Roxfort RPG

  Nem tudom igazán, miért aggódom ennyire, ez nem az én műfajom. Semmit nem változtat a dolgokon, ha tövig rágjuk a körmeinket, attól még ugyanúgy megtörténhet velünk a legrosszabb is. Ezen sem kéne ennyit görcsölnöm, aztán csak rám kell nézni: majdnem reszketek az idegtől. Nem igazán beszéltünk még erről, egyszer megemlítettem neki, ám akkor nem szólt semmit, de én tisztában vagyok vele, hogy felfogta, és elfogadta. Tudja, hogy beszélni akarok vele, és erős a meggyőződésem, hogy ő is velem. Egész nap itt bent gubbasztottam és gondolkoztam. Órák óta a plafonnak ugyanolyan a színe, és ez dühítő. Az ébresztő órámra pillantok: fél négy. Unottan kézbe veszem a rizslabdámat és – mint ahogy a nap folyamán, már sokadszorra tettem – megcélzom vele a mennyezetet. Újra, és újra.
   Pocsék lesz egyedül, és veszélyes. Nem baj, az én G.I. Joe testemmel és személyiségemmel lazán túlélem. Az első két napot körülbelül. Természetesen kicsit tovább tervezem a túlélést, de jobb félni, mint megijedni. Talán ez az a közmondás, amit akármennyire is támogatok, sose sikerül betartanom.
   Túl közel van a jövő, én pedig túl felkészületlen vagyok. Aggódok. Nem kéne! Végül is… ha belegondolunk mit is kell csinálnom? Feltűnéstelen lenni, hát ez Oliver Carexnek megy a legjobban a varázsvilágban! Na persze… Mindjárt a káposztás-bablevest is imádom, mi? Á! Szerintem meghaladják a húszezres teljes fordulatot az agyamban a gondolatok, és az is csak ma! Mit szerencsétlenkedek?! A fenébe is! – Idegesen felkapom a fejem alatt fekvő párnát és a szemközti falnak vágom, aminek szerencsés következtében az íróasztalomra hullik, leborítva a fél tartalmát. Az írószerek, könyvek, újságok nagy zsivajjal a földre hullnak. Pufogva ismét nekivetem a hátam az ágyamnak, és a labdát dobálgatom az ég felé. Még jó, hogy nem ezt hajítottam el, különben a csillár bánta volna.

   Kíváncsi lennék mit gondolnak most az szüleim. Legalábbis erről az egész varázsvilág-háborúról. Megszokhatták már a mágikus dolgokat, akkoriban Céliánál, és most velem is. Nem mondom azt, hogy a nővéremmel mindig őszinték voltunk a szüleinkkel, a varázslóvilág helyzetéről, illetve a Roxfort álláspontjáról. Példának mondom, még két évvel ezelőtt Cedric Diggory halálát, és a Trimágus Tusát. Anyáék tudnak Voldemortról, de nem igazán világosítottam fel arról, hogy Cedric miatta hunyt el a Tusán, hanem csak egy szerencsétlen balesetként könyvelték el. Természetesen Célia is mellettem állt, hiszen féltem, hogy nem engednek vissza Roxfortba. Ott vannak a barátaim, és Wendy is odakötött, egy ideig.

   Gondolataim zűrzavarosabb vizek felé eveznek, a háborúról Wendyre. Csak remélni tudom, hogy a kettő nem függ össze egymással,, illetve Wendy rejtélyes eltűnése. Na tessék, máris van egy célom, az elkövetkezendő pár hónapra - vagy évre...Fantasztikus, nem fogok unatkozni. Jut eszembe, lehet meg kéne tanulnom gördeszkázni... Elvegyülni a muglik között, az nem lesz nehéz. Kócos haj, egy sál a nyakamon - vajon a muglik is furcsállják nyáron a sál viselését? -, és ha minden jól megy egy gördeszka. Lazán elmegyek egy csövesnek, és ha belegondolunk úgy is fogok élni, mint egy hajléktalan. Semmi mágia, semmi kaja, és az összes cuccom belefér egy táskába. Mondjuk lesz táskám...Akkor egy gazdag csöves! Remek, és még büszke is vagyok rá... Gratulálok Oliver!

   Valahogy muszáj lesz kibillentenem magamat a „depresszióból”. Az általános értelmezés szerint az állapotom messze áll még a lelki roncstól, de az én esetemben ez már világrengető változás. Saját magamon észreveszem, hogy jóval komorabb vagyok, és a legtöbb helyzetből nem a leghumorosabb oldalát hozom ki, hanem sodródok a szürke árral. Amit hoz a Sors, ezen az elven élek pár hete.  Ez a fajta „életmódnak” is megvannak a maga előnyei, hátrányai. Nem idegeskedik az ember olyan sokat, mint máskor, és sokkal kiegyensúlyozottabb, viszont nem harmóniában, hanem inkább letargikus értelemben. Viszont nálam nem fekszik ez a beletörődöm- stílus, mert igenis küzdeni kell, mert ha nem tesszük, rengeteg lehetőséget veszthetünk el az életben. Filozofálhatnék én itt, akár a végtelenségig is, de nem óhajtok.
   Hasra fekszem, és a párnába nyomom az arcomat, majd egy ordításszerű nyögést halatok, amit a párnával tompítok. A fenébe is az egésszel!

   Kopogtatnak.
   - Gyere! – lököm a fehér ajtónak, ami azonnal ki is nyílik.
   Célia lép be a szobámba. Meglepődve felvonom szemöldökeimet. Nem számítottam, hogy ilyen hamar hazajön. Már ahogy belép, leolvasom az arcáról, hogy mi járatban van nálam, de persze ez anélkül is kétségtelennek bizonyul, mióta nagy vonalakban felvázoltam a jövőmet neki. Ez erős kifejezés, inkább megpendítettem a szálat.
   - Úgy nézek ki, mint akit megzavartak? – mosolyodom el, annak ellenére, hogy nővérem hangulata komor. Enyém sem sokkal happybb, de igyekszem ezt elnyomni, és palástolni egyaránt.
   Ahogy leül mellém, én azon nyomban törökülésbe vágom magam mellette. Beletúrok kócos hajamba, majd várakozón, vidáman nézek rá. Elég elveszettül piszkálja tunikáját, nem tudja hol is kezdje, segítenék neki, de elég furán venné ki magát. „Hé! Kezd úgy, hogy mi a tervem a közeljövőben, és lehetőleg részletesen vázoljam fel neked a szitut!” – ha-ha, persze.
   Rezzenéstelen arccal hallgatom végig, majd miután befejezte magamban egy rövid ideig elgondolkozom a hallottakon. Büszke rám. Talán ezt vártam a legkevésbé, hogy mondja. Azt hittem, hogy visszaakar majd tartani, és ha kell leláncol az ágyamhoz, és száraz kenyérrel fog etetni, és vízzel itatni. Épp ellenkezője bizonyosodik be, elismerést kapok, és be kell, hogy valljam, jobb kedvem lett a gondolattól, hogy Célia büszke rám, emiatt, amit én mellesleg fatális őrültségnek tartok, mégis belevágok. A „gyerek” kifejezésre kicsit elhúzom a szám, de nem szegi kedvem. Természetes dolog, hogy félt, de nem kéne, ismerhetne már, talpraesett vagyok és megoldom a fennakadó kínos szituációkat, problémákat, veszélyes helyzeteket, még ha sokban nem is volt részem.
   - Jól elterveztem. – válaszolom vigyorogva, majd felpattanok az ágyról, és az íróasztal felé veszem az irányt.
   Totálisan nem mondtam igazat. Elterveztem, viszonylag, de hogy jól, az erős túlzás. Nem baj, Céliának nem kell tudnia teljes őszinteséggel, hogy, hogy is terveztem ezt az egészet. Bár… ha a logikus oldaláról nézzük a dolgokat, bizonyára próbál majd kiszedni belőlem valami információt.
   Leguggolok, hogy összeszedjem az előbb leborult tárgyakat, majd egyenként visszarakosgatom őket. A labda után kutatok, de sehol sem találom, így hasra ereszkedem, és benézek az íróasztal alá, húha, rendet kéne raknom! Hol lehet az a fránya laszti? 

   - Micsoda por van itt! A szoba lakója igazán takaríthatna! - mondom csóválva a fejemet, ahogy az aprócska, szürke porbucnikat nézegettem a focilabda és a kiszakadt cipős doboz között, majd megpróbálkoztam az életveszélyes kísérlettel, hogy végighúztam a mutató ujjamat a parkettán leülepedett porrétegen. - Nem semmi!
   Kicsit kijjebb csúsztam - hogy ne fejeljem le az asztallapot-, és törökülésbe vágtam magam. Benyúltam a cipős dobozért és kihúztam a sok kacat körül. Könnyedén lefújtam a koszt a kartontetőről, és felnyitottam a kis kincsesládámat, közben félig Céliára figyeltem.
   Persze, hogy aggódik, ez érthető. Én is aggódom. Érte. A szüleimért. Magamért. Agyam azonnal a jövőn kezd kattogni, de egy aprócska fejrázással eloszlatom a kétségeket. És ha nem mer elengedni? Akkor nem is enged el? Nem érdekel, akkor is el fogok menni, még ha ezért párbajoznom is kell Liával, megteszem. Érte teszem. A szüleimért. Magamért. Nem azért szököm el, mert félek a Halálfalóktól, nem is így tartja a kedvem, hanem mindenféleképpen el akarom hárítani a családomra feszülő veszélyt. A szüleink muglik, különösebben nem foglalkoznak velük a sötét varázslók, de mivel Célia és én is mágusok vagyunk, mi magunk jelentünk veszélyt a szüleinkre. Mugli születésűekként célpontok vagyunk, fehér apró kísérleti nyulak. Lényegtelen, ám mégis fontos nyulacskák... Azzal, hogy itt hagyom egy rövid időre az otthonom, csak megvédem őket, mert ha nem vagyok itt, nincs semmilyen célpont, és akkor ők "csak" átlagos muglik. Ezért is örülök, hogy Célia lakást bérel, még ha Londonban is, de mégis messze a családi fészektől - gondolom én.
   - Nem lenne külön szobám? Bolond vagy te? - nevetek egy cseppnyi zavarban a hangomban, majd beletúrok a nagy dobozba.

   Emlékek vannak benne. Amolyan "Remember-box". Na nem valódiak, csak tárgyi emlékek. Egy vacak műanyag ékszerdoboz is van benne, abban pár tejfog. Jégkorcsolya-belépők, mozijegyek, karszalagok, fesztivál-szórólapok, amiken ott voltam, egy családi fénykép, egy fotó a csecsemő nővéremről, egy megbűvölt, színváltós üvegszív, az első barátnőmtől, Wendy egyik elhagyott fél fülbevalója, Amy áfonyás muffinjának a papírtartója, Céliától kapott csuklószorító, egy szalvéta rajta a Muse együttes bandatagjainak az aláírása - egy mugli zenekar-, és sok más értéktelen semmiség. De nekem felbecsülhetetlen. 

   - Á, megvan! - kiáltok fel és a labdáért nyúlok, ami hátra gurult egészen a fal tövéhez. Visszazárom a dobozt, és visszahelyezem a rejtekébe.
   Tudom, tudom nem tisztességes, hogy így kicseszek Liával... Húzom az idegeit, ő pedig mindjárt letépi magáról a ruháját. De nem direkt csinálom! Egy normális helyzetben nem táncolnék az idegszálain, vagy ha igen, akkor azt is testvériségből csinálnám, de most nem szándékos.
   Nem vagyok nyúl. Nem vagyok gyáva. Mindig elé állok a dolgoknak, és jól pofán nevetem őket, de most kifordultam, mint a ruha a mosógépben... Nem bírom. Csendesen, némán vártam ezt a beszélgetést. Tisztában voltam vele, hogy eljön ez a pillanat, és jogosan is. De, ahogy most el kéne mesélnem, hogy mit is terveztem a közeljövőről, behúzom fülem-farkam, és pislogok, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Pedig nagyon nem. Nem készülök ki, de kerülöm a forró kását. De akármennyire sem szeretném megenném, muszáj lesz legyűrnöm a torkomon.
   Felülök a forgó székemre, és idiótán mozogni kezdek, balra, majd jobbra. Egy kicsit balra, egy kicsit jobbra. Bal, jobb. Bal. Jobb.

   Ahogy forgolódok, és Liát nézem, eszembe jutnak a régi emlékek, amikor kicsi voltam, és állandóan az ő szobájába settenkedtem be, és akár órákat is képes voltam várni, hogy bejöjjön a szobájába, és a frászt hozzam rá. Vagy egyszerűen bent rostokoltam, és semmi pénzért nem voltam hajlandó elhagyni a lányszobát. Hú, hány és hány veszekedés alakult ki már ebből, na meg olyanokból is, minthogy kié legyen az utolsó csokis puding a hűtőszekrényből, de ez mind régen volt... Nagyon régen. Úgy érzem magam, mintha csak egy öreg bácsika lennék, aki visszaemlékszik régi életére, és emlékeit felelevenítve elszorul a torka. Sajnos a háború ezt teszi a gyerekekkel. Felnőtt gondolkozásra kényszeríti őket, hol még messze állnak attól. Pedig én mennyire szerettem kisgyerek lenni! Sokan mondták, hogy mennyire baró, hogy már ennyi, és ennyi évesek, és hogy már alig várják, hogy elmúljanak 17 és így tovább. Én ilyenkor nem szólaltam meg. Igenis szerettem gyerek lenni, és mit sem törődni az élet nagy ügyes-bajos gondjaival. A problémákat nem volt muszáj felfognom, és meg kell hogy mondjam, sokszor kibújtam egy-két balhé alól úgy, hogy szép nagy szemekkel néztem fel a felnőttekre: "Én nem akartam!". A gondolatra elmosolyodtam, de úgy, hogy Célia ne vegye észre. Kicsit groteszk-módon venné ki magát, ha mosolyogva nézem nővérem tépelődését.
   Bár nem tudta, megértettem őt. Jól tudtam, miért ideges, és azt is tudtam, hogy jogosan. Megértettem, hogy aggódik, megértettem, hogy miért akarja biztosítani nekem a lehető legbiztonságosabb búvóhelyet. És én hálás voltam neki, de én nem vagyok képes kalitkában élni.

   A mosoly nem fagy le arcomról, csupán halványodik. A széles, gyermeteg mosolyt leváltja a komoly, szeretetteljes mosoly. Hányszor cikiztem Liát, amikor így nézett rám, de most már értem. Bocsánatot akarok tőle kérni, de végül hanyagolom. Nincs szükség rá.
   - Célia... - szólalok meg komolyan, majd felállok székemről, és az ágy szélére ülök, majd a térdeimre könyökölök, és hagyom, hogy hanyagul lelógjanak karjaim. Fejemet lehorgasztom, és próbálom összeszedni a gondolataimat. - Hálás vagyok neked. De tényleg. Talán nem is kívánhatnék jobb nővért, mint amilyen te vagy. - halványan elmosolyodok, és felnézek rá. - Ilyet se hallasz, minden nap, mi? - majd visszanézek a földre, és arcomról is letörlődik a mosoly. Nem tudom, hol kezdjem, folytassam. - Nem akarok neked hazudni, bár lehet az volna a legjobb... Tudom, hogy bármikor betoppanhatok hozzád, és akármi is lesz, te mindig tárt karokkal fogsz várni. De. Nem vagyok képes úgy élni, mint egy bagoly, akit bezártak a kalitkájába. Megőrülnék, érted? - próbálok rávilágítani, hogy miért teszem azt, amit, de nem tudom mennyire sikerül tudtára adnom. Szerettem volna, ha minél könnyebben megérti. - Tudom, hogy aggódsz, de... Figyelj, nem leszek biztonságban. - nyögöm ki, és végre leég erőt veszek, hogy felnézzek rá, és lábaimat felhúzva, szembe leülök vele. - De vállalom a kockázatot. - magam sem tudtam igazán, hogy miért, nehéz lenne megfogalmazni.