Roxfort RPG

8 személyes kupé.
Két oldalt, egymással szemben találhatóak az ülések.

.-= IQ betyár MegaSajt =-.


Pezsgés.
Zűrzavar.
Talán ez a két szó a legmegfelelőbb arra a helyzetre, amely már jócskán kibontakozóban volt a pályaudvar 9 és ¾.-ik vágányán, és annak környékén. A diáksereg valósággal megszállta a helyet, egyre többen és többen érkeztek, hogy felszállhassanak az expresszre, amely egyenesen Roxmortsba viszi őket, meg persze engem is. Én már kényelmesen elhelyezkedtem az egyik kupéban, és nekiláttam annak a bizonyos könyvnek, amiben a főszereplővel párhuzamot vonhatok önmagamat illetően. Biztos voltam benne, hogy nem fogom megúszni az utat egyedül, és lesznek olyanok, akik bekérik magukat, helyet kérnek, hiszen annak ellenére, mi vár a népekre idén, meglehetősen sokan jelentek meg… vér nélkül nincs műtét, mondotta volt egy nagy ember. A lényeg, az út alatt én elviselem a társaságukat, ha kussban vannak, vagy legalább alapjáraton fröcsög a nyáluk egymásra… mindegy, csak én ne kapjak a megindult váladéktermelés anyagából.
Lapoztam.
Alig kezdtem neki a műnek, a harmadik oldal első sorát olvastam, amikor a kupé ajtaja halk szisszenéssel húzódott ki, utat engedve a zajongásnak. Nem tekintettem fel, mert nem érdekelt, hogy melyik balfasz, vagy éppen ütődött lotyó kukkantott be egy körre. Két lehetőség volt, az egyik, hogy meglát, és azonnal visszahegeszti a meglehetősen vékony, üveggel tarkított fémlapot… a másik, hogy udvariasan, az etikettnek megfelelően megkérdezi, helyet foglalhat-e, nem tartom valakinek az üléseket. Gondolná az ember, hiszen elviekben és a mende-monda alapján roppant értelmes diákok járnak a Roxfortba. Ezt a tételt rengetegszer cáfoltam, ahányszor csak szóba jött, mert szerintem a diáksereg nagy része egy büdös majom, utánzásból élnek, az intelligenciahányados szintjük pedig hasonlatos egy fél-maroknyi molylepkéjével… maga az iskola pedig nem más, mint egy jól berendezett állatkert, ahonnan már csak a „ne etesd az állatokat” tábla hiányzik. Természetesen az érkező az én verziómat támasztotta alá, szegény pára akkora marha, ha levágnák, az egész Egyesült Királyság egy évig lakmározhatna a húsából. Szó nélkül baszta le elém a holmiját, aztán fogta a csontos picsáját, és mellém heveredett.
Nyugalom.
Hidegvér.

Leeresztettem a könyvet, szépen lassan, elvégre hova kapkodjak, időnk, mint a tenger, ideges nem voltam, lelki békém töretlen maradt. Amint a remekmű a combomon pihent, oldalra pillantottam, a mellettem ülőre, várva, hogy ő is rám tekintsen. Biztosan észrevette, hogy méregetem, de megszólalni nem voltam hajlandó, amíg a betegesen kék szemembe nem nézett. Amint ez megtörtént, halálos nyugalommal, már-már bársonyos hanglejtéssel szólaltam meg.
- Gondolom bicskával szoktad enni a fagyit!
Semmi köszönés, elvégre ő sem tette meg, holott másodikként érkezett, akkor én miért tűntessem ki eme kiváltsággal? A kijelentés egy kissé idegesebb szájából bizonyosan úgy hangzott volna, mekkora hatalmas paraszt vagy öregem! De ugyebár ne legyünk vulgárisak, ez az első nap az iskolából. Meg sem várva, hogy mit válaszol, fordultam ismét a könyvem felé, majd emeltem meg azt. Mielőtt újra nekikezdtem volna az olvasásnak, még egy kört odaszúrtam a köcsögnek.
- Nálunk is a koszos cselédek nyitják, csukják az ajtót… de nem törik le a köröm, ha én megyek be valahova...
Újabb mekkora egy marha vagy körmondat, érezni lehetett, mert lezáratlan maradt. Az rendben, hogy küllem alapján milliomos csemete, anyuci és apuci meleg szarig nyalnak neki, vagy akár a fél világ, magától soha nem fog megoldani semmit az életben… de őt nem zavarja a kinti nyüzsgés? Idióta. Az iskolába járók többségének reakciójából leszűrve két dolog következett, pálca, vagy szócsata. Pálca? Legyen, iskolán kívül nem varázsolunk, mert van egy törvény… szócsata? Legfeljebb kibaszom a vagonból és eltanácsolnak.

Hangok.
Egy kérdés.
Részemről lezártam a mellettem ülő marhaivadék ballépését, valamint summáztam intelligenciáját, amikor az ajtóból egy újabb hang hallatszott valamiféle „bocs” formájában. Ismerős csengésű, és emiatt eresztettem csak le a könyvet ismét. Már meg sem lepődtem, kivel sodort össze ismét az élet ösvénye. A fúriás leányzóval, az idétlenkével, a feltűnési viszketegségűvel. Csendesen méregettem, és amikor elhagyta ajkát a kérdés, van-e hely a számára, meg sem várva a mellettem ülő tirpák reakcióját szólaltam meg.
- Természetesen!
Ismét kellemesen lágy hangnem, nyugalmas, kimért, melyet követően letéve a könyvet az ablak alatt rögzített asztalkára előre dőltem, és az előttem lévő ülésen heverő csomagot összefogva szó szerint felbasztam a tartóra. Leszarom, hogy esetleg törékeny is volt benne, legközelebb majd gondolkodik az illető, hová dobálja a lomjait.
- Vannak még értelemmel bírók az iskolában, ez megnyugtató.
Summáztam oda mélyen a zöldekbe tekintve, majd halovány mosollyal dőltem ismét hátra az ülésen. A helyzet adott volt Sajt számára, ha beszélgetést akar kezdeményezni, tegye, meglátjuk, milyen témát dob fel. A milyen volt a nyarad eleve felejtős, akkor olvasni fogok… persze egyelőre más alternatívák is kilátásba helyeződtek.
Figyeltem.
Vártam.

Blaine – Grosiean

Az a fél lépés, amit a küszöbtől tett, csak azért van, hogy a többiek, akik még a helyüket keresik ne rajta keresztül akarjanak elérni céljukhoz. A helyzet azonban igen furcsa, annak ellenére, hogy két mardis van itt, nem úgy tűnik, mintha a két fiú éppenséggel szívélyes csevejt folytatna egymással. Mosoly egy kicsi sem, és a levegőben is érezhető a feszültség, ahogy a két srác tartása is elárulja, épp valamibe belemászott.  Zöldjei nagyra nyílva próbálják felmérni a helyzetet, s mikor meggyőződik arról, hogy nem kell repülő átkoktól vagy épp kirobbanó közelharctól tartania, engedélyt kér a maradásra. Nem igazán vár valami nagy lelkesedést, sőt igazából arra számít, mint eddig mindenhol, elutasításra. Távozni ugyan már semmi kedve, kezd az agyára menni ez a klikkesedősdi, és most már igazán letenné a hátsóját egy kényelmes kis ülésre.
Tekintete először a hozzá közelebb ücsörgő Grosiean fiúra vetül, ám a válaszadásban megelőzi kedvenc mardisa. A barnát nem kicsit meglepi ez a … lelkesedés. Na jó ez egy elég erős szó, ám a hugrás arcára is kiül meglepettsége.  Néhány pillanatig csak pillog, mint hal a zacskóban, szorítása erősebbé válik hátizsákján, pedig senki nem tesz olyan mozdulatot, mintha el akarnák azt venni tőle. Nem, nem kell félreérteni, nem gondolja azt, hogy most rögtön megtámadja a két gonosz mardekáros, egyszerűen csak úgy érzi meg kell kapaszkodnia. Lehet azért, hogy meggyőzze magát arról, hogy nem valami hülye álomban van, bár a mai reggel igazán beleillene egybe. Elsőre igazán meg sem tud szólalni, de aztán megtalálja a hangját.
-   Öööhm… - nem mintha neki nem lenne bőven elég, hogy Blaine megtűri a társaságában, de azért a bizti kedvéért még kivár néhány pillanatot, adva lehetőséget Richardnak is az esetleges nemleges válaszra. Míg ő rá figyel, Sean mit sem törődve vele íveli fel az ülésen hagyott táskát a tartóra. Erre kénytelen felnézni, mert bár amaz teljesen élettelen tárgy, elég nagy erővel lett megküldve, mondhatni ez még neki is fájt. Elhúzza a száját is, ahogy a tartóra néz, de mint mindenben ebben is felfedezi a jó szándékot. Merthogy ennek is van. És a Blaine-nel szembeni ülés felszabadul.
Ez mind nem elég, mivel Sean még odaszúr egyet. De kinek? Persze hamar leesik neki, hogy most bizony ő van „megdicsérve”, csak azt nem tudja miért. Bejött, köszönt, kérdezett, mert hát, ez az alap. Ő nem takarózik a nevével, mert hát ez a szülei hagyatéka és nem a saját erejéből elért dolog. Az egy dolog, hogy a szülők nagy tiszteletnek örvendenek a mágikus sportok világában és a kviddics rajongók körében, de ez egy vonaton, és főleg ilyen környezetben semmit nem jelent. Azért egy igen félreérthetetlen pillantást küld évfolyamtársa felé. Tudja ő jól, hogy egyébként mi a véleménye róla, és nem is hibáztatja érte.
Végül vesz egy nagyobb levegőt, vigyorát képtelen magába fojtani, és ezzel az idegesítő képpel fordul Grosiean felé. Semmi rosszindulat nincs benne, mégis valamilyen szinten idegesítő lehet ez a vigyor. Pedig egyáltalán nem foglalkozik a ténnyel, hogy úgy néz ki, a fiatalúr le van szavazva. Saját táskáját a megüresedett ülés mellettire teszi, ő maga pedig némi óvatoskodást követően leül a felkínált helyre.
Felsóhajt. Végre leült, és ezt a helyet most már senki nem fogja elvenni tőle.
-   Köszi szépen… - a bizti kedvéért csak most köszöni meg a fáradozást. Ugyan nem mondta, hogy ablak melletti helyre fáj a foga, de meg kell hagyni sokkal jobban szeret ott ülni. És, ha már így van, akkor inkább ő, mint egy táska. Máskor első dolga lenne kinézni az ablakon, de most le sem veszi szemeit a betegesen kék íriszekről. Fejében gondolatokat pörget, leginkább arról, hogy most vajon mire vár a kékek gazdája. Most mindenki vár, de talán csak a lány nem tudja mire. Szemöldöke hol megemelkedik, hol lesüllyed, el is telik talán négy-öt másodperc is szótlanul, legalábbis Shay részéről, amikor végül is megunja a helyzetet.
-   Mi jót készültél olvasni? – dől előre az ülésen, térdeire könyökölve nézegeti a könyv fedelét, mosolya pedig leginkább arról árulkodik, hogy nem biztos, hogy hagyja is, hogy megtegye. Mivel ő nem igazán szeretne a „vakációról” beszélni, így a témát hanyagolja is.

.-= MegaSajt =-.


Csend.
Feszült.
Feszültnek biztosan feszült az a bizonyos beállt csend, legalábbis a jelenleg is álldogáló hugrabugos csaj, valamint a mellettem ülő majomnak is aligha nevezhető háztársam részéről. Én továbbra is halálos nyugalomról tettem tanúbizonyságot, valahogyan nem érdekelt ez az egész –rohadtul klisés, a felsőbb éves részéről indított ki, ha én nem vagyok a menőnek beállított- helyzet. A véleményemet elmondtam ezzel kapcsolatban, azt hiszem eléggé világosan, és ezzel együtt ki is adtam magamból mindent, amit szerettem volna. Abban a pillanatban sem a düh uralkodott el rajtam, sokkal inkább egyfajta megrökönyödés, hogy ekkora tirpákok élnek a világunkban… sajnálatos módon a közvetlen közelünkben is, tehát a romos és omladozó iskola falai között. Elég szánalmas dolog, hogy az a kurva toll, amely olyan gondosan el van rejtve, és a születő gyermekek közül az alkalmasokat vési a nagy könyvbe, értelem szerint nem szelektál. Amennyiben megtenné, az ilyen helyzetek tökéletesen elkerülhetőek lennének… és persze az iskola is nyugalmas lenne, arról nem is beszélve, hogy szinte tökéletes. De ki tudja ugyebár, hogy mi lesz egy gyermekből, mivé neveli az élet, és mivé nevelik a szülei. Meg kell adni a számára a lehetőséget, elvégre értelemmel bíró emberféleség is cseperedhet belőle, hogy aztán éldegéljen az állatok birodalmában. Nehéz ügy, és a kiismerhetetlenségből fakadóan együtt kell élni a nehézségekkel, akarva, akaratlan.
Ez van.
Ennyi.

A válaszomat követően Sajt még tétovázott, mintha fosna a mellettem ülő haragjától, amaz mit tenne, ha leülne… esetlegesen attól, hogy a kettőnk között zajló eszmefuttatás csodálatos perceitől foszt meg minket. Mindkét eset lerendezett téma, erről persze sejtése lehet csak a mentalitásomból fakadóan. Aztán ismét érkezik a jól nevelt ember ismérve, az a bizonyos köszönöm szó, amely akár vaskapukat is képes tökéletesen porig rombolni, ha éppen jól irányzott ütésként viszi be az ember. A leheveredés körülményessége ellenére aztán csak sikeredett a velem egy évfolyamot taposó, fa, öngyilkosság, keksz, feltűnési viszketegség és kocsmaimádó nőszemélynek. A tollászkodás persze elmaradhatatlan ez esetben is, mivel más nem akad, amellyel a kicsiny trióban magára vonhatná a figyelmet… azon kívül, hogy hol fel, hol pedig lefelé bambul magában. Szerencsére ez a helyzet is hamar a múlté, kérdésével szakítja meg.

Merész.
Érdekes.
Mintha olvasna az ember gondolataiban, szerencséjére felejtősnek vélte a nyári témát felhozakodni, és inkább valami értelmeset kérdezett. Azt nem mondom, hogy visszasoroltam volna a klisés emberek kategóriájába, ha felhozza, hogy hányszor vett levegőt a nyáron, vagy hányszor ment szarni… mert sajnos jelenlegi diáktársaim többségének ez bizony az érdekesség felsőfoka. Ő helyette előredőlve a könyvemet kezdte fixírozni. Már nem pillantottam oldalra, nem érdekelt a mellettem ülő, sem pedig az intelligenciaszintje. Halovány és pillanatnyi mosollyal adózva a témaválasztásnak csuktam be a kezem ügyében lévő művet, majd nyújtottam a lány felé, ha szeretné, hát vessen rá egy pillantást.
- Donnie Darko!
Jegyeztem meg a címét nyugalmas hangon… nem, mintha nem tudna olvasni, de hát ugyebár elhangzott egy kérdés, amelyre illik is választ adni. Mivel úgy jelentkezett a kupéban, ahogyan az meg van írva, kijár neki is figyelmesség. Persze bizonyos fokig, azért túlzásokba nem fogunk esni. Viszont azt már elérte, hogy ne úgy kezdjem vele, ahogyan a nagy többséggel. Mondhatni, elért valamiféle reputációt a szememben, ez pedig egy olyan kiváltság, amely mellé egyfajta normális társalgás is képes párosulni.
- Nem tudom, miről szól, nem olvastam el a szinopszist a végén. Akkor nem lenne a könyvben semmi élvezet.
Az igazat megvallva jelen helyzetben a legkevésbé sem zavart a válaszolgatás, egyrészt nem ellenkezett az általam alkotott és rám vonatkozó szabályokkal, másrészt, biztos voltam abban, hogy az előttem ülőnek is kedvére van, harmadszor pedig, tökéletesen tudtam, hogy a mellettem ülőnek nem. Az pedig, hogy az ismertetőt nem olvastam? Mi a büdös életnek van egyáltalán ilyesmi, ha az ember elolvassa azt, akkor lőttek a kellemes, vagy éppen kellemetlen csalódásnak, amit a mű okozhat.
Ránéztem.
Csend.

Blaine

Sajnálatára nem képes gondolatokban olvasni, pedig bizonyára kíváncsi lenne, egyes diákok mikor mire gondolnak. Néhányszor még a szemben ülő mardis gondolatai is érdekli, bár ő az a fajta, aki kimondja, amit gondol. Ezzel nincs baj, de a hugrás meg van róla győződve, hogy vannak még elrejtett, ki nem mondott dolgok. A lány erőteljesen hirdeti nem érdekli, ki mit gondol róla, s ez így is van, de néha mégis felébred benne a kíváncsiság mások róla kialakított véleménye iránt. Pusztán kíváncsiságból. Mondjuk most leginkább Grosiean gondolatai érdekelnék, elvégre biztos benne, hogy félbeszakított valamit. Ha eléggé elkalandozott lenne, de legalábbis annyira, mint azt Blaine gondolja róla még azt is feltételezné, hogy esetlegesen róla volt szó. Talán egy pillanatra fel is merül benne, hogy megkérdezi, de aztán lát néhány dolgot. A merev tartások egészen másra utalnak, mint egy bolond kis hugrás kibeszélése, így végül is elhessegeti gondolatait és igyekszik jelen maradni a fülkében.
Úgy tűnik a végzős belenyugodott, hogy nincs kérdezve, legalábbis háztársa részéről, s még talán egy kicsit arrébb is húzódik. Vagy nem, Shay csak szeme sarkából figyel rá, de azt is csak azért, mert a perifériájában van. Figyelme középpontjában most egyértelműen Sean sütkérezhet, és természetesen a könyve, amit nem nagyon szándékozik neki engedni elolvasni.

A cím önmagában nem mond neki semmit, de még a borító sem mutat meg sok mindent. Ha már a mardist ilyen kellemes állapotában találja, kihasználja a felkínált lehetőségeket és kezébe veszi a felkínált könyvet. Mivel nem valószínű, hogy ő el fogja olvasni, hacsak egyszer esetleg kölcsön nem kéri, neki nem árthat, hogy elolvassa a könyv borítóján található szinopszist. Mosolyogva néz a fiúra, míg kiemeli kezei közül a kötetet, igyekszik nem bénázni. Mint mindig most is eszébe jut néhány másféle végkifejlet, például, hogy elejti a könyvet, amire Blaine felpattan és önmagából kikelve szitkozódik. Fogalma sincs miért gondol vele kapcsolatban folyton ilyesmire. Magában ő is különböző jelzőkkel illeti a fiút, s azon meg sem lepődne, ha kiderülne, hogy fordítva is így van.
- Hmm... - olvasgatja a sorokat, de nem igazán akar neki összeállni a szituáció. Mármint, hogy egy ilyen történet mitől lehet elég egy könyv megírásához. Természetesen nem látja át, s az a pár sor, ami áttekintésként szolgál a műről, elég kevés ahhoz, hogy egy konkrét kép alakulhasson ki róla.

- És miért épp ezt választottad? - kíváncsiskodik tovább, míg a könyvet, talán jelzésértékűen, talán csak figyelmetlenségből, a saját térdeire fekteti, s immáron arra könyökölve veszi fel korábbi pozícióját, mosolygós zöldjeit pedig visszafüggeszti évfolyamtársára. Ajkai is kedélyes mosollyal ajándékozzák meg a mardist, bár ez nem ritkaság, mégis elég nehéz megállni, hogy az ember ne viszonozza. Kedve lenne szélesen vigyorogni.
- Csak azért, mert eléggé furinak tűnik. Legalábbis az összefoglaló alapján... - nem igazán alkothat erről most így túl kerek véleményt, mert az a leírás sem épp a legtökéletesebb egy olyan számára, akinek gőze sincs miről szólhat. Valamit azért sikerült megállapítania.
- Miért olvasol mugli könyveket? - érdeklődik úgy, mintha ez valami tiltott dolog lenne. Halkan, nem suttogva, de azért nem is emelt hangon. Nem kell félreérteni, egyszerűen csak nem nézte ki a srácból, hogy ilyen jellegű irodalom is érdekli.

   Nem, nem szeretek olvasni, és most mégis. Ha ezt otthon látnák, körberöhögnének, vagy nem is, még jobb, el se hinnék, hogy mit látnak. Ez a könyv viszont egy különleges eset. A nagyi mindig is dicsérte meg minden és tulajdonképpen az ő befolyására szereztem be.  Most meg ugye itt van a kezembe.
   Kényelmesen a falnak támasztom hátam, majd vetek egy pillantást az előttem helyet foglaló srácra, aki szintén olvas és nem igazán akarom megzavarni, de… jó isten, mi van velem? Nem akarom megzavarni? Azt hiszem, kezdek kicsit puhány lenni. Nem szabad engednem, hogy túlságosan is… nem is tudom, olyan más legyek. Mármint, más, mint amilyennek a többiek ismernek. Az, hogy más képet mutatok magamról, az meg már megint más téma.
   Felnyitom, majd nekifogok elolvasni a szereplők listáját, ám ekkor egy hang szakít félbe. Egy eléggé kellemetlen és undok hang. De végülis igaza van, az illem úgy diktálja, hogy nekem meg kellett volna kérdeznem, hogy be szabad-e jönnöm, én meg túlságosan is nagyképű voltam, de már mindegy. Most meg túl nagy önbecsülésem van és éppen ezért eszem ágában sincsen bocsánatot kérni.  Inkább mosolyogva olvasom tovább a könyvet, s közben fogaim között, jól hallhatóan szűröm ki a szavakat.
- Nem, dehogyis. Ha tudni akarod, én nem használok segédeszközöket egy fagyi elfogyasztásához. Az egy dolog, hogy te olyan elkényeztetett vagy, hogy még azt is nehezen tudod elviselni, ha a fagylaltot nyalnod kell és ezért bicskát használsz. Egyébként meg értettem a célzást. – hangom teljesen higgadt, kissé szarkasztikus. Most már rá nézek, illetve a könyvére. És ismét megszólal, ám ennek a mondatnak nem sok értelme van. Szám vigyorra görbül, s ismét válaszolok, bár lehet, hogy nem kéne leállnom, vitázni vele – annak ellenére, hogy tudom, mégis mennyire fogom élvezni.
- Húha. Ha nem láttad volna, most én nyitottam ki az ajtót. Tudood… rátettem a kezem, megfogtam és kinyitottam. Ennyi. És most, ha megbocsátasz…. – mondom neki, még mindig teljes higgadtsággal, s visszavonulok könyvem mögé, ám ekkor valaki kinyitja a kupé ajtaját. Egy csaj. Hmm… nem is akármilyen. Azért egy menetet megérne. Vagy kettőt. Egész jó.
   A gyors terep-felmérés után bólintok egy kurtát, de már látom, hogy hál’ istennek nem nekem kell szórakoztatni majd, hiszen, jó jó, elég dögös, na de most nem vagyok valami enyelgős, csevegős, flörtölős hangulatomban. Olyannyira, hogy vagyok olyan jó fej és úgy csinálok, mintha a szemben lévő, népművészeti cserépedény, magyar nevén köcsög, megjegyzését, meg sem hallanám. Ez… nem is tudom, mit mondhatnék rá. Egyszerűen gyerekes.
   Mivel semmi mondandóm nincsen, egyiküknek sem, igyekszek kizárni beszédüket, s a könyvre koncentrálni. Egyáltalán nem érdekel, miről folyik a társalgás. Én jól érzem magam, amíg hozzám nem szólnak. Ennyire egyszerű.

A vonaton
A vonat-felderítő hadjáratot egyszerűbbnek hittem, mint amilyen az valóban volt.. Szinte minden fülkéből ismerős arcok integettek ki, de Izát és Audot sehol nem láttam. A folyosón tekergett a tömeg, mindenki ide-oda hurcolta baglyát, vagy valamelyik poggyászát – nem tudom, miért nem rakták át a poggyászkocsiba, mint mindenki más-, vagy épp rohangáltak, hogy elmeséljék háztársaiknak a nyár emlékeit. Ilyenkor tudtam igazán utálni az egész forgatagot.. de ma nem akartam haragudni senkire. Akárhogy rohantak, vagy mosolyogtak rám – bár inkább Mikire, én nem örvendek nagy népszerűségnek határtalan kedvességem miatt-, valami rányomta a bélyegét az egész napra. Mondom én, mintha vágóhídra vinnének minket.
Mika szinte minden kupéba vidáman sikkantott be, mindenhol le kellett állnunk pár percre, míg tömören összefoglalta a nyári eseményeket, majd az egyiknél megrángatta kezemet.
- Zoo kérlek-kérlek-kérlek ide üljünk bee!
- Izáékkal mi lesz? – szúrtam oda csak úgy mellékesen.
- Majd egy fiákerbe ülünk. Tudod, hogy minden évben ugyanazt választjuk, ott majd megtaláljuk egymást! – mélyet sóhajtok. Ezzel én is tisztában vagyok. Az egyetlen dolog, amitől tartok az Mika zsebében rejtőzik. A prefektusi jelvény. A prefektusoknak ugyanis mindig el kell mennie megbeszélésre, így egyedül maradok majd.. Nem mintha annyira tartanék más emberek társaságától (Mikinek csak van annyi esze, hogy nem egy fiúkkal teli kupéba ültet be, ugye?), de így is van épp elég ellenségem már.. Mindegy, majd hozom a legjobb formám.
Vállaimat megvonva sóhajtok fel, mire Mika a nyakamba ugrik, és be is lendül a többiek közé. Merlinre, de toleráns vagyok ma.
Újabb mély sóhaj, majd lesz, ami lesz alapon belépek a fülkébe.

10-es kupé
Belépek az ajtón, Mika már le is dobta magát valahova. Még mielőtt követném, szemügyre veszem a bent lévőket, hogy tisztában legyek vele, hova is rángatott be Miki. Egy ismeretlen mardekáros srác, idősebb, mint mi, de többet nem tudok róla, jelen pillanatban nem is érdekel; mellette Sean, majd a harmadik ember Shay. Háromból kettő fiú, ez szívás, de a három jelenlévőből kettőt egészen kedvelek, nem rossz arány.
- Helo. – ejtek meg egy tétova köszönést, majd valami mosolyszerűt villantok Sean és Shay felé, és leülök a hugrabugos lány mellé. Nem szívesen kezdeményeznék beszélgetést, ez általában Mika feladata. Úgyis épp egy párbeszéd közepén léptünk be, plusz kicsit még mindig aggaszt Audrey és Iza.. Hülye vagyok én? A Roxfort Expresszen utazunk, mi miatt aggódok?

   Elhaladtunk már annyi-annyi kupé mellett, a legtöbből ismerős arcok mosolyogtak vissza, de Zoo csak szelte maga előtt a utat, tovább és mindig tovább, mintha célirányosan haladna a vonat belseje felé. Az évek alatt megtanultam, hogy sok esetben jobb, ha Zoo megérzéseire hagyatkozom. Neki élesebb szeme van, mint nekem. Talán azt is kiszúrta, hogy a kupékból visszaintegető emberek mosolya olyan, mintha vattacukorból ragasztották volna az arcukra. Hogy miközben barátságosan bólogattak felénk, minden erejükkel azt kívánták, hogy haladjunk tovább, csak ne az ő fülkéjük legyen a kiválasztott fülke. Vajon hányan tudják az iskolában, hogy mi félvérek vagyunk? Hát megkezdődött?
   Beszélgettünk erről Sophie-ékkal a kocsiban, de még most sem egészen értem, mire akart felkészíteni minket. Talán Zoo jobban átlátja a jelen helyzetet. Én egyszerűen csak nem akarok hinni ebben. A változtatások, amiről a diákok itt is, ott is sustorognak, túlságosan… sterilek. Nem akarom elhinni, hogy ugyanabba a Roxfortba megyünk vissza, ahova tavaly, vagy hat évvel ezelőtt.
   Így ezért vakon, de reménnyel telve kukucskálok be az ajtókon, keresem a régi hangulatot, a fertőzésnek ellenálló eszméket. És követem Zoot.

   És ha szerinte a 10-es kupé lesz az igazi, akkor én bátran lehuppanok bent az egyik ülésre. Zooval szemben, de szorosan az oldalfalhoz préselődve, mert az a bizonyos bátorság nálam ki is fújt ennyiben. Főleg mikor alaposan szemügyre veszem az utastársainkat. Szemközt a szélen Shay – vidám hugrabugos, meg is értem, miért volt Zoonak első blikkre megfelelő a kabin. Mellettünk azonban két fiú gubbaszt az ülésén – mindketten mardekárosok, és egyiküket sem az iskolai sakk-klubban ismertem meg. Tétován Zoora pillantok, megerősítést várva. Ugyan már, Jamesék vagy az Ashmore ikrek biztosan nem néztek volna ki minket maguk mellől, de mi egyenesen a kígyófészekben foglalunk helyet? Persze csak a bizonytalanság beszél belőlem, nem szokásom megbélyegezni az embereket. Tudom, milyen érzés. Látatlanban mélyet sóhajtok, mint a gladiátor, aki felkészült a vadakkal való összecsapásra. Szép is, a gladiátorokhoz hasonlítom magamat…
   - Helló, hogy telt a nyaratok? – mézszínű mosolyom azon hamarjában az arcomra is ragad. Szentséges egek, ugye ezt nem mondtam ki hangosan?! Miért kezdek el a legnagyobb ostobaságokról fecsegni vagy kérdezősködni, amikor úgy érzem, hogy sarokba szorítottak? Micsoda élhetetlen, logikátlan reflex ez? Bizakodva nézek végig a társaság tagjain – Sean talán most fog keresztüldöfni a pillantásával, a mellettem ülő Richard pedig egyszerűen kinevet majd. Sokat nem tudok a srácokról, de ebben szinte biztos vagyok. Shay, kérlek, ments meg!
   Ha van olyan téma, amit tilos szóba hozni… akkor én egészen biztosan rátalálok arra a tabura.

.-= Sajtli - valamint a száj nélküli szájasok, Mika és Zoo =-.


Ahogyan az várható volt a szegény kis párácskától, egy igen élettelen válasszal illetett, amellyel megpróbálta a már amúgy is sár alatt lévő imázsát menteni. Természetesen ettől csak még mélyebbre süllyedt a szememben, bár úgy voltam vele, hogy ez már igencsak nehezen fokozható. Amennyiben van a föld alatt pokol, ő valahol azalatt járt, és még azalatt is a magánszámával. Semmi életerős megnyilvánulás, semmi kreativitás, csak egy kis nyöszörgés, ami már majdhogynem könyörgésbe fuldoklott, hagyjam őt békén. Természetesen hagyom én, nem szokásom minden jött-ment ujját levagdalni. Azt ki kell érdemelni. Eldöntöttem magamban, hogy tökéletesen ködnek fogom nézni a hülyegyereket, ez a legjobb megoldás mindkettőnk számára… kifizetődő… senkinek sem esik baja.

Csend.
Vártam.
Az ezt követően Sajttal kibontakozó beszélgetés fonalát szem előtt tartva, a könyvemet átadva megtekintésre vártam a reakciókat. Természetesen kiszámítható volt valamilyen formában, mik is azok a dolgok, amelyek foglalkoztatni fogják… nem azt mondom, hogy a hugrás lükepék minden mozdulatát előre lehet tudni, de azért vannak pillanatok, amikor egy bénább jós is röhögve megmondja, mi következik. Ebben az esetben ez a helyzet állt fent, biztos voltam benne, hogy át fogja futni a tartalmat, majd érdeklődve megkérdezi, miért ez… a második kérdés azonban nem szerepelt a kigondolt listán… hogy mi az ok, ami miatt mugli könyveket olvasgatok. A választ tökéletesen egyszerűen le tudtam volna festeni. Azért ez a könyv, mert ajánlotta a boltos, más nem lévén legyen alapon. A mugli kérdésre is egyszerű a felelet, semmi ördöngösség nincs benne, azért bújok néha ilyen könyveket is, mert bizony vannak olyan írók, akik megszégyenítik a hülye varázslógyerekeket. Soha nem olvastam például Lockhart műveit, mind egy nagy rakás fos. Görcsös, nyálas undorító szarpacsmag.
Az ajtó.
Zajok.
 
Már éppen nekilendültem volna a válaszadásnak, természetesen a tőlem jól megszokott tökéletesen érzelemmentes és unalmat mutató fejjel, amikor valaki, vagy valakik ismét feltépték a kupé ajtaját. Nem tekintettem oldalra, de elgondolkodtam rajta, hogy vajon újabb barmok érkeztek-e, akiknek nincs egy rohadt piros szar a pofájukon, amit szájnak neveznek, hogy köszönjenek, és érdeklődjenek. A várakozásomat, valamint a kabin csendjét az egyik ülés halk neszezése törte meg, röviddel azt követően pedig újra hangzott a hang, melyet követően két köszönés is felütötte a fejét. Ebből ítélve két lány csatlakozott a kompániához, mégpedig olyanok, akiknek van szája… akkor hogy a büdös életbe nem voltak képesek érdeklődni is. Tény, egyik felük ember lehet a majom mellett, mert legalább a köszöntés az megvolt… nem úgy, mint egyeseknél.

Mosoly.
Halovány.
Halovány mosollyal tekintettem az előttem ülő hugrás csajra, majd szemeim a térdén elhelyezett könyvre kúsztak egy pillanatra, aztán pedig oldalra, hogy végre megnézzem magamnak az érkezőket. Sajt talán már ismert annyira, hogy tudja az igencsak nyögvenyelős, és inkább erőltetett mosolyból, pár keresetlen szó fog kikerekedni. Ahogyan végigmértem az idiótákat, rá kellett döbbennem, hogy mindkettőt ismerem, egyikkel konfrontálódtam is a csillagvizsgálóban még valamikor év közben. Zoo a griffes picsa, és Mika az örök cimborája… sülve-főve együtt, egymás hatalmas fenekében. Mikára tekintve szólaltam meg, ha már ő kérdezett… illett válasszal és köszöntéssel „kedveskedni”… természetesen a mondat felénél Zoo is kapott a kékek jeges mivoltából, ha már volt annyira agyalágyult ő is, mint barátnője.
- Üdv! Tudod, ezt azután kellett volna megkérdezned, miután érdeklődsz, foglaltak-e a helyek, Angyalom!
Igazán Blainesre sikeredett, bár, nem is szerettem volna másképpen előadni. Megvan a saját magam stílusa, hát miért fordítsak hátat neki? Az, hogy megsértődnek-e, vagy észreveszik magukat, rajtuk állt. Merlinre, hogy a büdös rettenetben van az, hogy ahová lépek, ott marha terem? Mintha valami átok ülne rajtam, és egyszerűen kihalnak a környezetemben az értelmes emberek. Bemegyek valahová, köszönök, és érdeklődök a szabad helyről. Ezt követően, ha ismerős arcot látok, vele esetleg beszélgetést kezdeményezek… de akkor sem a klisés szarokról. Ez csak nekem ennyire evidens?
Nyugalom.
Hűvösség.

Előre dőltem, és a Sajt térdén lévő, kezeivel takart könyv törzsén végighúztam az ujjam, mintegy babrálódva. Magam sem tudom, miért, csak úgy jött a mozgássor magától. Belekezdtem volna a válaszadásba is, amelyet a lány már várhatott, de biztos voltam benne, hogy hiábavalóan tenném. A két érkező úgyis megszakítja majd a kettőnk között kialakult diskurzust, nehogy az enyém legyen az utolsó szó. Hát a nem létező becsületüket azért meg kell védeni…

A végzős mardis nem tűnik úgy, hogy nagyon életjelt kíván adni magáról, azon kívül, hogy néha lapoz egyet a könyvében éppen olyan, mintha ott sem lenne. Rém izgalmas lehet az a könyv, Shay talán vet is a borítójára egy pillantást, de mivel Grosiean keze takarja azt, így több másodpercet nem is pazarol rá. Nem bánkódik Richard társaságának hiánya miatt, végül is jobb szeret kettesben beszélgetni. Blaine-nel meg főleg. Valahol várja az epés megjegyzéseket irányába, netán a sületlen kérdései miatt, vagy hogy miért épp egy könyvről akar beszélgetni vele. Nem tehet róla, érdeklődik, és ez is egy módja annak, hogy megismerhesse, ha már sikerül kihámoznia mit is szeret, könnyebben tud érdemleges beszélgetésbe kezdeni. Azt már biztosan tudja, hogy szereti a másik vérét szívni, amit mint kiderül ő is tud viszonozni, és egészen élvezni is.
Kíváncsian várja Sean válaszait, elvégre nem csak azért tette fel őket, hogy ne legyen csönd, vagy mert annyira szereti a saját hangját hallani, hanem mert valóban kíváncsi, hogy mi érdekeset talál egy mugli könyvben. Talán kap valami jó kis tippet, az más dolog, hogy ő is olvasott már olyanokat, de azok leginkább valami lányos regények voltak. Lányként elszöszölt ezeken is, de valami igazán érdekes, kalandosat is szívesen olvasna már. Hátha.
Szinte már látja, ahogyan a srác szája szólásra nyílik, de mintha borzolni akarná az ő idegeit mindezt csigalassúsággal telik. Először le sem esik neki, hogy az ajtó nyílását hallja, annyira szuggerálja a betegesen kék íriszeket, meg az épp csak elnyíló ajkakat. Lassanként aztán bekúszik a folyosó zaja, és a közeli neszezés, hogy valami történik körülötte. Követi a mardis tekintetét, mígnem maga is sikeresen felfedezi az új érkezőket. A belépők láttán halvány mosolyra húzódik a szája, elvégre kedves ismerősöket sodort ide a szél. A mosolya azonban nem egészen felhőtlen, de azt talán sikerül megtartania saját kis titkának, hogy miért.
- Helló! - köszönti a lányokat könnyednek szánt hangon, mintha nem épp valami számára nem kívánt szituációba sodornák ezzel.

Tekintete ezután visszairányul Seanra, akinek arcán húzódó mosolya igen beszédes. Az ő számára biztosan, kapott már belőle jócskán, más kérdés, hogy ezek őt minduntalan visszavágásra késztették. Zoot ismerve ő sem fogja szó nélkül hagyni, amit valahol vár, valahol pedig szívesebben venné, ha inkább csöndben leülnének maguknak. Szeme sarkából látja csak mit ügyködik a mardis srác, s amint érzékeli a közeledő ujjakat, zavartan követi őket szemével. Nem fagy le annyira, mint az Üstben, most nem is ér hozzá, de a közelség így sem hagyja hidegen. Alig hallhatóan köszörüli meg kiszáradt torkát, majd felsandít az arcára. Nem, ne féljünk, egyáltalán nem esik le neki, hogy esetleg a könyvét akarja valahogyan visszakapni.
Hirtelen tör rá valami megmagyarázhatatlan vágy, hogy egyen egy almát, amit a szomszédos ülésen pihenő táskájából elő is húz. Igazából nem nagyon szeretne válaszolni Mika kérdésére, sok mesélni valója nem lenne. Elmesélhetné ugyan, hogy volt egy igazán érdekes találkozója a lábainál matató mardissal, meg hogy egy tök jót vásárolt a szülinapján. Képtelen megállni, hogy néha rá ne nézzen, s bár úgy tűnik mintha várná, nagyjából biztos benne, hogy a srác nem fog a nyári élményeiről beszámolni.
- Nekem tűrhető volt... - dünnyögi az orra alatt, talán némileg bántó lehet, hogy nem valami beszédes perpillanat. És ezzel talán ki is fújt az elmesélhető kategória. Jobbja a táskájába kúszik, miközben tekintetét körbehordozza az egybegyűlteken.
- Kér valaki almát? - kérdez körbe, míg ő maga kivesz egy zöldet magának. Az illem ezt kívánja, ő megkérdezte. Nem biztos, hogy jutna mindenkinek, de ő szívesen osztozik, még annak ellenére is, hogy beleharap a sajátjába. Jóízűen ropogtatja, amikor lenéz a gyümölcs húsára azonban kikerekednek a szemei. Igen, ki mással is eshetne meg, ha nem Shaelynn Scarborough-val, hogy az almában, amit eszik, egy kukac már tanyát vert. Szerencséjére nem harapott bele, de talán mondani sem kell, hogy az étvágya tőle egy életre elment. - Bleeeehh... - eltakarni úgysem tudná már a szitut, hiszen néhány másodperce ő maga hívta fel a figyelmet magára az almázással. Az arca először elvörösödik, nem épp ilyen szituációról álmodozott. - Ajándék fehérje annak, aki kéri... - neveti el magát, bár undorodik a látottaktól, a szerencse, hogy a kukacba nem harapott bele képes poénosnak éreztetni a helyzetet.

.-= Sajt - Mikike - Miss Planetárium - Mr. ?-Arany-?vér =-.


A hatalmas lelkesedésemről tanúbizonyságot tevő csodálatos köszöntést követően gigantikus csend uralkodott el a kupéban, mintha mindenki blokkolt volna egy pillanatra, te jó ég, mit mondott? Mintha a két érkező lány nem erre számított volna, hanem ennek a megnyilvánulásnak a tökéletes ellentétére. Jah, hát ez sajnos nem a buzikkal teli helyiség, ahol nyálat csorgatva epekednek utánuk a szánalmas férgek… illetve egy lehet, hogy igen, mert Sajtli köszöntését követően csodával határos módon megszólalt. Egy csapásra megeredt a nyelve, pedig eddig úgy festett, elvitte a kiscicácska. Sajnos tévedtem, oh, mily rettenetes öröm lett volna rajtam úrrá, ha kiderül, hogy valóban… és vissza sem akar jönni a szőrös dög soha többé a testrésszel. Ehelyett újra hallgathattam a szánalmasan erőltetett és gyerekes próbálkozását, amely egyértelműen arra irányult, hogy leégessen. Idióta. A régi Sean, még a Cedrah idő előtti most kérdés nélkül ökölbe szorította volna a kezét, majd egy akkorát baszott volna a hülyegyerek halántékára, hogy az helyben megdeglett volna a kényelmetlen ülésen... csordogáló vére szépen átitatta volna az amúgy barnás-szín huzatot. Arra sem lett volna ideje, hogy haláltusát vívjon, egy jól irányzott halántékos ütés, és viszont látásra, megszabadult a világ egy újabb gyökértől. Mivel azonban elég sok ragadt rám a tanokból, így csak oldalra tekintettem egy pillanatra. Az eleddig érzelemmentes arc most változni látszott. Halovány, féloldalas mosoly jelent meg a szám szegletében, miközben megráztam a fejem… jelezve, Merlinre, mekkora balfasz vagy. Zoo a kis találkánk óta ismert már annyira, hogy tudja, a nem létező lelkembe kurva nehéz belegázolni. Meg, van egy nagyon jó mugler mondás, okos enged… csak sajnos a mellettem szenvedő nem szamár, sokkal inkább egy bégető birkára hasonlít… akinek nem aranyvér folyik az ereiben, hanem híg foslé. Csoda, hogy a szaga nem itatja át a testét, és bűzölög itt a kupéban.

Sajt.
Kukac.
A fejrázással és a rohadt módon lesajnáló féloldalas mosollyal letudtam a magam mellett ülőt, persze egészen addig, amíg a képzeletbeli gyufaskatulya belsejét ki nem húzza. Messze állt még tőle, mert engem roppant nehéz felidegelni… de ugyebár, lehetetlen nem létezik, csak tehetetlen… persze ez a csökött tökéletesen tehetetlen… szóval…  Előre tekintve néztem, ahogyan a barnaság előkotorja az almáját, majd felkínálja, végül hatalmasat beleharapva találkozik annak lakójával. Itt már nem mosolyogtam, csak néztem csendesen, hogyan is reagál a helyzetre. Természetesen mi mást tett volna, előadta igazi önmagát, a társaságközpontja, feltűnési viszketegség rohamot. Persze ezt most a jó értelemben, hiszen próbált kifacsarni az amúgy elszúrt és mások számára talán feszült helyzetből valamit. Azt tudtam, hogy már nem kell sokat várni a szófosásra, jönni fog, mint amikor rossz kosztot éve a mellékhelyiségbe kell mennie az embernek… megállíthatatlanul robog kifelé. Biztos voltam benne, hogy a lázadó inkább a griffes lesz, sem, mint a hollós nyugalom szigete.
Vártam.
Csend.

Rekord sebességgel vágom le magam az ülésre, így is tudom, hogy megjelenésünk nem marad majd szó nélkül, de egyelőre sokkal jobban foglalkoztat az idegen mardekáros arca.. Jó isten, mi a tököt mosolyog ez? Gyorsan végigpillantok magamon, hátha én adok okot a kárörömre, majd Mikára pislantok, de rajta sem találok semmi furcsát; pedig még mindig a jobbik eset, ha káröröm van a srác arcán. Inkább, mint valami megjelenésünk miatti önfeledt boldogság. Egyáltalán ki a frász ez? Megpróbálom elnyomni zavarom okozta fintoromat, nehogy ezzel is hergeljem, vagy bármi. Tekintetemmel inkább Seant stírölöm. Komolyan, szinte megkönnyebbülök attól, hogy Blaine megszólal. Merlinnek hála, hogy a jó öreg kötekedésbe bonyolódhatok megint, ez legalább normális emberi reakció.
- Hallod, Blaine, ha azt hiszed, hogy most mélyen megbánjuk a dolgot, akkor ugye tudod, hogy tévedsz? – vetem oda haragosan, mert a szemem sarkából látom, hogy az idegen mardekáros mosolya nem lankad. Komolyan, most ez valami pszihopata gyilkos akar lenni? Bár ha horrorisztikus lenne, azt még könnyebben elviselném.. Adja az ég, hogy tényleg gyilok járjon a fejében!
Lefogadom, hogy Sean nem fogja kibírni, hogy ne válaszoljon valamit, de segáz, komolyan bírom a srác stílusát, sokkal jobban, mint a többi nyálhengerét a suliban, de Mika? Vajon ő hogy fogadja a kora reggeli kritikát? Hosszan figyelem a barna hollós vonásait, de drasztikus változást nem fedezek fel rajta, és ez megnyugtat..na, ha az idegen zöldike nem szólalna meg. Milyen mézes-mázos hangja van! A hideg futkos a hátamon, komolyan meglehet, hogy ide dobom ki a taccsot.. Félelmetes, milyen szemekkel néz.. rá sem bírok nézni. Inkább fixírozom a saját térdeimet, azok legalább nem hozzák rám a frászt.
Shay megszólal! Végre, amúgy is szívesen hallgatom, ha az oldalamon csacsog, de hogy most milyen jeget tört meg az elmondhatatlan. Nem szívesen reagálnék a felsőbbéves mardekárosnak, a mosolygó arcától tényleg a hideg ráz. De hát ez van, jöhet troll, gyilkos, zsivány, megvadult kentaur vagy eszétvesztett kopogószellem, egyiktől sem fogok úgy padlót, mint egy mosolygó férfiarctól. Nem mellesleg, az összes kiszámíthatóbb, mint egy arcára boldogságot öltő szarzsák.. Hjajj, ez a gondolat mindig apámat juttatja eszembe, milyen nosztalgikus.
Többek között ettől a gondolatmenettől, valamint az almától is roppant változatos kifejezés ül ki arcomra: a fintor. A nagynénéim bárhogy is próbálkoztak, sehogy sem tudtak rászoktatni az egészséges étkezésre. Esetleg, ha egy kis áfonyaszirupba mártogathatnám az almát, de így? Hiába, engem nem az egészséges ételek pusztítására teremtettek. De Shay undorára felcsillan a szemem, és kikapom kezéből a kukacos almát. A kukac gyönyörűen berendezte magának az alma belsejét, kár is lenne tönkretenni kis remekművét.. de most lehet mégis kénytelen leszek megtenni. Eleinte azt hittem, nem lesz zavaró az idegen srác jelenléte, egy undok disznót bármikor elviselek magam mellett, de most lehet meg kellene mutatnom, mihez tartsa magát. Hát sajnálom, kispajtás! Nagy levegő, és marás. Belemélyesztem fogaimat az almába, és kiharapom a kukacos részt az aprósággal együtt. Sosem volt gyenge a gyomrom, nem beszélve arról, hogy a meghökkentés mindig is egyik kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott, szóval..
- A kukac jó, az alma kissé száraz. – nyammogom teli szájjal, majd a mellettem lévő ülésre dobom a gyümölcsöt, lespórolva sajnálkozó pillantásomat az elpusztított kukac-lakhely felé. Közben ellesek az felsőbbéves felé, hogy lássam vadállati tettem milyen reakciót vált ki belőle.

   Minek is szólaltál meg egyáltalán?! Csak korholom magamat, és közben reménykedem, hogy nincs minden érzésem az arcomra írva. De tudom, hogy nyitott könyv vagyok, egy szánalmas, színes képekkel illusztrált mesekönyv. Irigylem azokat, akiknek van egy tisztességes pókerarcuk, amit kedvükre előkaphatnak, ha olyan helyzetbe keverednek, mint most én. „Adj hát hamar arcomra egy tokot!” Könnyebb lenne azonnal kirohanni ebből a fülkényi pokolból, még amíg nem túl késő.
   Sean Blaine bevitte az első döfést. Mit mondhatnék erre? Igaza van! Fecsegek össze-vissza, mint egy idióta csitri, pedig voltaképp még engedélyt sem kaptunk a leszálláshoz. Remek, szóval most mi a teendő? Tanácstalanul bámulom Sean hideg szemeit, és próbálom kitalálni, mit vár tőlem. Érzem, hogy az arcomat kíméletlenül elönti a pír, és legszívesebben a jegesre hűlt tenyerembe rejtőznék, de az talán még az eddigieknél is kínosabb reakció lenne. Lenyelem a torkomba szaladt öklömnyi gombócot, s inkább a padlót fixírozom tovább. Biztonságosabb. Kiszámíthatóbb.
   Aztán ahogy felcsendül Shay hangja, még kisebbre zsugorodom ültömben. Úgy számítottam, hogy a felszínes csevegés majd oldja valamelyest a hangulatot, de most még rosszabbul érzem tőle magamat. Még a felajánlott almára se merek választ adni, hát még amikor kiderül, hogy kukacos is. Richard Grosiean bíztató szavai pedig pont az ellenkező hatást váltják ki belőlem, mint kellene. Csak idegesebb leszek tőle. Hogyhogy tudja a nevemet?! Honnan? Hiszen hetedéves, én meg… nos, nem vagyok túl népszerű az iskolában, ami azt illeti. Összezavarodom ettől a kitüntetett figyelemtől, s a tekintetem úgy repdes az egybegyűltek között, mint a szobában rekedt szédült légy.
   - Én nem akartam… öhm… ta-talán kimehetünk… ha nem, izé… – próbálom a fülem mögé igazgatni az arcomba hulló hajamat, egy otromba mozdulattal végigtördösöm az ujjaimat is, néha még az ajkamba is harapok, nehogy folytassam ezt az eleve kudarcba fulladt mondatot… egyszóval mindent elkövetek, hogy leleplezzem a feszültséget, ami ettől a borzalmas kupétól felgyülemlett bennem. – Szóval... öhm, bocsi...
   És a mondat végleg besült. Zoo minden keserves igyekezetemet hazavágja a megjegyzésével. Ami mellesleg könnyed, kiélezett és egyértelmű. Valami hasonlónak indult az enyém is, csak éppen… hát igen. Nekem az ilyesmihez több idő és gyakorlat szükségeltetik. Rendesen meg tudom alapozni a rólam kialakítható képet, az tuti.

   S mintha Zoo a fejemben olvasna, olyasmit tesz, amivel még inkább aláfűthet az egyébként is izzasztó hangulatnak. Félszemmel figyelem, ahogy magához ragadja Shay leszázalékolt almáját, és ekkor megáll bennem az ütő. Minden erőmmel igyekszem elfordítani a fejemet, de nem megy, a testem leblokkolt és megtagadja az agyam parancsait. A szemem pénzérme nagyságúra guvad, és olyan fintort kanyarítok ki, hogy azt még Zoo is megtapsolná. Ha nem lenne annyira elfoglalva a kukaccal, amit épp ebben a minutában harap ki az almahajlékából. A szájam elé kell kapnom a kezemet, mert érzem, hogy ez olyan téma, amit a gyomrom képtelen bevenni. Itt bajok lesznek!
   A nyelőcsövem úgy szorul össze, mintha valaki marokra fogná, s összegubancolná a többi belső szervemmel; közben pedig csak tátogok, mint a partra vetett hal. Ez nem történhet meg, itt és most NEM! Akarva-akaratlan Richard térdét használom kapaszkodónak, onnan lököm el magamat keresztülvetve a kupé egészén. Érzem, hogy valakinek kegyetlenül belerúgok a sípcsontjába, míg megint másvalaki lábára helyezem az összes testsúlyomat. Csak remélni tudom, hogy nem a fenyegető tekintetű Seané ez a tetszetős fél pár cipő…
   De nem érek rá mindezzel foglalkozni – levegőre van szükségem! Már előre tudom, hogy azt vágják majd a fejemhez a többiek, hogy szégyen így túlreagálni a dolgot, végtére is Zoo csak lenyelt egy kövér kukacot… istenem, megette! És szándékosan… újabb görcsöt vet a gyomrom, s a jobbomat még mindig nem merem elemelni a számtól. Csak egy szippantás friss levegőt szeretnék, de minél sürgősebben.
   Ahogy kidugnám a fejemet az ablakon, nagy koppanást hallok. Aztán amikor szétszalad a fájdalom a homlokomban, kénytelen vagyok rádöbbenni, hogy a saját szűkölő arcomat látom visszatükröződni az üvegen. Ettől nem kifejezetten tölt el a nyugalom, sőt. Merészen szembefordulok a kupé utasaival, kockáztatva egy életre szóló kínos élményt mindünk számára, és szabad kezemmel vad jelelésbe kezdek, hátha megszán valamelyikük… talán érzik, hogy kissé sürget a dolog. Ó, istenem…

Shay számára igazán meglepő, hogy Richard megszólal, és egy egész kis monológot tart, természetesen mindezzel szúrkálva Seant. És itt esik le neki az a bizonyos tantusz, a feszültség, amit érzett, és Blaine ugyan mikor lenne vele ilyen figyelmes? Vagy annak nem volt köze ehhez? Kíváncsian fordul a srác felé, szemöldökeit összevonva fürkészi a mardist. Ajkait összepréseli és továbbra is csak a fejében járatva a gondolatokat dől hátra az ülésen. Kap egy mosolyt, amit viszonoz némi zavarral tekintetében.
Részéről nem érti miért van ekkora feneke a dolgoknak, elvégre az egy teljesen normális dolog, ha valaki engedélyt kér egy foglalt kupéba való bejutáshoz és arra, hogy a bár láthatóan üres helyek egyikét is elfoglalhassa. Meg kell adni az embereknek a lehetőséget arra, hogy elküldjék. Shay egyáltalán nem veszi magára az ilyesmit, ő sem szívesen utazik akárkivel, például ha megtehetné az aranyvérűt mindenféle megkülönböztetés nélkül dobná ki, csak mert nem szimpi neki. De ebben az esetben neki hallgass a neve, mert ő is csak utólag csatlakozott. De van egy szájacskája, amit sajnos olykor többször nyit ki, mint kellene, de akkor épp jól tette.

Szánakozva hallgatja Mikát, nem igazán lenne most a hollós helyében, Sean tud nézni, és bár ő maga egyáltalán nem tart tőle, mások lehet, nehezen viselik el a betegesen kék és hideg íriszeket. Rá nem úgy vannak hatással, mint a többségre, hiszen majdnem ugyanilyenek néznek vissza rá a tükörből, azzal a különbséggel, hogy az övéi zöldek és ártatlan fénnyel csillognak, szinte mindig boldogan. Mosolyával próbál valamennyi bátorságot önteni a lányba de nem könnyű, ilyen távolságról, no meg nem is rá néz. Ő próbálkozik oldani a feszültséget, melynek egyértelmű okozója a drága Sonka, aki mit sem zavartatva magát élvezi a helyzetet. Shay csak belül vigyorog és hol ide- hol oda kapja a fejét várva, hogy ki lesz a következő.
Zoo feleselésén kénytelen elvigyorodni, s már akár le is állna szedni a téteket a Blaine vs. Deshanel szópárbajra. Ha már így alakult, amit kissé bán, azért megpróbálná ebből is kihozni a legjobbat, más kérdés, hogy ez hogy sikerülne neki. Az alma épp tökéletes nasi lenne egy ilyen helyzetben, csak hátra kellene dőlnie, lábait felhúzni, persze a könyvet továbbra is gondosan az ölében tartva szemlélni a meccset. Amikor a táskájába nyúl még egyáltalán nem sejti, hogy hamarosan ráfordul majd minden szempár kié rosszallón, kié csak úgy, mint máskor míg valaki másé pedig felragyog. De tehet ő róla? A ronda balsors még rondább fintora, ami vele történik, de ebből persze mindenki azt, hogy ki amit akar. Sean fapofával mered a lányra, továbbhordozva a zöldjeit Richard nevetséges fintorával találkozik.

~ Chh öcsééém, ez csak egy kukac, nincs félbe harapva se semmi és nem is egy csótány, csak egy pici, fehér kukac. ~
Ő sincs az ajtóig sem az állatvilág eme válfajáért, de azért egy ilyen apróságtól még ő sem fél, az más kérdés, hogy megenni sem szeretné. Nem úgy Zoo, aki úgy csap le a kezében leledző férges gyümire, mintha a legjobb nasival kínálná. Meg sem merte volna álmodni, hogy lesz bárki a kupéban, akinek gusztusa támad rá. A másik véglet, pedig a fülke másik végében kuporog, Mika arca fehérről szürkére, majd pedig zöldre vált, olyan fokozatosan, ahogyan az előbb még virgoncan mocorgó kukac utolsó útjára indul a griffis szája felé. Nem hisz abban, hogy a lány valóban meg meri tenni, amire készül és mindaddig így is marad, amíg a fogai nem érintik az alma húsát.
- Te... te hogy tehetted ezt? - kérdezi teljes döbbenettel, s Zoo válla felett elnézve látja, hogy társa gyomra készül felmondani a szolgálatot. - Te... megölted... - nem is azon akad fenn, hogy megette, látott már valóban visszataszító dolgokat, és egy vértelen kukac megevése még csak a top tízbe sem kerülne. Azonban Mika máshogy van ezzel és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva fülke felé kezd el támolyogni és nem az ajtó felé. Shay annyira belelapul a székébe, amennyire csak tud, lábait felkapja maga elé, és Sean könyvét az arca elé veszi, takarva magát az esetleges rókatámadástól.
- Az ajtó felé, az ajtó felé, Mika!!! - biztatja a lányt biztosnak vélt fedezékéből, míg ő maga lassan átszakítja a kupé falát annyira próbál hátrálni a lány útjából.

.-= Sajtocska - a kupéban hányattatott sorsú Mikike - Miss önelégült Zoo - Mr. csendben vagyok ?-Arany-?vér =-.



Mondhatnám, hogy már megint megmondtam, de lassan ez is olyan klisévé növi ki magát, mint bármelyik örök igazság a világunkban. Ki más szólalt volna fel, mint a griffendéles Szentem, akivel a Planetáriumban volt már egy diskurzusunk. Őszintén és szívből jön, de úgy pofánbasznám, ha nem különbség lenne a lába között, hogy nyaka eltörne darabokra… a csigolyák szilánkjai átvágnák a tarkóját, és vérezne is még egy kört. Van pofája beülni úgy, hogy egy kibaszott kérdést nem tud feltenni, ami még az óvodás kis kreténeknek is megy… és azután természetesen még neki áll feljebb, mert meg mertem jegyezni. Teszem hozzá gyorsan, meghazudtolva magam eléggé emberi formában tettem.
- Eszem a szíved, Bogaram!
Kellemes felvezetés az orbitális pofon előtt, amit szándékozni kívánok benyújtani nála számlaként. A hangszín magától értetődően unalmas és üres, tökéletesen érzelemmentes, ahogyan én is. Nem vagyok feldúlva, mert válaszolt, nem érzem azt, hogy gyorsabban kalapálna a szívem. Sokak szerint nem is ver, lehet, nekik van igazuk… de még mindig jobb, mintha faszom nyálat forgatna bennem vér helyett.
- Tudom, hogy nem bánod meg, ahhoz elég éretlen vagy még!
Szó szerint.
- Egyszer, talán, valami Merlini csoda okán majd benő a fejed lágya, és képes leszel beismerni a hibáidat…
A mondat végének hanglejtését megváltoztattam, hogy érezhető legyen, még nem fejeztem be, de valószínűleg nem is fogom. Afféle „nem igazán szeretném tovább kommentálni azt, mekkora Tulok vagy” formában. Fészkelődtem egy kellemes sort az ülésen, majd Zoora tekintve haloványan elmosolyodtam, és kacsintottam egyet, hadd egye a fene a kis picsáját.

Kukac.
Étek.
Egyes kultúrákban szokás megenni a Sajtlika által talált dögöket, de jómagam nem voltam oda azért a konyhaművészetért. Mi a tökömnek rágcsáljak szarban turkáló bogarakat, amikor vannak normális ételek is a földkerekségen, ráadásul igen ízletesek is. Tény, ha a szükség hozza, bizonyosan beburkolom, de amíg nem kellő, kihagyom… nem úgy griffesünk, aki kellemesen elfogyasztva azt próbálta bizonyítani, mennyire májer kislányka. Tökéletlen próbálkozásának hála a hollós szendeséget sikerült teljesen kiborítania, és hányinger közeli állapotba sodornia. Lemondó és gúnyos mosollyal ráztam a fejem, hogyan lehet két csaj ennyire szerencsétlenség csúcsa. Mika aztán felkerekedett kiokádni a bizonyosan bűzös béltartalmát, boldogítva ezzel a vonat folyosóját, esetleg a szerelvény oldalát. De nem, ennyi értelem sem szorult belé… természetes, hogy a zárt ablakot választotta. Már amikor a pofájához kapott, tudtam, hogy lesz ennyire hülye… és volt arca még a lábam is megtaposni. Nem fájt különösebben, a csaj vasággyal együtt lehetett vagy fél kiló. Mivel ott ablak volt, ahol eredetileg a fejét képzelte, megfordult… ennyi észt, bazd meg. Kinyitni luxus, pedig elviekben egy kézzel is lehetséges a mutatvány… meg ugye varázslónak tanulunk. Merlinre, és mondják, hogy nem egy marhacsorda látogatja a kibaszott iskolát.
Felkeltem.
Megragadtam.

Ahogyan megemelkedtem, jobbommal a fülke ablakának felső kapcsára basztam egy kurva nagyot… ennek folyományaként a felső üveg úgy hullott alá, mint egy halott test az emeletről az utcára. A mutatványt követően a balom a vállára helyeztem, strammul szorítottam meg. Nem úgy, hogy elvegye a pofája elől a kezét, és rommá okádja a kabint, ezzel együtt a Sajtocska arca előtt lévő könyvemet. Jobbommal meg a feje búbját tartottam meg… ahogyan kifordítottam az ablakon, figyeltem rá, hogy a feje a menetiránnyal ellenkező sarokba kerüljön. Így ha elokádja magát, akkor a fosos masszát, ami kiömlik belőle, nem húzza vissza az expressz sebességéből adódó és becsapó huzat. A mögöttünk lévő esetlegesen nyitott ablakok meg annyira nem érdekeltek… A fejét előre nyomva tartottam pár pillanatot, aztán elengedtem. Mély sóhajtással ráztam meg a fejem, lemondóan, jelezvén, mekkora tehetetlen csürhe ül idebent velem. Leheveredve az ülésre ismét elkényelmesedtem, majd mutatóujjammal jeleztem a hugrás, magát könyvemmel védő felé, hogy ejnye.

   Ha a belépésünket nem fogadták volna némelyek ilyen ellenségesen… ha nem marták volna egymást gonoszabbnál gonoszabb módokon… és ha Zoo nem produkálta volna magát azzal a romlott almával… akkor talán lett volna rá némi esély, hogy a felgyülemlett feszültség nem pumpálja ki belőlem a reggeli borókás croissant és malátakávé egyvelegét, ami a terített asztalon még igazán elegáns és ínycsiklandó volt.
   A zárt ablak okozta páni félelem és kétségbeesés tovább súlyosbította a helyzetet. De még ekkor is elkerülhető lett volna a vég, hanem Sean Blaine emberesen megragadta a vállamat, s miután egy kemény ütéssel rábírta a beragadt ablakot a helyes működésre, széles tenyerébe fogta az egész fejemet, és… kinyomta a menetszélbe.
   Történt már velem egy s más, kínosabbnál kínosabb esemény, de ez a mostani kimagaslik a többi közül. Ha a gyomrom küzdött is a megaláztatás ellen, a lelkierőm már rég feladta a reményt. Sean annyira megijesztett a hirtelen és nem kimondottan baráti támogatásával, hogy csuklottam egyet – ez volt a kezdő lökés –, és kiadtam a rókát. Még így is alig kaptam levegőt, pedig hálistennek nem a menetirány felé néztem. Egész pontosan nem néztem semerre sem, szorosan becsuktam a szememet, hogy ne is legyen a kelleténél több emlékem erről az útról. Kérlek, kérlek, add, hogy a 11-es kupé ablaka zárva legyen!!

   A fordított perisztaltikánál nincs erősebb bűbáj, egyszerűen megadom magam a kényszernek, s míg nem hallom az egykor reggelinek nevezett matéria utolsó falatkáját is a vonat oldalának csapódni, nemes egyszerűséggel a természetre és persze Sean gondjaira bízom magamat. Aztán mikor a késztetés alábbhagy, és a gyomrom sem szorul össze görcsösen, mintha egy óriási marok szorongatná, igyekszem valamiféle jelzést leadni a fiúnak, hogy most már elég a jótékonykodásból, készen állok a megaláztatás utórengésére.
   Kimerülve szipogok és törölgetem az arcomat, könnyes szememet, fogdosom a sajgó vállamat, majd a helyzetre csöppet sem felkészülten fordulok vissza a kupé utasaihoz. Nem számítok együttérzésre vagy szánalomra, de azért remélem, hogy nem röhögnek ki azonnal. Hogy a hátam mögött mi folyik, azt úgysem tudom irányítani. Megsemmisülten ülök vissza a helyemre, és a lehető legkisebbre húzom össze magamat. Mintha ragályos ragyaszóródásom lenne, és bármelyik óvatlan pillantásommal megfertőzhetném a többieket, úgy gubbasztok a bőrülésen, szigorúan a padlót bámulva. Még Zoora se merek felnézni, mert nem tudom, mire számíthatok. Gondolom, vegyes érzelmek dúlnak benne Sean legorombító megjegyzése után, mert úgy tudtam, eddig szimpatizált a mardekárossal. Persze ez most nem igazán foglalkoztat; azt tervezem, miként fogom ezer darabkára szaggatni Zoot a provokáló mutatványa miatt.
   Bár képes lennék láthatatlanná válni! De vegyük a jó oldalát: valójában csak a vonatot érte károsodás (még mindig rimánkodom azért, hogy a szomszédos kupéban utazókhoz csak bekopogtatott a róka, de nem ugrott az ölükbe az ablakon át), az sem orvosolhatatlan, és az elfehéredett képemet és remegő tagjaimat leszámítva nem is látszódhat rajtam annyira a korábbi rosszullét. Fésűként végighúzom a hajamon az ujjaimat, és ellenőrzöm a ruhámat is, hogy valóban így van-e, de úgy tűnik, megúsztam maradandó nyomok nélkül a dolgot. Egy hajmosás azért lényegesen jól esne most. Kissé kihajolok ültemből, hogy rálássak Seanra, a megmentőmre. Nem látom jelét, hogy – velem ellentétben – megrázták volna a történtek, ugyanolyan egykedvűen ücsörög a helyén, mint mikor betársultunk a kupéba Zooval. Ha véletlenül erre nézne, megkockáztatok egy vérszegény mosolyfélét felé, ezzel mintegy köszönetet mondva a segítségéért. El tudom képzelni, mennyire nem kíváncsi a hálálkodásomra, de én azért így érzek most. Igen, határozottan hálás vagyok neki, sőt. Ünnepélyesen megbocsátom magamban minden eddigi gorombaságát, és hozzácsapom őt a „rossz útra tévedt jó fiúk” listájához. Mert nekem ilyen listám is van.

.-= Sajtocska - az élőhalottra hajazó Mikike - Miss önelégült Zoo - Mr. csendben vagyok ?-Arany-?vér =-.



Nyugalom.
Csend.
A csend a kupéban honolt, ahogyan leheveredtem az ülőalkalmatosságra, mindenki lélegzetét visszafojtva figyelte, vajon mi lehet a hollóhátas leányzóval. A nyugalom meg bennem lakozott, meg maga a tudat is, hogy ma is összeharácsoltam egy újabb jó pontot magamnak, és annak ellenére, hogy mindenki szerint én vagyok a legnagyobb köcsög az egész iskolában, ismét segítettem valakin… tény, sajátos formában, de ha nem tettem volna meg, most valószínűleg mindenki a Tündérvirág okádékával a fején üldögélne ebben a kibaszott kis helyiségben. Az meg nem éppen kellemes, még akkor sem, ha fél perc megszabadulni a hajba ragadt gyomortartalomtól, például a minden hányadékban benne lévő, kötelező répadaraboktól… maga a tudat elég gusztustalan, és benne marad az emberben akaratlan is, hiába tisztálkodott meg. Éles és metsző pillantással tekintettem fel az éppen visszaforduló, halálsápadt kiscsajra, úgy festett, mint akit megöltek, aztán infernusként feltámasztottak… beesett szemek, a kezei remegtek még, ahogyan a térdei is. Látszatra eléggé megviselte a dolog, amit nem is csodálok, éppen most sorakoztatta fel a belső szerveit a kocsi, vagy kocsik oldalfalán, ráadásul jó pár ember szeme láttára… a legkevesebb, hogy ezek után kiszárad, és vedel egy kört… meg remélem bevág vagy öt rágót, miután elmormolt egy varázsigét a szájára, nehogy nekem itt bűzölögjön, mert megőrülök. Nem vigyorgok rajta, egyszerűen, ahogyan lépdel a helyére, a barátnőjére tekintek, és megemelve a mutatóujjamat a halántékomhoz nyomva forgatok rajta előre, majd hátra, jelezvén Zoo felé, te marhacsorda, gratulálok. Ezt követően ismét hátradőlve és totálisan elkényelmesedve tekintek a hollósra… ellenőrzi magát. Nem csodálom, ami kijött belőle, csoda, hogy még nem fogyott el.
Rámnéz.
Mosolyog.

Semmi különleges nem rajzolódik ki az arcomra, elvégre elvárt minimumként élem meg az igencsak rejtett, és burkolt köszönetnyilvánítást, mert valószínűleg a halálsápadt mosoly az akart lenni. Segítettem neki, legalább ebben a tekintetben tudja az illemet… bár lehet, hogy a kupéba való leülést követő fellépés tette csak meg a hatását… az sem baj, ezek szerint megtanulta a leckét, és ezentúl menni fog neki ez az egészen egyszerű emberi gesztus is.
- Igyál valamit, kiszáradsz!
Azt már nem akartam mondani, hogy a szájában jelenleg is érlelődő melléktermékek darabkák eltüntetésére sem utolsó egy nagyobb korty víz, vagy bármi más. Még szerencse, hogy a kupé túlsó végében ül, így nem nekem kell szagolgatni a száját… bár, az út hosszú, mire Roxmortsba érünk, ide is el fog érni az orrfacsaró bűz, ha nem tesz valamit. Amennyiben ez így lesz, kelletlen, de nekem kell majd belenyomnom a pálcát a szájába, és belelőni valami illatosító bűbájt, hogy aztán joggal lehessen majd megint mondani, Blaine a bunkó paraszt… meg persze egy újabb strigulát könyvelhetek el azzal a tettemmel Zoonál a miért is utáljuk az összes férfit rovatkában.

A kialakuló helyzet finoman szólva sem tetszetős Shay számára. Mika penészes ábrázata egyáltalán nem önti el jó érzéssel, s mikor már egyre csak komolyodik a helyzet komolyan megrémül. Már biztosra vehető, hogy a hollóska nem fogja kibírni taccsolás nélkül, ami természetesen senki számára nem jó hír, de a hugrás számára még inkább. Ha csak lát valami gusztustalant, nincs semmi baja, Hagrid és a Legendás lények gondozása óra mellett a szagokkal szemben is képes már elnéző lenni, de ha hallja, hogy valaki rókázik, akkor rá is akaratlanul is rájön. Még akkor is elkezd bokákolni, ha nincs is semmi a gyomrában.
Amikor Mika kezd hátrálni az ablaktól, valahol megkönnyebbülést érez, de kénytelen erről lemondani, mivel Sean fenenagy jófejségében nem kifelé tessékeli a lányt a folyosóra, hanem hozzá hasonlóan az ablak felé rángatja. Azon fenn sem akad, hogy úgy ragadja meg a grabancát, hogy nézni is fáj. Felállna segíteni, de jelenleg jobban leköti a tudattól való iszonyodás és annak elkerülése, hogy hasonlóan kiadjon valamit magából, ami benne sincs. Nem igazán szeretne ő is az ablakba sorakozni vagy ilyesmi...

Eddig is serényen hátrált, ez most sincs másképpen, amivel erőst próbára teszi a fülke szakítószilárdságát, amiről eddig megállapítható, hogy tökéletesen ellen képes állni hasonló próbálkozásoknak. A könyvet az ölébe fogja, majd kezeit a fülére tapasztja, arcát felhúzott térdeibe nyomva les ki összehúzott szemhéjai mögül. Hiába azonban az óvintézkedések, Mika ürítését hangok nélkül is elég nehéz végignézni. Bár sok mindent képes lenne végignézni, a gyomra más gyakorlott, de a fülei nem. Sok visszataszító hang van, de valószínűleg mind közül ez a legszörnyűbb. Ilyen esetben sajnos az sem jó megoldás, ha nagy levegőket vesz az ember lánya, így most ezt is mellőzi inkább. Szemei azonban képtelenek pihenni, hol Blaine-re néz, hol Mika hátát lesi, meg az ablakon kifelé, hogy lássa meddig kell még a fülét betapasztani.
Óráknak tűnő másodpercek telnek el, mire aztán az ablak felszabadul. Sean leül, integet a hugrásnak, amit nem igazán tud mire vélni, így csak egy értetlen mosolyt küld felé. A mardis után, ajkát harapdálva és természetesen szánakozó képpel Mikára tekint, agyában megfogalmazódik egy gondolat. Továbbra is felhúzott lábakkal méregeti a remegő hollóst, végül maga sem tudja miért, megszólal teljesen figyelmen kívül hagyva a griffisnek szánt egyértelmű üzenetet.
- Ejha, te aztán termeltél... - kuncog egy keveset - ...kíváncsi vagyok mi van a többi fülkében, szerintem páran tuti frászt kaptak... - valahol ezt nyugtatásnak szánja Mika számára, de valahogy a helyzetek oldásában sosem volt jó, így lehet ezen próbálkozása is kudarcra ítéltetett. Táskájába mélyeszti kezét, majd igazán fel sem nézve bökdösi meg Zoot, hogy adja tovább az üveget barátnőjének. Ha másra nem is, a víz arra jó, hogy kimossa a keserű ízeket a szájából.
- Nem t’om a kukacot le akarod-e öblíteni… - motyogja miközben egy félmosolyt képtelen elfojtani, neki azért tetszett az akció, jót nevetett rajta, persze sajnálja az almát, meg Mikát is, meg önmagát is, mert jól éhen maradt, és lehet az esti vacsorát sem lesz képes magába diktálni eme út emlékére. Csak tekintetével int a hollós felé, hogy ha akad némi kedve, akár tovább is passzolhatja az üveget.
Immáron nem feszengve dől hátra székében, kényelmesen törökülésbe helyezkedik az ülésen, majd ujjaival szórakozottan macerálja a könyv fedelét, melyet most hirtelen nagy kedve támadt felütni.