Roxfort RPG

Európa egyetlen mágikus vidámparkja!
Szebb időkben rengeteg turistát csábított ide a hely, most azonban már a helyiek is alig mernek ide látogatni, mióta Tudodki megfenyegette a tulajt, hogy amennyiben nem zár be, annak súlyos következményei lesznek. A tulajdonos azonban keménykötésű fickó, és azóta is vígan üzemelteti a parkot, fennen hirdetve: nem fél semmilyen Nagyúrtól, mivel a szórakozáshoz mindenkinek joga van!

Találsz itt igazi elvarázsolt kastélyt, igazi szellemvasutat és megannyi más csodát, mi szem-szájnak ingere! A bejáratnál ne felejtsd el megkóstolni a Mindenízű Vattacukrot - Bagoly Berti ®

Zombie Inc.

Maréknyi sütőtökös popcorn pereg le az ujjaim között, hogy ijedtemben a Martens bakancsom felőrölt áldozatává váljon. Sajnálkozva túrok a doboz aljába, hátha akad még pár szem a vacsorámból, de csak a szívfacsaróan üres, zsíros papírt kaparásszák az ujjaim. Vonakodva hátrahagyom az utolsó, megtaposott morzsákat és a legközelebbi szemetes felé ballagok. Még mindig cseng a fülem a kislány szopránba forduló sikolyától, és bizony kérdéses, melyikünk rémült meg jobban a másiktól. A szívverésem lassan visszaigazodik normális üteméhez és majdnem elszégyellem magam, amiért egy töpörödött emberke rám hozta a frászt. Majdnem.
Az éjszaka rég sötétbe vonta a parkot mikor ideértem a késői előadás után, – ha így folytatom, túlbuzgó takarítóként előbb fogok kitűnni a sorból, mint a színház új üdvöskéjeként - alig derengő, színes fényfoltok pislákoltak csak a liget elszórt pontjain. Ez a hely maga volt Avalon, mintha a világ egy tökéletesen gondtalan, Tudjukkimentes darabkáját itt zárták volna burokba, mintha ennek a csöpp szigetnek a gazdája őrizné a szabadságom, leemelné a terhet a vállamról és vigyázna az életemre. Meglepő, hogy olykor, a reménytelen helyzetekben, milyen könnyedén helyezzük át a felelősséget idegen kezekbe, pedig máskor a végsőkig ragaszkodunk a saját döntéseinkhez és kapaszkodunk a létezésünkbe. Az igazságba persze senki se gondol bele: talán épp dalolva perdültem a tűzfészek közepébe, tálcán kínálva fel magam a bosszúszomjas halálfalóknak, mint egy sárvérűt, aki dacolni mer Tudjukkivel.
Az elnéptelenedett vidámpark hangulatos ösvényein lépkedve egyszer se pillantottam a csillagtalan égboltra, csak a pattogatott kukorica megengedhetetlenül hívogató illatára és a szemet gyönyörködtető látványra koncentráltam, amit az elképesztő mágikus alkotások nyújtottak. A visító manódémon fél éjfél körül bukkant elő, mikor is az elvarázsolt kastély hatása alatt visszabotorkáltam a Láthatatlan Csapás sejthető irányába. Dühös mandragóra hátborzongatóan éles sikolyához hasonló produkciót most hallottam először, így kellő indokom adódott a hozzá hasonló megnyilvánuláshoz. Libabőrös karral eszméltem rá, hogy a koboldméretű lény tulajdonképpen egy gyerek, – innen legalábbis úgy tetszett két idióta copf libben a füle mellett, mikor szalad – aki tőlem kapott pánikrohamot. Értetlenül állva a tények előtt vártam, hogy helyreálljon a lelki egyensúlyom, miközben egy bizarr kék hajú, hulla fehéren világító, ketrecbezárt zombiszerűséget kémleltem messziről.
Most, hogy az újrahasznosító konténernél is tiszteletemet tettem, zsebre tett kézzel elindulok a rémségekkel jelölt útvonalon kalandom újabb állomásához. Élőhalottak, kísértetek, trollok, acromantulák szegélyezik a csapást, aminek igyekszem a pontos közepén haladni, hogy véletlenül se közelítsem meg a kétes stabilitású fémrácsokat. Ha valaki, hát én tudhatnám, hogy káprázat csupán az egész és csúfot űznek az amúgy is megtépázott idegzetű mágusokból – ha engem kérdeznének, inkább választanám egy óriás bunkóját, mint egy Cruciot -, de önkéntelenül összehúzom magam, ahogy egy vérfarkas csontig hatoló üvöltése járja át a bensőmet. Idegesen tekintgetek a sötétbe és szapora léptekkel sietek a szellemvasút felé. Még nincs telihold. Ez csak illúzió. Meghalok egy cigiért.

Soha életemben nem jártam még Hertfordshire-ben. Bár cikket olvastam már róla - pont a Kalandparkról. Gyerekkoromban nagyon el akartam ide jönni, de persze nem lehetett. A szórakozás csak butítja az embert, mondta mindig az én drága és bölcs nagyapám. Hogy utálom...
Hoppanálás után megigazítom a kesztyűmet, és pár pillanatig eltart, míg tájékozódom a sötétben.
Meg kell találnom ennek a hülye vidámparknak az üzemeltetőjét.
A pár itt szédelgő varázsló és gyerek közt azt hiszem, nem vagyok feltűnő. A maszkot még nem viselem, csak a fekete talárt, az pedig igen általános viselet. Mondjuk egy pillanatra megállt bennem az ütő, mikor láttam egy derékig érő embert velem szemben rohanni Halálfaló-álcában, de rá kellett jönnöm, hogy csak jelmezről van szó... Elfojtok egy kis félmosolyt. Azért van humora ennek a Barney-fiúnak.

Pár Humanum RevelIo után végre szemtől szemben állok a fazonnal. Nem így képzeltem el. Valamiért egy igénytelen, dagadt fickót vártam, akinek csak azért olyan nagy a szája, mert azt sem tudja, mit beszél. Tévedtem. Annak oka, hogy eddig senki nem hallgattatta el Barney Romeot, az, hogy már ránézésre is veszedelmes ellenfélnek tűnik. És a legbosszantóbb az, hogy bizony nem csinálja össze magát, amint meglátja a maszkomat és a rászegeződő pálcámból előtörő átkot.
Szerintem kész volt a terve erre az esetre. Nagyon céltudatosan menekült a Szellemvasút felé, melyet mivel nyilván nem ismertem belülről, ő volt előnyben.
Mire idáig értünk a történetben, már jócskán beesteledett. Odakint valószínűleg egy lélek sem mozgott, idebent is talán az utolsó csille indult meg utolsó utasával, vagy anélkül.
Egy elég groteszk helyszínen sikerült végül padlóra küldenem ellenfelemet. Egy kórházi ágyon hevert egy csonkolt holttest, mely időnként felült és a sín felé fordult, hogy rémes hörgéssel és átkozódással induljon el a közeledő kocsi felé. Most a háttérben én álltam, a lábaimnál meg szintén egy, nos, csonkolt holttest, csak épp ez nem mozdult sehová.
Ekkor érkezett meg az utolsó szellemvasutas.

My body's shaking, theres no turning back

Nem állíthatnám, hogy különösebben bizalomgerjesztő kapualjban kell időznöm, míg az utolsó kocsi megérkezik értem, de a figyelmeztető, mélyről gurgulázó morgás hozzá tartozik a megfizetett, borzalmas élmény fogalmához. Két jókora, barátságtalan kőszörny meresztgeti rám tüzes rubinszemét a robosztus oszlopokkal szegélyezett tornác tetejéről, miközben szakadatlanul hangot adnak ellenszenvüknek. A vízköpők már csak ilyenek – vígasztalom magam, és a kedvenc musicalem slágerét dudorászva megpróbálom kirekeszteni a folytonos zúgást. Fogalmam sincs a válaszról, és talán nem is akad egyáltalán megmondója, de vajon mi viszi rá az embereket, hogy önszántukból beüljenek egy horrorfilm vetítésre, lemásszanak éjjel a pincébe, ellenőrizni azt a furcsa zajt és legfőképpen, hogy felüljenek az Elátkozott Szellemvasútra?
Monotonná fakuló dalolászásomat kerekek fémes csikorgása szakítja meg, mikor lefékez előttem az egyszemélyes, pokoli kalanddal kecsegtető, gazdátlan szekér. Teketóriázás nélkül belecsusszanok, és a csille esélyt se adva a visszakozásra, rögtön megindul velem a szuroksötét alagútba. Mintha a túllétbe csöppennék – azt hiszem, most értem meg a jóslástan egyik alapfogalmát -, a kinti zsivajt zsibbasztó csend váltja fel, csak a saját szívverésem tompa dobbanásai visszhangoznak a semmiben, ami egyre inkább magába húz. Vakon pislogok, de még a saját kezem sziluettje se kivehető. A kétség éhes féregként rágja be magát az elmémbe – a szemem világát, vagy az irányítást vesztem-e el a testem felett.
Hirtelen rántással török ki a fullasztó Semmiből, a gyomrom a torkomig ugrik, az arcomat csípi a hideg menetszél, és ha a levegő nem szakadna a tüdőmben, örömteli kiáltással zuhannék a feneketlen szakadékba. Az adrenalin végigsöpör az ereimen, és úgy érzem, minden pénzt megér ez az átkozott éjszaka. Boldogan, könnyfátyolos szemmel száguldok a vasút hullámvölgyein, mit sem törődve egyelőre a látóterembe beúszó torzszülöttekkel és a távoli, vérfagyasztó halálhörgésekkel, mígnem pár éles kanyar után, egyetlen figyelmeztető gondolat kezd zakatolni a fejemben. Érzem, hogy valami nincs rendjén, de nem tudom kiszűrni a bevillanó képek és az egyre hangosabb, artikulálatlan üvöltések zavaros egyvelegéből. Gondterhelten dörgölöm meg a halántékom, mire varázsütésre elnémul a világ, és ijesztő magányomban maradok. A kiskocsi fékezve veszi be a következő fordulót, majd kínos lassúsággal gurul ki az egyenes sínszakaszra.
A döbbenet dermesztő gyorsasággal hasít belém, halálra váltan kapaszkodok a csille peremébe, miközben az agyam még próbálja elhitetni  sokkba merevedett testemmel, hogy ez is a játék része, csupán egy eszköz a rémes felhozatalból. Letaglózva bámulom a falról csordogáló friss vért, a kórházi ágyon heverő csonkolt végtagot és végül minden lelki erőmre szükségem van, hogy rá bírjak nézni a szinte felismerhetetlen holttestre. A jeges rémület és a tömény undor öklendezésre késztet, ösztönösen kiküszködöm magam a szilárd talajra, hagyva, hogy a kocsim tovagördüljön a feledésbe. Kétrét görnyedve köhögöm fel a megemésztetlen popcornt, beletenyerelek egy ijesztően piros tócsába, amit aztán ügyetlen kétségbeeséssel beletörlök a ruhámba. Nehézkesen támaszkodok fel, a vérbűzös falnak dőlve pihegek, mikor rájövök, hogy nem én vagyok az egyetlen élő idebent. Tudattalan elszántsággal nyúlok a farzsebembe a pálcás kezemmel és szédülve szegezem rá az amarantfát a gyilkosra.

Tudom, sokkal tisztább munka lett volna, ha egy Adava Kedavrát használva végzek a fickóval, ám sokan nem tudják, hogy milyen nehéz is elvégezni a gyilkos átkot. Azon kívül abban nincs is semmi élvezet.
Élvezetet említettem? Nem, ez több annál. A diadal és a győzelem érzése, keveredve azzal, hogy erős vagy, mindenkinél erősebb ezen a rohadt világon. Én vagyok a szörnyeteg, én vagyok az, aki előtt nem áll meg ember fia, én vagyok az, aki démonként portyázik az éjszakában. Ölni egy dolog. De valakit elpusztítani egész más. Teljesen megértem a Nagyúr perverz rituáléit. Úgy hallottam, áldozatainak vérében fürdik, és mindennél jobban áhítozik arra, hogy legnagyobb ellensége véréből ihasson. Igaz, én a vérnek csak a szagát imádom betegesen. Megrészegít az elevenen izzó vörös fém illata, mely savként marja a bőröd, ha hozzáérsz; sűrű, mint a gyanta és semmivel össze nem hasonlítható érzés végignézni, ahogy az előtted heverő áldozatodból lassan elfogy, egyre terebélyesedő sötét tócsát teremtve a semmiből. A testben pedig már nincsen élet. A szemgolyó már nem lát, üvegesedik, elszárad, a bőre a csontjaira aszalódik, a húsa elfonnyad majd, létezését töröljük a tudatunkból.
Így jár az, aki megkérdőjelezi a Nagyúr hatalmát.
Egy kézmozdulattal eltüntetem a maszkot az arcom elől, a talárom ujjába törlöm államról a vért. Alig bírom elszakítani a tekintetem a holttestről, hisz ez az én művem, az én gyönyörű művem, ám a hangok megzavarnak. Egy kocsi csikorog be a kanyarban, ám valamiért más a hangja mint az eddigi üres csilléknek. Egy test fordul ki belőle, mintha a kocsi okádná ki magából utasát: a gyerek térdre esve kezd el rimánkodni a gyomrához.
Mozdulatlanul nézem, még arról is megfeledkezem, hogy arcom már nem takarja a démon maszkja. Nézem őt, a gyenge kis senkiházi ormótlan férget, megállapítom, hogy nem is annyira kölyök már, de kellően gyenge ahhoz, hogy eltiporjam őt is. Amúgy sincs más választásom, hiszen lát engem a testtel és a vérrel és mindennel együtt. Ha agyam hidegvérrel tudna most gondolkodni, eszembe jutna, hogy rákenjem a bűnt (Miféle bűn? Maga a diadalmas feloldozás!), de a vér köde mindent elborít bennem jelenleg.
Egy ostoba mozdulattal rám szegezi pálcáját, a keze remeg. Kiröhögöm. Hosszú, lassú és élvezetteljes kacajjal bámulok a szeme közé. Ez akar rám támadni? EZ?
- Ezt gondold meg még egyszer, kislány! – rivallok rá. A hangom zeng a barlangszerű üregben, akár egy pokol fenekéről szabadult átkozotté. – Meg akarsz támadni? – kérdezem. – Fel se tudsz állni, te szerencsétlen!
Meg fogom ölni. Őt is. Ez nem kérdés. Csak az a kérdés, őt mennyire fogom kiélvezni.

---

Nem számítottam rá, hogy majd egyszerűen fogja magát, és dehoppanál. Kétségtelenül okos. Marasztalnom kellett volna.
Az éjszaka a lány felkutatásával telt...

Lindsay Hames

A puffogó, villogó, színes szerkezet újabb körre viszi kevéske utasát. Szám szerint azt a kettőt, akikben van annyi jóravaló, örömön alapuló életérzés, hogy kipróbálják a Hihetetlen Hajítót.
Nat nem az az ember, akit ilyen fából faragtak. Hahh, fából… értitek a célzást?
Mindenesetre gyermeki csodával tekint a feje fölé tornyosuló, öhm, talán fémszerkezetre. De, ha pontos akarna lenni, hát be kellene vallania, hogy fogalma sincsen miből készülnek a mágusvilág, vidámparki játékai… és hamar eldönti, hogy nem is szeretné megtudni.
Vagy ennél közelebbről megismerni őket…
A Hihetetlen Hajító óriás keze lassan hátrahúzódik, majd hirtelen gyorsasággal előrelendülve messzire hajítja addigi, úgymond utasait, akiket egy bűbájjal kezelt háló kap el, úgy tíz-tizenöt méter után.
- Ühm. – Nat nyel egy nagyot. Nem, már csak az előbbi mágus sikolya is elég lenne hozzá, hogy ne próbálja ki, hát még maga a látvány, ahogy keze-lába lóbálódzik, majd becsapódik. – Ezt meg ki élvezi? – Kérdezi tulajdonképpen önmagától, mástól nehézkes is lenne, hiszen Nat úgy húsz méteres körzetén belül senki sincsen. Vagyis persze a játékot üzemeltető, furcsán torz arcú idegenjén kívül, aki azonnal késztetést is érez a válaszadásra.
– Ha finnyás vagy ficsúrkám minek vagy itt?
A „ficsúrnak” esze ágában sincs magára venni a sértést. Á, dehogy, csak még egész másnap is ezen az egy szón fog rágódni, drága Mary idegeit tépázva. Most azonban tényleg elhiszi, hogy szemet huny a dolog fölött és kezét laza mozdulattal zsebre dugva, fejét oldalra billentve és talán még szemét is megvetően forgatva hagyja el a Hihetetlen Hajító körzetét.
Neki úgyis olyan hely kell, ahol egy: mondjuk leülhet, kettő: valamivel több ember van és három: öhm, nincs három. Az első kettő teljesen elég lenne, ha a park területén egyáltalán találni lehetne olyan helyet, ahol mindez a két feltétel egyszerre teljesül. De a háború nem csak a kiadó forgalmának kedvezőtlen, hanem az efféle vidámparkoknak is. Ki az, aki most örömködni tud, mármint a Weasley ikreken kívül? Úgyhogy Nat inkább leül az első fapadra, amit meglát. Szemben egy forgómasinával, hátterében a Hihetetlen Hajítóval.
Itt várja meg Maryt. Vagyis konkrétan az öt órát, hogy a lány mai utolsó kurzusának is vége legyen. Van még idő, majdnem két óra. De Nat sosem fél az idő múlásától, jól elvan. Viszont fél a halálfalóktól és félti tőlük Maryt is. Úgyhogy bár az egyetemvároson belül elég szabadon elkószálnak egyedül, addig esze ágában sincs a leányzót útjára engedni a messzi honba, innen. Vagy a messzi honból, ide. Mary bizonyára direkt, dühből vette föl az orosz nyelvet a bolgár helyett, különben minden nap egyszerre végeznek. De a lány már csak ilyen, lehetetlen neki parancsolni, szinte lehetetlen kérlelni, szinte minden lehetetlen. Na, az ember kettőt tippelhet, ki mellett gyűjtötte be ezeket a jó szokásokat… jah, hogy Nat-tel nőtt fel… már érthető. De kellenek idegszálak hozzá, hogy a srácot hosszútávon is elviseld. És Marynek még ez is megvan. Micsoda szerencse…  
Néhány másodperc sem telik el a néma üldögélésben, mire a néma már nem is olyan néma, ha számítjuk Nat tulajdonképpen dallamtalan dudorászását, és a kis jegyzetfüzet lapjainak sercenését. Üres oldalt keres, ahová firkálhat. Ismét valamit, mindent. Amit lát, amit hall, amit érez.
Két lábdobbanás, szünet. Még néhány dobbanás. Felnéz. Az út végében egy furcsa figura villámgyors szökkenéssel lép fel egy lépcsőn, majd tűnik el az ajtó mögött, ahová vezet. Ismét a papírjába temetkezik. Az idő hideg, a fák csupaszak. Még a lelkem is fázik…
Új dobbanások. Puhábbak, valószínűleg nőé, de persze ez megtévesztő, bárkié lehet.

Paracelsus lombikjaira, mi a fene volt ez?! - rezzen össze a körülötte lődörgő látogatókkal együtt a lány, majd az elvarázsolt kastély sziluettje mögül előtűnnek a zavar okai is: a két, még most is sikítozó alak, akik nem sokkal később becsapódnak az élménypark egyik legnagyobb játékszerével szemben kifeszített hálóba.
Aztarohadt... - Lindsay pupillái szinte rekordsebességgel tágulnak ki az izgalomtól. Bár egyik fele tudja, hogy akkor is nyugodtan aludna, ha nem próbálná ki az óriás masinát, ami a két fiatalt a hálóba lőtte, a másik - az esztelenebb, vakmerőbb - fele vágyakozva nézi a nagy nehezen lefelé araszoló "lövedékeket". Néhány pillanatig csak habozik, tekintete újra végigrebben a kastély bejáratát díszítő faragványokon és a hóhérnak öltöztetett jegyszedő varázslón, majd végül lecsíp egy darabot a mindenízű vattacukorból és elindul, hogy közelebbről is szemügyre vegye a Hihetetlen Hajítót.
Ma csak két órája volt, ráadásul a másodkiról hamarabb el is engedték őket, úgyhogy Lin elhatározta, hogy felfedezi magának egy kicsit a várost - így bukkant rá a vidámparkra is. Bár otthon az Államokban nem egy sokkal nagyobb és sokszínűbb élményparkban járt már, mégis volt ebben valami más, valami... angol. Lin nem tudta jobban megfogalmazni; a hangulat, az épületek, a mindenféle szerkezetek, de még a vattacukor is annyira tipikusan angol volt, hogy Lindsay már az első percben belehabarodott a helybe. Lassan egy órája kószált az otthoniakhoz képest aprócska parkban: megnézte a céllövöldét, ahol mindenféle édességet meg törpegolymókot, sőt igazi, beszélő-mozgó megbűvölt játékmackót is lehetett nyerni, ha az ember ügyesen céloz a pálcájával; felült a szellemvasútra is és szemrevételezte örök kedvencét, az elvarázsolt kastélyt is. Most pedig még mindig a nemrég szerzett vattacukrot majszolva lassan odaér az égig érő Hajító alá.
Monumentális egy darab, az biztos - jegyzi meg magában, szorosabbra húzva piros kabátját (de persze nem gombolja be, az túl egyszerű lenne...). Fojtott izgalommal nézi végig, ahogy két újabb eszement bemászik az óriási tenyérbe az üzemeltető varázsló útmutatása alapján, majd megfeszül a kötél és... PUFF! A gigászi kar elemi erővel röpíti utasait a felhőmentes, tiszta égbolt felé, azok pedig lelkes visítással és kalimpálással élik át a szabadesés extázisát, amíg a háló meg nem fogja őket. Lin elképzelte, milyen lenne ha valami különösen ronda átok miatt önálló életre kelne a hatalmas tenyér... a látogatók sikítva menekülnek a masina elől, ami dühödten próbálja agyoncsapni őket, mintha csak szúnyogok lennének....
- Kipróbálja, kislány? - kacsint a látványosan izguló lányra a minden hájjal megkent varázsló, kizökkentve ezzel a kissé talán morbid révedezésből.
- Hmm, talán majd máskor! - kacsint vissza Lin, majd újabb darabka édességet lekanyarítva a pálcáról továbbáll egy kicsit nyugodtabb helyre, ahol leülhet. Sokkal jobb móka lesz a barátaival együtt kipróbálni a Hajítót.
Már éppen letelepedne egy üres padra, mikor egy ismerős, vörösesszőke alakot pillant meg az egyik szomszédos helyen kuporogni.
Ez az a srác pálca nélküli varázshasználatról aki állandóan ír... hogy is hívják? - morfondírozik a boszorkány, miközben lassan elindul a mit sem sejtő firkász felé.
Hogy is... hogy is...
- Nat! - böki ki a varázsló elé toppanva - Szia, leülhetek? - kérdezi lelkesen, majd ha megkapja rá az engedélyt, lehuppan a fiú mellé. Ölébe veszi a vállán cipelt fekete szütyőt, majd farmeros-csizmás lábait keresztbe téve öldögél néhány percig csendesen, de láthatóan motoszkál benne valami.
- Ne haragudj de észrevettem, hogy mindig jegyzetelsz a noteszedbe. Megkérdezhetem, mit írsz? - szalad ki a száján körülbelül három perc elmúltával, mikor már nem bírt magával. Félig a másik felé fordulva, egyik kezével a kabátgombokkal viaskodva, másikkal a táskát fogva sandít fél szemmel Natre, érdeklődő tekintettel, mosolyogva.

Lindsay Hames

- Nat! Szia, leülhetek?
Női hang. Tehát az iménti lábdobbanások valóban egy puha női talp hangjai voltak. De nem Maryé, azt Nat mérföldekről kiszúrná… Semmit és senkit nem ismer jobban.
Más lány viszont aligha jöhet szóba. Nat profi abban, hogy elüldözze maga mellől őket, ez az idegen mégis tudja a nevét…
De nem több puszta idegennél, tehát egy pillantásra sem érdemes méltatni. A jöttment, viszont úgy fest csak jött, de menni nem akar, szóval Nat durcás hallgatását igennek véve lehuppan az üresen tátongó és hívogató padfelületre.
Mosolygós hang, akcentussal. Mintha énekelne.
Kissé oldalra sandít, azért a gyermeki kíváncsiságát sem tudta soha kinőni… Molettebb lány, de kellemes ránézni, olyan egészségesnek tűnik, amin a szája sarkában bujkáló apró mosoly megint csak dob kissé. Mint, akinek sosem volt gondja az életben. Persze ezt nem lehet első ránézésre megmondani, sőt sokadszorra sem. Van, aki csak túllép a keserűségen és új életet kezd. Van, akit egész életében kísért, de megpróbál vele együtt élni. És van, akit tönkretesz.
Gyorsan visszatemetkezik a kis jegyzetfüzetébe, nehogy még az a vád érje, hogy néhány másodpercnél tovább foglalkozik egy idegennel… öhm egy olyan idegennel, aki nem mellesleg tudja az ő nevét. Ismét oldalra néz. Persze ismerős valahonnan, de hát annyi emberrel kell mindig kezet fognia, jópofiznia, vagy csak simán hallgatni a hülyeségeit, hogy mindre egyszerűen nem emlékezhet. Bár ez a lány nem az a fajta lány, vagyis nem annak tűnik, akit egy hivatalos vagy üzleti alkalmon ismerhetett meg. Tudva Nat társadalmi életét csak egyetlen dolog maradhatott, vagyis kettő; Roxfort és az Akadémia. Előbbiben nem sok barátja akadt, utóbbiban pedig nem sok ismerőse, szóval passz.
- Ne haragudj de észrevettem, hogy mindig jegyzetelsz a noteszedbe. Megkérdezhetem, mit írsz?
Tehát az idegen nem adja fel.
- Ne haragudj, de megkérdezhetem ki a manó vagy te?
Fordul most már nyíltan a lány felé, nem gúnyosan vagy gonoszan, de mintegy gyermeki rosszasággal a hangjában érdeklődik a kiléte felől. Utána talán válaszol az előbbi kérdésre. Addig nem. De nem mellesleg ő Nathaniel Forest híres kalandregény író, szóval nem is igazán érti mi a probléma. Mindenki hallotta már a nevét, aki nem az hát veszített néhány jó könyvet… De, hát így járt…

Ajtónyikorgás. Kattanás, nyílván az ajtó bezáródása. Néhány lábdobbanás, valaki lefelé igyekezett pár lépcsőfokon. Nat a lányról az út végében lévő házra néz. A furcsa figura, aki az előbb bement, most futva távolodik az épülettől.  Majd minden előjel nélkül összeesik.

- Nézd! – Mutatja szinte önkéntelenül a lánynak. A kíváncsiság arra sarkallná, hogy az ismeretlen felé induljon, de az ösztönei alapján inkább menekülőre fogná. Szóval csak ül és figyel, minden idegszálával a környezetére összpontosít, de semmi. Ha az egy átok volt, a ház mögül, vagy magából a házból kellett jönnie. Mégis mitől-mástól esett volna össze, ha nem egy átoktól? Okos… A ház a parkhoz tartozott, valószínűleg kiszolgáló helyiségekből, esetleg irodákból, karbantartó szobákból állhatott. De ez csak erős feltételezés. Ettől még biztosan nem kihalt, tehát akár jöhet is onnan egy átok…

De miért nem megy senki, hogy megnézze, mi van a férfival?