Roxfort RPG

- Basszus, basszus, basszus! - szitkozódik a lány, miközben egyszerre próbálja nem elhagyni a táskáját és a lehetőségekhez képest észrevétlenül tartani a pálcáját - ez utóbbi viszont kifejezetten nehezen megy, mikor valaki éppen egy begyűjtő elől akar meglépni.
Na igen, Lindsay most már a saját bőrén tapasztalta, hogy itt bizony tényleg háború dúl, ahogyan azt is, hogy milyen veszélyes dolog mugli ketyeréket magával hurcolni a varázsvilágba - a nyúlcipőt ugyanis egy szerencsétlen időzítésű telefonhívásnak köszönhette. Éppen kilépett az Abszol Útról, mikor az a tűzrevaló táskanehezék csörögni kezdett.

Jellemző, mintha nem lenne amúgy is épp elég bajom! - suhant át a lány agyán, miközben a késői turistákat kerülgette futás közben, továbbra is azon igyekezve, hogy a kabátja takarásában tartsa a pálcáját.

A két fickót csak a sarkon vette észre, mikor már késő volt. Lindsay sejtette, mi történne, ha elkapnák, így az egyetlen lehetséges kiutat választotta: hoppanált, mielőtt még elkaphatták volna, de az egyik pasasnak sikerült megragadnia a karját, így egy rémült, zilált lány helyett egy rémült, zilált lány és a karját szorongató, acsargó szimpatizáns tűnt fel hangos pukkanás kíséretében London egyik mugli turistaközpontjának jobb napokat is megélt sikátorában. Ahogy macskakövet ért a talpa, a lány gondolkodás nélkül hátralendítette a könyökét, s amint enyhült a szorítás, kitépte magát a pasas karjából és szaladni kezdett. Így az most már nem csak a származása miatt, de a gyomrában érzett fájdalom miatt sem hagyhatta futni a boszorkányt, és ezt Lindsay is tudta: a fószer innen már valószínűleg személyes ügynek tekinti a dolgot. Így hát maradt a vidámnak nem nevezhető fogócska a lámpafényes, muglikkal meghintett városnegyedben.

Gondolkozz, Lin! Egy darabig előnyben vagy, neked ez hazai pálya, de a pillanatnyi mázliszériád sem tarthat örökké... - biztatta magát halkan a lány, miközben hátrafelé pillantva megbizonyosodott róla, hogy bár követője a járókelők és az idegen környezet miatt lelassított, de még mindig szúrós, indulattól parázsló szemekkel méregeti.
Hirtelen ötlettől vezérelve balra fordult a legközelebbi sarkon, így sikerült néhány pillanatra eltűnnie szem elől: éppen elég időre ahhoz, hogy piros kabátját egy ott ácsorgó kéregető vállára terítse, majd immár egy szál fekete-fehér csíkos pulóverben és kék farmerban vegye az irányt a tér másik végén álló templom felé. Bár nem ismerte túl jól ezt a városrészt, arra emlékezett, hogy az épületet Szent Pál tiszteletére szentelték, és ami most ennél fontosabb volt, hogy kedvelt turistalátványosság - a boszorkány remélte, hogy elég mugli lesz odabent és sikerül annyi időre elvegyülnie köztük, amíg lerázza a morcos, és kb. 15 perce férfiúi öntudatában is halálosan megsértett varázslót.
Gyors pillantás hátra - a pasas éppen kiért az utcából, valószínűleg a piros kabátot keresi a tömegben - majd Lin lelassítja a lépteit és besorol a bejárat előtt ácsorgó, nagyjából féltucat műkedvelő közé. Karjait keresztbe fonja, hogy elrejtse a pálcáját, majd mikor néhány pillanat múlva rá kerül a sor, a zsebébe kotor, leszurkolja a belépő árát és türelmetlenül nyomul beljebb a hajóba, remélve, hogy ide nem jönnek utána.
Odabent nincs túl nagy tömeg, nagyjából tizen-egynéhány ember lézeng a tágas templombelsőben - nem is csoda, hiszen egy félórán belül bezár az épület. Lindsay tehát karjait összefonva, a kinti hidegtől még kissé elgémberedett tagokkal, rémülten néz körül, majd - mivel túl kevés a látogató hozzá, hogy elvegyülhessen a tömegben - tanácstalanul indul a karzat felé.
- Bocsánat kisasszony, de oda nem mehet fel! - rója meg a pénztáros néni.
- Elnézést! - hadarja a lány idegesen, majd fekete tincseit félresöpörve mégis átlépi a képcsőt lezáró zsinórt, amíg a néni a többi látogatóval van elfoglalva.
Még jó, hogy nem magas sarkúban indultam el otthonról... - vigyorodik el zavartan egy szívdobbanásnyi időre, majd óvatosan elaraszol az orgona mellett, leül a padlóra és hátát a mellvédnek támasztva kifújja magát egy kicsit.

   Persze Patrickre sohasem volt jellemző a késés. Az inkább Foley rossztulajdonságait gyarapította, de csak régebben. Mára megtanult kellően korán érkezni. Még a kellőnél is korábban. Nem bízott már semmiben, ezért jobbnak látta, ha jóval egy órával a bátyjával való találkozó előtt körülnéz a helyszínen. London belvárosában jelöltek ki egy népszerű bárt; forgalmas és feltűnésmentes. Miért ne ülhetne be egy pohár italra a két fivér, akik már több mint egy éve nem találkoztak egymással? De azért Foley nem bízott semmiben. Főleg a szerencsében nem.
   Az Old Bailey és környéke egészen hétköznapinak tűnt. Leszámítva a munkásautók hosszú sorát, amit a Millennium híd újjáépítése miatt vezényeltek ide, és a partszakasz közeli utcáiba. A híd pár nappal ezelőtt egész egyszerűen belerogyott a Temzébe, és a szakértők azóta is értetlenül állnak az esemény előtt. A Times UK napilap a különös és megmagyarázhatatlan katasztrófák között sorolta fel ezt is. A Reggeli Prófétában mindez a „Szökevények összeverődött csoportjának lázadása” szalagcím alatt jelent meg, s az olvasó alant értesülhetett a felkelés sikeres letöréséről, amit a minisztérium kirendelt ügynökei hajtottak végre. Ez annyit takart, hogy a halálfalók fejvadászai rajtaütöttek egy pár nyomorult mugli származású szökevényen, és rövid párharc után hidastul a folyóba döntötték az ellenállókat. A rendrakás és az értetlenkedés a muglikra várt.
   Tehát a fiatal professzor számított az általános felfordulásra az utakon, de egy pillanatra sem hagyta lankadni a figyelmét. Ha egyesek hidakat omlaszthatnak a vízbe, akkor itt már bármi megtörténhet. S ennyi képtelenség között szinte elenyészik az olyan Karácsonyi Énekbe illő kis epizód, mint ami lejátszódott Foley szemei előtt. Egy lány, dacára a téli hidegnek kibújt csinos kabátjából, és egy szürkeképű hajléktalan hátára kanyarította azt. Pulóverben, kipirult arccal sietett tovább, miközben úgy kapkodta a tekintetét hátrafele, mintha bizony üldözné őt valaki. Foley gyanúja nem is volt alaptalan: a lányt valóban üldözték. A kereszteződésből követte nyomon, ahogy egy görvélyes szemű fickó félrelök az útjából egy szőrmebundás hölgyet, nehogy szem elől veszítse az üldözöttjét.
   Ez Frederick Jaxell! – hasított belé a felismerés, és ebben sem tévedett. Ezzel a Jaxell nevű hóhérral alig féléve majdnem összecsapott egy felderítés során. Akkor Foleynak volt ideje a bevetés előtt kiábrándítóbűbájjal és egyéb álcázó igékkel megerősítenie az inkognitóját, de most ilyesmiről szó sem lehetett. Ha felfedi magát, talán többé vissza se mehet a Roxfortba. De ha hagyja futni a pasast, az még képes, és valami szörnyűséget művel a menekülő lánnyal. Foley nem sokáig dilemmázott a kérdésen. A lelkiismerete amúgy se hagyta volna, hogy vállvonogatva továbbálljon a helyszínről, és rábízza a problémát arra, akire tartozik, de nem hiába csatlakozott a Rendhez. Az emberség kötelességgé szilárdult benne. Alighogy odaért a Szent Pál székesegyház kapujához, ami mögött nemrég eltűnt a fiatal nő is, Jaxell beérte őket. Nem sokáig tartóztatta fel a kabátos trükk.

   Foley pálcája észrevétlen mozdulattal csusszant a kezébe, egyenesen az ingujja alatt hordott, alkarra csatolható hasított bőrszíjból. Remek kis szerkezet, az Abszol úton vette az Accorny’s Amazing Accessories kúpfedeles kis üzletében, míg a minisztérium emlegetett ügynökei rá nem omlasztották a tetőt Mr Accornyra. Káosz uralkodik mindenen és mindenkin.
   - Uraim, délután négy óráig látogatható a katedrális, kereken öt perc múlva bezárunk. Megkérném önöket, hogy…
   - Én csak a húgomért jöttem, egy perc az egész – furakodott be fürgén a halálfaló és a jegypénztáros asszony között a tanár, de a szeme sarkából látta, hogy Jaxell a zsebébe nyúl. Nem tétovázhat tovább, a templomban bámészkodók jobbára kifele igyekeztek már, de még így is túl sokan voltak odabent. Ha ez az őrült elkezd itt pálcával hadonászni…
   - Akkor is jegyet kell váltania!
   - Stupor! – kiáltotta Foley a pénztárossal egy időben, de a halálfalóra lőtt átka a csak a csiszolt márványpadlót karcolta fel. Jaxell egy pukkanás kíséretében dehoppanált. – Kifelé, mindenki kifelé! – Foleynak mondania sem kellett volna; a templomban időzők a petárdacsattanáshoz hasonló hangra mind ijedten felkapták a fejüket, és a pánikot keltő, bottal hadonászó férfi kiáltozására egy emberként indultak meg a kijárat felé. A futásnak eredt látogatók kis híján ledöntötték a lábáról a professzort, aki így nem láthatta, hol bukkant fel újra a felbőszített halálfaló.

A kórus félhomályában Lindsay igyekezett figyelmen kívül hagyni a dobszólót, amit a szíve produkált és a templom tágas hajóját uraló zajokra koncentrálni; nem mert kilesni a korlát felett.
A lány tudta, hogy a feltűnő kabát nélkül nehezebb volt kiszúrni a járókelők között, de azt is, hogy a trükk túl fapados volt hozzá, hogy hosszabb távon eredményes legyen.
Ha be akar jönni, biztos nem fog belépőt venni... - okoskodott Lin, várva a pénztáros néni felháborodott tiltakozását, vagy egy színes villanást, vagy bármit, ami arra utal, hogy a fickó beérte. Mindeközben felrémlett előtte a groteszk kép, ahogyan a néni felemelt mutatóujjal leteremti az üldözőjét, amiért jegy nélkül akart belógni és nem tudta megállni a teli szájjal való vigyorgást.
Wááh, mit nem adnék érte, ha spontán blődségek helyett valami hasznos is az eszembe jutna egyszer!
Az amerikai tehát csöndben lapult, fülelt, és valóban nem is kellett sokáig várnia; a bejárattól tompán felszűrődő szóváltást pontosan nem értette, az ezután következő „Stupor!”-t, a piros villanást és a pukkanó hangot viszont már annál inkább felismerte - a begyűjtő utolérte! Nyilván elkábította, aki az útjába került... de valami mégsem stimmelt.
Várjunk csak... miért dehoppanált? És miért elégedett meg egy kábító átokkal? - tette fel a saját magához képest szokatlanul logikus kérdést a lány, majd remegő lábait és a torkában manifesztálódott gombócot legyőzve megfordult és feltérdelve óvatosan kilesett a korlát fölött, pálcáját készenlétben tartva.
Ekkor hallotta meg a kiabálást.

Odalenn szinte teljes volt a káosz; a turisták az átoktól és a bottal hadonászó őrülttől megrémülve egymást letiporva igyekeztek kijutni a rémisztő esemény színhelyéről, ezzel nem kis nehézséget okozva az ajtóban integető Foley professzornak, akit valóban szinte elsodortak a nagy sietségben.
- Nem kellett volna beleütnöd az orrod a más dolgába, fiam...fiam...am... - csendül fel Jaxell visszhangos, fenyegető basszusa a templombelsőben; a hely akusztikája miatt azonban Foleynak esélye sem volt megmondani, hogy honnan jön - ahogy az már a templomoknál lenni szokott. A bűnöző szinte akárhol lehetett: a padsorok között hasalva, a szószék mögött görnyedve, valamelyik oszlop takarásában... számtalan búvóhely és kevés az idő...
Egy kurta parancsszót követően pedig hirtelen a fény is kevés lett; a gazember eloltotta a világítást, így csak az oltár közelében álló gyertyatartók adtak némi fényt az egyébként homályba borult épületben - ezzel egy időben kurta sikkantás hallatszott, mely talán a bejárat felől jöhetett.
- Áááh, szóval még itt vagy, cicám? Merre bújkálsz?...újkálsz?...álsz? - a férfi hangjából tudni lehetett, hogy vigyorog, de még mindig túl töredékes és visszhangos volt hozzá, hogy egy gyenge tippnél pontosabban meg lehessen mondani, honnan jön - talán az oltár közeléből?
- Petrificus totalus! ...us!...us!- röppen hirtelen az ártás a legtávolabbi oszlop felől, majd újabb pukkanás tudatja a professzorral, és a még mindig fent lapuló lánnyal, hogy Jaxell új búvóhelyet keresett magának.

Lindsay fénysebességgel húzta vissza a fejét a korlát mögé, kezét a szája elé kapva.
Most már tudja, hogy itt vagyok...! - rémült meg még jobban, majd erőnek erejével igyekezett kitalálni, mi a jó büdös manófület csináljon. Lenézve a támadóján kívül senkit nem látott, de a pasas beszólt valakinek, tehát a szerencse ismét rámosolygott egy névtelen - és egyelőre arctalan - megmentő képében. Legszívesebben elszaladt volna, vagy dehoppanál, de úgy érezte nem hagyhatja magára az ismeretlent, aki kiáll a begyűjtő ellen... tartozik neki annyival, hogy nem hagyja itt egyedül, elvégre bár nem sokat párbajozott még, valamire mégiscsak jó lehet... innen fentről például jobban be lehet látni a templomhajót. A lány kétségbeesetten kaparászott emlékei között egy bűbájért, amivel a sötétben is tisztán lehet látni, majd mikor kisvártatva végre eszébe jut, elsuttogja a megfelelő varázsigét és ismét kiles a korlát fölött.

   - Nem kellett volna beleütnöd az orrod a más dolgába, fiam...fiam...am...
   Jaxellnek ebben tökéletesen igaza volt, de elkésett a bölcselkedéssel. Foley azonban nem ment bele a játékba, és lenyelte a nyelve hegyén fickándozó választ. A saját előnyére is fordíthatja a templom adta lehetőségeket. A remek akusztikának köszönhetően még egy egér pisszenése is tökéletesen hallhatóvá vált, amire szükség is volt, ugyanis az összes mesterséges fény egy szívdobbanásnyi idő alatt egyszerűen kihunyt. Persze nem a véletlen műve volt. Csak az oltáron felállított gyertyahadsereg lobogott kitartóan, minden darab egy-egy lélekért. Holtakért, nem értünk.
   Egy visszafojtott – de nem elég halk – sikoly jó támpontnak bizonyult a félhomályban. Foley a karzat irányába nézett, de nem látott ott semmit. Jaxell ugyanígy járhatott, ugyanis hívogatni, becézgetni kezdte a lányt, mintha ez valami rég bevált módszer lenne a préda előcsalogatására. Aztán egy vakon elsütött átok csattant a falakon, és hosszú percekig csak a jegyárus asszony szidalmai töltötték ki az egyébként néma hajót.
   - …értesítettem a rendőrséget is!! Azt hiszitek, nyomorult huligánok, hogy ezt megtehetitek itt? Ez az ÉN templomom, és én nem tűröm…
   - Kussolj, nyanya!
   A következő pillanatban az öregasszony torkára forrt a szó, és összerogyott, akár egy zsák krumpli, de hogy miféle átokkal sújtotta a halálfaló, az sosem derül már ki. Alattomos nonverbális támadás. Foleynak eszébe jutott, hogyan vélekedett egykor Rémszem: A nonverbális átkok mind kígyók. Minél kevésbé ismered a mérgét, annál nehezebb megtalálni rá az ellenszérumot. Talán az asszony már nem is él. Legalább az utolsó látogatók is elhagyták a helyszínt, viszont hamarosan ismét nyüzsögni fognak itt a civilek. Ha hinni lehet a jegyárusnak, akkor a mugli rendőrség perceken belül véget vet a diszkrét hajtóvadászatnak, és akkora nyilvánosságot kap az ügy, amekkorára egész biztosan nincs szüksége a professzornak. Húzzunk bele, barátocskám.

   Foley kikémlelt a szószékre vezető íves lépcsősor mögül, ahol az elsötétítés előtt meghúzta magát, de még mindig nem látott mozgást. Jaxell tökéletes patkány, de lehetne akár árnyék is, ha nem jártatná folyamatosan a száját. A professzor kivárta, míg a férfi ismét megszólal (Jaxell szórakozott ciccegéssel próbálta kiugrasztani üldözöttjét a rejtekéből), és a súlyos bejárati ajtótáblák felé lőtt egy sáfrányszínben szikrázó bűbájt. A halálfaló rögtön abbahagyta a bohóckodást, ahogy láthatatlan zárak és reteszek egész sora kattant az ajtón. Ez ugyan nem akadályozza meg, hogy gond nélkül dehoppanáljanak a templomból, viszont legalább a muglikat távol tartja egy időre. Nem kell több áldozat.
   - Bújj elő, Jaxell, intézzük el egymás között a dolgokat – hallotta Foley egy idegen hangját felharsanni a torkából, de egyelőre nem lépett ki a lépcső mögül. A férfi nem ismerhette őt, de biztosan megütközik azon, hogy a nevén szólítják. Vajon mire harap? Ha hergelik, gyávának nézik vagy ha nyílt párbajban tombolhatja ki magát?
   - Veszélyes lány lehet, hogy nem hagyod futni. Mi lenne, ha alkut kötnénk, Jaxell? – addig kell ütni a vasat, amíg meleg, bár Foleynak fogalma sem volt arról, mit csinál. Rögtönöz, húzza az időt, várja a megfelelő pillanatot, de maga sem tudja, hogy mire. Talán a lánynak van elég esze, és dehoppanál, amíg megteheti. Feltéve, hogy van hozzá képessége.
   - Nem tudom, ki vagy te, úgyhogy dugd fel a seggedbe az alkudat. Vagy mássz elő, és mutasd magad, ha már úgy áll, hogy régi jó ismerősök vagyunk.
   -  Nem vagyok olyan ostoba, hogy nyílt célpontot csináljak magamból. Viszont hagyom, hogy eltűnj innen. Ha elmész, akkor nem kell beengednem a mugli rendőrök közé vegyült aurorokat. Korrekt ajánlat. Te megúszod, mi is megússzuk, mindenki hazamehet egy darabban.
   - Az aurorok a minisztériumnak dolgoznak – jelentette ki Jaxell, mint támadhatatlan tényt, de a hangjából már kiveszett a fenyegető, fölényes dorombolás. – Ők a mi embereink.
   - De nem a Rendtagok.
   Hosszú hallgatás követte a szavakat. A halálfaló valóban elgondolkozott Foley mondandóján, talán meg is találta benne a neki tetsző igazságot. Hazamenni bizony kényelmes megoldás volna abban az esetben, ha túlerővel kell számolnia a főhajóra nyíló vaspántos ajtó mögött. Ugyanakkor nem hiába kergette végig a fél belvároson azt a nőcskét…
   Sarokba szorítottam a vadászt, most ő érzi magát prédának.
   - Jól van. De nekem is vannak feltételeim. Homenum Revelio!
   Számíthatott volna rá, hogy a férfi megpróbálkozik ezzel az egyszerű detektor-bűbájjal. Sőt, magának Foleynak kellett volna előbb gondolnia rá, de már késő: Jaxell, a hangokból ítélve a karzatra hoppanált, ahol mindketten a lány búvóhelyét sejtették.
   - Üdvözlet, kis drága! Most szépen velem jössz – lihegte a lány tarkójának, és már nyúlt is a keze után, hogy hátracsavarja azt, amikor újabb pukkanás hangja gurult szét a kolosszális térben. Rögtön ezzel egy időben Foley szó szerint a párosra vetette magát, hogy aztán mindhármuk lába alól kirántsa a biztos talajt a dehoppanálás lélekcibáló rándulása.