Roxfort RPG

         Alapok

jelszó || "Halld üvöltésem!"
teljes név || Ginevra Molly Weasley
becenév || Ginny, Gin
nem || nő
születési hely, idő || 1981. augusztus 11, Widra St. Capdell
kor || 16 éves
vér || arany
                
iskola || Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
évfolyam || hatodik
szak || -
munkahely || -


         A múlt





 - Apuci, kérleeek! Mond el újra! – könyörgő, barna szemeimet hatalmasra tárva pislogtam fel édesapám magas alakjára. Félrecsúszott, ujjlenyomatos szemüvegén meg-megcsillant a csipkefüggönyön át bekukucskáló holdfény, hosszú ezüstfonalat húzva a szobám padlóján. Apa egy halk nevetéssel igazgatta el rajtam a takarót. Teljesen felesleges, két másodperc múlva mindkét lábam az ágy szélén lóbáltam.
– Hercegnő, a Mami a fejemet veszi, ha megint nem alszol este – felelte dorgáló pillantással, azonban engem sosem tudott megtéveszteni. A szemeiben a világ egyik legszebb mosolya bujkált.
 – Nem mondom el a Maminak! És nem fogok megijedni, mint a múltkor. Akkor az Fred hibája volt, mert…
Apa meleg, biztonságot jelentő tenyere egy pillanatig megborzolta a hajam, mire azonnal várakozó, kíváncsi csönd nehezedett rám. Még a mondat végét is elharaptam, összeszorított szájjal reménykedtem. Kérlek, kérlek, kérlek…
– Na jó. Meggyőztél, kis boszorka. A szerencse színes szökőkútját? – kérdezte, s közben már állt is fel az ágy végéből, nyújtózott egyet, majd a kis könyvespolchoz lépett, hogy leemelje a harmadik polcról Bogar bárd meséit; egy vékony, világoskék borítós könyvet.
 – Nem, Papa – az arcomra lemondó fintor ült ki, ahogy szinte kilövésszerűen ültem fel az ágyban.  – Nem arról beszélek. A kisfiú meséjét szeretném.
Apa hátrapillantott rám, arcát egy pillanatra megvilágította a gyérfényű kislámpa az éjjeliszekrényen, amelyet kivételesen a kedvenc, narancssárga kendőmmel fedtem le. Ettől az egyszerű, fehérfalú szobám úgy festett, mintha narancssárga tündérek úszkálnának a falakon, és mindig lenyűgözött a látvány.
– Áh, tehát innen fúj a szél! – Apa szélesen elmosolyodott, majd a könyvet visszahelyezve a polcra ismét helyet foglalt  a lábaimnál. Gyorsan törökülésbe húzódtam, s miközben hevesen, fellelkesülve bólintottam, néhány vörös tincs a szemembe hullott. – DE Ginny, azt már vagy százszor elmeséltem.
 – Jaj, Apa! Tudod mit? Elkezdem neked! – ajánlottam fel szinte azonnal, majd könyökömmel megtámaszkodtam a térdemen, felvéve azt a mesélő-pózt, amelyet Apától mindig láttam, ha a nappali padlóján kucorodtunk össze egy mesére a testvéreimmel, ő pedig a kis csapat közepébe ült.  – Egyszer volt, hol nem volt, egy meleg nyári napon, egy kis faluban született egy kisfiú, akit a szülei nagyon vártak és nagyon szerettek – gondolkodás nélkül szavaltam, belelkesülve saját hangomtól, széles mosollyal az arcomon  – A kisfiú a Harry nevet kapta, és mindenki nagyon boldog volt a születésénél. Azt beszélték, még a csillagok is táncra perdültek az égen.
Apa hallgatott, én pedig csak beszéltem, a szavak hosszú, csevegő patakként folytak, szőve egy mesét, amelyben a Jó, az egyetlen igazi jó, Harry Potter diadalmaskodik  Tudjukki fölött. Az én Hősöm…



Összeszorított ajkakkal ültem a behúzott ágyfüggönyök mögött, és csendesen szipogva figyeltem az ujjaim közt remegő bőrkötéses könyvet. A vörös takaró sokadszorra is meggyűrődött, miközben fél kézzel tanácstalanul az ölembe húztam egy részét. Egy vörös hajtincsem megszökött a feszes copfból, amelyet reggel kötöttem, és a szemem elé hullott.
„Sajnálom, Tom. Nem akartalak megbántani. De akkor sem értem, miért kérsz tőlem ilyet!”
Nem érdekel a sajnálatod, Ginny! Értsd meg végre, ez nagyon fontos dolog! Nem akarsz segíteni nekem?
„De, de… igen, akarok segíteni neked, csak… kérlek, Tom, ne küldj le a Kamrába! Nem akarok lemenni! Félek!
A betűim lassan olvashatatlanná váltak. A kezem remegett, és nem voltam biztos benne, mégis úgy éreztem, minden könnycsepp, melyet Tom naplójára ejtek elvesz belőlem valamit. Nem sokat, éppen csak… valamit, amire már amúgy sem lesz szükségem… valamit, ami nem fog kelleni többé, ha a Kamrába megyek. Mert mennem kell. Muszáj. Segíteni akarok Tomnak. Szüksége van rám ahhoz, hogy éljen. Barátok vagyunk.
Ginny, nem lehetsz ilyen félénk, hiszen megbeszéltünk mindent. A kígyó nem fog bántani téged. Csak beszélgetni jössz hozzám, és segítesz, hogy végre személyesen is láthassalak, ne csak a naplón keresztül.
„De hát Tom, az a kígyó hatalmas! Biztosan nem fog megölni engem?”
Csalódás vagy számomra, Ginny. Azt hittem, bátrabb vagy. Hiszen azt mondtad, szeretsz engem. A legjobb barátod vagyok, igaz?
„Igen, Tom. A legeslegeslegeslegjobb barátom vagy.”
Akkor tedd, amire kérlek. És minden rendben lesz, ígérem.
„Rendben, Tom.”
És még valami… ne felejtsd el felírni a falra, amit mondtam! Hagrid kakasainak véréből már nem sok maradt, de azzal  a kevéssel is mész valamire. Nagyon vigyázz, nehogy bárki is meglásson!
„Vigyázni fogok.”
Halk, remegős sóhaj hagyta el a tüdőmet, és lassú keringés után semmivé foszlott  a hálóterem csendjében. Fél szemmel lapos oldalpillantást vetettem az ágyfüggönyre, amelyen mintákat festett a vérbe fulladó napfény. Hamarosan itt az idő.


Ujjaimat izgatott várakozástól fűtve fontam a hideg fa köré. A pálca ismerős anyaga úgy simult a tenyerembe, mintha régi ismerőst köszöntene általam. Így is történt, már legalább négy órája nem varázsoltam, ami az én esetemben túlságosan hosszú idő egy szerdai napon, amikor a dupla bájitaltant dupla mágiatörténet követi. Másodperc törtészéig még megengedtem magamnak a nosztalgia luxusát, miközben pillantásom Michael felém meredő varázspálcájára siklott, aztán megráztam a fejem, megigazítottam a copfom és felvettem a megadott támadóállást.
– Csak utánad, Gin – biccentett Michael egy magabiztos mosollyal, ami bizonyos értelemben sértette a hiúságom, mégsem tettem szóvá, mivel az ő pálcája már lendült is, meghazudtolva a szavait! A reflexeim sebesen reagáltak.
 – Stupor! – kiáltottam, mire Michael egy döbbent nyögést követően elterült a vörös-arany párnák közt. Körülöttem néhányan hangos, elismerő hujjogással díjazták a mutatványt, számomra a legnagyobb dicséretet mégis Iza vidám kacsintása jelentette.
 – Stimula – szegeztem a pálcámat Michael petyhüdten heverő testvére, mire barátomba rögtön visszaköltöztek az éberség aranymadarai. Savanyú mandarinarccal figyelt, miközben halkan kuncogva mellé sétáltam, és mikor a kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem, elhárította.
– Megoldom egyedül is, köszi – jegyezte meg alig palástolt méreggel a hangjában. Mégis legyőztem a vágyat, amely arra sarkallt, állapítsam meg hangosan, mindenki füle hallatára mennyire nem bír veszíteni.
 – Most miért húzod fel magad? – kérdeztem halkan, szemöldök ráncolva, mikor a körülöttünk állók ismét Harry és Neville párbajozó kettősére szegezték kitüntető figyelmüket. Michael olyan pillantást vetett rám, mint aki az imént a férfiúi becsületét kérdőjelezte meg, ennek ellenére valószínűleg jobbnak látta terelni a témát.
– Nem húztam fel magam, Ginny, ne hülyéskedj. Inkább figyelj Te is Potterre – vetette felém közömbösnek szánt arccal. Válaszul az ajkamba haraptam. Nem hittem volna, hogy egy egyszerű DS-edzésből is ilyen személyes sértést bír kreálni. Pedig máskor kifejezetten jól megvoltunk, de így… úgy éreztem, most látom először Michaelt életemben.


 – Fred, add vissza  a fésűmet! – kiáltottam egyik, szám szerint a negyedik, bátyámra, aki épp a feje fölé emelt hajkefémmel hadonászott, és vidáman nézte, miképp próbálok kétségbeesetten felnyúlni érte.
– Csak tudnám, kinek akarsz tetszeni ennyire – pillantott le rám ábrándos arccal, majd a háta mögött bűvészeket megszégyenítő mozdulattal az éppen belépő George kezébe dobta a számomra igen fontos eszközt.
 – George, add ide! – ugrottam azonnal az említett elé, aki viszont sebesen átlátva a helyzetet, a sárkánybőr mellényének belső zsebébe rejtette a fésűt olyan mosollyal, mintha azt jelentették volna be, előrehozzák a karácsonyt.
– Fred, ne légy igazságtalan! – fakadt ki George művészien imitálva a síró, meghatódott apa arckifejezését. – Hisz, láthatod, a húgunk maholnap felnőtt nő lesz, s ezen jeles alkalmából illendő, hogy végre, először az életében, fésű érintse a haját!
Fred ezen szavak hallatán ugyanúgy krokodilkönnyeket hullajtott, mint George, belőlem azonban kitört a nevetés. Hiába, bátyáim közül leginkább az ikrekre hasonlítottam mindig is, rájuk sosem tudnék haragudni, akármilyen idegesítőek…
 – Ti meg mit csináltok? – hallatszott hirtelen Ron hangja a szobám előtti folyosóról. Hárman egyszerre perdültünk Ron irányába, aki mellett érdeklődve ott állt Hermione, a karjában Csámpást babusgatva, és Harry.
– Oh, Ronald, kedves öcsém, mily öröm számunkra megosztani véled, hogy egyetlen húgunk hamarost egy újabb ifjonc szívét töri össze! – vigyorgott George Ron szeplős arcába, aki erre meglepő sebességgel ráncolta össze a homlokát.
 – Miről beszéltek? – tudakolta Ron nem túl lelkes ábrázattal, s közben tekintete az én arcomra ugrott. Felsóhajtottam. Ron arcát látva biztos voltam a gátját átvágó özönvíz ígéretében…
– Ginnynek randija lesz – vágta rá Fred elégedett vigyorral, majd kikapta George mellényzsebéből  fésűt, és a kezembe nyomta.
– Dean Thomasszal – egészítette ki az ikertestvérét George. Hermione felkapta a fejét, a pillantása pedig nem sok kérdést hagyott afelől, mennyire örül a dolognak. Lesütött szemmel viszonoztam a mosolyát, míg az ikrek a hajamba borzolva, hangosan kacagva távoztak. A csukódó ajtó mögött még épp megpillantottam Ron döbbent-hitetlen arcát.


A griffendéles szurkolótábor őrjítő ovációja a felhők fölé emelt. Elképesztő. Hihetetlen. Csodálatos.
Odalent, a pálya esőtől nedves, smaragdzöld füvén már javában gyülekeztek a vesztes csapat, a Mardekár ház játékosai, azonban néma vigíliájuk csalódottsága apró kis porszemnek tűnt a kirobbanó orkánban, amelyet a vörös-arany tömeg generált és úgy nőtt, mint az óceánná duzzadó csermely. A csapattársaim egy emberként állították irányba a seprűiket, láttam, ahogy mind Harry felé suhannak, és mikor a csapatkapitányunknak csapódtak már csak egy repülő emberlabdának, karok és lábak erdejének látszottak. Aztán hirtelen az ölelő karok között felbukkant Harry arca, a tekintete jól láthatóan rám szegeződött. Mintha azt kérdeznék az ezer éve ismert vonások, hol késem én ebből a rengetegből? Egy széles vigyorral feleltem csupán, majd a seprűmet lefelé rántva zuhanórepülésbe kezdtem. A hűvös, esőillatú szél a hajamba kapott, miközben egyenesen száguldottam az emelvény felé, aztán…
– Héééé!!!! – Zacharias Smith kétségbeesett kiáltása még akkor is visszhangzott, mikor a seprűm egyenesen belecsapódott a kommentátori pódiumba. Elvesztette az egyensúlyát, én pedig könyörtelen mozdulattal zuhantam rá. Csak akkor álltam fel a hugrabugos védekező pózba merevedett teste mellől, mikor a csapattársaim hangos kacagásától kísérve befutott McGalagony professzor. A tanárnő arcán az öröm egyértelmű jelei játszottak, azonban ajkait pengevékonyra préselte a rosszallás.
 – Miss Weasley, mit művel?! – fortyant fel szívére szorított kézzel, miközben a seprűmet tartva feltápászkodtam a dicstelen pódium maradványairól.
 – Elnézést kérek, tanárnő, nem bírtam lefékezni – adtam magyarázatot, ám bűnbánó pirulásom nem leplezte teljesen az öröm sziporkázó mosolyát. McGalagony vészjóslóan vonta fel a szemöldökét – majd olyat tett, amelyet addig szabályszegés esetén sosem volt szerencsém látni. Apró mosoly futotta el a szája szegletét.
 – Tápászkodjon fel, Mr Smith! – vetett egy pillantást a lábam mellett fetrengő, fadarabokkal ékesített Zachariasra, majd sarkon fordult, és nem sokkal később zöld, csúcsos süvegét elnyelte a kastély felé vonuló ünneplők színes kavalkádja.


Harry halkan nevetett, és ez mosolyt csalt az én arcomra is. Az utóbbi időben nem sűrűn láttam ilyen vidámnak, bár jól tudtam, miért különleges ez a mai alkalom: lassan lejárnak a Pitonnál büntetőmunkám elsenyvedett szombatok, s ez csak még több értékes órát ajándékoz nekünk. Még a gondolat is melegséggel öntötte el minden tagomat, pedig az időjárás nem volt éppen fényes. Úgy tűnt, a tavasz néhány napra még aludni tért egy csendesebb vidékre, és a Roxfort parkja hétfő óta nem látott napfényt. Amiért mégis úgy döntöttünk, kint töltjük a napot, az Hermione volt. Barátnőm sasként járőrözött a Griffendél toronyban, és valahányszor nem fordítottam elég időt a tanulásra, azonnal közölte velem. A tanulónaplót, amelyet év elején kaptam tőle, még mindig nem sikerült kitöltenem, pedig nem ártana némi szorgalom, hiszen már csak négy hét van hátra az első RBF-vizsgámig, a bűbájtanig.
– Nem hiszem el, hogy Ron ezt mondta neked! – Harry szavait hitetlenkedő, vidám tekintete is igazolta. Láthatóan jót mulatott a történeten, amelyben Ron közölte az alig hatéves Ginnyvel, hogy a seprűtárolóban lakik a Korcusz Robogembosz, egy szörny, amelynek a szüleink minden évben odaadták egyik lányukat, és mostanra ezért maradtak csak fiúk rajtam kívül.
 – Azt állította, ha nem mutatják be anyáék minden évben az áldozatot, a szörnyeteg önként jön el, és elviszi a plüssmacim – mondtam szemforgatva, miközben felidéztem Ronald hétéves, szeplős arcát, ahogy nagy átéléssel, félelmetes háttérzajokat produkálva mesélte nekem ezt a történetet. Harry felkönyökölt a füvön, s bennem hirtelen elnyomhatatlan vágy ébredt aziránt, hogy… nos, nagyon boldog voltam, amiért Hermione elől elhallgathatom a részleteket ilyen téren.
– Dudley is próbálkozott néha rám ijeszteni, de az általában nem jött be. Olyan dolgoktól sosem iejdtem meg, minthogy napokra bezárnak a gardróbba, vagy nem kapok vacsorát, mert ezt rendszeresen megtették lelkifurdalás nélkül – jegyezte meg, a hangjából pedig pontosan kihallottam, bármennyire is szeretné boldogan eltölteni ezt a  délutánt, Dursleyék említése képes – ha csak pillanatokra is -, minden mást beárnyékolni. Bennem azonban a szavai hallatán nem a rosszkedv, a lehangoltság vagy a beletörődöttek közönyössége hatalmasodott el, hanem a harag. Néhány másodpercig szótlanul tanulmányoztam Harry vonásait, aki most a tó felé fordulva figyelte túlságosan is élénken a csillámló, habzó vizet.
 – Harry… – kezdtem hirtelen feltámadó, acélos dühvel a mellkasomban  - … hidd el, ha egyszer kikerülünk innen, én megkeresem a nagybátyádékat és amit teszek velük, azt nem fogják megköszönni! Elegem van abból, hogy boxzsáknak meg lábtörlőnek használnak Téged, és egyáltalán, hogy veszik ehhez a bátorságot, mikor annyival jobb vagy, mint ők?! – fakadtam ki dühösen, minek következtében néhány diák összerezzent a tó közelében, nem messze tőlünk és fejüket forgatva kezdték keresni a hang forrását. Harry arcára pedig ismét mosoly költözött, s miközben ülő helyzetbe tornázta magát, közelebb húzódott hozzám.
– Ginny – kezdte pillantásával elkapva az enyémet, amitől a gyomrom hirtelen furcsán összezsugorodott –, nem szeretném, hogy miattuk ideges legyél. Dursleyék nem számítanak. Olyan, mintha minden nyáron egy szállodában élnék, mert ide, a Roxfortba jövök haza. Hozzátok, az Odúba. És… – Harry habozott pár pillanatig, aztán nagyot nyelt és kimondta a szót, aminek elhangzására ebben a szerkezetben kisgyerekorom óta várok titokban, sokszor magam előtt is tagadva - … hozzád.
Az utolsó szó nyomán Harry szája sarkában ismét felbukkant a számomra oly sokra tartott mosoly, és többé nem érdekelt, ki néz, ki lát minket ebben a percben. A mosolyát viszonozva hajoltam hozzá, és mikor a szája az enyémhez ért már pontosan tudtam, milyen pillangók repdesnek a gyomromban, kiszolgáltatva engem valami nálam is hatalmasabbnak, amitől mégsem fog el a félelem…



A félelemmel vegyes izgalom puskagolyóként süvített át az ereimen, adrenalin formájában, miközben a saját hálózsákomat is közelebb húztam a varázsvevőhöz. Körülöttem izgatott pusmogás uralkodott még néhány másodpercig, majd mikor Neville az utolsót tekerte a gombon, mindenki elnémult. Nehéz, ólomsúlyú csend nehezedett az egész Szobára. Lakói szikrázó üvegszemekkel meredtek a félhomályban az apró, megviselt szerkezetre, és egyemberként rezzentünk össze, mikor a rádióban felcsendült Lee Jordan hangja.
Vállamat Luna hátának vetettem, s csöndben hallgattam társaimmal az eltűnt varázslók, és boszorkányok gyötrelmes névsorát. Hosszú lista volt. Mindenki elfojtott lélegzettel, remegő tagokkal ült, egy testté, egy reménnyé olvadva a Szükség Szobájának padlóján. Nem történt semmi. A fájdalom elnémult köztünk, mint a sötét, vizes lepedő, úgy simult nehezen, kényelmetlenül körénk. Aztán Lee kitért a varázsvilág megmentőjére, a rádióban felcsendült egy másik ismerős hang, s akik valaha is hallgatták Lupin óráit, egyöntetűen kaptak levegő után.
 – Ez Lupin! – suttogtam izgatottan. „Romolus” szavai nyomán a  csönd lassan kezdett elolvadni. Én mereven a rádiót fixírozva hallgattam… és a szívem minden egyes szavánál nagyokat dobbant. Remus tudta, biztosan tudta, amit mi csupán reméltünk. Harry életben van, suttogta egy hang a lelkem mélyén megkönnyebbülten, ahogy Ron és Hermione is. Ökölbe szorult ujjaim lassan kiengedtek, miközben Lupin tovább beszélt. A hangjából hála csengett, és megnyugvás. Remény. Remény, amely összefűz mindannyiunkat. Remény, amely életben tart minket. Remény, amely miatt visszavárunk egy süllyedő csodát.
A Békét.






Jellem


„Ginny okos, vicces, csinos lány.
Csinos lány?
Ja, például szép a bőre …” (Harry Potter & Ron Weasley)
Ezzel mindent el is mondtam, nem? Na jó, akkor neki futok még egyszer.
Hat testvér mellett nem volt könnyű dolgom a jellemem kialakításában. Ha a szélrózsa minden irányából hatnak rád, nehéz azzá válni, aki lenni szeretnél. De – azt hiszem – én a körülményekhez képest egész jól megoldottam a feladatot. Mások elmondása szerint kedves, jószívű lány vagyok, aki ennek ellenére elég önálló. Sosem hagytam magam, nem voltam könnyen átejthető, ami nem árt, ha a hat bátyádból legalább öt állandóan borsot akar törni az orrod alá!
Ami a szívemen az legtöbbször a számon is; sosem hallgatom el a véleményemet, még akkor sem, ha az ostor esetleg végül rajtam csattan. Ez pedig, azt hiszem, nem olyan rossz tulajdonság …
Bátor, kissé vadóc fiatal boszorkány vagyok, aki nem riad vissza a kihívásoktól, a kalandoktól sem. Ezért is kerülhettem annak idején a Griffendélbe, amire máig büszke vagyok.
Viszont, aki közelebbről ismer az láthatja, hogy belül érzékeny, olykor sebezhető leányzó vagyok. Senkit nem bántok ok nélkül – ez alól a mardekárosok néha kivételt képeznek. Nem érdekel a vér, a származás, ahogyan a pletykák sem, de ettől függetlenül nem esik jól, ha valami rosszat terjesztenek rólam a hátam mögött.
A barátaimhoz és a családomhoz kötődöm legjobban a világon. Ha róluk van szó, nem ismerek határt. A végsőkig kitartok mellettük!
Ja, és nem vezetek naplót. Tudod, volt az az incidens elsőben Tom Denem  könyvecskéjével …


         Apróságok

mindig ||  
° Harry
° a családom és Hermione
○ Luna és Neville
° Ron baglya, Pulipinty … mert annyira édes!
° kviddics
° DS

soha ||
° Tudjukki
° fekete mágia
° naplók … grrr …
° a mardekárosok
° a Halálfalók

dementorok ||  Az a nap, amikor Percy megtagadta a családot.
mumus || Egy szeretett személy halála.
Edevis tükre || A Holyheadi Hárpiák kviddicstalárjában látom magam, kéz a kézben Harryvel.
titkok ||
° Mikor Fred és George rágót ragasztottak a hajamba én tettem pókot a párnájuk alá.
○ Hat éves korom óta rendszeresen gyakorolok a bátyám seprűin, felváltva.
○ Tizenkét éves koromig minden füzetembe belírtam: „Mrs Harry Potter”. Ciki.
° Muriel néni mindig Virginianak hív Ginevra helyett
° Egyszer elsőben rajta kaptam Percyt Penelope Clearwaterrel smárolni.
rossz szokás || Ha ideges vagyok a hajamat csavargatom és ha nem figyelek oda, kifordítva veszem fel a mellényemet, aztán – ha szerencsém van – megfordítom.


        A család

apa ||   Arthur Weasley – 47 éves - aranyvérű
anya ||   Molly Weasley ( Molly Prewett ) – 48 éves - aranyvérű
testvérek ||  Hol is kezdjem?
° William Arthur „Bill” Weasley – 27 éves
° Charlie Weasley -  25 éves
° Percy Ignatus Weasley – 23 éves
° Fred Weasley – 21 éves
° George Weasley – 21 éves
° Ronald Bilius „Ron” Weasley – 17 éves
családi állapot || Kapcsolatban
állatok || Arnold, a törpegolymók <333

Családtörténet ||
Aranyvérű mágus családból származom, ami – mit is mondjak? – elég terjedelmes. Az egész a nagyszüleim, Septimus Weasley és Cedrella Black házasságával kezdődött, sok-sok évvel ezelőtt. Cedrellát kitagadta a Black család a házasságkötés után, mivel már a dédszüleimet is vérárulónak tartották. A nagyszüleim házasságából született az apám, Artyhur Weasley, aki pedig elvette édesanyámat, az akkori Molly Prewettet és a többi már történelem. Született hat fiú gyermekük, majd hetediknek jöttem én, az első lány a Weasley-család fáján nemzedékek óta. És azóta is egyre többen csatlakoznak hozzánk, házasságkötés útján.
 


         Külsőségek

magasság || 166 cm
tömeg || 55 kg
szemszín || barna
hajszín || égővörös
különleges ismertetőjel || A szeplőim és a vörös hajam.
kinézet ||
 
A külsőmet tekintve nehéz elfogadható álláspontra helyezkednem, ezért mindig könnyebb mások véleményére támaszkodni. Amit egyedül is leltárba bírok foglalni, az a hosszú, enyhén hullámzó vörös hajam, az arcomat borító, világos szeplők, amelyek a vállaimon is folytatódnak. A bőröm fehér, szinte sosem barnulok le, hála a tipikus brit időjárásnak. Testmagasságom a koromhoz képest átlagos, nem vagyok sem kimondottan alacsony, sem túl magas. Az alakomra mindig vigyázok, a kviddics és a folytonos bujkálás, izgalom remekül kordában tart, bár úgy tűnik, én sem örököltem édesanyám testalkatát a családunkból. Nem tartozom a Lavender Brown féle vihogó-kacarászó, butuska libák klubjába, akik a pórusaik és a mellméretük miatt aggódnak, ilyen téren amúgy sem volt soha problémám.
Az öltözködésemet tekintve általában talárt viselek, viszont az iskolán kívül a farmert, a színes pólókat, blúzokat, hidegben pulóvereket vagy garbókat preferálom. Mindig igyekszem az alkalomhoz megfelelően öltözködni, egyébként sincs túl bő választék a ruhatáramban. Ez azonban mégsem szokott zavarni.
Szeretek sportosan öltözködni, viszont sosem vagyok kifejezetten fiús. Szívesen viselek szoknyákat, a bátyám, Bill esküvőjére is jól esett elegánsabb ruhába bújni, és a magassarok viselése sem okoz gondot. Máskor viszont csak lófarokba fogom a hajamat, és kinyúlt pólóban, farmersortban garázdálkodom.
egészségi állapot || Nem sűrűn betegeskedem, egyedül Percy okoskodására és Fleur nyávogására vagyok allergiás.


         A tudás

varázslói ismeretek || Azt hiszem, egész jó tanuló vagyok. Az alapokat tudom, persze én sosem mászkálok könyvekkel a hónom alatt, mint Hermione. Ami természetesen nem baj, de nem az én stílusom. Kedvenc tantárgyaim a SVK, a bűbájtan és az alkímia. Talán még a bájitaltant is szeretném, ha nem Piton oktatná …
felvett tantárgyak ||
                      Jóslástan, bár Trelawney professzor félre-jövendöléseitől lassan úgy érzem, akár egy troll is tarthatná az órát; és Legendás Lények Gondozása.
mugli képzettségek || Sosem éltem muglik között, ezért sosem sajátítottam el semmit, ami hozzájuk köthető.
pálca típusa || 11,5 hüvelyk, mogyorófa, egyszarvúszőr a magja
különlegesség || Remekül értek a Rémdenevér-rontásokhoz.


         Szerepjáték-példa

 Szótlanul bámultam a töklével teli poharamat, ami már nagyjából tíz perce érintetlenül álldogált az asztal felém eső sarkán. A csöndet nem törte meg más – kivételesen – csak az evőeszközök csörgése és persze Ron csámcsogása, amit valószínűleg még a Roxfortban is hallottak. Anya épp egy nagy lábos, gőzölgő levest rakott le az asztallap közepére, elérhető közelségben Percyhez, aki olyan gyorsan evett, mintha halaszthatatlan dolga lenne.
A másik oldalamon Fred és George egy hang nélkül, sunyi oldalpillantásokkal adogattak egymásnak valamit a terítő alatt.
Felsóhajtottam.
- Ginny, miért nem eszel? - bökött Anya az előttem gőzölgő, érintetlen ennivalóra, s egyúttal a töklevemre. Szótlanul ráztam a fejem, vörös fürtjeim az arcomba hullottak.
Fred felkuncogott.
- Várod már az első évedet, Ginny? Tudod-e, hogy kivel fogsz egy iskolába járni? - majd egy kacsintással is megtoldotta a kérdést, amire már mind tudtuk a választ, viszont én a puszta kérdezősködésbe is bele vörösödtem.
- Ne … nem …  motyogtam magam elé, miközben nagyon igyekeztem a levesemre koncentrálni, de ha azt mondanám, ment, hazudnék.
Valószínűleg az ikrek is megérezték a hangomból kicsendülő zavart, mert a következő percben mindketten hallattak egy elfojtott nevetést.
Anya eközben már leült Apu mellé, aki ebben a pillanatban is a Reggeli Próféta egy új számát böngészte – amit ezúttal is csak ebéd időben kapott kézhez – és ügyet sem vetett az apróbb családi viszályra. Anyu viszont kapva kapott az elhallgatott történeten.
-  Fred, ne csúfold a húgodat! Amúgy sem baj, ha van valaki, akire felnéz, főleg nem, ha az a valaki olyan, mint Har …
- Jaj, de finooom ez a leveees! - kaptam gyorsan a számba egy teli kanalat, ami rendesen meg is perzselte a nyelvem, de ez semmiségnek tűnt ahhoz képest, hogy anya szóban is összefüggésbe hozza a két dolgot. Harry Pottert és a zavarodottságomat.
Most George horkantott egy nevetőset, miközben az asztal alatt ismét átcsúsztatta azt a valamit Frednek, amivel eddig is szórakoztak.
Durcásan karba fontam a kezem, miközben éreztem, hogy az arcom megint vörösödni kezd.
Ekkor már Percy is beszállt a beszélgetésbe, mert ugye bár semmi nem az igazi, ha Ő nem vesz benne részt.
- Ugyan, Ginny ezen nincs mit szégyellni! Harry Potter egy nagy múltú ifjú varázsló, én a magam részéről alig vártam a múlt évben, hogy személyesen találkozzak vele. A vacsoránál kézfogással üdvözöltem. - Emlékezett vissza nosztalgikus mosollyal Percy, ám George reakciója  lelohasztotta arcáról a mosolyt, ugyanis az a  mondat végén felpattant és mohón rángatni kezdte Ron kezét, az fent említett esetet eljátszva.
- Jaj, Harry, mélységes öröm és megtiszteltetés, hogy végre megismerhetlek! Oly’ sokat hallottam már rólad, ráadásul Őprefiségem még azt is tudja, melyik kezében tartotta a pálcát Ő-Akit-Nem-Nevezünk-Nevén, mikor megsebezett! Őszinte rajongód vagyok, kedves barátom! - hadarta ezt mind őrjítő sebességgel, majd mikor végzett fontoskodva meghajolt és vissza ült.
Percy dúlt-fúlt mérgében, de Ron, Fred és apa alig bírták elfojtani a nevetésüket, egészen addig míg Anya mindüket elnémította egy szúrós pillantással.
Azt hittem, ezzel a kis közjátékkal végre elterelődött rólam a figyelem, de hamar bebizonyosodott, hogy nekem nincs olyan szerencsém …
- Na, Pici-Ginny mesélj csak, mi van veled és Mr. Prefi kedvencével? - kérdezte Fred hirtelen; még azt sem várta meg, hogy igyak egy kortyot.
- Semmi. - feleltem arcomat a hajam mögé rejtve. Ron felkuncogott.
- Szóval ezért beszéltél róla egész nyáron? - kérdezte egy pillanatra felhagyva a rágással.
Kezdett nagyon elegem lenni a kérdezősködésből. Felpattantam, otthagyva majdnem érintetlenül az ebédemet.
- Nincs étvágyam, Anya … -  motyogtam, majd sietve távoztam az ebédlőből.
Felrohantam a lépcsőn, egyenesen a szobámba és hangos csattanással bevágtam magam mögött az ajtót. Engem ne faggasson senki!

Talán egy órán keresztül is fortyoghattam magamban, mikor egyszer csak lépteket hallottam odakintről.
Kíváncsian a kulcslyukhoz érintettem a fülem, gondosan elvonva előle a hajamat, hogy mindent halljak. Izgatott sutyorgásra lettem figyelmes.
Az ikrek egyike épp valami tervről beszélt a másikuknak, és a téblábolásból úgy gondoltam, Ron is ott lehet velük, mert Ő sosem bírt megmaradni egy helyben.
- Akkor ma este? - hallottam a fojtott suttogást.
- Igen. Minden megvan ami kell?
Ekkor már biztos voltam benne, hogy az ikreket hallom.
- Persze, minden kész. Már csak Apa kocsikulcsát kéne megszerezni!
- Ugyan, minek az? Az a tragacs kulcs nélkül is repül.
- Ha sietünk még hajnal előtt haza érünk!
- Bizony Ronci-monci, és hajnal előtt itt lehet a barátod!
- Láttátok az ablakát? Rács van rajta!
- Na, azt majd mi orvosoljuk … tehát a Potti-Mentő-Akció a legjobb úton halad!
 A beszélgetésnek ezzel vége szakadt, én pedig szaporán verdeső szívvel elhátráltam a kulcslyuktól. Alig bírtam felfogni a szavaikat.
- Harryt … tényleg … megszöktetik? Ide? - mellkasomra szorított kezekkel rogytam le az ágyamra. A másnap hajnal pedig még olyan messze volt!


Egyéb

Piciginny akcióban! ^^
A becenevet illetően minden jog fenntartva Andynek! <333
A képekért köszönet illeti viria13-at és burdge-bug-ot. Minden jog ezzel kapcsolatban az övék. (:
Nagyon örülnék, ha Iza bírálna el *.*