Roxfort RPG

Egy nagyobb kupé a prefektusi kocsiban. Itt asztalok találhatók székekkel, a fal mentén pedig egy svédasztal helyezkedik el.
Mind a 24 prefektus kényelmesen elfér itt.

   Szörnyű, hogy így kell kezdődnie ennek az évnek – bár mi ez a tavalyihoz vagy az elkövetkezőkhöz képest! –, de hát ha egyszer valamit muszáj megtenni…
   Lázadni akartam, megkockáztatni egy aprócska lógást, sőt, még annak se lehetett volna nevezni a kis mulasztást, amit elterveztem. És végül ott is hagytam a peronon, az integető szülőkkel és bömbölő kistestvérekkel együtt. Nem vagyok én olyan bátor, hogy a nem hivatalos első iskolai napon máris szabálytalankodjam. Bárcsak ne kellene megjelennem ezen a hülye prefektusi gyűlésen! Egyáltalán, mi értelme van? Még azt se tudjuk, milyen tanáraink lesznek, miért jó így elébe rohanni a dolgoknak, minek fontoskodnánk? Ah… és legfőképp, ki volt az a furmászagyú, aki kitalálta, hogy alkalmas vagyok a prefektusi posztra?!

   Mint egy idegbajos, úgy járattam végig az előbbi se füle, se farka gondolatmenetet huszadjára is a fejemben. Egy ideig még próbáltam pro-kontra érveket felhozni a Jelvény ügyében, de semmilyen nézőpontból nem láttam rá a jó oldalára. Szerintem előbb-utóbb be fogok csavarodni tőle.
   Irigykedve hagytam ott a barátaim kupéját, hogy számtalan rogyásig telt kupé mellett elhaladva ráleljek a vesztőhelyre. Nem volt nehéz feladat, csak a vonat elejéhez kellett kaptatni, a legelső kocsiba, egy ilyen egyenes úton pedig még én sem tévedhetek el. Persze azért nem volt könnyű utat törni a közlekedőfolyosón ődöngő diákok között. Többnyire az ablakok mentén préselődtem keresztül, és mindvégig az járt az eszemben, hogy biztosan rájuk kellene szólnom, prefektusi kötelességem felügyelni a rendet a biztonságos utazás érdekében. Ja persze. Miért nem rögtön azt akarják, hogy akasszam a nyakamba az összes gólyát, nehogy elvesszenek estig?
   - Csihadj már – intem magam csendre félhangosan, mert hát szokásom az ilyen, és az általános lármában úgyse figyel ide senki. Míg a vonat egészében a szokásos káosz uralkodik, a prefektusi különkocsiban szinte kínosan ér a józan rend és nyugalom. Hát itt minden évben ilyen kényelemben utaznak a kiváltságosok? Megvan a prefektuslét egyetlen pozitívuma.
   Színlelt elszántsággal húzom félre a magánkabin ajtaját, és egy kicsit megkönnyebbülök, hogy látom, még nincsenek bent olyan sokan. Neville és Gwen, remek, ők a normálisabbjából valók. Meg kell óvni a jó munkakapcsolatot, de azért nem fogok túlzásokba esni. Addig rendben van minden, amíg ők egymással foglalkoznak.
   - … helló – köszönök oda jól nevelten, mégis olyan halkan, hogy azt a vonat zakatolása könnyen magába nyeli. Nem is baj, igyekszem egyértelművé tenni, hogy nem szeretnék senkivel se jópofizni vagy kényszerűségből nyári élménybeszámolót tartani. Minek? Nem barátkozni gyűlünk össze.

   Tartózkodón, mégis egyfajta határozottsággal foglalok helyet az ajtóhoz közel. Pff… svédasztal. Csak az én gyomromat zsugorította diónyira a lámpaláz? A zsebembe nyúlok, ahol közvetlenül a Jelvény fölött ketyeg a karórám. Nee… én már azt hittem, hogy fél 12 múlt! Legalább késni nem fogok…

Tíz méterről érezni lehet Catherine Greengrass rózsaillatú parfümjét. Vajon azért, mert magára öntötte vagy azért, mert futás közben az illat sokkal hamarabb terjed az emberek orrában, mint állóhelyben? Mert bizony a nő két lányával fut a Roxfort Expressz felé. Pedig nem késtek el, mert rajtuk kívül még volt, aki a vonat előtt ácsorgott nyugisan.
A fiatalabbik lányka, mintha egy kicsit ideges lenne. Szúrós szemmel nézi nővérét, aki továbbra is csak azzal van elfoglalva, hogy mindent elrakott-e? De inkább ráhagyja és úrihölgy módjára tűri az egész nyavalygást. Bár igazság szerint legszívesebben ott ütné, ahol tudná, mert neki köszönheti, hogy elkésik.
Ugyan Ria nem éppen erre várt, legalábbis nem akart visszajönni a Roxfortba, de úgy gondolja, ha prefektus úgy sokkal izgalmasabb lesz az egész. Ráadásul a Nagyúr hatalma alatt hamar meglehet, hogy a kis prefektusi csapatnak nagyobb lesz a hatásköre, legalábbis az aranyvérűeknek.
Csodálkozva néz szét a tömegen, a szülőkön, a fiatalokon. Vannak sárvérűek is, hát nem félnek? Ennyire ostobák lennének? Az ő idejük immáron lejárt, mert Dumbledore halott és hamarosan az egész mugli-féle varázslásnak annyi.
Végül elérkeznek a vonat egyik ajtajához. Egy utolsó csókot nyom anyja arcára, majd felszáll a csomagjával a kezében. Most már nem a szokásos kupéba kell mennie, hanem egy sokkal tágasabb és békésebb helyre, ami a prefektusok lelő helye. Már mióta várta ezt, hogy végre bíráskodhasson az emberek felett, végre kiélvezheti a hatalmát. Bár nem lepődött meg, hogy ebben az évben bekerül a prefektusok közé, valahogy várható volt.
A kupék mellett elsétálva látja az ismerős arcokat. Sokaknak az arcán a félelem csillogása, de vannak olyanok is, akiknek a boldogság ráncai jelennek meg.
Végül csak a prefektusi részlegbe ér, az első két majom akivel találkozik Crack és Monstro. A kettes kupé úgy látszik foglalt Draco számára. Bemenne, de inkább nem zavar, mert oka van annak, hogy az a két állat az ajtó előtt áll. Félve még is bepillantott egy kicsit, s meglátta a szőke tincseket. Ki gondolta volna? Hallotta már, hogy Vikitra Mirollal kavar, de még sosem látta őket együtt. Kizárólag most. Legbelül igenis zavarta a dolog, mert Draco volt a lány mindene és mélyen sértette, hogy egy Mirol lánykát választ helyette.
Tovább állva végül megállapodik a Tanácskozó kupénál. Elvégre is először mindenképpen itt kell elfoglalnia a helyét. Belépve rögtön észreveszi, hogy már vannak bent páran.
- Sziasztok - köszönt mindenkinek illedelmesen, majd lehuppant egy helyre messze a többiektől. Jól megvizsgált magának ám mindenkit. Tudja, hogy bent tartózkodik az a béna Neville és még rajta kívül két lány, akinek a nevét nem tudja. Bár a szőke nagyon ismerős neki, de inkább nem kérdezősködik, csak ül tovább és csendesen vár.

Prefektusi létemet az első perctől kezdve imádtam, jelvény, jelvény és hatalom. Régóta várok már erre a pillanatra, most viszont, hm, elképesztően gyűlölöm a gondolatot, hogy egy Deant tartalmazó kupét kellett felógyelet nélkül hagynom. Egy évben egyszer van ilyen lehetőségem, erre a másik nagy álmom tönreteszi. Szörnyű, szomorú, gyalázatos.
Mi lesz, ha elmegy, mire visszaérek? Vagy még rosszabb, mi lesz, ha Malfoy épp arra sétál és mondjuk beugrik. Teázni. Rémes gondolatok, csak remélni merem, hogy az is prefektus lett, illetve maradt, úgy legalább eggyel kevesebb dolog miatt kellene aggódnom.
Végre a tanácskozó kupé elé érek, már nincs időm rá, hogy benézzek a többi prefektusi kupéba, annak ellenére, hogy otthon annyira tervezgettem ezt az egészet. Utólag kicsit röhejesnek érzem a felhajtást, de további fölösleges eszmefuttatások helyett elegáns, fensőbbséges kifejezést varázsolok az arcomra és nyugodtan belépek, mintha nem is minden pillanatban gondolnék arra, hogy vajon mi történhet Emilyvel.
- Üdv. - Kicsit csalódottan konstatálom, hogy még csak négyen vannak itt, bele se merek gondolni mennyit kell várni a töbiekre, aztán arra, hogy elkezdődjön, aztán arra, hogy vége legyen... Durcás arccal huppanok le Gwendolyn mellé, tudom, ideje lenne valami beszélgetésfélét kezdeményeznem, mivel nem ártana közelebbről megismernem a lányt, akivel egész évben együtt fogok járőrözni. Remélem neki sincs ellenére az igazságtalan pontadás és levonás, de ezt a témát inkább későbbre hagyom, érdemes lenne valami könnyedebbel kezdeni.
- Nem tudjátok pontosan mikor lesz vége ennek az egésznek? - Nem túl pozitív belépő, de mit csináljak, csak ez foglalkoztat, nem tudok semmi másról beszélgetni, amíg nem kaptam választ.
Szóval csak ülök és morcosan várom a többieket. Természetesen még mindig semmi.
Már nem tudom többször végigmérni prefektustársaimat, a bámészkodás akkor is unalmassá válik egy idő után, ha érdekes, amit nézünk. De így... Nem tudom, hogy csak az évnyitó után van jogom rendreutasítani a diákokat, vagy akár most is elkezdhetném, hogy elüssem az időt a gyűlés kezdetéig, de inkább nem kísérletezem. Pedig milyen jól esne...

Lassú léptekkel baktattam a folyosón. Ez volt az első napom felsőbb évesként és máris irányt vehettem a prefektusi kocsiba, mert megbeszélésünk volt. Remek... Nem mintha egy beszari csitri lennék, de meg kell hagyni kicsit izgultam...és gombóc volt a torkomban, hogy milyen is lesz ez az egész. Persze azét vártam, hogy végre rendet teremthetek az alsóbb évesek között, a többit, meg hát majd hagyom azokra akik nálam idősebbek. Vagy kitudja, áh még jómagam sem igazán. De majd hozza a sors.
Már legalább három kupén átbaktattam, mert persze hogy a végén szálltam fel, de még csak elvétve kószáltak diákok a folyosókon, mert jóval korábban érkeztem, de elnézelődtem az előttem kavargó embereket, akik a peronon álltak és még nem szálltak fel a vonatra, vagy épp családtagjaikat keresték, netán éppen integettek nekik. Kikerültem két elsős diákot, akik épp valaki után leselkedtek, de fogalmam sem volt ki lehet az illető. Eléggé úgy tűnt, hogy csak egy üres kabint bámulnak, így nem is törődtem velük különösebben.
Majd végre elértem a prefektusi kocsit. Elhagytam az első kabint, bent egy lányka ült, ha jól láttam mardekáros volt. A második előtt Crak és Monstro állt. Draco házi kedvencei. Sosem értettem Dracot, miért nem vesz egy baglyot, vagy kutyát, netán macskát. Szerintem jóval okosabb lények mint ez a kettő...
Végre elértem a harmadik kabint, a tanácskozó termet. Mély levegőt vettem majd beléptem, bent már ültek páran, ha jól számoltam éppen hatan. Nagyrészt Hollóhátasok voltak, egy mardis és hála az égnek egy grifis is volt közöttük.
 - Sziasztok! - köszöntem, majd odaoldalaztam a svédasztalhoz és elvettem róla egy tökös lepényt.

Ezek után leüccsentem Neville közelébe. Gondolkodtam azon, hogy megszólaljak e, de végül nem tettem. Egyelőre én vagyok itt a legfiatalabb, és legtapasztalatlanabb, ezért inkább csendben maradtam, majd kibányásztam a táskámból egy kopott könyvet és olvasni kezdtem... Azon rágódva, vajon mi is lesz ennek a megbeszélésnek a vége... ami még el sem kezdődött...

(http://i552.photobucket.com/albums/jj343/hannah_whitney/HP/cm01.png)

Egy újabb év…
Egy új kezdet…
Az élet szűnhetetlen körforgása általában nem ígér bizakodó jövőt avagy bármily változatosságot a szokványos, szürke hétköznapok félhomályában, de ezúttal egy meglepő esemény szakította félbe a „Csipkerózsika álmot”, s egy valós vágy beteljesedésévé varázsolta.
Nem, nem kívántam én prefektussá válni, hisz minek is áltattam volna magam oly sok éven át, hogy talán egyszer majd az én szavamra vetnek véget a minduntalan csicsergésnek a gólyák, de ezen bárgyúnak hitt feltevés beigazolódni látszott, sőt…
Kat már egy csinos kis jelvénnyel is büszkélkedhetett, mely hivatalosan is feljogosította őt mindennemű jogszerű ítélkezésre társai fölött. Persze ő még csupán az ötödév rögösnek hitt küszöbe előtt toporgott, hogy betekintést nyerjen egy új év viszontagságaiba, s meglepetéseibe egyaránt, így nem sok esélyt látott arra, hogy a felsőbb évfolyamok diákjai adni fognak a szavára, valószínűleg először fittyet hánynak majd rá, de később igenis megtanulják nevét és nem engedik meg maguknak a pimasz hangnemet.
Na persze, hiú ábrándok üldözésében mindig is kiválónak bizonyultam. Ugyan mennyi esélyt lát bárki is, hogy majd komolyan vennének egy verőfényes napon? Alkatilag sem vagyok túl meggyőző, ezen kinevezés tökéletes beteljesítése egy hímnemű egyén számára a legmegfelelőbb, de ha már így alakult ez az idei tanév, nem fogom cserbenhagyni azokat, akik bíztak, bíznak bennem! Elvégre mégsem faragtak engem olyan fából! A megfutamodás nem az én műfajom, ez egyértelmű… a kérdés az csupán, hogy ennyi elég lesz-e?! Minden kiderül…
A büszke szülők, Katja és Stanley már a peronon integettek az expressz felé útnak indult leányuknak, kire mindenképpen egy különleges tanév várt, s csak rajta múlott, hogy a szó negatív avagy pozitív értelmét használja ki. A nyáron egy csodálatos Aberdeen-i relaxációs élmény részese lehetett, a kúria teljes személyzete egész nap az ő óhajait leste. Kincsként tekintett erre a kényeztetésre, főképp azután, hogy egy igen kemény és megviselő tanévet tudhatott maga mögött. Emiatt érthető is volt, hogy nem kívánt túlzottan visszatérni a poros iskolapadba, de sajnos őt senki sem kérdezte meg efelől.
Amint megpillantotta a túlzsúfolt, lármás folyosót, melyen neki most végig kellene lépdesnie, máris sikoltozva kívánt elmenekülni, magára hagyván a „süllyedő hajó fedélzetét”. Vett egy mély levegőt megnyugvása érdekében, de amint megcsapta az izzadtság s doh orrfacsaró esszenciája, rögvest meggondolta magát. Legyezett egy-kettőt kézfejével szaglószerve előtt, majd sötétlilára pingált körmei visszahulltak a lenge mangánviola selyemruha combrészéhez. A tömeg szinte áthatolhatatlannak tűnt, de meglepően amint haladt előre, a nagyszájú diákok úgy moccantak el jobbra-balra. Persze ahhoz egyik sem bizonyult elég udvariasnak, hogy megkérdezze netán viheti-e a Kat kezében pihenő csomagot, de egyelőre ezzel az apró gesztussal is megelégedett. Nem tudta mire vélni, bár mivel azon a folyosószakaszon főképp fiú tanulók ácsorogtak, volt egy-két tippje.
Hamarosan elérkezett a prefektusi tanácsnak helyet adó exkluzív helyiséghez. Belépés előtt még rápillantott órájára, hogy tudja mire vélni az esetleges rosszalló pillantásokat, de szerencsére még pont időben ért a megbeszélt találkozóhelyre. Pár másodpercig még habozott, majd benyitott a prefektusokkal megtöltött kupéba. Természetesen minden szem az új jövevényre szegeződött, de nem találta túl ijesztőnek a helyzetet, így hát érezte ideje a köszönésnek, hangja immáron biztosan nem csuklik el.
-   Sziasztok!
Úgy vélte, nincs értelme megosztania nevét a bent lévőkkel, hisz nem fognak ők sem egyenként bemutatkozni. Elegendő lesz majd a legvégén, teljes létszámmal elkántálni ezen információt, még akkor sem fogja megjegyezni egyikük sem a komplett prefektusi gárda névsorát. Ennek fényében helyet foglalt a feltehetően utolsónak érkezett leányzó mellett, kit látásból már ismert, ha emlékezete nem csal, Sue-nak hívják. Miután kényelembe helyezte magát, körbetekintett. Azonnal szemet szúrt neki a svédasztal, de képtelen lett volna egy falatot is lenyomni a torkán azok után, hogy megcsapta az a szörnyű szag a folyosói „kalandja” legelején…

Utoljára nyílik az ajtó, és ezúttal a két iskolaelső áll az ajtóban. Draco nyitotta az ajtót, és ő is lép be elsőnek. Tudjátok. A fizető vendég megy be először...
A tanácskozó fülke annyiban más a többitől, hogy egy nagy, kör alakú asztal van a közepén, és a helyiség akkora, mint egy fél tanterem a Roxfortban. Felettük csillár, körben kényelmes székek. Itt tarthatta anno Lumpsluck a kedvenckéi év eleji teapartijait. Néhányan biztos emlékeznek.
A Malfoy-fiú besétál, léptei súlyosan koppannak a már mozgó jármű padlózatán. Lassan elhagyják Londont, ahogy a ritkuló gyárépületekből ez megállapítható. Kicsit talán feszült a légkör, kicsit talán senki sem tudja, hogy mi a fene történik. Szokott itt jelen lenni tanár? Megtartották vajon valaha ezeket a gyűléseket? Legutóbb csak felírták egy papírra a Házak jelszavait, amit  utána otthagytak az asztal szélén, hogy a prefektusok elolvashassák őket, de ennyi... Most? A pergamen ugyan most is ott van, de már mind ki van töltve. Semmi humor... Nem lehet idén az a Hugrabug jelszava, hogy "sárgabögregörbebögre"...
Draco kiáll mindenki elé, az ablakhoz, ahol a vonatot kísérő egyetlen tanár szokott ülni, a szék most viszont üres. Malfoy sem kíván leülni rá, azt azért mégsem. Különben is, lámpalázas az ilyen beszédektől, de ezt persze nem mutatja más, csak az, hogy a szokásosnál is sápadtabb.
- Üdvözlök mindenkit a lecserélt prefektusi gárdában. Egyesek jól tudják, miért kapták meg valaki mástól az idén a jelvényt... Míg másokról el se tudjuk képzelni. - Az utóbbi mondatnál Longbottomra pillant, arcára egy undok kis fintor rándul, majd folytatja.
- Rövid leszek, hisz mindenkinek sok a... "dolga". A Roxfortban az idén új szabályok lépnek életbe. McGalagony az új igazgató, és elérte, hogy az iskola fogadja a sárvérűeket és a félvéreket, noha ez sokaknak nem tetszik a Minisztériumban.
Mennyi, mennyi utalás arra, hogy a Sötét Nagyúr átvette a hatalmat! Mostantól minden más lesz...
- Szigorúan kell bánni velük mostantól, hisz a varázslótársadalom eltökélt célja kipurgálni az ilyen hitvány vadhajtásokat sarjai közül. - Hűvös tekintetét végighordozza a bent ülőkön, és lesújtó pillantást vet mindazokra, akik mugli ruhában vannak, vagy nem néznek ki eléggé varázslónak.
- A Prefektusok mostantól nemcsak azért fognak járőrözni éjjelente, hogy elkapják a tilosban járókat, hanem hogy fenntartsák a rendet, és figyeljék az esetlegesen gyanús tevékenységeket. Lesznek, akik meg akarják majd bontani a varázslók egységét, de mi nem hagyjuk. Ahhoz, hogy ezt el tudjuk érni, a tanári kar úgy döntött, mi magunk is vonhatunk le házpontot a diákoktól "kellően indokolt esetben" és egyéb módokon is büntethetjük őket, amennyiben nem megfelelő a magaviseletük. Az új szabályokkal mindenki megismerkedhet, ott vannak azokban a tekercsekben az új tanárok neveivel együtt - bök állával a Házak jelszavait felsorakoztató papiros melletti két hengerre.
- Kérdés remélem nincs. Ó, még annyi, hogy Vikitria és én lettünk az iskolaelsők. Ez tulajdonképp azt is jelenti, hogy köztetek mi vagyunk a főnökök.

Már csak néhány perc maradt a prefektusi gyűlés kezdetéig. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet egy ilyen. Vajon mindenkivel kezet kell majd fognom és bemutatkozni, hogy Sydney Hathaway? Irtó ciki lesz majd, ha esetleg így fognak menni a dolgok, mivel izzadó tenyérrel marha jó kezet fogni, márpedig ha ez lesz akkor inkább nem is akarok menni.
Sol mögött igyekszem, aki a karomat megragadva vonszol maga után, de egy pillanatra megtorpanok a kellemetlen élményekre gondolva, de aztán eszembe jut, hogy az is ciki lenne, ha csak én nem lennék ott, arról nem is beszélve, hogy mit mondanék Sol-nak, hogy miért nem akarok menni.
Szóval továbbindulok mégis. Felmutatja a vadiúj jelvényét, azt, amilyen nekem is van és a tömeg szétoszlik és szabad az út előttünk. Lassan oda is érünk.
Már vannak páran a helyiségben, látásból ismerem őket, de a nevüket nem igazán tudom. Piszmogok egy sziasztokot, majd Sol invitálásának eleget téve lehuppanok mellé. Van itt enni-innivaló, minden, amire egy éhes-szomjas diáknak csak szüksége lehet. Én nem élek a lehetőséggel, csak mosolyogva pillantok az étkező emberkékre. Miss Anderson jócskán pakolt a tarisznyámba útravalót, így nem szorulok rá arra, hogy pénzért vegyem a büfésnénitől vagy a prefik elől faljam fel az elemózsiát. Míg ezen merengek, lassan megtelik a terem. Pontosan annyi hely van, ahányan vagyunk, mégsem vagyunk zsúfoltan, kifejezetten kellemes a légkör. Fogadni merek, hogy valami roxforti bűbáj áll a háttérben, nem hiszem el, hogy egy vasúti kocsi ennyire tágas tud lenni.
Mikor az utolsó két ember belép, azonnal csend lesz úrrá a társaságon és mindenki rájuk figyel. Dracot ismertem már – elég híressé vált Harry Potter árnyékában, és Vikitriával is találkoztam már, de igazából a különleges nevén kívül semmit nem tudtam róla. Legújabb információ számomra: ők az iskolaelsők. Bal szemöldököm föntebb csusszan egy fél pillanat erejéig, majd mielőtt bárkinek is feltűnne, gyorsan visszavándorol a helyére; ezt a legutoljára közölt hírek váltotta ki belőlem. Ők már előre tudják, hogy iskolaelsők lesznek, vagy mi? Na mindegy, egy magas nekem, de azt sikerült felfognom, hogy ők lesznek a főnökeink. Nem igazán örülök neki, hogy két egyáltalán nem szimpatikus ember fog dirigálni nekem, de ha azt nézzük, már hozzászoktam; Pitont sem kedvelem igazán, és Draco meg Vikitria még csak meg sem közelítik őt.
A gyűlés során minden fontos információt közölnek, amelyekre az elkövetkezendő félév során szükségünk lesz.
Bár még mindig nem értem, hogyan kaphattam meg a prefektusi címet, az most már biztos, hogy úgy fogok viselkedni, ahogyan egy prefektusnak kell, és nem fogok szégyent hozni a házamra, az biztos!
Kérdés? Nekem?! Ugyan már!

PREFEKTUSI GYŰLÉS-én már itt vagyok...khm...voltam

Már itt ülök egy ideje, lógázom a lábam és mondhatnám hogy várom az oroszlánt de rajta már otthon túl estem. Örülök ha 5 percig nem kell Shayla-t hallgatnom. Csak bámulok magam elé azzal a bizonyos "nincs jó kedvem, ne csessz ki velem" arccal. Van aki rám néz majd oda súg valamit egy másiknak van aki nem fogalakozik velem. Draco Malfoy kezdett el beszélni én pedig figyelem hogy miket mond, különösen nem érdekel a dolog de ha már prefektus vagyok akkor legalább a látszata legyen meg az érdeklődésnek. Aztán Vikitria folytatja. A lecserélt prefektusi gárda. Hmm szóval csak aranyvérűek, nem kéne feltétlenül így lennie de nem zavartatom magam. Miért is tenném. Vannak "főnökeim" tehát engedelmeskedem. Nem jog kiváltság. Ezen a három szón meditálok. A Roxfort cédája az az én kiváltsághoz jutott. Tudom Shayla majd köszörüli a nyelvét hiszen mindig van miért. Ez egy olyan kiváltság amit én kaptam, végre egy kicsit én kerültem föl és a nővérem le. Azt hittem jó érzés lesz de annyira mégsem az. Legalább nem vagyok átlagos. Abbahagyom a filozofálgatást és tovább figyelek mintha eddig is azt tettem volna.

Ne, ne, ne!
Miért, miért kell nekem elaludnom? Annyira szerencsétlen vagyok. Éjszaka nem bírok elaludni, aztán hajnalban meg nem bírok felkelni. Milyen jellemző...
Szokás szerint éppen hogy elértem a vonatot – hosszas idegeskedés, kapkodás, némi futás, és szerencse – mindennek köszönhetem, hogy nem nélkülem indult el a Roxfort Expressz. Duplán ciki lett volna lemaradnom, mivel idén kineveztek prefektusnak. Engem. Értitek ezt? Én. Prefektus. Vicces, nem? Azért nagyon örültem neki, persze otthon semmit sem mondtak – kit érdekel, hogy a leányzó ki lett tüntetve? Meg sem lepődtem igazából.
Valahogy így hangzana ez a történet, ha egy olyan tini lány szájából hallanánk, aki teljesen átlagos, akinek a szüleivel minden rendben, csak szereti őket szidni, meg nyavalyogni miattuk.
Én azonban nem vagyok ilyen. Engem megdicsértek a prefektusi címem miatt, én is idegeskedtem, és én is futottam a vonathoz – csak az a különbség, hogy én nem elaludtam, nekem ennél kicsit bonyolultabb volt az indulás előtti másfél órám. Eseménydúsabb reggelem volt, mint bármelyik másik iskolatársamnak, ez biztos.
Édesanyám ismételten a Mungóba került, és mivel egyedül én vagyok mellette, nekem kellett bekísérnem az Ispotályba. Noha semmi újdonság nincs abban, hogy rosszul van (hiszen már nagyon, nagyon hosszú ideje küzd a betegségével), de nem gondoltam volna, hogy megint rosszabbodni fog az állapota – pár hónapja már sokkal jobban van. És mégis... Mintha az éjszaka során visszautaztunk volna az időben, a betegségének kezdetére.
Amikor beértünk a Mungóba, a gyógyítók rögtön vizsgálni kezdték. Azt mondták, hogy ne számítsak arra, hogy gyorsan végezni fognak, így el kellett búcsúznom az anyukámtól – addig maradtam mégis vele, ameddig lehetett, csak ültem az előtérben, és sírtam. Végül rohannom kellett a King's Crossra, hogy ne késsem le a vonatomat. Fájó szívvel, vöröslő szemekkel, lelkiismeret-furdalással, és egy nagy adag kávéval a kezemben futottam végig fél Londont, hogy végül felugorhassak gyorsan a vonatra. Már majdnem minden kupé tele volt, így két kocsi közötti összekötő részben pakoltam le a csomagjaimat, utána pedig csak vártam. Kávémat szürcsölgetve figyeltem az órámat, néztem, hogy mikor érkezik el Az Idő. Menni akartam már életem első prefektusi gyűlésére, amiről fogalmam sem volt, milyen lehet. Annyira hihetetlen az egész... Néha még most is azt hiszem, hogy tévedés.
Mikor „ütött az óra”, megállapítottam, hogy rég izgultam ennyire. Úgy igazgattam a hajamat, a ruhámat, mielőtt beléptem az ajtón, mintha az életem múlott volna azon a gyűlésen. Beléptem, biccentettem a többieknek egy mosoly kíséretében, majd -mivel nem voltak még sokan a tanácskozó kupéban, - így gyorsan megkerestem az ajtótól legtávolabb eső helyet, és gyorsan le is telepedtem oda. Egy ideig csendben figyeltem a többieket, aztán pedig...


Ajtócsukódás. Lépések. Nagy csend.
Ijedten riadok fel, és nézek körbe.
Hol vagyok?
Áh, hát hogyne, a prefektusi gyűlés... - beletelik egy pár pillanatba, míg rájövök, hogy mi is történt. Elaludtam, amíg vártunk – hát igen, nem sokat pihentem az elmúlt éjszaka.
Lassan-lassacskán leesik az is, hogy kik állnak ott, a társaság közepén természetesen. Malfoy. Meg Mirol.
Görcsbe rándul a gyomrom – ismét.
Hűha, hát... Remek páros a prefektusi csapat élére... Már látom magam előtt, hogy diktatúra lesz ám ez a javából. Na de sebaj, kell a fegyelem és a rend, nem igaz?
Bár szavaik elgondolkoztatnak, magamban mégis nevetek egy kicsit rajtuk. Nem tudom, miért. Talán a furcsa helyzeteket a fejemben így reagálom le...? A lényeg az, hogy az arcomon csak a komolyság tükröződik, így nem kerülök legalább kellemetlen helyzetbe az idióta agyam miatt. Elfogadom, amit mondanak, hogy ne legyenek később problémáim miattuk, az nagyon nem hiányozna. És ami azt illeti – félelmetes figura mindkettő...

Elhangzott, aminek el kellett hangoznia. Valójában még annál is kevesebb. Fel kellett volna olvasnom azokat a nyomorult pontokat arról a szerencsétlen pergamenről, de mi vagyok én? Kidoboló? El kellett volna mondanom, kik lesznek az új tanárok, de nem tettem. Nem leszek a rossz hírt hozó varjú, az a szerep lehet valaki másé. Minden, amire vágyom az iménti kalamajka után az az, hogy minél hamarabb elhúzhassak innét, hogy bárhol máshol legyek... csak itt ne. Valahol ahol jobb. Ahol nincsenek... mások. Ahol nem figyel senki.
Viszont most még itt kell állnom egyenes gerinccel, megvárni, hogy behódol-e nekem minden egyes szempár, vagy esetleg van, aki fellázad már most? Tény, hogy nem merem egyenként felvenni a szemkontaktust mindenkivel: előbb a mardekárosokra pillantok, helyeslést vagy biccentést várva, majd a gyengébbekre. Hugrabugosokra és hollóhátasokra. A maradékra. Crasso húga feltűnően bámul. Nem nézek vissza rá. Kizárt dolog.
- Akkor ez túl van tárgyalva - zárom le egy issszonyatosan frappáns fordulattal a megbeszélést Viki kommentárjai után.
A pergamen érintetlen maradt. Vajon miért?
Mindegy, nem is akarom tudni. Ki se merném bontani, hátha bele rejtettek valamit. Itt semmi sem az, aminek látszik.
Megérintem Viki könyökét, határozottan az ajtó felé nézek, és el is indulunk anélkül, hogy leültünk volna egy pillanatra, vagy hogy akár megkóstoltuk volna a mögöttünk levő svédasztal bármelyik finomságát. Majd ráérünk erre még. Különben is, van egy olyan sejtésem, hogy Swann teapartija émelyítő lesz. Már majdnem kint vagyunk, és már majdnem fellélegzem, mikor Longbottom elénk toppan, és az utunkat állja.
Ezt mégis hogy képzeli?
- Tűnés az útból Longbottom! Ha valamit nem fogtál fel az előbbiekből, untasd inkább a többieket az értetlenkedéseddel!
Ajánlom neki, hogy elmenjen az útból. Ha nem, akkor magam rakom arrébb. Remélhetőleg kijutunk. Ennél több időt nem szívesen töltök itt. Adieu.

S egy rövid csönd áll be, miután befejeztem én is a mondanivalómat.
Várunk. Hátha valaki megszólal és közli a véleményét a diktatúrával kapcsolatban, melyet épp most közöltünk velük, de semmit. Egyetlen pisszenés sem hallatszik, csak leginkább az érdektelen unott tekintetek. Remek. Ennyivel is kevesebb a dolgunk. Persze az idei csapat úgy lett összeválogatva, hogy ne is legyenek gondok, de azért vannak itt néhányan aki nem hiszem hogy örömmel hallgatják, hogy mától kezdve mi vagyunk a főnökök.
Draco megérinti a könyököm és jelzi, hogy menjünk miután a többiekkel is közölte, hogy akkor ez ennyi volt. Mesélhettünk volna még nekik néhány apróságot. Esetleg kifejthettük volna, hogy mi vár rájuk a vacsorán, de egyikünknek sem volt hozzá kedve. Minek? Hogy kétszer kelljen végig hallgatniuk? Felesleges. Nem változik attól még semmit. Tudom. Én vagy már ezerszer végighallgattam.
Otthagyjuk a többieket. Érezzék jól magukat. Tegyenek amit akarnak. Nem érdekel. Mi elmondtuk amit akartunk, a többi az ő dolguk.
Elindulunk a következő napirendi pontunk helyszínére, Swanhoz... Mikor hirtelen a nevet hallom.
Neville...
Még fel sem fogom, hogy ő az, Draco máris rádörren. Finoman megérintem Draco kezét, mely egyébként is szinte összeér, ezzel is jelezve, hogy ezt hagyja rám. Ez az én ügyem.
- Tudom. És fogunk is, de most nincs erre időm. Majd a holnapi nap folyamán megkereslek - válaszolom neki.
Érdekes. Az előbb a többiek előtt úgy beszéltem, ahogy a nyáron kitanultam, keményen, lényegre törően, arrogánsan. Ahogy egy aranyvérűhöz illik, most mégis volt a hangomban egy kevés a régi énemből. Talán azért mert bármi is történt vagy történni fog akkor is a szívemen fogom viselni a Griffendél sorsát. Akkor is ha ezt ők nem így fogják látni.