Roxfort RPG

A dermesztő, unalmas hétköznapok megmérgezik az ember kedélyét.

Az enyémet nem különben. Elvégre én is ember vagyok. Azt hiszem, az vagyok, tévedhetek? Nem, nem szoktam tévedni. Egy ember is érezheti úgy magát, mint egy ügyesen megbűvölt báb, amely arra mozdul, azt a táncot járja és azt a szót suttogja fennhangon, amit a bábmester ültet a fejébe. Az én bábmesterem nem egyedül dolgozik. Segédei vannak, rengeteg segédje, a báb egy percig sem pihen, csak ha a dobozába zárják és elhallgat körülötte a közönség.

Voldemort ügyes játékos, ez kétségtelen, ért a szálak mozgatásához, ezt én is becsülöm és csodálom benne. De csak ezt. Nem tekintem példaképnek, követendő mintának, azt, amivé tette magát, viszont azt sem állíthatom, hogy különb lennék, mint ő. Én is ugyanolyan romlott vagyok valahol mélyen, odabenn, amikor megtagadom azt, amire vágyom. Az egész életet. A szabad akaratot és a vágyakat. Igen, a vágyakat. Ezeket a furcsa, fekete pillák alól lesekvő bestiákat, amelyek időnként testem-lelkem megtépázzák, hívogatják, édes szavakkal andalítják és marják, mint valami különleges sav.

Furcsa, hogy még itt is csak erre gondolok. Minden olyan furcsa körülöttem és ezt nem csak én érzem így. A Café Fulvio vendégeinek figyelmét sem kerülte el a kávézó ablakán kifele bámuló, sápatag, mégis valahogy zaklatott és lázasan kipirult alakom. Már hozzászoktam, hogy ahogy belépek ide, valahogy mindenki bámulni kezd. Soha nem értettem miért csinálják, hiszen nem vagyok olyan alkat, akiről sütne, hogy kinek dolgozik, vagy annyira földöntúlian szép lenne. Sápadt vagyok, és? Hatalmas virágokkal díszített nyári ruhát viselek, és? Tél van, és?!

Némán kutatom a vöröslő horizont alján a fekete felhők dalát, ahogy belekortyolok a kávémba, de nem hallok semmit. Nem dalol az alkony, nem hív és nem ölel át, mint szokott. Hűvös vörös füstöt ereget inkább, bár megértem. Miért is figyelne ránk, az emberekre? Azt tesz, amit akar, senkit nem érdekel, ha vörös, akkor vörös, ha narancs, akkor narancs, senki nem köt bele, hogy miért nem zöld!

Meglepetve rezzenek össze, ahogy valaki megszólít. Mire felnéznék rá, már le is ült, ami kicsit ugyan frusztrál, de nem szólok érte. Úgy sem hatná meg, Dantét, semmiképp.

- Éppen az Alkonyt figyelem, Dante – fordulok vissza az ablak felé. - Gyanúsan viselkedik, szerintem a Nagyúrnak nem tetszene, amit csinál. Különös vörös és fekete, szelet ígér holnapra, de szerintem hazudik. Te mit gondolsz? – kérdezem halkan, ismét felé fordulva, a szemébe nézek. Valami vidámság tölt el, valami lusta kéj, hogy így kigúnyolhatom a mesterségemet, pont egy kollégám elől. Tilosban járni mindig élvezet, az ajkamra hamiskás mosoly ül. Másodpercek alatt csapott át a hangulatom melankolikusból, valami őrült vidámságba, de nem bántam. Egy cseppet sem.

ACKLEY MULL

*Egy szokványosnak mondható pénteki nap. Egy szokványosnak mondható munkanap, egy munkahét vége. Az Ausztrál Rúnamágus azonban mégis izgatott. Izgatott, mivel egy régi barát érkezik hozzá látogatóba. Pontosabban az Országba, mely lehetővé teszi a régóta várt találkát. Pontosan egy héttel ezelőtt érkezett a hírhozó kakadu Craig irodájába egyenesen Angolából, és egy régi kedves ismerős üzenetét hozta.

„Úgy hallottam Londonban múlatod az időt C, jó volna összefutni, ha neked is megfelel egy hét múlva a Cafe Fulvio-ban este10-kor
.A.O”

Ennyi állt a levélben, melyet izgatottan csúsztatott farmernadrágja hátsó zsebébe a kócos Ausztrál, s mondhatni ettől fogva kitörő örömmel készült a találkára Afrikai cimborájával, akit már jó ideje nem látott. Az egyetlen gond csupán az volt, hogy halvány fogalma sem volt róla merre található a nevezett hely. Szégyenszemre utoljára varázslók által látogatott szórakozó helyen ideérkezése estéjén jár úgy egy éve. Azóta sok minden történt, de ez nem változott. Craig pedig kénytelen volt útbaigazítást kérni, melynek nyomán végül szerencsésen megtalálta a helyet, és kissé korábban is érkezve bőrkabátjában, tornacipőjében, és szakadt világoskék farmernadrágjában várakozott a hely előtt.
Togói cimborája pedig nem késett. Kisvártatva fényes szikraeső kíséretében a semmiből bukkant elő a Craig-nél jó másfél fejjel magasabb varázsló, aki lelógó színes törzsi mintákkal díszített köpenyt viselt. A nyakában egy zsugorított majomkoponyákból álló nyaklánccal. A furcsa pár a másik nyakába borulva üdvözölte egymást, majd bevonultak a levélben nevezett helyre, és helyet foglaltak. Rögvest rendeltek is, és a beszélgetés az élménybeszámoló kezdetét vette. Az alkohol lassan, de biztosan fogyott, s bár a hangerejük nem volt kirívó a kinézetük annál inkább. Elsősorban Craig virított ki, hisz a fekete varázsló ruhája a kultúrájának megfelelő, s varázslóhoz méltó viselet volt. Nem így Craig-é aki emiatt cseppet sem zavartatva magát beszélgetett felszabadulva közben talán túlzottan is magára vonva a bent lévő konzervatívabbak figyelmét.*

Mosolyogva figyeltem míg Dante a pincérnő agyát húzta, az Alkony mintha tudta volna mire van szükségem, némi társaságot küldött segítségemre, jókedvemet immár örökkévalónak láttatva. Felnevettem, ahogy válaszolt, sejthettem volna, hogy nem lesz olyan jó játékos, mint ahogy azt vártam, ő komolyan vette a szavaim, de nem zavartattam magam, inkább rögtön a következő témára váltottam, az időjárás már nem is kötött le.

- Az attól függ, mikor láttál utoljára, kedves - mosolygok rá vidáman, majd folytatom. - De úgy általánosságban unalom van ezerrel, tudod, ez a város... szürke és borús, valahogy nyomasztó. És amúgy is... mit kezdenék én, miről meséljek, ha egy magamfajta nővel úgysem történik semmi? Kicsit elkeseredtem ami azt illeti, a dolgok valahogy összejöttek én meg nem tudom hogyan is mászhatnék ki belőlük - hadarom, majd inkább elhallgatok. - Ez egy elég hosszú sztori, nem untatlak, fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy keseregjünk, nem igaz? A bolt pedig... nos, a bolt az jól megy. Imádom! És most különösen jó, hogy így beletemetkezhetek a munkába. A háború azt is jelenti, hogy az információk felértékelődnek és ugye mondanom sem kell, hogy a könyveimben az van rendesen, úgyhogy jól megy a szekerem.

Percekre elhallgatok, a terítő alját kezdem morzsolgatni zavaromban, mert valóban kínoz, ami most van, mégsem mondhatom ki, az ember nem tálalja fel tálcán a gyengeségeit akárkinek. Főleg ezt a magányosságot, amikor az ember meghalna egy görbe estéért és mégsem lehet, mert tudom, hogy vissza fog jönni az, akit szeretek. És mi van ha nem? Akkor várok rá az idők végeztéig? Nem, azt nem, annyit nem ér az egész!

- És te? Veled mi van? - kérdezek rá hirtelen, mintegy felrázva magam a kába gondolatokból. - Hogy mennek a dolgaid?

---

Bocsi, hogy ilyen rövid... ::)