköl vissza, majd beleütközik, és így a földre huppan. Az arcán ijedt tanácstalanság vegyül a mit tettem arckifejezéssel, mely lassan halványulva húzná vissza a varázslót, ám ő ekkor talán az utolsó kínálkozó lehetőséget megragadva száll szembe saját magával varázslóként, és tisztességes férfiként. Rögvest a farzsebéhez kap, majd abból egy szempillantás alatt kerül elő a nevezetes eperfa pálca. Craig pedig saját mellkasára irányítva azt szinte érthetetlenül mormolni kezd, miközben egy ferde talán a lány számára is ismerős szimbólumot igyekszik a mellkasába vésni.*
-   Tibake, ekabit Tibake, ekabit.. *Mormolja, majd mélyen a húsába nyomja a pálcát, és formálja meg a szimbólumot. Ami bele is ég heget hagyva maga után. Eztán erőltetetten szegezi a homlokának a pálcát, és újabb varázsigét mormol.*
-   Seal selv vles Leas! *Majd torkaszakadtából kiált fel.. vérfagyasztóan fájdalmasan..*
-   ELÉG ELÉG mááár.. *Ordítja, majd összecsuklik a földön.. s percekig meg sem mozdul.. a hátára dől így jól látható, amint a mellkasán éktelenkedő jel lassan megszilárdul, és végül elhalványul, és eltűnik. Ő maga pedig lassan tisztább fejjel immáron élve lepecsételve ébred. S átkos módon mindenre emlékszik.. kristálytisztán.. szemeiben pedig mélyen ül a szégyen.. hogy tanult varázsló létére ennyire átadta magát.. az átoknak.. melyet, ha így újabb áron fékezett ugyan meg, de a becsülete valamivel elegánsabb piedesztára ülhet tán.. kissé rekedtes, de jellegzetes hangján szólal meg végül a végletekig elnyűtt halomra átkozott szerencsétlen..*
-   Halvány fogalmam sincs róla.. hogyan tehetném jóvá.. de bizonyára ha tudnám.. sem tehetném.. mert nem lehet..
-    Gyalázatos ez az egész dolog.. ha bárhogyan megkövethetlek.. kérlek, mondj valamit..
-        Ha ki akarnál rúgatni innen, csak nyugodtan..*Tolmácsolja gondolatait a bizonyára rendkívül zaklatott, és zavart másiknak, miközben láthatóan félre néz, nehogy a másik félmeztelen testére terelődjön a figyelme.. Craig teljesen elkészült.. mind a fizikai, mind a lelki erejével..*

Az elvakult diáklány elégedetten nézi, ahogy az elátkozott varázsló szinte térdre rogy előtte, és zokszó nélkül teszi, amire Lin utasította. Nem áll ellen a határozott mozdulatnak sem, amivel a lány magához húzza a kezét... de valami, valami nem stimmel. Ezt pedig a boszorkány világosan érzi.
Úgy tetszik, mintha a másikat egy ismeretlen erő kezdené visszafogni attól, hogy megtegye amire annyira hevesen vágyik.  A fiú kezdeti lelkesedése, amivel a lányt is felcsigázta, meginog, a csók és a forró, hamvas bőr érintése ellenére is.
Craig váratlanul, alig hallhatóan szólal meg, szavai nyomán pedig a Lint irányító zsarnok is visszaszorul egy szempillantásnyi időre, lélegzethez juttatva így a lányt, és annak önbecsülését is.
Nézz csak magadra! Hát ilyennek neveltek? Mi a fenét művelsz?
Az ausztrállal szinte egyszerre torpannak meg; Lin dermedten figyeli, ahogy a varázsló pánikszerűen hátrál el, egészen az asztaláig, majd a földre huppan. Riadtan néz végig előbb saját meztelenségén, majd a vele szemben kuporgó máguson; arcán hitetlenkedés, vágy, szégyen, félelem váltakozik ijesztő sebességgel. Kezeit berögzött mozdulattal kapja maga elé, miközben a fiú előveszi pálcáját, és egy, a lány számára is ismerős szimbólumot vés fel vele a mellére. A pecsét vörös sebet hagyva maga után megfogan, majd a pálca Craig homlokára irányul... aki saját varázslatai nyomán fájdalomtól izzó hangon kiált fel, majd ijesztően mozdulatlanul nyúlik el a földön.
Lin mozdulni, levegőt venni sem mer; kábán nézi, mit művel magával az ausztrál. Egyfajta dermedt mozdulatlanság veri bilincsbe a tagjait; megdöbbenve veszi tudomásul, hová fajult a helyzet. Azonban a másik iránti aggodalom felrázza a lányt, aki most felpattanva ültéből az alélt varázsló mellé térdel.
- Craig! Craig! -szólongatja a tanárt, ahogy remegő kezével kisimítja a fiú arcába hullt tincseket és a fiú arcát pofozgatva próbálja magához téríteni őt. A lány retteg, hogy a másiknak valami komoly baja esett, lassan a felgyülemlett stressz okozta első könnycseppek is gyülekezni kezdenek a kék szemekben. Elszoruló torokkal szólongatja a fiút... aki még éppen idejében nyitja ki a szemeit hozzá, hogy megakadályozza a könnycseppek legördülését a lány arcán.
- Ohhh, édes Merlin! -sóhajt hatalmasat Lin a megkönnyebbüléstől; fejét a másik mellére hajtja egy pillanatra, elszabadult tincsei végigcsiklandozzák a mágus nyakát.
- Nagyon megijesztettél! -emeli fel a fejét a lány, kutató, aggodalmas pillantással fürkészve a varázslót, akinek a szemeiben már ott ül a történtek miatt érzett szégyen. Azonban most, a nagy riadalom elmúltával Lin különös dologra lesz figyelmes; ahogy felül, megakad a szeme a fiatal tanerő mellkasán éktelenkedő tetoválásokon.
Ezek meg hogy kerültek ide? Az előbb még nyomuk se volt... mik ezek egyáltalán? -pörög az agya, miközben talán szemérmetlennek tűnő módon bámulja a jeleket, melyek közül csupán egyet vagy talán kettőt tud megfejteni. Aztán gyorsan észbe kap, ahogy Craig rekedten, de a saját, megszokott hangján szólal meg.
Lin csak most ébred igazán tudatára, hogy félig meztelen; fülig pirulva, fejét elfordítva húzza maga elé a térdei, karjával átkulcsolva őket ül tovább rémisztően csendesen a magatehetetlennek tűnő varázsló mellett, így hallgatja a másikat.
- Kirúgatni? Nem! Hová gondolsz...  -tiltakozik határozottan. Az Államokban nagyon szigorúan veszik az ilyen ügyeket... de Lin nem érezte volna se jogosnak, se tisztességesnek ha panaszt emel.
- Te szeretsz itt lenni.. arról nem is beszélve, hogy én ugyanúgy nyakig benne vagyok, mint te. Miattam történt az egész. És nekem még csak kifogásom se lehet...  -utal a másik elátkozott voltára. Craiget az elfajzott pagan irányította, de őt...?
Én is ugyanannyira akartam az egészet, mint te -gondolja magában, és ha lehet még fokozni, akkor a lány zavara most még nagyobb.
- Miért nem küldtél el? Ha megmondtad volna, hogy ezzel fog járni, inkább maradtam volna megátkozva! -hajtja térdeire a fejét, elbújva a kibontott hajfüggöny mögé.
- Agrippa kondérjára, miket gondolhatsz most rólam! -sóhajt fel elfacsarodó szívvel, teljes letargiába esve.
- Én nem azért jöttem ide, mert... unott vagyok... vagy romlott... áhh! -hallgat el inkább a lány.
Felesleges magyarázkodnom, akkor még rosszabbul jövök ki belőle... -ötlik fel benne. Kétségbeesetten szerette volna elmagyarázni a varázslónak, hogy mi zajlik benne, hogy ő tényleg nem azért jött ide, mert számított rá, hogy így alakulnak a dolgok. Ő valóban csak vizsgázni akart, és nem valami előre kitervelt, erkölcstelen szándék vezérelte.
Ne hazudj magadnak, egy kicsit te is kívántad, hogy ez történjen! -pirít rá a tengerentúlira a lelkiismerete; de ha Craig nem kezdeményez, a lányt nem uralja így el a saját kielégítetlen vágya és a boszorkány magától sosem alakítja így a helyzetet. A bűntudat pedig csak egyre jobban fojtogatja a diáklányt.

- Miért van az, hogy veled sose úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném? Mindig beüt valami... vagy én gázolok beléd, vagy valami átok tesz keresztbe... pedig sose akarok rosszat, hidd el! Mi baj van velem? -túr a hajába mindkét kezével a boszorkány, hangosan, nagy kortyokban véve a levegőt, nehogy elsírja magát. Így nyugtatja magát pár percig, majd mikor elég biztos benne, hogy felnézhet, fejét elfordítva pillant zavaros tekintettel a mellette fekvő alakra:
- Mihez kezdünk most? Meddig tart ki a pecsét?

-   Épp elég ideig remélem.. *Szólal meg végül Craig miután újra ülő helyzetbe tornássza magát. Fáradt, és elnyűtt hangon.*
-   Felkeresek egy szakértőt magam is azt hiszem. *Köhécseli, és halovány mozdulattal megvakarja a tarkóját. A pálcáját pedig újra a kezébe veszi, és el is teszi azt. Kissé gondolkodóba esik, aztán hamar visszatér, és újra beszélni kezd.*
-   Nincs itt komoly baj! *Mondja most meglepően derűsen.*
-   Csak talán mindketten rosszul időzítettünk.. *Majd a szemében a fáradtság ellenére huncut fény gyullad, és barátságosabban kommentálja tovább a másik szavait.*
-   Egyébként jó szemed van, hogy felismerted a pecsétet! Büszke vagyok rád! *Kacsint a lányra elismervén a jó megfigyelést.*
-   Azt hiszem ezzel ki is érdemelted az ötöst! A körülményekre való tekintettel, meg végképp. *Jelenti ki fáradtan pislogva, némi kedves iróniát erőltetve a történtekre, azonban határozottan komolyan gondolja a dolgot, hisz ha leszámítjuk a néhány percnyi zavarba ejtően odaadó szolgáltatást, akkor is bőven kijár a jegy a megfigyelésért.*
-   Ja és azt hiszem a múltkoriért is bocsánatkéréssel tartozom.! *Mondja, majd lassan megpróbál felállni, és ha a másik segít talán sikerül is neki.*
-   Elragadtattam magam tudom, hogy benn voltál az órákon. Szóval várlak a következő félévben!! Ahogy eddig elnézem, nem lesztek túl sokan Rúnamágia kettőn. De sebaj..*Elmélkedik, miközben lassan megtámaszkodik az asztal szélén, és megpróbálja visszavenni a felsőjét. Közben reméli, hogy a lány is helyrehozza a ruháját, és így nem kell folyton félrenéznie. Időközben kezd úrrá lenni a fáradtságán, és már a továbbiakon elmélkedik. S előre érzékeli a bőrén a forrongó napfényt a messzi fekete országban..

Craig lassan felül, miközben válaszol néhányra az elhangzott kérdések közül. Közben a tőle megszokott mozdulattal túr a hajába, így Lin kezdeti aggodalma is alábbhagy látva, hogy a mágust nem viselte meg annyira a varázslata, mint amennyire elsőre tűnt. Pár perc múlva pedig a fiú minden keserve ellenére már barátságosan meleg hangon szól a még mindig zavarban lévő diákjához.
Tényleg nincs? -kérdezik a világoskék szemek némán, kétkedőn, ahogy reménnyel telve pillantanak a Csendes- óceánt idéző férfiszemekbe.
- Lehet... de akkor is rossz ez így... -kommentálja a varázsló szavait, majd félszegen mosolyodik el a dicséretre.
- Nem volt olyan nehéz felismerni, ez törzsanyag volt... -motyogja zavartan, de azért jólesnek neki a varázsló szavai; ritkán van része ilyesmiben a tanáraitól, többnyire mindenki csak veszekszik vele, hogy miért nem igyekszik jobban teljesíteni a kurzusain.
- Inkább K-t, nem? Most nem a muglikál vagyunk! -javítja ki a srácot halkan, majd az ironikus megjegyzésre tovább pirulva szabadkozik:
- Én nem érdemlem meg a K-t... ez tök könnyű dolog, inkább adj egy V-t és kész -kéri az ausztrált szemlesütve. A fiú úgy viselkedik, mintha az elmúlt pár percben semmi különös nem történt volna, és ez valahogy egyszerre tölti el a lányt hálával és kényelmetlenséggel. És valahol mélyen, tudat alatt a sajnálat is jelen van; Lin sajnálta, hogy nem tartott tovább a mámor... de nincs mit tenni, és talán jobb is, hogy itt és most vége lett. Ha tovább fajulnak az események, az csak fájdalmat és keserűséget hozott volna mindkét félnek.
A fiú felemelkedne ültéből, Lin pedig ugyan nincs róla meggyőződve, hogy ez jó ötlet, de maga is talpra vergődik és segít a másiknak, miközben egyik kezével a bordó ruhát fogja össze a mellén.
- Nem, én húztalak fel, nem kellett volna olyan bunkóságot kérdeznem... túl kíváncsi voltam -szabadkozik a fiú bocsánatkérésére -De ha te lefogadod az én bocsánatkérésem, kvittek vagyunk -villant szomorkás mosolyt az ausztrálra, majd félénken kéri:
- Elfordulnál? Mikor épp nem vesztem el az eszem, nagyon szégyenlős vagyok! -mondja rekedt hangon, miközben ha Craig eleget tesz a kérésnek, visszaveszi a fehérneműjét és egy gyors varázslattal rendbe hozza a ruháit.
- Jövő héten kellene jönnöm Önvédelem alapjai- ból... mi legyen, jöjjek vagy inkább találjunk ki valami mást? -kérdezi, miközben begombolkozik -Ja, megfordulhatsz, felöltöztem.
A lány magához veszi a kabátját, táskáját; készen áll a távozásra, hacsak nem tartják vissza. Azonban még egy dolgot szeretne a másiknak mondani, bár valószínűleg nem lesz ínyére.
- Tudom, hogy ez most furcsa lesz, és hogy érthető okokból nem fogsz eljönni de... két hét múlva játszunk a Red Lion- ban. Ha nagyon nem tudsz mit kezdeni magaddal... örülnék, ha hallhatnám a véleményed -pillant félősen a fiúra, majd a másik válaszát követően sietősen távozik, még mindig pipacspiros arccal.

A varázsló kálváriájának azonban koránt sincs még vége; a folyosóról ugyanis ismerős, határozott lépteket hallhat közeledni, majd pár pillanat múltán kopogás töri meg a fiú magányát. Ha pedig az ausztrál engedélyt ad a a belépésre, egy túlságosan is közeli ismerős lép be az ajtaján... hosszan leomló göndör fürtök, fehér bőr, érzéki ajkak, igéző zöld szemek.
- Hola, Craig! Egyeztetnünk kellene ezeket az osztályzatokat -kezdi Lilianne a tőle megszokott tárgyilagossággal, majd végignézve a másikon lejjebb ereszti a kezében tartott pergamenköteget és fürkésző aurorpillantással veszi szemügyre a sápadt, és láthatólag kimerült kollégát.
- Lindsay Hames úgy szaladt el innen, mintha egy sárkánnyal találkozott volna nálad... csak nem történt valami baj? -teszi fel a kérdést, miközben suhogó szoknyával lép közelebb a rúnamágushoz, szinte már túlságosan is közel. Szemeiben lassan parázsló tűz izzik, hitelesen tolmácsolva a boszorkány érzéseit és gondolatait, melyek egyáltalán nem illenek egy iskolába. A malachitszemek kérdőn vájnak a kékekbe; a varázsló pedig méltán érezheti magát újabb kutyaszorítóban, hiszen a boszorkányt nem olyannak ismerheti, aki épkézláb magyarázat nélkül elengedi az embert. Ráadásul a munkájából fakadóan külön érzéke van hozzá, hogy kiszagolja, mikor nem mondanak neki igazat.
Lilianne türelmesen vár; a dolgozatokat az asztalra téve fürkészi tovább a fiú arcát kissé oldalra billentett fejjel, finom ujjaival határozottan simítva meg Craig arcélét. A kacér teremtés felbukkanása bizonyára kellemetlen perceket fog szerezni a külhoni varázslónak...

-   K, vagy V.. ezek csak betűk.. nem jelentenek semmit.. Az előtted.. lévő vizsgázó, még csak a rúnikus ABC-t se ismerte kielégítően..*Legyint Craig lemondóan szinte csevegő hangnemben most már, ám még mindig rendkívül fáradtan. Ezzel le is zárva az osztályzás témakörét. Ekkor még nem sejtve, hogy valaki másnak még jócskán akad konzultálni valója a számokról.*
-   Szóval hagyjuk, ezt megérdemled.. nem osztogatom, a jegyeket csak úgy elhiheted.. *Zárja most már tényleg a gondolatsort. Ezt követően pedig eleget téve a lány kérésének immáron álló helyzetben elfordul, míg az rendbe szedi magát. Ezt követően hangzik fel az újabb felvetés, mire hamarosan érkezik a válasz is.*
-   Ezzel nem igen lesz probléma, hiszen én a jövő héten Skóciába utazom, így amúgy sem én vizsgáztattam volna, hanem valakit kirendeltek helyettesíteni. *Magyarázza a kialakult helyzetet az asztalnak támaszkodva helyenként fájdalmas arccal. Közben Lindsay egészen takarosan összeszedte magát, és láthatóan bármelyik percben indulhat. Azonban valami még marasztalja. Craig elnyűtt „ki vele” pillantása pedig hamar szóra bírja. A felkérés pedig kedves, és Craig számára hízelgő. Azonban szinte előre borítékolható módon érkezik az udvarias elutasítás.*
-   Ne haragudj, de ez most nem fog összejönni. Elég távol leszek akkor Londontól. *Mondja, majd körbepillant a szobában, s mire végez vele a lány már indulóban is van. Néhány kissé sietős búcsúszót követően.

Craig pedig mélyet sóhajt, ám odakintről baljóslatú zajok hatolnak az irodába, és csak percek kérdése, hogy a hangok kellemes emlékeket ébresztő forrása is betoppanjon. A megszokott illat tölti be a helyet kiszorítva az izzadság, szégyen, és erőszak szagát. A kecses alak megformálódásával, és a latinos akcentussal karöltve pedig Craig arcára hasonlóan kudarc ittas kifejezés vándorol, mint mikor Lindsay toppant be. A maga részéről csak biccent köszönésképpen, és közben erősen az asztalra támaszkodik. Craig arcára kis idővel sokat mondó mosoly csúszik, így már szavakra sincs szükség. Kissé sérti a kihívóan kíváncsi tekintet, és hangnem azonban semmiképp sem hazudna a lánynak. Arról nem is beszélve, hogy alaptermészete ezt tökéletesen kizárja. Kicsit elbátortalanodik, majd lesüti a szemét, és megalázóan konstatálja, hogy a lány trófeaként tekintve rá felméri őt, mint valami kedvelt húsdarabot. Az érintés sem csigázza most, bár a történtek után ez aligha meglepő. Craig pedig frappáns mozdulattal kitér a lány elől, és a szekrényéhez biceg, miről egy dobozt emel le, és visszabicegve az asztalhoz leteszi azt. Lassan ő maga is az asztal peremére ül, és tisztán kék csalfaságmentes megviselt szemit a másikra irányítja.*

-   Kérlek, bocsáss meg Lilianne, de az időpont amint talán érzékelheted a legkevésbé sem alkalmas most erre.. *Ontja ki magából elementáris elnyűttséggel, és lemondással. A korábbi kérdés, és érintés irányított volt.. Kellően irányított ahhoz, hogy most a varázsló puszta pillantása is megadja a választ az iménti kérdésre.*
-   De egészen pontosan, hogyha kíváncsi vagy egy átoktörés keretében pectus connubialis aktust folytattunk jó néhány percig, viszont ami az ijedtséget illeti, gyanítom, hogy más lehet az oka.. *Fejti ki meglehetősen irodalmi stílusban az imént történteket. Rezzenéstelen arccal bámulva a másikra az asztala mögül… majd bal kezét kinyújtva megérinti az imént elővett doboz, minek hatására az egy színes tollú arapapagájjá növi ki magát, ami tollait rázva kuporog most az asztalon. Craig pedig így folytatja.*
-   Tudod, ami azt illeti pocsék napom volt.. kétszeresen is meg vagyok átkozva.. és mielőtt elkezdhettem volna az egyikkel foglalkozni.. rögtön bekaptam egy másik olyat, ami egy valakinek önmagában is sok..
-   Úgy hogy ha most megbocsájtasz.. *Vet átható pillantást Lilianne-re, majd a madárra. Most távoznék egy időre.. *Craig ezúttal egy cseppet sem törődik a másik szemében izzó tűzzel, nem magyarázkodik tovább, hisz őszinte kiállása, és szavai mindent elárultak.. mint eddig mindig most is tökéletesen őszinte volt a lányhoz. Azonban menni akart, és ebben aligha akadályozhatta volna meg bárki a közelben. Craig erősen megmarkolja a madarat, ami az előre elkészített feltételeknek megfelelően reagál. Nyom nélküli zsupszkulcsént magával rántva Craig et a semmibe eltünteti a varázslót magával együtt, hogy aztán a fekete kontinens szívébe repítse egy rendkívül forró. Forró.. Forrrró délutánra.*

Lin szótlanul, bólogatva -hümmögve hallgatja a varázsló válaszait; úgy tűnik, beletörődött a jó osztályzatba is. Végül körmét rágva csak ennyit felel a hárításra:
- Ahham, hát nem baj... remélem sikerül végleg megszabadulni a pagantól! Akkor szia! -köszön el zavartan, majd a távozás hímes mezejére lép.


Az újonnan érkezett, az amerikait váltó boszorkány íves szemöldökét kissé összevonva ismerkedik a fiú fájdalmas arckifejezésével, amit a megjelenése szült. A kócos alak nem is köszön, csak az auror felé biccent, miközben az asztalra támaszkodik, mintha a látható nyűttség mellett fizikai fájdalmai is lennének. Lilianne- nek nem tetszik a mozdulat; gyors, alapos pillantással méri végig a varázslót, inkább aggódón, mintsem bírvágytól fűtötten, ahogyan azt a másik gondolná. Ahogy a kolléga közelebb lép, Craig elmosolyodik, ezzel hasonló gesztusra ragadtatva a sötét fürtű teremtést is, akinek szemeiből most eltűnik, elszivárog a kihívó csillogás, rá nem jellemző kedvességnek adva át a helyét. Lilianne érezte, hogy a pillantása nem nyerte el a fiú tetszését, aki most bátortalanul süti le kék szemeit. A spanyol nő nem adja fel ilyen könnyen; az ausztrál hegyes álla alá nyúlva fordítja újra maga felé a másik fejét, s ismét megsimítja a sápadt arcot.
Figyelmét nem kerüli el a fiú bicegése sem, de „megkegyelmez” és nem teszi szóvá a dolgot, csupán elraktározza magában az információt.

- Valahogy éreztem... -sóhajt aprót a tanárnővé változott Halálfaló, de szemrehányás nincs a hangjában. Tudomásul vette, hogy rosszkor érkezett.
A következő kijelentés érdekes reakciót vált ki a boszorkányból; lassan, féloldalasan bólint, miközben nagyokat pislogva szól:
- Nos, így már értem, miért sietett annyira... -válaszolja rejtélyes mosollyal, szép szemeiben azonban több minden is bujkál. Ott az a gyorsan elillanó kis szikra, mely a megsértett női hiúság ékes hírnöke, majd rögtön ezután felszínre bukik a némileg értetlen kérdés is:
„Nem ilyennek ismerlek téged, mégis hogy keveredtél ilyesmibe?”
Szemrehányás, vagy sértődöttség azonban továbbra sincs a szemekben; Lilianne nagyon is el tudja képzelni, mit érezhet a lelkiismeretes ausztrál, így ennyiben hagyja a dolgot és nem borzolja tovább a másik kedélyét. Bár más szeretők talán felháborodva fogadnák a hírt, a mediterrán lelkületű boszorkány nem érzi szükségét ennek; hiszen semmiféle joga, és értelme sem volna felelősségre vonni a fiút.
- Craig... -kezdi a smaragdszemű, miközben ismét közelebb lép, és mélyen az óceánszín tekintetbe veszik - Látom rajtad, hogy halálosan kimerült vagy, nem is tartóztatlak tovább. Ezeket itt hagyom -teszi az asztalra a méretes paksamétát- várhatnak még egy darabig.
A lányon észrevehető, hogy némiképp nehezére esik magára hagyni a rúnamágust, de véletlenül sem szeretne anyáskodónak tűnni. Persze Lilianne lenne az utolsó, aki bevallaná magának, hogy nem hagyta teljesen hidegen a kócos ifjú állapota. Mégis így szól dallamos, mély hangján:
- De ha pihenésre vagy csak csillagképeket számolni vágysz... -hajol most egészen közel a másikhoz, szavait egyenesen a szőke tincsek alatt szemérmesen megbúvó fülbe suttogva- Tudod, hol találsz meg. Ígérem, most a teát is megisszuk -mosolyog a fiúra bátorítón, huncutul utalva a legutóbbi alkalomra, amikor teára invitálta a külhonit, de bármennyire sajátja is az aurornak a bujaság, igyekszik azt teljesen kiirtani a hangjából, megkímélendő a másik felet. Szívélyes felajánlás csupán, se több, se kevesebb... egyelőre.
Majd ha a másik hagyja, apró csókot nyom annak szája sarkára és visszahúzódik. Nem féltette a mágust; aki képes volt elbánni a Démonnal, abban a két átok együttes ereje sem tehet nagyobb kárt. Tehetséges varázshasználónak gondolta a fiút, aki bármivel megbirkózik, amit az élet elé sodor. Nem is szólva a titokzatos rajzolatokról, amik Craiget védelmezik.
- Menj csak -bólint ismét Lilianne, majd a madárral foglalkozó varázslónak hátat fordítva távozik.
A szoba levegőjébe szivárgott rózsaillat tudatja csupán, hogy erre járt.

..ctn.

*Craig táskásra dagadt szemeivel kuporog az irodájában, és a nem is oly távoli múltban szerzett „Átoktörés Művészete” című vaskosnak mondható irományt bújja. Annak is egy hátsó, az ősi átkok egyszerűbb válfajaival foglalkozó fejezetet. Úgy fest, mintha egész éjjel a könyvet bújta volna. Ez pedig egyáltalán nem csak a látszat, hiszen épp így történt. Craig egész éjszaka a fejezeteket bújta, és úgy érezte már nagyon közel jár a pillanathoz, amikor kimondhatja, hogy tökéletesen letisztázta magában a nemrégiben beszerzett átok megtörésének módját.


Valamiért azonban baljós előérzete támadt, akármikor bele gondolt a gyakorlati megvalósításba. Ekkor még nem is sejtette, hogy valóban keresztülhúzzák majd a számításait. Arra pedig a legkevésbé sem, hogy a saját rokona. Nos azonban ez egy másik történet.


Enerváltan, és fáradtan dől hátra a székében meggörbítve a derekát, majd mindkét kezével kócos hajába túrva, s végül egy mély sóhajjal zárja a mozdulatsort. Éppen előrebillen a székén, amikor is váratlan, de mégsem kéretlen vendég toppan be az irodájába. A szokásostól eltérően valamivel, kevesebb temperamentummal, s határozatlanabbul. Az ausztrál lomhán pillant fel a könyv felől, mely abban a pillanatban magától összecsukódik, és csillogó por formájában szertefoszlik anélkül, hogy Craig bármerre is mozdult volna. Fáradtan pillant most a lányra a fiatal varázsló, de szeméből a szokott töretlen bizalom sugárzik, mintha misem történt volna, s magának a semmi kifejezésnek sem volna létjogosultsága. Az egyetlen szokatlan dolog az a lelkes bizalmat kissé megfakító fáradtság, mely szintén ott csillog a fiú szemében. Lilianne köszöntésére mindössze egy bólintásra, és hajborzolásra futja elementáris fáradtságából kifolyólag, mely így ezúttal egyre jobban elhatalmasodik, hogy kilendítették az olvasásból, és az egész éjszakás feszült koncentrálásból.*
-   Hallgatlak!


*Böki ki végül csendesen a fiú szemeit törölgetve, s mintha csak tintával kenték volna be az ökleit, most úgy tátongnak a hatalmas táskák a szemei alatt. Ám ez tévedés a táskák már korábban is ott voltak a kezei pedig csontosak, és fehérek. Craig fáradtsága ellenére teljesen jól átlátja a lány nyugtalanságát, és zavarát, s egy percig sincs kétsége a lehetséges okok tucatjai felől. Ám egyáltalán nem akar kitérni erre. Részéről, ami történt megtörtént, s most szokásos módján igyekszik nagylelkűen a mederben folyatni a történések áramlatait. Tekintete azonban fáradtan is megértést, és segítőkészséget sugároz. Ezzel próbálja feloldani a lányt, miközben a tarkóját vakarva teljes figyelmével kész meghallgatni a másik problémáját.!

Ahogy belép a szobába, Lilianne még éppen elkapja a tovatűnő tárgy kavarta csillámport, de a szokottól eltérően ezúttal nem foglalkozik a jelenséggel - sokkal jobban leköti a fiú sajátjához hasonlóan siralmas állapota. A boszorkány kíváncsian fürkésző tekintettel méregeti kollégáját, aki szemmel láthatóan roppant kialvatlan és a szokottnál is kócosabb.
- Ha zavarlak, visszajöhetek később is... - ajánlja fel egy apró mosollyal, majd amennyiben a másik nem küldi el, immár szinte majdnem a tőle megszokott hévvel és határozottsággal lép el a fiú asztala mellett, s végül Craigtől alig egy lépésnyire, csípőjével az asztalnak támaszkodva állapodik meg, kezeit a bútor lapján nyugtatva.
- Először is, az elnézésedet kell kérnem amiért téged kereslek meg egy ilyen dologgal, de nincs más, akihez fordulhatnék vele - tekint az ausztrál óceánkék szemeibe a nő, majd egy sóhajtásnyi szünet után folytatja, mintha nehezére esne elmondani azt, ami következik:
- A betegségemről van szó. Körülbelül egy hónapja kezdődött, hogy egyre nehezebben tudtam a rácsai mögött tartani; hiába emeltem meg a bájitalom dózisát, napról napra erősebb lett, míg végül... teljesen elvesztettem felette az uralmamat - vallja be keserű hangon Lilianne, elszakítva tekintetét a varázslóétól, fázósan dörzsölve meg a karját.
- Akkor bukkan fel amikor akar, és addig marad, amíg csak kedve tartja; nem tudom megakadályozni, hogy úgy használja a testemet, ahogy neki tetszik; nem tudom korlátok mögé szorítani, nem tudom befolyásolni... volt úgy, hogy egyik pillanatban még a szobámban ültem, majd a másikban már az előszobában eszméltem fel, és nem tudtam, hogyan kerültem oda, mert ő úgy akarta! Hetek óta kínoz, játszik velem és megőrülök tőle, hogy semmit sem tudok ellene tenni! - fakad ki kétségbeesetten a boszorkány, miközben idegesen járkálni kezd Craig asztala előtt.
- Majdnem egy hónapja nem tudok enni, nem tudok aludni, nem merek semmibe sem belekezdeni mert rettegek tőle, hogy mikor bukkan fel újra! Ha nem tudnám biztosan, hogy az iskolában nem veszi át az irányítást fölöttem, nem mernék eljönni tanítani... - magyaráz a nő helyenként a fiúra pillantva, kezeivel előbb élénken gesztikulálva, majd miután visszatér az asztal széléhez, ahonnan elindult, lemondóan ejti le kezeit.
- Úgy érzem, nem bírom ezt már tovább - csendül rövid hallgatás után Lilianne hangja tompán, távolian - Nem tudok azzal a tudattal létezni, hogy bármelyik percben bebörtönözhetnek a saját testembe, hogy végrehajtója helyett csak néma tanúja legyek a saját tetteimnek! - csap öklével egy méretes könyvkupacra maga mellett haraggal és kilátástalan keserűséggel az auror, majd malachitszemeit ismét a szőke varázslóra szegezve elkeseredett hangon folytatja:
- Azért jöttem el hozzád, mert eddig te voltál az egyetlen, aki ha rövid időre is, de meg tudtál szabadítani Tőle... tudom, hogy az csak egy ideiglenes megoldás volt, amit csak adott körülmények között lehet megismételni... de kérlek téged, hogy ha ismersz bármilyen más módszert, van bármilyen ötleted arra, hogyan nyerjem vissza az uralmat saját magam fölött, segíts nekem! - kérleli nem csak szóval, de zölden csillogó szemeivel, némán is a másikat, majd újabb zaklatott sétára indulva a szobában, lázasan, kapkodón beszél tovább.
- Nem érdekel, mibe kerül, nem érdekel, mi szükséges hozzá, meddig tart, legyen bár rúnamágia, vudu, ráolvasás, bájital, bármiféle bűbáj és mágia, akármit hajlandó vagyok megtenni ha megszabadít Tőle! - fakad ki ismét Lilianne kissé talán túlzóan, majd hirtelen mindkét kézzel az asztalra tenyerelve, szemérmetlenül közel hajolva a másikhoz néz a kék szemekbe aggodalmas tekintettel, őszintén, riadtan.
- Segíts nekem, kérlek! Nem tudok máshoz fordulni... - szöknek ki a szavak a pirosló ajkak közül, szinte már suttogássá halkulva. A boszorkány úgy gondolta, a másik sejti, mennyire nehezére esik bárkitől is segítséget kérni, így átérzi majd a finom vállakra nehezedő probléma súlyát.
A fiú szemeiből sugárzó szótlan megértés tehát megtette a maga hatását; az ausztrál érezhette, a smaragdszín szemekbe tekintve láthatta, hogy a boszorkány minden szava őszinte volt; szavainak súlyát pedig a beteges vonások is megerősítették.
Lilianne tehát alig néhány hüvelykről néz kérlelőn a varázsló világos szemeibe válaszra várva, miközben mindkettejüket körüllengi a nőből áradó, már ismerős rózsaillat.

*”Segíts nekem kérlek” visszhangzik Craig fejében a mondat, miközben az íróasztalára mered egyenesen maga elé. Esze ágában sincs felállni vagy ilyesmi. Csupán gondolkodik, elmélkedik, számba veszi az elképzelhető lépéseket. Természetesen feltett szándéka, hogy segítsen Lilianne-nek, azonban a másik magyarázatától függetlenül is jól ismerve a problémát tudja, hogy ez a legkevésbé sem egyszerű. Sőt mi több kifejezetten bonyolult. Craignek nincs oka kételkedni a másik szavaiban. Fel sem kell néznie rá. A beszédstílusából, és a közelebbi ismeretségből adódóan egyértelműen érzi, hogy a lányon valóban a legőszintébb kétségbeesés vett erőt, és gyógymódot szeretne találni.

Ami azonban a gond jelen esetbe, hogy Craig-nek a problémát megoldani önmagában aligha lehet képes, helyesebben szólva egyszerűen nem áll módjában. Hosszú percek telnek el, mire Craig valamivel hátrébb tolja az asztaltól a székét és körbetekint a szobában, majd vetve néhány pillantást a lányra is így szól.*

-   Tudod. Mikor legelőször találkoztunk azt hittem, hogy amit érzek benned, egy familiáris lehet. Szokatlannak, és borzasztónak tűnt, de tudod most, hogy ilyesmire kérsz… Jobban örülnék, ha az lenne amire először gondolok.. *Újabb komolyabb csend áll be a szobában.*
-   Azt is jól tudod, hogy nem vagyok medimágus.. sem gyógyító semmilyen ilyen képesítéssel nem rendelkezem.. amit legutóbb csináltam megpróbálhatnám megismételni, és ami azt illeti ismerek még egyéb módokat is, amivel esetleg időlegesen tudnék javítani a helyzeteden, de ezek közül egyik sem végleges megoldás.. *Levegővételnyi szünet következik.. fejvakarás stb.. stb. majd,*
-   Ráadásul azt hiszem azzal te is tisztában vagy, ha ilyen erejű varázslatot használok, ilyen kontaktusban az idegrendszereddel.. azzal középtávon komolyan károsíthatom az agyműködést.. és mint említettem végleges megoldást egyik variáció sem hozna.. csak kísérletezni tudnék..de nem is volna igazi kísérlet, mivel ismerem a végeredményt.. * Craig felsóhajt, amint a tényszerű információk végére ér és újra az asztallapra veti a tekintetét.. nem szól semmit csupán várakozik, hogyan reagál a másik.*

Miután a boszorkány elhallgat, hosszú, idegőrlő csend telepszik Lilianne és az ausztrál közé; a nőt valamiféle megmagyarázhatatlan, kellemetlen érzés fogja el, mikor a varázsló sem az elhangzottak közben, sem azok után nem pillant rá, csak kissé távolabb húzódik tőle - noha nem is olyan régen még éppen az ellenkezőjét tette - és szemlátomást komolyan fontolóra veszi a lehetőségeket, mérlegel minden eshetőséget, majd végül végre beszélni kezd.
- Nem vagy vele egyedül, elhiheted... - fűzi hozzá Lilianne a fiú megjegyzéséhez fanyar mosollyal, miközben élénken rémlik fel előtte a nap, amikor a Démon először szólt hozzá, majd mind több és több hasonló emlék pereg le előtte némán.
- Tisztában vagyok vele -szögezi le rögtön a boszorkány Craigre pillantva - De hozzájuk nem fordulhatok. Szükségem van rá, hogy itt lehessek és gyanítom, hogy ha kiderülne a betegségem, nem sokáig maradnék a katedrán... arról nem is beszélve, hogy a kezelésem a legjobb esetben is hónapokig tartana - hajtja le a fejét Lil, csokoládészín fürtökkel borítva be a fiú asztalát, majd immár felegyenesedve, komoly szemmel néz a másikra:
- Már egy időleges megoldás is sokat jelentene! Adna némi haladékot, hogy végleges módot találjunk a Tőle való megszabadulásra... elkezdtem átnézni a Mandragóra anyagát a témában de eddig nem sokra jutottam, és nyilván sejted, hogy mi szokott történni amint leülök az egyik kötet elé... - harapja el a mondatot az auror, majd gyorsan lesüti szemeit; túl közeli még számára az utolsó vereség - a Démon ugyanis nem tűri, hogy ilyen könnyen megszabaduljanak tőle, s igyekszik minden lehetőséget elvenni a boszorkánytól, hogy az lehetséges gyógymódok után kutasson a poros kötetek megsárgult lapjain, rég elfeledett medimágusok és felfedezők szavai mögött.

- Gondolod, hogy még érdekelnek ilyen „apróságok”? - nevet fel kínjában a nő; a hang törött üvegként karcolja fel a rúnamágus sápadt bőrét, majd a nevetés elhalkul, ahogy Lil ismét a másik szemébe nézne, de az megint nem figyel rá... egy pillanatra elönti a düh és majdnem rákiált a szemlátomást roppant álmos külhonira, de végül egy hangos sóhajjal próbál megszabadulni az indulattól.
- Inkább ezt választom, mint azt, hogy egy kiszámíthatatlan, közveszélyes lény uralkodjon rajtam - szólal meg rövid csönd után a boszorkány sötét hangon, miközben visszatér Craig mellé, finoman az asztalra ül és a fiú kezéért nyúl.
- Hajlandó vagy megpróbálkozni egy időleges megoldással? - kérdezi végül fáradtan a varázslóra nézve, miközben a mágus hűvös kezét megszorítva próbálja magára vonni annak figyelmét. Magában már lemondott róla, hogy segítséget kapjon, a remény azonban makacs szerető, ami nem hagyja nyugodni az embert, bármennyire kilátástalan is legyen a helyzete.

*A szakszerű orvosi ellátással szemben támasztott kifogások kissé sántítanak az Ausztrálnak, azonban ezúttal túlságosan is fáradt hozzá, hogy egyáltalán a maga részéről rákérdezzen, vagy bármilyen formában tovább gondolja a dolgot. Craig tökéletesen megérti a lány aggályait, és valamilyen formában a kétségbeesésével is együtt tud érezni, habár ez a maga részéről összetett kérdés, hiszen egy talán még a másikénál is kellemetlenebb maradandó „átokkal” él együtt. Mégis mindezek ellenére valamiért vonakodik belevágni a dologba, holott tudja sokat segíthetne a másikon.

Ott motoszkál benne azonban a gondolat, az aggodalom.. melyről már komolyabban is szót ejtette. Nem szívesen tenne kárt a másikban. Különösen a kettejük között történtek nyomán.  Amint pedig magában továbbra is a már jó néhányszor átrágott lehetőségeket gondolja végig megpillantani véli a lány arcán táncoló lemondó arckifejezést. Melynek jó oka lehet önnön kimerültsége. Kis csalódottsággal tölti el ugyan Craiget, hogy a lány még mindig nem ismerte ki igazán egyenes jellemét, de nincs mit tenni… Hamarosan keze a másikében nyugszik szokott hideg, és kemény valójában. Látható, hogy a másik nem várt semmit a gesztustól szinte ösztönösen tette amit tett. Illata megtölti a helyiséget, és a nosztalgikus közelség kissé fojtogatóan csavarodik körbe az Ausztrál körül, aki azonban egy cseppet sincs zavarban. Felnéz a másikra majd lassan tettre készen húzza el a kezét, és kedvesen széttárva mag előtt rendkívül fáradt tekintettel így szól a másikhoz. *

-   Vagy nem ismersz eléggé még, vagy csak nem bízol a képességeimben.. *Jelenti ki határozottan. *
-   Azt szeretném csak tudni.. most akarod, vagy később?? *Érkezik hamarosan a kérdés..*

-   És hogy tényleg megértetted e.. a mellékhatások súlyosabbak lehetnek a legrosszabb feledés átoknál…?? *Néz félre majd vissza a lányra őszinte aggodalommal, de immáron tettre készen válaszra várva.*

Szerencsére a fiú nem firtatja Lilianne indokait, így a boszorkánynak nem kell magyarázkodnia a hivatásos gyógyítókkal szembeni ellenérzéseinek okáról - persze a nő számít rá, hogy a legközelebbi alkalomra a fiú álomporos tekintete kitisztul, és mivel megvan a magához való esze, nem fog elsiklani Lilianne meglehetősen logikátlan és sablonos válasza felett.
Az ausztrál viselkedésén látszik, hogy szívesen segítene a göndör fürtű auroron, de ugyanakkor mégis vonakodik ekkora felelősséget vállalni... Lilianne nem tudott neheztelni rá; bár élete során számtalanszor rákényszerült már, hogy súlyos döntéseket hozzon meg, minden alkalommal összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy a teher súlya az ő keskeny vállaira nehezedik elemi erővel.
Talán a szótlan kérlelés, talán a malachitszemek mélyén megcsillanó lemondás volt az, ami döntésre bírta a varázslót, mindenesetre finoman kihúzza hűvös ujjait a spanyol forró tenyeréből, majd Lilianne szemébe nézve határozott választ ad, száműzve ezzel a nő csalódottságát, s diadalra segítve a reményt.
A boszorkány az irodába lépése óta először őszintén elmosolyodik, egy pillanatra lehunyja szemeit majd figyelmesen hallgatja tovább a fiút.

Aggódik értem... - állapítja meg Lilianne, majd a fontosság jóleső érzése mellé a bűntudat keserűje tolul, édes-szomorú ízzel töltve el a Halálfaló lelkét. Nagyra értékelte, hogy a másik a jelekből ítélve törődik vele, de ugyanakkor tudta, hogy ha a mágus csak sejtené, mennyire nem az, akinek mutatja magát, valószínűleg feleennyire sem érdekelné Lilianne egészsége vagy jóléte, és akkor még finoman fogalmaztunk.

Ay pobrecito... nem tudod még, mibe keverted magad mikor megismertél...

- Ohh nem, látom, mennyire fáradt vagy és én sem vagyok a legjobb formámban - mosolyodik el a boszorkány a kérdésre - Azt javaslom halasszuk későbbre a kísérletezést.
- Ne félj, tisztában vagyok vele mire kérlek és az mivel járhat - vág a fiú utolsó szavaiba a boszorka, majd talpra áll, az ausztrálhoz lép és egészen közel hajol hozzá, miközben finoman két tenyerébe fogja a fiú arcát és maga felé fordítja azt.
- Craig, figyelj rám egy kicsit... - kezdi halkan, de határozott hangon, komoly tekintetével az óceánszín szemeket keresve a szőke tincsek takarásában - Ha nem bíznék benned maradéktalanul sosem kérnélek ilyesmire. Te vagy az egyik legtisztességesebb ember, akit ismerek és tudom, hogy nem akarod, hogy bajom essen miattad. Bízom benned, és a képességeidben is - simítja meg baljával a másik járomcsontját ügyelve rá, hogy a varázsló eltompult érzékeivel is finom simogatásnak élje meg a mozdulatot. Reméli, hogy sikerül némileg eloszlatnia a fiú kételyeit és lefaragni valamennyit abból a bizonyos teherből, mely ezúttal a rúnaszakértő csontos vállait nyomja.
- Pihend ki magadat és majd szólj, ha készen állsz - mosolyog a fiúra ismét, majd még az eddiginél is közelebb hajolva finoman megcsókolja a varázslót, ha az nem húzódik el tőle. Amennyiben a másik nem forgat mást a fejében, néhány szívdobbanásnyi idő múlva Lilianne elhúzódik Craigtől, majd még utoljára kisimít egy rakoncátlankodó tincset a fiú szeméből, mielőtt az ajtóhoz sétál. Enyhén remegő keze már a kilincsre rebben, mikor a válla fölött visszanéz:
- Köszönöm - majd ahogy jött, úgy távozik is; a zár halkan kattan utána.

*Craig kéretlenül is megfogadja a másik tanácsát, és amint az ideje, és a lehetőségei engedik pihenésre hajtja majd a fejét, de előtte még fontos elintéznivalója van. Meg kell szabadulnia valamitől, ami épp úgy nyomja a lelkét, mint egész lényét holott mi sem lehetne távolabb a belsejétől.

Fáradt tekintettel hallgatja a lány együtt érző kérését, és ezúttal a türelmetlenség hiánya sem aggasztja, holott ez némiképp szokatlan a másiktól. Különös tekintettel a tények súlyára. Craig nincs mit tagadni tökéletesen kimerült. Emberileg fizikailag, szellemileg. Minden tekintetben. A mágiája azonban változatlanul stabil. Határozott mint mindig.

Épp úgy mint a reakciója is. Kérés nélkül viszonozza a másik gesztusát a tőle telhető legteljesebb beleéléssel. Nincs rossz érzése egy cseppet sem. A kellemesnek mondható érzés azonban csupán egy röpke gondolta. Még annyi sincs talán. Az ausztrál leszegett fejjel konstatálja, hogy alig pár lehelet választja már csak el a másikat a távozástól. Azonban mielőtt a boszorkány teljesen kikerülne a látóteréből még jól időzítve maga is hozzáteszi. Hangjában éteri fáradtsággal.*
- Én is köszönöm!! *Jelenti ki határozottan. Majd az ajtó csapódik a lány mögött. Craig pedig pár percig még üldögél csak magában az asztalánál, mintha csak az idők kezdete óta így tett volna szakadatlan. Aztán szemében halvány fény csillan, és ragacsos fekete füstként semmivé válik. Az üresség, amit maga után hagy pont olyan állandó, mint az ittléte volt.

Mégis megfoghatatlan.*

A varázsló nem húzódik el Lilianne érintésére, sőt, érezhető őszinteséggel viszonozza a csókot - ez némi melegséggel tölti el a boszorkányt, s a hiúságát is kellőképpen legyezgeti a tény, hogy hiába a rosszul elsült randevú, még annak a nem elhanyagolható apróságnak sem sikerült eltántorítania tőle a fiút, hogy kis híján megölte akkor este.
A zár kattan, a fekete füst eltávozik a világos szemekből, a zöldek eddig reménytől csillogva csukódnak le, miután a boszorkány visszatér a saját szobájába.
Segíteni fog nekem.
Ez a három egyszerű szó visszhangzik Lilianne fejében újra és újra. Vissza fogja szerezni az irányítást önmaga fölött és minden visszazökken a régi mederbe. Vagyis majdnem minden.
A következő néhány nap (hét?) csöndes várakozással fog telni; a Halálfaló várja a levelet vagy a kopogást, ami jelezni fogja, hogy az ausztrál készen áll megkísérelni azt, ami eddig még csak egyszer sikerült. Addig is, a boszorkány újra és újra eltöpreng rajta, hogy a fiú túlságosan tisztességes, és ezért minden igyekezete ellenére mégis sebezhető.
Furcsa madár vagy te, Craig Nicholls... ártottam neked, te pedig mégis segítesz rajtam - csóválja meg a fejét keserű mosollyal Lilianne, megtáncoltatva a mozdulattal sötét fürtjeit.

- Sajnos a világ nem tűri az efféle gáncstalanságot, így előbb-utóbb kénytelen leszek neked fájdalmat okozni - suttogja a nő, s csupán egy leheletnyit bár, de hosszú idő óta először sajnálja, hogy ezt kell mondania.


Folytatás? (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php/board,533.0.html)