Roxfort RPG

Vannak napok, amikor az ember nehezebben visel el dolgokat, nem szeretne kimászni az ágyból, nem szeretne emberek közelébe kerülni, mivel attól tart, hogy még a végén képes lenne elküldeni őket ok nélkül melegebb éghajlatra. Bár egy mardekáros még ezt is megteheti, de talán nem is önszántából viselkedik így ilyenkor az ember – talán csak valami furcsa érzés keríti őt hatalmába, melynek köszönhetően a megszokottnál is ingerlékenyebbé válik.
Pont ilyen nap ez a mai. Miközben az óriási, puha, fehér takaróval borítom le az ágyamat, az éjjeliszekrényemre pillantok. Egy gyönyörű, friss, fekete rózsa áll rajta egy vízzel telt, fekete vázában. Hajnalban szereztem a növényházból, bár kissé körülményes akció volt, míg bejutottam, és levágni sem volt annyira egyszerű. Az eső is eleredt, miközben én a fedett üvegházban voltam, így mire – mivel végigsétáltam a parkon – a klubhelyiségbe értem, a kastély csupa folt volt a cipőmre tapadt sártól. A visszaérés után ledobtam magamról a koszos cipőt, majd elindultam, és eltűntettem minden nyomot. Miután sikeresen „feltakarítottam”, összeszedtem a fürdéshez szükséges dolgaimat, és a fürdő felé vettem az irányt – most pedig itt vagyok, egy szál törölközőbe csavarva.
Már tegnap előkészítettem a ma felvenni szándékozott ruhámat. Meglehetősen egyhangú, és unalmas, de ez a nap egy ilyen jellegű öltözéket kíván meg. Hosszú, fekete miniruha, fekete nadrág, fekete cipő, fekete hajpánt. Denise, az egyik szobatársam, mikor meglátta ezt az összeállítást, csak annyit mondott: „Merlinre, olyan leszel, mint aki gyászol, ne szórakozz már!”
Éppenséggel beletrafált a dologba.
Gyászolok.
Halkan bújok bele a ruháimba és a cipőmbe, hogy ne ébresszem fel a többieket. Gyorsan sminkelem ki magam, és veszem fel a fekete szövetkabátomat, hogy mielőbb elindulhassak, már ott szeretnék lenni. Túl szeretnék esni ezen. Pár perccel később csendesen indulok ki a hálóteremből, majd az ajtóban visszafordulok – a virág!
Lábujjhegyen sietek oda az ágyamhoz, és veszem el a rózsát a szekrényről, egy pillanatig csak tartom a kezemben, és nézem, majd felsóhajtok, és elindulok ismét kifelé.
A kastélyban továbbra is a csend uralkodik. Nem csoda, elvégre hajnalok hajnalán mégis kinek lenne kedve felkelni? Magam sem mászkálnék ilyenkor, ha nem lenne célja, oka ennek a kis „kirándulásnak”.
Lassan baktatok felfelé a lépcsőkön a bagolyházba, a hűvös szellő felfrissít, éjszín tincseimet a szél az arcomba fújja, ahogy a tájat figyelem. Napfelkelte. Minden narancssárgás-lilás fényben úszik, engem pedig sodor magával a látvány.
Percekig csak állok, és nézem a táncot járó falombokat, a szomorkás dallamokat csiripelő madarak hangját hallgatom, egy váratlan pillanatban azonban tovább indulok, és a lépcsőket kémlelem, míg az egyik fordulónál meg nem állok.
Hát itt vagyunk…
A fejemet lehajtom, ujjaimat tördelem, majd a rózsát a falhoz teszem.
Furcsa, hogy szalad az idő. A második évfordulója van ma annak, hogy itt megtörtént az, amire gondolni sem mertem.
Második éve annak, hogy Julian megvert.
Második éve annak, hogy meddő lettem.
Két év telt el azóta, mégis, semmit sem enyhült a kín, amit akkor okozott nekem.
Senki sem tudja a történetemet. Senki sem tudja, hogy miért voltam két éve a Mungóban év végén. Nem tudhatják, hogy mai napig vannak fájdalmaim, hogy képzelek érzéseket, hogy számolom a napokat, hogy mikor kellene menstruálnom, még mindig reménykedem, hogy csak késik, hónapról hónapra elhitetem magammal, hogy egyszer ismét meg fog jönni. Hiába tudom, hogy nem fog. Hiába tudom, hogy ez már állandó állapot. Hiába tudom, hogy nincs méhem.
Tavaly, ugyanezen a napon, itt jártam. Afféle szokásommá vált – fog válni – az, hogy megemlékezem arról a napról. Hiszen a halottakról meg szoktunk emlékezni, nem igaz?
Elveszítettem aznap a gyerekemet, és saját magam egy részét is. Félember lettem. Azóta nem érzem magam nőnek, nem érzem magam semminek.
Mikor ezeken a lépcsőkön járok, mindig eluralkodik bennem a gyűlölet, a fájdalom, súlyosabbnak érzem azt a szörnyű terhet, amit magammal kell cipelnem, mint valaha. Sok minden nehezebb azóta, így álmodni sem könnyű, képzelődni persze lehet, de az csak még több fájdalmat, rossz érzést szül. Nem könnyű úgy élni, hogy tudom: vannak álmok, amelyeket egyszerűen képtelenség valóra váltani.
Ilyenkor mindig felsejlenek képek a Mungóról, a szemembe világító pálcáról, és a gyógyítókról, ahogy azt mondják, hogy Ő nincs többé, és nem is lesz. Eszembe jut Julian önelégült arca, aztán a kétségbeesése, és még mindig nem tudom, hogy mit is gondolt valójában akkor, amikor azt mondta, hogy utál. Emlékszem az arcára, amikor elköszönt, mikor kirúgták. A szemeiben csillogott a sajnálat, a bűnbánás, és szavak nélkül is tudtam, hogy mit akar mondani.
Megrázom a fejemet, hogy ezek a gondolatok eltűnjenek a fejemből, de nem használ, nem tudok szabadulni tőlük, belémhasít a veszteség őrjítő fájdalma, a szívembe egy tőr szúródik, az emlékképek megforgatják benne a kést, arcomon hangtalanul folynak le a könnycseppek, a fal mentén csúszom le a hideg lépcsőre, fejemet a hűvös kőnek hajtom, vöröslő szemeimet lehunyom, és átadom magam a múltnak, a szenvedésnek – mert ennek a napnak erről kell szólnia.

Már hosszú ideje csak hullanak a könnyeim, a szívemben, lelkemben felszakadó sebek őrjítő fájdalmat okoznak, egész testem rázkódik a sírástól és a gyötrődéstől, a világ forogni kezd körülöttem, tekintetemet elhomályosítja az emlékezetemből előúszó emlékképek sorozata, szánalmasnak, és gyengének érzem magam, miközben csak arra tudok gondolni, hogy senki sem láthat meg így, különben az egész Roxfort arról fog pletykálni, hogy egy hisztis kis liba vagyok, és hogy egy aranyvérű nem sírhat, egy mardekáros pedig végképp nem. Idiótaság – az előítéletek csak megnehezítik az ember életét, egyesek meg mindent megtesznek azért, hogy ha valaki netalántán olyan módon viselkedik, amely nem illik bele az előzőleg róla kialakított képbe, mindenki csámcsogjon arról a megbocsáthatatlan bűnről... A sírás is már a bűnök közé sorolandó...?
Miért nem tudok felejteni? Miért nem tudom csak elengedni a múltamat, és arra gondolni, ami előttem áll? Néha annyira szeretnék gondtalan és erős lenni, szeretném, ha nem kellene úgy éreznem magam, mint egy félembernek, szeretném végre ismét nőnek tekinteni magam. Ez sosem fog bekövetkezni. Régies gondolkodásmód, hogy egy nő akkor nő, ha gyerekeket szül, de az aranyvérűek konzervativizmusát és tradícióit tekintve mai napig elfogadott és fenntartott nézet, mely szerint élnünk és viselkednünk kell, ellenkezni pedig nem lehetséges – nem ajánlatos.
Óvatosan emelem fel törékeny kis karomat, hogy hűvös ujjaimmal megérinthessem vöröslő, forró szemeimet, hogy enyhítse a fájdalmat, és megnyugtasson egy kicsit. Fejem hasogatóan lüktet, mintha bármelyik percben felrobbanhatna, már csak halkabb, vékonyabb hangú  nyöszörgés törik fel valahonnan egészen mélyről, de ismét zokogni kezdek, ezúttal azonban meg sem próbálom visszatartani.
Ijedten emelem fel végül a fejemet, mikor léptek hangját hallom, de nincs erőm, és már időm sem felkelni, hogy gyorsan eltűnjek onnan. Biztos valami idióta hollóhátas hozott levelet a drágalátos szüleinek... Nem érdekes.
Csak akkor jövök rá, hogy talán tévedek az idegen személyével kapcsolatosan, mikor az megszólal: csak egy valaki lehet az, aki most feltehetőleg engem bámul, és az nem más, mint Draco, hiszen egyedül Ő szólít Moirának. Szemhéjaim hirtelen pattannak fel, s bár a könnycseppek csípik az érzékeny szemeimet, mégis büszkén, nyugodtan, immáron némán pillantok Dracora.

- Csak... Gondolkozom. Néha... Az embernek... Szüksége... Van rá. - mondom lassan, szavaim közt szüneteket hagyva a sírást követő hüppögéseknek. Sosem tudtam jól titkolni, hogy sírtam – miért pont Malfoy előtt tudnám tagadni?

- És Te mit keresel itt – ilyenkor? - kérdezem végül, csak hogy eltereljem a témát, miközben megtörlöm a szemeimet, bár mikor a lépcsőn heverő rózsára pillantok, ismét megremeg a szám széle, belülről pedig elönt az ismerős szorító érzés, de nem sírhatok. Előtte nem.

(http://kepek.us/images/l1no0pq2rsevbbp9dsy.png)

Percekig csak hallgatok, miután válaszol, bár a gondolataimban másféle dolgok járnak. Ha lenne elég erőm, bátorságom, akkor felállnék, és a képébe ordítanám, hogy „gyerünk, nevess ki! Alázz meg, és hagyj itt!”, de nem teszem, ha akarja, amúgy is megteszi majd. Arcomat eltakarva üldögélek továbbra is a lépcsőn, hiszen nem akarom, hogy így lásson, egyáltalán azt sem akarom, hogy itt legyen, vagy hogy hozzám szóljon. Jelenleg nincs szükségem arra a „szánalmas tartalak”-pillantásra, amelyet ilyen helyzetekben szokott vetni rám, vagy éppen bárki másra, csak egy kicsit szeretnék itt lenni magányosan, ezúttal magammal, csakis magammal törődve.
Végül hűvös pillantással nyugtázom, hogy helyet foglal mellettem, majd közelebb húzódom a falhoz – csak hadd legyek távolabb tőle... Nem könnyíti meg a helyzetemet, azzal, hogy itt van, csak még jobban összezavarodom, milliónyi probléma, kérdés, érzés rohamoz meg, melyeket már régóta el akarok fojtani magamban. Különben is, neheztelek rá, amiért megzavarta az én csendes kis szertartásomat...
Mikor megszólal, felemelem a fejemet, és ránézek, figyelem az arcát, a vonásait, közben erőtlen, gyenge, keserű mosoly fut végig az arcomon a szokásos flegma szöveg hallatán - nem hazudtolta meg önmagát. Fészkelődni kezdek, majd óvatosan támasztom meg végül hátamat a hideg falon, térdeimet szorosan felhúzom, karjaimat összekulcsolom a mellkasomon, majd rövid várakozás után megszólalok.

- Szép az idő... - mondom merengve, majd elnevetem magam – Miért sírok mindig? Kérlek... Úgy tűnik, ez a lételemem. Különben is, talán csak egy sírós-rívós idióta vagyok, aki képtelen létezni ebben a csúnya, gonosz világban... Kielégítő válasz volt? - kérdezem, miközben végigsimítok sötét hajamon, hogy ne tűnjek olyan kócosnak – de hiába, szánalmasan nézek ki továbbra is. Egy rakás szerencsétlenség vagyok, ezt ő is tudja, és én is. Csak azt nem értem, hogy miért nem sétál el, miért nem rúg belém. Megérdemelném...

Tulajdonképp nem is értem, hogy miért nem állok fel, és megyek el – hiszen csak zavarom őt. Biztos nem csak sétálgatott, biztos nem véletlenül tartott éppen a bagolyház felé, dolga lenne, de én útban vagyok. Lassan megpróbálom felemelni a lábamat, de alig megy, nincs erőm ahhoz, hogy most innen felkeljek. Pedig annyira utálom, hogy mindig az én idióta problémáimmal kell foglalkoznia... Van elég baja neki is, nem kellene tovább terhelnem nekem is. De a véletlenek... A sors mindig akkor hozza a közelembe, ha az életem romokban hever...
Szemem sarkából látom, ahogy felemeli a rózsát, az én rózsámat. Az Ő rózsáját. Ne... Mit akar vele csinálni...? Elakad a lélegzetem, és csak várok, végül aztán lassan fújom ki a levegőt, miután nyugtázom, hogy semmit, mindenesetre továbbra is figyelem minden egyes mozdulatát, hidegkék szemeimmel a halovány arcot kémlelem, majd a kőre pillantok. Nem ezt akarja hallani. Hát akkor mit?

- Akkor mondjam azt, hogy utálom az életemet, és utálom azt, aki vagyok, azt az embert, aki lettem, és a múltam minden egyes apró kis darabkáját? - szólalok meg végül, majd egyik kezemmel a nyakamat szorítva figyelek, miközben azon gondolkozom, hogy vajon mit vár tőlem...?

Vajon mire gondolhat? Ó, csak egyszer...Csak egyetlen egyszer látnék bele a fejébe. Annyira utálom, hogy ő mindig érzi, tudja, sejti, hogy én mire gondolok, vagy hogy éppen mi jár a fejemben, ezzel szemben én mindig csak elméleteket gyárthatok. Talán meg kéne tanulnom lezárni az elmémet...? Lehet, hogy nem ártana, ha olyanokkal barátkozom, mint Malfoy.
Miért piszkálja azt a szerencsétlen rózsát? Ez nem egy játékszer, ez pár órája még egy élőlény volt... Az egy másik kérdés, hogy kegyetlenül megöltem, és most csak egy... Haldokló valami, nem kell vele szórakozni. Szemeim villannak, ahogy az ismerős pálca-forgató trükkjét mutatja be a rózsámmal, legszívesebben rászólnék, hogy „nem a cirkuszban vagyunk”, de már elégszer röhögött ki engem az elmúlt pár perc alatt, úgyhogy talán inkább nem kéne gyötörnöm magam.
Ennek ellenére természetesen megint kinevet, erre csak egy sóhajtással felelek. Kezd unalmas lenni ez a folytonos harc, amit folytatunk, bár azt hiszem, ha nem lenne, hiányozna, hiszen mindketten szeretünk játszani. Játszani érzésekkel, helyzetekkel, szavakkal. A mi kapcsolatunk éppen a játék miatt van életben még...

- Hogy mit utálok? Lássuk csak... Mindent. De nem tudom, hogy ez mégis miért érdekel téged ennyire, elvégre ez az én egyéni szociális problémám, nem igaz? – kérdezem, hangom semleges, és nyugodt. Minek idegesítsem magam...?

Ásít. Ne ásítson. Először is azért ne, mert roppant illetlen dolog, másodszor, engem is ásításra késztet ezzel, harmadszor pedig... Nem tarthat ennyire unalmasnak! Ezt komoly sértésnek venném, ha most éppen olyan sértődős hangulatomban lennék, de jelen körülmények között még ehhez sincs kedvem. (Ez nagy szó.)
Szomorúan nézem a hófehér bőrt, a szürkés szemeket, s az alatta húzódó mély árkokat. Fáradt, s meggyötörtnek is tűnik. Úgy megérinteném Őt, szinte látom magam előtt, ahogy óvatosan a szemeire rakom hűvös ujjaimat, s várom, hogy lassan elaludjon...
Mégis mi ütött belém...?
Gyorsan megrázom a fejemet, hogy a gondolatok eltűnjenek, de nem sokat használ, így inkább megpróbálok valami másra gondolni.
Talán véget kéne vetnem ennek a kis beszélgetésnek, és hagynom kéne, hogy pihenjen, de nem akarok elmenni. Nem akarom itt hagyni. Ő legalább megakadályoz abban, hogy sürgősen mély depresszióba zuhanjak. Szerencsére ő is inkább csak beszél, így még véletlenül sem jut eszembe ismét az, hogy visszabotorkáljak a hálóba.
A rózsáról kezd beszélni, meg rólam... És végül csak kimondja! Szánalmas vagyok. Végre. Végre kimondta ő is.
Soha életemben nem esett még ennyire jól ez a szó, valahogy most úgy érzem, hogy jól ítéltem meg saját magamat, így mosolyogni kezdek.

-  Szánalmas. Igen, az vagyok. De ha azt vesszük, hogy én elvonultan, egyedül, a feltűnés keresése nélkül próbáltam meg túltenni magam ezen a rossz időszakomon, és TE jöttél ide, TE kezdtél el kérdezősködni, akkor talán annyira nem is vagyok az. - szünetet tartok, majd folytatom - Az őszinteség szerinted szánalmas? Elvégre én csak a kérdésedre válaszoltam... Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, hogy mi a bajom. Ráadásul... Ha ennyire szánalmasnak tartasz, akkor mégis miért vagy még mindig itt? - teszem fel a kérdést, melyre tudom, hogy nem fogok választ kapni...

Mikor ránézek, ismét mosolyogni kezdek, nem tudom, hogy miért, talán azért, mert tudom, hogy most biztos valami óriási nagy hülyeség jár a fejében, netalántán éppen engem figuráz ki magában, de őszintén szólva... Hozzá vagyok szokva. Hetek óta nyúzzuk egymást, ennyire már ismerem. Ráadásul nem veszi jó néven, ha vitatkoznak velem, de én szeretek vitatkozni vele, valahogy olyan... Vicces. Bár legtöbbször ő jön ki belőle nyertesen, ennek annyira nem örülök.
Útban, útban, útban... Mint mindig.

- Malfoy, neked mindig útban vagyok... Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem kerülsz ki? -  teszem fel a költői kérdésemet, miközben már a következő mondatán jár az agyam, elvégre az sokkal jobban izgat, és még meglepetést is okoz, a meglepődöttség pedig kiül az arcomra is.

- Én? Szórakoztató? Mondd csak, jól érzed magad? - kérdezem hitetlenkedve, közben megérintem a homlokomat, majd a halántékomra helyezem hosszú, hűvös ujjaimat, s egy pillanatra lehunyom a szemhéjamat – úgy érzem, mintha pillanatokon belül szétrobbanna a fejem. Mikor kinyitom a szemeimet, a rózsát nyújtja felém. Ránézek, majd elveszem, végigsimítok rajta, és óvatosan magam mellé helyezem. Aztán rájövök, hogy igaza van, elszégyellem magam, s lehajtom a fejemet – nem válaszolok. Némán figyelem, ahogy a bagoly lábára kötözi a borítékot, melyet eddig ki tudja, hol rejtegetett, majd végül azért mégis csak rákérdezek...

- Levél? Miféle levél lehet olyan fontos, hogy hajnalok hajnalán kell elküldened...? - kíváncsiskodom immáron kedvesebb hangon, bár sejtem, hogy a kérdésre választ nem fogok kapni... Hiszen ahogy neki nincs köze az én világfájdalmamhoz, úgy nekem sincs közöm az ő levelezéséhez...

Utálom, amikor így néz rám. Utálom azt a kis villanást az amúgy tökéletes szemeiben, mert ilyenkor icipicinek, és szánalmasnak érzem magam, jobban, mint amennyire szoktam, és ilyenkor olyan, mintha egy kis jobberknoll lennék, akinek nincs más feladata azon kívül, hogy élete végéig csendben kell maradnia...
Talán jobban tenném, ha némasági fogadalmat tennék, de magamat ismerve, vagy megunnám, vagy rövid időn belül beleőrülnék, az meg kinek hiányzik? Így is őrült vagyok, ennél jobban nem kellene bediliznem. Amúgy is csak nevetnének rajtam, és még el sem küldhetném őket a fenébe - szörnyű életem lenne beszólogatás nélkül, azt hiszem.
Felhúzott szemöldökkel figyelem, ahogy Malfoy összekötözi szerencsétlen madarat, miközben továbbra is azon merengek, hogy miért nem ér rá egy levél elküldése még pár órát. Hosszú másodpercig magam elé meredve a pálcát tartó ujjakat bámulom, szemeim továbbra is égnek a fájdalomtól, lassan szorulnak ökölbe apró kezeim, majd hirtelen végigfut a hátamon a hideg – Moira...

- Hosszú éjszakád... Képzelem. Biztos roppant izgalmas volt... - mondom, bár fogalmam sincs, hogy mivel tölthette az estéjét, mindenesetre vigasztal az, hogy nem valami lelkes.

Csalódottan sóhajtok fel, és követem a tekintetemmel, ahogy felkel mellőlem, annak ellenére, hogy roppant mód meg vagyok sértve, amiért megzavarta a kis szertartásomat. Kikerekedett szemekkel nézek rá, egy amolyan gúnyos vigyor közepette, mikor engem is magával akar vinni. Határozottan rázom meg a fejemet, jelezvén, hogy nem szándékozom vele tartani, de persze ő közelebb lép, és akaratoskodik. Hát hogyne, a prefektusok prefektusával állok szemben...

- Mintha téged annyira érdekelnének a szabályok, és az, hogy mit szabad, vagy mit nem... Nem bírnád ki, hogy egyszer ne az legyen, amit te akarsz, igaz? - csattanok fel, miközben könyökömre támaszkodva pislogok fel rá. Eszem ágában sincs megmozdulni.

Miért nem hagy itt? Miért kell kínoznia minden egyes alkalommal, amikor találkozunk? Azért reméltem, hogy én valamilyen megkülönböztetett szabálysértő lehetek, ennek ellenére el akar rángatni onnan, és be akar köpni Pitonnak. Ennyit a jóindulatról.
Sokat gondolkozom azon, hogy hol lehet, amikor nem az iskolában van, s bár tudom, hogy feltehetőleg a Nagyúr bízott rá feladatot, egyszerűen nem mindig tudom elhinni, hogy tényleg azért volt távol, és azért nem keresett meg. A szokásos paranoiámnak köszönhetem ezt, gondolom. Ilyenkor szívesen lennék Voldemort helyében. Bármit megtehet bárkivel, és ez tetszik, olyan szempontból, hogy így könnyen magam köré zárhatnám azokat az embereket, akiket a közelemben akarok tudni.
Nos, Draco is az áldozatom lenne, feltehetőleg. Mondjuk az én eszközeim kíméletesebbek lennének, mint Voldemorté, sőt. Kifejezetten kellemes lenne az áldozatomnak lennie...
Csak pislogok felfelé, ahelyett, hogy megmozdulnék, és tudom, hogy feltehetőleg most éppen az őrületbe kergetem, amiért nem azt csinálom, amit ő szeretne. Ezt viszont élvezem – hiszen ezért szép a mi kapcsolatunk.
Hűvös, hosszú ujjai kecses kígyóként csavarodnak rá vékony kis csuklómra, a hideg végigfut a hátamon – egy pillanatra lehunyom a szememet, magam sem tudom, hogy mi volt ez a furcsa érzés, amelyet akkor éreztem, amikor hozzámért. Újra meg újra megtörténik, és még mindig nem tudok rá magyarázatot adni.
Nagy nehezen mégis felkelek, megszédülök, gyorsan kapaszkodom meg Draco karjaiban. Hát mégis jó, hogy itt van?
Még egy fél perc erejéig élvezem a közelségét, a karikák és csillagok, homályos kis foltok lassan eltűnnek a szemem elől, így elengedem, és hátrébb lépek. Továbbra sem győzött meg.

- És mit szólnál ahhoz, hogyha te most elmennél aludni a saját hálódba, én pedig úgy... fél óra múlva elmennék a saját hálómba aludni? - kérdezem, karjaimat keresztbe fonom. Nem akarok elmenni még... Szükségem van arra, hogy kisírjam magam, hogy átadjam magam még egy kicsit a fájdalomnak – ez pedig Malfoy mellett nem fog menni...

Kellemes borzongás járja át amúgy is reszkető testemet, mikor a karjaiba zár. Néhány pillanat erejéig még a szemeimet is lehunyom, hogy élvezhessem a biztonságot, melyet nyújt nekem, megszorítom a talárját, már-már el sem akarok lépni tőle, de tudom, hogy nem lehet, nem szabad ott maradnom vele, mert akkor biztos, hogy magával csábít, és képtelen leszek parancsolni magamnak, hogy nem mehetek vele.
Jegeskék tekintetemet én is az égre emelem, mintha csak ki akarnék olvasni valamit a felettünk úszkáló felhőkből, majd visszafordítom a fejemet, és a szemébe nézek. Ezúttal azonban nem támad kedvem nevetni, és gúnyos sem akarok lenni. Mi értelme lenne?
Különben is, utána stílust vált, és ez határozottan jobban tetszik, annak ellenére, hogy nem tudom eldönteni, hogy csak azért kérdezi, hogy nevetségessé tehessen, vagy tényleg érdekli. Talán mindkettő...?

- Miért titkolnék előled bármit is? Úgyis mindent ki tudsz deríteni, ha akarod. Csak gondolkodni szeretnék, egyedül, nyugodtan, csendben. Ennyi dolgom van itt, és ezért szeretnék maradni. - mondom rekedt hangon, majd megfordulok, s a rózsámért nyúlok. Miután felvettem, továbbra sem fordulok meg. Nem szeretnék a szemébe nézni...

Nem akarja, hogy maradjak. Hát egyre inkább érzem, hogy elő akar törni belőlem ismét az a kínzó, gyötrő zokogás, mely már órák óta fojtogat, percről percre nehezebben tudom megállítani az arcomon végigfolyó könnycseppeket, fejemet lehajtom, gondolataimban csak ez jár: erős vagy, erős vagy, erős vagy... Nem lehetsz gyenge.
Lassan forgatom a fekete rózsát, melyen egy könnycseppet vélek megcsillanni, majd felemelem a fejemet, kihúzom magam. Ne kíváncsiskodj, kérlek... Ezt sosem tudhatod meg.

- Csak általános dolgokon kell gondolkoznom, és ehhez csendre van szükségem. Hidd el, hogy nem érdekelnek az efféle unalmas gondolatok. - szólok halkan, bár hangom hamisan cseng. Hiszen hazudtam. Nem mindennapi (vagy éppenséggel ez már mindennapinak számít?) problémákat kell végiggondolnom, és ezt vele nem tudom megtenni, mert csak elítélne. Eltávolodna tőlem, és nem tartana méltónak arra, hogy bármilyen kapcsolatban is álljak vele. Sosem tudhatja meg.

- Miért akarod ennyire, hogy veled menjek? - fordulok meg hirtelen, talán egy kissé idegesebb hangon szegezem neki a kérdésemet, miközben egyenesen a szemébe nézek. S bár szeretnék vele menni, valami visszatart... Még nem tudom, hogy egészen pontosan mi is az a valami. Lehet, hogy a félelem. A félelem attól, hogy vallanom kell...

Most - bár nem először az életem során - félek tőle. Megrémiszt és megijeszt minden egyes szava és mozdulata, úgy képes rám hatni, mintha csak átkokat küldözgetne felém. A tökéletes szempárba tekintve úgy érzem, mintha süllyedni kezdene alattam a padló, olyan, mintha gyűlölettől izzó tekintettel kémlelne az arcomat, s néha azt hiszem, hogy pontosan tudja mire gondolok, és ez cseppet sem nyugtat meg.
Mindezek mellé ráadásul megint el akar kábitani, hogy így vihessen be a kastélyba, hogy ott aztán kiszedhesse belőlem a titkomat. Na azt már nem... Ezt nem hagyhatom. Döntenem kell, hogy melyik fontosabb: az, hogy itt legyek, vagy az, hogy ne tudja meg, miért is vagyok itt hajnalok hajnalán. Tennem kell valamit...
Végül villámcsapás módjára jut eszembe a megfelelő(nek tűnő) megoldás, melyet rögtön meg is osztok vele, további habozás nélkül.
- Bemegyek veled a kastélyba, ha nem faggatsz többet erről. - ajánlom fel neki. Azt hiszem korrekt üzlet. Bár nem biztos, hogy neki is tetszeni fog...

Hát mégis beadtam a derekamat. Nem hiszem el, hogy megtettem. Nem lett volna szabad hagynom, hogy megint befolyásoljon, hogy megint könnyedén elérje azt, amit akar. Ki kellett volna állnom amellett, amit tenni akartam, és az határozottan nem az volt, hogy vele együtt menjek aludni. Legszívesebben felpofoznám magam, hogy megint sikerült neki, hogy megint ilyen gyenge voltam, s hogy nem tiltakoztam tovább. Miért csinálom ezt folyton? Utálom magam ezért... De nem tehettem mást – ha megtudná, akkor örökre elveszíteném valószínűleg, arra pedig most kifejezetten nincs szükségem.
Talán most az is közrejátszott a döntésemben, hogy végignéztem rajta. Feltehetőleg – és már elég jól ismerem, legalábbis azt hiszem – jelen pillanatban csupán egy óriási fürdésre vágyik, és a puha, tiszta ágyára; a tiltakozásommal pedig csak feltartom, ennyire pedig még én sem vagyok gonosz.
Gyengéden mosolyodom el egy pillanatra a „köszönöm” hallatán, bár meglepődöm. Nem gyakran hallani tőle ilyesmiket, és ez határozottan jól esett.
Félénken teszek meg felé egy lépést, miközben halkan szólalok meg.
- Indulhatunk... A szobámig elkísérhetsz - nekem ott kellene aludnom, szóval... Igen. Öhm... Mehetünk? - kérdezem, majd elindulok a lépcsőn – akár követ, akár nem.

Néha-néha túlontúl kegyetlennek, gonosznak, képmutatónak érzem magam a szavaim, tetteim, viselkedésem miatt, és azt hiszem, van is okom arra, hogy ilyennek gondoljam magam. Egyszerűen eltaszítom magamtól az embereket ezzel a furcsa viselkedéssel, a hangulatváltozásaimat senki sem képes elfogadni, vagy megérteni, mindenkinek az idegeire megyek így, és még sosem tudtam változtatni ezen. Valami nincs rendben velem, ezzel tisztában vagyok, de nem tudom helyretenni magamban a dolgokat. Képtelen vagyok rá.
Utál engem ő is, mint a legtöbb ember. Sikerült röpke fél óra alatt elidegenítenem magamtól... Vagy mégsem?
Kijelenti, hogy nem a saját szobámban fogok aludni, s én hirtelen torpanok meg a hosszú kőlépcső közepén. Nem fordulok meg. Csak egyenesen nézek magam elé, végül sóhajtok egyet, s tovább indulok. Nincs értelme vitatkozni. Még nincs.
Végül aztán megint elfog ez a különös érzés, és inkább tisztázni akarom most a dolgot.

- Draco... Én... Egyedül szeretnék lenni. - mondom határozottan, megállás, hátrafordulás nélkül, mikor benyitok a kastély ajtaján. Belépve továbbra is élvezhetnénk a már megszokott csendet, ha éppen olyan hangulatban lennénk, de lépéseink hangja visszhangozva emlékeztet minket: nem vagyunk egyedül, ketten vagyunk. Összehúzom magam, s dörzsölgetni kezdem a karjaimat – fázom. Fáradt vagyok, és nincs kedvem a mai naphoz... És nem tudom, hogy tudnám lerázni Malfoyt. Gondterheltnek érzem magam, azt hiszem.

Némán baktatok előtte, hosszú percekig néma csend áll be, s talán jobb is így. Úgy tűnik, ma minden egyes szavunkkal képesek vagyunk megbántani, felidegesíteni a másikat, ilyenkor pedig jobb, ha kerüljük azokat a helyzeteket, melyekben beszélgetésre kerülne sor.
Már szinte én is alig várom, hogy felérjünk a klubhelyiségbe, hogy aztán ott eltűnhessek a hálóba, ahol majd aludhatok, végigaludnám szívem szerint az egész napot, valami hülye betegségre hivatkozva. Senki sem hinne nekem, igaz? Kár.
Támadóan szól hozzám, én pedig megijedek, egész testem remegni kezd, félek, amikor dühös, és tudom, hogy én hoztam ki a sodrából. Legszívesebben visszavonnék mindent, legszívesebben meg nem történtté tenném a mai hajnalt, de nem lehet, így csak hallgatok tovább, megszeppenve, mint egy kis iskolás, szemeimbe könny szökik ismét, de gyorsan leküzdöm őket, így a klubhelyiség bejáratához érve már higgadtan tudok besétálni az ajtón.
Megállok a szobák felé vezető járat előtt, mikor Draco elindul a szobája felé. Egy pillanat erejére megjelenik szemeim előtt az, ahogy magához szorított, érzem a védelmező karok ölelését, a lassan kifújt levegő melegségét, s valami itt van a nyelvemen, ami hirtelen hasított belém, de nem merek utána szólni, mert tudom, hogy ezzel talán még többet ártok magamnak, mint eddig, és már most sem túl fényes a helyzet. Már-már kedvem támad ahhoz, hogy a földre omolva üldögéljek ott addig, míg valaki hasra nem esik bennem, mikor aztán fittyet hányva arra, hogy mi lesz a következménye, mégis utána szólok.

- Várj... Kérlek... Én... Szükségem van rád. - hangom kérlelő, halk, és gyengéd, majd a mondat végére fokozatosan válik rekedtessé, és félénkké. Néhány apró lépést teszek felé, csak utána folytatom – Hadd menjek veled...

Most valószínűleg nem érti, hogy mi ütött belém, de nem is baj. Én sem tudom.

Néha az ember abban a pillanatban megbánja a kimondott dolgokat, amikor a szavai elhagyták a száját. Velem rendszeresen ez történik, amikor a közelében vagyok. Sokszor nem tudom, hogy mit vár tőlem, sokszor nem tudom eldönteni, hogy melyik a jobb: ha elmondom, vagy ha nem mondom el a gondjaimat. Egyszerűen csak vannak olyan részei az életemnek, amelyekről nem akarok beszélni, ezt pedig sokan nem tudják elviselni, és ő is ilyen.
Értem a felháborodását, és meg sem lepődöm, hogy szinte oda sem figyel, amikor beszélek hozzá. Jogosan haragszik, hiszen hullafáradt, és nincs szüksége erre; ilyenkor viszont úgy érzem, mintha valahogy rám sem lenne szüksége... Persze lehet, hogy ez nem így van.
Nézem Őt, de nem, nem szólok többet. Nem futok utána, nem állítom meg. Nem lenne értelme. Még ha egy pillanatra át is futott az agyamon az, hogy elmesélem neki a történetet, az ajtócsapódás meggyőzött arról, hogy felesleges lenne. Lelkizzünk? Sírjuk ki egymás vállán magunkat? Ezek nem mi lennénk. Én talán megtenném, de ő soha. Nem bízik bennem, és amúgy sem ilyen típus, ezt pedig tiszteletben kell tartanom. Nem fogom egy másik szerepbe belekényszeríteni... Nem is hagyná magát.
Egy ideig bámulom az ajtót, amelyet alig pár pillanattal ezelőtt csapott be előttem, majd a földre pillantok. Lassan csúszom le a fal mentén, s a padlóra ülök. Negyed-fél órát üldögélek még ott, gondolataimba merülve, a kezemben tartott rózsát apró darabokra töröm közben. Néhány könnycsepp csak lecsordul az arcomon – hiába, nem vagyok erős. Rettenetesen gyenge vagyok.
- Ezt mesterien elszúrtad. - mondom magamban, a földhöz vágom a rózsa megmaradt darabjait, végül felállok, és elindulok a saját szobám felé...