Roxfort RPG

A sétány a hátsó kaputól indul, és kacskaringós úton megy végig a környék fái közt, olykor elágazik, de mindig önmagába tér vissza. Felülről nézve egy bonyolult rúnát formáz, az oktatók szerint a jelnek fontos szerepe van a hely mágikus aurájának megtartásában.
Az ösvény mentén padok, hűs fák is találhatóak, sőt a végén az utolsó hurok egy kicsi tavat ölel körbe, melyben teknősbékák úszkálnak.

*A sétány középső szakaszánál a utat övező padok között hűvös fuvallat süvít át. Ezzel önmagában semmi probléma nem lenne, a közelben lévő nagyobb nyílt víztükör okán ez gyakori jelenség errefelé. Az azonban már annál inkább aggasztó az egyik út menti padon üldögélő számára, hogy a fuvallat nem csak a haját fújta a szemébe, mint ahogy azt szokta is minden esetben, hanem a kezében lévő papírkupacot is elemire fújja. A tanácstalannak tűnő ismeretlen így újabb gonddal szemebsül. Nem elég, hogy nem igazán találja főépületet még az iratai is szélnek eredtek. A kócos alak heves mozdulatokkal gyűri be a zsebébe a nála maradt papírokat a többit viszont már csak szemmel veri. A minden irányba széthordott fehér papírdarabok az arra járóknak is gondot okozhatnak. Craig végül már szinte feladni látszik, és úgy tűnik teljesen elege van az egészből. Hát igen.. ami azt illeti nem így képzelte az elő munkanapját. A regisztrációs héten. Sem a tanszékét sem pedig a főépületet nem találja. Tanácstalanul üldögél inkább tovább a padon, majd kis idő múlva szétnéz hátha akad valaki akitől segítséget kérhet. Pontosabban útbaigazítást.. bár a regisztrációs okmámányinak már csak a fele van meg ez lesz a legkisebb baj. Segélykérően pillant tehát a sétány bevezető szakasza felé háta útbaigazítást kérhet valakitől.*

Első nap.
Élénken emlékeztem még, mennyi izgalom és meglepetés sűrűsödött össze csupán 8 munkaórába, mikor először mentem a Parancsnokságra. Mennyi bizonytalanság, mennyi… esetlenség.
Mindennek nyoma sem volt ma bennem itt, Hertfordshire-ben, egykori tanulmányaim helyszínén.
Miért is kellene idegeskedni, hiszen a terep ismerős, annak idején szinte minden zegzugot bebarangoltunk a társaimmal. Még bizonyos tilalmas zegzugokról is többet tudtam, mint amit egy hallgatónak ildomos és ajánlatos volt.
Az emlékek kavalkádja apró mosolyt csalogat elő, ami megül a szám sarkában, mint esőcsepp a repedésekben.
Mint régi ismerős, köszöntött rám a széles átjáró, majd a gyakorlópálya, oly sok botlás és tökéletesedés tanúja. Szemem jólesőn kalandozott végig az előkelően kopottas falakon. Alig változott valami, mióta elmentem. Az ajánlattal csak egy hete keresték fel a Minisztériumot, és magam jelentkeztem a segédelőadói posztra, mikor hallottam az ajánlatról.
Határozott léptekkel vágok át a főépület alatti boltíven, majd a kavicsos sétányra érkezem.
Kedvtelve nézek végig az ösvényeket elválasztó fákon, miközben fekete bőrcsizmába bújtatott lábaim a Tanszék felé veszik az irányt.
Álcázás jeles- kuncogok halkan- ha a fák közé venném az irányt, nehezen venne észre bárki, aki gondolataiba mélyedve kószál erre, ezen a korai órán.
Talárom sötét volt, mint Norvégia fenyőerdei, amiket úgy szerettem felfedezni, míg átoktörő társaim a védőbűbájok rajzolataival küzdöttek. Szoros nadrágom és a kívánatosnál leheletnyivel mélyebben dekoltált felsőm szintén mélyzöldben pompázott. Csak a csizmám és tarisznyám jelentett üdének épp nem nevezhető színfoltot feketeségével.
Egy hevesebb szélroham az arcomba fúj egy vastagabb, göndör tincset, amit türelmetlen mozdulattal tűrök vissza a fülem mögé.
Imádom ezt a szelet, olyan zabolátlan…
Gondolataim fonalát egy idegen, recsegő hang vágja el. A zaj forrását kutatva egy pergament veszek észre a csizmám alatt, majd ahogy körbekémlelek, többet is, fehér foltokként világítanak az élettel teli, szemkápráztatóan zöld gyepen.
A papírok itt vannak, ergo a gazdájuk sem lehet messze. Kezeim mozdulata nyomán fegyvereim szolgálatra készen lazulnak meg tokjaikban.
Paranoia? Neem, elővigyázatosság… éppen ott ne lenne az első, ahol belém oltották?
Az ösvényem pár lépésnyire elkanyarodik. Lassan lépkedek, hogy aztán gúnyos somolygással eresszem el a malachittal burkolt markolatokat.
A legközelebbi padon üldögélő férfi teljesen elveszettnek látszott, és olyannyira elütött a hely szellemétől, mintha csak egy modern festő ízetlen tréfája pingálta volna oda. Éppen a megmaradt iratait tömködte a zsebébe. Még nem vett észre.
Mégis ki ez, és mit keres itt? Nebuló? Ahhoz túl idős… ha csak… nem, az nem lehet, ennyire nem süllyedhetett drasztikusan a színvonal… ugye nem?
Hitetlenkedve figyelem tovább a groteszk módon idegen, kócos, minden ízében rendezetlenséget és káoszt sugárzó figurát, ahogy pár percig tanácstalanul ül tovább a padon. Meg sem kísérli összeszedni kallódó pergamenjeit, inkább ül és nem tesz semmit. Majd segélykérően tekint körbe, és kissé felderül az arca, mikor ráébred a jelenlétemre.
Ha segítséget akarsz kérni, a legrosszabbhoz fordultál –rázom meg kissé a fejem, majd köszöntés helyett tényekkel kezdem az új ismeretséget:
- Az iskola parkjában tilos a szemetelés, mint diáknak, mind tanárnak –hangom inkább kimért, mint undok, de hát mit is várhatnánk egy olyan megrögzötten pedáns és rendszerető boszorkánytól, mint én?
- És amíg összeszedi a pergameneket, árulja el, maga melyik kategóriába tartozik – kezeimet összefonom magam előtt, és érdeklődve tekintek az ismeretlenre. Talán mégsem olyan reménytelen eset, mint amilyennek tűnik, elvégre a legjobb fekete mágusok sem azért húzzák sokáig, mert jól harcolnak, hanem mert jól rejtőznek.
Igazán lehetnék kevésbé elfogult, –rovom meg magam- ha új kolléga, nem kellene egyből tengelyt akasztani vele.

Mi ez az érzelgősködés? Ez az alak szemmel láthatóan szöges ellentéte mindannak, amit elvárhatunk egy oktatótól, sőt, egy varázslótól általában.

Quédate quieto –intem le a Belső Hangot. Valóban kellemetlenül izgága és rendezetlen jelenség, de van benne valami ismerős. Hirtelen Donaghan Tremlett jutott eszembe róla, a Walpurgis Leányainak basszusgitárosa.

A kíváncsiság felülkerekedett az ellenszenvvel szemben, és csendben vártam ,hogy jobb benyomást tegyenek rám.

*A Segélykérő szemlélődés kellően groteszk "meghallgatásra" talált. Egy arra járó tartását, és viselkedését tekintve magabiztos, de még inkább arisztokratikus boszorkány "tekintetében". Az érdes felületű papír puhán recseg a határozott léptek alatt. Az ausztrál kezdetben felcsillanó szemmel veszi tudomásul az alak érkezését, azonban szavait követően elbizonytalanodik. Ennek azonban nem adja különösebb jelét. Végeredményben kénytelen belátni, hogy az ismeretlen feltehetőleg kollégával szemben meglehetősen mulattató kontrasztot képez.

Azonban az ausztrált az ilyesfajta helyzetek sosem hozták zavarba különösen. Sosem igyekezett varázslómód öltözni pontosabban új választott hazájának íratlan szabályait tekintve. Úgy járt kelt itt az első percről, mint ahogyan tette azt tanulmányai alatt, otthon, vagy éppen az Amerikában töltött idő alatt. Természetesen már jó ideje rájött, hogy a mugli szóhasználat szerint Casual-nek nevezett viselet nem arat minden körülmények között osztatlan sikert a Brit Szigeteken. Ezzel azonban most sem törődött. Az ismeretlen nő szavai érdesnek mondhatók, de egyfajta tapogatózás is érezhető bennük. Craig úgy érzi, hogy nem olyan biztos a dolgában, mint arra puszta mondandója következtetni engedne. Ennek megfelelően vizslatja hát végig az ismeretlent kissé talán tolakodóan is, tekintetében azonban határozottan tükröződik az-az egyszerű őszinteség, melyet szinte minden született Ausztrál magáénak mondhat. Az időközben ismét felerősödő fuvallatok távolabb sodorják a szerteszét heverő papírdarabokat, köztük egyet egyenest a Boszorkány arcának repítve. Craig közben lassacskán állóhelyzetbe tornássza magát, így teljesebb képet mutatva magáról. Leszámítva arca részleteit, melyeket a széltől még jobban összekuszálódott barna tincsek egészen befednek, tekintve, hogy a széliránynak háttal áll jelen pillanatban.

Meg kell hagyni az első benyomás nem csal, az Ausztrál eme autentikus környezetben tökéletesen szintéridegen. Mintha egy éles kontraszt volna csupán valami túlexponált fényképen. Szakadtt leginkább semmire sem emlékeztető fekete tornacipőt visel. Egy zöld pólóval a fekete cipzáras kapucnis pulóvere alatt. Az összképet pedig a vállainál, és a könyökénél igencsak kopott fekete bőrkabát egészíti ki. A fekete farmert a szél teljesen felfújja, így látható, hogy bár a ruhadarab szűk bőven van benne szabad hely a meglehetősen vékony, és szikár alkat számára. Craig vállai szélesek ugyan alkatához mérten mégsem mondható vállasnak. A lábai pedig kifejezetten vékonyak. Egy félszeg csuklómozdulattal látóterét kitisztítva húzza félre barna tincseit a szeme, és arca elől melynek következtében a kócos hajkorona tökéletesen szürreális alakot vesz fel. Egy rendkívül ügyetlenül megfestett sündisznóra emlékeztet talán.. Így válik láthatóvá a sápadt arc, és a karikás szemek, melyből még mindig sugárzik az a furcsa tengeren, vagy inkább óceánon túli atmoszféra. Az egyre jobban felerősödő hűvös szél is mintha távoli tájak, törzsi dobok zaját sejdítené fel.. az ismeretlen Boszorkány füle hallatára, miközben a két tekintet egy rövid időre találkozik.

Ezt követően Craig szemeit megdörzsölve szánja tettre, és válaszra magát. Elsőnek jobbját kissé felemelve tekeri meg csuklóját, s végez közben furcsa csettintő mozdulatot, melynek eredményeképp a szanaszét heverő papírdarabok szemvillanásnyi idő alatt szétmorzsolódnak, majd egy lassú leginkább simogatásnak tűnő kézmozdulatot követően egymásra helyezve egy tekercset formálva tűnnek elő megint az Ausztrál markában.
Craig a többi irat mellé gyűri a tekercset, majd a fejét kissé megrázva, s ezzel újra szabad látóteret biztosítva magának, jellegzetes akcentusával szólal meg.
- Bocs a papírokért! Épp eligazodni próbáltam rajtuk, mikor jött ez a szél.! *Magyaráz  jellegzetes akcentusával.*
- Ami a kérdésedet illeti az meg az utóbbi, de még elég friss, és nem igazán találok itt semmit.
- Craig vagyok! *Folytatja. S pár lépést téve kezet is nyújt a nő felé, mely meglátása szerint néhány évvel lehet idősebb nála.*
- Craig Nicholls! Esetleg útba tudnál igazítani.? A Rúnamágia tanszéket keresem! *Teszi fel a kérdést, s közben egyenesen, és határozottan a másika arcába tekintva várja a választ.*

Érdeklődve, kissé talán felhúzott orral figyelem a szavak hatását. A barna kóc alatt megbúvó szemek kezdeti csillogása mintha megkopni látszana, ahogy illetlenül végigmér.

Az a szerencséje, hogy az arcunkkal kezdte…

A Démon nyomán a rejtőző lélektükrökbe tekintek. Nem látok benne mohóságot, csak egyszerű, kíváncsi őszinteséget. Tolakodónak tűnhetne, de mégsem az.
Zephyrus újabb játékos fuvallata keringőre készteti a gazdája elől menekülő pergamenhalmot. A tánckar egy lelkes tagja pörögve indul felém, hogy felkérjen egy fordulóra, de én nem mulatni jöttem, ma nem.
Felemelt balom elutasító mozdulata nyomán a pergamen körülbelül háromtenyérnyire megáll a levegőben, készségesen, várakozón. Tekintetem eközben sem ereszti a furcsa ismeretlent, aki most lomhán tápászkodik fel a padról, így jobban szemügyre vehetem: úgy fél fejjel lehet magasabb nálam, de tartása meggörnyedt, alkata pedig szikár, inkább inasnak tűnik, mint izmosnak. Valami megmagyarázhatatlan véletlen folyamán ruházata színei az enyémhez igazodnak, csakhogy minden darab mugli eredetű, és rém kopottas. A cipőt már csak a Szentlélek tartja össze a pálcikának sok, végtagnak kevés lábakon.
Túlkoros, varázstalan tinire hasonlított, aki elszökött otthonról. Vagy szakadt, kiégett rocksztárra.
Határozatlan mozdulattal túr bele sajátomnál világosabb sörényébe, láthatóbbá téve a talán már betegesnek mondhatóan sápadt arcot, és a kék íriszeket.
Kétkedő tekintetem az övéhez kapcsolódik. Valami egészen távoli, megfoghatatlan sugárzik belőlük. Mély, határtalanul kéklő óceán, apró szigetek, színes tollak.
Mennyire ide nem illő aura övezi ezt a zűrösnek látszó –és minden bizonnyal zűrös- alakot!
Most megcsavarja sovány csuklóját, csettint –a papírok egy pillantás alatt porrá omlanak, hogy egy simító mozdulat nyomán a csontos ujjak közt pihenjenek meg. Tűnődve ízlelgetem a mágiáját, ami az enyémhez ért a bürokrácia eleddig mozdulatlanul tartott, elengedhetetlen kelléke nyomán. Az íz az Új- Zélandon eltöltött néhány napom idézi, a fűszeressége, az archaikus primitívsége.
Érdekes, a legtöbb varázsló a pálcáját használta volna, nem az erejét.
A tekerccsé szelídített nyomdatermékek a kabát zsebében végzik, aztán egy fejrázást követően újra előbukkan a varázsló ábrázata. A szem alatt sötétlő karikák idősebbnek mutatják, de még így is fiatalabb lehet nálam.
Jellegzetesen déli féltekéről származó akcentussal szabadkozik, ezzel beigazolva sejtésemet. Vagy új- zélandi, vagy ausztrál lehet, esetleg a kettő kombinációja.
Ezek szerint kolléga, tehát a félelmem is beigazolódott.
Ez az ország mindig is túl sok bevándorlót eresztett be a határai mögé. Vajon mivel érdemelte ki, hogy itt lehet, ahol a tudást keményen és szűk marokkal mérik? Miféle újdonság, unikum lehet a birtokában?
Craig Nicholls. Hát, nem az a tipikus aranyvérű név… bár a névadás minden országban és kultúrában más.

Egy tisztavérű sosem engedne meg magának efféle megjelenést –egyet kell értenem vele.

Talán látja a gondolatot elcikázni a smaragdszín villanásban, ahogyan választ várva rám tekint és kezet nyújt. Talán mégsem valami kóbor emu kaparta ki a homokból, ha eszébe jutnak ilyen alapvető udvariassági formák. De az engedélyem nélküli tegeződés nem szép dolog tőle. Mégiscsak egy vadidegen.
- Lilianne D’Alambert –fogadom el a kinyújtott jobbot farkasmosollyal –és ha már ez olyan természetes magánál, nyugodtan tegezzen. Az irónia és gúny nem kerülheti el a figyelmes hallgatóságot.
- Ha a Rúnaismeretet keresed, nem a főépületbe kell menned, hanem oda –mutatok a fák közt a legnagyobb, legutolsó tömbre. Igazán megnézhette volna még otthon, indulás előtt, hogy hová is kell mennie.
- Az én tanszékem is arra van, úgyhogy egy darabon velem jöhetsz.
Nem elkísérhetsz, velem jöhetsz. A kissé hűvösre sikeredett bemelegítő körök után sem engedem el a kezét; nem csak szememmel, hanem óvatosan, vigyázva fürkészem mágiámmal is.

Ki vagy te, Craig Nicholls? Mi vagy te?

A Kíváncsi Boszorkány esete a Messziről jött Varázslóval

*A csalfa mód szürreálisra sikeredett 'encuentro' idővel, ha úgy tetszik kicsinyes játékká silányodik. Azonban, hogy mennyire kicsinyes, ez a játék, vagy éppenséggel egyáltalán nem, az csak a következő percekben válik majd kristálytisztán láthatóvá. Az ausztrál sokadjára, és minden bizonnyal nem utoljára itt tartózkodása alatt szembesül a megjelenésével kapcsolatos aggályokkal. Ezúttal nem, szóban csupán nonverbálisan. Ez azonban tökéletesen érzékelhető a másikon.
Craig nem igen vesz tudomást erről, úgy ahogyan sok más számára jelentéktelen dologról sem. A még mindig kiváltképp kimért.. Kiváltképp.. igen ez a jó szó rá.. pontosabban ez lehetne a jó szó rá, ha az Ausztrál használna ilyen kifejezéseket. Ez azonban egyáltalán nem jellemző rá.. talán még életében sosem hallotta. A kifinomult Brit beszédstílus már a kezdetek óta taszította a fiatal varázslót. Sokkal jobban kedvelte mikor valaki a közvetlenebb karcosabb Brit angolt.. vagy ne adj isten a skótot használta..
Mindig is idegen volt számára ez a beszédstílus. Mintha valami lassan ölő méreggel kevert ragadós nyálkás anyagot töltenének a fülébe, mely forrón.. és elnyújtottan pusztítja az elmét. Egy dolog azonban kétségkívül elgondolkodtató. A lány a neve alapján nem lehet született helyi.. sokkal inkább latin.. Portugál, még inkább Spanyol.. a nyelve mégis tökéletesen forralja az Angolnak eme ízig vérig.. lélekbemászó változatát.
Craig nem volt nyelvész.. sőt mi több az Angolon kívül nem igen beszélt más nyelveket konyhaszinten ismert egykét távol keleti dialektust, de semmi több.. Az ok azonban amiért ily bántó, még inkább fülsértő volt számára a nő beszéde; az a furcsa fensőbbség.. lenézés ami a dialektusába vegyült. Ez az érzés cseppet sem volt tudatos a srác részéről sokkal inkább belülről fakadó emberi intuicíó, mellyel leginkább csak azok a varázslók, és boszorkányok rendelkeztek kik valamikor életül folyamán hosszabb időt töltöttek a varázstalan emberek világában. Ezt érezte most Craig, melyben semmi mágia nem volt az egész puszta intuíció. Az arcára nem ült ki azonban semmi az egészből. Arckifejezése a sápadt bőr, és a táskás szemek gyűrűjében továbbra is az őszinte kíváncsiságot, és hálát tükrözte az útbaigazításért, és a többiért is persze.. Azonban Craignek jóval szélesebb paletta állt rendelkezésére, melynek az intuíció csupán kis részét képezte...

A lány tehát elfogadta az Ausztrál kezét, melyet arcán halvány, de őszinte mosollyal nyugtázott a srác. Craig időközben egészen mélyre tűri zsebében a papírokat szabd kezével miközben a kézfogó egyre csak elnyúlik. Közben pedig a partner nyelve is megered. Nem rest bemutatkozni ami jó jel, a szavai azonban már mást sejtetnek. Mintha zsigeri zavar támadna benne a helyzet kapcsán.. "Mit keres itt egy ilyen alak miért hogyan..?" A kimondatlan felvetések, durva kérdések az arcára vannak írva. Craig érzelemmentesen konstatálja a dolgot. Azonban mikor a bizonyára Spanyol származású boszorkány olyan területre evez ahova nem kellene az ausztrált akarata ellenére körülölelő varázslat spontán válaszba kezd. A lány az akkurátus vizsgálat közben hamar falba ütközik. Az elűzés rúnája észrevétlenül, de határozottan lép működésbe. Lilianne, pedig mintha egy nagy szürke falba ütközne. Ha kissé jobban rákoncentrál láthatja is maga előtt Craig-et amint szürke ködfelhő öleli körül. Ennél jobban nem tudja fürkészni jelen pillanatban semmiképp.
Azonban Craig is érzi az őszintén szólva tolakodó cselekedetet a lány részérő így ennek megfelelően reagál.*
- Elnézést el is felejtettem, hogy itt nálatok Angliában ez nem szokás.. *Reagál elsőként a tegezést érintő felszólalásra.*
- De a túlzott kíváncsiság sem a legilledelmesebb dolog ám!! *Mondja kissé affektálva angolos akcentust mímelve, miközben a lány az elűzésbe ütközik. Craig arcán közben őszinte de "huncut" mosoly fut végig. Végül pedig csak lenéz a kézfejére, és miközben a lány a kísérgetésről magyaráz rákacsint, minek utána a kézfeje tökéletesen anyagtalanná válik, így húzva ki azt a kézfogóból. Miután a végtag úja megszilárdul, és kiszabadul a "szorításból" a srác a zsebébe mélyeszti, és kedvesnek mondható tekintetet vetve kollégájára így szól.*
- Köszönöm az útbaigazítást, akkor csak utánad! *És tesz is egy lépést oldalra, hogy utat adjon a másiknak.*
- Te melyik tanszéken vagy egyébként?? *Kérdezi érdeklődve, miközben talán megindulnak egy irányba, és a lány remélhetőleg nem kutakodik tovább az aurájában, mely láthatólag nem olyan könnyen áthatolható, mintsem az első látásra tűne!!*

Mintha leheletnyi kellemetlen rezzenés gyűrűzne felém a másik testén keresztül, bár arca gyermekien tiszta és őszinte módon mutatott érdeklődést, és talán hálát is. Érdekes, a legtöbb angol nem mutatna ilyen nyílt köszönetet egy ilyen belépő után. Arra kell következtetnem, a világ másik felén hírből sem ismerik a sértődés, vagy a megbántottság fogalmát.
Halovány, alig sejthető mosolyféle gyúlt ki az arcán, ahogy elfogadom a felkínált kezet, miközben annak ikertestvére az egyik megviselt zsebben kotor.
Mágiám fürkésző csápjai lassan, körültekintőn ízlelgetik, simogatják a másik erejét, hogy szinte azonnal ösztönös válaszra késztessék az idegenbe szakadt tanár úr energiáit. Szürke, gomolygó falba ütközöm, azt méregetem pár pillanatig, majd visszacsörlőzöm magam mélyére a láthatatlan köteleket.

Ügyes fiú, nem hagyja magát védtelenül. A kusza külcsíny talán rendezettebb belsőt takar?

Ugyanazzal a különös akcentussal kér elnézést, ami már elsőre is annyira idegenül hatott ezen a zord szigetországbeli helyen. Nem lehet itt olyan régen, a legtöbb idegen pár hónap alatt megszabadul anyakultúrája nyelvét gúzsba kötő nyomaitól.
Hogy aztán ő rójon meg engem az előbbi kis közjáték miatt. Még ilyet...!
Itt, a ködös Albionban az aranyvérűek között szinte már rituálénak számít a másik esetleges „megkóstolása”, az új ismeretségek kötésének kényelmetlen velejárójának. Nem kötelező persze, az emberek hajlamosak „szükséges rosszként” elkönyvelni, de mivel ők is ugyanúgy megteszik, ha módjuk van rá, nem könyvelik el tolakodó gesztusnak.
A riposzt élét egy pajkos vigyorral tompítja, majd egy huncutkás kacsintást követően kezére pillant. A nevezetes végtagon hűvös fuvallat rezonál végig, hogy anyagtalanná legyen a szorításomban. Irreális, kellemetlen érzés, ahogy az előbb még szilárd mellső végtag meghal a kezemben. Mintha apró szemű, széltől őrölt sivatagi homokot próbálnék megmarkolni.
Az újból materializálódó jobb párjához hasonlóan az elhasznált kabátzsebben végzi.
- Ó, azt hittem, ismered ezt a játékot –fűzöm hozzá a történtekhez- ezek szerint nem lehetsz itt régóta… - hangomba talán belelopózott az enyhe csalódottság, talán csak én hallom ki belőle- nálunk ez egyfajta rituálénak számít, mikor valaki újjal találkozunk. Ezekben a vészterhes időkben újra divatba jött.
Leengedem a kezem, hátrálok egy lépést, hogy újra végignézhessem, memorizálhassam.
Megköszöni az útmutatást, majd kilép oldalra, ezzel egyszersmind átengedve nekem a vezetést. Balomat felemelve az ösvény folytatása felé intek, majd ruganyos léptekkel indulok meg előre.
- Az Alapvető Aurori Tudományok Tanszékén vagyok segédelőadó –válaszolom elhivatottságtól átjárt hangon
- és te? Mit fogsz a hallgatók fejébe tölteni?
A kíváncsiság visszakúszik kellemesen mélyen duruzsoló tónusomba, miközben a kis tavacska mellé érünk. Pillantásom a széltől fodrozódó víztükörre siklik, majd visszatér újdonsült kollégámra. Malachitszemeim furcsán szikráznak a szétborzolt, dúsan göndörödő lokniktól ölelve.
- Ez a fránya szél… téged honnan fújt ide? –érdeklődöm barátságosabban.

Persze ez csak a látszat.

Te sem vagy idevalósi ugye..?

- Ismerni ismerem, csak épp nem játszom akárkivel.. *Böki ki nyomban az Ausztrál szemében továbbra is csalfa fényt táncoltatva. Valóban találkozott már ezzel a jelenséggel korábban is ittléte óta, de eleddig egyszer sem volt ilyen tolakodó senki. Nyilván furcsa dolog új szokásokba ütközni. Azonban Craig a kezdetektől fogva elítéli az ilyesmit. Nem szokása kiadni magát ilyen téren meg végképp ügyel az ilyesmire. Ahogyan a másik ő maga is hátrál az agarakkal, pontosabban az elűzés hatása oszlani kezd, de persze amint szükséges újból működésbe léphet. Szívből reméli, hogy a kolléga burkolt nonverbális kíváncsisága egy időre alábbhagy.*
- Alig egy éve! *Reagál ismét ezúttal kissé egykedvűen kezeit továbbra is a zsebekben pihentetve. A szél pedig nem csillapodik sőt.. ennek eredményeképp, így hogy új irányba fordultak a barna tincsek kusza alakzatokat formálva vándornak ide, s oda.. hol eltakarva az ausztrál arcát hol fel-fel villantva sápadt arcéleket. Craig nem igazán zavartatja magát látható, hogy hozzászokott már ehhez bizonyára jó ideje hordja így a haját.*
- Furcsa egy ország ez.. *Teszi még hozzá halkan. S közben a rituálé szót ízlelgeti magában. Valamiért egészen más dologra asszociál a szó kapcsán, mint az iménti kis közjáték. Időközben meg is indulnak egymás mellett egyenletes irányt véve a szóban forgó cél felé. Közben az Ausztrál tovább töri a fejét a korábbi kifejezésen, s alkalmanként sétapartnerére tekintve rájön a megoldásra. Rituálé.. Rituálé.. Ismételgeti magában, miközben a másik tekintete az ellenkező irányba kalandozik. Ezt a lehetőséget kihasználva veszi szemügyre figyelmesebben a kócos varázsló a buja mód omló hajzuhatagot, mely tömény hamufelhőre emlékeztető módon gomolyog partnere ábrázata körül. A szél különös illatot hoz a lány felől, se három véletlenszerűnek mondható komponens adja ki végül a megoldást.

A rituálé.. a tisztátalan visszatérés.. A szertartás mágia, melyről az úgynevezett sötét nagyurat kérdezte futólagos találkozásuk alkalmával. Az az alkalom azóta is gyakran eszébe jut. Természetesen sokkal inkább eltérő módon gondol erre az egészre, mint bármely idevalósi varázsvilágbeli, hiszen történelmileg, és lokálisan is kimaradt rengeteg olyan történésből eseményből, mely a viszonyát a "Nagyúrral" való találkozáshoz befolyásolhatta volna. Egyszerűbben szólva lenyűgözte a tapasztalt hatalom és erő, azonban sem félelemmel teljes gyűlöletet sem, alázatos hódolatot nem váltott ki belőle. Egy meghatározó élmény itt tartózkodása során de sem több sem kevesebb.

De vajon miért ezt a képet idézte fel benne a kolléga megjelenése, s furcsa mód áporodott illata?.. Erre a kérdésére úgy véli most nem kap választ. Sem magától sem mástól. Így hagyja is tovatűnni a az egész képet, azonban a Gondolataiba révedve valami olyasféle dolog látszik kirajzolódni az arcán mintha ismerős lenne számára a másik, holott csupán egy ismerős emlékfoszlány robogott át az elméjén. Hanyagolva is a az iméntieket inkább készséggel válaszol. S felsorol néhányat tárgyat az égisze alá esőkből. *
- Pálca Nélküli Varázshasználat Alapjai 2., Bevezetés a Voodoo Mágiába efféléket..
- De a fő tárgyaim a rúnamágia 1, és 2. *Magyaráz készségesen, majd időközben a kezei is előkerülnek a zsebéből a magyarázathoz.*
- Nagyjából egy éve jöttem Sydney-ből Angliába! *Válaszol az újabb kérdésre.*
- Te sem vagy idevalósi ugye..? Csak a neved miatt kérdem. *Kérdez vissza Craig udvariasan, de kíváncsian továbbra is kissé mélázva tekint előre a séta közben, termesztésen ha válaszra méltatják tekintetével megtiszteli a másikat.*

Az incselkedő csillogás nem hagy alább a szemek mélyén akkor sem, mikor a játszópajtás ellen emel kifogást.
„Ismerni ismerem, csak épp nem játszom akárkivel”.
E mondat mondhatni „megbabonázott”: a gőg és az öntudat olyan mixtúráját keverte ki gonddal, ami bármely alkimistának dicséretére vált volna.
Még hogy akárkivel!  Mit képzel magáról ez a rossz varázsló-utánzat! –csattant a felháborodott hang ott, ahol csak én hallhatom. Ez rendkívül durva sértés volt az újonc részéről, ennél kevesebbért is hulltak már el párbajban. Ráadásnak pedig ott van még az ellentmondás: ha ismeri a szokást, számolnia kellett volna az esetleges felelevenítésével.
- Ha ismered, akkor azt is tudod kellett, hogy úgymond „benne volt a pakliban”, mikor kezet nyújtottál. Az erőfitogtatás pedig valóban figyelemreméltó, de merőben felesleges - kissé tan kioktató hangneműre sikeredett ez a mondat, a megcáfolhatatlan igazság tette hűvösebbé, keményebbé. Kiérződött belőle, hogy ezzel a témát lezártnak tekintem.
A cseppet sem bágyadt őszi szél újra belekapott a ruhánkba-hajunkba, s két marokra kapva tépte-cibálta azt. Kisepertem a csokoládészín csigákat az arcomból, hogy rögtön vissza is fújja őket az egyre erősödő szélfúvás. Felpillantok az egyre borultabb égboltra és fázósan összehúzom a taláromat. Még szerencse, hogy van nálam egy kardigán a tarisznyában.
Közben megtudom, hogy a kolléga alig egy éve van az országban.
- Érdekes, hogy még mindig akcentussal beszélsz. - szúrom közbe a kijelentést követően.
A fuvallat nyomán lehulló levelek zizegésétől kísérve csendben folyatom az idegenvezetést, majd mintha valami mormogás-félét hallanék.
- Hmm? Mondtál valamit? Ez a szélzúgás egyre erősödik… - kérdőn tekintek Craigre, aki mintha időközben beleveszett volna az emlékeibe; némán töltekezik talán a rózsavizem illatával? Ábrándos kifejezés jelenik meg most az arcán, olyan, mintha régi ismerősre tekintene.

Miért bámul ránk így? Faragatlan tuskó…

Udvarias köhintéssel próbálom visszarángatni Merengőjéből. Rakoncátlan hajkoronám közben sötét glóriaként lebegett körül. A másik közben visszatalál magához, és válaszol a nemrég feltett kérdésemre. Ahogy hallgatom, a kényeskedő testtartásomon átsugárzik az érdeklődés: Nagy- Britanniában rendkívül kevés helyen oktatnak Voodoo –mágiát. Igazi csemege lesz ez a tudásra szomjazó diákseregnek… a rúnamágia érdekes párosítás a voodoo mellé. Nekem sose ment igazán a rúnatan, megtanultam, vizsgáztam, egészen jó jegyet kaptam, aztán ahogy kiléptem az ajtón, mintha Exmemoriam-ot szórtak volna rám… mikor az átoktörőkkel dolgoztam, átmenetileg javult a tudásom, de az óta újra egyre súlyosbodó hiányosságokkal kellett szembenéznem. A ficsúr lelkesen magyaráz, még a kezek is előbukkannak a kopott zsebekből. Aztán egy igazi csemege is előkerül: Pálca Nélküli Varázshasználat Alapjai 2.
Felnyögtem.
- Akkor te az én tárgyamra építesz… nem is tudtam, hogy indul a 2-es kurzus már az első félévben is.
Szemem előtt roppant kellemetlen óraegyeztetések sorozata rémlett fel, ami morcosan összehúzta íves szemöldökeimet.

Már csak ez hiányzott… remek egy első nap ez –állapítom meg keserű malíciával. A Démon buzgón bólogat.

Újra felveszem a beszélgetés fonalát, és értesülök róla, hogy nem is tévedtem olyan nagyot: a kolléga Sydney-ből szabadult a szigetországra.
- Valóban? Én Új- Zélandra voksoltam volna. Pár éve töltöttem ott egy kevéske időt – hangom nem árul el semmilyen érzelmet. Aztán mélázó tekintettel, de nem bántó módon érdeklődik az én származásom iránt. El kell ismerni, a D’Alambert név nem olyan szokványos, bármennyi idegen család is települt be szűkebb hazámba az évszázadok alatt. Biztosan olasznak, esetleg franciának tart; a második betű lecsapása náluk szokás ilyen módon. Utóbbi esetben nem is tévedne nagyot, hiszen az apám normann ősökkel büszkélkedhet.
Büszkélkedhetett, amíg élt.
- Nos, mindkét ágról idegen nemzet szülötte vagyok, de a családom már Angliában él pár emberöltő óta. –hangomban büszkeség cseng, és egy cseppnyi őszinte mosollyal fűszerezem. Kiérződik belőle a hála, az odaadás a család és a felmenők iránt, ami csak az ilyen nagy, erős mediterrán gyökerű népeknél ilyen nyilvánvaló és karakterisztikus.

Elvégre a vér kötelez.

Ausztrál varázsló..

*Továbbra is egyenletes tempóban halad a "páros" a sétány adta rendezett látkép kereti között. A frissen megismert kolléga azonban korántsem ilyen rendezett. Még szerencse, hogy az őszi időjárás adta lehetőségek végett e hűs szél fújdogál. Ugyan is Craig újonnan megismert kolléganőjének nem kis szüksége támad rá. Az Ausztrál szavait követően a feszültség kis időre szinte tapinthatóvá válik. Nyilvánvaló, hogy a felháborodás -mely csupán a későbbi gúnyosnak szánt vaktöltény, illetve néhány apró arcizomrándulás nyomán érzékelhető- oka Craig őszinte, de határozott válasza a kíváncsi tapogatózásra. A keresetlen szavak azonban újabb bágyadt, de együtt érző mosolyt csalnak a fiatal varázsló arcára. Kezeit a zsebében nyugtatva továbbra is tartja a lépést, s közben fej vakarva így szól.*
- Nem gondolod, hogy kissé túlságosan is sokat foglalkozol ezzel a témával?? Javaslom, hogy lépj túl rajta.! *Mondja kedvesen mosolyogva arcán tiszta mosollyal, s némi értetlenséggel. Nem érti miért kattog ennyit a témán a másik. Arckifejezésével pedig mintegy tökéletesen tompítva a lány mondandójának minden élét.*
- Ügyes Boszorkány vagy érzem én, de ezt most nem sikerült észrevétlenül meglépned! De semmi baj tényleg nem haragszom amiért ilyen tolakodóan viselkedtél! *Folytatja Craig hangjában maximális komolysággal. Sugározva a lány felé, hogy megbocsájtott az iméntiekért retorikájában szinte kifogástalanul javára fordítva az elhangzottakat. Aztán tényleg elhallgat, és a gondolataiba réved. Hallja a lány kérdéseit, de valóban mélyen elmélkedik. S csupán a köhintésre eszmél fel.*
- Bocsánat elkalandoztam, csak úgy emlékeztetsz valakire. Pontosabban a kisugárzásod.. na de mindegy ez nem ide tartozik.. *Viszi le a hangsúlyt a témaváltás előtt.*
- Hát igen, ami azt illeti ez az Angol, Angol nem tettszik túlságosan. Nem őszinte.. kicsit sem.. Olyan nyájas.. és nem is tudom.. meg nem is szégyellem a gyökereim.. *Magyarázza kissé magába nézve, és valóban elgondolkodva azon mennyire őszintétlen, és mézes mázos az itteni dialektus.. de kétségtelen, hogy Lilianne- hez tökéletesen illik. Hamarosan azonban újabb sokk éri a boszorkányt az Ausztrál tárgyai kapcsán. Kiderül ugyan is, hogy egy tárgy két egymásra épülő modulját fogják tanítani. Craig-et ez lelkesedéssel tölti el, nem úgy mint a másik felet. Ő valóban érdeklődéssel áll a helyzethez.*
- Háát! *Mondja kíváncsiskodva.*
- Ha én annyira nem is a diákok biztosan akarnak majd építeni rá, mire hozzám kerülnek. Ez tök fura véletlen... *Mondja ki hangosan a fejébe tóduló gondolatot a kócos srác. Ami pedig ez után következi, az az első olyan dolog, mely valóban rosszul eshetne Craignek, őt azonban nem ebből a fából faragták. Talán a lány nem tudja de kevés antagonisztikusabb ellentétet lehet lehet elképzelni, mint például a Kiwi Aussie rivalizálás. Tehát a lány feltételezése tulajdonképpen  elég sértő. Azonban Craig sosem venne fel ilyesmi dolgokat így csupán ennyivel nyugtázza a dolgot.*
- Áhh még csak az kéne, én Ausztrál vagyok.! *Hangjában nem kevesebb büszkeség csendül, mint később a lányéban, mikor az beigazolja Craig feltevését a külföldi felmenőkről. Ebben azonban kevesebb az elvakultság, és a sznob arisztokratikusság, inkább az őszinte büszkeség és az egyetemességre a jellemző..

Van itt azonban valami ami a felszínen zajló párbeszéd mellett az elmúlt néhány percben aggasztani kezdte Craig-et. A korábbi kellően sokat ragozott incidens során is érzett valami furcsát az elűzés végett, melyet teljesen sosem tud kiiktatni, de akkor még nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Azonban, ahogy egyre csak sétálnak, és telik az idő a dolog aggasztani kezdi a varázslót. Furcsán érzi magát, méghozzá nem is akármilyen okból. Az elűzés Rúnája nem akar nyugodni. Sőt percről percre időnként furcsaságokat jelez. S tudván tudva, hogy a rúnát teljesen kiiktatni nem lehet kezd a helyzet kissé aggasztóvá válni. Tekintve, hogy a környéken nem igazán tartózkodik más jelenleg. Tehetne lépéseket a kérdés megválaszolása végett, azonban ez meglehetősen nehéz lenne észrevétlenül úgy, hogy egyelőre nem lép semmit. Azonban a sötét árnyék időre időre előbukkan. Mintha a lány saját árnyékában rejtőzne valami nem odavaló, és ez időnként kissé kidugná a fejét, majd ügyesen rejtőzködve visszasüppedne. Craig a gyanakvás semmi jelét nem mutatja, de a tetoválása szinte kizárt, hogy hazudjon. Valami, valaki jelen van még a társaságukban ebben egyre inkább biztos lesz, az udvariasság végett azonban nem cselekszik. Egyelőre nem. Inkább tovább próbál ismerkedni, már ha nem ütközik falakba, és a kollégája kiheverte az iménti felismerés okozta sokkot.*

- És egyébként te milyen tárgyakat fogsz még tanítani? Meg ha megkérdezhetem mióta tanítasz itt?? Téged, hogy fogadtak a diákok?? *Sorolja a kérdéseket, és reméli kap választ.*

Vannak emberek, akiket nem lehet megsérteni. Rá kellett jönnöm, hogy Craig is ebbe a kategóriába tartozik. A társadalom java már vagy tajtékzana dühében, vagy szemlesütve hallgatna a mondandóm nyomán. Nem így az ausztrál, aki a már szinte védjegyévé vált fáradt- bágyadt mosollyal reagál fejvakarva.
Túl sokat foglalkozom a témával? Valóban…
- Ez a neveltetésemből fakad, tudod, itt Angolhonban már kisgyerekként szigorú szabályokkal kötik meg a boszorkányokat, és ugyan a spanyol rokonoknál a helyzet kevésbé drasztikus, a legnagyobb szégyent ott is a neveletlenséggel hozhatod a családodra és a saját fejedre…- ábrándos mosoly fut az ajkaimra. Élénken tör fel emlékezetem kútjából a kép, amikor a testvéreimmel egy bálon kifiguráztuk a felnőttek gesztusait és beszédstílusát. Milyen mérgesek voltak ránk anyáék!A férfi hangjában érződő értetlenség alapján ez csak nálunk lehet hagyomány.
Már éppen elkönyveltem volna a dolgot a kultúrsokk jelenségének, ha a következőket nem mondta volna. Mélyen tiport bele az aurori büszkeségembe. Kezeim ösztönösen ökölbe szorultak az indulattól, szemem hatalmasat villant.
- Ilyet soha, de soha nem mondj többet egy aurornak –hangomban sértettség volt, amit a komolyság a sápadt arcon ugyan meglágyított, de el nem tüntethetett. A mondatot mégsem hangulatfestőnek, hanem jó tanácsnak szántam, amit érdemes lesz megfogadni, ha el akar kerülni jó pár kellemetlenséget.
Útitársam fényt derít a furcsa bámulás okára is: emlékeztetem valakire. Illetve a kisugárzásom, hogy pontos legyek.
- Ezt hogy érted pontosan? –kérdezem feltámadó érdeklődéssel. Ezek szerint ilyen jellegzetes nyomot hagyok magam után? Ez nem jó hír… ha ő érzi, más is érezheti azt az egyedi vonást vagy lenyomatot, és az erősen lerövidíti a várható élettartamot ebben a szakmában. Ennek alaposabban utána kell járnom valamikor…
Az angol nyelvről mondottakkal egyet kell értenem: valóban őszintétlen kissé, és esetemben nyakatekert is. Egy ilyen szabados külföldinek nyilván kellemetlen lehet.
A legkisebb kontinens delegáltját látható izgalom és hév tölti el az órarend eme gonosz tréfája okán. Fura véletlen? Nem hiszek a véletlenekben.

Legalább egy dolog van, amiről hasonlóan gondolkodunk –állapítom meg, mikor büszkén javít ki a származását illetően.

Majd kérdések sorát zúdítja rám. Ezekre azonban szívesen válaszolok, sőt!
- Nekem csak három tárgyam lesz, és minisztériumi megbízásból vagyok itt. Még sosem tanítottam ezelőtt, és nem is terveztem,  hogy fogok, de nem tudtam ellenállni a kihívásnak. Örömmel vállaltam a feladatot, tudod én is itt végeztem –a lelkes magyarázat közben arcom kipirul, látszik, hogy szívesen beszélek a tárgyról.
- Mindhárom tárgy gyakorlati, az első Az Auror Eszköztára; itt azokkal az eszközökkel ismerkednek a tanulók, ami minden auror munkájához nélkülözhetetlen, és persze van pár különleges csemege is a tarsolyomban… - a hangom erősen, munkakedvtől átitatva cseng, mutatva, hogy nálam a bűnüldözés nem csak megélhetési forma, de szórakozás is.
- A második egy felderítési alapképzés, ahol a fiatalok megtanulnak a feketemágus szemével látni, és a fejével gondolkodni. Így éles helyzetekben sejthetik, mire kell vigyázni és jobb döntéseket tudnak majd hozni. A harmadik pedig a már emlegetett pálca nélküli varázshasználat. Meggyőződésem, hogy rengeteg varázstudónak köti meg a kezét a pálca, pedig az erejük nem abban lakik… szeretném, ha a tanulóim nem ragaszkodnának annyira a nevezetes fegyverhez. Egy sötét varázsló vagy boszorkány első dolga, hogy lefegyverzi az ellenfelet, így az harcképtelenné válik… hacsak nem járt a kurzusomra – cinkosan sandítok a másikra, egy incselkedő mosolyfélével kísérve. A Démon átmenetileg eltűnt, most csak én vagyok a saját bőrömben.
A lelkesedésemet egy hideg vízcsepp hűti le valamelyest a fejem búbján; miközben az oszlopok közti nagy, kétszárnyú tölgyajtóhoz érünk, lassan elered az eső. Engem cseppet sem zavar, szeretem az őszi záporokat. Dorchesterben, ahol lakom, elég gyakoriak.
Ahogy beszélek, valami aggodalomféle sugárzik lassan felém a másik irányából, amit nem tudok hova tenni. A Jegyet nem érezheti, más gyanús pedig nincs rajtam, ami aggodalomra adna okot. Lehet, hogy csak a fák közül előtűnt szürke kőépület monumentalitása teszi. Ha szintén új ebben a tanári helyzetben, elképzelhető, hogy aggódik az első munkanapján. Erről új kérdés jut eszembe:
- És te tanítottál már valahol? Mit tervezel a diákjaidnak? A voodoo biztosan felkelti az érdeklődésüket –kérdezem őszinte meggyőződéssel.
Ha Craignek nincs ellenvetése, belépünk az ajtón, egyenesen a Körcsarnokba.

Ilyet soha, de soha nem mondj többet egy aurornak..

*Craig csendben hallgatja a lány neveltetéséről szóló rövid előadását. Nem tulajdonít nagyobb jelentőséget a dolognak, hisz annak idején neki is meggyűlt a baja egynéhány szabállyal, persze azt egy percig sem feltételezi, még magában sem, hogy hasonló szigorban volt része, mint a másiknak lehetett. Nos ez annyira nem is fontos.. annál is inkább, hogy a másik mosolya rövid időn belül egyértelművé teszi, hogy a lány gondolatai is elkalandoztak. Úgy látszik azonban, hogy az Ausztrál későbbi szavai ismét heves indulatot váltanak ki a lányból. Ezt pedig egy percig sem rejti véka alá. Mi több fenyegetőnek mondható kijelentést tesz. "lyet soha, de soha nem mondj többet egy aurornak.." Hallatszik, s a lány szemei fel izzanak. Mi több szinte érezhető szikrákat vetnek. Craig arcán azonban semmi különöset nem vélhetünk felfedezni. Egykedvűen sétálgat, már már oly egykedvűen hogy a boszorkány tekintete szórta villámok, pislákoló szikrákká halványodnak mihelyst, még elérnék a fiatal varázslót. Hamarosan pedig újból visszakúszik Craig arcára az a melankolikus vidámság, mely egyszeriben ismét a boszorkány fölé "hatalmasodik" tompítva annak indulatait, s olyan kontrasztot húzva kettejük közé melyben a lány csupán hepciáskodó kisiskolásnak tűnik. Habár az indulat tökéletesen valós, és a lánynak bizonyára rosszul estek a szavak. Ezt némiképp érzékelve szólal meg Craig. Azonban a jellegzetes arckifejezés továbbra sem vándorol el az arcáról.*
- Hát jó.. *S megvonja a vállát ezzel is jelezvén nem különösebben méltányolja a lány indulatosságát, és még kevésbé érti.. mert ami igaz az már igaz..

Láthatóan azonban újabb dolog foglalkoztatja meglehetősen intenzíven Craig frissen megismert kollégáját. Ez pedig nem más az Ausztrál iménti kijelentése, mi szerint a lány emlékezteti valakire. Az érdeklődés, most megint mindent elsöprő kíváncsisággal párosul. A szavak intenzitása jól mutatja ezt. A lány nem csupán érdeklődő egyenesen kíváncsi. Mintha féltve őrzött titka forogna most veszélyben. Ez a szemében akarata ellenére is tükröződik. Craig pedig pontosan látja ezt. Nem tulajdonít nagy jelentőséget neki azonban, hiszen eddig minden dologgal a kelleténél komolyabban foglalkozott. Úgy látszik ez a természetéből adódik. Hajlamos mindent kicsivel komolyabban kezelni a kelleténél.. Craig azonban nem gyanakszik. Egyelőre nem.. nincs különösebb oka rá, még a furcsa sötét érzett végett sem. Mindenkinek lehetnek sötét titkai. Arról meg aztán igazán nem tehet, hogy ő maga az átlagnál kicsivel érzékenyebb az ilyesmire. Próbál tehát ezek fényében diplomatikus választ adni.*
- Áhh semmi különös olyan fél éve találkoztam egy figyelemreméltó sötét varázslóval.. *Craig szándékosan nem mondja ki a nevet. Tudván tudva, hogy errefelé ez egyrészt tabunak számít másrészt, nem akarja megrémíteni a lányt. Hisz fogalma sincs róla, legalább is jelenleg még csak nem is sejti, hogy a lányt szorosabb szálak fűzik az illetőhöz, mint azt gondolná. Persze ha tudatában lenne a tényeknek sem valószínű, hogy különösebben reagálna, hisz nem igazán tervezi beleütni az orrát az itt dúló úgynevezett "háborúba".*
- Egy pillanatig egészen hasonlónak tűnt az aurád. *Hadarja Craig, aztán igyekszik gyorsan elterelni a témát oldani a beszélgetést, hiszen semmi esetre sem szeretne tolakodó lenni. Bár kétségtelen, hogy a lány érdeklődött.*
- De tuti csak az ellenséges viselkedésed tévesztett meg!! *Jelenti ki, s küszben csalfa pillantást vált a másikkal. Reménykedve, hogy sikerül ezzel lezárnia ezt a témát.

Talán tényleg szerencséje lesz, mert a lány most lelkesen kezd bele a tárgyai, és idekerülése ismertetésébe. A lelkesedés kissé Craig-et is magával ragadja így végig figyelmesen hallgatja a másikat egészen míg el nem érnek az épület bejáratához. Itt az udvariasság kritériuminak megfelelően előreengedi a másikat, majd miután beértek alaposan körbetekint, és maga is válaszolt.*
- Még én sem tanítottam korábban! *Szögezi le határozottan.* - Viszont, hogy te is most kezdesz ez kicsit meglep. Ahhoz képest elég határozott vagy! *Mondja Craig hangjában ezúttal őszinte elismeréssel.*
- Hátt hogy mit tervezek az egy dolog.. csak sajnos, hogy mi lesz belőle.. az már más kérdés.
- De a pálca nélküli mágia miatt nem aggódok.. szinte biztos vagyok benne, hogy csak azok kerülnek majd ki tőled akik tényleg tudnak valamit!! *Mondja, azonban szokatlan módon ez nem az a tipikus bájolgó bókolás, sokkal inkább az őszinte várakozás és kíváncsiság tükröződik a szavaiban. Craig-nek amúgy sem szokása hízelegni, nem is igen ért hozzá.. majd így folytatja.*
- Az én tárgyaim főként elméletiek elsősorban azért mert az itteni ismerete anyag amivel sokan idekerülnek nem alkalmas rá, hogy sok tárgyat gyakorlati szinten taníthassak. A fő prioritásom az igazgatóság elmondása szerint az lesz, hogy elméleti szinten megismertessem a diákokat olyan Európában szokatlan módszerekkel, lényekkel amikkel, ha szembe találják magukat nem legyenek teljesen tehetetlen.. *Magyaráz Craig kissé szkeptikusan, de érezhető a lelkesedése, és a kíváncsisága.*
- Ami meg a Voodoo-t illeti az igazán hasznos lehet... tudtommal Angliában elég sok Afrikai származású varázsló, és boszorkány van.. márpedig ha azok rosszat akarnak valakinek.. az a valaki biztosan rosszul fog járni.. *Ecseteli az Ausztrál. miközben az új helyszínt vizsgálja kíváncsi tekintettel.*

Történet az elhallgatott táncba hívásról, és a kifigyelt fogadásról..

*Úgy áll, az első emeleti irodáktól, a főbejáratig vezető hosszúnak semmiképp se nevezhető úton tovább folytatódik a kedélyesnek ugyan nem mondható, de határozottan érdekes beszélgetés, a fekete boszorkány, és a kócos varázsló között. S bár az út valóban rövid, míg elérkeznek a bejárati kapuhoz, bőven van idő, rá hogy Craig újabb részleteket osszon meg a másikkal az afrikai animista, vallási mágiáról.

Tekintettel rá, hogy Lilianne érdeklődés őszintének tűnik, talán kicsivel többnek is a puszta szakmai kíváncsiságnál, mint aminek mutatni próbálja. Ahogy egymás sarkában lépdelnek a rövidke delíriumot követően Craig valami mézesmázosát is felfedezni vél a lány révedező arckifejezésén. Persze nincs fogalma róla, hogy a másik épp a test diplomáciájából adódó emlékein mereng, de az arckifejezés árulkodó. Ez nem hasonlítható a korábbi komor kábulathoz, melynek szintén szemtanúja volt. No de gyorsan tovább is haladnak a kijárat egyre közeleg, és mint azt korábban kénytelen volt konstatálni Lilianne kíváncsisága nem enyhül, így Craig végül válaszadásra adja a fejét. Szándékosan nem akarta szóban is kifejezni mennyire árulkodó volt a másik mosolya az imént ezért is rohan annyira a válaszai kifejtésével.

Más talán azonnal lecsapott volna a lehetőségre, de az Ausztrál nem az a fajta, aki rögvest kiaknáz egy ilyen kínálkozó lehetőséget, hogy akár pikánsabb vonalra terelje a beszélgetést. Sem az alapvető személyisége sem a hajlama nem volt meg az ilyen meglátása szerint kicsinyes dolgokra.*

-   semmi semmi.. válaszolhatok is éppen, csak nem gondoltam, hogy ennyire érdekel a dolog. *Kezd bele végül.* Hallgattam egyszer egy előadást egy Afrikai professzortól, még Sydney-ben, aki olyan módszerekről beszélt, és olyan erőt mutatott, ami hallatán, én a magam részéről kétszer is meggondolnám, hogy egymagam szálljak szembe egy Bokor-al.. különösen, ha az még átkot is szórt rám előtte.
-   Van a Voodoo varázslóknak egy kasztja, amelyik különös erőt birtokol. A folklór csak árnyékemberekként ismeri őket. Hosszú, nagyon hosszú gyakorlás, és áldozatok sorozatával válik valaki árnyékemberré. De az eredmény lényege egyszerű.. az ilyen mágus teljes kontrollt kap az árnyékok felett.. a saját, vagy bárki másé is legyen az.. de ennél persze bonyolultabb a dolog.. mert akár holtak árnyékát is képes gonosz célokra felhasználni.. ezek az árnyékok tulajdonképpen nem is a klasszikus értelemben vett fényárnyékok.. *Kezd egyre mélyebbre merülni a magyarázatban, a szemében pedig ismét a korábbi baljóslatú fények gyúlnak ki.*
-   Azon az előadáson a professzor feljegyzéseket mutatott arról, hogyan lehet képes egy ilyen mágus széttépetni valakit a saját árnyékával… *Végez a magyarázattal, mikor már csak pár lépésre vannak a kijárattól, és elcsendesedik, a módszer magyarázata kissé, mintha megviselte volna, de még mindig maradt egy kérdés, amire nem felelt meg. Melyre kis szünet után válaszol, ahogy végre összeszedte magát.*
-   A kivételt illetően meg abban az esetben többször is sújthat az átok, ha az a szerencse ér, hogy Gris-gris-t készítenek belőle. Persze egy ilyen bábúhoz nem elég egyetlen hajszál ehhez valamivel több kell, és persze varázserő is. Ebben az esetben, viszont akivel összekapcsolnak, egy ilyen bábút azt szörnyen megkínozhatják, szörnyűbben, mint a legrémesebb Cruciatus átokkal. *Végez Craiga magyarázattal, miközben elhaladnak a szellemek mellett, és távoznak az épületből. Ám előtte cinkosnak mondható pillantást váltanak még a varázsmező megtörésével kapcsolatosan. A lány elégedett lehet, hisz Craig nem nyitott további vitát a témáról.

Az idő odakint kellemesnek mondható, a hold most még tisztábban borítja be kékes fényével a kinti világot a sétányt, s minden mást. Craig elmereng kissé, amint felpillantva megannyi cikázó denevért lát, ahogy portyára indulnak a főépület homlokzati rései közül. A lány hangjára fordul csak ismét meg, ám amit lát, hall kissé zavarba ejti. Hirtelen a tartalmat nem is egészen tudja felmérni. Az csak percekkel később áll össze benne kerek egésszé. Azonban maga a közjáték tesz pontot arra bizonyos I-re mellyel végre összeáll benne valami a lányról, egy következtetéssor eredményeképp.

A lányra visszanézve látszólag semmi különös nem tűnhet fel. És valóban a boszorkány ugyanabban a tökéletes valóban sejlik fel Craig előtt, mint amilyenben volt, még mielőtt kiléptek a kastélyból. Valami azonban más merőben más. És ha Craig ezt nem is egészen érti még a tetoválása szilaj jelet küld. Határozott érzés hasít a mellkasába, melyet tökéletesen képes értelmezni e pillanatban. Ez a rosszakarat, a hátsó szándék egyértelmű jele. De honnan kerülhetett elő ilyen határozottan a semmiből egy rosszakaró. Talán nem lennének egyedül, és a környéken még rajtuk kívül más is tanyázik? Ez könnyen meglehet, de hogyan került ide, és hogyan változhatott meg az érzés egy perc alatt. Csak abban az esetben lenne erre lehetőség, ha valaki idehoppanált volna, ami azonban lehetetlen, hisz az előbb vesézték ki a témát.

Craig agytekervényei magasabb sebességfokozaton cikáznak ide, és oda. Nem érti, és mintha most Lilianne tekintet is változott volna, vagy ez csak káprázat lenne?? Egy percre nem érzi magát biztonságban, mintha a lelkébe próbálnánk a belebámulni a lány szemin át. Aztán az egész, huss tovatűnik. Craig meredten néz a másikra némi riadtsággal a tekintetében, mely a boszorkánynak könnyen ínyére lehet. Ám az időleges fagyottságból ébredve a lány szavait felfogva ötlet, és gondolat születik. Craigben erős sejtés fogalmazódik meg a lányt, és a fel-felbukkanó rosszakaratot illetően. Ennek kapcsán kalandvágy ébred, és mindezek gyümölcse egy ötlet, s végül az elhatározás, és maga a válasz a felhívásra. Melyet az Ausztrál felkérésnek tekint felkérésnek egy táncra, melyet e szavakkal el is fogad.*
-   Csak nem élvezni kezdted a beszélgetést?? *Kérdezi Craig, s közben újra a denevérekre néz, majd megint a lányra.*
-   Úgy volt, hogy sietsz, de akkor mutasd az utat! *Lép kissé oldalra, hogy követhesse a másikat azon a bizonyos „hosszabb úton”, s közben az elméjében is kotorászni kezd egy varázsig, és pár mozdulat után, melyet ismer ugyan, de mondhatni nem használja minden nap..*

Előzmények itt (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=4179.0), valamint az előző hozzászólás

Be kell vallanom, ilyen kimerítő válaszra nem számítottam. A csodálattól tágra nyílt szemekkel iszom a mágus szavait, ajkaim kissé elnyílnak az elismeréstől, mellyel a Démon és én magam is némán adózom az Árnyékembereknek. A letisztult, egyszerű zsenialitást ennyire stílusos és félelmetes köntösbe bugyolálni... ez már valóságos művészet, Kroener szadizmusával egy szintre emelkedő géniusz.
Éppen az egyén saját árnyékát fordítani ellene... nincs menekvés, nincs kibúvó... mesteri, egyszerűen briliáns. Lám, milyen sokat tanulhatunk még a kínokozás költészetéről! A Nagyúr biztosan értékelné az ilyen magas fokú kreativitást...

Bár nem vagyok teljesen ura a saját érzéseimnek, így vonásaim sem engedelmeskednek a szokásos alázattal, a hallottak után elvárt, az utóbbi hónapokban jól bejáratott szörnyülködő-megrendült maszk készségesen csúszik a helyére, hogy jótékony homályba burkolja az Árnyékemberek módszere iránti  tisztelet kifejeződését.
- Ó, te jóságos Merlin... -suttogom kezemet a szám elé kapva, a nagyobb hatás kedvéért.
Az ámulat közben nem mulasztom el nem megfigyelni a sötét ragyogást, mely a világos, nyílt tekintetre alkonyatszín fátylat festet, és tisztán látható egyfajta megingás is. A régi lecke felidézése szemlátomást felkavarta, az emlék megviselte a magas ausztrált, aki pár perces hallgatással próbálja összeszedni magát, mielőtt válaszolna a következő kérdésre. A csendet kihasználva együtt érzőn szorítom meg a férfi karját.
- Biztosan szörnyű élmény lehetett... mi aurorok sokszor szembesülünk a legrútabb bűnökkel, amit csak varázsló elkövethet más emberekkel szemben, de még így is vannak álmatlan éjszakáim. Egy  egyszerű hétköznapi polgár biztosan nehezebben emészti meg az ilyesmit -hangom barátságos, de közben ügyelnem kell, mert hirtelen erős vágyam támad a kelleténél sokkal jobban megszorítani Craig karját, hála a Démonnak. Gyorsan el is engedem hát, még mielőtt eluralkodhatna rajtam az a céda.
- Mint például az áldozat vére, vagy esetleg egy kisebb testrész? - ha én egyből rémeket láttam a kéjgyilkosság-szótól, nem tudom, mit válthat ki kísérőmből ez a kérdés. Engem most is a szokásos gyakorlatiasság vezet: egy kevés vért megszerezni sokkal egyszerűbb és kevésbé feltűnő, mint mondjuk beszerezni a delikvens egy porcikáját, legyen az kisujj vagy egy egész kézfej. Na persze, a Démon ezúttal is színes képek tömkelegével kényeztette sokat tűrt elmém, részletesen elidőzve az egyes testrészek szakszerű leválasztásának témakörénél. Brayden büszke lenne rá, én kevésbé élveztem az előadást, de egyre nehezebb volt visszakövetelni a Bestiától a saját képzeletemet.

Kilépve, amíg szemeim hozzászoknak a sötéthez, és a Démon is előbújik a maga könyörtelenül határozott módján, a kolléga újból elmélázik, tekintetével  a vadászatra induló denevéreket követve. Aztán megtörténik a visszavonhatatlan javaslattétel, ez a bolond pedig elfogadja.

Dios Mío, most segíts!

Drágám, egy máglyára való eretnek hangját senki nem hallja odafenn-súgja titkon amaz, ahogy a meredten bámuló Craigből áradó félelmet kezdi ízlelgetni érezhető elégedettséggel.

- Mi az, talán kísértetet láttál? -próbálom meg elkenni a dolgot, feltehetően kevés sikerrel, hiszen a varázsló az előbbi kijelentéssel ellentétben nem bolond, sőt nem is vak. Nyilván észrevette,hogy nincs minden rendben velem.
- De igen, határozottan... nagyon érdekes a téma, és a társaság se olyan csapnivaló, mint azt elsőre gondoltam -ahogy elindulunk, visszafordulva válaszolok az épp mellém felzárkózónak, majd miután beért, minden tiltakozásom ellenére a Démon belekarol, már ha az említett varázsló hagyja.

A fenébe is! Gondolj csak arra, mi történt legutóbb! Emlékszel a tetoválásokra? Már rég tudja, hogy valami gazságra készülsz! -próbálom meggyőzni észérvekkel rosszabbik énemet, hasztalan.

Gazságra? Ugyan, csak szórakozom kicsit az új kollégáddal. Nyugodj meg, nem okozok benne maradandó károkat... az nem tenne jót a hírednek, és nem is lenne túl bölcs dolog az előbb elhangzottak fényében -és mosolyog, vásottan, körmönfontan, gonoszul.

- Azért annyira nem kell rohannom, kibírják még nélkülem egy kis ideig -válaszolom rövid belső  vívódásom után, határozottan zavartan, bár ezt csak hangom árulja el, arcomat az étcsokoládészín fürtök közé rejti a éj. Pálcára azonban nincs szükség, a hold fénye kellően megvilágítja a fehér kavicsokkal felszórt ösvényt, amin az aprócska tóhoz közeledünk. Furcsa módon hallgatnak a környék ízeltlábúi és madarai, mintha ők is feszült figyelemmel várnák, mi lesz a végkifejlete ennek a találkozásnak.
Nem lett volna szabad elindulnom. Azonnal visszakoznom kellett volna, de mégsem tettem, és most itt vagyok kettesben Craiggel a kihalt birtokon. A Démon pedig szórakozni akar.

- Meg kell mondjam, nem számítottam ilyen őszinte és bő válaszra -utalok vissza a gris-grisre meg az Árnyékemberekre, csak hogy valamivel eltereljem a figyelmemet a Démon felbukkanásának égető problémájáról. Talán ha folyamatosan szóval tartanak, sikeresebben tudok neki ellenállni.
- Néha az az érzésem, túlságosan is őszinte vagy egy ilyen romlott világban. Ezzel biztosan nagy sikered van a szebbik nemnél, de nem félsz az átverésektől? -és ezzel akaratlanul is elérkeztünk ahhoz a témához, amit nem akartam érinteni, még véletlenül sem. Fél szemmel az ausztrálra sandítok, kissé zavaros szemekkel, a szavaim hatását ellenőrizendő.
Nem akartam, hogy azt higgye, az ínyemre való férfi (bár azok a kék szemek igazán ígéretesek), ezért gyorsan tovább is terelem a szót.
- Bár gondolom azok a tetoválások sokat segítenek a szélhámosok leleplezésében. Pontosan hogyan  működnek? -talán ez segít, feltéve ha válaszol is erre a kifejezetten kényes és személyes kérdésre.
A Démon eközben élénken vetíti elém az óceánra emlékeztető kék szemek emlékét...
Figyelmeztetnem kellene. Már az ajtón kilépve el kellett volna üldöznöm, de túl büszke vagyok hozzá, hogy megtegyem, mint ahogy a segítségét se fogom kérni. A D'Alambert-vér és az aurori tartásom nem hagy nekem más választást, minthogy fogaimat összeszorítva küzdjek az eszem épségéért.

Észrevétlenül összeharapott ajkamból kiserken a fémes ízű vér...

Santiagó a halász emlékére "…az ember nem arra született, hogy legyőzzék… Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni."

*Az egyezség, ha úgy tetszik megkötetett. A játék elkezdődött, de hogy hogyan alakulnak dolgok a továbbiakban, az csak a két varázserővel jócskán büszkélkedhető alakon múlik. Kik lopva szelik majd át a sétányt imitt-amott bizonytalan léptekkel, de feszült figyelemtől övezve. A táj, mely jócskán magán viseli az emberi kéz munkáját ezúttal is hallgat. Ám most nem a járókelők sokasága utasítja csendre az itt lakó lényeket, sokkal inkább az a feszültség mely álmatagon szikrázik. Jelen van, de mégsem. Craig pedig igen is ki fogja várni a végét. Döntött, és jelleméből adódóan ez megváltoztathatatlan.

Még mielőtt azonban kilépnének a szabadba..:

A lányt láthatóan ismételten leköti az Ausztrál ’afrikai’ beszámolója. Jelen pillanatban szó szerint isszák a szavait. Egy pillanatra, még a lány szája is tátva marad, melyet Craig nem mulaszt el, de különösebben nem is értékel túl. Annál is inkább mert, nehéz volna eldönteni az áhítat valódi okát. A lány arckifejezése pedig hamis. Nem először, és bizonyára nem is utoljára. A kézmozdulat, és a hüledezés sem túl őszinte, de meg kell hagyni, hogy Lilianne jó színész. Talán, ha nem ilyen körülmények között ismerkedtek volna meg, ha nem lennének a tetoválások, és ha Craig nem használná a rendelkezésére álló intuíciót talán el is hinné mindezt, de a dolgok nem így állnak.

S lám-lám alig telik el egy perc, és Craig gyanúja ismét bizonyosságot nyer. Hamarosan a lány olyan mozzanatra szánja magát, mely még inkább elsodorja az Ausztrál gondolatait abba a kezdeti irányba, mely felől későbbi inspirációja is érkezni fog. Egy együtt érző karszorítás. .. meglepő.. nem is egyszerűen meglepő tökéletesen érthetetlen, de Craig mégis megpróbál rendszert keresni a kuszaságban. A csapongó érzelmekben, és a fel-fellángoló rosszakaratban. Ez a hirtelen testi kontaktus is csak erősíti Craig gyanúját, hogy sokkal inkább „kétfelé” ágazik ez az ismeretség, mint azt a kezdetekben gondolta. Testi kontaktus.. ez szinte elképzelhetetlen lett volna akár még egy jó órával ezelőtt.. valami egyértelműen nem klappol.. hitegeti magát az Ausztrál közben szó nélkül a lehető legtermészetesebb módon állja a másik érintését, melybe valami megfoghatatlan megerőszakoltság vegyül. Mintha nem csupán szorítani, letépni, leszakítani akarná, a varázsló karját. Aztán gyorsan megszűnik minden.

Craig pedig továbbra is révedten nyugodt. A lényéből sugárzó természetes őszinteségnek köszönhetően most is némi bizonytalanság közepette is rendíthetetlennek tűnik. A másik együtt érző szavai sem látszanak megingatni. Craig hallgat, és csupán egykedvűen tekint a másikra..  nem veszi magára az elmondottak egy szikráját sem, de ez nem látszik rajta különösen. Közben a másik a mondandója végére érve ismét visszatér a voodoo-ra, mely láthatóan rendkívül foglalkoztatja. Craig pedig egyre inkább kezdi megérteni miért. Azonban Lilianne a kelleténél, talán kicsivel élesebben megérezte Craig magyarázatának lényegét. Túlságosan pontosan.*

-   Jól látod.. *Helyesel kissé lesújtó hangon az Ausztrál, és mintha valóban letaglózták volna. Megdörzsöli a szemeit, majd pislog is egyet, kettőt. Léptei lelassulnak, amint az elméjébe tóduló emlékképek, rajzok, és illusztrációk zuhatagába veszik. De elhatározta, hogy ebbe most nem megy bele. Egyrészt, mert a lány már eleget tud ahhoz, hogy maga is elképzelje, másrészt ennyire nem kíván elmélyülni a témában, melyet bár ismer, ilyen mélységben csak nagyon ritkán feszegetne. Odakint csak áll egymással szemközt a páros ezen a helyenként igencsak baljóslatú színeket megrebbentő éjszakán. Craig fejében lassan körvonalazódik a keresett varázsige, ugyanis a lány viselkedése, helyenként meglehetősen zavarba ejtő, s ennyi mindenre egyszerre maga sem tud koncentrálni. De ami azt illeti a lehetőségeivel jól gazdálkodva, figyelve, és úszva a másik szavaiban végül megtalálja. Már csak a megfelelő rúna kell hozzá, de az is meg lesz ez kétségtelen. S ha megvan a fejében elraktározva, már csak az alkalmat kell kivárnia.

Lilianne pedig igencsak úgy fest, hogy érzékelte az iménti megingást, de Craig a szokott módon nyugodtan felel.*
-   Még nem tudom.. *Majd csend.. holdfátyolos csend köszönt, míg a boszorkány újra szól, s lassan lépdelnek előre a sétányon. „Határozottan érdekes” ismétli magában az Ausztrál, miközben akaraterejével jócskán bűvészkedve kell elfojtani az elűzés rúnáját, hisz az valamiért egyre erősebben áll ellen Craig akaratának, és egyre inkább engedné szabadjára kábító haragját a rosszakarókkal szemben. Az érzés akkor csúcsosodik ki, mikor Lilianne belekarol a fiatal varázslóba, de Craignek sikerül megfékeznie a mozgolódó energiákat, így a séta tovább folytatódhat immáron karültve. S némiképp enyhül a baljós érzés is. Craig pedig nyugtázza magában, hogy a lány egyelőre nem fog elsietni. Tovább haladnak a sétányon, majd az újabb felvetésre Craig visszakérdez.*

-   Elmondod, hogy miért nem?? Nem néztél ki belőlem ekkora ismeretanyagot, vagy egyszerűen nem is érdekeltek a válaszok annyira, amíg bővebben nem hallottál róluk? *Kérdezi hangjában azzal az őszinte kíváncsisággal, melyre a másik következő kérdése kitérni igyekszik. A válasz pedig hamarosan erre is megérkezik.*
-   Nem-nem félek, tiszta a lelkiismeretem. A világ pedig egyszerűen nem romlott.. *Itt kis szünetet tart, és ez pont elég, hogy a másiknak bizonyára kellemetlen perceke szerezve összetalálkozzon a két tekintet. Lilianne a kérdését követően azonnal Craig-re nézett, mely egyértelmű kíváncsiságot leplez le. De mire kíváncsi vajon.. Ha jól sejtem rám, és hogy mit gondolok most erről.. vonja le a rövid konklúziót, s a végén befejezi a válaszát.*
-   Én ilyen vagyok.. ezen nem tudok változtatni a világ pedig nem romlott, csak az emberek benne sokan.. *Fejti ki válaszát, szándékosan figyelmen kívül hagyva tetoválások kérdését, s közben maga is elgondolkodik ennek igazságtartalmán.  Igen valóban így gondolja.. látja be a varázsló, de ez az egész helyzetnyugtalanító. A másik felől az elkövetkező percekben furcsa érzelmek sugároznak. Lilianne tekintetébe különös érdeklődés vegyül.. de ez még nem az amire az Ausztrál várt.. A jó horgász pedig türelmes.. néhány rántásra még nem vág be.. csak hagyja, hogy a csali tegye a dolgát. Craig pedig így is tesz, és odafordulva az apró vércsík láttán, melyet a másik talán észre sem vett. Kissé lelassítva haját kihúzva az arcából, mindkét szemét látni engedve így szól.*
-   Azt hiszem elharaptad a szád! *Mondja kedvesen, de mégis hűvösen, majd a szokásos furcsa kíváncsiba vált.*
-   Valami baj van ideges vagy valami miatt?? Ez elég furcsa.. mert azt hiszem nekem sokkal több okom volna idegesnek lenni.. *Mondja, majd kissé lesüti a szemét, de hamarosan újra a lányra néz.*

Craig valóban nem bolond, sőt nem is vak, ezt mi sem példázza jobban, mint a határozatlan válasz, amivel újabb bizonyságot tesz az ízlésemnek talán túlságosan is éles szeméről.
Földöntúli csendben andalgunk hát tovább, ki ki a maga Démonjával, illetve Rúnájával viaskodva. Kérdést kérdés követ, Craig pedig igen hirtelen szegezi nekem a magáét, melyre számítottam bár, de a felsorolt okokra nem. Ez a furcsa, idegen földről idesodort varázsló pontosan tudta, érezte, hogy mit gondolok. Ennyire rosszul végzem a dolgomat? Ilyen könnyen belém látni?
A meglepetés kiül a nagy, sötéten izzó szemekbe, amik szerencsére továbbra is a sűrű loknik rejtekében maradnak.
- Sosem tudhatod biztosan, kivel van dolgod. Valami oka nyilván van annak, hogy te kerültél a katedrára és nem más, ergo megvan a kellő ismereted a szakterületedről. Ez nyilvánvaló, bár ügyesen félrevezeted az ember lányát ezzel a rendezetlen külsővel -válaszolom némi habozás után, melynek oka újfent állandó kísérőm és Őrdémonom. Erőnek erejével kellett elfojtanom a kísértést, nehogy valami kellemetlent mondjak.
- Ami pedig a válaszokat illeti, mindeddig nem találkoztam olyan varázslóval vagy boszorkánnyal, aki ilyen szívesen osztotta volna meg mással a mestersége részleteit, mint te. Ezért is gondolom azt, hogy bizonyára könnyű célpont lehetsz a gazemberségre vetemedőknek. Túlságosan is nyitott vagy az olyan ismeretlen idegenekkel, mint például én -mély hangomból kiérezni az őszinteséget, de a Démon indulatainak elnyomására fordított erőfeszítést is.
- Valóban? Akkor hát a következtetésem téves lenne? -lepődöm meg a nemleges válaszon, de ha kísérőm azt remélte, sikerül kellemetlen helyzetbe hoznia, csalatkoznia kell. A határozottan nyugtalanító zöld szikrákon kívül semmit nem látni a malachitból metszett szemekben, ami gazdájuk frusztrált voltára utalna.
- Érdekes elgondolás, de vajon nem éppen a világ az, ami elrontja őket? Vegyük például valakit, akit megzsaroltak, és kénytelen jobb meggyőződése ellen cselekedni. Vagy ott vannak azok, akik nem bírnak elég erős akarattal... elég csak egy náluk határozottabb jellem befolyása alá kerülniük, aki aztán könnyűszerrel ráveheti őket bármire. Tulajdonképpen mitől is lesz valaki rossz avagy jó? A neveltetés lesz vajon az ok, vagy a gonoszságra születni kell? -a kérdést költőinek szánom, ahogy jómagam is elmélázom rajta. Vajon magam is a körülmények áldozata volnék? Vagy eleve ilyennek rendelt a Sors?

Kár ezen tépelődnöd, drágám -hangzik a felelet mélyen belülről- hiszen már nincs mit tenni. A Jegy a karodba égett, én pedig nem szándékozom egyhamar magadra hagyni téged. Még messze van a cél -a másvilági hangban vad elszánás csendül.

Most is igaza van, innen már csak egyetlen kiút van: egyenesen előre! -állapítom meg letörten, miközben saját véremet ízlelgetem.
- Ugyan miért? Talán csak nem tőlem tartasz, Craig? -szegezem neki a kérdést a férfinak, miközben lustán lenyalom az ajkamról önnön véremet, szemeimen át maga a Démon vet perzselő pillantást az ausztrálra a fekete szempillák csipkéje alól, gondosan megvárva amíg a lesütött szemek újra felé fordulnak.
Ekkor érünk a holdfénybe burkolózó tóhoz. A víztükör mozdulatlan, csupán a tavacska teknősei törték meg néha mozgolódásukkal. A víz fölött széles fahíd ível át kecsesen, erre lépünk fel most, változatlanul egymásba karolva. A Démon minden eddiginél hevesebben feszegette rácsait. Kétségbeesetten fürkészem a környéket valami után, ami segíthet rajtam, de be kell látnom, egyedül maradtam, ezzel pedig megpecsételődött a végkimenetel.
A Bestia elengedte Craiget, hogy pár percig a korlátnak támaszkodva gyönyörködjön az éjszakában, a teknősök keltette apró hullámok fodrában az alacsony híd alatt. Vesztettem.
- Milyen szép a Hold... -búgja sejtelmesen lágy hangon a Démon az én számmal, ahogy az én szememmel tekint a nevezetes égitestre, majd megfordul és mélyen az óceánkék szemekbe tekint, majd választ, helyeslést vagy tiltakozást se várva indul meg áldozata felé, balomat a férfi mellének szegezve határozott mozdulattal szorítja a csípőig sem érő korlátnak, végül teljes testemmel hozzásimul a kócos alakhoz, szorosan, szemérmetlenül. Óvatosan tűri el a fehér arc elől az esetleg odavándorolt tincseket, s végül mély, forró csókkal ad ízelítőt a varázslónak a véremből. Az idilli, mi több meglepő pálfordulás azonban csak félrevezetés a valódi szándék előtt.
A finom kezek pár szívdobbanás elteltével meglepő erővel taszítják át a korláton Craiget, egyenesen a sötét, hideg őselem felé.

Korai Monszun

*Az égbolt tiszta és sötét. A hold is feljött már. A levegő párás és fülledt. Egy ódon faszerkezetes épület tárul a szem elé, melynek hold vetette árnyékában hatalmas belső kert húzódik. Limlomos zegzugos egy belső kert. Az udvar a hold fényében úszik kontrasztosan vegyülve önnön árnyékával. Az öreg, de „patinás” épület ablakain át narancssárga fény szűrődik ki. S az egyik földszinti ablak irányából mozgolódás hangjai hallatszanak hamarosan pedig fel is tűnik az ablakban a zajok forrása. Egy közepesen magas, de feltűnően vékony alkatú kissrác körvonalai törik meg az odabentről szűrődő lágy sárgás fény árnyalatokat.

A kinti táj csendes a belső kert kissé elhanyagolt a fű igen magas. A fel, s lehúzva nyitható ablak hangos csattanással zárul, közben az imént csak körvonalként feltűnő alak tompán puffan a sűrű magas fűben. A lecsapódó fakeret jellegzetes zaját néhány másodpercre egy odabentről érkező tompán elhaló kiáltás kavarja fel. „Craig azonnal gyere vissza!!” Hangzik a kiáltás az épületből, majd szétoszlik, s magába roskad a párás levegőben. A kissrácnak pedig már nyoma sincs, messze távol lohol már az ablaktól túl a kert másik végében. Csak fut, és fut. Kócos feje búbja alig látszik ki a magas fűből. A holdfényben az akaratlanul ide-oda dülöngélő magas fűszálak furcsa képet festenek. Őserdei tisztáson látni tán hasonlót, ha tigris cserkészi be áldozatát a rejtekadó fűszálak jótékony takarásából.

Majd egyik pillanatról a másikra a loholás botorkálásba vált, és a fiatal fiú, mondhatjuk, nyugodtan kócos kisfiú megtorpan, és maga alatt, és körül lelapítva a füvet hanyatt vágja magát. Percekig csak fekszik némán. Behunyja szemeit, és átadja magát az Ausztrál éjszakai ölelő karjainak, ahogy a helyi őslakosok nevezik az ekkortájt jellemző súlyos párás estéket. Mintha körülölelne a sötétség. A monszun már közel jár. A kis Craig pedig csak fekszik ott, és bámulja a csillagos eget. Tökéletesen ismerte a csillagképeket, már ekkor is, és mindig lenyűgözte a látvány. Amikor csak tehet kiszökött ilyenkor éjjelente, és az esős évszakot megelőző utolsó napokban mindig az eget bámulta. Tüdejét betöltötte a fű illat, és a fülébe ciripeltek a közeli tücskök, és mindenféle fajta muzsikus bogarak. Úgy 18 évvel ezelőtt járhatunk, és a természet eme zenéje, mely már ilyen fiatalon rabul ejtette a későbbi rúnamágust egyre erősödik. Búgásba zúgásba vált, mígnem már sokkal inkább emlékeztet a gerjedő erősítők hangjára, végül a holdfényt, a fűszálakat a recsegést, a robajt, és az ódon kúriát magába szippantja az enyészet, s ismét a valóságban találjuk magunkat, ahol a már jóval többet látott, és idősebb, de még mindig pont olyan kócos varázsló most ismét az eget kémleli.

A világ másik feléről a csillagképek is teljesen máshogy festenek. Mintha minden a feje tetejére állt volna a Göncöl szekér, és az Orion innen sokkal nagyobbnak látszik, és teljesen más irányban állnak. A látványuk lenyűgözi Craiget csak úgy, mint mindig. A fű illata is ugyanolyan, habár most nem veti bele magát. Csupán a rovarok, bogarak neszezése hiányzik a képből. Bizonyára, mint arról korábban is elmélkedett feszülten figyelik e kései séta kimenetelét, mely továbbra is csak nyúlik, s húzódik. Ám Craig fejében mostanra már az emlékek tengeréből szilaj határozottsággal tör elő maga a varázsige, és a hozzátartozó szimbólum, mely ott lapult elméje mélyén, ezúttal Loki egyik különösen kegyes ajándéka formájában. Gondolataiban így elégedetten nyugtázza a kisebb kitérőt, hisz a cél mindig szentesíti az eszközt.

Lilianne aurájában cseppnyi megingás volt érezhető Craig keresztkérdése nyomán, melynek a varázsló nem tulajdonít nagy jelentőséget, de érzi, hogy jó nyomon jár. Figyelmesen hallgatja a másik mondandóját, mintegy a tudatlanság áldott állapotával áltatva saját magát is.*

-   Igen tudom, hogy a külsőm alapján ítélsz meg még mindig, habár talán minden kérdésedre válaszolta, de ez nem zavar azt hiszem ezt meg kell értenem. *Válaszol az Ausztrál kissé hűvösen, mintha beletörődne, hogy márpedig a másik igazsága örök, és megváltoztathatatlan. A következő gondolatra pedig csak ekképp reagál kék szemeiben kissé csalfa fényeket gyújtva.*

-   Van egy régi Kínai mondás; „Mondj el mindent, de ne fedj fel semmit!” én igyekszem ehhez tartani magam. *Teszi hozzá elgondolkodva azon mikor is hallotta először ezt a mondást, rá is jön, de mivel ez a jelen események egyenlegén teljesen érdektelen nem is filozofál rajta tovább. A csevej pedig csak folydogál tovább félig meddig előre kitaposott medrében, de vajon ki iszik a medve bőrére.? Vagy inkábba medve bőréből? Jogos lehet a kérdés a válasz azonban még várat magára a pár pedig karöltve baktat a sétányon előre csak előre..
Az Ausztrál időről időre a lányra pillant kíváncsian felmérve a dolgok pontos állását azonban a szilaj, és határozott metszésű arcról nehéz volna bármit is leolvasni. Az erőfeszítés jelen van ez látható, de a rosszakarat csak burjánzik tovább. Ezt pedig az egyre nehezebben visszafogható elűzés rúnája is érzékelteti a varázslóval, de még nem érkezett el a megfelelő pillanat. Az újabb szavakra Craig hallgatással fele, s csendben folytatják útjukat ketten. Nem kíván belefolyni a témába, hiszen a meggyőződése a maga részéről szilárd lábakon áll, s hiába a kényszerítő erő ő nem ítéli el a világot, csupán az embereket. A költői felvetésre csupán egy költői kiegészítés érkezik, miközben Craig erősen felborzolja a haja hátsó részét.*

-   Te is tudod, hogy a jó nem létezhet a rossz nélkül, és fordítva.. ebben szerintem nem nagyon lehet vita közöttünk.. *Mondja őszintén, és becsülve a boszorkány tapasztalatát őszintén így gondolja, és ez sugárzik belőle. Ám a pozitív gondolatokat hamar a felszín alá szorítja az előtörő ármány, melyet Craig a zsigereiben is érez. Az intrika a rosszakarat, és a düh keveréke ez, melyet a rúna segítségével képes érzékelni maga körül. Az érzés egyre erőseb. S a varázsló tudja, hogy a megfelelő pillanat közelebb van már, mint gondolná, de vajon fel van készülve rá. ?
A kérdés feltevés teljességgel felesleges, hisz mire válasz születhetne már kész tények előtt áll az Ausztrál. Pontosabban, aki szemközt hatalmasodik vele nem más, mint akinek eljövetelére egész eddig várt. Az érzés egyre inkább elhatalmasodik. Craig érzi, amint tompán fodrozódni kezd körülötte az elemésztő sötétség. Azonban valami hívogató is keveredik az egyvelegbe. Ez az erő hasonlatos ahhoz, amiből első búcsúzásuk alkalmával kapott ízelítőt, ám ez most sötétebb. A sötétség egyre sűrűbb, és fojtóbb lesz a rúna kiszakadás szélén, de Craig állja a fájdalmakat, és rezzenéstelen arccal lesi amint Lilianne érzéki mozdulattal szabadítja meg ajkait az alvadni vágyó vértől.

A szemkontaktus pedig az aprócska híd közepén végre létrejött. Talán mindkét fél tudta, hogy egymással néznek szembe, de az egyik túl határozott volt, a másik pedig túl türelmes. A nyomasztó burok körbezárta Craiget, és nemsokára tán magába is olvasztja. A kócos varázsló tudja, hogy itt az idő, de cselekedni még korai nyeltetnie kell magát egy kicsit még tovább. Vajon milyen érzés lehet jó csalinak lenni?? Teszi fel a kérdést, de nem gondolkodik komoly válaszban. A pillanat pedig elérkezett. Egy utolsó pillantás az égre, még mielőtt lezúdul a monszun aztán vége..

A következő pillanatban az Ausztrál teste a híd csenevész korlátjának feszül az arcán talmi meglepettség tükröződik. Nem áll ellen cseppet sem ellenkezik. A szavak sem zavarják, nem terelik el kamikaze-ként veti magát a végkifejletbe. Hagyja, hogy a másik megérintse, és elemi erővel lökje el, majd simuljon hozzá. Érzi ahogyan a lány formás keblei a köztük lévő távolságba olvadva a mellkasához furakodnak. Meg kell hagyni kellemes ez a közelség, de az elnyújtott csókkal bezárul a kör. A sötétség pedig önmagába omlik. Craig állja a sarat amennyire tőle telik. Korát meghazudtoló természetséggel lomhán, de határozottan fogadja a csókot, ám egy lépést sem tesz a lány felé, mintha belül érezné mi fog következni. Azonban Lilianne számára sem múlik el nyomtalanul a testi érintkezés. Ilyen közelségből már tökéletesen érzékelhető, hogy Craig csontos, és szikár teste tökéletesen hideg, mintha csak egy holttesthez furakodott volna. A csókról már nem is beszélve, mely megmagyarázhatatlan módon szintén tökéletes hideg, de a jellegzetes mozdulatok határozottan felmelegítik, de mintha ez csak odabent a gondolatok éterén lenne érezhető, ám ettől lesz bensőségesebb.

Ám aminek pedig meg kell történnie, megtörténik. A túlfűtött perceknek vége, s az ausztrál szabad utat nyer a mélybe, amint alkalmi párja a „mélybe” taszítja. A könnyű, de döbbeneten hideg test akadály nélkül bucskázik át a korláton, és veszi célba a tó tükör sima vizét. A teknősök menekülnének ugyan, de idejük, és sebességük is fogytán. Szerencsére megússzák a becsapódást.

Ahogyan Craig háttal lefelé távolodik, az arcán furcsa mosoly csillan, melyet egyértelműen a Démonnak címez. De távolodik egyáltalán? Nem már nem ugyan is Craig a kezei tenyérrel lefelé széttárja, és ebben a pozícióban merevedik meg. Mintha megfagyott volna a tér és az idő. Azonban csak az ő mozgása torpant meg félúton. Nem zuhan tovább, hanem lebeg könnyedén. Az utolsó gesztus részéről egy kacsintás a hídról bámuló Lilianne felé, majd a teste egyetlen apró pontba zsugorodik és eltűnik tó felszíne fölül. A következő másodpercben pedig, ha semmi sem húzza keresztül a számítását a lány egy keskeny hegyes tárgy nyomását érzékeli a tarkójánál, és nyilván be is tudja azonosítani azt. Craig jelent meg ugyan is a háta mögött pálcáját a tarkójának szegezve, és egy percig sem habozik tovább.*

-   Jeg Forlater Høyere!! *Harsan a varázsige, és a pálcával az elválasztás szimbólumát vési a lány tarkójára, aki ha minden igaz szúró fájdalmat érez odabent, és a démonnak távoznia kell legalább is egy időre mindenképp a tudattalanba. Ha a varázslat sikerül Craig lihegve ereszti le a pálcáját, és néz mag elé, ha nem akkor védekezni, fog ám hogy miképp, és mi ellen azt még maga sem tudja.*

Az ausztrál hangja tőle szokatlanul fagyos, mondandója viszont nagyon is nagy alkalmazkodókészségről, sőt bölcsességről tesz bizonyságot. Igazán becsülendő és értékes tulajdonságok ezek egy ilyen fiatal varázslónál, mint Craig. Bár nem tudom, mikor érkezett erre a világra, az biztos, hogy jóval fiatalabb lehet nálam.
Tekintetem újra végigjártatom a férfin: az én ízlésemnek kissé vékony, magas alakon, a kócos hajával és a szakadt tornacipőjével meg a jobb napokat látott kabáttal... és mégis, nem tudtam elsiklani a tény fölött, hogy minden látszat ellenére lehet érték a mugli rongyok alatt. Azok a hihetetlenül kék szemek is erről árulkodtak, ahogy mélyükre tekintettem, bele a csalfa csillogásba.
- Talán nem... talán én is meglátom a tehetséget a felszín alatt... -suttogom magam elé. Egy ilyen jó hallással rendelkező zeneértő bizonyára könnyedén meghallhatja, ha akarja.
A Démon válasza ezúttal csak néma fintorgás volt. Egyszerre irtózott és borzongott a rúnamágustól: ennél eltérőbb már nem is lehetett volna a Démon értékrendjétől és mégis... nem tudott szabadulni azoktól a szemektől. Meg akarta leckéztetni, el akart szórakozni vele... de egyáltalán nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy ez csak Craig számára legyen kellemetlen.
- Bölcs mondás -jegyzem meg- biztosan nehéz lehet igazodni hozzá ha valaki nagyon érdeklődik valami iránt.
Mint például én -teszem hozzá magamban, elmosolyodva egy pillanatra, majd arcom merev, szoborszerű lesz megint, ahogy a Démon a rácsokat ostromolja tudatom mélyén.
A jóról és gonoszról folytatott elmélkedésem ellenére feltűnik, hogy a férfi időről időre rám néz, az arcomat fürkészi, mintha várna valamire. A dolgát akaratlanul is megkönnyítem, ahogy kifésülöm szememből a vastag, puha hajcsigákat.
A költőinek szánt kérdésemre diplomatikus hallgatás a válasz, ezzel pedig egyértelművé válik álláspontjaink teljességgel ellentétes volta. Azt kell mondanom, nem lepődöm meg rajta különösebben, viszont az ezután következő kiegészítés, adalék hangneme őszintén megdöbbent.
- Nem, igazán nem lehet! -válaszolom meglepett arccal, a döbbenettől hatalmasra tágult pupillákkal. Hogyan képes ez az ember ilyen tisztelettel, megbecsüléssel szólni hozzám, aki rögtön ismeretségünk első napján megfenyegettem? Akiről tudja, hogy egy fikarcnyit sem kedveli őt? Elképesztő...
A látszat csalhat, és rendszerint csal is, Lizzy -figyelmeztet a Belső Hang- talán most sincs kivétel...
A Démon szavai nyomán még alaposabban végigmérem a kollégát, és valóban, mintha nem én lennék az egyetlen kettőnk közül, aki küzd valamivel...

A kettőnk harca a Bestiával a hidacskára lépve pecsételődik meg végleg. A rács enged, a Démon pedig vadul veti le láncait, hogy mihamarabb átvegye az irányítást fölöttem. Saját magam ülök most a kalickában, távoli szemlélője vagyok csupán az eseményeknek, ahogy az árnylelkű pokolfajzat az ausztrálra veti magát, az én testemet használva fel mesterkedéséhez. A Démon határozottan, kíméletlen erővel szorítja áldozatát a fakorláthoz, majd még mindig vérző ajkaim egybeforrnak a kócos varázslóéval. A csók tüzes, intenzív és mély, a vér ízétől átjárva még inkább megmámorosítja a testtolvajt, akinek minden fenntartása ellenére kifejezetten tetszik az érzés, ahogy szorosan Craighez simul, tetőtől talpig. Az meglepetten, lustán, de ígéretes lehetőségekről tanúskodva viszonozza a spanyolosan heves gesztust, merényletet, nevezzük aminek tetszik.
Egyetlen dolog rontja csak el a dolgot: a hideg. A mediterrán forróság fagyos hideggel találkozik, ahogy test a testhez simul. Az ajkak játéka felmelegíti valamelyest, de Démonomon végigfut a borzongás ahogy a hűvös tagokhoz ér, sőt valami más is végigszalad a gerincem mentén: a félsz. Az este folyamán most először történik meg, hogy az ördögi elszánás meginog, mert szembetalálkozott valami újjal, valami ismeretlennel. Minden bizonnyal ez az oka annak, hogy bár szíve szerint kényeztetné még magát a férfi érintésével, mégis hirtelen, mondhatni kapkodva igyekszik megszabadulni tőle, ahogy átlöki az alacsony korláton. Szám sarkába torz, nem e világi mosoly csimpaszkodik bele szemérmetlenül, ahogy a szabadon zuhanó alakra nézek, előre elképzelve a vizet érést, a hangos loccsanást, a meglepett és csuromvizes varázslót... de a Démonnak csalatkoznia kell.
A féllény elképedt tekintettel nézi a rendkívül furcsa, pimasz vigyort az ausztrál ábrázatán, aki nem elég, hogy nem zuhan tovább, engedelmeskedve ezzel a fizika egyik legalapvetőbb törvényének, hanem megáll, rám kacsint, majd hirtelen köddé válik. Haragtól sápadtan és tátva maradt szájjal szemléljük az eseményeket, a Démon és jómagam.
Egy pillanat műve az egész: gyomromban fortyogni kezd a harag, elemi erővel tör a felszín felé, pórusaimon át iramodik a Világ felé. A Démon üvölt, ahogy a cingár alak eltűnik a szemünk elől, majd villámsebesen fordulna meg, de elkésik: kusza tincseim közé egy még látatlanul is túlságosan jól azonosítható tárgy tör utat magának: egy varázspálca szegeződik rám a hátam mögül, melynek másik vége csakis a hosszú ujjú, vékony ausztrál kézben lehet.
- Te voy a matar! -harsan a sötét fényű hang, egyszerre az ódon igével, mely Loki ajándékát kíséri.

Ahogy elhangzik a bűbáj, hihetetlenül éles kín szaggat a fejembe, őrült menekülésre kényszerítve rosszabbik énemet, ahogy azt a sikeres varázslat megköveteli. Iszonyú ez a fájdalom, mintha millió szikével metélnék az eleven húsomat, vagy egy gigantikus tűt döfnének rajta keresztül. Az érzés ereje könnyeket csal lehunyt pilláim mögé, ahogy felnyögök és immár befejezve a fordulatot, vakon nyúlok előre támaszt keresve. Kezeim ösztönösen megragadják az első dolgot, ami eléjük kerül: a mágia felélesztésétől még ziháló Craig kabátjának hajtókáját. Remegő lábakkal próbálom megtartani az egyensúlyomat, miközben úgy érzem, fejem rögtön ezer darabra robban szét. A próbát ismét elbukom, s szó szerint vele bukom térdre magam is, magammal rántva támadómat, akiben ezúttal kénytelen leszek végre megbízni, s talán ő is elcserélheti szerepét egy másikra. Erőnek erejével próbálom összeszedni magam, miközben fejem búbjától lábam hegyéig remegek, mint a nyárfalevél. Előrehulló hajam jótékonyan eltakarja a fájdalom fintorait és a szégyenpírt az arcomon, hacsak félre nem tűrik a rakoncátlan hajzuhatagot. Görcsösen kapaszkodom a varázslóba, miközben  letörölném a könnyeket, csakhogy ez nem megy olyan könnyen a mind vadabbul remegő ujjaimmal. Mély lélegzetet veszek, hátha segít elnyomni a szúró-nyilalló fájdalmat, majd kinyitom mindeddig szorosan lezárt szemeimet és megszégyenülten pillantok Craigre.

Pokolba a büszkeséggel.

Négyszemközt

*Lilianne suttogása tompa fénysugár módjára jutott el Craig füléig, titkolt reményt ébresztve az adott pillanatban, ám a későbbi történések fényében ez valóban csak egy igen halvány reménysugárnak bizonyult. El is hamvad később az események forgatagában. Bölcs-bölcs.. bizonyára az lehet. Ismétli el magában az Ausztrál a lány meghatározását, és kénytelen egyetérteni. Legalább is ő maga bölcsnek tartja ezt a gyakorlatot, még ha látszólag nem is sikerül mindig betartania, azért elég jól alkalmazza. Bizonyítván ezt az elkövetkezendőkben.
Craig kicsivel későbbi szavai határozottan meglepik a másikat, legalább is ez tükröződik a szemeiben. Talán a hangnem volt az oka? Vagy inkább az egyetértés. ? Nem igazán tudni, lehet akár mindkettő is, de ez most nem is annyira fontos. Annál is inkább, mert az utolsó a csókot, és a történéseket megelőző csevej foszlányokat követően, a negédes séta képe jócskán átformálódik. Köszönhetően az átgondolt tervezésnek az időzítésnek, és Craig különös érzékének a mágiához. Melyet a lány ismeretségük óta első ízben tapasztalhat meg. Azonban a kelleténél talán jóval kellemetlenebb körülmények között. Ez vitán felül áll, hiszen a felpörgő események forgatag, nem kis fájdalmat hoz a Latin „tündér” számára.

Fájdalmat, hiszen a meglehetősen gyors helyváltoztatást, és a ha úgy tetszik levitáló menekülést követően az Ausztrál varázslata célt ér. Mi több talán a kelleténél kicsivel hevesebben is hatol át a mágia a boszorkány elméjén. Ezzel okozva szörnyű fájdalmat a másiknak. Ennek fő oka azonban nem önmagában a mágia jellegében keresendő, nem a puszta varázslattípus a kegyetlen, hanem Craig varázsereje. Melyet a pálcájának magja tesz teljessé. A Fwooper kiszámíthatatlan teremtés. Talán a legkiszámíthatatlanabb a varázsvilágban. Épp ezért a pálca magjaként használt toll, nem beszélve az eperfa testről kíméletlenül ingadozóvá teszi Craig varázslatainak intenzitását. Részben ennek esik áldozatul most a boszorkány természetesen tudtán kívül. A kirobbanó varázslat valósággal szétszakítja a másik amúgy is több darabban funkcionáló elméjét. A rúna pedig bizonyosan jó időre háttérbe szorítja a rosszindulatú superego-t, mely a lány tudata mélyén a fájdalmaktól magához térve elszigetelten valami ehhez hasonlót tapasztalhat.

Egy tökéletesen sötét helyen, ahogy körbe tekint, minden koromfekete azonban furcsa mód magát mégis tökéletesen látja, bár fény láthatóan sehonnan sem szűrődik erre a helyre. Amint lenéz, jól láthatja, hogy ezen a kietlen, és feketeségbe burkolózó vidéken tökéletesen egyedül van. Bokáig érő vízben áll, és körben minden irányból vastag rácsok emelkednek, melyek ketrecet alkotnak körülötte. Hamarosan a ketrec ajtaja is előtűnik, melyet méretes zárszerkezet díszít. Rajta pedig egy jókora, még mindig izzó a fémbe égetett jel éktelenkedik. Ez nem más, mint az elzárás rúnája a szimbólum, mely tetoválásként megjelent a lány tarkóján is a dúsan hullámzó göndör tincsek alatt. A démon jelenleg teljes elszigeteltségre kárhoztatva Lilianne pedig fájdalmával küszködve rogy össze lassan, miközben valami határozottan támadó jellegű dolgot üvölt az Ausztrál felé. Aki azonban lévén nem ért spanyolul tudomást sem vesz róla, ha bár sejti a jelentését. E kétségbeesett kiáltás visszhangzik a másik fejében, miközben a lény a gondolatok süllyesztőjében vergődhet tovább. Egy időre mindenképp.
Craig még mindig előre szegezett pálcával áll immáron szemközt a lánnyal, de hozzá képest sokkal inkább nővel. Kivel az imént a másik fél részéről határozottan szenvedélyes csókot váltott. De valóban így történt? Látszólag igen.. De ahogy a költő fogalmaz; „a varázsló tudja az igaza…” A válasz tehát nem.. Craig azonban kíváncsi.. vajon volna e esélye.. vajon felérhetne saját fogadalmához? Képes lehet erre is..? Kérdések sokasága halmozódik benne, és a válasz még sehol..

Az ausztrál lihegve engedi le a kezét, miközben a másik tompa mozdulattal kap felé, és az egyetlen dolog, amit elér a kabátja. Craig nem mozdul, a lány nem tudja elrántani, Craig vékony alkata ellenére stabilan áll. Egészen az utolsó pillanatig kivár, amíg lehet, de természetesen nem hagyja tehetetlenül lehanyatlani a másik felet. Óvatosan nyúl felé, és a derekánál megfogva lassan ülőhelyzetbe segíti a remegő boszorkányt, majd gondos mozdulattal hátát az alacsony korlátnak támasztja. Egyelőre csak áll felette, és az ég felé bámul. A csillagképek nem hazudtak, de a monszun még várat magára. Gondolja majd leereszkedik a lány mellé, és maga is hátát a korlátnak döntve oda ül mellé.

Furcsa látványt nyújt a remegő könnyező lány. Mintha valakit a teljes megaláztatásba taszítottak, és még jól el is verték volna.. Talán valóban ez történt.. Nem Craig szándéka nem ez volt.. és talán a célon sem lőtt túl annyira. Craig megdörzsöli, a szemét majd a pálcáját ismét a lány felé emeli, aki furcsa mód kissé összerezzen. Mintha ösztönös lenne a mozdulat.. ez pedig elszomorítja, és lelki furdalással tölti el az Ausztrált.*
-   Tempero! *Mondja Craig halkan, és reméli, hogy a hatás sem marad el, és lány kissé megnyugszik, és a fájdalmai enyhülnek. Az Ausztrál pedig csak csendben ül a hatást várva, s végül így szól.*
-   Őszintén sajnálom.. *Mondja, majd kis szünet, és folytatás.*
-   Nem akartam ekkora fájdalmat okozni, de szerettem volna négyszemközt is beszélgetni veled.. ha lehet.. *Bámul csak maga elé válaszra várva pálcáját az ujjai közt pörgetve, mint egy dobverőt.*

Éjszaka. Teljes, csillagtalanul fekete éjszaka. Ez zárja magába a féllényt, ahogy az ősi jel kirajzolódik a kusza fürtök alatt. A Démon sikítva taszíttatik a tudatalatti legmélyebb bugyrába, minden eddigi börtönnél mélyebbre. Aztán az esés egyszerre véget és, s ő magára marad az ismeretlen, kifürkészhetetlen sötétségben, habár önmagát és az idegen, vastag rácsokat így is jól látja. Előrelép, s meglepetten veszi tudomásul, hogy alkalmi zárkája alján legalább a bokájáig érő víz csobog lábai körül. Ösztönösen felfelé pillant, de tudja, hiába is reménykedik: börtönőre alapos ember, aki a körben emelkedő hatalmas rácsokat takaros koszorúba rendezte össze szint beláthatatlan magasságban a rab feje fölött.
- Légy átkozott, Craig Nicholls! -halk, mégis haragtól átitatott, perzselő szavak visszhangja teszi kísértetiessé a kietlen, a kalickától eltekintve tökéletesen üres helyet. Az érzelem, melyet a Démon a legjobban ismer mind közül, villámként cikázik a testében ahogy felméri új, mi tagadás, szorult helyzetét. Ekkor tűnik fel a masszív, méretes zárszerkezettel gondosan ellátott kiút, rajta egy  hatalmas, ismeretlen, még mindig sejtelmesen és fenyegetőn izzó jellel.
A Démon nem habozik, haragtól fűtve szalad a pecséthez, vadul és hiábavalóan rázza meg a monumentális ajtót teljes erejével. Pár perces néma közdelem után, ami természetesen a fagyos vasrács javára dől el, szitkozódva csap a ketrecajtóra, majd közelebbről is szemügyre veszi a föléje tornyosuló, vörösen izzó jelet. Biztos benne, hogy ez is egy Craig kedvelt rúnái közül, de nem ismeri fel. Gyanítja, hogy valamiféle lezáró bélyeg lehet, máskülönben nem éktelenkedne a zárra sütve. Egyik kezét a rács köré  fonva, lábujjhegyen pipiskedve kinyúl az elzárás tüzesen izzó rúnája felé, ujjai hegyén érzi a rajzolatból áradó erőt, amit igyekszik legyűrni. A finom kéz egyre közelebb és közelebb ér a jelhez... aztán a Démon fájdalmasat kiáltva ugrik hátrébb, mikor az ujjbegyek puha bőre az izzás szívéhez ér, megégetve a bebörtönzött teremtmény fehér húsát. A Démon hitetlenkedve, döbbenten néz farkasszemet saját vörösen lüktető, sebes kezével... majd az előbbinél is hevesebben, szilaj, vad haraggal kezdi újra rázni a rácsokat, miközben tehetetlen dühétől fűtve ordít...


Bár a bentlakásos szörnyetegtől sikerült megszabadulnom, a fájdalom nem akar elhagyni, makacs szeretőként ragaszkodik hozzám, ahogyan lassan összecsuklanak a lábaim. Azonban még mielőtt térdre zuhannék, erős karok kulcsolódnak a derekam köré, megtartanak, megóvnak a további eséstől, majd gondoskodón, óvatosan ültetnek a híd korlátjához. Mindeközben továbbra sem engedem el a varázsló kabátját, csak akkor szabadítom ki ujjaim közül az anyagot, mikor már a korlátnak dőlve tekintek fel az ausztrálra. Halálos kimerültség, hála és félelem ellentmondásos érzései kavarognak rendezetlenül körülöttem, belopakodva a sötéten örvénylő pillantásba is, mely ezúttal garantáltan a sajátom. Amíg Craig mellém telepszik, igyekszem összeszedni magamat, bár ez még mindig nehezen megy a szaggató fejfájással nehezítve. Letörlöm a kín szülte könnyek utolsó hírmondóit is, de remegő tagjaimat nem sikerül megzaboláznom. Látómezőm peremén hirtelen mozgás támad: a másik pálcája újra nekem szegeződik. Akaratlanul, ösztönösen rezzenek össze a mozdulatra, fejemet elfordítva várom az újabb igét.
Craig elsuttogott bűbája nyomán édes nyugalom áraszt el, messzire űzve a reszketést, kisöpörve a hasogató gyötrelem utolsó írmagját is a tudatomból. Hatalmas sóhajjal engedem, hadd menjenek mindketten. Továbbra is szégyenkezve, de hálásan pillantok a férfira aki csendben figyeli szavai hatását, majd megszólal.
- Nem a te hibád... nem lett volna szabad hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Bölcsebb lett volna, ha el sem indulok veled a sétányon -hangom megkeseredett, de őszinteség süt a szavakból, és még valami: önvád. Ellen kellett volna állnom a Démonnak, és akkor mindezt elkerülhettük volna. Gyenge vagyok. Gyenge és ezzel nem csak magamat sodrom veszélybe, de mindenki mást is a környékemen.
- Nem volt más választásod -bólintok erőtlenül- ha nem teszed meg, csak az Ég a megmondhatója, mit tettem volna veled... -a szégyen visszatér a hangomba, ahogy elfordítom a fejemet. Nem bírom a szemébe mondani, hogy talán meg is ölhettem volna.
- Egyáltalán hogyan sikerült legyűrnöd? -kérdezem halkan, kényszerítve magamat, hogy visszaforduljak és egyenesen a kék lélekszikrákba nézzek. Van egy határ, ami után nincs értelme titkolózni, és vannak helyzetek, amik után már felesleges bizalmatlankodni. Az első határt már átléptük, a jelen helyzet pedig talán az a kulcs, ami a bizalom felé vezető út nyitja lesz.
- Lehet... azok után ami történt, mindenképpen kell is -adok igenlő választ a szemérmes kérdésre, majd a pálcával ügyeskedő kéz felé nyúlok lassan, óvatosan, nehogy Craig félreértse a mozdulatot és ártó szándékot tulajdonítson neki.
- De ne itt... menjünk innen minél messzebbre -nézek körbe a kihalt hidacskán, amitől hirtelen megmagyarázhatatlan viszolygás fog el. Amennyiben nem ütközöm ellenállásba és ő sem húzza el a kezét, keskeny kezemet az ausztráléra teszem: vajon most is olyan hideg, mint nemrég az egész teste volt?
Ezzel egy időben jobbommal keskeny álla alá nyúlva magam felé fordítom a halovány arcot és a kékségbe tekintve teljesen őszintén és komolyan mondom ki:
- Köszönöm... hogy megmentettél önmagamtól.

Bízom benne, hogy a varázsló ilyen rövid ismeretséggel a háta mögött is kitalálja, milyen sokat jelent ez a gesztus részemről.

vihar utáni előtti..

*A rúnamágus hátát a híd korlátjának vetve üldögél. Előre nyújtott lábakkal. Szakadt tornacipője sarkán át látszik, hogy a ramaty állapotban lévő lábbeli alatt nem visel zoknit. A hold remekül megvilágítja, a helyszínt a leg apróbb részletek sem maradnak így rejtve, még ha a világítás sejtelmes is. Időközben lassanként köröttük életre kel a táj. Tücsökzene csendül. Először hosszabb szünetekkel taglalva, majd egyre többen kapcsolódnak be az orchestra-ba. Végül folyamatossá, és egybefüggővé válik a „ricsaj”. Mintha a tehetetlen szemlélők is felocsúdtak volna tehetetlen kábulatukból.

Lassan Lilianne remegése is abbamarad. Az arca némileg kisimul, bár a feszültség nem tűnik el nyomtalanul. Az újabb varázslat hát ismét sikerült. S ha bár látszik a másikon mennyire zaklatott, azért határozottan jobban fest, mint akár néhány perccel ezelőtt. Craig csendben üldögél, míg végül a boszorkány szólal meg hangjában most már egyértelműen egy egységes hangszínt megütve. A beszélgetésük, de tágabb értelemben a teljes ismeretségük ideje alatt először biztos benne a varázsló, hogy kivel beszél igazából. A mellette pihegő szárnya szegett spanyol táncos nem más, mint Lilianne maga. Először önnön egészében.

Craig kezdetben semmit sem szól, csak figyel, és kíváncsi tekintettel bámul a másik szemébe. Pont úgy, mint mikor a szélfútta iratkötegtől övezve először futottak össze nem is olyan távol innen. Craig e lélekbe vájó tiszta pillantását az óta sem lehetett látni. Legalább is a lány számára láthatatlan volt. Ha bár bizonyára nem is igen kereste. Most azonban egy teljesen új leosztás végett az Ausztrál srác valódi sugárzó őszinteségében, és karakán határozottságában mutatkozhat mega lány előtt. Süt róla, hogy cseppet sem érdekli más véleménye. Ő mag, ő mag nem pedig valaki más.. mondhatná is akár de felesleges. Teljes lényében ezt közvetíti.*
-   Azt hiszem, emiatt nem kell bocsánatot kérned, hiszen ha jól emlékszem nem te indultál el velem.. épp úgy ahogyan le sem löktél a hídról, és nem csókoltál meg. *Craig hangja makulátlanul határozott, tökéletesen tisztában van a történtekkel, de nem bán semmit, és a bocsánatkérés is teljesen értelmetlenül hangzik. Craig cseppet sem neheztel a másikra, hiszen nem is tehetné.*

-   Tudom.. *Jelenti ki kegyetlen őszinteséggel, mintha már épp át is döfte volna a másik, vagy elvágta volna a torkát. És a szeméből is hasonló tudatosság árad.*
-   De nem akartam ekkora fájdalmat okozni.. tényleg nem.. de ezt a varázslatot ezelőtt, még emberen sosem használtam.. *Magyarázza továbbra is pörgetve a pálcáját. Majd folytatja a szakmázást, és készségesen magyaráz a lánynak. Nem akar eltitkolni előle semmit, végeredményben róla van szó. Joga van tudni a részleteket. Ráadásul Craig tudja, hogy a másikat sem untatják a részletek, és talán a szakmába vágó téma még jobban megnyugtatja a még mindig ideges boszorkányt.*

-   Rúnamágiát használtam, elég ősit. Lényegében.. egy fordított átokpecsétet helyeztem el a tudatodban. Ketté választottalak téged, és az éppen felsőbbrendű éned, és azt a Lillianne-t akit lelökött a hídról megátkoztam. Egy kicsit elszámítottam maga.. mert azt hittem ennyire nem szoros a kapcsolat a két egód között ezért volt olyan fájdalmas a szétválasztás.. *Fejezi be Craig, és reménykedik benne, hogy a másik tudta követni. Bár képzett varázsló lévén bizonyára nem okoz gondot a másiknak.
Lilianne határozott belelegyezés kellemes érzéssel tölti el Craiget mélyen magában bízott benne, hogy lesz módjuk beszélni, de ilyen gyors engedékenységre nem számított. Tisztelettel veszi tudomásul hogy a történtek után ez lehetséges, ezért csak csendben ül tovább. Majd Lilianne távozásra bíztat, mely kissé problémás a jelen helyzetben. Tekintettel, hogy Craignek nem igazán van állandó otthona, és hogy a legyengült lány bizonyára nem igen mer hoppanálni. Ráadásul a kapu még távolabb van. Majd a zavartságot tovább növelendő a lány újabb fizikai kontaktust kezdeményez. A szó szoros értelmében fagyos Craig nem ellenkezik jéghideg arcánál, és kezénél csak jegesen kék szemei hidegebbek e percben, a köszönöm hallatán Craig haloványan bólint, és lehunyja a szemét.
Nem akar erről tovább beszélni, a lányból sugárzó hála tökéletesen kárpótolja mindenért. Azonban hova mehetnének? Merül fel újból benne a kérdés, és így szól.*

-   Ha azt szeretnéd, hogy elvigyelek, innen megteszem, de azt tudnod kell, hogy nekem nincs igazán hová mennem, így jó volna, ha te mondanál egy helyet.. és azt is szeretném, ha utánam te is elmagyaráznád a dolgokat.. legalább, ahogy én is tettem.. nos? *Fordul kérdően a lányhoz, és válaszokat vár, majd ha megkapja, és esetleg egy úti célt is. Akkor óvatosan felsegítve a másikat, ha az nem ellenkezik szikár, vékony alkata ellenére határozott mozdulattal ölbe venné a lányt, és a kapuig sétálna vele. Majd azt elérvén a cél felé hoppanálnának. Természetesen, ha Lilianne a saját lábát preferálná, Craig azzal sem ellenkezne. Egyedül a magyarázathoz ragaszkodik, és még egy dologhoz, melyet a séta közben osztana mega lánnyal.*

-   és szeretnék kérdezni még valamit.! *Majd, ha a másik engedi, így szól.*

-   Kérlek ne érts félre, mert nem szeretném. Tökéletesen tisztában vagyok vele a csók, és minden mennyire volt valódi, és ez nem számít. Semmi köze a kérésemhez. Azt is tudom, hogy az ízlésem közel sem elég kifinomult hozzád, a megjelenésemről, és a többiről már nem is beszélve.. de nagyon szeretnélek jobban megismerni, ha adnál rá egy lehetőséget.. hogy elmenjünk valamikor valahová.. azt hiszem, nem unatkoznál.. úgy érzem, találnánk közös témát.. szóval ez lenne.. *Süti le a szemét Craig, s mintha most ismét a kis Craig-et látnánk magunk előtt, mikor egy nála jóval idősebb lányt próbálna elhívni az iskolabálba.*

A kék szemek figyelmesen, fürkészőn figyelik, ahogy a remegés lassan-lassan csillapodik, mikor a bűbáj kiteljesedése nyomán lecsillapodom kissé. Ugyanazt a barátságos érdeklődést fedezni fel bennük, mint amikor először láttam őket, nem is olyan távol ettől a helytől. A kör így bezárult, mondhatnánk,s talán a véletlenek ilyetén összefogása arra akar utalni, hogy ez lenne a megfelelő hely és idő az ismeretség új kezdetének...
Craig hangja szokatlanul határozottan cseng, még sose hallottam ilyennek. Most sokkal magabiztosabb, erősebb mint eddig bármikor. Éppen akkor, mikor én nem vagyok az.
- Pedig az is én voltam... bárhogy is szeretném az ellenkezőjét -mondok ellent nagyot sóhajtva, bár az ausztrál varázsló furcsa módon nem látszik neheztelni a  történtek miatt.
- És mégis maradtál... nem ijedtél meg tőlem? -sandítok fel a sápadt vonásokra. Még a legközelebbi barátaim és a saját rokonaim is borzadva néznek a Démon szemébe, de nem így ő... úgy érzem, felül kell vizsgálnom a véleményemet Craiggel kapcsolatban. Tény és való, hogy kiráz a hideg a stílusától, de azt el kell ismernem, hogy bátor ember, és tehetséges varázsló.
- Craig, inkább a szaggató kín, minthogy ez a valaki elszabaduljon -válaszolom a mentegetőzésre, majd a tőlem jelen pillanatban telhető legnagyobb figyelemmel hallgatom a férfi magyarázatát. Az érdeklődés oka nem csak az, hogy ezzel lefoglaljam magam és így a Démonnak minél csekélyebb esélye legyen a visszatérése, hanem annak hasznossága is: íme egy fájdalmas, ám valóban hatékony módszer a Bestia elrekesztésére, a világtól és magamtól is. Bár a rúnamágia sosem tartozott igazán az erényeim közé, azért sikerül követnem a pálcapörgető varázsló logikáját.

Ahogy a bőröm az övéhez ér, megborzongok egy pillanatra a varázslóból áradó hidegségtől. Ahogy tenyerem forrósága birokra kél a kéz és az arc dermesztő fagyosságával, testet ölt bennem a kérdés: hogyan lehet ilyen hideg a bőre? Hiszen ennyire nincs hűvös idekint... már-már szólásra nyitnám íves ajkaimat, de végül meggondolom magam és úgy döntök, elhalasztom a kérdést amíg messzebb nem kerülünk ettől az átkozott hídtól. Ahogy körbenézek, minden apróságról az előbb történtek jutnak eszembe, ezért is szeretnék minél előbb távozni innen.
Az apró bólintásból és a lehunyt szemű mágus arcáról természetes, tiszta nyugalom sugárzik, s lassan kezdek én is megnyugodni. Így már egy árnyalatnyival határozottabb a hangom.
- Nincs hová menned? -lepődök meg őszintén- De akkor mégis hol élsz?
A modortalan kérdés hirtelen bukik ki a számon, de már nem lehet meg nem történté tenni.
- Bocsánat, nem akartam udvariatlan lenni... -szabadkozom gyorsan, ahogy halvány pír önti el orcáimat, gyorsan tovább is terelem a szót.
- Persze, természetesen megkapod a magyarázatot, ha már majdnem belelöktelek a tóba- válaszolom fanyarul. Legalább a humorom megmarad, minden körülmények között.
- Akkor az úti cél Northcote Manor, ott nyugodtan beszélhetünk -adom meg kisebb habozás után végül a hely nevét, ahol gyerekeskedtem. Bár anyám és a húgom visszaköltöztek Barcelonába, a régi házunk továbbra is használatban maradt, általában a különböző rokonok veszik birtokba, mikor Angliában járnak. Az elmúlt hetet az egyik unokahúgom töltötte ott a családjával, de ma reggel hazautaztak, így a ház újra üresen áll. Ismerős helyre vágytam, de az otthonomba egyelőre nem akartam beengedni az ausztrált, aki vigyázva segít fel a híd korlátja mellől.
- Ne... jobban szeretem a saját lábamat- hárítom el egy halvány mosollyal a segítséget, pedig kell hozzá pár pillanat, mire megtalálom az egyensúlyomat. Inkább újra belekarolok kísérőmbe, nehogy orra bukjak amíg elérjük a főkaput. Pont úgy érzem magam, mintha eltalált volna egy erősebb gumiláb-rontás. Lábaim berzenkednek, de az első pár méter után fokozatosan javulni kezd a dolog, így egyre kevésbé kell Craig segítségére támaszkodnom mire elérünk a kapuig. Addig is magamba mélyedve botorkálok a férfi oldalán, amíg az meg nem szólal.
- Kérdezz csak -bátorítom felpillantva, majd arcomra kiül a döbbenet, hogy a monológ végére ér. Erre abszolút nem számítottam... hogy pont ő hívjon el egy találkára... pont engem... a kérés annyira váratlanul ért, hogy azonnal megállásra, mi több, pirulásra kényszerített. Éreztem, hogy egyre inkább zavarba jövök és lassan kezdem felvenni a hozzáértőn elkészített vérpótló főzet színét.
Pár percig zavartan álldogáltunk. Csak néztem az előttem álló, lesütött szemű varázslót, aki legalább akkora zavarban lehetett mint én, és nem tudtam mit válaszoljak. Egyik részem vonakodott igenlő választ adni... a másik előtt pedig újra és újra a ragyogó kék szemek ötlöttek fel, ahogy a hídon figyelmesen, mélyen néztek az enyémekbe. Zavaromban beharapom a szám szélét.
Végül megtalálom az eszményi megoldást: ha igent mondok, akkor könnyebb lesz rajta tartani a szememet, és talán még jól is érezhetem közben magamat.
- Hát... öhm... igazán megtisztelő ajánlat... -hebegek, miközben zavart mosollyal magam is szempilláim mögé menekülök, majd a selymes hajfüggöny menedékéből pillantok a férfira.
- Szívesen mennék... -válaszolom halkan, figyelve a másik reakcióját- de azt nem ígérhetem, hogy nem próbállak meg majd bántani... a Démon gyűlöl téged -tolmácsolom megszépítve a rácsait vadul rázó förtelem érzéseit.
- Ha ez sem riaszt el, akkor... majd elmehetünk valahová -motyogom még mindig zavartan, ahogy a kapuba érünk.

köd előttem, köd utánad.

*Craig iménti varázslatának hatása lassan, de jól érzékelhetően kiteljesedik. Lilianne remegése egyre jobban alábbhagy, s a tekintetében sem tükröződik már oly sugárzóan az iménti riadtság. Craig nyugodtan figyeli a másikat. Nem különösebben akad gondja e pillanatban, hiszen tudván tudja ma esti egyetlen rosszakarója hét lakat alatt pihen. Távol a kissé szürreálisba fordult, de sokkal inkább váratlan estétől. Közel van, de mégis elérhetetlen távolságban. Az Ausztrál reményei szerint pedig ez még jó ideig így is marad.

A felmerülő ijedtséget, és maradást firtató kérdést Craig kötőinek tekintve ignorál, és inkább nem tesz semmi frappánsnak tetsző megjegyzést. Amúgy sem jellemző rá az ilyesmi. Arról már nem is beszélve, hogy kissé ízléstelennek is érezné. Ami azt illeti persze kezdetben tartott kissé a másiktól, de alapjában véve a látszat ellenére Craig nem az-az ijedős típus, hiszen mint látható is volt az imént megvannak a módszerei, és az eszközei a különféle helyzetek kezelésére. Az egyetlen aggasztó tényező számára ez idáig ezzel kapcsolatban az információ hiány, volt. Azonban szerencséjére az intuíciója segített kitölteni a tátongó űrt. A jó időzítést már nem is kell említeni külön, de tény hogy ez a kombináció hozta el számára az áhított helyzetet, hogy végre kettesben mondhassa el a lánynak, ami a gondolatait nyomja.

Talán főként az őszinteség, és a határozottsága, mely tökéletes ellentétje külső megjelenésének volt az ami idáig jutatta.  No de nem fussunk így előre, hisz jócskán volt miről beszélgetnie a boszorkánnyal. Craig pedig a szokott módon készséges volt. Nem kevéssé inspirálva magától a helyzettől. Melyet természetesen egy fikarcnyit sem akart kihasználni.*
-   Igen éreztem, hogy félsz tőle.. de azt nem gondoltam, hogy ennyire szörnyű.. és azért egy kis lökdösődés még nem a világ vége.. *Enyhíti szavaival kissé a helyzetet a rúnamágus, ám érti a lány gondolatait. Bár a maga részéről nem kíván belegondolni, hogy mi lett volna, ha esetleg hiba csúszka számításaiban, és a látens én megérezvén valamit a lány erejének mélyéből táplálkozva varázslattal sújtott volna le. Ebben az esetben nyilvánvaló, hogy jóval körülményesebb, és elhúzódóbb konfliktus kerekedett volna. Hozzá tartozik, hogy bizonyára látványosabb is lett volna. De Craig-nek nem kenyere az erőszak. A közelharc pedig még kevésbé.
Craig szavai okkal váltanak ki meglepődöttséget a másikból ám a lány zavarát Craig kissé túlzásnak érzi, de ezt most inkább nem mutatja, inkább csak félszegen válaszol.*
-   Hol itt hol ott. Mióta Angliába jöttem nincs állandó lakásom, szóval változó. Most az utóbbi napokban az irodámban aludtam.. *Vallja be Craig kissé szégyenkezve, de ez sokkal inkább a másik személyének szól, mint magának, hisz önmagával szemben nem érez semmiféle szégyent, hisz ő maga választotta ezt az életformát, de a másikat ez könnyen zavarba ejtheti. De ez az érzés is hamar tovasuhan, miközben felsegíti a lányt, aki udvariasan elutasítja a további közreműködést, melyet szótlanul hátrébb lépve vesz tudomásul.
Mire a másik megtalálja az egyensúlyát lassan el is indulnak egymásba karolva, s időközben Craig is feltesz az egy ideje már érlelődő kérdését. S miközben a másik válaszát hallgatja, lassan elérkeznek a kapuhoz ahonnan már szabad út nyílik a távozásra. S tekintve, hogy a cél már megvan nem áll az útjukban semmi. Craig indulás előtt persze gondosan, s figyelmesen megrágja magában a másik szavait. Immáron tekintetét is a mediterrán kollégára irányítva.

A lány zavara őszintének tűnik Craig számára, ám a mögötte húzódó érzelmeket, és gondolatokat illetően vannak kétségei. Minden esetre a válasz igenlő. Ám valami teljesen nem stimmel. Craig elképzelés pedig sokkal inkább árnyalná ezt a pillanatot, így most inkább eltekint a részletesebb elemzéstől. Craig sejti, hogy a zavarodottság egyrészről valóban a személyének szól, azonban a másik oldal az Ausztrál véleménye szerint másnak tudható be. Az apró habozás érezhető volt.. s nagy részben ennek leplezésére szolgált a kis közjáték..Craignek legalább is ez a maglátása, bár a tévedés kockázatát fenntartja magában.
Az arcán nem tükröződik különösebb érzelem, most sokkal határozottabban tűnik, mint a kérdésfeltevés pillanatában, persze ez lehet a korábbi téves következtetés végeredménye is. Így a rúnamágus most a másik pillantását viszonzatlanul hagyva szólal meg.*
-   De semmi nem kötelező ám.. hidd el én biztosan nem fogom kihasználni a helyzetet, ha esetleg nemet mondasz.. *Craiget sosem érdekelte a visszautasítás, és valamit most is érez, de aztán oldani próbálja a helyzete, és így szól.*
-   Ha viszont tényleg van kedved nagyon megtisztelsz vele.. és ne aggódj.. láthattad, hogy úgy ahogy meg tudom védeni magam.. és különben is nekem nincs dolgom a démonaimmal, csak veled.. *Teszi ezzel a mondatával is nyilvánvalóvá, hogy tökéletesen különválasztja a két entitást magában, még ha ez hiba is a részéről talán.*
-   Most viszont indulás akkor! *Mondja kissé tanárian a lánynak rákacsintva, s időt nem hagy a válaszadásra szorosabban belekarol, és már sehol sincsenek.. Apró porfelhő marad csupán utánuk s az unalmas üresség mire távozásukkal kárhoztatták e kellemes kis helyet..*