Roxfort RPG

Drága Hölgyem!

Kegyed talán már nem is emlékszik rám, de az Ön kisugárzása meglehetősen nagy hatást gyakorolt szerény személyemre találkozásunkkor. Néhány nap múlva, délután három körül az Abszol úton leszek: van ott egy kellemes kis hely, Café Fulvio a neve. Ha ideje úgy engedi, kérem, csatlakozzon hozzám! Szeretném jobban megismerni kegyedet.
Legmélyebb hódolattal,

Dwayne Winterburn


Az étterem egyik sarkában egy kandalló kapott helyet. Habár nem volt bevett szokás az itteni üzletekben a Hop-hálózat bevezetése, itt mégis megtörtént, mert nem voltak fennakadások a használatát illetően: nem volt akkora forgalom, hogy összeakadjanak benne az emberek, de akkora még éppen, hogy megérje fenntartani az amúgy elég költséges bejáratot. Kitűnő konyhája, árai és kellemes berendezése mellett ez is egy pluszpont volt a hely ismerői számára: talán nem volt könnyebben megközelithető étterem az egész utcában. Ennek ellenére kevesen ismerték, főleg eldugott elhelyezkedése miatt; de aki igen, az mindig szuperlativuszokban beszélt róla, hiszen tényleg minden igényt kielégitett.
 
A kandalló tüze zöldre szineződött, igy jelezvén, hogy valaki közeledik. A lángok lobogva csaptak fel embermagasságúra, majd egy elegáns, jól öltözött fiatalember jelent meg a lángok között s lépett ki onnan. Öltözéke makulátlan volt, nem látszott rajta az utazás: nyilvánvalóan bűbájjal volt kezelve, ami taszitólag hatott a hamura, elkerülvén ezzel a kellemetlenségeket. Elegáns, fekete talár volt rajta, alatta egy ugyanilyen szinű ing, vállára pedig egy köpeny teritve: ezek még nem is voltak olyan furcsák, hiszen számos aranyvérű varázsló kedvelte e divatot. Annál meglepőbb volt a kezében tartott sétapálca az ezüst sólyomfejet mintázott: manapság már kevesen hordtak maguknál ilyen eszközt és azok is inkább a fellengzősebb, maguktól elszálltabb fajtából valók. De aki ismerte az ifjút, az tudta, hogy ő nem ez a kategória: náluk családi hagyomány a pálca, emellett pedig kedvére való volt viselése, lassan már lényének részévé vált.
Ily formán lépett elő a lángok közül és indult el ruganyos, könnyed léptekkel a pult felé, majd odaérvén elegánsan nekitámaszkodott és mosolyogva ráköszönt a csaposra.
 - Szép napot, jó uram. Egy asztalt foglaltam két személyre, Winterburn névre.
- Egy pillanat – felelte az, miközben lázasan böngészni kezdte a listáját a pad alatt. – Ah igen, meg is van. Erre parancsoljon.
- Csak ne olyan hevesen – mondta az ifjú még mindig a pultnak támaszkodva s ezzel megállásra késztetve az időközben útra kelő alakot. – Lenne néhány… nem mindennapi igényem. Ezek közül az első: egy sarokasztalt szeretnék, valahol félreeső helyen.
- Megoldható… - felelte pár pillanat múlva a személyzet jeles képviselője, miután visszaballagott a helyére és szemügyre vett egy másik pergament. – Ahogy elnézem, az ott szabad az egész délutánra. – egy félreeső hely felé biccentett, ami első pillantásra talán fel sem tűnhet az arra tévedőknek: a bejárat, és igy az helység nagyobb része felől egy hatalmas cserepes növény takarta, ezzel tökéletes kis zugot teremtve egy meghitt beszélgetéshez.
- Nagyszerű! – felelte az ifjú örömmel, miután szemügyre vette az emlitett helyet, majd visszafordult a segitőkész férfi felé. – Ami pedig a többit illeti…


Miután a részleteket letisztázta, ott maradt a pultnak támaszkodva: az asztal kevéssé látszott az ajtóból, félő volt, hogy nem találják meg egymást, amikor a hölgy megérkezik. Ha megérkezik. Nem mondhatni, hogy a fiatalember türelmesen várakozott volna: habár céltalan és tartalommentes bájcsevejt folytatott a tulajjal, tekintete jóformán megállás nélkül ingadozott a falra szerelt óra és a bejárat között annak ellenére, hogy még jó néhány perc hátravolt a levélben irt időpontig. Büszkesége nem engedte volna, hogy akár magának is bevallja, de izgult. Izgult és aggódott. Az utóbbi időben sokkal többet járt a fejében a fent emlitett hölgy, mint az egészséges: az a tudat, hogy hamarosan újra találkozik vele, izgalommal töltötte el.
És az a lehetőség, hogy esetleg nem jön el, aggodalommal.

A bagoly repdesve-csapkodva manőverezik hozzám. Ismeretlen madár, de elég kis csinos teremtmény. Nagy szemeivel rám bámul, jobb lábát határozottan felém nyújtja. Meglepve bogozom le a lábáról az egyértelműen nekem szóló kis levélkét. A madár azonnal útra is kel, miután megigazgatja a tollait.
A mellettem ülők nem kérdezősködnek, így békességben elolvashatom a papirost.
Mosolyogva csóválom meg a fejem a fogalmazáson, de azért hízeleg a levél. Dwayne Winterburntól jött, egy alattam járó griffendéles sráctól, akivel volt egy kisebb "kalandunk" egyik nap, és most úgy látszik, az eset mélyebb benyomást tett rá. Ha nem ismerném már, azt hinném, bolondozik ezzel a fajta előkelősködő előadásmóddal, de aki ezt hiszi, az téved. Dwayne - gondolom - neveltetése miatt ilyen, és nekem ez tetszik is. Így előveszem a pennám a táskámból, és a másik oldalra kanyarintom a választ, igyekezve olyan stílusban válaszolni, amiben ő ír, de ez kissé nehezen megy.
Kedves Dwayne!
Hízelgő a felkérés, és ezért, valamint a kölcsönös érdeklődés okán szívesen találkoznék veled a Café Fulvioban!
Várom a pontos időpontot tartalmazó levelet és a találkozást is.
  Jules Kingwoods
Nem vagyok túl elégedett a válaszommal, de remélem neki megfelel. Kedvtelve olvasom el még egyszer az irományt, majd körülnézek, hogy van-e valakinek épp egy használaton kívüli baglya, és észreveszem Lori előtt az egyik sulis madarat, ahogy épp levél nélkül indulna útra, ezért lecsapok rá. A levél útra kel, én pedig izgatottan várom a választ.

Eljött a nap, mikor találkozom Dwayne-nel. Érthető módon elég izgatott vagyok. Mostanában különösen sok hódolóm akad, és ez zavarba ejt, nem is kicsit. Az viszont érdekes, hogy bár valószínűleg Dwayne a legmerevebb az "udvarlóim" közül, mégis a vele való találkozás képe az, amin a legkötetlenebbül tudom magam elképzelni. Talán azért, mert annyira különbözünk viselkedés és neveltetés szempontjából, hogy a beszélgetésünk enyhén szólva vicces lesz. Ez nem is gond, a különbségek felszabadítják az embert, egy csomó mindenre biztosítanak ürügyet. Én mindig igyekszem úgy viselkedni, ahogy az az adott helyzethez és személyhez illik, de önmagamat sosem tudnám és nem is akarom feladni, márpedig nem jellemző rám a finomkodás. Sem az elegancia - pislantok egy kirakatüvegre, miközben gyalogszerrel haladok a kávézó felé. A hajam szokás szerint inkább egy sörényhez hasonlít, mint elegáns hajkoronára, de hát ez van. Kész katasztrófa vagyok, Dwayne mégis meghívott, akkor azért mégsem lehet olyan szörnyű a helyzet...
Mély levegőt veszek, mikor megpillantom a csinos kis helyet az Abszol út sarkán. Fel sem merül bennem, hogy Dwayne nem lesz ott. Igazi úriember, szerintem sosem hagyna csak úgy egyetlen nőt sem, akkor sem, ha a nő iszonyatosan unszimpatikus neki, vagy háromszor olyan öreg, teszem azt. Mivel én azt hiszem egyik sem vagyok, így nagy esélyem van rá, hogy valahol bent lesz.
A közeli kis toronyórára pillantok, és ijedten veszem észre, hogy máris két percet késtem. Fehér, apró kék virágokkal tarkított nyári ruhám libben mögöttem. Nem húztam talárt, a varázslók ruhái mindig is kicsit szigorú hatást tettek rám, habár Dwayne aranyvérű származása miatt szinte biztosan talárban lesz. A cipőm nem túl magas sarkú ugyan, de elegánsnak van titulálva, ennél fogva lehetetlenség gyorsan haladni benne. Mintha a csinosság és a sietős életstílus összeegyeztethetetlen lenne...
Az ajtó előtt megállok, kiengedek egy családot. Mosolyogva nézek a két kis lurkóra, akik fagyit eszegetnek. Egyikőjüknél szinte fekete csokifagyi van, így gyorsan arrébb állok, nehogy a világos, térd alá érő szoknyámon máris valami folt díszelegjen. Amint elhaladtak mellettem, besurranok a forró levegőről a hűvös terembe. Elég sok ember üldögél a vaskeretes székeken, beszélgetnek, páran a pultnál iszogatnak, néhányan hátrébb épp az ebédjüket fogyasztják. Észrevétlenül megigazgatom a ruhám, és körbekémlelek. Ellép előlem egy magas úriember, és akkor észreveszem a srácot, aki szintén a pultnál ácsorog, és egy másik férfival beszélget.
Izgatottan kifújom a levegőt, arcomra elbűvölőnek szánt mosolyt varázsolok, amiből azonnal vissza is veszek egy kicsit, nehogy valami ordas ragadozónak nézzen, és elmeneküljön a krokodil vigyorom elől. Keresztülvonulok a helységen, a világos padlón kopognak a lépteim, miközben kerülgetem az embereket, akik elém lépnek. Nagy a forgalom ma, és amíg odaérek Dwayne-hez, azon töprengek, hogy szólítsam meg... A legutóbbi találkozásunkkor evidens volt a dolog, de ezúttal egy étteremben vagyok, ráadásul igencsak kellemes helyen. Na de sebaj, majd lesz valahogy...
Dwayne természetesen talárban érkezett, és elmaradhatatlan, mellesleg igencsak szépen megmunkált sétabotja is vele tartott az útra. Végül odaérek, hála az égnek épségben, és vidáman köszönök rá. Végül úgy döntök, nincs értelme játszani a "hölgyet", magamat fogom adni. Senki sem veszít ezzel, nem csapom be őt, és nem szenvedek én sem.
- Szia! - villantom rá az izgatott mosolyt.

- Persze, természetesen. – mondta a fiatalember. A hely tulajdonosának szavaira válaszolt éppen, de az arcára volt irva, hogy jó eséllyel azt sem tudja miről van szó: tekintete is csak azért fordult beszélgetőpartnere felé, mert szinte a vérében volt az udvariasság, az anyatejjel szivta magába, s önkéntelenül is a másik tekintetét kereste beszéd közben. – A helyzet tarthatatlan, én sem értem, hogy miért nem lép közbe senki. – egy pillanatra tanácstalanság ült ki az arcára: a külső szemlélő azt hihette, hogy a mondandója nyomatékositásaként vág grimaszt, a valóság azonban egészen más volt. A kétségbeesés oka a falra erősitett óra üzenete volt, ahogy lassan elérkezett, majd elmúlt a megbeszélt időpont – s szive hölgye továbbra sem volt sehol. Újfent hátrapillantott az ajtó felé, de ismét nem azt látta, amit szeretett volna: éppen egy család menetelt kifelé az ajtón, libasorban, de a túloldalon sem látszott senki, ezért visszafordult a tulaj felé s úgy tett, mint akit roppantul érdekel annak mondandója, de gondolatai valójában messze jártak. A miértek és a talánok foglalkoztatták, miközben egyre türelmetlenebbül, egyre idegesebben dobolt sétapálcájának fején.
 
Ám hirtelen egy ismerős, áhitott hang hallatszott a háta mögül. Egy pillanatra megmerevedett ültében, szinte üveges tekintettel bámulta a szemközti falat, miközben homályosan érzékelte, hogy Fulvio úr kiváncsian dől oldalra és néz át a válla fölött az érkező idegenre. Neki nem kellett hátranéznie, anélkül is tisztában volt a kilétével, minek hatására szive hirtelen felgyorsult s őrült tempóban kezdett verni; talán még egy veritékcsepp is kiült a homlokára. Aztán hirtelen, mint aki most ébredt rá, hogy hol is van, lehunyta a szemét és adott magának pár pillanatot a gondolatai újbóli összegereblyézésére, majd megfordult, s tekintetét az érkező arcára emelte. Egy arcra, minek hatására majdnem kiszakadt belőle egy sóhaj; egy arcra, amely folyamatosan kisértette az utóbbi időben. Egy szempárra, ami ismét ámulatba ejtette, csakúgy mint az előző alkalommal. Egy lányra, aki megülte a gondolatait.
Ismét eltelt egy pillanat, mire lerázta magáról a bűbájt, melyet a lány megjelenése bocsájtott rá, de ezt követően ajkai mosolyra húzódtak s szemeiben félreérthetetlenül megcsillant az öröm és a megkönnyebbülés egyvelege.

- Szia – köszönt vissza, miközben egy könnyed mozdulattal ellökte magát a pulttól. Habár a lány nem biztos, hogy tisztában volt ezzel a ténnyel, a fiú ritkán tegeződött: csak azokkal beszélt ebben a közvetlen hangnemben, akik előkelő helyet foglaltak el a szemében. Egyfajta megtiszteltetés volt ez, még ha Jules nem is tudott róla. – Örülök, hogy eljöttél. – tette hozzá, miközben előrelépett s a lány kezéért nyúlt, majd amennyiben az nem tiltakozott vehemensen a dolog ellen, egy mély meghajlás kiséretében apró csókot hintett a selymes bőrre.
- Jelenléted bearanyozza a napomat. – csatolta hozzá a bókot az üdvözléshez. Ez viszont már nem volt annyira jellemző vonás: a férfiúpalánta nem volt az üres kifejezések huszára: csak akkor bókolt, ha komolyan is gondolta szavait. Márpedig ez kétségtelenül az a szituáció volt.
- Erre parancsolj – mondta, de előtte természetesen megvárta a lány esetleges reakcióját. A kiválasztott hely felé intett, de eközben, véletlenül vagy szánt szándékkal, nem engedte el Jules kezét. Ha a lány a mutatott irányba fordult, akkor vetett egy gyors pillantást Fulvio felé, aki egy biccentéssel nyugtázta a dolgot. Ezzel végezvén ő is a sarokasztal felé forditotta a tekintetét majd el is indult arrafelé, lépteit partneréhez igazitva: ügyelt rá, hogy ne ő diktálja a tempót, hiszen az nem lett volna túl lovagias. Néhány pillanat alatt beértek a hatalmas növény árnyékába. Egy kellemes sarokfotel, egy szépen faragott, négyzet alakú asztalka várta őket, melynek közepén egy vázában két szál vörös rózsa állt keresztbe téve, utóbbi a fiú külön kérésére lett ide helyezve.
- Foglalj helyet kérlek – invitálta a lányt, hagyva, hogy ő döntse el, melyik oldalra ül: ahonnan az utcára lát, vagy ahonnan a helység felé. Amikor választott, a fiú odakisérte, még mindig fogva a kezét, s illedelmesen megvárta, hogy helyet foglaljon; csak ezután kerülte meg két gyors lépéssel az asztalt s foglalta el a sajátját. A talár alatt viselt, zakószerű felsőjét kigombolta, a sétapálcát pedig az ülőalkalmatosság oldalának támasztotta, ahol nem volt útban.
- Köszönöm, hogy csatlakoztál hozzám, nélküled unalmas lett volna ez a nap. – szólalt meg, amikor elhelyezkedett, újból rámosolyogva a lányra. Tisztán látszott, hogy nem tud betelni annak szépségével: szinte le sem tudta venni róla a szemét. – Egy italt? Ha minden igaz, tartanak valódi, olasz fehérbort, márpedig az az egyik legjobb a világon.

Annak ellenére, hogy Dwayne valamivel fiatalabb nálam, ez abszolút nem érződött akkor sem, mikor először találkoztunk, és most sem, hogy valamivel kellemesebb környezetben vagyunk együtt. Hiába vagyok lassan felnőtt, egyszerűen nem vagyok képes elegánsan kezelni egy ilyen helyzetet, és zavarba jövök mindentől.
A pult mögött egy úriember állt, Dwayne vele beszélgethetett, amíg ideértem. A férfin idegen vonásokat fedezek fel, és az olaszokra jellemző kacér és vidám pillantással néz rám, mire én csak egy mosollyal válaszolok. Mosolyom javát ugyanis a fiúnak tartogatom, aki idő közben felém fordult, és nekem szentelte a figyelmét. Hiába határoztam el, hogy laza leszek és őszinte, minden kis gesztusa elbűvölő egy magamfajta lány számára, aki nem ebben nőtt fel.
Még hogy lovagok nincsenek...
- Enyém a megtiszteltetést, hogy elhívtál - válaszolok neki, és hagyom, hogy apró csókot leheljen a kezemre. És még egy apró, de annál figyelmesebb bókot is elejt. Erre igazán nem vagyok felkészülve, de egy apró zavart kis nevetés azért válaszként felszakad belőlem. Nem az a kinevetős fajta, inkább a "köszönöm, de zavarba hozol" - féle...
- Rendben - követem. Dwayne nem engedi el a kezem, hanem gyengéden fogva vezet el egy igen eldugott kis sarokba, amit egy szép nagy növény takar el a kíváncsi tekintek elől. Az ülőgarnitúra a helységhez képest a kényelmesebbik kategóriába tartozott, így amiatt nem kell aggódnom, hogy esetleg elgémberedem. Közeledve arra kell koncentrálnom, hogy az ostoba cipőm ne okozzon galibát, habár biztos vagyok benne, hogy Dwayne megállna, amint megbotlanék, de azért nem szeretném egyből ezzel kezdeni a is randevúnkat.
Az asztal mellett megáll, majd felajánlja a helyek bármelyikét. Az ajkamba harapok, mert akármennyire is nevetséges, de nehéz a döntés. Végül ahelyett, hogy megkockáztatnám, hogy egy esetleg belépő ismerős elterelje a figyelmem, és inkább a tágas ablakokra néző fotelrészt választom. Ha székekről volna szó, szinte biztos, hogy Dwayne udvariasan betolná alám a széket, de mivel most nem erről van szó, hanem rögzített fotelekről, így "csupán" a helyemre kísér. Megigazgatom a szoknyám, mielőtt leülnék, és figyelem, ahogy Dwayne gyorsan elhelyezkedik. Érdekes módon nem zavar a szemkontaktus, ami ugyan egy kissé zavarba ejtő, de cseppet sem kellemetlen. Nem tudom, mi sülhet ki a mai napból, de az biztos, hogy szórakoztató lesz, mi több, kellemes, és remélem nem csak számomra. Az újabb bók, amit a srác elhelyezkedése után kapok, már nem is ér váratlanul, de a mosolyom töretlen, és ki tudok nyögni egy köszönömöt. Megint meglep, hogy Dwayne a korához képest mennyivel érettebb, vagy legalábbis annak tűnik. Majd tekintetem az asztalkán álló kis vázában található két gyönyörű rózsára téved. A napfény beragyogja őket, én pedig gyönyörködöm bennük. Amíg Dwayne elhelyezi a sétabotját, gyorsan körbenézek, látom, hogy egyetlen másik asztalon sincsenek ilyen gyönyörűségek, és hirtelen valami kellemes büszkeség tölt el, és átragad valami belőlem a fiú által hordozott eleganciából. Óvatosan megérintem az egyik vérvörös virágot. Érzem, milyen selymes a szirmuk.
- Csodaszépek - jegyzem meg, amíg Dwayne végleg elhelyezkedik, majd ránézek a virágok felett. Eddig fel sem tűnt, milyen különösen szép szeme van, amiket jelen pillanatban is rajtam tart. Ez mégsem kényelmetlen, sőt, jól esik ez a figyelem, mert érzem, hogy őszinte. Bókjára is szívesen válaszolnék valami frappánsat, de inkább még visszafogom magam. Ráérek később hülyülni, ha esetleg késztetést érzek majd. Ülő helyzetben jóval oldottabb lettem. A mosolyom pedig levakarhatatlan.
Az italt, amit ajánl, egy biccentéssel elfogadom, habár a bor nem tartozik a kedvenceim közé. Valahogy majdcsak legyűrök egy pohárral... Ritkán iszom alkoholt, és eddig úgy vettem észre, nem nagyon hat rám, így nem kell attól félnem, hogy esetleg becsípek.
- Azt hiszem, az remek lesz,  ha te mondod. Úgy érzem, te jobban értesz hozzá, mint én - vallom be neki minden szégyenérzet nélkül. Dwayne pedig azonnal intézkedik. Elképesztő a kiszolgálás, a srác biztosan előre megbeszélte a forgatókönyvet, vagy ilyesmi, mert szinte azonnal hozzák is az italt. Amíg leteszik elénk, azon tűnődöm, hogy indítsak el egy olyan beszélgetést, ami elég... finom Dwayne számára. Végül azonban megrázom magam, és tartom magam az eredeti megállapodáshoz, amit magammal kötöttem: csak semmi alakoskodás. Így amint kitölti nekünk a bort a pincér, és elmegy, én felemelem a poharam, és egyszerű kis köszöntőt mondok.
- Akkor igyunk arra a bearanyozott napra! - majd koccintok a csinos poharakkal, és még mindig a fiú mosolygó szemébe nézve beleiszom az italba, és bár tényleg nem értek hozzá, meglepve tapasztalom a jó ízt.
- Igazad volt. Tényleg nagyon kellemes.
Odakinn közben tombol a nyár. A mellettem terpeszkedő pálma cirógatja a vállam, amitől átveszem azt a hanyag lazaságot és vidámságot, ami a tengerparti riviérák sajátja. Még a színek is a homokos és forró vízpartokra, a trópusi vidékekre emlékeztetnek. Nem jártam még itt, talán az eldugott elhelyezkedése miatt, talán mert nem sűrűn jártam eddig az iskolán kívül mágikus éttermekben.
- Hogy találtál pont erre a helyre? Fantasztikus a légkör.

A fiú füleinek zene volt a lány nevetése: kissé zavartan hangzott ugyan, de mintha fel sem tűnt volna neki: számára egyszerűen bűbájos volt. Sejthette, hogy új Neki ez a helyzet, hiszen manapság már elég ritkán lehetett találni olyan modorú embereket, mint ő volt, de tudta: csak idő kérdése és hozzászokik. Valószinűleg nem is fog sokáig tartani, hiszen nyilt szivű, kedves teremtésnek tűnt: kicsi az esélye annak, hogy tartósan zavarban fog maradni. Persze a fiú is igyekezett: igaz, hogy modora pont olyan sima volt, mint mindig, de igyekezett kevéssé hivatalos, sokkal közvetlenebb hangnemet megütni, mint általában, ezzel is oldva a kettejük közötti feszültséget. Egyetlen dolog bosszantotta csak, egy dolog ejtett rajta csorbát: akármennyire igyekezett, nem ő pillantotta meg először a lányt, hanem forditva, s ezzel vesztett valamicskét úriemberi minősitéséből. De ami múlt, elmúlt; elhatározta, hogy kijavitja eme apró hibáját.
Amikor elértek a helyhez, a leülés pillanatához, a lány habozva megtorpan és ajkait beharapva, szemeit ide-oda járatva morfondirozik a választáson. A fiú ezalatt türelmesen áll mellette, még mindig a kezét fogva, élvezve a sima bőr érintését sajátján; igaz, nem nagyon érti, hogy mit takar a késlekedés, hiszen a választás általában puszta formalitás. De nem érzi zavarban magát: tekintetét folyamatosan a lány arcán tartja, az agyában rögziti minden apró mozdulatát, angyali szépségének minden egyes szegletét. Szinte észre sem vette az idő múlását és teljesen meglepte, amikor a lány mozdult az ablak felé néző hely felé: egy pillanat törtrészéig zavarodottság uralkodott a fiú elméjén, nem tudta, hogy hová indult hirtelen, de szerencséje volt, mert ösztönösen igazodott annak lépteihez s a zavar pillanata után minden a helyére került. Gondolatban elátkozta magát figyelmetlenségéért, gondolatai elkalandozásáért, de komolyan nem tudta megróni szerény személyét, hiszen társnője szépsége mindent elsöprő hatást gyakorolt rá, szinte kivetette saját gondolatai közül. Figyelte, ahogy a lány kényelembe helyezi magát, gyönyörködött kecses mozdulataiban, majd ő is elfoglalta a helyét. A lány szemei szinte foglyul ejtették az övét s talán illetlenség volt ez a konstans bámulás, de ez életének azon ritka pillanatai közé tartozott, amikor az illem háttérbe szorult, semmit nem jelentett. Ha fel is merült volna benne a gondolat, akkor sem tudta volna levenni a szemét a lány ragyogó lélektükreiről. Ha az élete múlt volna rajta, talán akkor sem. Ő azonban félrenézett, először le az asztalra, majd körbe a teremben;  aztán megszólalt, s hangjának csengése teljessé tette bűbáját; majd mire befejezte a mondatot, szemei ismét a fiú felé néztek, tekintetük újfent összekapcsolódott.
- Szépek – hagyta rá a fiú, de egy pillantásra sem méltatta azt a két kis virágot, melyet nem oly régen még maga választott ki, ügyelve rá, hogy a legszebbek kerüljenek ide, már ezzel a ténnyel is kifejezve, hogy számára semmik a lányhoz képest – Szépek – ismételte meg – sőt, a maguk nemében gyönyörűek… de szépségük meg sem közeliti a tiédet: melletted a legszebb gyémánt ragyogása is homályba veszne. – bókolt újfent, de csakúgy, mint eddig, most is komolyan gondolta a szavait. Az ő szemében legalábbis minden úgy volt, ahogy állitotta.

Egy apró fejhajtással köszönte meg a borismeretére tett megjegyzést, amit ő bóknak vett, majd intett a pincérnek, aki pár pillanaton belül megjelent a pont ideális hőmérsékletűre hűtött üveggel a kezében. Letette a poharakat és nekikészült feladata befejezéséhez, de a fiú felállt és elkérte tőle az üveget, majd maga töltötte ki a hűs nedűt. Ezzel végezvén letette az üveget az asztalra, majd az egyik poharat óvatosan a lány felé nyújtotta. Ahogy partnere kinyúlt a pohárért, kezük ismét összeért s a fiú szinte beleborzongott az érintésbe. Legszivesebben odaült volna mellé, mert minél közelebb akarta tudni magához… de tudta, hogy ez még túl korai lenne. Abban sem volt biztos, hogy ő készenáll megtenni ezt a lépést, abban pedig mégannyira sem, hogy Jules mit szólna ahhoz, ha már rögtön a legelején letámadná. Mialatt igy morfondirozott, partnere szájából elhangzott egy köszöntő, ő pedig újfent elátkozta magát figyelmetlenségéért: ez az ő feladata lett volna.
- És arra, aki bearanyozta azt! – tette hozzá halkan, poharat emelve, majd a koccintás után belekortyolt az italba. Szinte fogva tartották egymás tekintetét a csinos kis pohár karimája felett. Megizlelve a nedűt elégedetten tapasztalta, hogy pontosan azt kapta, amit rendelt: végre egy kis sikerélmény a nap folyamán. A lány szavaira mosoly kúszik ajkaira: az egyszerű dicséret is az egekbe emelte.
- Örülök, hogy sikerült eltalálnom az izlésedet. –felelte.

Néhány pillanatnyi csend következett, ezalatt átgondolhatta a helyzetet. A lány kezdett egyre fesztelenebbnek tűnni, ahogy egyre kevésbé feszélyezte a helyzet, s ez jó. De volt ám rossz is: habár a viselkedésén nehéz lett volna észrevenni, de a fiú igenis feszült volt, ami ráadásul még zavarva is hozta. pedig ez nem volt könnyű, az pedig egyenesen példátlan volt, hogy valaki már egyszerűen azzal megtegye, hogy megjelenik. Remélte, hogy idővel fel tud majd oldódni, különben katasztrófális időszaknak néz elébe…
- Hát, az egy érdekes történet. – felelte. Ez pont egy olyan történet volt, amit el szeretett volna kerülni, ugyanakkor feszültségoldásra kiválóan alkalmasnak tűnt. – Néhány éve történt, még gyerek voltam. Előtte mindig édesanyámmal intéztük a bevásárlást, de ekkor valami dolga akadt, igy apámmal jöttünk ide, az Abszol útra. A problémák ott kezdődtek, hogy neki rengeteg ismerőse van s mindegyikkel leállt váltani néhány szót: gondolhatod ez milyen lehet egy gyereknek. Egy ideig hallgattam a dolgokat, de mivel egy szót sem értettem belőlük, hamar ráuntam: úgy gondoltam, egyedül is el tudom intézni a dolgokat. Nekivágtam az utcának és pillanatokon belül eltévedtem, végül itt kötöttem ki. – vállat vont. – Apám hihetetlenül mérges volt, de nem bántam meg. Ez a leghangulatosabb hely, amit ismerek. Külön vonzó, hogy nincsenek akkora tömegek, hiszen eléggé eldugott: létezése jóformán szájról szájra terjed. Sokkal… - egy pillanatra elnémult, keresvén a megfelelő szót – meghittebb, mint bármi más a környékenk. – fejezte be a gondolatot, de nem volt benne biztos, hogy megfelelően választott. Újból vállat vont. – Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet. Nem tudtam, hogy jó választás lesz-e, hiszen nem lehettem biztos az izlésedben… de akkor jól tippeltem. – ajándékozta meg partnernőjét egy őszinte mosollyal, mely oly ritkán volt látható arcán. Pár pillanatnyi csend után újra megszólalt.
- Kérlek, mesélj magadról! – mondta. Ez ismét nem volt túl illendő, tehát felettébb szokatlanul hangzott az ő szájából, de ezúttal a szive szavát követte. – Szinte semmit nem tudok rólad, s mégis sikerült belopnod magad a szivembe. Szeretnélek jobban megismerni…

Látva, Dwayne mennyire igyekszik, végképp elmúlt a feszültségem, habár a bókokat még mindig képtelen vagyok megszokni. Olyan érzés ez, itt ülni egy ilyen fiatalemberrel, mintha pár évszázadot visszaugrottam volna az időben, legalábbis mikor ránézek és a szavait hallgatom. Kétségtelen, hogy remek nevelésben volt része, és ha ezt elmesélem otthon, nem is fogják nekem elhinni. Nem mintha én annyira el lennék kallódva, csak arról van szó, hogy én úgy nőttem fel, ahogy nekem tetszett, mert engem sosem lehetett száz százalékig irányítani, mi több, minél inkább terelni akar valaki, annál csökönyösebben küzdök ellene… A velem szemben ülő Dwayne talán pont ezért van rám olyan felszabadító hatással, ő nem vár el semmit, nem akar vezetni, csupán udvarias és előzékeny, ez pedig nagyon imponál nekem. Épp eléggé ahhoz, hogy kedves célzásai ne csak elpirulást, de jó kedvet is okozzanak.
A koccintás és az első kortyok után, letéve a poharat, kötelességemnek érzem, hogy én is ugyanolyan figyelmesen hallgassam, mint ő engem, habár eddig nem járt sokat a szám, ahhoz képest, hogy valójában mennyire szószátyár tudok lenni. Láthatatlan béklyóként zár körül a gesztusaival és a pillantásaival, egyelőre hiába is akarok, nem tudok annyira felszabadult lenni, mint egyébként.
Megjegyzésére az borokra és az ízlésemre nézve azonban nem állom meg, és felnevetek. Röviden, és nem hangosan, és gyorsan meg is magyarázom, miért.
- Bevallom, egyáltalán semmiféle ízléssel nem rendelkezem a borok terén. Nálunk, a mi családunkban nem igazán szoktunk bort inni, azaz én.
Vállat vonok, és cirógatom tovább a kecses pohár nyakát, amiben az ital volt, és gyorsan hozzátettem.
- Persze nincs ellene semmi kifogásom! Egyszer-egyszer megesik, hogy én is iszom – majd a számhoz emelem a poharat, és aprót kortyolok, bizonyítva, hogy nem hazudok. – De a helyet tényleg eltaláltad - nézek körbe. – Az tényleg illik hozzám, azt hiszem.
Visszatekintek rá, mosolyogva, és viccesen kérdezem.
- Ezek szerint te is kalandor típus vagy? Csak mert én ha nem is szándékosan, de gyakran keveredem olyan helyzetbe, amit a legtöbben inkább a bénázással azonosítanának, de én inkább kalandnak hívom őket… Valamiért jobban hangzik így.
Érdeklődve, szemöldököm felvonva hallgatom a kérését, hogy meséljek magamról. Tétovázom, mert nem tudom hol kezdjem, de nem azért, mert a kérés tolakodónak tűnne. Látom Dwayne-en, hogy egész egyszerűen érdeklem, és ez annyira jól esik, hogy én is szeretnék valamivel kedveskedni, és jelen pillanatban az tűnik a legegyszerűbbnek, ha egyszerűen válaszolok a kérdésére. Csak az az egy gondom van, hogy nem tudom, hol kezdjem, úgyhogy egy percig csak tétován nézek magam elé, aztán fejcsóválva állapítom meg magamban, hogy nem tudom, mit kéne mondanom elsőnek.
Odakinn közben látom, hogy egy ismerős család sétál el, és néz be a nagy üvegen. Megpillantva engem lelkes integetésbe kezdenek, én pedig szelíd mosollyal, visszafogottan válaszolok nekik.
- Pár ismerősöm – fordulok vissza azonnal bocsánatkérőn a fiúhoz. – Ritkán járnak erre családostul, mugli származású a lányuk, elég régóta ismerem.
Majd sóhajtva törődök bele, hogy nem tudom, mivel kellene elkezdenem a beszámolót magamról, és nem is igazán van kedvem ahhoz, hogy csak én beszéljek, mint egy vallatáson, úgyhogy úgy döntök, alkut ajánlok.
- Hát fogalmam sincs, hogy mit mondjak így elsőre – jegyzem meg neki őszintén. – Kérdezz, és én igyekszem majd őszintén válaszolni, majd meglátod, nem vagyok egy titkolózó típus, habár nincs is mit titkolnom... Na mindegy. Kérdezz akármit nyugodtan, legfeljebb passzolom a válaszadást. Cserébe én is kérdezek majd tőled. Megfelel?
Nyugodtan dőlök hátra a kényelmes fotelben, abban a biztos tudatban, hogy így én is megismerhetem a velem szemben ülőt.

Már éppen nyitotta a száját, hogy elnézést kérjen tudatlanságáért, de a lány, mintha csak megérezte volna szándékát, gyorsan megmagyarázta a dolgot, nyilvánvalóvá téve azt, hogy a fiú nem bántotta meg az ital tipusával. Sőt, akár még bókként is lehetett értelmezni: azt mondta, hogy csak ritkán iszik bort, vagyis – vélhetően – jeles alkalmakkor. És most megtette, amit a fiú rendkivül hizelgőnek talált… még akkor is, ha jó eséllyel csak beleképzelte a megtiszteltetést. Jó eséllyel csak a remény tréfálta meg: ha vallásos lett volna, biztosan imádkozott volna érte, hogy a lány iránti érzelmei kölcsönösnek bizonyuljanak s ebből eredően hajlamos lehetett félreértelmezni dolgokat. Jó eséllyel most is ennyi történt.
Gondolatai ismét elkalandoztak, miközben tekintete a lány karcsú, poharat cirógató ujjaira tévedtek: eltartott neki pár pillanatig, mire felfogta az elhangzott kérdést.
- Akár igy is mondhatjuk – felelte mosolyogva, miközben gondolatban újfent elátkozta magát figyelmetlenségéért. Pedig nem volt rá ez különösebben jellemző: ez is bizonyitotta, hogy a pillanatnyilag idegesebb a szokásosnál. – Bár talán a kiváncsi egy helyesebb megfogalmazás. Szeretek új dolgokat, új helyeket látni, beleütni az orrom olyan dolgokba, amikbe nem kéne; új, remek embereket megismerni… Meg úgy nagy általánosságban minden vonz, ami új vagy ismeretlen. Ez néha rossz, mert nem mindenki szereti a kiváncsi embereket, de sokszor jó, mert, ha nyitott szemmel jár a világban az ember, akkor igazi kincsekre bukkanhat. - itt újfent elmosolyodott és egy félreérthetetlen pillantással jelezte, hogy partnerét is ebbe a kategóriába sorolja. Tekintete ismét a lány arcán időzött, elmerült szemeinek mélységében: egyszerűen nem tudott betelni vele. Egy pillanatra ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy átnyúljon az asztal fölött s megérintése, megfogja a kezét, de minden akaraterejét latba vetve sikerült ennek ellenállnia. Az eszével tudta, hogy ez még túl korai, még nincs itt az ideje - sőt, lehet hogy soha nem is lesz, szólalt meg egy apró hangocska agyának rejtett zugából. Ez a kijelentés egy picit eloszlatta a rózsaszin ködöt, ami kezdett úrrá lenni a fejében. Már az is örömmel töltötte el, hogy itt lehetett a lánnyal, de tudta, hogy a teljes sikerig még hosszú és korántsem egyszerű út vezet.

Csak ekkor, mesevilágából kiszakadván tűnt fel neki, hogy a csönd már túl hosszúra nyúlt és visszapörgetve az elhangzottakat rá is jött, hogy mekkora hibát vétett, mekkora csorba esett hibátlan modorán. Egy pillanatra úrrá lett rajta a kétségbeesés, de ezt azon nyomban elűzte vasfegyelme és máris azon tűnődött, hogyan tehetné jóvá. El is határozta, hogy a nyilt bocsánatkérés lesz a legcélravezetőbb s már éppen nyitotta volna a száját, hogy meg is ejtse ezt, amikor a lány keze hirtelen felemelkedett s integetni kezdett. Rögtön meg is magyarázta a dolgot: a fiú hátrafordulván meg is pillantotta az ominózus ismerősöket, majd jobbját felemelve elegánsan intett nekik, ezután figyelmét ismét teljes egészében a lánynak szentelte. Újfent belekezdett volna a bocsánatkérésbe, de ezúttal sem sikerült megejtenie: partnere megelőzte mondandójával…. s milyen szerencse! Igy kiderült, hogy a hosszú csendet nem az udvariatlansága okozta, hanem a lány tanácstalansága. Talán mondanom sem kell, nagy kő esett le a szivéről.
- Hogy én kérdezzek? – válaszolt zavarodottan. Arra számitott, hogy Jules belekezd egy végeláthatatlan történetbe… hiszen a legtöbb lány cserfes tipus, főleg ha magukról beszélnek. Erre nem volt felkészülve. – Rendben… de te kezded. – felelte a lányra kacsintva. Igazából mindent tudni szeretett volna róla és valószinűleg pont ez vette vissza leginkább a fantáziáját: fogalma sem volt arról, hogy hogyan is kéne ezt elkezdeni. Egyszerűbbnek tűnt átengedni a kezdeményezést… és még az illem is ezt diktálta.

(http://i35.tinypic.com/16gmzd0.png)
Darren

Határozottan lelombozottan hagytam el az otthonomat, valljuk be egyszerűen katasztrofális napom volt. Szombat...a legutálatosabb nap az egész héten tekintve hogy ilyenkor nem nagyon tudom hova tenni magam.  Anyám ezt a napot választotta ki arra hogy amikor otthon vagyunk családi életet éljen velünk.Sosem tudom eldönteni hogy elhányjam magam vagy röhögjek rajta milyen keservesen adja a jó anyát. Nos ha a napom úgy kezdődik hogy anyám és Shayla arcát kell bámulnom reggelinél eleve elmegy az érvágyam. Legszívesebben kihagynám magát az étkezést, nem is szinte az egész napot kihagynám. Egy napig tartó elfoglaltságot pedig kifejezetten nehéz találni ha az embernek nincsenek barátai és senki sem kedveli különösebben. Ezért is próbálok elszabadulni otthonról legalább este. Tulajdonképpen megfogtam a táskám és szinte fel is szívódtam. Hopponáltam az Abszol út-ra és elterveztem hogy beülök valahova inni egy teát, egy ideig csak kóvályogtam ott a külsős öltözetemben majd betértem a Café Fulvio-ba. Egy kicsit furcsa lehettem a talárosoknak mert rajtam egy teljesen normális lila kivágott póló és fekete csőfarmer volt amit szintén nem túl varázslós tornacipővel kombináltam.  Leültem majd rendeltem egy teát, amíg várakoztam előkaptam egy könyvet és olvasgattam, mostanában  horrorirodalmat olvasok, igazán illik hozzám. Ha vacak a kedvem általában kóválygok valahol az Abszol úton de még sosem jöttem be ebbe a kávézóba, nem tudom igazán szimpatikus bár nem az én stílusom. Nekem az apró meghitt és sötét helyek jobban tetszenek de most ez is megfelel. Nem bírom mikor anya fintorogva azt mondja "Brookelle drágám olyan szótlan vagy mondj már te is valamit! " Ha pedig mégis mondok valamit az sem tökéletes, lehet hogy mert nem úrinő módjára társalgok vele lehet hogy azért mert nem tudok hozzászólni az ő dolgaihoz ezért témát váltok. Rossz neki hogy nem tudja elfogadni hogy nem lehet mindenki tökéletes és jól nevelt. Hát istenem én pont nem ilyen lettem! Belelapozok a könyvembe majd valahol a közepén olvasgatni kezdem.

(http://i35.tinypic.com/16gmzd0.png)
Darren

Valami furcsa érzés van bennem mióta csak kiértem a házból, nem tudom mi az de csak nem akar szűnni. Rossz érzés mintha valaki a nyomomban volna. Végül arra jutottam hogy ha ide is követ akkor felőlem egész este jöhet. Ha ennyi ideje van és fáradságot sem kímél bátran elém is állhat. Esetleg ha kényszere van rá meg is próbálhat megölni. Lelki válság. Ezt olvasom a könyvemben. Nem vagyok lelki válságban de tudom milyen az, nem hiába vágtam fel az ereimet nem poénból tettem inkább elkeseredett voltam. Azt hittem vége az életemnek és nincs tovább, de valahogy megerősítettem a lelkem. Élek, bárkinek bármennyire is fáj élek. Aztán valaki levágódik mellém, lassan fölnézek a könyvből és megemelkedik a szemöldököm. Darren…Darren White-al találom szemben magam. Vajon mi a fenét keres itt? Az arcomba fújja a füstöt én pedig beszívom, nem dohányzom de már megszoktam a füstszagot anyám révén, aki olyan mint a gyárkémény. Finom és nőies mozdulattal összecsapom a könyvemet majd megszólalok.
- Hát te? Mi járatban errefelé?
A hangom érdektelen talán egy kevéske kíváncsiság vegyül bele, semmi más. Darren pár éve végzett a Roxfortban, párszor beszéltem vele. Még ő is jó sok pletykát hallhatott rólam ha jól figyelt de valószínű hogy nem nagyon érdeklődött ezek iránt. Milyen jól tette, én is jól tettem volna ha nem keveredem bele az egészbe. Jól tettem volna ha meghúzódtam volna Shayla árnyékában és lapultam volna. Lapulhatnék életem végéig, mint egy ismeretlen kis senki, de ez nem az én stílusom. Ahogy a képmutatás sem, inkább leszek egyedül örökké minthogy azt szeressék bennem aki soha sem voltam. Azt utálnám. Utálom ezt a rossz érzést is ami bennem van, azt súgja vigyázzak de még nem tudom mire. Kiderül, igen ebben halálbiztos vagyok.

(http://i35.tinypic.com/16gmzd0.png)
Darren

A kérdésemre közönyösen megvonja a vállát, ahha erre volt dolga. Ez tipikus kitérő válasz és azt jelenti semmi közöd hozzá, én ugyanilyen közönyösen bólintok. Végül is nem vagyok én kíváncsi rá hol jár, csupán udvarias voltam. Gúnyolódni kezd, nekem mindegy velem aztán lehet én megszoktam.
-Hát..kössz.
Mondom gúnyosan vigyorogva, rám aztán tényleg lehet  bármit mondani én elviselem. Az előbbi rossz érzésem nem csillapodik de nem aggódom mert csak kiderül hamarosan mi történik. Vagy legkésőbb akkor mikor valaki megpróbál kinyírni, na jó egy csöppet paranoiásnak tűnök. Így igaz mindig aggódom valamiért és ezzel a rossz tulajdonsággal képtelen vagyok leállni. Nem kérdezek többet Darren-től majd érdeklődik ő ha akar  valamit én ugyan nem beszélek fölöslegesen, inkább kortyolgatom a teámat és próbálok egyáltalán nem foglalkozni a rossz érzésemmel hátha hamarosan elmúlik és nem történik semmi. Ilyen nem sűrűn fordul elő tekintve hogy a megérzéseim csak elvétve csalnak tehát következtethetek rá hogy valami óriási problémám lesz. Nem kéne ezen rágódnom csak simán kivárni és valahogy megoldani a problémát. Ez lesz a jó ötlet.