Roxfort RPG

Aberdeen közelében

A városkától nem messze fekszik egy kis halászfalu, melyet még a térképek sem jelölnek. Wiltsh. Bármely hasonlóság csak a véletlen műve, hisz oly büszkék a kicsiny falujukra! Állítólag jó pár száz éve nevezték el egy vikingről mely letette a település alapjait. Hogy ebből mennyi igaz, s mennyi hazugság… Csak az ég tudja. Minket egyelőre a falu sorsa nem is annyira érdekel. Inkább a tengerparti sziklákon fekvő kicsiny kis otthonos házikó mely látszólag gazdátlan áll a zöld hangák között. Kerítés nem határolja, maga a szabadság, bár a kényelmet nem néznék ki belőle. Közelebb lépkedve, érintve a falakat, melyek szilárdan tartanak, mégsem érint meg egyetlen rossz érzés sem. Mint a kis mézeskalács házikó. Bár nem lenne érdemes beleharapni.

-: A házikó :-

A házban összesen három helyiség található. Egy kicsi fürdő, ami tényleg nagyon kicsi, egy viszonylag tágas konyha, s egy háló. A konyha összefügg a nappalival, amolyan amerikai stílusban, így helyet kap a kis házikóban egy nagy kanapé is a kandalló előtt. Romantikázásra pont megfelelő! Annyi hely viszont nincs, hogy a kanapé, s kandalló előtt le lehetne heveredni. A falakon rengeteg kép, főleg az unokákról, gyerekekről, s néhol a nagyszülőkről nomeg persze preparált állatok függenek. Amolyan igazi kis halászkunyhó. Ami érdekesebb, s talán a történet szempontjából lényegesebb is lehet, a háló. Hatalmas francia ágy, a kis szekrényeken csonkosra égett gyertyák, s vastag takaró. A szekrényen ismét csak az unokákról látható megannyi kép, kínosak is persze, ezzel emlékeztetve a tulajdonost, a család az első. A bútorokon porréteg, a házat belengi a fáradt levegő. Látszik, hogy rég nem jártak erre.

- Igen McGalagony Professzor, a nagyapám beteg. Úgy van. – nyújtottam felé a levelet, s vágtam be a megszokott semleges képet. Persze, turkálhatna az agyamban, de ismerem már annyira, hogy ezt nem tenné meg. Ráadásul nála a lesújtó pillantás is elég, hogy a másodperc töredéke alatt megtörjön az ember. Szerencsére ilyen szempontból én már egy gyakorlott játékosnak számítottam. Kiálltam a nézést, szemrebbenés nélkül, s úgy vártam az ítéletet. Végülis nem hazudtam. A nagyapa tényleg betegeskedett már évek óta. Ha az állandóan kiújuló szénanátháját annak lehet nevezni.  Másik meg, régen láttam, abban sem lódítottam hogy megnézném hogy is vannak. Az már más kérdés, hogy viszek magammal egy vendéget is. A Professzor hangtalanul nyújtotta vissza a levelet, s intett a kezével. Mintegy azt mondva ezzel, rendben, menjél csak nyugodtan. A hétvégém immár le volt rendezve. Azon azért csodálkoztam, hogy a büntetéstől is eltekintett, pontosabban arrébb lett tolva, de ez már a jövő zenéje volt. Sokkal inkább más dolgokra szerettem volna koncentrálni…

- Aberdeen - 

Elengedve Yo-t, kicsit arrébb lépve, elégedetten konstatáltam, hogy jó helyre érkeztünk meg. Nem szerettem volna a tengerből kihalászni. S persze a falu főterére sem kiruccanni. Érdekes arcot vághatnának a többiek… A fejemet megrázva, hiszen nagyon tudtam utálni az utazásnak ennek a módját, dobtam le a hátizsákomat, melyben pár ruha lapult, s pillantottam a házikóra. Eddig még senkit sem hoztam el ide. Még Claire esetében sem gondoltam végig azt, hogy milyen lenne ha… Csini hiánya pedig egyenesen mámorító volt! Maggie úgyis szeretett szórakozni vele. Ráadásul a hugrabugos hálókörlet, szerintem, a kedvencei közé tartozott. Ők sokkal jobban elviselték a hülyeségeit mint mások. Még akkor sem hajították ki amikor tönkrevágta a fél klubhelyiségüket. Pedig az tényleg nagy szám lehetett. Most azonban… A ház felé bökve, a megszokott flegma stílusomban közöltem hangtalan, ez lenne az. Felkapva újra a cókmókomat, megindulva, semmilyen nagy szöveget sem vezetve be, hogy mily csodás lesz ez a lopott hétvége, vettem ki az egyik virágcserép alól a pót kulcsot. Pálcával is kinyithattam volna, de olyannyira megszoktam a muglis dolgokat, hogy a világ minden kincséért sem vettem volna ki a táskám mélyéről. Itt úgysem voltak olyan varázslatos lények melyektől tartani kellett volna. Belökve az ajtót, magam előtt betuszkolva a másikat, jobban mondva elegánsan előre engedve, léptem be mögötte miközben magunkra zártam az ajtót.

- Nem egy Hilton, de megteszi. – szólaltam meg, s a kanapéra lökve a táskát, a kabátot hanyagul az akasztóra dobva, nyújtóztattam meg az izmaimat miközben a hűtő felé vettem az irányt. A Nagyapa még mindig meg volt győződve róla, hogy egyszer betérek ide egy lánnyal, végülis igaza lett, ezért valami mindig volt a hűtőben. Látszólag ugyan nekem fent tartva, de szinte holt biztos voltam benne, hogy az öreg ide bújt el Nana elől ha összekaptak. Szóval félig meddig neki volt fenttartva a házikó. Ahogy kitártam a hűtőajtót, elégedetten konstatálva, hogy sör azért van, nem mellesleg némi étel is, vettem ki egyet, s nyitottam ki. Hiszen ezt otthon nem lehetett. Azonban valami volt a levegőben. Mármint az állott szagon kívül. Ahogy megtámaszkodtam a pulton, a nappalit figyelve, szinte hangosan dübörgött az agyam, hogy elfelejtettem! De mégis mit. Belekortyolva az italba, figyelve a lányt, egyelőre nem vetültek fel bennem nagy kérdések vagy épp válaszok.   

Természetesen, miután Ryan látogatást tett McGalinál, én is elfutottam egy kört, de úgy csinálva, hogy még véletlen se fussunk össze az irodájában. Hivatkozhattam volna a nagyi temetésére, de felesleges, hiszen engem nem engedtek még a közelébe sem a rendezvénynek, erről a legidősebb bátyám gondoskodott, aki teljességgel vérszemet kapott attól a hírtől, hogy nem is tartozom a családhoz, és már azt sem nézte jó szemmel, hogy a nagyinál laktam, s ha esetleg leugrott akkor összekellett futnia velem. Nem értettem őt, hiszen annyi közös élményünk volt, s tényleg együtt nőttünk fel, még is egy hír hallatnál képes volt ennyire elhidegülni tőlem? Inkább nem gondoltam a dologra, helyette nővéremre hivatkoztam, hogy ismételten meglátogatnám, s most először engedik ki egy egész hétvégére, és szeretném ezt vele együtt tölteni. Hát persze, hogy meghatotta, elvégre az egyik kedvenc diákjáról volt szó. Még egy könyvet is ide nyomott a kezembe, hogy feltétlen adjam át neki. Természetesen a könyv az éjjeliszekrényembe hajítva találta meg a helyét, miután levedlettem azt a fránya egyenruhát, szeretett mugli gönceim rángattam magamra. Ami ez esetben egy citromsárga farmernadrág, fekete tornacipő, fekete felső, tele citromsárga szívecskékkel minta gyanánt, s fekete farmerdzseki. Na meg a Pindúr Pandúrús hátizsokom.

Igen, jól olvastál. Pindúr Pandúros! Amikor a legutóbb voltam Yvnél, Londonba vettem, egyszerűen nem lehetett ott hagyni! Aztán azt megbűvölve, egy kis tértágító bűbájjal, fért bele minden kényelmesen. Vagyis egy rahedli ruha, fésűk, hajcsatok, a mamuszom és… talán jobb is ha nem sorolom fel, mert a végén még rosszul lesz valaki… Természetesen a pálcám otthon hagytam, hiszen majd csak ősszel töltöttem a 17et, és így az iskolán kívül nem varázsolhattam. Már csak elővigyázatosságból sem hoztam el magammal. A végén kísértésbe találok esni…

- Aberdeen –

Elengedett, én pedig vakon tapogatóztam utána, s kaptam el újra, belekapaszkodva a kabátjába. Vártam egy kicsit, majd aztán nyitottam ki a szemeim, s sűrűn pislogva vettem észre, hogy már nem mosódik össze körülöttünk semmi. Egy megkönnyebbült sóhaj, többet nem igazán mertem tenni. Ez a módja az utazásnak… nem először csináltam, de most különösen felkavarta a gyomrom. Pillantásom Ryanről a kis házra esett, majd mosolyodtam el. A milyen éééddiiii felszólalásom most nem ejtettem meg.
- Ryan, könyörgöm, nagyon szépen kérlek, mond, hogy van tv! – Szólaltam meg, miután már elengedtem, s nem csimpaszkodtam belé, csak a táskám pántját igazítottam meg a vállamon, ahogy baktattam utána. Le se tagadhattam volna, mennyire egy elfajzott boszorkány vagyok. Ezt nagyon utáltam mindkét suliban, hogy nem volt tv. Sőt, nem lehetett zenét se hallgatni, SEMMIT! Semmi ami elektromos árammal működött. Bosszantó volt, nagyon. Imádtam egésznap a tv előtt feküdni, s tömni magamba a chipset, meg az egyéb egészségtelen kajákat. A sok filmről, sorozatról, vetélkedőről nem is beszélve!

Kinyílt az ajtó, ezaz! Nem kellett ám engem nagyon tuszkolni, hogy bemenjek, hiszen amint hallottam a zár kattanását, s nyomta le a kilincset, én azon nyomban beslisszoltam a házba. Meglazítva a tornacipőm fűzőjét, léptem ki belőle, s rúgtam félre, persze úgy, hogy ne legyen láb előtt, nehogy valaki elessen benne.
- Víííí! Imádom! – Szólaltam meg, s csaptam össze a tenyereim, amikor meghallottam a megjegyzést, s abban a szent pillanatban vettem észre a kandallót. Persze nem ültem le a fenekemre, hanem jól körbejártam mindent, és löktem le a táskám a hálóban, s miután ott is körbenéztem, baktattam először az egyik ablakhoz, s nyitottam ki, majd vissza a kanapéhoz, majd huppantam le rá, lecsúszva, kinyújtva lábaim sóhajtottam egyet újra, ám elégedetten.
- Varázs és bűbájmentes hétvége… mmm… imádok mugli lenni. – Hát ez lehet, érdekesen hangozhatott pont egy aranyvérű ajkaiból de… érdekelt is engem a származásom? Szinte soha nem jutott eszembe, hogy még a hátsóm is varázslattal töröljem ki. De most tényleg, ezt csinálta az a sok öntelt barom, nem?! Szemeim egy kis idő után felnyitva, pislogtam újra körbe, majd szúrtam ki egy képet. Egy nagyobb képet, a falon, amin egy kisfiú állt, pöttyös labdával a kezében. Egyből felpattantam, mint aki tűbe ült, s álltam oda, karjaim összefonva magam mögött billentettem félre a fejem. Olyan 4 éves forma lehetett, s nem kellett sok idő, hogy azokat a csodás szemeket felismerjem. Oldalra fordítva a fejem, Ryanre pillantva mosolyodtam el szélesen.
- Hát ez zabálnivaló. Bilis képed véletlenül nincs?! – Most miért? Nekem is van olyan… Remélem ezért nem fogja leharapni a fejem. De már a gondolatra is vigyorognom kellett.

Az a hátizsák… Meg az a ruha. Megcsóváltam volna újra a fejem, de mit érek vele? Inkább lemondóan sóhajtottam, s csináltam azt amit kellett. Körbemu…. Jobban mondva magától körbejárt s megnézett mindent amit csak akart. Én persze nem állítottam meg. Inkább pihentem, s voltakép élveztem azt, hogy végre nem a Roxfort területén vagyok. Még ha technikai szempontból a házikóm is hasonlított az iskolára. Ellökve magam a pulttól, az oszlopnak támaszkodva, továbbra is kortyolgatva az italomat, jelent meg egy halovány vigyor az ajkaim szegletében.

- Tévé? Hát az nincs. – pislogtam ártatlanul, mintha hozzáfűztem volna, csak nem kellett volna? Momentán nem tudtam hiányolni a tévét. Már évek óta közöm sem volt hozzá. Ráadásul jobb dolgot is ki tudtam találni mint az előtt ülni és...ülni. Amikor azonban felhangzott az a híres mondat… Milyen jó muglinak lenni? Ahha, hát nagyon. Ellökve maga az oszloptól, tovább iszogatva, a fürdő felé tartva, mintha csak egy körkörös sétára készülnék, pillantottam vissza. Pontosabban kíváncsian lestem mit is talált meg oly hirtelen.

~ A képek! ~ - gyorsan a pultra rakva a félig üres dobozt, a lány mögé kocogva, hiszen nem akartam, hogy mindegyiket végignézze, bár már a nagyon ciki képeket eltüntettem, kaptam fel őt, s vettem arrébb. Felőlem megnézheti, de ha Emily képeihez ért volna akkor újra csak azt a visítás szerű hangot kell hallanom amitől már most kivert a víz. A hálószoba felé cipelve, megállva az ajtó előtt, magyaráztam el a szabályokat.

- Nem visongunk a képek előtt, nem zaklatsz, ez a Te szobád! A kanapén pedig én alszok! Kelés hajnali ötkor. – raktam le, s léptem hátrébb. Azon voltam, hogy végigfussam újra a képeket, s kiszűrjem azokat amik talán mostani fejjel cikisek lennének.

- A takaróim az enyémek, nem lesz éjjeli lopás, itt halat lehet enni. Ha nem tetszik akkor nem eszel. Alkoholt nem iszol. És… A legfontosabb, olyan cigi nincs. A képek pedig a helyükön maradnak! Egyiket sem visszük el. – a szoba ajtajától nem messze álldogálva, elmosolyodva a Csini vs Emily birkózáson, érintettem a képet, s emeltem le a helyről miközben jobban megnéztem azt. Hiányzott már. A hosszú fürtök, a Csinivel való bolondozása, s… Anyáék is. De nem akartam túl érzelgősnek tűnni. Gyorsan visszarakva, a lány felé fordulva, léptem oda hozzá, s karoltam át a derekát. Beletúrva a szőke tincsekbe, lágyan simítva az arca élét, hajoltam közelebb.

- Szóval, szeretnél már visszamenni?       

- Nincs? – Kerekedtem el a szemeim, majd biggyesztettem le az ajkaim. Egyszerűen függő voltam, TV függő, s elég nehéz lesz azzal a tudattal lézengeni egy mugli házban, hogy nincs TV. Nem baj, a discmanem elhoztam, ha már a suliban nem lehet használni… majd itt! Azt hittem, amikor körbemásztam, hogy csak el van dugva a TV, mondjuk egy szekrénybe vagy ilyesmi, és azért nem látom.

- Hééééé, mit csinálsz? – Csattantam fel elégedetlenül, amikor egyszerűen mögém somfordált, s kapott fel, megemelve, majd cipelt a hálószobához. – Még ki sem gyönyörködtem magam a képekbeeen! – Magyaráztam tovább, de az elégedetlenségem sajnos nem hatott valami hitelesnek, hiszen a végén már elnevettem magam. Hihetetlen, hogy csak úgy felkap állandóan, s tesz oda, ahova ő jónak látja. Hát na persze! És én meg arról vagyok híres, hogy hagyom magam?!

Csendben figyeltem, ahogy két leteremtés között nézett az egyik képre, s még el is vette, hogy jobban megnézze. Talán oda mehettem volna, hogy én is lássam, de most inkább azzal voltam elfoglalva, hogy a vonásait vizslassam, ahogyan mosoly kúszik az arcira. Valamiért az enyémre is mindig képes volt egy szolidabbat varázsolni ilyenkor. Ám amint elhatároztam volna, hogy elkapom a karját, s hozzábújok, le is tette a képet. Ezzel lekéstem a pillanatot.

- Nem zaklatlak?! Hiszen ez teljességgel lehetelten. – Vigyorodtam el szélesen, s kotyogtam közbe, ahogy a szabályokat sorolta fel, majd haraptam az alsó ajkamba, s próbáltam megszeppent arcot vágni, hatalmas kék szemeimet ártatlanul meresztve. Még hogy ő alszik a kanapén? Ez valami rossz vicc? Na neeee, épp elég az, hogy a suliban különböző házakhoz tartozunk. De hogy a MI közös hétvégénken is külön legyünk? Azt már nem. Dacosan ráncoltam a szemöldököm, s pislogtam rá, ismét csak kis óvódás módjára. Egészen addig néztem rá sértetten, amíg magához nem húzott. Átölelve a derekát, bújtam hozzá s nyomtam egy apró kis puszit a szája sarkába.

- Visszamenni? SOHA! – Vigyorodtam el, már csak azért sem hagyva magam. Még a végén övé lenne az utolsó szó. – És mi az, hogy nem ihatok alkoholt, te meg itt szürcsölgeted a sört, hm? Egyébként meg nem is akartam, és OLYAN cigit sem akartam szívni, nem is hoztam, sőt… ha egyszer megígértem, akkor be is tartom. Halat nem eszek nyersen, amúgy finom éééés… - Gondolkoztam el, miközben a karjaim a nyaka köré fontam. - … szó sem lehet róla, hogy kint aludj a kanapén, mert akkor én is megyek utánad. A többi szabállyal nincs bajom. –

- Te még kicsi vagy. És…pont. Helyes. A ház egyébként is gyúlékony. Senki sem örülne ha egy kupac hamu maradna utána. – a háló felé nézve, mely ott árválkodott, látszólag, költözött halovány kis pír az arcomra miközben elfordítottam a fejem, s arrébb vontam őt.

- Akkor majd alszok a szélén, vagy a földön. Végülis mindegy. – törtem meg a csendet, s lépkedtem a kanapéhoz. Igazság szerint az sem tudtam, hogy mit tudnék vele kezdeni. Mármint, mit fogunk mi egymással kezdeni két nap alatt? Ötleteim persze voltak, miért is ne, de nem voltam az a fajta srác. Csak úgy a másikra nyomulni aztán meg könnyáztatta sós cseppek között keresni a választ. Furcsa mód az apán erre igencsak jól megnevelt. Mármint, a tisztelet. A nagybetűs tisztelet mely kijár nőknek, neki, idősebbeknek… Egyszóval hajtsak fejet. Ezt igen gyakran elvétettem. Elengedve, a sörömhöz sétálva, a kanapé felé vettem az irányt. Valamivel muszáj volt lehűteni a kedélyeket. S ez pontosan megfelelt a célnak. Félretoltam a gyerekes táskát, elnyúltam, s lábaimat kinyújtóztatva vettem le a cipőimet végre. Egyelőre igencsak megfelelt ez az idilli állapot. Csak sörözni és bámulni ki a fejemből. Ezt azért a roxfortban nem tehettem meg. A fejemet a háttámlában megtámasztva, egy pillanatra lehunyva a szemeimet, szólaltam meg félhangosan.

- Meg se próbáld… - tudtam, hogy amint hátat fordítok neki valami olyasmit tenne ami nekem egyáltalán nem tetszene. Szóval igencsak csodálkoztam volna azon ha épp semmit sem csinál amikor megszólalok. De nem nyitottam ki a szemeimet, hogy ellenőrizzem is a dolgot. Úgy véltem, hogy a megszólalás is bőven elég lesz.

A kicsiny házban, hol a fényképek foglalták el az első helyet, valamiféle rendszert is fellehetett fedezni. A három fal, a három gyermeket mutatta be. A hálószoba ajtajánál lévő fal Emily-é volt. Mely képeken legtöbbször Csinivel vagy a kedvenc bátyjával szerepelt. A hátsó fel Ryan kis dicsősége volt, képekkel a bokszolói klubban, jó pár aranyérem sportversenyek miatt, s a gyerekkorból képek. Míg a harmadik, melyen olyannyira sok kép nem tetszeleghetett, az apjáé volt. A negyedik fel, mely persze nem maradt árván, közös képeket vonultatott fel. Meg persze azokat  a randa állatokat.

- A falu csak egy órányi gyaloglásra van, a pert meg csak húsz percre. Hoppanálni nem lehet. A holnapi kaját pedig nekünk kell majd kifogni. – számomra ezek a dolgok természetesek voltak, de azért felemeltem a fejem, s felé pislogtam, már csak azért is, hogy a megbotránkozást láthassam a cuki kis szőke buksin. Kíváncsi voltam, hogy felkészült-e arra, hogy a halat meg kell pucolni, lefejezni, s aztán el is készíteni. Mely munkát… A világ minden kincséért sem bíztam volna rá. Voltak sejtéseim róla, hogy mi sült volna ki a dologból. Vagy épp mi nem.       

- Kicsi? Szöh. – Húztam fel az orrom. Sosem szerettem ha azt mondták rám kicsi vagyok, s ezt még ha akkor a koromra is értették. Pedig gyakran a magasságomra is. Persze voltak nálam alacsonyabbak is. De akkor is zavaró volt ilyen törpszlinek lenni. Főleg mellette. Na de amikor már kikerült a képből a kanapé, újra csak elégedettséggel tölt el. Már alig vártam, hogy a hatalmas takaróhalmok alatt magamhoz húzzam, s mélyen beszippantva illatát aludjak el. Pont mint csacska kis ábrándjaimban.
- A szélén. – Döntöttem el, még mielőtt tényleg a fejébe vette volna, hogy a földön fog aludni. Tény, nem mindennap lehetett ilyennel találkozni, hogy valaki ennyire tisztelje a másikat, s ne akarjon ajtóstul törni a házba, s ez is megdobogtatta a kis szívem. Nem is kicsit. Hiszen az eddigi tapasztalatim nagy része… kiábrándító volt.

Engedtem, hadd menjen, karjaim lecsúsztak nyakáról, s figyeltem, ahogy a kanapé felé baktat az ö kis söröcskéjével, melyből ha szabad lett volna se ittam volna. Utáltam a sört. Szerintem borzalmas íze volt. S ahogy ő kényelembe helyezte magát, a szemem sarkából vettem észre valami csillanást. Arra fordítva a fejem, fedeztem fel több érmet, mely arany és ezüst érmek voltak. Egy percig sem állva tétlenül, baktattam oda, s nézegettem a képeket.
- Nem is mondtad még, hogy versenyszerűen boxoltál… vagy még mindig? – De legalább tudom, miért is olyan észvesztően izmosak a karjaid. Ezt persze magamban fűztem hozzá, még véletlen sem hagyva, hogy kicsusszanjon a számon. Szerintem épp elégszer tapasztalta, mennyire rá vagyok cuppanva. Már épp emeltem a kezem, hogy az egyik érmet levegyem a falról, és esetleg a nyakamba akasszam, amikor megszólalt. A szemeimet forgatva léptem egyet hátrébb, s fordultam a kanapé, majd settenkedtem oda nesztelen léptekkel.

Megállva a kanapé mögött, pislogtam le rá, majd ujjaimmal érintve a halántékát, csusszantak le az ujjak, végig az arcán, lassan, éppen csak érintve a bőrt.
- Micsoda? – Szaladtak magasra a szemöldökeim, amikor azt mondta vadásznunk kell. Egy perc néma csönd, igen, kivártam amíg elkönyveli azt, hogy most kétségbe fogok esni. Hogy nem megyek át a próbáján, és hisztit csapok, és feladom. Háh! Még mit nem!
- Még jó, hogy hoztam fürdőruhát is, mer igaz fürdünk is, nem igaz? – Mosolyodtam el szélesen, s csillantak meg a szemeim lelkesen. Kezeim eközben lekúsztak a vállaira. Kitapintva a tarkója alatt, pár, oda nem illő kis görcsöt, melyet biztos az állandó idegeskedés okozott, sóhajtottam egyet, s ingattam meg a fejem.
- Túl stresszes vagy. – Jegyeztem meg, miközben elkezdtem masszírozni a vállait, s azokat a kis görcsöket szépen elsimítani. Nem volt ez olyan nehéz feladat, hála a kviddicsnek, volt bennem erő is a feladathoz. – Persze pont én beszélek a szívszúrásaimmal. Na de ugye azt tudod, hogy én még csak életemben egyszer boncoltam halat? –
Kérdeztem, s húztam el a szám, az is még a mulgi suli hetedik osztályban volt. Bbrrr… Mindig megugrott, ahányszor neki estem volna a szikével. Guszti…

- Viszontrántottam már ki halat, és sült krumplit is tudok sütni. Vagyis… te vadászol, meg pucolod meg ilyen… izé dolgok, én meg ehetőt varázsolok belőle na? – Mosolyodtam el szélesen, hiszen ez igen csak nagylelkű ajánlat volt tőlem. Lehajolva hozzá, mit sem törődve azzal, hogy fejjel lefele van nekem, csókolta meg. Pont mint a Pókember képregényekben. Óóóh, milyen romiiii.

- Még mindig. De nem számít. – sóhajtottam unottan a témára, fel sem nézve. Hisz egy gyönyörű álomkép tűnt fel a lelkiszemeim előtt. Ahogy lassan, végre, ő is elhallgat, beül mellém, s némaságban nézzük a kandalló tüzét. Ennek több akadálya is volt. A legnagyobbnak mégsem azt éreztem, hogy nem ég a tűz. Legalább a hangja alapján tudtam, hogy merre kószál. Már ez is valami.

- Felőlem. – egyre közelebb ért hozzám. Az ujjai lassan lekúsztak az arcomon, s a vállamon állapodva meg nyomkodta az izmaimat. Nem mondom, még ilyenben sem volt részem. Hiszen önként nem túl sokszor jöttek a közelembe. Bizonyára a rám ragadt, fokozottan agresszív jelző miatt. Mely néha bosszantó volt, néha meg… Élveztem azt, hogy nem kell sorba állni, vagy nem engem zaklatnak a problémáikkal. Szép is lett volna nap mint nap leülni a Potter körbe, s azt nézni ahogy előadja magát a világ megmentése érdekében. Azthiszem ebben az egyben egyetértünk Wafflinggal. A legtöbb griffendéles ilyen szempontból tényleg hülye. De a házak jellemzése végett már-már egy kötelező program, hogy mindenki azt mutassa, én vagyok a bátor, forróvérű kiscserkész akit senki sem győz le. Még ha ezzel önként is rakták ki magukra, hogy „kapjatok el ha tudtuk”. A legtöbb esetben tudták. Mert magukból kiindulva azt képzelték, hogy majd elölről támadnak. Ennyire azért még _én_ sem voltam naiv. Vagy túlzottan a saját környékemben gondolkoztam?

- Hö? Milyen szúrás? – pattantak fel a szemeim, s pillantottam fel rá. Sok értelme nem volt a beiktatott kérdésnek, úgyis csak mondta, csak mondta… Tovább magyarázva azt, hogy ő mily remek szakácsnő lesz. Akkor ebből is kerti sütés lesz. Legalább ott nagyobb kárt nem lehet tenni. Egyelőre azonban nem foglalkoztatott a hal kérdése. Hiszen roxfortból épp elég ételt pakoltam fel ahhoz, hogy egy-két napig kihúzzam. Vajon őnagysága is hozott valami ilyesmit?

- Ahha. Rendben. Majd főzhetsz. – bólintottam a dologra, mely nagy monológomat egy csók zárt le. Elég bosszantó volt, hogy ott mögöttem állt. Még ha az ő fejében, csak remélni tudtam hogy nem, ez biztos romantikus dolognak hat. Eltolva, átlendülve a kanapé fölött, hogy rögtön mellé érkezzek meg, rántottam magamhoz, s emeltem meg. Ha a lábaival átkulcsolta a derekamat, hisz mikor nem tette ezt meg, a fenekét letettem a kanapé háttámlájára, s úgy simítottam végig az oldalán miközben megcsókoltam. Ujjaimmal végigjáratva az eddig nem túl jól ismert részeket, végre tudatára ébredve, már nem az iskolában vagyunk. Nem kell tartani Pitontól és a kis kopóitól. Sőt, még engem sem hívhatnak egy újabb büntetőmunkára mely legalább napokig eltarthat. Ez valamiféle új szabadságérzetet adott mely nagyon tetszett. Még ha olyannyira nem is akartam kihasználni a dolgot mint mások tették volna.   

Még hogy nem számít?! Igen is számít. Elvégre, ha már én annyit csacsogok, és árulok el magamról, akkor jó lenne róla is tudni pár dolgot. Najó, én mindent tudni akarok, de ez megint más kérdés. Ha ilyen kérés elé állítanám, lehet, egyből jönne a ragasztószalaggal, és háromszor körbetekerné a fejem. Hhm, nem, határozottan nem tetszene nekem, ha ilyet tenne. Ezért inkább csak hümmögök egy sort, s nézegetem tovább a képeket. Még az is csoda, hogy nem kötötte be a szemeim, hogy semmit ne lássak. Hát ennyire nevelésre szorulok? Oh, ha ezt a nagyitól kérdezném, biztos bőszen bólogatna, én pedig egy összeesküvés kellős közepén érezném magam.

- Merlinre! Csak nem beleegyezést hallottam tőled? – Lepődtem meg kissé, amikor azt mondta, felőle mehetünk fürödni. Oh igeeeen. Imádtam fürdeni, mindegy, milyen hideg volt a víz, ráadásul, hogy egyre sötétebb lett lassan, s a hold és előbújt, még inkább szebbé és izgalmasabbá tette a dolgot, de még mennyire! S az is tetszett, hogy nem ugrabugrál, hanem a helyén marad, és teljes odafigyeléssel tudom azokat a kis görcsöket elsimítani, kinyomkodni, kimasszírozni belőle. Szinte lelki szemeim előtt megelevenedett egy kép, hogy az ágyon hasal, persze felső az nuku, s terpeszben ülve rajta az egész hétét bejárhatom. Mmm…. Na majd erre is egyszer sort kerítünk, az biztos. Csak nem lenne ellenére a dolog, elvégre jól masszíroztam ám. S kellően kiélvezkedhetném magam, hihihi. ^^

- Öhm, semmi extra. – Pislogtam rá, amikor kizökkentett a szóáradatomból, rákérdezve az aprócska megjegyzésre, ami annak ellenére, hogy apró volt, feltűnt neki, mi több, még rá is kérdezett. – Ha idegeskedek, akkor mindig elkezd szúrni a szívem, s nem kapok rendesen levegőt. A gyengélkedőn azt mondták, hogy a stressz miatt van. Valami vitaminokat nyomott kezembe a nő, hogy szedjem azokat, mert erre nincs varázslat. Aztán állítólag azok a bogyók megerősítik az idegrendszerem. Na persze! Eszem ágában sincs bevenni… -
S ezzel napirendre is tértem a kérdés fölött, s reméltem, nem fog belekezdeni holmi papolásba, hogy igen is követni kell a kiadott utasításokat, mert lehet, hogy komolyabb lesz bla bla bla, ezt már Yvtől meghallgattam, de ő sem tudott rábeszélni, hogy magamba erőltessem azokat a furcsaszínű pirulákat. Pföööööjjj…

Egész könnyen belement abba, hogy főzzek. Ezek szerint meggyőző volt a dumám? Jó, hát nem hazudtam, mert tényleg főztem már, elég sokszor kellett megmentenem magam az éhenhalástól, amikor a nagyi elutazott ilyen párnapos kirándulásokra a sok öreggel. Azt akarta, menjek velük, miiii?! Hogy én azzal a sok tatival és mamival, akik mindig megbotránkoznak, már csak az öltözködésemen is?! S akkor még meg sem szólaltam, szóval értitek… ciki. ÉS szerintem amit én kotyvasztok, egész ehető, még ha nem is roxforti kaja, öh… azt hiszem tudom  mit felejtettem el. A konyháról kaját csempészni. Pedig akartam, az eszembe volt…!

Hát persze, hogy romantikusnak találtam a dolgot! Minden képregény függő annak találta volna, csak volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ő nem igazán olvasgatott ilyen dolgokat. Mi több, szinte előre láttam, hogy amint előveszem a magammal hozott újságok egyikét, azt mondja rá, hogy gyerekes, és nőjek fel. Majd egyszerűen kikapja a kezemből, és jól eldugja, vagy rosszabb esetben a tűzre dobja, ha majd gyújtunk a kandallóban. Na de akkor aztán… harakiri lesz. S mintha csak megéreztem volna, hogy ő nem osztja a véleményem, miszerint ez romantikus, tolt el, én pedig kissé felvonva a szemöldököm, néztem rá. Ám, megszólalni se volt időm, hiszen hihetetlen gyorsasággal pattant át a kanapén, s termett ott mellettem, majd rántott magához. Teljesen lázba hozott a dolog, ahogy mindig is, hogy megemelt, s ezzel könnyedén kulcsolhattam dereka köré a lábaim, mert tudtam, s már tapasztaltam is, hogy nem fog elejteni.

Persze a lopott kis perceknek, és a bujdosásnak is megvoltak a maga szépségei. De még mennyire! Hiszen bármikor ránk törhetett valaki, vagy megláthatott egy konzervatív tanár, mondjuk McGali és hamar büntetőmunkán találhattam volna maga,, mind ezt azért, mert egyszerűen szerettem valakit. Öööö… igen. Hát ezen nagyon nincs mit túl – esetleg megmagyarázni. Ám ha most nem is volt meg az a fajta izgalom, ami egyébként a lebukás veszélyérzetével járt, ott volt az a bizonyos, határok nélküli szabadság, amit ezekben a napokban ki is élvezhettünk. Hogy nem figyel minket senki sem, holmi oszlop mögül kukucskálva, meg… egyébként is. Mivel a kanapé támláján ültem, nem kellett kapaszkodjak a nyakába, hogy megtartsam magam, így kezeim nyugodtan elkalandozhattak, végig a mellkasán, majd elérve a felső szélét, bújtattam be szemtelenül kezeim.

- Szóval mikor megyünk fürdeni, hm? – Kérdeztem halkan, ahogy elváltak az ajkaim, majd húzódtak kissé pajkos, játékos mosolyba. – Mi lenne ha… még a fürdőruhát sem vennénk fel? -

- Ruha… nélkül? – vonta fel a srác szemöldökét, s nézett meglepetten rá. Talán nem is lett volna a megfelelő kifejezés. Az a tipikus atyai szigor ült ki a vonásaira mely azt jelezte, ez nem jó ötlet. Itt persze nem elsősorban a tisztességre, hanem a praktikusságra gondolva. Nem volt az a fajta, akármennyire is hamar felkapta a vizet, hogy könnyen belevágna új dolgokba. Természetesen nem volt szégyenlős. Ooooh, dehogy! Csak nem akart teljesen meztelen lenni a tenger vizében. Erre maga sem tudott pontos magyarázatot adni. De valahol köze lehetett a sellőkhöz, s egyéb lényekhez melyekről eddig nem tudott, de a tudás birtokában már a vízben sem érzi olyan otthonosan magát mint addig. Mintha mindenhol csak kutakodó, figyelő szempárok lesték volna minden egyes mozdulatát. Ez azért elég kiábrándító volt. Mint ahogy általában az egész varázsvilág. Csak ennek nem adhatott túl sokszor hangot.

- Akkor… most főzhetsz. – engedtem el, s ellépve, visszatérve a maradék sörhöz, lehuppanva a kanapéra, nyújtózta el, s pihentettem a kezemet a hasamon. Ugyan volt még kajám de nagyon kíváncsi voltam arra, hogy milyen is a főzőtudománya. Meg úgy általában arra, hogy egyáltalán feltalálja-e magát a vidéki konyhában. Hiszen itt nem volt varázslat vagy hiper szuper szerkezetek amik általában a gazdagabb konyhák fiókjait terhelték. Csak a különböző kések, vágódeszka meg edények. A hűtőben pedig… Mintha sört láttam volna meg némi kenyeret egy kis zöldség körettel. Úgy látszik a Nagyapa mostanság nem töltötte újra a készleteket. Miközben ő elfordult, kivárva azt, hogy belemerüljön a konyha rejtelmeibe, én a hátizsákomhoz nyúltam, s kihalásztam belőle a tartalék szendvicset. Tudtam jól, hogy ugyan azokból az alapanyagokból semmit sem készít el, szóval inkább csak eltereltem kicsit a figyelmét, s megjárattam. Szinte már azt kívántam, hogy hadd halljam a nagyfokú elégedetlenséget mikor visszafordul, s látja, én készültem az itteni spártai körülményekre. Elégedetten nyammogtam a szendvicsen, egyszer fordulva csak oldalra, elnyomva a feltörekvő vigyort mely majdnem a képemre csúszott a nagy keresgélés következtében.

- No, hogy boldogulsz? – kérdeztem ártatlannak tűnő hangon miközben már a felénél jártam a szendvicsnek.

- Hátul van egy horgászbot, mehetsz halat fogni is. – folytattam közönyös hangon, miközben előhúztam egy üveg vizet is a táska rejtekéből, s meghúztam. Azért nem akartam még kimerülni a sörözésben, ráadásul amolyan bosszantásképp is mutattam, nekem van, neked nincs.       

- Igen. Miért, tán szégyenlős vagy? – Kérdeztem, miközben még pimaszabbul elvigyorodtam. Hogy a vízben lettek volna más élőlények is? Engem az különösebben nem érdekelt, vagy inkább eszembe sem jutott. Mert jó, tanították ám nekem ezt a suliban, s valamennyi meg is ragadt elmém felületén, de annyira nem izgatta a fantáziám, hogy ezen rágódjak. Oh nem, azt a bizonyos fantáziám egészen más izgatta most, de ahogy elnéztem Ryan vonásait, erről hamar le kellett tegyek. Már mint a fantáziálásról, hiszen nem tűnt úgy, hogy a másik fél is benne van a dologban.

- Ugye tudod, hogy ez igen hímsoviniszta kijelentés volt? – Húztam fel a szemöldököm, ahogy elengedett, s lépet el tőlem, így muszáj volt elszakadnom tőle, ami nagyon de nagyon nem tetszett, sőt, kissé még szíven is ütött. Lustán lecsusszanva a kanapé támlájáról, lépkedtem a konyhába, majd tettem a derekamra két kezem, s néztem körbe. Hol is kezdjem? Elkezdtem nyitogatni a szekrényeket. Persze nem találtam semmit… S mivel a konyhaszekrények, amelyek a falra voltak rögzítve, túl magasan voltak nekem, felmászva a pultra, kukkantottam be oda is, hátha találok az egyik sarokban valami kis… bármit. A poron és a koszon kívül. Öt perc hosszas kutakodás után, mindent átpásztázva a zsákmányom nem volt több három paradicsomnál, és egy uborkánál. Az egyik kezemben tartva azt, a másikat dühösen a csípőmre téve, fordultam felé, majd vontam fel a szemöldököm.
- Ha azt hiszed, ki fogsz akasztani, akkor melléfogtál Ryan Blake. – Jegyeztem meg, s halásztam elő hű társam, az övtáskámból, ami most is a derekamon fityegett, a svájci bicskám. Nos ez több volt, mint svájci bicska, hiszen volt benne kihajtható kés, villa, kanál, meg ezerféle dolog. Még nagypapáé volt, s a nagyi azt mondta, hogy lehet az enyém.

Előhalászva egy tányért, megfogva azt a kevéske gyümölcsöt, álltam a csaphoz, majd mostam meg jó alaposan őket, s unott képpel kezdtem neki az uborka meghámozásához. A kérdésre egy apró morgás volt a válasz.
- Roppant nehéz dolgom van, hiszen a semmiből nem lehet valamit csinálni. – Válaszoltam irónikusan, miközben elkezdtem felszeletelni az uborkát. A horgászás ötletére csak felvontam a szemöldököm, s Ryanre pillantva öltöttem ki a nyelvem, ha éppen sikerült elkapnom a pillantását. – Te inkább nyammogj a szendvicseden, oké? –
Még hogy én horgászni? Hamarabb fogok éhen halni, mint hogy egy hal a horgomra akadjon, az utána következő dolgokról nem is beszélve. Miután az uborkát felszeleteltem, no meg a paradicsomokat is szép kis kockákba, sóztam meg, hogy azért még is legyen valami íze, majd töröltem meg a kést, s hajtottam elő a villarészt.

- Ne, ne merészelj semmit mondani. És csak hogy tudd, a te lelkeden fog száradni, ha elgyengülés miatt összesek. – Néztem rá szúrósan, de nem, oh nem, nem voltam még ideges, vagy kiakadt állapotban, egyszerű sértettség volt ez, semmi komoly. Letelepedve a kanapé egyik sarkába, húztam fel a térdeim, majd a táskámból kihalászva a legújabb X-men képregényt, támasztottam neki a lábamnak.
- Mostantól pedig… nem szólok hozzád. – Hát ez tényleg nagy büntetés tőle, mi? Főleg, hogy örülni fog a csendnek, de erre persze nem gondoltam. Beletemetkezve a képregényembe, hogy csak a szőke buksim teteje látszódott ki, némultam el, miközben a zöldségsalátámon nyammogtam, ahogy lapátoltam be, de láthatólag nem nagyon törődtem vele, hogy milyen szegényes és talán már-már ízetlen kaját teszek a számba. Tény. Hogy az újság jobban elvonta a figyelmem.

- Ühhüm. – nyugtázta a gondolatot, az utolsó falaton rágódva, miközben fél szemmel a másikra sandított. Nem nagyon lett lelkiismeret furdalása a dologtól, az meg hogy ki lett tüntetve a hallgatással még plussz egy jó pont is volt. Nyugodtan állt fel, s nyújtóztatta meg az izmait, adózva a kedvenc hobbijának. Szótlanság. A szemetet a kosárba dobta, a kanapét lassan megkerülte, s mikor már, szerinte, a lány látószögén kívül volt, vette le magáról a pólóját.

- Akkor én zuhanyzok. – vetette oda, s a pólót a kezében szorongatva, kitárva az ajtót, majd pusztán behajtva azt, hiszen a zár már évek óta nem működött rendesen, lépett beljebb. Nem tartott attól, hogy bárki is kilesné, s egyébként is behajtotta annyira az ajtót, hogy közvetlen a közelébe kelljen mászni ahhoz, hogy bármit is lásson az ember kíváncsi lánya. Az út porát meg már most lemosta volna magáról, arról nem is beszélve, hogy vacsorára neki kellett valamivel előrukkolnia. Pénz híjján pedig maradt az egyéni vadászat. Nem akart volna a faluban mutatkozni. Azon túl, hogy a szülei úgy tudták hogy a roxfortban van, a faluban majd mindenki ismerte. S ezek közül csak páran kedvelték. A legtöbb helyi nehézfiúval voltak lezártnak nem tekinthető ügyei, a lány… Róla meg nem képzelte volna hogy megvédi magát. Szóval maradt a rejtőzködés. Még mielőtt levette volna a nadrágot, s nekilát a mosakodásnak, kidugta a fejét az ajtón. S úgy szólt a másiknak.

- Ha besötétedik húzd el a függönyöket és csak úgy gyújts világosságot. – nem magyarázta el a dolog lényegét. Sosem magyarázott semmit sem el. Nem épp ezzel kezdte volna el. Meg látott annyit a másikban, hogy felfogja a dolog lényegét. Visszahajtva az ajtót, megszabadulva az utolsó ruhadarabtól is, állt az ősrégi zuhanyzótálcába, s engedte meg a vizet. A haját is bevizezve, nem gondolva a megfázásra vagy más nyavajákra, sóhajtott halkan, s… A többit már tudjátok, nem igaz?! Nagyjából húsz percig álldogált ott, majd kilépve, megtörölközve, a vastag, fehér fürdőköpenyben lépett ki a fürdőből. Csak remélni tudta, hogy közben egyben maradt a ház, s a lány nem nézte végig az összes fényképet ami a falakon lógott. Nem mintha meglepődött volna egy ilyen kis akción. Egy másik törölközővel a fejét törölgetve, egy perc után nézve fel, terítette azt a nyakába, s indult meg a másik felé. Ha ugyan látta, s valahol ott volt a közelében.

- No, akkor megyek horgászni. Hány halat kérsz? – kérdezte a megszokott lényegretörő stílusában, miközben lélektükrei a másik íriszeit keresték.       

A legkevésbé sem érdekelt, hogy nem viselkedem elég éretten a koromhoz képest, hogy úgy duzzogok mint egy óvodás. Ez nekem jó volt, és kész. Így akkor sem reagáltam semmit, amikor azt mondta, ő megy fürdeni, hát menjen. Ha jó kedvem lett volna, mert nem viselkedik velem szokatlanul undok módon, akkor utána settenkedek, de még mennyire! Vállalva a kockázatot, hogy kivág onnan, mert hogy nem illő az ilyen dolog. Bah… Csak újabb paradicsomdarabot vettem a számba, s kezdem el rágni, miközben lapoztam egyet az újságban. Látványosan téve a „nem érdekelsz, amit csinálsz amit akarsz” pózt.

Amikor ismét megszólalt, hogy utasításokat adjon, még véletlenül sem mutattam bármi jelét annak, hogy hallottam, felfogtam, és szót fogadok. Lejjebb csúszva a kanapén, nyújtottam ki a lábaim, és olvastam tovább, miközben a tányért a hasamon egyensúlyozva piszkáltam le róla az utolsó falatokat. S valóban, teltek a percek, én pedig letéve az újságot, bámultam a plafonra, és hallgattam a zuhanyból csobogó víz monoton hangját. Nem sok kellett hozzá, hogy a lapos pislogásokból szundikálás legyen. Arra ébredtem fel, hogy lassan csúszott le a tányér a hasamról. Még időben elkapva, ültem fel, majd felállva, baktattam a konyhába, s tettem a mosogatóba. Megdörzsöltem a szemeim, majd rájöttem, hogy ilyen fényviszonyok mellett tényleg nem fogok tudni olvasni.

Még szerencse, hogy mindenre gondoltam, hiszen akkor még a végén megint Ryan segítségére vagy inkább engedélyére kellett volna szoruljak. Oké, behúztam a függönyöket, hogy ne érje szó a ház elejét, de volt egy olyan megérzésem, ha véletlenül sikerülne a kandallóba tüzet, csiholjak varázsalt nélkül, akkor azért majrézna velem, mert látják a füstöt, ami kiszáll a kéményből. Ha tényleg felgyújtom a nagyvillanyt, hogy olvassak, akkor meg az lenne a baja, hogy túlságosan világos van. Nagyjából mindenbe belekötött volna, hogy engem bosszantson, na de… ha nem adok rá okot, akkor csak nem fog, nem igaz?
Az táskámból előkotort zseblámpát a fogaim közé kapva, s úgy megtartva, emeltem újra magam elé az újságom, mely már egy Macskanős szám volt, kezdtem el olvasgatni. Nem, nem reagáltam arra, hogy kilépett a fürdőszobából, s méltóztatott hozzám szólni, szzokásos stílusában, amit egyébként szerettem benne de most… igen, még mindig a sértett kislányt játszottam. Meg sem mozdulva a kanapén, hiszen a hasamon feküdve nyúltam végig, a lábaim kissé felemelve, bokáim összekulcsolva lóbáltam szórakozottan. A kérdésre a válaszom mindössze egy… igen csak heves lapozás volt az újságban, aminek kis híján szakadás lett a vége.

Egy röpke kis mondat, vagy csípős megjegyzés sem. Ez azért meglepte. Szóval megsértődött volna? A kanapéhoz baktatva, kezeit megtámasztva a háttámlán, tekintett le a másikra, s nézte felvont szemöldökkel az attrakciót. Nem szólt bele. Miért tette volna? Mindössze a függöny résein át érzékelte, még nem jött el az igazi este, hogy valóban halászhasson. Addig pedig a maradék időt valamivel ki kellett tölteni. S sajnos, a legnagyobb sajnálatára, ott volt benne az a kis udvarias valaki, az anyja végett, aki nem akarta, hogy a másik olyannyira megbántódjon. Persze tisztában volt vele, hogy ez csak egy hiszti. A személyisége azon része azonban újra érinteni, csókolni kívánta a kis makacs hölgyikét. Így, az újsághoz nyúlva, két ujjával érintve azt, ragadta ki a kezéből, s dobta félre, megkerülve a kanapét, jól meghúzza a köpeny zsinórját, guggolt le mellé, s érintette az arcát.

- Van még pár óra. – utalt itt arra, hogy nem indul el a halászatra, s egyúttal tette is fel a kérdést. Addig mit kéne csinálni? Nem mintha nem szerette volna a képregényeket, mert szerette, de nem úgy tervezte a hétvége további részét, hogy az egyikük itt, a másikuk meg ott fog ülni a saját kis világába zárkózva. Várjunk csak, egyáltalán tervezett valamit? Valami foroghatott a kis barna buksiban, hiszen nem volt ő azért oly ügyetlen. Óvatosan közelítve a másikhoz, ujjaival érintve a hamvas bőrt, kivéve a szájából a zseblámpát, állt fel, s fogta meg a kezét, látszólag azért, álljanak fel.

- Szóval, akkor… - megragadva, magához szorítva, hisz ígyis úgyis felvakarta valahogyan a kanapéról, vigyorodott el. Megcsókolta, követelődzően, persze nem durván, inkább csak vággyal telítetten, s simultak ujjai a hátára, túrtak bele a szőke tincsekbe.

- Mit is mondtál? Fürdőzés? – kérdezte elgondolkozva, nem engedve. Most úgy látszott, hogy volt némi hajlandósága a vízre. Persze nem vetette fel azt a szörnyűrémet, hogy mezítelenül. Csakis fürdőruhában. Horgászni a másik mellett is tudott volna ha amaz nem megy túl közel a vízben a csalihoz. Nos… Talán ez egy naiv gondolat lett volna a részéről? Ebbe még igazán bele sem gondolt. Egyelőre túlzottan megrészegítette a másik illata ahhoz, hogy ezt végiggondolja igazán. 

Oh nem. Nem néztem fel, amikor éreztem, s észleltem, hogy megállt a kanapénál, s épp azt nézi, én mit művelek. Egy elégedetlen, nem tetszést kifejező horkantást produkáltam így, hogy az újságomhoz ért, sőt, meg is fogta, és egyszerűen kikapta a kezeim közül, és eldobta. Hát már az egyetlen szórakozásom is megvonja tőlem? Vagy végre észrevette, nem lesz ez így jó, mert most tényleg megmakacsoltam magam, és azért sem akartam hozzászólni. Ha már egyszer megígértem. Bár az is megfordult a fejemben, nem fogja valami jól tolerálni a hisztim. Talán a térdére fektet, és elfenekel? MMm… ^^

Nem moccantam, amikor az arcomhoz ért, csak éppen oldalra fordítottam a fejem, hogy ránézzek, a lehető legnagyobb gőgösséggel. Ahogy elvette a zseblámpát, s tette félre, csuktam be a szám, majd vontam fel kissé a szemöldököm, egy amolyan „és?” kérdést kimondva némán. Van pár óra, s addigra megint kitalál valamit, amivel szívathat. De nem, nem fog kiakasztani, vagy az őrületbe kergetni, még ha ez is a cél.
Megfogta a kezeim, én pedig kíváncsian pislogtam rá, még is mit akarhat? Egyértelmű, hamar le is esett. Feltápászkodva álltam fel, persze a kanapén állva, s így pont egy magas voltam vele, s kerültek szemeink egymagasságba.

- Igen? – Kérdeztem, miközben összefontam a karjaim dacosan, s ezzel megtörve saját magam némaságát. Igen, olyan jó volt újra hallani a hangom! Na és újra érezni, ahogy magához ránt, s ezzel halvány mosolyt csalt az arcomra. Kivártam a további kezdeményezéseket a részéről, s ahogy megcsókolt, csak akkor érintettem meg az arcát, s túrtam jobb kezemmel még nedves tincseibe.
- Ühhüm, igen, nem is olyan rég a fürdőzés gondolatával kacérkodtam. – Jegyeztem meg, s ebben elrejtve, hogy most már nem fogom erőltetni a dolgot, bár még mindig van hozzá kedvem, neki kell azt mondania, oké, gyerünk, menjünk. Átölelve a nyakát, bújtam hozzá, s szippantottam be azt a tiszta, friss és meghatározhatatlan illatot, ami most körüllengte. S rám valami nagyon lehengerlő módon hatott.

- Előkaparjam a fürdőruhám, hm? – Még véletlen sem próbálkoztam azzal, hogy újra azt mondjam, a nélkül is lehetne fürdőzni. Elég volt egyszer látni, mennyire megbotránkozik már csak magán az ötleten is. Elengedve őt, léptem le a kanapéról, s csusszantam ki a karjai közül, majd hajoltam le a táskámhoz, majd lemerülve könyékig, kutattam, mire elővettem a bikinim, ami speciel fekete-fehér kockás volt, s egyenesedtem fel, majd mutattam fel, s vigyorodtam el szélesen. Már csak egy szavába került, hogy már is átvegyem.

Elengedve, hagyva hogy a táskájához lépjen, figyelte a lányt. A képzeletében egy nagy neon rózsaszín valami jelent meg, apró kis falatnyi anyaggal, s sok-sok színes szöveggel. Nos… Azért annyira nem lehetett sok a szöveg. Mindenesetre kíváncsian várta, hogy mivel is fog felé fordulni, s persze megbotránkoztatni. Ami… Hmh. Nem is nézett olyan csúnyán amikor a bikini elé került. Inkább amolyan vizslató, szinte érdeklődő tekintettel mérte végig az apró darabot. A megszokott hümmögését hallatva, a szoba felé sandítva, túrt bele a vizes tincsekbe, s mosolyodott el haloványan.

- Rendben. – felkapva a maga táskáját, bő mondatokban megfogalmazva azt, hogy igen, vedd fel, s én is átöltözök, slattyogott a szoba felé. Ám akkor megállt, s szinte rá nem jellemző módon, pedig mily igaz is volt, fordult vissza a lány felé.

- Hol vennéd át? Itt…vagy ott? – bökött a fejével a szoba irányába, s várta a választ. Igazság szerint neki édes mindegy volt, de azzal tisztában volt, hogy egy helyiségben úgysem veszi át előtte a ruháját. Nem is várta el. Nem arról van szó, hogy nem örült volna neki, de azért ennyire még nem lódult meg a fantáziája. Akármennyire is jól hangzott a dolog. Inkább karjait összefonva, egy fél pillantást vetve a hűtőre, elmélázva azon, hogy vajon akar-e, vagy nem akar-e még egy sört inni, nézett bele a táskájába. Igen, ő is elhozott mindent. A túlélésen túl. Ugyan septiben pakolt össze, hiszen az utolsó pillanatban kérdezte meg, hogy elmehet-e, a lustaság, s kényszerű válasz miatt, de a lényeges dolgok ott voltak. Pár ruha, és pár levél. A hugától, Emilytől. Amiket még mindig nem tudott átböngészni. Melyeket legfőbbképp azért nem vett eéő eddig, hogy a lány ne találja meg, s ne kelljen újra végighallgatnia a de cukiiii visítással kezdődő szóáradatot. Így, becsukva a táskát, nem mintha eddig sokat látott volna belőle a másik, vetette a fél vállára azt, s húzta meg jobban a köntöst. Talán szégyenlős lett volna a szentem? Meglehet. Ezen oldalát igen kevesek ismerhették ki. Főleg azért nem, mert még ha fel is hozták volna a dolgot akkor egy könnyed ütéssel lezártnak tekinti a témát. Azonban egy lányt nem tudott volna oly könnyűszerrel elhallgattatni. Főleg ha az Yo. Hiszen amikor a vállára kapta akkor is volt még valami plussz megjegyezni valója felé. Egy amolyan, már csak azért is alapon nehogy nyugodt maradjon.   

Apró kis mosoly jelenik meg a szám szegletében, ahogyan meghallom a beleegyezését a fürdőruhámat illetően. Nem is tudom milyen kifogása lehetett volna ellene. Elvégre nem egy aprócska darab, ami szinte semmit nem takar, vagyis semmiképp nem kurvás. De ezzel zöld utat kapva, nyúltam a fekete felsőm aljához, majd húztam fel, s lerántva magamra, túrtam bele hosszú ezüstös tincseimbe, s dobtam a kanapéra a felsőm. Mivel mocskos kis fantáziám beindult annak hallatára, hogy mi édes kettesben fogjuk tölteni a hétvégét… hát készültem rá. Már amennyire 15 perc alatt lehetett készülni. Elvégre ennyi idő állt a rendelkezésemre, hogy átöltözzek, és mindent becsomagoljak. Szóval ott tartottam, hogy készültem… előrángatva ládámból azt a bizonyos fehérnemű szettet. Egy párat összegyűjtöttem már, vásárlási körutakkor, már amikor ilyen rám jött, és arra az estére tartogattam őket amikor… hát végre elhatározom magam. De arra nem számoltam, hogy a másik fél… olyan fokú tiszteletet tanúsít, ami azt jelenti, hogy itt bizony nem fog történni… a semmi túlzás, de AZ biztos nem.

Tehát meghallva a kérdést, álltam ott előtte a fekete csipkecsoda felső részében, s vontam fel a szemöldököm. Azt hiszem ebben minden válasz benne volt. Elmosolyodtam, majd megvontam a vállam, jelezve, felőlem akár maradhat is. Van bennem némi szégyenlősség, aláírom, de ez annyiban merült ki, hogy megfogva a bikini felső részét, fordultam meg, s nyúltam hátra a melltartó csatjához, s szétpattintva hullott le a pántja vállamról, s engedve, hogy karjaimon végigcsusszanjon esett le a földre. Kissé oldalra fordítva a fejem, átpillantva a vállam fölött néztem Ryanre, majd mosolyodtam el még szélesebben, s kötöttem meg a nyakamban a bikini felső madzagját, majd karjaimmal ismét hátranyúlva egy masnit produkálva, fordultam meg. S nyúlva a sárga nadrág gombjához, bújtattam ki az anyagból, s húztam le a sliccet, majd az övtartókba csúsztatva ujjaim, toltam le, az igen csak szoros nadrágot lábaimról, s kilépve belőle, rúgtam félre. S megfordulva, huppantam le a kanapéra, majd pár pillanat után a bugyim is kikötött, valahol a többi mellett.

- Kész vagyok. – Pattantam fel a kanapéról, s emeltem a karjaim a magasba. Majd vettem magam elé a táskám, s húztam ki belőle egy kapucnis pulcsit, mely… rózsaszín volt, cuki Beauxbattons-os felirattal, és kenguru zsebbel. Abba bújva, sóhajtottam egyet, ahogy hátrasimítottam a hajam, és rángattam magamra egy rövidnadrágot, majd indultam el a tornacipőmért, megkeresve, hova is rúgtam le.

Megállt, a lányt figyelve, a varázstól, s vágytól megbéklyózva. A kósza, nem oda illő gondolatok már mind elhagyták. Mit is számithattak volna akkor? Azonban mozdulni sem birt. Csak nézett, s elfordulás helyett minden egyes kis mozdulatát követte. Ahogy lassan lecsúszott a válláról a melltartó, s a selymes hátat cirógatták az ezüst tincsek. Miért is tagadta volna?! Ő is hatása került a véla vérnek. Ám, még mielőtt bárki is félreértené, nem csak ez mozgatta meg. Sokkal több volt mögötte. Ám szivesebben fogta a fura génekbe mintsem a szive halk szavára. Pedig ott suttogott neki. Ismered a dallamát?

- Én…öh… - alig volt hallható a hangja. Még a rózsaszin pulcsira sem tett megjegyzést vagy épp gyakorolt kritikát fölötte. Pedig nem állt volna messze a természetétől. Inkább megfordult, vagy legalábbis próbált, s eresztette volna a tüzes kék szemeket. Ahogy azonban ott állt, s figyelte őt, egy régi kép villant az emlékezetébe. Egy régi barát, egy gyermekkori…szerelem? Nem, nem nevezte volna annak. Ahhoz túlontúl fájdalmas lett volna. Szinte még most is hallotta a nevetését. Ahogy álltak egymástól nem messze, talán pont ily testtartásban, s hivta.

- Gyere már Ryaaaan, menjünk! Olyan lassú vagy!

- Minek? A tenger nem szárad ki. – legszivesebben követte volna a lány mozdulatát, s kinyújtja rá a nyelvét, de az nem lett volna ugyanolyan. Tőle azért egy kicsit szokatlanul hatott volna… Nem illett volna be abba a csodálatos képbe melyet mindig mutatott magáról. A nagy és elpusztithatatlan Mr. Blake. Az ő titokzatos magániskolájával. Inkább dacosan fordult el, s ragadta meg a horgászbotját. Tudta jól, hogy aznap sem fog tudni egy halat sem fogni, de azért ujjaival érintette a régi barátot.

Megfordult, s még mindig ugyanott állt. Érintetlenül, pókháló hiányában csak elfeledetten. Mintha csak újra abba a napba csöppent volna. Minden részlet tökéletes egyezett. Bőre sápadtabb lett, vonásai megkeményedtek ahogy összepréselte ajkait, s elforditotta tekintetet a horgászbotról. Bármi mást szivesebben nézett volna.

Lassan, mögötte battyogva figyelte az előtte rohanó lányt. Elizabeth Grow. Egy egyszerű kis mugli lány, de neki több volt ennél. Már pólyás koruk óta ismerték egymást a nagyszülők által, s valahol a két család úgy gondolta, hogy egyszer majd egymás mellett kötnek ki. Szinte a két nagymama már tervezgette az esküvőt. S miért is tagadta volna, bár tizenegy éves kis kölyök volt, de nem bánta volna. Mert nem tudta volna ereszteni. Mindig csak nevetett, a rövid barna tincsek szerte szét szálltak, s úgy suhant a homok fölött mintha csak seprűn repült volna. Pedig csak hosszú lábaival szelte át a rövidke távot. Egyszerűen imádta a vizet, az úszást, s mindent mi csak hozzá tartozott. S persze mindig magával ráncigálta őt is. Pedig Ryan-el ellentétben versenyszerűen úszott. A srác, amint nem tudott már kapálódzni a lábával, már kúszott vissza a biztonságot jelentő part felé. Természetesen úgy ahogy tudott. Melyen Lizzy mindig nagyon jót tudott nevetni. Persze minden egyes alkalommal megállt, s még a vizbe futás előtt kérdő tekintettel nézett hátra. „Na, jössz?!” Drága Liz, hisz mindig ugyanaz volt a válasz… Morogva vonult az egyik sziklára, s vetette ki a horgot. Neki már az is jó volt ha pusztán láthatta.

Bevonulva a szobába, persze a táskát hűségesen maga mellett tartva, húzta be az ajtót, s dobta le a földre a holmikkal teli batyut. Nem nagyon sietett. Ráadásul az emlék hatására még sok kedve sem volt bemenni a vizbe. De… Nem sokat számitott. Felvéve a fürdőnadrágot, fölé egy trikót, s a pulcsiját, húzta fel farmert, s lépett ki. Kezeit zsebre dugva, felvéve az unott arckifejezést, mely oly jól leplezte a való dolgokat, sétált ki némán. A másik úgyis követte.

- A parton -

Továbbra is hallgatásba burkolózva, fejét lehajtva baktatott elől. Nem válaszolt a lány kérdéseire, az esetleges megjegyzésekre, inkább a süketet játszva nézte a tájat. Semmi sem változott. Azonban még mielőtt a lány elszabadulhatott volna, hisz lassan a barna homokot érték el, megragadtra a karját, s a viz felé mutatott.

- A fekete sziklákon ne menj túl! – újabb szabály, mely okkal, vagy anélkül esett meg, majd elengedés. Nem akarta megakadályozni, ám… Egy újabb? Nem, erre nem is gondolt. A parton leülve, láthatólag nem készülve arra hogy bemenjen, figyelte Yo-t.     

Tetszett, hogyne tetszett volna, sőt. Le se tudtam volna tagadni, mennyire élveztem az akkori helyzetet, hogy láttam rajta a… zavartságot. Ahogy rám pillantott, s volt ott valami a szemekben, a vonásokon. Bűvöltem őt, vagy legalábbis próbáltam, mintha valamire invitálnám őt, amit talán ő is szeretne, de nem mer lépni a helyzetben. Pár pillanatig pihentetve a derekamon a kezeim, billentettem kissé félre a fejem.
- Ugye nem akarsz egész este ott állni? – Kérdeztem incselkedő hangon, s nem sok kellett volna, hogy egyszerűen csak megkerüljem a kanapét, és odalépve hozzá, bújtassam be kezeim a köntös alá. Milyen egyszerű is lett volna, de valami megállított… olyan hamar elillant a pillanat, hogy nem tudtam kellően kiélvezni. Valami más vette át a helyét. Megtámaszkodva a kanapé támláján karjaimmal, s térdeltem fel, majd úgy figyeltem őt, elgondolkozva, simítva egy tincset a fülem mögé.

- Ryan? – Kérdeztem kissé bizonytalanul, ahogyan láttam elsápadni, s váltak keménnyé a vonásai. Valami hasonlót akkor láttam rajta, amikor először elkapott, hogy egy jointra rágyújtok. Csak állt, megkövülve, s biztos voltam benne, hogy nem az én látványom az, ami ennyire megbabonázta. Már nem is engem nézett, hanem a falnak támasztott horgászbotot. Már épp erőt és bátorságot vettem volna magamon, hogy még is odamenjek hozzá, s megkérdezzem újra, mi a baj? Mi történt? De szó nélkül fordult meg, és ment be a szobába. Nagy puffanás, mely jelezte, hogy a táska a földre került.

Hangosan megköszörülve a torkom, mellyel jelezni kívántam neki, hé, én is itt vagyok, amikor egyszerűen, szó nélkül elindult kifelé. Miért is lepődtem meg? Pedig most kivételesen is tettem vagy mondtam semmi rosszat. Elvégre néma és tétlen voltam. Vagy egy kisebb sztriptíz ennyire kiakasztotta volna?
- Olyan jó lenne, ha beavatnál mi is jár a fejedben. – Jegyeztem meg hangosan sóhajtva, és szinte vágyakozóan, miközben mellette lépkedtem, s dugtam be kezeim a pulcsim zsebébe. A válasz csend volt. Mi más. Nem is próbálkoztam többször, csak megpróbálva vele tartani a lépést, néhol kissé lemaradva baktattam utána a sebtében megkötött sárga tornacipőmben.

- A paarttttt -

- Juhhééééé! – Rikkantottam el magam vidáman, s indultam is volna el. Már a pulcsit is lerángattam magamról, amikor ujjak fonódtam a karomra, s hallottam meg az újabb szabályt.
- Jó, jó. – Vágtam rá habozás nélkül, nem is vizsgálva meg, milyen szikláról beszél, s karoltam át a nyakát vékonyka karjaimmal, majd lábujjhegyre állva csókoltam meg. Egyértelmű volt, hogy megint fejvesztve vetem bele magam valamibe. Elengedve, rúgtam le a lábamról újra a cipőket, s húztam le a nadrágot, majd ugrándoztam le, végig a parton. Belelépve a vízbe, torpantam meg.
- Ez nagyon hideeeeeeg! – Mondtam hangosan, és panaszosan. Majd toporogtam pár pillanatig egy helybe, a bokáig érő vízbe, de végül Ryan felé pillantva vontam felé kissé a szemöldököm. Nagyon úgy tűnt, nem fog utánam jönni. Nem is olyan rég, még őt ölelve ajánlotta, hogy akkor jöjjünk fürdőzni. Még is mi a fészkes fene történt? Mi juthatott az eszébe, mi futhatott át az agyán? Megmakacsolva magam, nem törődve azzal, milyen hideg a víz, gázoltam bele, meg sem állva, amíg derékig le nem lepett. Újra csak rá pillantva vigyorodtam el szélesen, aztán hunytam be a szemeim, jobb kezemmel befogva az orrom, merültem el a vízben, s pár röpke pillanat el is telt, mire újra áttörtem a víz felszínét, s simítottam hátra a hajam, majd dőltem el, s kezdtem el a hátamon lebegni a vízen.

Hideg, már meg sem ütközött a hangos felkiáltáson. Felvonva a szemöldökét, majd megrázzva a fejét, direkt messzebb attól a sziklától melyen egykoron ült, támasztotta meg a kezeit a lábain. Azt remélte, hogy majd a hideg visszaűzi hozzá, s inkább majd a kandalló előtt akar melegedni. Hisz nem is gondolt a múlt árnyaira mely a kis házban mindig jelent voltak.

- Ryaaaaan, gyere már beeee! – sikkantott Liz ahogy belegázolt a vizbe, s hivogatóan kacsintott a másik felé. Ostoba, mily ostoba próbálkozás. Ő csak némán megrázta a fejét, mosolyogva, melyet akkor még nem szégyellt, ült meg az egyik alacsony sziklán. Igazság szerint a családból senki sem értette, hogy a fiú miért nem tanult még meg tisztességese úszni. Ők nem tudhatták azt, hogy mit tanult, vagy mit látott abban a különös iskolában mely hónapokra elszakitotta a családtól. De nem ez volt az első számú indoka. A végeláthatatlan tér, a hullámok voltak azok melyek igazán elriasztották, s a felnőttek vágyai beteljesületlenek maradtak általa. Nem indithatták az úszóversenyeken, nem ment a nagyapjával ki a tengerre, s még csak a horgásztúrák sem voltak olyanok mint amilyet a két idős férfi tervezett volna. Helyette a nők mellett maradt a halakat feldolgozni. Ezt lassan emésztette meg a gyomruk. Ryan egyébként sem szeretett volna Lizzy ellen versenyezni. Nem mintha attól tartott volna, hogy legyőzi. Inkább az utána következő szóáradat.

- Rendben, akkor ne gyere! – húzta fel sértetten az orrát, s úszott. Mint hal a vizben, nem igaz? Ő pedig a csalit rakta a horog végére. Ám a percek nem várt fordulatot vettek. Mikor már épp bevetette a horgot, s nyugodt méltósággal várta volna a semmit, hiszen a lány elzavart minden környékbeli halat, furcsa kapálózásra lett figyelmes. Mármint, a lány sosem viselkedett igy! Eldobva a horgászbotot, leugorva a szikláról, a víz szélén állt meg. Nem tudott beljebb menni, nem tudott úszni, s a hullámok…

- Liz! … LIIIZ! – orditott, s remegett meg egész testében. Úgy érezte magatehetetlen.

˝˝ Fél év múlva

Futott, mintha csak az életéért tette volna. A zsebében ott lapult a levél, de nem volt képes megnézni. A gyerekes betűk, az ostoba szószerkezet. Már ezer meg egy ilyen levélre kellett válaszolnia. A baleset óta minden megváltozott. Liz nem halt meg, de… Az oxigén hiány miatt egyfajta szélütés érte, s az értelmi szintje nagyjából az értelmi fogyatékosokéval lett egyenlő. Ő volt a hibás. Senki sem mondta, nem rótták fel neki, de a hallgatásból minden kiderült. Amikor látogatta az intézetben vagy az otthonukban. Ott ült a szemükben a megvetés, s gyűlölet, mely…

A vizre pillantva, ellenőrizve, hogy mit is csinál a másik, kerekedtek el a szemei. A múlt ismételte volna önmagát? Felpattanva, egy pillanat erejéig megdermedve a fagyos rémülettől, feszültek meg az izmai. Lekapta a pólóját, s a farmert, mely alatt ott volt az fürdőnadrág, s nem törődve a víz hőmérsékletével már a másik után vetette magát. Izma szakadtával úszott be utána, s ragadta meg a derekát, hogy magához szoritva kint legyen a feje a vizből.

- Yo…Yo! – szólongatta, s kezdett el a part irányába tempózni. Igen, most valahogy másképp alakult. Mégsem altatta el a régi sebeket melyek még ott lángoltak benne.         

Bár nem volt kánikula, s ahogy feküdtem a víz tetején, nem kellett behunyjam a szemeim, vagy egy napszemüveget tennem a fejemre, hogy a nap erős fénye ne vakítson el, ergo hiányzott a nyári feeling, de… nem volt azért ez olyan rossz. Lehunytam a szemem, és egy nagyot sóhajtottam, ahogy szétnyújtott karokkal egyensúlyoztam tovább a kissé ringó vízen. Tény, kissé fáztam a hideg vízben de úgy is mindegy volt, már megvoltam fázva. Ha egy kicsit jobban ráteszek az már nem számit, de tényleg. Semmiség.

Elégedett mosoly kúszott ajkaimra, ahogy meghallottam a víz csobbanását, nem is olyan messze tőlem. Hát még is bejött utánam? Pedig még nagyon nem is kezdtem bele a csábítgatásba. Vagy a különféle módszerek kipróbálásba. Mint például eljátszom a fuldoklót, és akkor majd biztos kiment, már ha beveszi. Olyan Baywatchos mozdulatban, csak piros fürdőnadrág nélkül. Egyre csak jobban mozog a víz alattam, s szinte magam előtt látom Ryant, hiszen még csak most esik le, hogy valószínű megszabadult a felsőjétől, és a farmertől. Hhhmm… végre. ^^

Álmodozásaimnak az izmos felsőtestről, amelyen a legördülő vízcseppek vágnak utat maguknak… hamar véget ért. Mert egyszer csak megragadták a karom, s már is hozzávoltam préselve vágyaim tárgyához, amit élveztem volna, ha nem kezd el kihúzni, mint egy fuldoklót… most mi van?!
- Hé, hé HÉÉÉ, már megint hova viszel?!- Csattantam fel egyből, s amint olyan sekély volt a víz, hogy bőven leért a lábam, tettem le őket, s karjaimmal átfonva a derekát, állítottam meg. Hiszen a sarkaimmal megtámaszkodva rántottam magamhoz. A víz amúgy is alacsony volt most, ahogy megálltunk, hiszen nekem is csak a derekamig ért.
- Ryan, … Ryan mi történt? – Kérdeztem, s fogtam közre kezeimmel az arcát, majd fordítottam magam felé, s néztem a szemeibe, kerestem lélektükreinek csillanását. Nem értettem a helyzetet, de teljességgel megrémisztett. Félelmet, riadtságot véltem felfedezni rajta, érezni benne. – Mi a baj? –
Próbálkoztam újra, de éreztem, hogy teljesen felesleges, s ha nem is akart válaszolni, nem engedtem, hogy elmenjen, talán már kétségbeesetten láncoltam magamhoz, s kerestem a válaszokat. Csend, s hallgatás, amit annyira de annyira gyűlöltem. Kezeim lecsúsztak a vállaira, s úgy billentettem kissé oldalra a fejem. Nem akartam elereszteni a pillantását de ő… könnyűszerűen elfordíthatta a fejét. Kizárva engem, minden gondolatából, és érzéséből.

- Miért nem engedsz magadhoz közel Ryan? – Suttogtam halkan, s jobb kezem csúszott le a mellkasára, pont oda, ahol tisztán lehetett érezni szívének minden dobbanását. A világos iriszek kissé fájóan csillantak meg, mintha előre éreztem volna az újabb elutasítást. Újra csak lepattanok arról a vastag falról, az egyikről, a sok közül, amit maga köré épített.

Gyors csapások, s a karjaiban Ő. Persze nem őt látta. Liz rövid barna fürtjei, a széles mosoly, ami… Akkor csak egy sápadt arc volt. Semmi más. Egy ernyedt test, néma sikolyra nyiló ajkak s vértelen bőr. A halál szele csapta meg akkor. Most legalább tudott mit tenni ellene. Nem érezte oly feleslegesnek magát mint évekkel ezelőtt. Számitott ezt akármit is? Az események, több hónap pörgött végig az elméjén ahogy közelebb vonta magához, s üres tekintettel várta a homok kellemes csiklandozását a talpain. Átkozott, az egész víz, a part, a hely! Nem értette végülis miért hozta el ide a másikat.

- A víz.. – fújtatott halkan miközben szorosabbra fonódtak a karjai körülött. – A víz veszélyes! Mondtam, hogy nem mehetsz eddig! Érted, veszélyes! Gyilkos! Ne legyél hülye! – Szoritotta meg a karját, s átkarolva a derekát, közelebb vonva a törékeny testet. Arcát a vizes tincsekbe temette, s nem törődött a lázasan zakatoló szivvel mely egy új taktust diktált most neki. Csak azt akarta, hogy ne legyen ott. Azon a helyen, ilyen érzésekkel a saját szivében. A válaszok, mint ahog másszor sem, most sem jöttek az ajkaira. Nem tudta volna megfogalmazni mi is játszódik le benne. Ahogy újra kell látnia mindent. Ami persze csak az ő fejében tűnt szörnyű hasonlóságnak.

- El kell mennünk innen. – tolta el magától, s zárkózott el. Megragadva a csuklóját, megpróbálva elhúzni, érezte. Csak akadályokba ütközne. A másik úgysem birná ki addig míg nem tud minden egyes részletet. Ugyan nem voltak kifinomult érzékei, sőt, a beleérző képességét is borzalmasnak nevezték, de erre rájött magától is. Visszafordulva, nem várva meg, míg újra megsértődik vagy egyszerűen hátat forditana neki, nézett a kék iriszekbe.

- Egy barát… Itt halt meg egy barátom. – emelte meg a fejét, s tekintett a távolba. Hol a végtelen kék víz csillant meg. Tudhatta Yo, hogy mire is gondol a másik. A mindent elnyelő vizre melytől a másik úgy ódzkodik. Olyannyira, hogy az erős ujjak nem szakadnak el a vékony kis csuklótól. Sőt, szinte követelődzően tapadtak a fehér bőrre. Mintha ezzel azt fejezte volna ki, hogy az enyém vagy, senki másé. S nem hagyom azt, hogy újra megtörténjen mindez.       

- A víz? – Kérdeztem vissza értetlenül, elvégre én mindvégig abba a tévhitben voltam, hogy ő szereti a vizet, s azért is mondta, hogy jöjjünk le ide, amit kis duzzogás árán sikerült kiharcoljak. De ha ennyire ellene lett volna a dolog, akkor leteszek róla. Nem halok bele, ha ilyen hidegbe nem megyek fürdőzni. Ez csak egy slussz poén lett volna… volna. S nem úgy sült el, ahogy gondoltam.

Fel sem húztam magam azon, ahogy azt mondta, ne legyek hülye. A sok szép káromló szó közül, talán ezt gyűlöltem a legeslegjobban… legalábbis erre voltam a legallergiásabb. Ám most csak hatalmas szemekkel pislogtam rá, s próbáltam megérteni, mire ez a nagy ijedtség, s félelem. Ahogy magához húzott, úgy öleltem még jobban, s a hideg kezemmel érintve a hátát simítottam végig rajta, mintha nyugtatni próbáltam volna zaklatott lelkét. S talán kissé meglepetten éreztem a saját bőrömön, hogyan zakatol a szíve a mellkasában, szinte áttörve a bordáit.
- Nem történt semmi Ryan, láthatod, jól vagyok. – Szólaltam meg halkan, s a várt hisztizés is elmaradt, ami egyébként teljesen normális reakció lett volna tőlem, de lám lám, bebizonyítottam, nem vagyok én teljes mértékben hisztis, s nem is olyan rossz a természetem. Ráadásul ez a helyzet túl komoly volt, hogy viccelődéssel el lehessen tussolni.

Először nem engedtem, hogy csak úgy kihúzzon, amikor eltolt magától s kijelentette, el kell innen menjünk. Megpróbálva visszahúzni a kezem, de úgy, hogy nem kirántva az övéből, csak kényszerítve, hogy felém forduljon, felvont szemöldökkel vártam a választ. Ilyenkor volt olyan érzésem, hogy talán soha nem sikerül majd megismerjem… úgy igazán. Mert nem tart arra érdemesnek, hogy közel engedjen magához… igazán közel. Mint ahogy meg is kérdeztem tőle, de nem érkezett arra sem válasz, vagy reakció. Tény, hogy szeleburdi vagyok, s nem hasonlítok sem ahhoz a Clarihez, sem a Maggihez de… hogy is lehetnék olyan? Elvégre én, én vagyok. Képes lennék más milyen lenni a kedvéért? Az a szomorú… hogy valószínű igen.

Elakadt a szavam, ahogy a szemeibe nézett, s közölte velem az igazságot, az okot, még ha csak dióhéjban is, de ennyi is elég volt. Itt halt meg egy barátja? Szinte ledermedtem, ahogy az információ eljutott az agyamig, s fel is fogtam. Ezek után mint egy szó nélkül, teljes engedelmességgel követtem őt, s még akkor sem szisszentem fel, amikor erősebben szorította a csuklóm, mert tudtam, hogy nem azért van, mert engem bántani akar, hanem félt, s minél hamarabb kint akar lenni. Ő is, és engem is a parton akar tudni.

S pár pillanat múlva, ahogy kapkodtam a lábaim némán, már csak a homok csiklandozta talpam. Megállva a parton, simítottam végig a karján, s megpróbáltam ujjait óvatos mozdulatokkal, melyek inkább jelzésértékűek voltak, lefejteni csuklómról. Amint elengedte, pillantottam rá, majd öleltem meg, fejem a mellkasára támasztva.
- Tudom milyen érzés elveszteni egy barátot. – S bár fáztam, s a bőröm teljesen libabőrös volt, nem mutattam semmi jelét, hogy nagyon beakarnék menni. Inkább ott voltam vele, s éreztettem, mennyire képes vagyok átérezni a helyzetét. Még véletlenül sem akartam untatni a történetemmel, ezért sem kezdtem bele holmi mesélésbe.
- Akarsz egyedül lenni egy kicsit? -

Magamhoz rántottam, szorosabbra fontam körülötte a karjaimat, s csak a tenger illata. Ő s a víz mely egyszer elszakitott valaki mást tőlem. Abban a pillanatban nem tudtam volna elengedni. Még ha, szokatlan módon, fel is ajánlotta, hogy egyedül lehetek. Azért hoztam ide hogy együtt legyünk. Liz emléke talán csak azért jött fel bennem mert hozzá is kötődök. Semmi másért. S ezt eddig még végig sem gondoltam. Egyszerű kis parasztfiú, s a neveletlen hercegnő ki talán egyszer vissza lesz téritve a gyökereihez. Akkor velem mi lesz? Én leszek a koktélpartikon a lázongó ifjúságból megmaradt kis anekdota? A józan eszem valahol azt mondta, hogy ez az egész ostobaság. El kéne engednem, visszamennünk, s egy másik sárvérű lányt választani magamnak. Sokkal egyszerűbb lenne.

- Nem. Nem kell… - suttogtam halkan, ami olyan volt mint valami rossz buzi halk mondatai, ám akkor nem erősitettem meg a hangomat. Mindössze fújtattam, s élveztem, nem, rajongva örültem, hogy még mindig ott van, s nem kell más állapotban látnom. Nem tudom mit tettem volna ha ő is eltűnik az életemből.

- Régen volt. – toltam el magamtól, s erőltettem egy halovány mosolyt az ajkaim szegletére. Végigsimitva az arcán, ami leginkább most a hugoméra emlékeztett, csókoltam meg a homlokát, s karoltam át újra.
Ritkán akadtak a fiú életében olyan pillanatok amikor ennyi…érzelem lett volna benne. Amit ráadásul ki is mutatott. Ez nem volt sok, ám számára minden. Sosem volt még olyan pillanat az életében amikor valakibe belekapaszkodhatott, s nem törődve a külvilág dolgaival csak őt akarta. Számára is meglepő volt, sőt. A végére szinte el is szégyelte magát. Hiszen ez nem egy férfihoz volt való! Az apja, s a nagyapja biztos kiakadtak volna ha igy látják meg. Főleg mert a kezei csak a lány vállain voltak s nem valahol kalandoztak. Igy egy szerelmi légyott bevezetésének sem lehetett tekinteni. Elengedve, beletúrva a barna tincseibe, zavartan forditva el a fejét, nézett fel.

- Maradhatunk. Vagyis… Sétálni. Ahogy akarod. – köszörülte meg a torkát, s vette vissza azt a megszokott álarcot mely egyébként oly jól jellemezte. Érzések, érzelmek nélkül, az erős bálvány melyre mindenki kapaszkodhat.

- Megmutatom hol találtuk Csinit.   

Sokan mondták már, hogy tanuljam ki a legilimenciát meg ezeket… S bár elég kíváncsi természet vagyok, külön élvezettel turkálnék mások agyában, kihallgatva csúnya módon a gondolataikat. Ebben a pillanatban is igen csak érdekelt volna, mi járhat a fejében. Hiszen hiába figyeltem vonásait, nem sokat mutatott. De talán jobb is így, hiszen mindent megtudva igen csak mellbe vágott volna, hogy ennyire… nem bízik bennem, hogy azt hiszi, ezt az egészet egyáltalán nem veszem komolyan. Bár ez is elég tág dolog, hiszen nem tartunk ott, hogy megkérte volna a kezem, hah! De azért még sem úgy kezelem őt, mint az eddigi emberkék nagy részét, akik megfordultak kicsinyke rózsaszínnek képzelt világomban. Hiszen percről percre jobban kötődök hozzá, s ezzel csak nekem lesz egyre rosszabb. A kétségek csak erősebben kínoznak, hogy vajon ő is akarja e annyira mint én, vagy csak a felejtés eszköze lennék? Hát persze hogy nem sikerült Clarie szavait kiverjem a fejemből, amelyeket már jó ideje sugdosott a fülembe, ezzel elültetve azokat a kis magvakat lelkemben. Talán rákérdezhettem volna, de lett volna értelme? Nem, ha igaz, ha ne, így is úgy is csak haragot és újabb vitát szítottam volna kettőnk között.

Azok a kis pillangók csak erősebben röpködtem a gyomromban, s hevesebb táncot jártak, ahogy azt mondta, nem kell. Pedig tudom, mennyire szoktam idegesíteni az állandó csacsogásommal, bár ez sokszor arra megy ki, hogy végre befogja a szám, a saját, igen csak élvezetes módszereivel. Aprócska kis mosoly tűnt fel ajkaimon, s öleltem át, behunyva pár pillanatra a szemeim, s véve egy mély levegőt. Csak akkor eresztettem, amikor kissé eltolt magától, s meglátva a halovány mosolyt ajkai szegletében, amely minden kincsnél többet ért a számomra, lett szélesebb a mosolyom, majd biccentettem egy aprót.

Meglepett volna? Ez a fajta érzelem kitörés, a mi nem lehetett annak nevezni, én még is valami hasonlónak tituláltam, hiszen a mindig „hű de határozott vagyok és nem érdekel senki és semmi” Ryan most mintha egy kicsit háttérbe szorult volna. Ahogy végigsimított az arcomon, s lehet apró, ártatlan még is oly érzelmes aprócska csókot homlokomra. Magához húzva simultam újra, s kezeimmel óvatosan végigjáratva az ujjakat oldalán, s megállapodva a csípőjén, csak pár pillanatra. Amíg vékonyka karjaimmal át nem öleltem ismét, s hagyta el ajkaim, aprócska sóhaj. A helyzet, annyira romantikus volt, pont olyan, mint amelyeket elképzelek olykor álmaimban. Ő és én, a legnagyobb egyetértésben. A tenger lassú, unott mozdulatokkal mossa a partot, halk morajló hang kíséretében. A hold magasan jár, s ezüstöt fényével beragyog szinte mindent.

- Ryan én… - Vettem nagy levegőt s kezdtem volna bele egy kisebb szerelmi vallomásba. Igen, igen az következett volna, hogy szeretlek. De ekkor éreztem, hogy újra csak eltol magától. Biztos megint úrrá lett rajta az a bizonyos kemény Ryan fizimiska. Amit most azonnal fel kell ölteni, mert még a végén túlságosan is élveztem volna eme ritka pillanatot. Nem csak ritka de igen csak rövid pillanat volt. - … én felveszem a pulcsim. – Vágtam rá, s elengedve őt, mutattam a hátam mögé, ahol lehetett az a ruhadarab. Legalábbis úgy gondoltam, hogy ott van valahol. Ellépve tőle, s hálát adva az égnek, hogy nem vesztettem el a fejem, baktattam a ruhadarabok irányába, s hajoltam le értük, majd húztam magamra, a nadrágot is, és a pulcsit is.

- Na, ez jól hangzik! – Minden visszatérne a régi kerékvágásba? Az erős bálvány, és az állandóan bohóckodó vadóc, elseperve az előbbi perceket. Lehetséges… Odabaktatva ismét hozzá, tornacipőim a kezemben fogva, másikat az övébe csúsztatva vigyorogtam rá.
- Ha van valami hozzákapcsolódó sztorid, azt is elmesélhetnéd. –

- Érdekel mi? – szösszentett, amolyan Blake stílusban, miközben ujjai erősebben fonódtak a másik kis kacsóira. – Szóval, Emily a szokásos nyaralásán volt itt… – kezdett bele a történetbe, miközben csupán annyi időre eresztette el a másik kezét, hogy felvegye maga is a nadrágot s a felsőt. Lassú, nyugodt tempó, s apró oldalra nézés. Persze most sem lehetett tudni, hogy mi is jár a fejében. Csak az újabb elnyomás. Az érzelmek teljes titkolása. Lefedni őket egy díszes lepellel, s imádkozni, senki se fedje fel az ő kis titkát. Titok? Oh, itt számtalan történet adódott. Mely az örökké mogorva ajkak takarása mögött maradt. Miért is változtatott bármin is? Hisz ez… Igen, úgy lehetett volna legjobban fogalmazni, hogy kényelmes volt. S úgy hitte, miután férfi, ez a szerep illett a legjobban hozzá.

- Minden évben itt tölt egy hetet. Olyankor nem dolgozom fel a halat, vagy halászok a nagyapával hanem rá vigyázok. Sétálgatunk a parton és hasonlók. Fél a víztől szóval nem szokott fürödni. – itt természetesen azt nem fűzte hozzá, hogy ő maga sem engedte volna be. Sőt… Az elővigyázatosságból ráerőszakolt három úszógumi és társai. – Ezért kagylókat szokott keresni meg homokvárat építün…épít. Én csak homokot hordok. Épp mentem egy vödör vízért, a várárok miatt, amikor eltűnt. Persze nem lepődtem meg. – csak épp majdnem szívinfarktust kapott. – Szóval elindultam megkeresni és akkor láttam meg, hogy valami nagy szőrcsomót kezd el simogatni. Azt hittem, hogy döglött állat, szóval azonnal elkaptam onnan. De közelebb érve észrevettem, hogy csak egy macska. Egy nagyon kövér macska. Ki épp napozik. – sóhajtott lemondóan, s állt meg az egyik szikla előtt. Arra mutatva, ahol rózsaszín festékkel egy nagy szív volt festve, lehetett kitalálni, ott találta a kis Emily az ő drága Csiniét.

- Nem tudom miért de hazáig követett minket. Próbáltam kövekkel megdobálni de nem akart eltűnni. Ráadásul Emily sikítozni kezdett amikor meglendültek a kövek. – vonta meg a vállát unottan, s sóhajtott lemondóan. Ami kábé összesűrítette az egészről a véleményét. Neki aztán semmiképp sem kellett volna macska. Sőt… Legszívesebben valami szeretetszolgálatnak adja. S persze úgy mutatta, hogy ezen véleménye azóta sem változott meg. Pedig nála senki sem védte jobban a macskáját.

- Biztos akkor is telezabálta magát és már meg sem tudott mozdulni. A keselyűk kezdenek el körözni fölötte ha a sivatagban van. Ráadásul Emilynek nem lehet elmagyarázni, hogy fiú macska… Az első naptól kezdve Hercegnőnek hívja. Szerintem csak engem akar vele bosszantani. Vagyis…Semmi értelme! Ráadásul ennél rondább dögöt még az életemben nem láttam! Egy fél rakás halat felzabálna egy hét alatt ha nem rettegne nagyanyámtól! – pampogott, mint ahogy a férfiak általában, megrovó tekintettel méregetve a szívet ami minden évben fel lett újítva a kishuga által. El is húzta onnan a másikat, hogy még véletlenül sem csodálhassák túl sokáig, öles léptekkel haladva a víz vonala mentén. Valami sokkal szebb környéket mutatott volna inkább.   

- Hát persze, hogy érdekel. – Vigyorodtam el, s jó érzéssel vettem tudomásul, hogy ujjai erősebben fonódtak az enyémhez, s ezzel talán a kézfogás még… bensőségesebbé vált. Ha lehet így mondani. Majd csendben, viszonylag kisebb-nagyobb közbekotyogásokat mellőzve, ami még tőlem is meglepő, hallgattam a történetet, melyről volt egy olyan érzésem, hogy egészen más szemszögből adta elő, mint ahogy azt ő valóban megélte. Újra csak a kemény fickó képét felfestve, mintha ezzel pont engem akart volna megtéveszteni, vagy más képet festenie magáról, pedig nem volt rá semmi szükség. De hogy erre felhívtam volna a figyelmét? Ugyan, felesleges lett volna. Pont így, és pont ezért szerettem annyira, hogy már én is megdöbbentem a dolgon. Olykor biccentve egyet, jeleztem, hogy nem vesztettem el a történet fonalát, s néhol szélesebbre kúszott a mosolyom. Vicces volt hallgatni, hogyan szapulja a macskáját, akire jobban vigyáz, mint saját magára. Sőt, megkockáztatom, hogyha mindketten fuldokolnánk a vízben, s választania kellene, a szőrpamacsot hamarabb mentené ki, mint engem.

Megállva a kőnél, melyen ott díszelgett a szívecske, gondolkoztam el, kissé csendben, kissé látványosan, hiszen a szám csücsörítve kattogott az agyam. Majd kerekedtek el kissé a szemeim, s a vállamra akasztva a tornacsuka összekötött cipőfűzőit, szabaddá vált kezemmel megragadva a felsőjét, húztam magamhoz.
- Ha egész nyáron dolgozol, akkor hogy fogunk találkozni? – Kérdeztem, és a hangomban némi kétségbeesés is kihallatszódott. Ennyire megrémített volna a tudat, hogy nem fogom látni egész nyáron? Igen, nagyon is. Hiszen akármennyire is tisztában vagyok vele, hogy dolgozni fog, nem pedig mást… minden pillanatban megemésztene a féltékenység. S lehet, hogy nem lennék képes uralkodni magamon, s újra olyan szerekhez nyúlnék, amik nem helyesek. S mind ezt azért, mert túlzottan magányosnak érzem magam, én pedig alapvetően rettegek ettől az érzéstől, inkább elnyomom mindenfajta, egészségkárosító szerrel. Bár… ez a nyár talán más lesz, hiszen addigra kiengedik Yvettet is, s nem hiszem, hogy a barátja, Luc ellenezné, hogy néha csatlakozzak a társaságukhoz.

Hagyva, hogy húzzon tovább, baktattam utána engedelmes kis kutya módjára. Pfeejjj, nem is tudtam, hogy néha olyan tudok lenni, mint egy Puli. S még akkor sem kezdtem el vinnyogni, vagy hisztizni, amikor elengedte a kezem, mondván, ha már kijöttünk, akkor belekezd abba az ízé dologba, ami rohadt unalmas, és horgászásnak hívják. S percekkel később, amint elvégezte a… szükséges műveleteket, melyek fogalmam sincs mik lehettek, s helyezkedett el az egyik sziklán, másztam fel hozzá, s kuporodtam le mellé. Nem, nem másztam rá, vagy karoltam bele a karjába, sőt. Egyszerűen csak letelepedtem mellé, éppen csak nekidőlve, fejem a vállára hajtva, lábaimat felhúzva, átkulcsolva karjaimmal térdeim, szuszogtam mellette halkan. Olykor laposakat pislogva, esetleg egy ásítást elnyomva, de nem, még véletlen sem adtam annak hangot, hogy esetleg unnám, ami így is volt de… Vele lehettem, mellette, és ez kellően kárpótolt, még ha maga a helyzet is csak úgy csöpögött. Ami mondjuk nem volt ellenemre, egy kis romantika. Szép kilátás, holdfény, esti zajok, mmm… *-*

Talán nem is csoda, hogy azon kaptam magam, önkéntelen mozdulatokkal… ahogy ő mondaná, zaklatom, hiszen felemelve a kezem, köröztem körmeimmel a combján, kissé szórakozottan, elmélázva, ilyen-olyan kacskaringós ábrákat firkálva farmerjára, aminek persze semmi látszata nem volt.

- Hoppanálás. – vonta fel a szemöldökét, s mosolyodott el legbelül mikor a lány kétségbeesetten bújt hozzá. Ő persze, mint oly sokszor máskor, akkor is tudta a megfelelő megoldást a dologra. Nem látott ebben semmi kivetnivalót. Talán… Talán nem akarta volna minden nap maga mellett tudni a másikat. Túlzottan fájdalmas lett volna így a szakítás. Hiszen úgy gondolta, hitte, biztos tudásnak vélte, hogy egyszer elhagyja. Lehet nem szabad akaratból, hanem a család nyomására, de mellette senki sem maradna meg. S ha addig is nap mint nap egymás mellett lennének akkor túlzottan megszokná. Elkezdene hozzá ragaszkodni, megszeretné, szerelmes lenne, s… nem is folytatta a sort. Egy csókot lehelve a lány homlokáram, ezt mintegy megnyugtatásképp, fordította a megfelelő irányba, s folytatták az útjukat. Ehhez nem is kívánt volna többet megjegyezni.   

Gyakorlott mozdulatokkal tűzte fel a csalit, s sandított oldalra. Semmi megjegyzés. Ez azért valahol különös volt a számára. Vagyis, még egy kis felszólalás sem az ellen, hogy miért kell meghalnia annak a kukacnak, s egyébként is, neki miért kéne ezt az egészet végig néznie. Amikor nem lehet beszélni, s még csak nagyobb nevetéseket sem kéne megejteni. A halak elijesztése végett. Az ő fogaskerekei is forogtak azért az utazást, s a találkozás végett. Ugyan a józan esze azt kitalálta, ordította, hogy jó lesz ez így, s az iskola bőven elég nekik, de… A szíve más ritmusra vert. Csak azt nem tehette volna meg a nagyapjával, hogy cserben hagyja. Egy fajta árulásnak élte volna meg. De… Ahogy figyelte Yot, felvont szemöldökkel, hisz nem tudta mire vélni a mozdulatot, halk sóhaj tört elő a mellkasa mélyéről. Ezt mások úgy vették volna, hogy fárasztja őt a lány hülyesége, s hóbortjai, de igazából… Csak az újabb felmerülő problémák.

- Majd legközelebb neked is hozunk botot. – szólalt meg halkan, s emelte meg a kezét, hogy közelebb vonja magához a másikat. Újra maga mellett, de nem is, sokkal közelebb akarta magához tudni a lányt. Nem tudott betelni az illatával, s a nevetéssel mely minden este ott csengett a fülében. Ez, mintegy kimondatlan bók, vágy, ott zsibongott lelkében. Neki annyi is elég hogy belélegezhette az illatát, s karja védelmezőn átölelte. Úgysem fogalmazta volna meg a gondolatait.

- A nyáron meg… Majd itt lakhatsz. Ha akarsz. – utalt itt a látogatásokra, s persze a hosszabb tartózkodásokra. Ő egyébként sem használta a kis házat, s távol tudta tartani a többieket ha arról volt szó. Egyébként sem szívesen tudta volna a lányt a faluban. A sok élvhajhász halász közt kik azt hitték, hogy ők tojták a spanyolt viaszt csak mert képesek a tengerész csomóra. Nem tudnak a vélaság átkáról, s… Elég durvák ahhoz, hogy hozzá szóljanak. Még az sem akadályozta volna meg őket abban, hogy tudják, Ryan Blake barátnője. Persze… Csak megfelelő felvezetés kellett volna hozzá. S már meg is fogalmazódott egy kicsiny kis tervecske a barna kobakban.

- Ne aggódj. Majd…megoldjuk. – tette le maga mellé a botot, hisz láthatóan nem volt fogás, s csókolta meg a lányt, szorosabban ölelve őt. Lassan neki is kezdett elege lenni a horgászatból… 

Persze, egyértelmű lehetett volna a számomra a válasz, még ha nem is szeretem azt az utazási formát, de kétségtelen, hogy az egyik leggyorsabb, és legpontosabb. Már ha elég gyakorlott benne az ember. Percek alatt lehetett az ember akár a világ másik oldalán is, és még repülőjegyet se kellett vennie. De hiába volt ez a módszer, hiszen ahhoz pontosan előre egyeztetni kellett, hol, mikor találkozzanak, s azért a bagoly nem ért oda 5 perc alatt a másikhoz, az üzenetet kézbesítve, hogy „Mi lenne, ha egy óra múlva találkoznánk?” Jó, persze erre van a telefon, de vajon Ryan él az ilyen dolgokkal? Meg úgy… az egészből hiányzott az a bizonyos spontán érzet. Vagy csak megint én bonyolítom túl a dolgokat? Ráadásul nem akartam, hogy Ryan úgy érezze, teher vagyok a számára semmi több. Hogy zavarom a munkájában, s minden találka csak nyűg vagy éppen kötelesség legyen a számára. Félszegen bólintottam csak a felvetett ötletre, s valamiért én sem akartam többet hozzáfűzni a dologhoz. Már megint sok felesleges, beképzelt dolog suhant át a buksimon. Lehet, hogy teljesen alaptalanul.

- Nekem? – szólaltam meg meglepetten, de persze még véletlenül sem hangosan, nehogy elijesszem a halakat, vagy mi… így lehalkítva a hangom, suttogva kérdeztem, s pislogtam a másikra meglepetten, majd vigyorodtam el szélesen. – De én nem tudok horgászni… -
Felesleges is volt ez a megjegyzés. Hiszen lerítt rólam, hogy nem áll közel a szívemhez ez a… hobbi? Bár nem voltam egy nagy boszorkány típus, hamarabb invitoztam volna ki a halakat a vízből, sőt… inkább vettem volna valami mirelit cuccot a boltban. Az legalább már elő volt készítve, és büdös sem volt.
Apró mosoly bújkált ajkaim szegletében, ahogy karjával közelebb húzott magához, s ez egyáltalán nem volt ellenemre, sőt! Amennyire csak lehetett, simultam hozzá, bal kezemmel megtámasztva magam, a jobbat, pedig a mellkasán pihentetve hunytam le pár pillanatra a szemeim, majd kissé megemelve a fejem, pillantottam rá.

- Akarok, persze hogy akarok! – Vágtam rá egyből, majd mosolyodtam el még szélesebben. – Még ha nem is állandó jelleggel, hiszen végre Yvette is többet tudok majd együtt lenni. De rajta sem lóghatok állandóan, hiszen ott van a barátja Luc. Aztán még a végén én lennék a gyertyatartó harmadik. Delacourék meg… belőlük elég egy héten egy nap is. – Végül is csak a saját szüleimről beszéltem de… ők olyan másol voltak. Nem álltak igazán közel a szívemhez. Ráadásul még mindig olyan furán kezeltek, s ez nem tetszett. Főleg amikor az anyám elrángatott vásárolni, és mindenféle olyan ruhát akart rám erőltetni ami… max Yvette venné fel. Az a tipikus kis nőcis, kényelmetlen vackok. Bleeeeee, nem szeretem az olyanokat. Nem értem miért nem lett volna egyszerűbb, ha csak elfogadnak úgy, ahogy vagyok. – Olyan jó lenne ha velem is lennél a szabadidődben. – Sóhajtottam egyet, majd jobb karommal fontam körül, mint egy ölelve őt. De persze próbáltam nem úgy rámászni, hogy akadályozzam a fránya horgászásban. Még ilyen apróságokra is ügyeltem. Pedig egyébként nem volt szokásom csak… nem akartam semmivel sem felbosszantani. Főleg ma nem.

Megoldjuk. Ha ő ezt mondta, akkor tudtam, hogy az úgy is lesz, s nem csak a levegőbe ígérget. Újabb bólintás, mellyel jeleztem, részemről rendben, s nekem tényleg bármilyen megoldás jó, csak láthassam őt, és ne az legyen, hogy eltelik egy egész nyár, s talán még távolabb kerülünk egymástól. Amit pedig elértem, elértünk, semmivé foszlana. Figyelve, hogyan teszi félre a botot, pislogtam ismét rá, kissé felvont szemöldökkel. Lehet ilyet, hogy a botot félretesszük? És ha jön egy nagy hal, majd berántja? Ám nem tettem fel a kérdésem, hiszen közelebb hajolva csókolt meg, én pedig kezem a tarkójára csúsztattam, s hüvelykujjammal az arcélét cirógattam.

Fin