Roxfort RPG

Édes kacaj hallatszódik a bár egyik sarkából. Édes méreg, ami az ember szívébe hatol, kitép onnan egy darabot, aztán pedig elhajítja úgy, hogy senki sem találja meg. Egy édes kacaj,ami még tökéletesebb, még véresebb emlékeket idézhet fel valakiben, ha jól figyel.
Hófehér mosoly villan meg az egyik asztalnál. Egy mozduló kéz, ami az asztal alatt motoszkál egy ismeretlen férfi izmos combjainál. Egy vérvörös miniruhába bújtatott vékony test. Egy kecses hattyúnyak, és egy csábító cseresnyeajak.
- Igen Rob…csak erre vágyok.
Kacagja túlfűtött szexualitással Monique Garside, miközben egyre közelebb hajol az öltönyben feszítő férfihez. Forró ajkát megnedvesíti, lángra lobbantja az eleven rózsaszirmokat. Belemar a másik szájába. Olyan, mint egy vadállat, ami lecsap áldozatára. Úgy látszik azonban, hogy ez nem okoz gondot kettejüknek.
Csókolóznak. Robert Ctrius már most, mindenki szeme láttára tovább lép. Ajkai végigsúrolják a nő nyakát, végül élvetegen beleharap abba. Halk elfojtott, kéjes nyögés.
- Rob, hozol még egy italt, kedvesem?
- Persze cicám!
Ekkor azonban, amikor a nő keresztbeteszi lábát, a combfix csipkéjénél körvonalazódni látszik a varázspálca. Egy rémálom tükörképe. A véres hópelyhek éjszakája. Pont, mint régen.
Monique felemeli a fejét és egyenesen Brandon szemei közé néz. Ezer közül is felismeri. Már a jelenlététől kirázta a hideg, a parfümje pedig úgy cirógatta végig arcát, mint egy visszatérő szerető.
Pár emlék csupán, ami hozzá köti, pár rémkép, amik a jégkockákkal együtt, gyorsan elúsznak. 
Milyen vicces az élet…reménykedett benne, hogy nem sokszor fog vele találkozni, hiszen Ő az, aki miatt azzá vált amivé. Legalábbis részben.
De egy romlott elmét meggyőzni az igazságról, olyan, mint gyilkost angyalnak titulálni.
Emlékszel Brandon? Ugye Te is emlékszel? Emlékszel a késre, amit a nyakadhoz nyomtak? A szorítást? Ahogy forrón átöleltek a hószín karok? Mondd Brandon ugye te is emlékszel?
Halkan sóhajt egyet, mielőtt megissza a pohár maradék tartalmát. A hideg ital libabőrt varázsol karjára.
Rob beszédbe elegyedik egy férfival. Szintén öltönyt visel, amolyan üzletember típusnak látszik. Az a fajta, aki egy kis szexuális ígéretért, a fél vagyonát képes egy szép nőnek oda adni. S lám a halálfaló ismét nem téved. Rob ugyanis már az arcához hajolva suttogja a búcsúzóját.
- Sajnálom cicám, ma mégsem fog összejönni. Harold felajánlott egy üzleti lehetőséget. A számlát az én nevemre írasd. Tudod neked bármit cicuskám!
Egy csók a szájra és már el is tűnik a másikkal a tömegben. Monique belekortyolva az újabb italba, amit kihoztak neki, ismét felveszi a szemkontaktust Brandonnel. Látni akarja a szemeit. Tudni akarja, hogy őt figyeli. Ki akarja élvezni a kimondatlan vágyait. A nő mellett a szék üres.
Felhívás egy keringőre.

Szeress! Vágyj az érintésemre! Akarj! Hajolj oda számhoz és csókolj bele mérgezett ajkaimba…végül pedig ölj meg!
A nő elfordítja tekintetét, hiszen már biztos a dolgában, kecses kis kacsóját is tűzbe tenné azért, hogy a férfi társaságát fogja élvezni, vagy éppen gyűlölni ezen az éjjelen. Lehetséges volna, hogy mind a kettő egyszerre?
Azóta sóvárog Brandon érintése után, amióta azon az éjjelen megpróbálta megölni. Egy fekete özvegy nem hagy maga után mocskot. Egyszer be fogja fejezni azt, amit elkezdett. S Brandon akkor …
Kéjesen elmosolyodik, szépen manikűrözött körmeivel apró köröket ír le a pohár tetején, és valamiért hirtelen sokkal érdekesebbnek találja azt, ahogy a jégkockák tornyosulnak egymáson.
A férfiak nem bírják elviselni, ha egy szép nő, aki az előbb még őket csalta pajzán, véres játékra, elfordítja a tekintetét és úgy viselkedik, mintha a másik már nem is létezne. És éppen ez benne a szép.
Nem léteznek egymásnak. Csak bábuk, amik a táblán mozognak. A királynő és a király. A királynő feladata az lenne, hogy életét adja uráért, hogy megvédje a támadó parasztoktól.
Ebben az esetben azonban ez nincs így. A királynő áruló, aki szeretője halálára szomjazik.
Érzi ahogy közeledik. Olyan, mint egy hűvös szellő, ami végigfut harisnyás lábain, megszorongatja átkozott hattyúnyakát, cirógatja ajkait, végül pedig belemar a szívébe. Csak egy emlék. Nem több.
Igazság szerint hálásnak kéne lennie Brandonnak, hogy kiteljesedhetett. Hogy szabadon engedhette a démont a lelkéből. Viselje hát a következményeket! Olyan szörnyet teremtett, ami felett nincs hatalma! Ami mind a kettejüknek felemészti az elméjét.
Nincs már glória, nincs már ártatlanság. Ha egyszer elveszítjük, akárhogy is próbálkozunk, imáink süket fülekre találnak. Éppen ezért törődött bele a nő abba, amivé lett. Talán mindig is megvolt benne a vágy arra, hogy valakinek fájdalmat okozzon. Lehet, hogy mikor megfogant már akkor a Lucifer leánya volt. Vagy csak megmagyarázhatatlan események láncolata vezette el idáig.
- Édesem, te akkor is ideülsz, ha én máshogy kívánom. Nemde?
Ránéz. Kissé előre dönti testét, hosszú pillái szorosra fonódnak, míg beszívja Brandon parfümjét. Bőrének illatát. Olyan, mint egy gyilkos fenevad. Szaglásával pásztázza végig áldozatát, míg meg nem érzi a félelem szagát. Akkor tudja, hogy nyert.
De Monique semmi ilyesmit nem érez és ez dühíti. A valóságnak sokféle arca van, sok az álarc és sok a hazugság. A rettegés azonban eltitkolhatatlan.
- Miért vagy itt Brandon?
Kérdezi, s ha a férfi leül, akkor közelebb kúszik hozzá. Mint egy alattomos kígyó. Egy selymes vipera, ami nem tudhatod, hogy mikor tesz végleg tönkre.
Szeretné megérinteni. Szeretné újra érezni a hűvös bőrét a tenyere alatt, szeretné, ha ujjai a másik torkára fonódhatnának. Kéjes gyilkosság volna, aminek minden másodpercét betegesen élvezné!
- Csak nem hiányoztam? Mert te borzasztóan…olyannyira, hogy már épp azon gondolkodtam, hogy ideje újra felkeresnem téged egy sötét éjszaka. Úgy, mint régen.
Elvigyorodik. Hogy mennyi az igazságtartalma a mondatának, nem tudni, hiszen az ajkakra húzódó gonosz és gúnyos mosoly, nem engedi az értelmezést. Egy újabb titok. Lassan kezd annyira rejtelmessé válni, hogy maga sem tudja pár kérdésre a feleletet.Például arra, hogy miért vonzódik ennyire Brandonhöz. Lehet, hogy csupán azért, mert egyetlen áldozata, aki túlélt egy igazán fülledt éjszakát vele? Ó igen … biztosan. Viszont nem ilyen egyszerű. Hiszen nem azért nem sikerült végeznie vele, mert nem készült volna fel eléggé, hanem mert a férfi leleményesebb volt nála.
- Szeretnéd talán megismételni?

Fekete démon. A lidércek ezer arcának egyike. Az egyik asztaltól kacskaringósan száll fel a cigarettafüst, sötét csipkét terítve kettejük arcára. Monique hallgat és ez ritka nála. Mindig próbál valami frappánsat mondani, amitől zavarba hozhatja beszélgetőpartnerét. Most azonban jobbnak látja, ha megfontolja, hogy pontosan mik is hangzanak el ezen az estén. Ha a sors létezik, akkor nem véletlen, hogy ők ketten most itt ülnek egymás mellett. Azt mondják, hogy mindig visszatérünk oda, ahonnan indulunk, mikor már nem adhat mást nekünk az élet.
- Brandon Te sose iszogatsz csak úgy, egyet. Mondd csak, biztos, hogy mellettem találod meg a hőn áhított nyugalmadat? Sose voltam az – az unalmas típus.
Kérdezi, és újra keresztbeteszi lábait. Azt akarja, hogy a férfi rájuk nézzen. Hogy eszébe jussanak az emlékek. Újra és újra. Azt akarja, hogy sohase szabaduljon tőlük. A szellemképek lassú táncot járva körülöttük, befúrják magukat az elmébe, majd egyre lejjebb hatolnak.
Kitépik ami kell nekik, aztán eléd köpik és vergődhetsz a vérfoltos szennyben. S milyen tragikus, hogy csak az igazat mutatják.
- Legyen ugyanaz!
Búgja a pincérnek majd ismét visszafordul beszélgetőpartneréhez. Keze lecsúszik az abrosz alá. Körmeivel végigkaristolja a másik combját. Akarja, hogy fájjon neki, hogy nem kaphat ebből többet. Éledjen fel a vágy! Öltsön testet egy újabb bestia! Szabaduljon el a kéj és a félelem! Félj! Miért nem félsz?! Félj!
- Kár…pedig reménykedtem benne, hogy ott folytatjuk, ahol abba hagytuk!
Színpadiasan felsóhajt és kicsit még a karját is széttárja. Míg beszél, addig néha néha belekortyol még az előző italába. Ismét gonosz mosoly ül ki porcelán arcára. Kimondatlan szavak tömkelege zúdul a fejébe.
- Mondjuk ott, amikor a torkodhoz szorítottam a kést.
Suttogja alig hallhatóan Brandon fülébe, egyik lába eközben már a férfi combjain pihen keresztbe. Köröz egyet a lábfejével. Megcsillan a fekete tűsarkún a kő. Eközben kihozzák a whiskyt. Nem tart attól, hogy sokat inna. Évekkel ezelőtt is sok férfit alázott meg azzal, hogy többet ivott, mint ők, mégse fetrengett a földön velük.
- Itt, itt és itt!
Simít végig az artérián hideg ujjbegye. Mintha csak éles penge szakítaná fel a fenséges bőrt, hogy a vér apró csermelyként folydogálva kicsorduljon medréből. Rázzon ki a hideg! Emlékezz vissza! Akkor se féltél? Soha egy másodpercig sem? Mire vársz Brandon? Cselekedj!
- Ám …
Elhallgat, ebben a pillanatban leveszi a lábát a férfiról, visszaül a helyére, kezébe veszi a poharat, kicsit meglötyögteti benne az italt, hallgatja a jégkockák édes csikorgását. Belekortyol. Kirázza a hideg ismét. Leveszi a pohár széléről a citromot, ajkai közé veszi, hagyja, hogy megnedvesítse azt. Keserédes gyönyör.
- Ahogy mondtad, sajnos nem folytathatjuk ott ahol abba hagytuk. Elmúltak már azok az idők kedvesem.
Elgondolkozik, hogy mit is mondhatna, ki volt Rob. Mert végülis ki is ő valójában? Egy szerető? Egy jó fogás? Vagy csak egy újabb küldetés? Esetleg mindhárom egyszerre? Igen. Mindhárom egyszerre.
- Dúsgazdag üzletember. Szükségünk van a vagyona egy részére. Tudod, hogy mihez értek a legjobban. Szerintem nem kell bemutatnom neked.
Még távolabb ül. Már szinte a sarokülő szélén van. Most, megnyugodva, szépen hátradől ő is. Ujjaival játszadozni kezd a vörös bársonyhuzattal. Simogatja. Mint egykoron mást. Mint, ahogy manapság is megteszi nem egyszer.
- Mi az Brandon, csak nem féltékeny vagy? Hm, micsoda bók tőled, mindjárt elolvadok!
Újabb grimasz azon a mesés arcon, szinte már elrontja a sötét összhangot, de nem bírja ki. Muszáj újra és újra a férfi tudtára adnia, hogy ennyi volt. Vége.

Az ezredik bosszúnál sincsen megnyugvás. Ha az igazságot keressük, rá kell jönnünk, hogy hiába kutatjuk. Hadjáratunk során sosem kaparinthatjuk meg, mint legféltettebb kincset. A feloldozást csak akkor nyerhetjük el, ha minden titkunkat felfedjük a másik előtt. Ez azonban maga lenne önmagunk pokolba taszítása.
Ujjaival még mindig a vörös kárpitot simogatja, miközben tekintetét a citromra emeli, amit Brandon kegyetlenül a whiskybe csavar. El is mosolyodhatna, vagy éppen hagyhatná, hogy szemeiben dühös villanás jelezze, hogy kezdi kevésbé élvezni az Ő kis játékukat.
Ám egyiket se teszi most meg. Csak hallgat és néz. Ajkát kicsit megnyalja, ahogy a saját citromjának a leve csendesen csordogál lefele rajta. Érzi vérszín rúzsának ízét. Jóízűen csettint egyet nyelvével.
Gondolkozik, hogy mivel tudná tovább fűzni a férfit. Mi lenne az, amivel kibillenthetné tökéletes nyugalmából..? Mi lenne az, amivel meg tudná idézni a sóvárgó bestiát? Némán figyeli.
- Ha ezzel azt szeretnéd tudtomra adni, hogy a citrom milyen különlegessé teszi a whiskyt, akkor sikerrel jársz édesem. Mert tudom…
Újabb korty, ismét megnyalja szája szélét. Mielőtt folytatná mondatát, végignéz a halálfalón. Apró részletességgel figyeli meg minden egyes porcikáját a másiknak. Elidőzik Brandon ördögi szemeinél.
- Hogy az életedet, én spékelem meg. Nem az igazi nélkülem.
Újabb korty. Csendesen élvezi ki szavainak hatását. Várja, hogy helyeseljenek megjegyzésére, vagy legalábbis történjen végre valami érdekes. Bár ha Brandon nem tesz semmit, akkor édesmindegy.
Ugyanis, meg akarja a férfit leckéztetni. Olyannyira, hogy szinte beleremeg a jövőt sejtető álomképeibe.
- Brandon- Brandon…Mondd, tényleg úgy véled, hogy a Te bókjaidra vagyok rászorulva?
Kérdezi és kezében megforgatja a kristálypoharat. Ha ezek összekoccannak, nem hallani a királynők kacaját, mint a pezsgősnél. Elmosolyodik. Végre tesz valami olyasmit, amivel az érzelmeit mutatja ki.
- Hogy Te? Megmondom neked!
Oly közel van már, mint egy újabb és újabb emlék arról a bizonyos éjszakáról. Nem lehet elfelejteni, meg nem történté és jobbá tenni. Angyalként viselkedni, ördög helyett, glóriát emelni a kárhozottak fölé. Viselkedjenek hát úgy, ahogyan illik. S a nő így is tesz!
Arcát Brandon arcához érinti, úgy, hogy ajkaival belecsókolhasson a fülcimpa alatti érzékeny területbe. Azonban itt nem áll meg. Forró lehelete végigcirógatja az arcbőrét, a szájáig meg sem áll. Ha a másik nem ellenkezik, akkor orruk egy másodpercig összeér, hogy aztán Monique erőszakosan és buján tapaszthassa rá száját a férfiéra.
Ha mindez megtörténik, akkor vékony, halált hozó ujjai csendesen, baljóslóan varázsolnak elő egy aprócska kis kapszulát. Három ujjal szétpattintja, majd a halovány port a férfi whiskyjébe önti. Egy pillanat az egész, nem több.
Hogy mi is az ami bűn nélkül tűnik el bronzos arany italban? Egy álmot hozó kísértet, ami akár eszköze is lehet, hogy Monique újabb strigulát húzzon áldozati listájára. Valóban ezt szeretné?
Gyorsan tünteti el a kapszula héját, hogy a másik még véletlenül se láthassa meg.
- A tanítvány mindig túltesz a mesterén. Azt akarom, hogy tudd, hogy mivé tettél, hogy érezd. Érezd annak a sokszorosát, ami akkor voltam, amikor először találkoztál velem. Emlékszel még rá, milyen kis naivan mondtál igent nekem? Hogy mennyire vágytál arra, hogy hozzám érhess? Tudom, hogy most is ezt szeretnéd!
Mondja, miközben keze megpihen a férfi combjai között. Reménykedve figyel, hátha bejön a terve és az álomital meghozza hatását. Ebben az esetben, nincs megállás az estét illetően. Hasonló brutalitást ígér a whisky, mint amit már mind a ketten átélhettek egy évvel ezelőtt.
- A pénz csak eszköz. Ékszert, bundát, csillogást jelent. De egyik se olyan öröm, mint amikor megszerzem a galleonokat.
Mit is jelent ez? Igen…a kegyetlenséget, a gonoszságot, a vágyat a gyilkolásra. Nézz rá Brandon. Miért nem menekülsz, amíg még megteheted? Miért szeretnéd annyira birtokolni azt, amit nem lehet? Miért játszadozol rendszerint az életeddel? Vajon újra belesétálsz a vipera csapdájába?

Tudom, hogy kellek neked.
Régen éreztem ilyen zsibbadást férfi közelében, mint, amit most érzek. Olyan, mintha Brandon egy tűvel, vagy valami aprócska eszközzel, mérget fecskendezett volna a bőröm alá, hogy aztán megbénulva, az utolsókat sóhajtva, még ezen az éjjelen visszakerüljek a pokolba. Nem fogok! Nem! Lucifernek még várnia kell rám! Sokáig…
A tervem, hogy álomport szórok az italába, meghiúsul. Bánt, hogy mindenre fel van készülve és mintha csak tudná, hogy mit tervezek ellene, nem hagyja, hogy megcsókoljam. Pedig oly annyira vágyok arra, hogy elgyengüljön, ahogy ajkaink összeforrnak. Vágyok arra, hogy nyelveink vad csatározásba kezdjenek. Hogy érezhessem újfent vérének ízét rajta.
- 666? Te kis pokolfajzat!
Suttogom a fülébe, mikor belecsókol a nyakamba. Kezét szorosan ott tartom a combomon, az utolsó pillanatig. Élvezem az érintését. Olyan, mintha hideg hóbőrömet tüzes vassal égetné, miközben illatos rózsaszirmokat szórna rá, simítása nyomán. Meg akarom csókolni! Szabad kezemmel az arcához érek, hogy száját az enyémhez fordítsa, de túl gyorsan cselekszik.
Ismét egyedül vagyok a bárban. Előttem ott a maradék whiskym, így még nem tervezem, hogy utána szaladok, mint egy átkozott pincsi. Lesz időnk arra, hogy véghez vigyük, amit elterveztünk. Lesz még időnk.
A pincér eközben úgy bámul rám, mintha életében nem látott volna még nőt. Nos, ilyen szenvedélyeset és őrültet, biztos, hogy nem. Ránézek, egyenesen a szürke szemeibe. Olyan harmincas évei végén járhat.
- 800 Font egy este …
Mondom és elnevetem magam. Úgyse tudná megfizetni. És ahogy látom, elpirul, tehát a célomat megint elértem. Felhörpintem az italom maradékát, közben odavetem a férfinak, hogy írják Rob számlájára. Felállok, megigazítom aprócska ruhámat, majd a Hotel belseje veszem az irányt.
666…
Tűsarkúim ütemesen kopognak a liftig. Beszállok, majd beütöm a hatodik szintet. Dallamos zene üti meg füleimet, nézegetni kezdem magam a lift tükrében. Kibontom feltűzött hajamat, ami hullámokban omlik a vállaimig. Berúzsozom az ajkaimat…igen, azzal az ismerős vérvörössel, megigazítom kebleimet, végül pedig amikor kinyílik az ajtó, kilépek rajta.
Olyan, mintha a vesztembe sétálnék, és tudom jól valahol a férges szívem mélyén, hogy ez így is van.
Lehet egyszerűbb volna, ha most megfordulnék, felküldenék egy üzenettel egy szobalányt és soha többet nem találkoznék Brandonnal. A testem és a bennem rejtőzködő bestia annyira vágyik rá, hogy nem tudok nemet mondani. És nagy sajnálatomra ezt Ő is tudja.
666…
Lucifer barlangjába lépek be. Orromat megcsapja a finom parfümillat. Mélyet szippantok belőle. Mégis a pokolra kerülök ma éjjel. De Brandonnal együtt. Csak vele…lerántom a tűzbe és együtt égünk el. Porladó csontjaink is eggyé válnak…a pokol szele egyesít majd bennünket.
Nem tudom hol lehet. Butaság lenne ilyet mondanom, de mintha félelem költözne belém, ahogy a sötétségben lépdelek. Úgy érzem magam, mint egy buta kamaszlány. Egy tinédzser, akinek valami csodálatosat ígértek, valami borzasztóért cserébe. A gond csak annyi, hogy én inkább a második felé hajlok…
- Ne játszadozz velem cicám…Tudod, hogy nem szeretem!
Lehelem a teljes sötétségbe, és becsukom az ajtót. Ez jelentheti azt is, hogy végleg csapdába estem. Jelentheti azt is, hogy a halálfalónak oka van a félelemre. Annyira sok a kettősség ezen az estén. Az életemben, az életünkben. Azt akarom, hogy széttépjen. Hogy tegyen valami olyasmit, amiért nem bántani akarom majd, hanem egyszerűen csak a lelkébe férkőzni, és onnan kiszakítani egy darabot.
Combfixemhez simul az ujjam, előveszem a pálcámat. Mielőtt Lumost suttognék, adok a férfinak még egy esélyt.
- Gyere elő...nem bántalak. Ismersz!

Égj el velem te átkozott démon! Légy az, aki hagyja, hogy a tűz elemésszen, a lángok örökre magukba fogadjanak. Tépj szét és cafatjaimat tűzd a zászlóra diadalmas háború nyereményeként. Vallj színt…
Sose érdekelt, hogy Brandon ki is valójában. Talán itt rontottam el a dolgokat. Ugyan kiismertem ez idő alatt, de csupán a külső lidérc, fénytelen borítását, azt, amit mint kígyó a bőrét, bármikor levethet.
A szoba sötétsége hűtlen szeretőként simul karomra. Érzem a férfi jelenlétét, túlságosan is közelről érzem bódító parfümjét, bőrének illatát. Szívem olyan hevesen ver, hogy kebleim huzamosabb ideig, a ritmusára járják táncukat. Megremeg vékony bokám. Rég éreztem magam….kiszolgáltatottnak.
Eszembe jut, hogy akár meg is ölhetne. De nem … Brandon nem ilyen. Abban hol lenne a móka, a szórakozás? Több vagyok neki annál, mintsem, hogy egy átokkal, meggyilkoljon. Sokkal több. A jelentéktelen bábokat szokták így elintézni. Én nem az vagyok neki. Erre az életemet tenném fel tétnek….s mit is teszek most? Az életemet adom a kezébe. Pedig a célom eleinte az volt, hogy meggyilkoljam. Mai napig bennem motoszkál a szörny, ami a vérére áhítozik, ám ott van a másik oldala is a dolognak. Ha most nem ölöm meg, akkor még sokáig lelhetem örömömet benne. Mint egy babában, amit, ha már nincs rá szükségem, egyszerűen visszateszek a ládikámba. A féltve őrzött ládikámba.
- Úgy gondolod?
Súgom halkan, miközben hagyom, hogy karjai körül fonják testemet. Érzem a parfümjét. Kiráz a hideg ettől az egész estétől. Őrült vagyok. Igen. Hagyom, hogy mindez megtörténjen, hiszen annál édesebb lesz a kéj, a fájdalom, a kín. Annál nehezebb lesz szabadulnom, de nem csak nekem…ó, nem csak nekem. Brandon épp úgy vágyja az érintésemet, a csókomat, a harapásomat, a vérem ízért. Ismerem. Nagyon is. Nem csak nekem lesz nehéz kilépnem azon az ajtón, amit pár másodperccel ezelőtt becsaptam. Neki is. Már amennyiben túléljük.
Elveszi a pálcámat. Igen. Még ezt is megengedem neki. Miért is ne? Megölhetett volna már…nos ha pedig, a legmegfelelőbb pillanatra vár a halálomhoz, akkor pedig bestia módjára pusztulok el, főnixként égek szét.
Soha el ne feledd azonban, hogy a főnix, hamvaiból új életre kél. Én leszek akkor is a te démonod, ha megölsz! Én leszek a lidérced, amitől esténként verejtékezve fordulsz a másik oldaladra, miközben a takaródat kisfiú módjára gyűröd markodba.
- Azt hiszed, hogy te nem? Még kiszámíthatóbb vagy te ördög!
Mondom és máris az ágyon találom magam. Épp, hogy csak annyira kapálódzok, hogy felélesszem benne a sátáni gondolatokat, a zavarodott elme, tébolyult cselekvési kényszerét. Igen…épp csak annyira, hogy felélesszem az amúgy is lángoló tüzet.
- Bilincselj meg! Ölj meg! Tépj szét!
Rekedtes hanggal búgom a fülébe a szavakat és lábaimat rákulcsolom a combjaira, fájón, erőszakosan húzom magamhoz, érzem, ahogy csontjaink elcsúsznak egymáson. S valóban megbilincsel. Nem lepődök meg. Kettőnknek ez csak a bemelegítő kör. Azt azonban ideje lenne eldöntenem, hogy mit is szeretnék ezen az éjszakán, hiszen az álompor nem hozta meg a hatását. Annyira biztos voltam a dolgomban…elbuktam. Még egyszer nem lesz lehetőségem rá.
Tűsarkúm éles sarka azonban egy pillanat alatt ejt sebet áldozatomon. Egyelőre úgy érzem, hogy nem kell átgondolnom a dolgokat. Csak élvezni azt, hogy bánthatom a másikat. Elsőként csak épp, hogy felületi sérülést okozok vele neki a jobb vádliján. Ugye milyen bámulatos dolgokra képes egy női cipő?
Bele akarok csókolni mérgezett ajkaiba. Feljebb emelem fejem, hogy végre megtehessem ezt.
- Mondtam, hogy kiszámítható vagy édes!

Brandon, édesem…ugye nem, magad sem hiszed el magadról azt, amivel ámítasz? Nem vagy te vérbeli halálfaló! Csak egy ijedős kisfiú vagy, aki nem mer megölni. Képtelen leszel arra, hogy megtedd, mint ahogy legutóbb se tetted meg. Ez már csak így megy.
Ezúttal is én fogom rád fogni a pálcámat. Én fogom kiejteni a halálos átkot…ha az ember profi munkát akar, akkor magának kell mindent csinálnia.
Ott fekszek alatta és érzem, ahogy megfeszül a fájdalomtól. Érzem az izmainak a kétségbeesett remegését, ahogy a tűsarkúmat megforgatom a felületi sebben. Mélyen a szemébe nézek közben, látni akarom a kínját. Igen…elégedetten sóhajtok fel, pont ezt akartam. Nem hittem volna, hogy ez az este ennyire jó lesz. Mondd édes, te is ennyire élvezed, mint én? Én is kielégítem a te vágyaidat?
Botor vagy.
Ahogy a férfi kínlódik, érzem, a láncom elszakad, láthatatlanul követve a földre hulló pálcát. Hát nem tudtad drágám, hogy ez a bűbáj csak addig működik, míg fogod a pálcádat? Nem hiszem el, hogy ilyen helyzetben vérzel el.
Ekkor megragadja sötét tincseimet és könyörtelenül az ajtó felé fordítja fejemet. Felszisszenek. A kéjtől, a fájdalomtól, a pillanat hevességétől. Vágyom Brandonra nagyon is. De van egy olyan megérzésem, hogy az este még sok meglepetést tartogat mind a kettőnknek.
- Ugyan…ha meghalok, te is jössz velem! Nem fogok egyedül égni a pokolban!
Sikítom tébolyultan és már csak a reccsenést hallom. Hogy drága volt-e? Majd meglátod, amikor küldöm a számlát…nem szokásom olcsó, semmirekellő rongyokban járkálni. Ezt ő is tudhatná. Ó…hogy ne tudná! Csak engem próbál ingerelni, hatalmas sikerrel. Nem a türelmemről vagyok híres.
Keményen húzom magamhoz, ajkaimat rátapasztom az övére, hátulról megtartom a fejét, nem engedem, hogy elfordítsa az arcát. Szabad kezemmel az ingjével bajlódok, végül sikeresen kigombolom. Szinte letépem erős karjairól.
Olyanok vagyunk, mint az állatok. Csak a vágyainkat akarjuk kielégíteni. Beteges vágyainkat. Körmeimet fájón húzom végig a hátán, vérvörös csíkokat hagyva a nyomukban.
Ezen az estén ismernem kell a határokat, vagy különben az életemmel fizetek. Azzal a kezemmel, amivel az imént, édes medreket vájtam a hátába, most oldalt kotorászok az éjjeliszekrényen. Minden szobában van éjjeli lámpa. A szeretőmnél is volt. Valami éleset találok, valami nagyot. Talán a kis éjjelilámpa…talán valami más. Nem tudom megállapítani a sötétben. De nem is zavar. Nagy lendülettel csapok le vele Brandon fejére…
- Velem döglesz meg!

Széttép. Érzem, ahogy a bőröm magába szippantja a parfümjének illatát. A lábaim erősen kapaszkodnak bele a combjaiba, a ruhám ugyanis már nem jelent akadályt a mozgásban. Egyedül a fölöttem tornyosuló test az, ami visszafog. Vágytól fűtötten csókolom és betegesen tartom a fejét. Úgy látszik nem csak én akarom ennyire vadul, kísértetiesen az éjszakát. Mintha az idő kerekei visszafelé forognának, halkan kattogva számolnák a másodperceket, hogy mi is lesz a legkegyetlenebb pillanat.
Meleg vér cseppenik a nyelvem hegyére. Beleborzongok az édes emlékekbe. Egyetlen csepp élettől újra a régmúltban találom magam. És hirtelen félni kezdek. Azt hittem, hogy már kiöltem magamból a túlzóan emberi érzéseket, ám ez a perc úgy látszik túl mélyen kaparászik a lelkemben.
Mintha Tom nehezedne rám, mint egy lemoshatatlan, örök billog. Mint a feketéllő jegy a karomon. Elönti az agyamat a bosszúvágy és a pánik. Soha többé, senki nem teheti meg ezt velem! Én irányítok, én fütyülök, és mindenki úgy táncol, ahogy én akarom! Így lesz, így lesz, így van…
Ekkor hangos csattanással törik darabokra Brandon fején az üvegbúra. A szorítás enged, a megnyugvó sóhajom pedig messze száll…már nem csak az ajkaimból szivárgó vér szennyezi bársonyos bőrömet. Mint tébolyodott angyal, maszatolom szét számon a vöröslő nedűt, ahogy megtörlöm ajkaimat. A rúzsom színe elegyedik a vérrel, így elég kettős a hatás. Nem látni hol kezdődik az egyik és hol a másik.
A nehéz test alól óvatosan kibújok, oldalra döntve ezzel Brandont. Kikecmergek az ágyból, egy pillanatig elidőzve, ülve. Mélyeket lélegzek. A múlt túlságosan valósnak tűnik ezen az éjjelen. Saját démonom szabdalja kárhozott lelkemet.
Felkapcsolom a villanyt a szobában, valahol az ajtó mellett találom meg a kis kapcsolót. Ezután a pálcámat keresem meg, végül az eszméletlen halálfalóét. Nem szerezheti vissza és ha egyszer már nálam van, akkor nincsen túl sok esélye.
Nem is sejtetted ugye cicám, hogy ilyen borzasztóan kéjes és harcias lesz ez az este? Mondd…miért nem hagylak itt a fenébe? Mi az a furcsa érzés, ami ennyire köt hozzád? Mi az a láthatatlan lánc, ami még most se hagy elmenni, még akkor sem, mikor a bűbájod már rég szertefoszlott…
Varázsolok. A semmiből 2 bilincs jelenik meg, amik Brandon csuklójára fonódnak szorosan. Szeretem kikötözni a férfiakat. Van benne valami megalázó, valami alárendeltség. Azt hiszem, hogy a legszebb pillanat az, amikor a szemükben megcsillan az értetlenség, majd pedig a félelem…rájönnek, hogy milyen pocsék helyzetben is vannak.
A legutóbbi ilyen pillanat, amit átéltem, az Pucknál volt. Nem élvezte túlságosan amikor a mellkasába próbáltam vésni a szajha szót. Nem tudom megérteni, hogy miért.
Ahogy nézem a férfit, és közel hajolok hozzá, hirtelen elfog a vágy, hogy ajkaiba csókoljak…meg is teszem. Végül egy a homlokára is jut. Még el kell döntenem, hogy pontosan mihez kezdek. Mivel fogom megkínozni, mivel gyötröm meg, amíg maga nem kéri, hogy öljem meg. Addig is míg ezen agyalok, intek párat a pálcámmal és megszabadítom a nadrágjától.
A hercegem felébred és nagyon dühösnek tűnik. Ugyan! Hát nem volt élvezetes? Miért nem tudnak a férfiak örülni az ilyen aprócska ajándékaimnak? Nem értem őket. Tényleg nem.
Ajkaimra őrült mosoly kúszik. Élvezem, amikor így beszél velem.
- Ugyan cicuskám! Nem úgy néztél ki, mint aki az én szabályaim szerint szeretné játszani ezt a játékot!
Nézek rá jelentőségteljesen és mellésétálok. Leülök az ágyra és csak nézem. Nem érintem, nem csókolom, csak nézem. Szinte fájón éget a pillantásom lyukat a bőrébe. Végül természetesen meggondolom magam. Annyira egyértelmű a helyzet, akkor minek húzzam tovább az időt? A kebleim fedetlenek, pőrén vagyunk öltözve mind a ketten, hát hajrá, csapjunk bele! Legyen az én dekoltázsom az, amit az életében utoljára lát! Legalább boldogan hal meg…
Lovagló ülésben a csípőjére telepszem, rászegezem a pálcámat. A füléhez hajolok és belesuttogom.
- Crucio!

Megmozgatom kissé a csípőmet, ahogy teljes súlyommal ránehezedek a férfira. Pálcámat erősen belenyomom a húsába, ezzel is fájdalmat okozva neki. Nem is sejtem, hogy mire készül, mi fogja a végzetemet okozni. Hihetetlen mennyire kiismertél Bradon! Hihetetlen, hogy tudod, mi az, amivel megzabolázhatsz, amivel megfékezheted beteg vágyaimat. Ekkor hangosan felsikoltok. Talán még a folyosón is hallani, kétségbeesett, fájdalmas sikolyomat. Nem olyan, mint az előbb, nem tébolyodott. Rettegő, szenvedő, igazi…
Belém mászik, szó szerint. Érzem, ahogy turkál az agyamban, az emlékeim között és a legrosszabb, hogy nem tudom megakadályozni, hogy ne így legyen. Kissé meggörnyedek, elvesztem az egyensúlyomat, mellkasára borulok, a nyakánál nyüszítek, mint egy kivert kutya. Szenvedek. Nem láthatja őket, senki nem láthatja azokat az emlékeket! Nem nem és nem! NEEM!

Puck felett tornyosulok. Élvezem, hogy kínozhatom. Bár mind a ketten tudjuk, hogy csupán egy álom az egész, mégis érzem a félelem szagát, a leírhatatlan gyönyört, amit a férfi okoz nekem ezzel. Nézem, csókolom ajkait, nem érzek kegyelmet. Nézem és mintha soha nem lenne vége a pillanatnak. Ennek a beteg, ocsmány pillanatnak.

Elég…ne…

Erős karok szorítanak. Túlságosan erősek. Nem tudok szabadulni. Fáj, nagyon fáj. Kétségbeesetten rángatom kezeimet, testemet, hátha használ valamit. Nem fog, tudjuk jól mind a ketten és Őt pont ez izgatja fel. Egyre durvább. Meg fogok halni…meg fogok halni? Megkínoz. Átkozom a nevét. Kurvának nevez. Sírok. Ordítok. Menekülni szeretnék…
A holtteste felett állok. Egy utolsó kínzó átkot küldök testére, hogy az elszálló lelke utoljára megízlelhesse a földi fájdalmat.

ELÉG!

Roxana a falhoz passzíroz. Megpofoz. Tépem a haját. Utál. Én pedig egyedül maradok.

Kinyírlak te rohadék!

Rám nehezedik. Szerelmesen csókolok ajkaiba. Félek? Félek. Azt mondta, vigyáz rám. Nem kell semmitől tartanom. Igent mondtam neki, nem tehetem meg magunkkal, hogy visszakozok. Testünk egyszerre járja ritmusos táncát, én pedig életemben először igazán boldog vagyok.
- Szeretlek…

Te féreg!

Ott állok az ablaknál az üres kúriában. Tom előző éjjel meghalt, most pedig hajnal van. Nézem az esőfüggönyt és a kinti tájat. Érzem, ahogy a könnyek végigfolynak arcomon. Megmenthették volna a lelkemet…hagyhatták volna, hogy én is jó legyek! Megfertőztek, eltaszítottak, kivetettek a szeretetből.
Letörlöm a könnyeimet, elmaszatolom sminkem. Kezem végigfut a zúzódásokon a testemen. Jó pár helyen lila kék foltok vannak, pár helyen vérzek is. Olyan vagyok, mint akit agyonvertek. Ha ezt mondanám, nem is hazudnék olyan nagyot. Minden egyes mozdulat hatalmas erőfeszítésembe kerül, talán a bordám is eltörött. De élek! Élek és soha többet nem hagyom, hogy bárki ilyen helyzetbe sodorjon. Én fogom őket! Én taposom el őket! Egy sem menekülhet! Egy sem!
Tom…nem csak te haltál meg ezen az éjjelen. Te szemétláda! Megöltél! Tudtad, hogy szörnyet teremtesz! Tudtad! Megtetted! Remélem, örökre a pokolban sínylődsz…
Tenyerem az üvegen pihen, saját, átkozott íriszeimre fókuszálok. Soha nem láttam még ilyen tébolyodott szempárt…azt hiszem elszakadt bennem valami. Valami, ami a józanész és a jóság felé kötött.
Én már csak egy démon vagyok.

- ELÉG!
Ordítom újra a jelenben, teli torokból. Mintha a múltam ezer sebet tépne fel, olyanokat, amiket már volt időm befoltozni, amikről már nem is hittem, hogy léteznek. Mégis…olyan elemi erővel sajognak, hogy menthetetlenül elvesztem ezen az éjjelen. Mi adhat még nekem erőt? Mi adhat erőt annak, akitől elveszik a jelenét és újra a múltba száműzik? Hogy menekülhetek meg?
Tompán észlelem csupán, hogy eltűnik alólam a férfi. Tompán érzékelem azt is, ahogy lefog. A vágást pedig egy zokszó nélkül tűröm. Mintha nem is én volnék Brandon karjaiban. Elhagytam magam. A legrosszabb emlékeim olyan aduászok ellenem, amit a halálfaló elképzelni sem tudott. Ezért nem tudott senki legyőzni még. Mert nem is sejtették, hogy az elmémben van az, ami a végemet okozhatná.
- Elég…
Suttogom és fejem előre csuklik, a karom is megfeszül, ahogy testem követné. Mintha elfelejtettem volna, hogy hol vagyok, mit kell tennem…hogy meghalhatok.
Ölj meg Brandon! Ölj meg és legyünk túl rajta. Ölj meg és szabadíts fel! Űzz ki a világból egy démont.
A karomon vékony csíkban folydogál a vér. Jó pár csepp hullik a lepedőre, a takaróra. Úgy érzem magam, mint azon az éjjelen. A kislány felsikolt bennem.

Percek telnek el? Nem tudom. Az agyam egyre tisztább, egyre józanabbul tekintek a fal felé. Lassan leülepednek a dolgok. A fájdalom, ami a karomból sugárzik, eléri az agyamat is. Rögzül bennem, hogy mi történik, mi történt.
Ki kell jutnom innen. Bármi áron.
Erősen szorítom a hátrafogott kezemben a pálcámat, nem engedem, hogy megfosszon tőle. Zihálok. Még nincs vége…tudom, hogy nincs. Hirtelen olyan hosszúnak tűnik az elkövetkezendő idő. Túlélem? Túléljük?
Ami eszembe jut még az-az, ami Tomtól is megmentett annak idején. Ficánkolni kezdek. Az összes erőmmel. A fejemmel hátrafejelek. A csuklómat pedig tekergetem, addig, amíg legalább az egyik kezem kiszabadul. Nem érdekel, hogy hol vág meg addig és milyen mélyen. Ha az egyik kezem kiszabadul, akkor szembe fordulok vele, még akkor is, ha kicsavarodik ehhez, a fogvatartott kezem.
- Azt hiszed nyertél?
Sóhajtom halkan. Ismerlek Brandon! Azt hiszed, hogy nem? Akkor most figyelj! És ekkor elkapom a kezét, amiben a szilánk van és a saját nyakamhoz szorítom. Olyan erővel, hogy egy csepp vér kibuggyan bársonyos bőröm alól.
- Gyerünk. Ölj meg. Itt a lehetőséged!
Nos, igazi halálfaló vagy, vagy csak egy félős kisfiú? Azt hiszem, hogy itt az ideje, hogy végre eldöntsd! Hogy élsz-e a lehetőséggel, vagy sem. De azt remélem tudod Brandon, hogy ha nem nyírsz most ki, örökre vesztettél, hiábavaló volt minden próbálkozásod.
- GYERÜNK ÖLJ MEG!
És ezzel veszíts el mindent...

Futnék, ám már nincs hová. Rámeredek és először félek, ha ránézek. Ha mellette vagyok, ha a közelemben tudom. Olyan emléket hozott a felszínre, amit örökre szerettem volna eltemetni. Úgy látszik, nem mindig van ilyesmire esély. Úgy látszik örökre kísérteni fog az emlék. A félelem. A kín. A megalázás. A vérző sebek fájdalma, a zúzódások rémképei.
Igen…a nevem Monique Garside és nem mindig voltam gonosz. Ám eljött az én életemben is az a pont, amikor minden megváltozott. Mondd Brandon ismered ezt a pillanatot? Amikor minden eldől?
Elveszi tőlem a pálcáját. Úgy érzem, hogy vesztettem. Úgy érzem, hogy tehetetlen vagyok, hogy megint kihasználtak. Pont, mint régen. Hát ezentúl, majd még többet teszek azért, hogy ez ne így legyen. Minden erőmmel azon leszek, hogy ezt soha a büdös életbe ne tudja megtenni velem senki se! Senki!
Eltűnik és én abba a hitbe ringatom magam, hogy menekül. Hogy nem mer megölni, pedig szó sincs erről. Olyan, mint egy kísértet. Mindig ott bukkan fel, ahol a legjobban megijedünk tőle.
Ekkor ismét felkiáltok, ezen az estén sokadszorra. Érzem, ahogy pár hajszálam kitépődik, én pedig a padlón fekszek. Már mozdulnék, hogy felállok, és hoppanálok, ám ekkor mintha belém rúgna. Úgy, mint régen ő tette. Addig rúgott, amíg lélegeztem. Amíg vért nem köptem.
A levegő magába szippant mind a kettőnket én pedig a hóban kötök ki szinte meztelenül. Remegek…majd megfagyok. A vérem vöröslő foltot hagy a fehérségben. Teljesen kimerültem. Harcolhatnék tovább, de úgy érzem, nincs értelme. Tudom, hogy lassan vége lesz ennek az egésznek, hát megadom az örömet a férfinak.
Légy bátor Brandon! Ne fordíts nekem hátat te átkozott! Ne merj itt hagyni! Ölj meg! Arcom a hóba süpped, hajam pillanatok alatt csomókban tapad össze a nedvességtől. Menten megfagyok.
A derekamon, közvetlenül a mellem alatt hosszú vágások jelennek meg, fájdalmasan felnyüszítek és tenyeremet rátapasztom, ahogy aprócska gömböccé formálódok. De addig nem ér véget a kín, míg a szavakat végleg a bőrömbe nem vési az átok.
Felemelem a fejem, pálcámat Brandonra szegezem gyengén, fáradtan. Nem akarom hallani amit mond, nem akarom, mert fáj a fenébe is! Még mindig fáj a múltam, fáj, minden egyes emlékem. A legjobban pedig az, hogy ezeket már a halálfaló is tudja…
A pálcámat kiejtem a kezemből és újra belezuhanok a hóba. Mikor szemeimet legközelebb kinyitom, már senki nincs mellettem. Annyi erőm van csak, hogy pálcámat megragadva a kúriám szalonjának parkettájára hoppanáljak.
Ott pedig nem mozdulok többet. Majd a manók ellátnak.

Eszem ágában sem volt hazamenni a téli szünetre. Ugyan édesapám hiányzik, sokat gondolok rá, ám az ő élete szerelme lehetetlenné teszi a házban tartózkodásomat. Idén úgy voltam vele, ha nem megyek haza, az akár észhez is térítheti apát, és végre megszabadul attól a fertelmes nőszemélytől, de eddig ennek jelét sem adta. Még a karácsonyi üdvözlő levelemre sem válaszolt, akkor mégis az ajándékom minek küldjem el neki? Talán a legjobb az lenne, ha anya fotóját mellékelném az egyik levélhez, hátha attól eszébe jut, hogy van két lánya.
Kettő.
Elena sem ment haza, nyilván hasonló okokból, annyira egyikünk sem szeret ebbe az iskolába járni, hogy emiatt maradna. Azt hiszem kettőnk közül ez engem kicsit jobban elszomorít, valamivel érzelmesebb teremtés vagyok, mint amilyen ő. Persze ő csak nem mutatja ki ezt az oldalát, ennek is a tudatában vagyok. Hogy megkönnyítsem a szünetünket, egy kis programot terveztem mára, meglepetés gyanánt. Nem tudom, mennyire fogja értékelni, de remélem repesni fog a boldogságtól, és végre látom majd mosolyogni is. Éppen felé igyekszem, még van egy kis időnk elkészülni, ha oda akarunk érni, így szaladnom kell. Éppen valamelyik szintén itt tartózkodó háztársával beszélget, és ezt a párbeszédet nem szívesen zavarnám meg, ha ez nem lenne különleges alkalom. Így megkopogtatom a vállát, jelezve, hogy tényleg nem tűr halasztást a mondanivalóm. Három mondatba sikerül belesűrítenem, mégis mit akarok tőle, és szerencsémre nem kezd tovább beszélgetni a lánnyal, hanem otthagyja.
Eleinte még nem hajlott teljesen a megadásra, de aztán sikerült rábeszélnem. Eleonor, apánk élettársa küldött nekünk az ünnepekre tekintettel két teljesen egyforma ruhát. Nyilván azért, hogy ne menjünk haza, vagy nem is tudom, de mivel már a ruhára sem foghatta azt, hogy nem akar jönni, így kénytelen volt beleegyezni. Rövid idő alatt mind a ketten összekészültünk, megkértem, hogy engedje ki a haját, pont, mint ahogyan én is szoktam hordani. Most valóban úgy nézünk ki, mint két tojás, de a móka kedvéért intéztem így, mondhatni szándékosan.


Bebocsátásra várunk a bejárati ajtó előtt, rettenetesen hideg van idekint! Sok ember tolong mind előttünk, mind mögöttünk, de igazán még nem mertem szétnézni. A ruha lehetne hosszabb – vagy legalábbis melegebb – is, mert még így, szövetkabátban is fázom. Unalmamban elkezdem az emberek arcát figyelni, vajon az övékén is annyira látszik-e a feszültség, mint az enyémen, ám frusztrált arckifejezések helyett egy ismerősre lelek.
- Nézd, Lena, az ott Vulkanov professszor! Köszönjünk oda neki, úgy az udvarias!-
Oldalba is bököm, mert eléggé elmerült a gondolataiba, így gyorsan fel is eszmél, és felém fordul immáron teljes testtel. Pár lépés, és szembe is találjuk magunkat a repüléstant oktató tanár úrral, akivel legutóbb még a téli szünet velejáróiról beszélgettem. Először nem igen tudom, mit is kellene mondanom, aztán Elenára nézek, aki nem tűnik úgy, mint aki ki akarna segíteni. Megköszörülöm a torkom, majd szóra is nyitom a számat.
- Jó estét, tanár úr! Hol marad a partnere? -
Jobb nem jutott eszembe, és inkább ez, mint az, ha szimplán odaköszöntem volna. Nem győzöm ismételni, hogy ez így az udvarias!
Miközben a válaszára várunk, próbálom nem túl feltűnően bámulni. Van a tekintetében valami furcsa, mintha eltűnt volna belőle az a folytonos komorság, szilárdság. Egy percre sem fordul meg a fejemben, hogy ez nem ő, bár ha valamivel gyorsabban járna az agyam, visszaidézhetném a legutóbbi beszélgetésünket, amiben azt mondta, van egy ikertestvére. Kínos lenne, ha összekevertem volna kettejüket, bár ha jobban visszagondolok, a múltkor ő is Elenának hitt, szóval annyira mégsem. Reméljük tényleg Dimitrij professzorral állunk szemben, és nem egy vadidegennel, aki most lököttnek néz mind a kettőnket. De legalább nem egyedül kell elviselnem az ezzel járó megaláztatást.
Egyre hidegebbre fordul az idő, egyáltalán nem bánnám, ha már odabent lennénk. Remélem Elena felveti azt az ötletet, hogy menjünk be, bár nyilván vár valakire, ha ilyen időben idekint ácsorog. A partner hölgyet viszont eszem ágában sincs idekint megvárni, bár bizonyára gyönyörű. Én meg gyönyörűen idefagyok, ha nem kerülünk beljebb hamarosan. De legalább sikerült elráncigálnom magammal a testvéremet, és végre nem a kastély falai között gubbasztunk.

Egy újabb Karácsony. Nem mintha annyira örülnék neki, hisz sosem értettem, hogy mi, varázslók miért ünnepeljük, de mindegy, hisz ebben az időszakban nem kell tanórákra járni, a tanárok, néha idegesítő, hangját hallgatni, figyelni rájuk vagy tanulni. Na jó, azért tanulni valamennyire kell, mert attól függetlenül, hogy szabadságot kapunk, a házi feladatok sem maradnak el. Ennek ellenére sosem szoktam egész végig tanulni. Elég, ha az utolsó pár napban kezdem el. Persze idén minden máshogy lesz. Mivel nemsokára itt vannak a RAVASZ vizsgák sajnos nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy az utolsó pillanatban kezdjek el tanulni. Nem szeretném elcseszni, egyiket sem, ugyanis azért tanultam eddig. Hogy valamit elérjek. Nem szeretnék apámtól függni. Merlin ments!
Ami apámat illeti. Talán ő, vagy nem is ő, hanem a felesége az egyik ok, amiért a Roxfortban töltöm a téli szünetet. De apámmal sem találkoznék szívesen. Mióta édesanyám elhunyt, ő pedig feleségül vette Eleonort, valahogy eltávolodtunk egymástól. Kis koromban úgy éreztem, mintha elárulta volna anyát és ez az érzés még mindig él, nem múlt el, nem változott.
Vettem nekik, illetve csak apámnak, üdvözlő lapot, megírtam, de aztán mégse küldtem el. Minek? Nem igazán láttam értelmét. Ajándékot is vettem, de az is itt maradt és végül a kukába végezte. Az üdvözlő pedig a Madekár klubhelyiségének kandallójába került, ahol szépen, lassan hamuvá vált. Mindegy is, hisz biztos, nem értékelte volna. Kétségtelen, hogy a pincébe végezte volna. Úgy is pocsékba ment volna… Amúgy meg nem tudom, hogy Lina kapott e valamit apáéktól az ünnep alkalmából, de nekem nem érkezett baglyom. Ezt nevezem én a családi szeretet ünnepének.
Őszintén, a Roxfort sem sokkal jobb. Talán Linával el kellett valahova utazunk, jó messzire a családunktól, a problémáktól, mindentől és mindenkitől. A gondok sajnos nem menekülnek és nem szűnnek meg. Itt vártak volna ránk és legalább lett volna pár jó napunk.
 Épp az egyik évfolyamtársam, évfolyamtársammal beszélek, aki szintén itt maradt a téli szünetre, de ő csak azért, mert nem volt kedve elutazni külföldre a szüleivel. Még most sem értem, hogy miért maradt itt, amikor jelenleg valamelyik tengerparton sütkérezhetne. Ő tudja…
Váratlanul valaki megböki a vállamat. Haragosan a személy felé fordulok. Utálom, ha félbeszakítanak. A méreg pillanatok alatt szűnik meg, amikor megpillantom Lina arcát. Elnézést kérek a barátnőmtől, majd végig hallgatom Linát. Az első gondolatom az hogy, „te szent Merlin, vajon mit talált ki?”, és szörnyen kedvtelenül pillantok az izgatott húgomra, majd végiggondolom a dolgokat. Úgy vélem, hogy rég csináltunk együtt valamit és talán ezért nem ellenkezem sokáig. Elköszönök a háztársamtól és elindulok Linával.
Ahogy meglátom az Eleonortól kapott ruhákat, már tudom is, hogy nem ő választotta őket, ugyanis a két ruhadarab gyönyörű. A drága Merlin pedig sajnos csapnivaló ízléssel áldotta meg szegényt. Biztos apánk választotta őket. Ezt az a tény támasztja alá, hogy mind a kettő ugyanolyan. Anno apám imádta, ha a húgommal ugyanúgy néztünk ki. A másik tippem, hogy miért kaptunk egyféle ruhákat, az, hogy Eleonornak nem volt elég türelme, hogy két különböző, de mégis szépet találjon.
Röpke fél/háromnegyed óránkba kerül elkészülni, és valljuk be, gyorsak voltunk, hisz ilyenkor minimum másfél órát készülődünk, legalább is én. Linára pillantva, olyan, minta magamat látnám. Még a saját anyánk se tudna minket megkülönböztetni, ha élne.


Kint álluk, arra várva, hogy engedjenek be minket. Lassan kezdem sajnálni, hogy eljöttem, hisz pokoli hideg van, és bár rajtam is szövetkabát van, ugyanúgy, mint Linán, rettenetesen fázom. Ezen kívül szörnyen idegesít a tömeg. Utálom, ha valaki megtapos vagy meglök, és noha most még nem történt ilyesmi, ez nem azt jelenti, hogy nem is fog. Mindenki összevissza járkál, siet. Minek?
Azt hiszem, elég negatívan állok a dolgokhoz, így hát megígérem magamnak, hogy mostantól megpróbálom megtalálni a dolgok jó oldalát. Nem szeretném tönkretenni a közös programot, ha már Lina ilyen ügyesen kitalálta és a ruhaproblémát is elintézte. Biztos tudta, hogy egyből erre fogok hivatkozni.
Ismét bökést érzek, de most nem a vállamba, hanem az egyik oldalamba. Grimaszolva Lina felé fordulok.
-   Mi az? – kérdem dideregve, miközben, szinte észrevehetetlenül egymáshoz dörzsölöm a tenyereimet. A tekintetem egy kékszemű, barna hajú férfire szökken, pont akiről Lina beszél. Csodálkozva nézem, hisz az illető nem más, mint Vulkanov Professzor. Igaz, Lina is közölte, de azt hiszem, csak most jutott az agyamig. Vajon mit keres erre felé a tanár úr? Talán ő is a bálra jött? De miért van egyedül? Vagy netán azért áll itt, mert várja a párját?
-   Jaj, Lina! – felsóhajtok – Nem úgy néz ki, mint aki észrevett volna minket, de legyen. Köszönjünk neki, aztán menjünk be, mert mindjárt jégszoborrá változom.
Odatipegünk a Professzorhoz. Bevallom, de csak magamnak, elég jól néz ki, és most teljesen más… Nem látom azt a rendíthetetlen figyelmet, amivel a tanórákon vagy a kviddicsedzéseken szokott felügyelni. Mivel nem sokat tudok róla, így azt feltételezem, hogy kétségtelenül csak Professzorként olyan és a valóságban teljesen máshogy viselkedik. Ezen nincs mit morfondírozni.
Észre sem veszem, hogy nagy a csend, míg Lina meg nem szólal. Csodálkozva a húgomra pillantok. Legszívesebben megkérdezném, hogy miért érdekli a tanár úr partnere. Ha nem izgatná, szimplán azt is kérdezhette, hogy miért áll itt. Akkor nem is lenne olyan feltűnő az érdeklődése.
Csupán halványon mosolygok, a tanár úr válaszára várva. Közben Lina mondatát ismételgetem magamban: Köszönjünk oda neki, úgy az udvarias!
Persze Lina… Ez rossz kifogás volt.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hideg lesz. De még azt sem értem, hogy mégis mire számítottam. Hogy a tél kellős közepén hét ágra fog sütni a Nap? Végül is… Van olyan hely, csak sajnos nem London a neve.
Nem is tudom, hogy Lina miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy köszönjünk Vulkanov Profeszornak. Anno még hallottam valami pletykát, de annyira abszurdnak tűnt az egész, hogy eszembe sem jutott beszélni erről a húgommal. Bár ha jobban meggondolom… Lina is jelentősen sokat változott, nem csak én. Mind a kettőnk más lett, más értelemben. Ha eltekintünk ettől, szerintem nincs okom aggodalomra. Kalinara sok minden jellemző, de az nem, hogy felelőtlen vagy buta.
A férfi szavain, akiről pár perce még azt hittem, hogy a repüléstan tanárom, igazán meglepődtem. Ha mástól hallanám, hogy Vulkanovnak ikertestvére van, nem hinném el, hisz a jó pasik mindig csak egy példányban kaphatóak, de úgy látszik, Merlin valamit nagyon elcseszett, ugyanis, ha minden igaz, és nem értettem félre semmit, akkor ők is ketten vannak. Azonban ez a hír nem is olyan meglepő, mint a tény, hogy Lina tud a helyes iker létezéséről. Honnan? Hogy? Azt hiszem, kezdek aggódni.
Az ikremre pillantok, próbálom rejteni a ledöbbenésemet és remélem jól alakítom a nyugodt, jól tájékozott lányt, aki egyáltalán nem hökkent meg, amikor megtudta, hogy a húga magán jellegű dolgokat tud a repüléstan tanáráról. De te Szent Merlin! Lina nem is jár repüléstanra. Vagy igen? Csakhogy nem tudok róla. Érdekes…
Annyira aranyos, ahogy Lina az összes nevét elmondja. Mint, amikor kislányok voltunk.
Követném Lina példáját, de valaki félbeszakít. Egy ismerős hang. A Professzor úré. A nevünkön szólít, így hát felesleges bemutatkoznom.  A tanár úr biccenésére elmosolyodok. Linára pillantok, mert kíváncsi vagyok a reakciójára, de nem csinál semmit. Mintha egy kicsit vörös lenne, de fogjuk rá a hidegre. Vulkanov megdicséri a megjelenésünket, és mivel Lina nem szólal meg, megteszem helyette.
-   Köszönjük, Professzor! – mosolygok kedvesen rá, majd Linába csípek. Ha az elmébe tudnék hatolni, akkor óriási betűkkel odaírnám, hogy VISELKEDJ NORLMÁLISAN. Nem értem, hogy miért pirul el, amikor a házvezetőm itt csapja nekünk a szelet. Még ha valami különleges bók lenne… De olyat mondani két lánynak, akik még sima iskolai egyenruhában is igazán csinosak, hogy elegánsak… Nem nagy teljesítmény.
Én viszont hagyom a bókokat, mert szerintem fura, ha egy lány szépeket mond egy férfinak, főleg, ha az a valaki az oktatója.
A tanár úr elkezd szabadkozni, valami hihetetlen sztorival áll elő, valami hajléktalanokról beszél, és a mondókája felén  arra leszek figyelmes, hogy elvesztem. Csak annyit értettem, hogy valami koldusnak adományozott, aztán a társai levetkőztették, ezért haza kellett mennie az öccséhez, aki Németországban van, hogy átöltözzön. Hát igen… A figyelmem egy kicsit lankadt, és szinte tuti biztos vagyok abban, hogy nem ezt mondta, de eszem ágában sincs visszakérdezni, hisz egyrészt az egyenlő lenne azzal, ha kijelenteném, hogy nem figyelek a beszélőre, másrészt pedig… Mi közöm hozzá?  
Vulkanov Professzornak az a remek ötlete támad, hogy menjünk be. Zene a fülemnek. Sosem bírtam a hideget, de most nem volt kedvem panaszkodni, ezen kívül meg nem szeretnék rossz benyomást kelteni.
-   Ó, hát persze. Miért is tennénk? Végül is a hőmérséklet csak pár fokkal a nulla alatt van – válaszolok Lina kérdésére, miközben tekintetem rászegeződik, aztán a két fiatal férfire. Bájosan elmosolyodok, ne hogy véletlenül rosszul, vagy épp jól, értelmezzék a mondatomat.
Mivel én állok közelebb Johnhoz, felém nyújtotta a karját, a kérdésére elmosolyodom, és megfogom a kezét. Kíváncsi vagyok, hogy Lina mit tett volna a helyemben, hisz egy, ha ismered a veled szemben álló férfit, és teljesen más, ha csak azt hiszed, vagy csak azt hitted, hogy ismered. Bár, ha jobban meggondolom. Ismeri Lina egyáltalán Vulkanovt? Mert még mindig nem tudok arról, hogy repüléstanra járna… De ahogy felénk biccent. Meg előbb az ő nevét mondta…
Belépve a hotelbe a csarnok gyönyörű díszítése fogad minket. A színek csodálatosan passzolnak egymáshoz, és a helyiséget betöltő zene is szép.
John felajánlja, hogy hoz nekünk innivalót. Lina ismét csak rám hagyja a választ, nekem pedig semmi értelmes nem jön eszembe. Nem tudom, hogy mit kérjek. Ha alkoholmenteset, akkor lehet, hogy hülyének néz, ha meg alkoholt, akkor fiatal alkoholistának, vagy mit tudom én.
-   Hmm… - mosolyodom el – Meghagyom önnek a választást, bízom az ízlésében - bújok ki a választás alól. Megvárom, míg a két fiatalúr eltávolodnak egy kicsit, majd Linához fordulok, de mielőtt bármit is mondanék, a húgom megelőz. Végighallgatom, de nagyon nem értek vele egyet.
-   Mi az, hogy jó? Hol van ebben a jó? – kérdem egy kicsit dühösen, de halkan, szinte suttogva. Még elé is állok, háttal a fiatalembereknek, hogy ne lássák az arcomon a reakciómat. – Szedd össze magad! Az előbb úgy pirultál el, mint egy szűzlány a nászéjszakán. – szidom le a húgomat, hisz igazán kevésbé feltűnően is kimutathatná a tanár úr iráni rajongását. - Egyébként meg honnan tudsz ennyi mindent Vulkanovról? – hátrapillantok, csak hogy biztos legyek, az úriemberek nincsenek a közelünkben – Nem is jársz repüléstanra. Vagy igen?

Hát jó, bevallom. Bár a professzor úr és a testvére nagyon jól néznek ki – külön-külön, de együtt is - nem igazán örülök annak, hogy találkoztunk velük. Lehet, hogy később megváltozik a véleményem, hisz hosszú még az éjszaka, és egyelőre ajkaim szárazak, ugyanúgy, mint a torkom, de pillanatnyilag nem mondhatom, hogy örülök nekik. Társasági lény vagyok, ez igaz, de ha nem tévedek, Lina azért ráncigált el, hogy együtt töltsük egy kis időt. Azonban kötve hinném, hogy ez lehetséges, ha a tanár úr és az ikre itt vannak.
Lehet, hogy csak képzelődöm, de... nem, nem. Előfordulhat, hogy naiv vagyok, de az nem azt jelenti, hogy hülye és vak is. Rég láttam ilyennek Linát, nem azért, mert mostanában kevesebb időt töltünk egymás társaságában, hanem azért, mert az utóbbi időben nem sűrűn fordult elő, hogy boldog volt és mosolyogott. Mármint az rendben van, hogy egy imádnivaló, visszafogott meg kedves, és  ha bókolnak neki, pirulós lány, de akkor is… más.  Mondanám, hogy veszélyt érzek, de… Ugyan már! Az utóbbi időben a mindennapok amúgy is elég veszélyesek. Ha Lina szórakozni szeretne, tegye csak! Neki is járnak a boldog percek. A tanár úr meg elég vigyázatosnak tűnik. Nem hiszem, hogy kihasználná a húgom naivitását… Illetve úgy értem, hogy ajánlom neki, hogy ne tegye meg. De ha mégis, akkor legalább úgy tegye, hogy ne hagyjon nyomot maga után…
Tekintetem Linát figyeli. Gúnyos, kis mosolyba görbülnek az ajkaim, amikor meghallom annak az okát, hogy miért jöttünk el.
- Szórakozni? – kérdem ironikusan, miközben még mindig vigyorgok. – A tanárunkkal? – Hátranézek és szemtelenül végigpillantok Vulkanovon, majd még az ikrén is. Egyáltalán nem érdekel, ha észreveszik. Most nem a suliban vagyunk, nem szólhatnak, ha mustrálom őket. Ha pedig megjegyzik, akkor arra fogom, hogy csak azt figyeltem, hogy mit csinálnak. Nem mondhatják,hogy hazudom, hisz az nem lenne kedves tőlük. De egyébként sem áll szándékomban letagadni, amit teszek…
Pillantásom visszaszökken Linára, majd folytatom a mondandómat
– Ejha! Jó az ízlésed, de nagyon. Nézd azt a popsit. – fejemmel a tanár úr és a testvére felé biccentek. Sajnos még nem sikerült levakarnom magamról a csúfondáros vigyort, de igazából még meg sem próbáltam. – És ezek szerint a fantáziád sem teljesen ártatlan és tiszta. Tanár-diák sz... - mondom halkan, még a végén csak az ajkaim mozognak. Csendesen elnevetem magam, meg se várva Lina reakcióját. – És véletlenül se gondolj erre, amikor visszajönnek… Még a végén elpirulsz – tanácsolom neki, miközben biggyesztem az ajkaimat és lágyan megsimogatom az arcát. Hátravetek egy pillantást, és látom, hogy az urak felénk indulnak. – Szórakozd csak ki magad, ma este a példádat fogom követem. – mondom még mielőtt odaérnének hozzánk, majd Lina mellé állok, hogy ne legyek háttal nekik.
Önelégülten mosolygok, és néha-néha a húgomra pillantok, hogy ellenőrizzem, jól van e. Talán gonosz dolog volt tőlem, hogy ilyenekről beszéltem vele, de nem baj. Jól jön még ez neki. Nevezzük a csevegésünket edzésnek. Azért remélem, nem lesz paprikavörös, ugyanis akkor könnyű lesz megkülönböztetni minket. Márpedig az nem lenne annyira érdekes és vicces. Persze Vulkanov képes különbséget tenni köztünk. Elég megszólalnunk. Ha a híresztelések igazak, akkor a tanár úr közelebbről is megismerkedett a húgommal… És mielőtt bárki is azt hinné, hogy rosszra gondolok, nem, ezúttal nem. A megismerkedés alatt azt értettem, hogy már beszélgetett vele.
Átveszem az egyik ikertől - ha nem tévedek, akkor a tanár úr testvérétől – a poharat, amit felém nyújt, majd pajkos mosollyal az arcomon megköszönöm.
-   Csirió! – emelem fel poharamat, majd iszok egy kis kortyot. Nem bírom jól az alkoholt, de ezt senkinek nem kell tudnia.
Linára pillantok. Szememmel mintha azt mondanám neki, hogy már azon vagyok, hogy a ma este felejthetetlen legyen. „Készen állsz, Lina?”
Nem kell sokat várnom, hogy megkapjam a választ a kérdésemre.
-   Szerintem ez egy remek ötlet – helyeselek, majd közelebb lépek Jonathanhoz. Azt hiszem.
-   Mr. Vulkanov… - mondom ki bizonytalanul a tanár úr nevét, mert kétségeim vannak afelől, hogy kihez beszélek.  Lehet, hogy az hiszi, táncolni szeretnék vele, de ugyan… Velem nem élvezné a társalgást. Tekintetem Linára szökken – Lina… Csak utánatok.  
Kötve hinném, hogy Vulkanov nemet mondana. Azzal csak megbántaná Linát és úgy vélem, illetve remélem, hogy ezzel ő s tisztában van.
Próbálom elrejteni a vigyoromat, így hát az egészből csak egy gonosz, kis félmosoly lesz.
Remélem Jonathan nem haragszik meg, amiért úgymond kisajátítottam magamnak.

Lina válaszából megítélve, rosszul fogadta minden egyes szavamat. Én csak viccnek szántam, ő pedig úgy látszik, magára vette. Próbálok mosolyogni, holott talán most jobb lenne, ha nem tenném, nehogy azt higgye, hogy most is kiröhögöm, csakhogy elrejtsem, eljutott az agyamig a tény, hogy az előbbi kis monológommal sikeresen megbántottam. Egy rövidke, másoknak teljesen jelentéktelen kérdés merül fel bennem. „Mikor? Mikor távolodtunk el ennyire egymástól?” Talán anya halála után, amikor apa újranősült, amikor ő a Griffendélbe, én pedig a Mardekárba kerültem? Mikor? Mindegy is, hisz pillanatnyilag nem ez a legjelentősebb. A lényeg az, hogy talán annyira eltaszítottam magamtól a húgomat, hogy miközben egy teljesen más emberré váltam, elfelejtettem, hogy Merlint minden bizonnyal párban indított minket a keserű élet útján.
 „Igen, Lena… A beismerés nehéz dolog és néha fájdalmas is.” Úgy látszik, eddig csak azt hittem, hogy figyelek Linára. Vajon hányszor bántottam meg úgy, hogy közben észre sem vettem? Most érzékeltem, hogy megsértettem, de ez nem bizonyíték arra, hogy nem volt olyan alkalom, hogy ne vettem volna észre.
Átfut az agyamon a gondolat, hogy a mai estét neki köszönhetem, és hogy valószínűleg nekem nem jutott volna eszembe ilyet tervezni. Ő pedig nemcsak hogy kigondolta, de el is intézte a ruhaügyet és maga az egész programot. Túl önző lennék? Bizony… Megint csak magamra gondoltam, magamból indultam ki és nem figyeltem rá. Azt hiszem, nem számoltam a szavaim súlyával. Talán túl sokat vagyok a háztársaim társaságában, így megszoktam, hogy ők az ilyeneket nem veszik magukra. De ez akkor sem mentség.  Megbántottam és nincs visszaút. Kérhetek tőle elnézést, de az nem érne sokat. Ha bocsánatért szeretnék esedezni, azt nem a ma este történtekkel kellene kezdenem.  
Gombóc szorul a torkomban, de mielőtt bárki is azt hinné, hogy elbőgöm magam, amiért ilyen szemét vagyok, ne tegye. Elég sok alkalmam volt gyakorolni és megtanulni visszafojtani az érzéseimet. Most is ezt teszem, majd a poharamban maradt pezsgővel leküldöm a buta gombócot. Úgy vélem, a ma este folyamán szükségem lesz még a levegőre.
És megint én rontottam el mindent. De mit is csodálkozzak? Ez minidig így volt, akár azt is mondhatnánk, hogy én vagyok a család fekete báránya. Akarattal vagy anélkül mindig mindent tökreteszek. Lőttel a ma esti programunknak. Hibáztathatom az urakat is, hisz ha ők nem lennének itt, akkor Linával nem csatlakoztunk volna hozzájuk, engem nem zavart volna, hogy mégsem lesz olyan tesós program, mint, amilyennek indult, így hát a vita sem történt volna meg. Hiába akarom másra kenni, tudom, hogy ki tehet az egészről.  Én…
A tekintetemmel egy ideig követem a tanár urat és Linát, és csak akkor pillantok Jonra, amikor keze a derekamra csúszik. Elmosolyodom és a tánctérre követem. Végignézek az arcán, miközben táncolunk. Kíváncsi vagyok, hogy külsőre van-e valami különbség közte és a tanár úr között. Észre sem vettem, hogy beállt köztünk a kínos csend, csak amikor megszólal.  
-   Megtisztelő! Ezek szerint figyelt rám… – mosolygok el elégedetten. Lehet, hogy ezzel a mondatával nem épp ezt akarta a tudatomra hozni, de én mégis így értelmeztem. – Igazából semmiben, mi több! Linával egy kicsit összekaptunk, mert mindig, mindent elrontok. Sokszor az az érzésem, hogy jobb testvért érdemel… - válaszolok a kérdésére, de nem is értem, hogy miért mondom el mindezt neki. Nem szokásom csakúgy megnyílni másoknak, arról nem is beszélve, ha a személyek ismeretlenek. Még mielőtt visszakérdezhetne, folytatom a mondandómat. Nincs kedvem tovább boncolgatni ezt a témát. – Inkább beszélgessünk valami másról, Mr.! – huncutul elmosolyodom, majd folytatom. – Sosem gondoltam volna, hogy a tanár úrnak van egy ikertestvére. És mondd csak, mivel foglalkozol?
Épp most tegeztem le Vulkanov testvérét. Igazából nem meglepő, hisz ő nem a tanárom, nem kell magáznom… Vagy igen? Nem, nem hiszem.
Épp Jonathan válaszára várok, amikor meglátom Linat és Dimitrijt, ahogy igyekeznek valahova.  Remek! Már csak az maradt, hogy hazamenjen, ami persze nem lenne meglepő azok után, ahogy viselkedtem vele…