Roxfort RPG

Üres, kihalt, koszos, bűzlő utak sora, apró sötét eldugott sikátorok, hátborzongató és ijesztő neszek a szemetes konténer körül, kilógó patkányfarok a műanyag tasak alól. Az utcai lámpák a koszos üvegen keresztül próbálnak fényt s értelmet adni az éjszakának. Apró reccsenés hallatszódik, amikor rálépek egy ismeretlen eredetű tárgyra. Mindezektől függetlenül nem zavartatom magam, ugyanúgy lépkedek a negyvenhatos lábammal előre, mint ezt megelőzően.

Mindig is szerettem felfedezni a körülöttem levő világot, így történhetett meg az is, hogy jóformán beutaztam a Föld nevű golyóbist az elmúlt években. Most nem játszom a nagy felfedezőt, megelégszek azzal is, ha egy-egy eldugott környéket megismerek. Monty haverom javasolta ezt a helyet és a Red Lion-t ajánlotta nagyon, hogyha az minden vágyam, hogy kizsebeljenek útközben, vagy ha az nem jön össze, akkor eligyam és elcsajozzam a pénzem, vagy szimplán csak a mocskos környezetre vágyom. Én meg vagyok olyan hülye és kalandvágyó, hogy még ezt a rémes helyet is kipróbálom. Ki tudja, lehet, hogy a végén még beválik és törzshely lesz belőle. De addig még hosszú az éjszaka.

Elméletileg már csak két utca választ el a híres vagy inkább hírhedt Red Liontól. A környék csak egyre gusztustalanabb lesz, ahogy egyre közeledek a pub felé. Mintha ezzel akarná elriasztani az embereket attól, hogy betegyék a lábukat a kocsmába. Vagy csak a normális embereket akarják megvédeni attól a sok szemét dologtól, ami odabenn várhatja őket? Monty, én drága kedves haverom, ha ezt most beszopom, akkor megkeserülöd. Milyen szép és aranyos gondolatok. Sugárzik belőle a kedvesség.

Halk neszeket hallok, mintha valaki követne. Hátrafordulok, de ebben az átkozott sötétségben nem látok senkit és semmit. Jaj, én barom, hisz nálam a pálcám az meg mire való? – Lumos! – suttogom, s a pálcám végéből máris fény tőr elő. Szerencsére csak egy macskaként beazonosított lény szalad el, amikor a pálcámmal feléje világítok, így az eddigi nyugodtsággal sétálok tovább. Szippantok egy mélyet még a kinti levegőből, majd határozottan benyitok s belépek az ezeréves ajtón.

Odabenn egy csomó szem rám szegeződik, amikor megjelenek. Néhányan szinte rögtön elkapják a tekintetüket, viszont pár tag úgy néz rám mintha már azzal a puszta ténnyel megsértettem volna őket, hogy megszülettem. Ezekkel a barmokkal mit sem törődve beljebb lépkedek és egyenesen a bárpult felé veszem az irányt, ahol csak 3-4 ember ücsörög magányosan.
A pulthoz érve feldobom magam a legközelebbi szimpatikus székre, s intek a csaposnak, hogy legyen már oly’ jó fej, hogy kiszolgál. Amikor végre rám is sort kerít, leadom a rendelésem. – Egy tequilát. De ne felejtsd el a sót és a citromot se. Kösz. –Lehet, hogy most full hülyének néz, de a tequila akkor az igazi, ha adják mellé a kiegészítőket is.

Amíg arra az átkozott piára várok, gyorsan felmérem a terepet. Hátul néhány dögös csaj illeti magát. Ki tudja, lehet, hogy a végén, amikor már nem egy mexikói specialitás lesz bennem, igénybe veszem a szolgáltatásaikat, de most józanul még Nessa jár a fejemben, akit nem kellene elveszítenem, így a további bajok elkerülése végett elfordítom a fejem, hogy újra  bárpultot tanulmányozzam. Addigra szerencsére megérkezik a várva várt italom is ezért hozzáláthatok az ilyenkor szokásos rituálémnak. Só a kézre, lenyal, jöhet a tequila, majd végezetül mindennek megkoronázásaként a citrom. –Hmmm… mennyei. – sóhajtok fel és a mellettem üllőre nézek, aki valahonnan nagyon ismerős, még így oldalról is.

Néhány másodperc kell, mielőtt megszólalok, tehát úgymond feldolgozom az eseményeket. Majd megfogom a mellettem üllő vállát s hatalmas lelkesedéssel megszólalok. –Dimitrij! Jézusom! Öreg cimbora, komolyan te vagy az? Ember! Hogy mekkora szerencse, hogy találkoztunk. Ezer éve nem láttalak már. Mesélj, mi van veled? –itt egy pillanatra megállok, hagyom hadd érvényesüljön ő is. Közben odaintem a csapost: -Még egy tequilát, sóval, citrommal, és amit ő iszik – ránézek az előtte heverő félig üres pohárra, majd visszafordulok a csaposhoz. -Meg vodka naranccsal és jéggel. Kösz.

A hatalmas mosolyt le sem lehetne törölni az arcomról olyan boldog vagyok, hogy újra láthatom Dimitrij haveromat. Azt hiszem, jövök eggyel Montynak a tökéletes tippért. Hogy mekkora szerencse. Apám… Ez tényleg jó éjszaka lesz, végre végigdumálhatom valakivel a sötét napszakot miközben iszogatunk. Valahogy a hátul levő nők sem érdekelnek már…

   Kényelmes pozícióba helyezem magam a magas bárszékben, és a szemben lévő tükörből bámulom a mögöttem lévőket. A szokásos társaság persze a mai estét sem hagyhatta ki. Az öreg Fred és társai agyban nyomják a pókert a bal sarokban, a kerek asztalnál. Nagy simlis az öreg. Egyszer megkért, hogy segítsem ki egy kaszinóban. Tudja, hogy varázsló vagyok, megbízható. Aztán ott vannak a lányok, akik üressé téve a rudakat, s egy csomó, nyáladzó férfi pillantását magukhoz vonzva pletykálnak, s hangosan vihognak egy hátsó, sötét ajtó mellett. Vannak magányos farkasok is, akik vagy bánatukban, vagy unalmukban egyedül üldögélnek és csak halk szemlélői az eseményeknek. Az életük szalad el előttük és észre sem veszik… Mellettem egy fiatalabb férfi foglal helyet, az arcát nem látom. A pult túlsó végén egy sötét hajú nő ül, és ha jól látom, valami színes koktélt iszogat. A pultossal flörtöl. A másik oldalamon pedig, a fal mellett két, sötétbe burkolódzott férfi susmog. Nem kértek italt. Valamire készülhetnek, mivel folyamatosan oldalra vagy hátra pillantanak. Mintha attól tartanának, hogy bármelyik percben megölhetik őket. Talán így is van. Talán csak egy egyszerű kis bankrablásra készülnek. Mugli dolgok…
   Jobb markomba zárom hűvös poharam, s néha-néha megforgatom, játszok az üveggel, de inni nem iszok belőle. Nem szeretem az alkoholt. És nem is bírom, így nem is fogyasztom. Rúgtam már be nagyon sokszor és olyankor szánalmas vagyok. Gyenge. És ezt nem engedhetem meg magamnak. Illetve most nincs is miért innom, egyszerű hétköznap van. Jó, ott a Samhain, de az kit érdekel? Akkor meg miért is kértem? A dolog egyszerű. Úgy működik, hogy ha valaki bejön, leül és kér valamit inni, akkor az teljesen normális dolog. Ha valaki, mint a mellettem lévő férfiak bejön, leül és csak néz ki a fejéből, vagy idegesen szöszmötöl, de nem kér semmit, na az gyanús. És persze van a harmadik eset, amikor valaki beül és a földig issza magát. Az meg már túlságosan is feltűnő. De ha én beülök és kérek egy vodka narancsot jéggel, akkor abban semmi gázos nincs.

   Nagy levegőt veszek, és úgy határozok, csatlakozok Fredék társaságához. Nem láttam semmi érdekesebbet, így nem sok értelme lenne itt ülnöm, na meg nem is lenne túl szívderítő, vagy izgalmas dolog, ám mielőtt még megfordulhatnék, egy kéz ragadja meg vállam, s bal kezem rögvest pálcám markolatára csúszik, de nem sietem el, nem rántom elő. Megfordulok és a kéz tulajdonosára tekintek, akiben rögtön felismerem az én Isaac barátomat, akit már jó rég láttam. Meg nem tudnám mondani, hogy mikor. De a lényeg nem is ez, hanem hogy az istenadta majdhogynem telitorokból üvölti a nevem. Ez az, plakátoljuk is ki, hogy Dimitrij Vulkanov, a híres kviddicslegenda, a bolgár válogatott egykori terelője ma éjjel a Red Lion Pubban csücsül. Tessék, csak tessék!
   Zavartan oldalra nézek és látom, hogy a két, kétes eredetű férfi mellettem, úgy néz rám, mint akiket éppen most rúgtam tökön és jöttek rá, hogy milyen nemes láb érte ágyékukat. A hátam mögött is – és ezt a tükörből látom – jó néhány szem szegeződött felém, illetve még a csapos figyelmét is kivívtuk pár másodperc erejéig.
   Nagy levegőt veszek és székemen Isaac felé fordulok. Arcomról a kifejezés olyan semmit mondó, hogy az már fáj.
- Igen, Isaac, képzeld én vagyok! Milyen szerencse, hogy pont itt találkozunk és harangozod be mindenkinek, hogy itt vagyok. Nincs kedved a Minisztériumban is bejelenteni? – hangom hűvösen cseng az erőltetett mosoly közben, ahogy csak tudom, visszafogom magam, és hangom éppen csak annyira hangos, hogy ő is hallja, amit mondok. A mondat végeztével megcsóválom fejem és elfordítom tekintetem. A két férfi még mindig engem bámul, de most sugdolóznak is valamiről. Esküszöm, ha nem hagyják abba, kasztrálom mindkettőt. Egyenként. És még élvezni is fogom.
- Nem kérek. – intek a csaposnak, majd visszafordulok barátom felé. – Kösz. Most már mindenki tudja, hogy itt vagyok. Pont erre volt szükségem ma este. Ahogy elnézem neked meg egy kis ész kéne. - elgondolkodást színlelve az üvegek felé nézek, majd gyorsan vissza - Hmm... úgy látom olyannal itt nem szolgálhatnak. Igazán kár érte.– hangom teljesen higgadt. Lehet, hogy nem pont ilyen fogadtatásra számított, de elég egyértelmű szerintem, hogy a Red Lion nem az a barátságos, családias hely, ahol mindenki mindenkit ismer. Sőt. Itt épp az a jó, ha senki sem tudja, ki vagyok, na de az álcát már cseszhetem…
 

Azt hiszem egy kicsit elvetettem a sulykot a túlzottan lelkes üdvözléssel. Még jó, hogy nem volt a hirtelen haragú kedvében, mert most azt hiszem valamiféle csótányként rohangálnék a padlón, menekülve a koszos bakancstalpak elől, akik legszívesebben agyontaposnának. Hála az égnek a pálcája a helyén maradt, ezzel is megmentve minket a teljes és totális leleplezéstől. Egy kicsit talán tényleg túl hangos és túl lelkes voltam, de most mit tehettem volna édes Istenem? Hisz ezer éve nem láttam már, így természetes, hogy ekkora örömmel és lelkesedéssel fogadom. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy elcsesztem valamit, mert valahogy ő nem lelkesedik azért, hogy ilyen hangnemben és stílusban köszöntöttem. De mindegy is, majd valahogyan helyre hozom a dolgokat. –Mit parázol? – a kérdést szinte suttogom, így körülöttünk levő emberek közül csak ő hallja, amit mondok. – Nézz körül, tudom nem a legjobb környék, de ezek itt mind muglinak tűnnek, ők meg honnan a francból tudnák, hogy te ki vagy? Ugyan miért dobnálak fel a Minisztériumban? Ember, nálad biztos, hogy minden oké? –Az utolsó mondatom már alig hallatszik, talán a csodával egyenlő már az is, ha ő meghallja.

A neki rendelt italt visszautasítja, így csak az én poharamat tölti újra a finom nedűvel és cseréli ki a sót és a citromot. Szemmel láthatólag a csapos sem örül annak, hogy ma este ide betévedtem és meg mertem szólítani a mellettem ülő ismerőst. Mintha valami főben járó bűnt követtem volna el, vagy nem is tudom, úgy nézek ki, mint egy sárkány, akinek a mesétől eltérően nem hét feje van, hanem csak egy? Vagy mint egy szárny nélküli hippogriff akinek ráadásként malacfarka van? Mindegy is, nem lehet mindenkinek szimpatikus a képem meg a viselkedésem, de majd túlteszem rajta magam valahogy. Ez miatt garantáltan nem fogok mély depresszióba süllyedni, és nem is fogok a kialakult helyzet miatt lelécelni most rögtön. Majd valahogy elviselik az én jelenlétemet is. Nekem is van itt egy két tag, akinek nem tetszik a képe, mégsem bámulom őket olyan tekintettel, hogy ha most nem lépsz le innen levágom a tökeidet és a szemeid helyére varrom. Micsoda, mogorva és barátságtalan népség, de mit vártam egy igencsak hírhedt kocsmától? Kedves kis emberkéket, akik virágcsokorral és ingyen itallal várnak? Nem ez a világ van már sajnos, és a nyomott hangulat úgy látszik, nem csak a mi világunkban van jelen.

- Bocs haver, nem gondoltam volna, hogy ennyire szívedre veszed a kitörő lelkesedésű üdvözlésemet. Tudod mit legközelebb, ha meglátlak, csak megbökdöslek és lemorzézom az üdvözlésemet, azt legalább senkinek a figyelmét nem fogja felkelteni. – Most legszívesebben hatalmas mosollyal körbeintegetnék és meghívnék mindenkit egy sörre, de azt hiszem jobb, ha nem provokálom tovább a népet és Dimitrijt, mert még a végén a főbenjáró átkok mindhárom variációjával megismerkednék, és azt rohadtul nem élvezném, főleg az utolsó varázsigét. –Hát tényleg nem árulnak itt észt, de nem is azért jöttem ide, hogy azt szerezzek. – felelem még mindig halkan miközben én is a bárpulton levő üvegekkel szemezgetek. –De rajtam már egy kis adag ész sem segítene. –Próbálom oldani a hangulatot, a kialakult hideg légkört, hátha még nem veszett el minden. Azért én nem kifejezetten erre az üdvözlési formára számítottam, de megteszi ez is. Jó, jó megértem én, hogy szeret elrejtőzni az emberek elől és kibaszottul elege lehet abból is, hogy néha lépten – nyomon felismerik. Ha valaki egyszer híres lett és ráadásul kviddicssztárnak is lehetne nevezni akkor az sajnos ezt a sorsot nem kerülheti el. Azért egy régi jó cimborát nem illik ilyen bunkón fogadni. A mosoly egy kicsit lehervadt az arcomról, mert azért annyira nem esett jól, hogy majd hogy nem el lettem hordva mindennek, amiért felmertem ismerni és oda mertem hozzá menni. Azt elismerem én, hogy egy kicsit finomabb és halkabb módját is választhattam volna a köszöntésnek, de én már csak ilyen hülye vagyok, hogy egy olyan helyen is képes vagyok így viselkedni, ahol akármelyik másodpercben landolhat bennem egy kés, hogy elszedjék a pénzemet. Nem mintha azzal a pár galleonnal és knúttal sokra mennének ebben a varázstalan világban, esetleg annak a kemény néhány fontnak örülhetnek amit, ha ilyen ütemben folytatom a piálást, nem sokáig marad a birtokomban.

- Ugyan áruld már el mi ez a barátságtalan viselkedés?  Mi a fene nyomaszt, haver? Megértem, hogyha most a pokolra kívánsz, amiért itt megjelentem és tönkrecsesztem az estédet, de azért egy régi jó cimbinek illik örülni, még ebben a szar világban is. – miközben ezeket mondom, már jóval halkabb hangerőn, én is körbenézek. Egy két emberkének úgy látszik nem tanították meg anno, hogy nem illik embereket bámulni és méregetni, ugyanis ők még mindig nem vették le a párosunkról a szemüket. Vajon mire várnak? Hogy egymás nyakának ugrunk itt és most? Hogy székeket meg asztalokat dobálgatunk egymásnak miközben kígyót s békát kiabálunk egymásra? Talán ők is csatlakozni szeretnének a balhéhoz, hogy jól helyben hagyjanak engem, amiért nemhogy megszülettem, de még azt a hibát is elkövettem, hogy betettem ide ma este a lábamat. Ajánlom nekik, hogy abbahagyják, mert már kezd engem is idegesíteni a dolog. Én se bambulom őket az Isten szerelmére, akkor ők se tegyék. Merlin szent szakállára, hogy milyen bunkók itt az emberek. –Rohadtul nem kellenék én most ide, mi? Idejövök, felverem a népet, elbaszom az estédet és még sokat pofázok is. Megmondhatod nyugodtan, ha azt akarod, hogy elhúzzak innen a picsába, nem fogom a szívemre venni. Talán. - mondom mindezt a poharamnak egy pillanatig se nézve a mellettem ülőre. Azt hiszem itt az ideje, hogy befogjam a szám több okból is. Egy: ha így folytatom, akkor Dimitrij egy életre megutál, kettő: a csapos másodperceken belül kibasz innen, mint - ahogy a mugli mondaná – macskát szarni, három: a benn ücsörgő embereknek több se kell lassan, hogy jól átmaszkírozzák a képem és kinn hagyjanak a sikátorban, hadd dögöljek meg odakinn nyugodtan. Szép kilátások, mondhatom, de hátha megúszom épp bőrrel és a barátaim száma sem csökken, mert, hogy nőni nem fog az is biztos…

Fantasztikusan sikerült félreértenem a helyzetet. Ez az Isaac ügyes gyerek vagy te. Legszívesebben magamat is tarkón b*sznám egy péklapáttal, hogy hogy a bánatba lehetek én ekkora idióta. Na, lépjünk át inkább ezen a f*szságon, tegyük túl magunkat rajta és tisztázzuk ezt a helyzetet. – Jól van na, bocs. – felelem először majd a halálfalós résznél egy másodpercre elgondolkozom, és csak utána válaszolok. – Velük aztán rohadtul nem óhajtok találkozni. – suttogom. Ők azok, akik rohadtul nem hiányoznak az én életemből. Elég sok minden történt velem mostanában, többségének én vagyok az oka vagy okozója, szóval nem tartok igényt a halálfalók által nyújtott szolgáltatásokra. Azért én még szeretnék élni, ha nem probléma.

Aztán kapok egy komolytalan fenyegetést. Mivel Dimitrij is elmosolyog a mondata közben, így én sem bírom ki, hogy ne üljön ki az arcomra a hatalmas mosoly. –Azért kösz, hogy felhívod a figyelmem arra, hogy ha így folytatom, kicsinálsz. Ezzel jó tisztában lenni. – felelem vissza még mindig mosolyogva, jókedvűen. Azt hiszem most már szent a béke újra, és az ezt megelőző beszélgetést röhögve fogjuk mesélni az unokáknak. Már ha egyáltalán megérjük. Én bízom benne, hogy túl lehet élni ezt a szarságot és egyszer majd csak vége lesz ennek a mocskos és értelmetlen öldökléssel teletűzdelt felesleges háborúnak.

- Rajtam már semmi sem… - halkan nevetve bólogatok s ismétlem el a szavait. Megszoktam már, hogy a meggondolatlanságomnak általában én iszom meg a levét és már hozzászoktam, ha valaki elmagyarázza nekem, hogy már megint mit csesztem el és mit nem kellett volna csinálnom. Hátha ebből felfogok valamit és tanulok a marhaságaimból. Így hát figyelmesen hallgatom és be kell látnom, hogy igaza van. De hát én mindig is ilyen meggondolatlan barom voltam, komolyan még kész csoda az is, hogy nem nyírt ki engem senki, pedig egy párszor igencsak közel voltam hozzá. Mondanám azt, hogy legközelebb nem fogok így viselkedni, de ez akkora marhaság lenne, meg szerintem akkora pofont kapnék érte pusztán jó szándékból, hogy azt egy darabig emlegetni fogom. – Jó, jó. Tudom. –reagálok röviden tömören. Felesleges itt hosszan kifejeznem magam, mert még a végén abból is én jönnék ki rosszul.

Nem veszek tudomást a körülöttem levő emberekről, arról a két rohadékról meg pláne nem, akik eddig minket figyeltek. Dimitrij vett rájuk egy pillantást, de engem most valahogy nem érdekelnek. Nem tűnnek barátságosnak, de talán nekem se kellene mindenkiből a legrosszabbat kinéznem az ilyen rossz hírű helyen. Ezt lehet, hogy később megbánom még, de egyelőre nincs okom paranoiásnak lenni azt hiszem. - Ezeket mind én is tudom haver, hidd el nekem. Tudom, hogy veszélyes a mai világ, hogy soha sehol nem vagyunk biztonságban, hogy nem kell mindenkiben megbíznunk. Ja, óvatosnak is kell lennünk. De nekem nem jön át ez a rettegés, ami körülvesz bennünket, meg a félelem, ami mostanában éjjel s nappal a levegőben terjeng. Én szeretném a régi nyugodt életemet továbbra is élni. Ez elég hülyén hangzik most, de nekem már rohadtul elegem van ebből a háborúsdiból. Semmi értelme ennek az egésznek. – mondom miután végighallgattam rövid monológját. Engem ezek a dolgok tényleg hidegen tudnak hagyni. Rohadtul nem tud izgatni ez az egész öldöklődi és eddig szerencsére sikerült megúsznom, hogy az életemre törjenek azok a majmok. –Szerintem mindenki élni akar a maga módján. Te rejtőzködve próbálsz meg kikapcsolódni én meg nem zavartatom magam, próbálom az életemet ugyanúgy élni, mint eddig. Ha engem ebben meg akarnának akadályozni én is kicsinálnám az illetőt. Megértem, ha mérges vagy, mert tönkretettem az egyik álcádat. Bocs.

Miközben dumálunk, fel sem tűnik, hogy néhányan sietősen az ajtó felé vették az irányt és távoztak. A két tag viselkedése sem tűnt fel egészen addig amíg Dimitrij szépen meg nem kér, hogy távozzunk innen. Hirtelen meglepődött arckifejezést veszek fel, majd gyorsan próbálom magam túltenni a dolgokon. Mindenféle szó nélkül követem, vagyis hagyom, hogy finoman kiráncigáljon a kocsmából. Mi a fene történt? Mi a f*sz ütött belé? Vagy már megint elkerülte a figyelmem valami és ő csak igyekszik megmenteni az én bőrömet is? Ha igen akkor ez igazán kedves dolog tőle.

Odakinn a sikátor egyik sötétebb és eldugott pontján a falnak támaszkodok. Még mindig nem teljesen tiszta a kép, és azt hiszem rohadt hálás leszek én még ezért a drága jó barátomnak. –Azt ne mond, hogy ott azok odabenn  k*cs*g halálfalók voltak. Ugye nem? – kérdezem tőle. Tényleg nem hiányoznak az életemből, valahogy rohadtul nem vágyom a velük való találkára. –Akkor most nyakig benne vagyunk a szarban, mi? – rohadt értelmes kérdéseim vannak mondhatom, de ez van. Azt hiszem nem ártana valamit kitalálni és menteni a bőrünket a lehető leggyorsabban. Még fiatalok vagyunk a halálhoz mind a ketten. –Jó oké, és most mihez kezdünk? – kérdezem és reménykedem, hogy mint mindig most is okosabb és többet gondolkozik, mint én.

Azt hiszem, a nyugalom szót egy jó darabig elfelejthetjük. Szóval ez a két idióta tényleg halálfaló. Fantasztikus. Itt az ideje komolyodni egy kicsit, mert most már akár az életem, sőt a cimbim élete is veszélyben foroghat. El sem tudom mondani, hogy mennyire örülök én ennek a dolognak. A k*rva életbe! –Jól, van bocs, ez egy hülye kérdés volt.   – jegyzem meg halkan az igencsak ingerült Dimitrijnek. Ezt talán nem kellett volna megkérdeznem, mert még akár egyértelmű is lehetett volna, de én amennyire odafigyelek a dolgokra, szerintem az utolsó pillanatig fel sem tűnt volna, hogy kik s mik ezek. Addigra meg már késő lett volna.

Nem vagyunk szarban. Legalábbis egyelőre. Ez úgy gondolom jó hír számunkra. Ennek most örülni kellene, de egyszerűen nem tudok, mert mi van ha Dimitrij téved és ezek a f*szok igazából minket akarnak? Ezeknek a férgeknek soha nem lehet tudni, hogy mire fáj a foguk. De nem velük kellene most foglalkoznom és nem rajtuk kellene most agyalnom, hanem inkább azon kellene törni a kis buksimat, hogy mit kellene csinálni. Lehetőleg olyan megoldást kellene találni, ami a mi testi épségünket nem veszélyezteti, az övékét annál inkább. Már éppen beindulnának az agytekervényeim, amikor Dimitrij újra megszólal, és én inkább figyelmesen hallgatom, minthogy kamikaze akcióknak tűnő dolgokat agyaljak ki.

- Szerintem simán menni fog.   – válaszolom most már komolyra vált arccal. Tisztában vagyok vele, hogyha most valamit elcseszek, akkor abból nem sok jó származhat. Én rohadtul nem akarom elcseszni a dolgokat. Most bebizonyíthatom, hogy nem vagyok én nagyra nőtt gyerek tudok én normális felnőtt fejjel is gondolkozni. Bár hol normális az a felnőtt, aki halálfalót akar elkábítani egy sötét sikátorban. Mondjuk az erőviszonyok egyelőre nagyjából azonosak, szóval akár még a túlélésre is lehet egy kis esélyünk.  –Bízhatsz bennem, menni fog. Csak egy erős kábító átok. Az semmiség.   – ezt még talán én sem gondoltam komolyan. Elkábítani egy halálfalót. De végül is simán menni fog, semmiség lesz az egész.

Én is előhúzom a pálcám, gyorsan átgondolom a felmerülő lehetőségek sorát átkok terén, aztán a bólintására én is előreszegezem a pálcám s egy másodperccel később már az én átkom is suhan a célszemély irányában. Abban a pillanatban, hogy a másik elesik, már hanyatlik is rá a másik szótlanul. Szerintem még fel se fogta, hogy mi történik körülötte, máris bódult állapotban fetrengett a porban. –Fantasztikus.    – reagálom röviden s tömören. Ez volt minden álmom, hogy egy sötét sikátorban, közel az éjfélhez halálfalókat kábítsak el. Innen most már nincs visszaút, az a két barom, most tudattalanul ott fekszik a földön és valahogy el kellene őket tüntetni, lehetőleg úgy, hogy a felébredésük se legyen valami kellemes.

- Most van két eszméletlen halálfalónk. Mihez kezdünk velük? Feldaraboljuk őket és szétszórjuk a darabjaikat a városban? Vagy ez túl mugli megoldás?   – kérdezem tőle, majd kérdés nélkül megindulok a két féreg felé, hátha szükségük van még egy kis altatóra. –Vagy inkább kötözzük meg és dobjuk fel őket valamelyik aurornál? Valamelyikük biztos jó néven venné, hogy tálcán kap két kába f*szfejt. Esetleg hagyjuk meg magunknak és szórakozzunk el velük mi? Nekem az is tökéletesen megfelel.  

Megállok a halálfalók előtt, s az arcukat tanulmányozom. Olyan betörni való képe van mindegyiknek és olyan nehéz legyőzni a kísértést, hogy ne tapossak az arcába valamelyik s*ggfejnek. Pedig megérdemelné mind a kettő, hogy egy hatalmas negyvenhetes cipőnyom éktelenkedjen a pofájukon. De egyelőre nem csinálok velük semmit az viszont lehetséges, hogy ez az állapot nem fog majd sokáig tartani. –Úgy a képükbe taposnék az ilyeneknek. Nem is tudom mi tart vissza. Talán csak az, hogy nem akarok az ő szintjükre lesüllyedni.    – jegyzem meg, majd kérdő tekintettel Dimitrijre nézek, hogy neki mi a véleménye, mit csináljunk ezekkel a faszszopókkal.