Oldal nyomtatása - De Crasso professzor irodája

MISS YOLANDA DELACOUR

A legviccesebb az, hogy még alig telt el egy hét. Azt mondták, a Hollóhát rendezett és fegyelmezett ház, és hogy a tanulói elég intelligensek ahhoz, hogy ne kapják őket folyamatosan kihágásokon. Talán tévedtek - elvégre ha belegondolok, hogy az a dühös képű Wolf is ezt a házat gyarapítja...
ennek a lánynak a nevét már rögtön az első nap hallottam a tanáriban. "hallottátok, hogy seprűvel üldözte a Roxfort Expresszt, mert lekéste?"... A hírek gyorsabban terjednek, igaz, ez a külön pletykacsatornámnak, Gwennienek köszönhetem. Milyen sok előnye van annak, hogy van az embernek egy beépített húga a diákok közt, aki ráadásul szeret fecsegni - mint Gwen. A második sztori már nem volt ilyen vicces: több mint húsz percet késett az év első órájáról, és oda is mugli ruhában, görcipőben érkezett. Aztán elaludt csillagászaton másnap éjjel. Aztán rajtakapják dohányzáson. A férfi mosdóban. Az egész még akkor sem szórakoztatna igazán, ha még én is diák lennék, de ilyen formában kifejezetten dühít. Elég rosszat tesz az imázsomnak, ha nem tudok megzabolázni egy ilyen pajkos csikót. Bár lehet, hogy ez senki mást nem zavar, csak engem?
Rendmániás vagyok. Pech.
A manók úgy tettek, ahogy kértem. mivel úgyis olyan sok elkobozni való van Miss Delacour tulajdonában, inkább felhozattam az egész ládáját, melyet egyébként állítólag nyárra ki se vitt az iskola területéről. megszökött ugyanis, már ezt talán nem hánytorgatom fel, tekintettel arra, hogy elég sokan megszöktek innen az ostromot követő káosz után.
Bármennyire is kíváncsi vagyok, nem nyitom fel a láda tetejét, amíg vendégem ide nem ér. Pontban hatra hívtam, de ismerve a negyed órás fáziskésését, nem is reménykedem benne, hogy időben ideér. A legnagyobb lelki nyugalommal hátra dőlök a bőrszékben, és felrakom a lábam a polírozott cseresznyefa asztalra, majd a kezembe veszem a Historia Magica legújabb számát, és megkeresem a viccoldalt. Az a legérdekesebb az egész magazinban.

:: nagyon nagy bajban lévő őrült véla

Yv miatt vettem fel a tantárgyat, a Rúnaismeretet, mert azt mondta, nagyon izgalmas. Nem is tudom, mit hittem, elvégre neki MINDEN tantárgy izgalmas, még a Mágiatörténet is. Egyedül a tanár miatt volt érdemes tavaly is bejárni – ugye lehetetlen elfelejteni a szexi Daniel Profot. Most a héten pedig nincs is óránk, ráadásul nem is hallottam még csak hírét se, hogy itt lenne az iskolában. Lehet, vissza sem fog jönni? Hm. Jobban kellett volna figyeljek az ünnepi vacsorán.
Mindegy.
Rúnaismereten egy újabb arccal volt alkalmam megismerkedni, aki hát nem sokkal lehet idősebb nálunk, végzősöknél, mégis leesett az állam, amikor kiderült, Ő a házvezetőnk is. Az óra pocsék volt, de egészen addig szimpatikusnak tartottam a srácot – a formás hátsójával együtt – amíg az óra utolsó 3 percében ki nem szúrt magának, és az egész osztály előtt fel nem szólított arra, hogy ma este hatkor jelentésem van nála.

A kérdés az, egyáltalán miért? Nem is csináltam semmi rosszat. Mármint persze, tettem dolgokat, de nem buktam le vele, és szerintem nem is tud róla. Hogyan tudhatna, röntgenszemei vannak? Nanneee. Ez a Roxfort, nem az X-men (sajnos, pedig Rozsomák aaahhww!) S amit utána kaptam, egész álló nap, a lesajnáló pillantásokat, persze együtt érzőt is, illetve elégedettet – természetesen Malfoytól – és megvetőt, azt pedig naná, hogy a saját testvéremtől. Rá volt írva az arcára, hogy szégyelli azt, hogy rokonok vagyunk. Testvérek. Ikrek. Mint két tojás. Képtelen ezt feldolgozni, pedig eltelt már egy kis idő, mióta beléptem a Dealcour dinasztia csodálatos életébe. Igen. Ez egy pöppet ironikus volt.

Ha az volt a célja, hogy megalázzon, sikerült neki. Igaz, nem teljesen, hiszen rólam az ilyen nüánsznyi apróságok egyszerűen leperegnek, de azért mégis. Ez nem volt szép. Egyáltalán nem. S bár elterveztem, hogy igenis megmutatom neki, és másodpercre pontosan fogok érkezni, megint elbabráltam az időt, és már öt perce ott kellene legyek! Az időérzékem pocsék, mindig is az volt, de ebből még senki nem csinált túl nagy gondot EmszíGalin kívül. Hogy ő most a diri? Hoppszi.
Futva kanyarodok be a sarkon, lefékezve az irodájának ajtaja előtt torpanok meg, majd összegörnyedve, a térdemen megtámasztva a kezeim fújom ki a levegőt. Csak ne lihegve menjek már be. Végül összeszedve magam, kopogok az ajtón, s ha hallok valami visszavakkantást, akkor be is nyitok.
- Szépséges, tücsökciripeléssel tarkított estét.. Professzor. – pillantok rá az asztalnál ülőre, ha méltóztatik kinézni rám az újságja mögül, és csukom be az ajtót magam mögött, majd lépek beljebb. Nagyon nehéz, hogy magázzak, és professzorozzak egy ennyire fiatal pasast, de a szabály az szabály. – Elnézést a késésért, csaaaakk.. mm tudja, a könyvtárban voltam, és épp a Rúna ismeretórára feladott könyvet tanulmányoztam. Mélyen. Nagyon mélyen tudja, ééés.. -
Valahol az enyhének nem nevezhető pitizésem itt akad meg, amikor a szemem rátéved a ládára. Az én ládámra, elvégre virágok, meg szívecskék vannak rárajzolva, és persze a rózsaszín szín a domináns. Nincs még egy ilyen infantilis a suliban, aki kidíszítette a ládáját. Csak én.
- Húha, házkutatási parancsot adtak ki ellenem Prof? – Mutatok rá a ládára elkerekedett szemekkel.

ŐK IS CSAK ITT VANNAK
MERT ITT KELL LENNI MÉG EGY PICIT

Hatalmas robajjal érkezik. Amilyen néma a kastélynak ezen szeglete, olyan kristálytisztán hallani még azt is, ha leejtenek egy pálcát valahol. Ez persze igen nagy hátrány, főleg, ha privát hm... megbeszélnivalód akad az irodádban, borzalmas itt a hangszigetelés. Mozdulatlan csend: miért nem nyit be?
Lustán lapozok a magazinban.
Kopog.
- Fáradjon be - szólok ki kegyesen, ám még a lábam sem veszem le az asztalról. Ha már egyszer pózba vágtam magam, legalább lássa is valaki, nem?
Végigmérem a berobbanó kis hölgyet, és egyik szemöldököm hegyesen ível föl a köszöntését hallva. Az igen. Rögtön szabadkozni kezd, na nem mintha kérdeztem volna, hogy merre járt, hisz a legkevésbé sem érdekel. Ha magánszemély lennék - vagy urambocsá, ha még magam is nebuló lennék, és épp ugyancsak bűnösként állnék a tanárom előtt a Delacour-lány mellett, igen viccesnek tűnne a szituáció, és még nevetnék is rajta, de most ezt sajnos nem tehetem meg. Keménynek és szigorúnak kell tűnnöm. Az imázs. A póz.
Lassan összecsukom a lapot, és érdektelenül az asztalra ejtem, mikor látom, hogy észre vette a ládáját. Háh! Mi az hogy! Utálatos félmosolyra húzódik az ajkam.
- Igen - válaszolom csuklóból minden kommentár nélkül, kárörvendően.
Hatásszünet, míg végigmérem a szerelését. Rosszabb, mint Gwendolyn bármelyik partiszerelése, pedig nappal van, és ez elvileg egy iskola. Felkelek a székből, megkerülöm az asztalt, és karba fonom a kezem előtte.
- Ám mielőtt ezt megbeszélnénk, próbálja meg a belépőt még egyszer. Gyerünk, kifelé!

:: nagyon nagy bajban lévő őrült véla

Én tényleg hittem abban, hogy egyszerűen elbűvölöm ezt a fickót ezzel az esetlen, kissé túlpörgött diáklányos viselkedéssel. Nagyon nem is kell megjátsszam magam, mert tényleg olyan vagyok, akár egy őrült pillangó, ami összevissza száll céltalanul. Hm. Lehet nem ez a legjobb hasonlat, nem is érdekes. Nem születtem én költőnek!
Csend, csend, csend és csend. No meg szűkszavúság. Legalább azt megtudtam, hogy valóban itt van a ládám, és ez nem szemfényvesztés, no de mi lesz most? Remélem nem kell mindent kipakoljak. Az nagyon.. nagyon.. istenemre mondom, hatalmas balhé lesz belőle! Hogy magyarázom ki a bilincset? És sütit?
Kellemesnek éppen nem nevezhető fintor suhan át az arcomon, amikor egyszerűen csak kizavar, és arra utasít, próbáljam meg még egyszer a dolgot. Nem reklamálok, legalábbis nem mondom ki, hanem kimegyek az ajtón, várok pár másodpercet, és újra benyitok.
- Ja wohl, mein Führer, guten abend! – rontok be elegánsan az ajtón, s veszem elő minimális német nyelvtudásom, amit még a nyáron szedtem fel az egyik rock fesztiválon, egy elég.. érdekes koncerten, sok kopasz, bakkancsos úriember és persze Ethan társaságában. A karom is lendül, pont úgy, mint a második világháborús filmekben, és az arcomon nem látsdzik semmi, csak.. próbálom a vigyorom elrejteni. – Oké, bocsánat. Megpróbálom megint. -
Tessékelem most ki magam önállóan, minden rendreutasítás nélkül. Nem létező szöszöket porolok le a vállamról, s simítom végig a hajam, majd kopogok, és belépek.
- Jó estét Professzor. Ha nem tévedek, ezt az időpontot nevezte meg, hogy megjelenjek az irodájában. – Úgy tolom a dolgot, mint Yvette, csak nekem a jeges, citromba harapott fej helyett hihetetlen bűnbánás van az arcomon. Megjátszott persze, de akkor is ott van!

HOGY MEGNÉZZÜK, AHOGY AZ ISTENT KERGETIK
BOTOKKAL AZ EMBEREK

Szó nélkül sarkon fordul, bár látom, az álla kellően leesett. Ahogy elnézem, egy cseppet be is ijedt. Rendben, ezek szerint a szigorúság és a zord arckifejezés még mindig beválik a diákoknál. Remek. Előbb legyen meg a tisztelet, aztán utána lehet lazítani. Kissé feszült vagyok, bár jól titkolom. Végül is a diákjaim fejében is biztos megfordult már, hogy alig vagyok idősebb náluk, bár a szemüveggel rásegítek a dologra.
Épp kezdeném optimistábban látni a dolgot, mikor ismét betör a szobába, és valami idegen nyelven kiált egyet, amiről először meg sem tudom állapítani, hogy milyen nyelvem van. Fellendíti a karját, de fogalmam sincs, mit akar ezzel. Meglepetésem és értetlenségem ötvöződik kellő rosszallásommal, ahogy félig felvont szemöldökkel rámeredek, de persze talán ez se kellett hozzá, hogy ismét kiforduljon az ajtón, pedig már kitaláltam, milyen gúnyos megjegyzéssel is méltatnám a kis produkcióját.
Ez meg mégis mi a sz*r volt?
Megint magamra maradok, és várakozással telve figyelem az ajtót, melynek kilincse ismét moccan. És végre azt az alázatos diákot látom a küszöbömön, akire számítottam. Ez a látvány csodálatos, olyannyira, hogy beljebb is invitálom:
- Így igaz, fáradjon be.
Persze tisztában vagyok vele, hogy a mimikája és még a nyájas szavai is csak egy színjáték részei, de végül is én kényszerítettem ki belőle ezt a hamis bűnbánatot. Mindenesetre remélem, ez így is marad mostantól. És nemcsak vele, hanem mással is.
De térjünk a tárgyra.
- Tudja, hogy miért van itt? - kérdezem, csak a miheztartás végett, bár lehet, hogy meg sem várom a választ, és elkezdem felsorolni végeláthatatlan bűnlajstromának pontjait.
- Alig egy hete vagyunk az iskolában, ön mégis legalább egy tucat kihágást követett már el. Például hogy is volt az az ügy az iskolai vonattal és a seprűvel?
Egy. Mondjuk ez nem igazán kihágás, végül is az iskolába időben elért.
- Vagy ott van az eset azzal a mugli cipővel, mi is a neve? Görcipő? Tudja, hogy a mugli tárgyak mindegyike nem kívánatos eszköz ebben az iskolában? Akárcsak a mugli öltözék. Mondja, tud róla, hogy amíg a kastély falai közt van, a Roxfort egyenruháját kell viselnie? Mondja, mégis mi ez magán?
Mondjuk, az a baj, hogy egészen lehengerlő ezzel a furcsa kis csillogással a szemében. Biztos sok férfinak bejött már ez a kis trükk, de én vélák közt nőttem fel.
Igaz, ez nem nyújt teljes védettséget a vélavarázs alól. Sajnos. Igyekszem ellenállni a kis praktikáinak.

:: a "valódi" bűnbánást megtestesítő őrült véla

Meglepődik. Ez volt a cél, nem hiszem el, hogy ennyire citromba harapott alak lenne, elvégre nem sok év lehet közöttünk, sőt, mondhatnám azt is nagyképűen, egy korosztály vagyunk, egy kis vicc pedig sosem ártott még senkinek, nem igaz? Az értetlenséget viszont nem igazán értem, elvégre a történelemóra az történelemóra, vagy neki nem meséltek a második világháborúról? No ez viszont nem vicces, de van aki értékeli az akasztófa humort. Nála nagyon nem jött be a dolog, sebaj. Legalább megpróbáltam oldani a hangulatot, még ha Ő pont az ellenkezőjét is akarta elérni. Tanácsosabb lenne meghúznom magam. Yv szerint a kicsapás így is a fejem felett ólálkodik, mint valami rossz viharfelhő, de szerintem ez túlzás.

Biccentek egyet szűkszavúan, s beljebb is lépek, az ajtót finoman becsukva magam mögött. Egy lépés, majd még egy, s előtte is állok közvetlenül – mármint a normális távolságot megtartva -, ujjaim magam előtt összekulcsolva, nem pedig a farzsebembe dugva, s pislogok rá nagy kutyaszemekkel. Kérdez tőlem, bár nem tudom minek, amikor nem hagyja, hogy meg is válaszoljam. Csak a vállamat rándítom meg tanácstalanul, s még mindig rámeredek, hallgatva a kihágásaim. Amik pár perc után kiderülnek, hogy.. hogy egyszerűen csak nevetségesek! Most komolyan ennyiről van szó?
- A seprűs dolog csak egy kényszer megoldás volt Professzor. A nyáron beutaztam a világot, és teljesen elvesztettem az időérzékem. Három nappal a vonat indulása előtt jutott eszembe az, hogy nekem már hazafele kellene tartanom, de akkor még csak Hawaii szigetein voltam, hisz tudja, hulahula lányok, napfény, tenger és koktélok.. Nem értem vissza időben, s lekéstem a vonatot, ezért kényszerültem arra, hogy seprűvel eredjek utána, és másszak be az egyik kupé ablakán. Csak nem az az idióta Malfoy köpött be? – Egész nyugodtan kezdek bele a magyarázatba, s csak a végére engedem el ismét magam, elfeledve a játszott szerepem korlátait. Ezért lehet az, hogy felháborodva gyanúsítom meg Malfoyt. Nem éppen jó ötlet, főleg, hogy az a kis spicli most mindenki kedvence, újabb rossz pontot sikerült begyűjtenem, remek. – Elnézést. Akartam mondani.. pont Draco Malfoy és Vikitria Mirol voltak azok, akik beengedtek a vonatba. Úgy gondoltam, rajtuk kívül senki más nem tud az incidensről. -
Mert én maga vagyok a feltűnésmentesség királynője. Nem is értem, hogy gondolhattam ezt másképp, ehhee.

- Görkorcsolya. – adom meg a pontos nevét, s elvigyorodok, de gyorsan le is törlöm a képemről, s megpróbálok halpofát produkálni. – Nagyon hasznos eszköz, gyorsan odaérek az óráimra, és fejleszti az egyensúlyérzéket is. -
S mindezt halálkomolysággal adom elő. Elvégre nem csak az ostoba könyvek jók valamire!
- Öhm.. – karjaim kissé szélesebbre tárom, miközben végignézek magamon, miután megkérdezte, mi is van rajtam. Nem értem a kérdést. – ..tornacipő, farmernadrág, és póló. Én komolyan azt hittem, hogy csak a tanórákon kötelező az iskolai egyenruhát viselni, s szabadidőben megengedett a saját holmi használata. Elvégre mindenki így csinálja. –
Valóban, csak én nem. Mert én még az órákra sem mindig veszem fel a talárt, nem hogy a többit, ing, szoknya, meg nyakkendő, bbrr! Viszont hétvégenként mindenki a maga kis mackójában nyomja a KH-ban is, s Roxmortsba is így járunk ki.
- Ugyan Professzor, én olyan ártalmatlan vagyok, mint egy icuripicuri kis katicabogár. – meresztek rá ismét bűnbánó szemeket, és a jobb kezem felemelve mutatom meg a katicabogár méretét a hüvelyk és a mutatóujjam között. – Igazán nem akartam én rosszat senkinek, de tényleg! -

NEM TUDJA MÉG, MI VÁR RÁ
NEM HINNÉ EL, HA MONDANÁM

Na, hát kár volt kérdést feltenni neki. Sose tégy fel egy nőnek kérdéseket - a végén még válaszol rájuk! Nem feltétlenül lettem volna kíváncsi a magyarázatokra, ám ha már feltétlenül meg kell hallgatnom őket, viszonylag érdeklődő arckifejezéssel teszem ezt, egy pillanatra sem véve le a szemem a véláról. Már csak azért sem tudom ezt megtenni, mert, nos, a lány véla, legalábbis félig, vagy negyedrészt mindenképp.
Hawaii és hulahula? Miről beszél? Komolyan beutazta a világot (és azt hiszi, hogy ez engem érdekel), vagy csak ennyire hülyének néz? Pókerarcomról semmi sem olvasható le, mindössze fél szemöldököm kúszik egyre és egyre magasabbra, talán rosszallóan, talán értetlenül, netán megrökönyödésem mértékét illusztrálva ezzel.
Nem téved a lány, valóban... Malfoy "köpte be". El kell fojtanom egy csendes muhaházást, ahogy a gyerek szóba kerül, hisz ahogy elnézem, Miss Delacour és én hasonló véleménnyel vagyunk a fiatalúrról, mely valljuk be, nem valami rózsás. Ez az egy apró kis tény többet javít a helyzetén, mint az összes többi magyarázkodás együttvéve. Na nem mintha különösebben meg akartam volna büntetni, sokkal inkább szeretném a "beszélgetés" végére elérni, hogy ez a vadóc betartsa a szabályokat a továbbiakban, hisz az én házam tagja, és nyilván igen rossz fényt vetne rám, ha még a diákjaimat sem tudnám rendesen fegyelmezni. Azonban egyre inkább tűnik úgy nekem, hogy nem lesz könnyű dolgom, hisz ez a szeszélyes teremtés olyan, akár egy betöretlen csikó.
- Nem, igazság szerint nem Malfoy mesélt az attrakcióról. Nem volt rá szükség, hogy spicliskedjen, mivel a fél vonat látta, hogy elrepül az összes kabin ablaka előtt - festem le a helyzetet egy másik szemszögből, kicsit könnyedebb hangnemben. - Felteszem remek kviddicsjátékos - teszem hozzá félig gúnyosan, félig cinkosan, jelezve, hogy tőlem akár lapozhatunk is. Nem mintha az összes vádpont alóli kimosakodását végig akarnám hallgatni, bár kétség kívül szórakoztató, akár egy stand-upos.
- Tehát azt állítja, hogy a görkorcsolya egy gyógyászati segédeszköz, mivel képtelen egyenesen járni? - kérdezem, miközben látványosan tetőtől talpig végigmérem a hölgyet, arcomra mesterséges értetlenséget biggyesztve. A mustra ennél nem is lehetne szemtelenebb. - Én nem látom, hol a probléma - összegzem végül a látottakat.
Ám az öltözékbörze csak most veszi kezdetét. Felemelem a karom, és ránézek az órámra a csuklómon.
- Lassan fél hét lesz, közeleg a vacsora, ahol viszont iskolai öltözékben kell megjelennie. Ez az egyik, a másik pedig az, hogy tudtommal az órákon sem mindig viseli a formaruhát. Van valami különösebb oka ennek? Talán a nyaralás alatt nem sikerült új holmikat beszereznie?
Szívszorongatóan bűnbánó kiskutyaarcába nézve ugyan egy cseppet sem lágyulok el, mindenesetre kimondottan bájosnak tartom.
- Higgye el, én is jót akarok magának - hazudom gond nélkül -, de a bűnbánás a beismeréssel kezdődik.
Hát hogyne. Na meg persze a szembesítéssel. Apropó...
Végre-valahára a láda felé fordulok, és rászegezve a pálcámat, megkísérlem kinyitni, ami persze csak akkor lehetséges, ha nincs rajta valami idegenektől védő rontás vagy hasonló.
- Mivel úgy vettem észre, hogy a ruhatára 90%-a idétlen mugli ruhadarabokból áll, kénytelen vagyok átvizsgálni a személyes holmiját. Tudja, a mugli tárgyak itt igen kevéssé kívánatosak, mégoly egy egyszerű golyóstoll sem.Tehát lássuk, mit tartogat számunkra a varázsládika? Mielőtt elkezdjük, óhajt valamit bevallani? Netán saját akaratából az asztal melletti feneketlen szemetesbe dobni? - teszem fel a kérdést, megadva az esélyét annak, hogy a kis titkait megőrizhesse, hisz én sem annyira lennék kíváncsi egy féltve őrzött, cukorsziruptól csöpögő nyálas naplóra, ezeket nyugodtan kiszelektálhatja előre...

i'm trouble
yeah trouble now

- Nem is tudja, mennyire jók a feltételezései Prof, kár hogy nem volt már itt tavaly is, akkor még játszottam a házam csapatában fogóként, és nagyon is jól szuperáltam ami azt illeti. Végül saját elhatározásomból léptem ki, de ez egy hosszú történet. – S kivételesen nem akarom elmondani, bár szeretek mások idegeire menni azzal, hogy sokat szövegelek. Viszont egy hetyke kis legyintéssel tekintem én is lezártnak a témát, majd mosolygok rá szélesen, miután ő is villantott nekem egy olyan kis zabálnivaló cinkos mosolyt. Nem mintha a zord pofa nem állna jól neki, de abban a másodpercben esküszöm klasszisokkal helyesebb volt, már ha ezt lehet fokozni. Áh, nem is, hülyeségeket beszélek, elvégre ha a másikra nézek, nem azt a tipikus szépfiús vonások köszönnek vissza rám, hanem sokkal inkább karakteres, markáns vonások, és ez.. szexi. Harrrr!

- Tessék? Gyógyászati segédeszköz? Tejóég, dehogy! Honnan veszi, hogy nekem szükségem van olyanra? Hát nézzen csak ide! – Mintha feltétlenül be kellene bizonyítanom azt, hogy nem vagyok egy két ballábon járó szerencsétlenség. Ami szerintem azért látszik, mivel nem járkálok mankóval, s egyébként is a feltételezés maga vérlázító! Odalépek az asztalához, közvetlen mellé, s felkapva egy könyvet, rakom a fejem búbjára miután kihúztam magam, s teszek egy kört az íróasztal körül úgy, hogy az a vaskos darab – ami fogalmam sincs, milyen iromány lehet – még csak meg sem mozdul. – Látja? Megmondtam én! Ami a görkorcsolyát illeti, egyszerűen csak vázoltam az előnyeit. Én még balettra is jártam képzelje. – Bólogatok nagy komolyan, miközben visszateszem a könyvet az asztalra, és a ládám mellé lépek, s felelem a karjaim a magasba, mint egy balerina, minek hatására felhúzódik a pólóm, s hála a csípőnadrágnak, bevillan a fekete tündérminta, de én még csak észre sem veszem, hogy a tanáromnak, a házvezetőmnek (!!) villogtatom a tetoválásom. S mintha valóban arra készülnék, hogy lenyomok itt neki egy komplett Diótörőt, vágom be a komoly arcot, amit a balerinák szoktak, azt a savanyú citromba harapottat, de szint azonnal megremegnek az ajkaim, majd lenevetem magam, s a karjaim leengedem magam mellé.
- Sajnos nem volt hosszú a karrierem, azt mondták, nem vagyok odavaló, de igazából mai napig nem értem miért, csak mert egy kicsit elevenebb vagyok, mint a többi csaj? Ehh.. - Tudom én, hogy nem érdekli a dolog, főleg ez a sok felesleges információ, de csak úgy dől belőlem, megállíthatatlanul, s nem tudom még csak kontrollálni sem. Najó, tudnám, ha akarnám, de nem akarom.

- Óh, hát én azt hittem, itt leszek egész este, nem is készültem arra, hogy lemegyek a vacsorára, pedig akkor minimum a taláromat felvettem volna. – Tárom szét a karjaim kissé, és ismét egy nagy, ártatlan pillantást sikerül produkálnom, majd egy enyhén kétértelmű mosoly jelenik meg az ajkaimon, de hamar el is tűnik, épp csak, hogy átsuhant az arcomon annyi időre, hogy a másik észrevegye, feldolgozza, és lehetőleg értelmezze. – Sajnos a ruhatáram elég gyér, ami az iskolai egyenruhákat illeti, és így a nővérem cuccaiban járok, de megígértem neki is, és most magának is, hogy a legközelebbi roxmortsi hétvégén feltétlenül pótolom ezt.
Komolyan, ha ezt megúszom, az órákra mindig rendesen felöltözök! Khm.. magamhoz képest rendesen, és normalizálódva. Azt a cuki kis fekete balerina cipőt, vagy mit nem biztos, hogy bevállalom ÉN, mint a tornacipők szerelmese, de a többi még oké. Elvégre mi a baj, ha az egyenruhát mondjuk egy rózsaszín lábbelivel feldobom? Vagy esetleg egy citromsárga harisnyát veszek fel? Abban igazán nincs semmi.
- Jó, beismerem, nem én vagyok a felöltözött mintadiák, és azt is tudom, hogy az egész iskola arról beszél mennyire lökött vagyok, és úgy nézek ki mint egy papagáj, de most őszintén.. Tehetek én arról, hogy egy egyéniség vagyok? – Kicsit sem önelégült kérdést egy kellően drámai megmozdulással teszem színesebbé, ahogyan a kezem a szívemre teszem, mint egy lelkiismeretes ember, vagy mint aki igazán nem tehet semmiről. Valahogy ki kell magyarázzam magam, s csak nem lehet olyan nagy falat ez a zabálnivaló srác sem.

- Átvizsgálni? Ez nem sérti a személyiségi jogokat? – kérdezem elkerekedő szemekkel, s most aztán tényleg valós érzelmek ülnek ki az arcomra. Semmi színészkedés vagy megjátszás, műmosoly és miegymás, nem. Ez valódi rémület. Abban a ládában van az életem, és bizony.. vannak benne olyan dolgok, amiket a saját házvezetőmnek nagyon nem kellene látnia. – Khm.. hát lenne pár olyan dolog, ami.. hm, túl személyes érti, szóval én ezt most.. öö.. –
Abbahagyom a szabadkozást, és egyszerűen csak a láda elé guggolok, s kinyitom. Az, hogy rendetlenség van benne, nem kifejezés. Könyékig beletúrok a könyv és ruha rengetegbe, s egyszer csak kihúzok egy fehér pólót, majd a vállainál megfogva a darabot, mutatom felé.
- Ugye ezt nem kobozza el? – az a bizonyos darab nem csak egy egyszerű fehér póló, hanem egy ANTI DRACO MALFOY CLUB nevezetű póló, ami pontosan ezeket a szavakat, fekete és vastag betűkkel hirdeti, egy képpel egyetemben, amin Draco feje egy piros karikában szerepel, és át is van húzva. a halom tetejére dobva tovább kutatok, s még csak el sem pirulok, amikor csipkés combfix, na meg harisnyatartók is előkerülnek. Nem. Ennél vannak sokkal arcpirítóbb dolgokat, úgy mint a rózsaszín pamacsos bilincs, na meg az a kis rózsaszín, elemes, apró nyulacska, ami.. öö, kkkkhhrr.. nevezzük egyszerűnek csak sütinek. – Bevallani valóm nincs ~ szerencsére egy darab füves cigi sincs nálam! ~ viszont ezeket sem bemutatni nem akarom, sem pedig kidobni.
Magyarázom, miközben még mindig turkálok, majd amikor a kezembe akad a két, enyhén szólva is enyhe célzattal bíró tárgy, megpróbálva elrejteni a hátam mögé, miközben felállok, és megfordulok. Nagyon biztos vagyok magamban, és a láda mellé állva pillantok rá.

OH WHERE, OH WHERE
HAVE THE SMART PEOPLE GONE?

Nocsak, íme az első diák, aki azt mondja, kár, hogy eddig nem voltam az iskolában. Bár többen is így gondolnák - no de nem baj, majd annak is eljön az ideje. A lány gondolatait elnézve egészen más jár most a fejében, mint a formaruha vagy a házirend kérdése, és ez akár imponálhatna is, ha most épp nem a tanári tekintélyt akarnám növelni a hölgyrajongóim száma helyett.
Mikor fogja magát, és felkapja azt az öníró szótárt az asztalomról, azt hiszem, egy pillanatra leáll a szívverésem: ha túlságosan megdönti a lapokat, kiesnek belőle a betűk! Többhetes munkámat tenné tönkre vele egyetlen másodperc alatt! Úgy vetődök rá a témára, mintha egy törékeny ólomkristály csecsebecsét tett volna a feje tetejére, és lekapom a fejéről, hogy biztonságba helyezhessem a drága kötetet. Lehet, hogy ezt pillanatokon belül magától is megtette volna, de jobb biztosra menni. Fellélegezve fordulok felé, hogy megnézzem az újabb mutatványát.
- Roppant tehetséges - mondom, egy futó pillantást vetve a félkész spiccre. - Nem is értem, miért rúgták ki a táncosok közül.
Ó, dehogyisnem értem, a vak is látja, hogy ebből a lányból tüzes vassal sem lehetne primadonnát nevelni. Legalábbis hagyományosat nem. Mikor befejezi a mutatványt, akkor tűnik fel kilógó csípőjén az odatetovált tündérminta, melynek láttára ismét magasra kúszik fel a szemöldököm.

- Állj - szólok rá erőteljesen, és szinte megbabonázva meredek a szinte láthatatlan hasa alá, ahol az előbb... - Emelje fel a pólóját.
Ez a parancs, ha más körülmények közt hangzik el (mit más körülmények? Azok épp hogy pontosan megfelelőek) egész másféle értelmet is jel, mint jelenleg, bár amint a szavaiból észlelem, ő is mestere a kétértelmű célzásoknak. Ha a kérésnek eleget tett, szúrós pillantással jutalmazom a kis tündérmanó újbóli látványát, és megérdeklődöm:
- Mondja, van ilyen tetoválása máshol is? Vagy inkább ne akarjam tudni?
Nem, nem adom fel, közelében sem vagyok, de ez a lány kezd túl sok meglepetéssel bírni ahhoz, hogy ez a vacsoráig hátralévő röpke... (megnézem az órám) húsz perc elég legyen a megregulázásához. Amit lekezdtem, azt nem hagyom befejezetlenül, tehát lehet, hogy elmarad a vacsora.
- A tetoválásról annyit, hogy mindenképpen tartsa letakarva. Ellenkező esetben felhatalmazva érzem magam arra, hogy kivágjam onnan egy forró pengével, ami nagy kár lenne a finom kis bőréért.
Igen, az én tetoválásommal is ezt akarták csinálni a Durmstrangsban annak idején, mikor büszkén mutogattam, de akkor inkább úgy határoztam, hogy jobb ha eltakarom. És lám, a karom még megvan.
Erről ennyit.

Egész este itt akar lenni? Nocsak, már fel is ajánlkozik a kislány? Túl nagy a kísértés, hogy ne monitorozzam le ismét a gondolatait, és nem kell csalódnom. Egy kósza, magabiztos félmosoly csúszik a szám szegletébe, amint eljátszom a gondolattal, de a jó dolgokat hagyjuk későbbre. Térjünk vissza a témához.
- Nos, ebben az esetben próbáljon egy kicsivel kevésbé kirívó egyéniség lenni, és akkor talán nem kell hogy több ilyen beszélgetésre sor kerüljön - summázom jótanácsaimat az öltözködésre nézve. - Ez egy több mint ezeréves intézmény, és az önök egyik tanára sem jár be szakadt farmerban és ÉLJEN A SÖR feliratú pólóban órát tartani. Amíg ez így van, maga se tegye.

És akkor jöjjön a várva várt pillanat! Kinyitom a ládát, miközben jól hallható aljas kacajt hallatok.
- Személyiségi jogok? Miről beszél?
És közelebb sétálok én is a kínos titkokat és rejtegetnivalókat magába temető kincsesbányához. Abból, hogy mennyire zavarba jön, arra következtetek, hogy akadnak itt bizony szennyesek, de most szándékosan nem kezdem el az elméjét kutatni, legyen minden meglepetés igazi kincs.
- Csak tessék - intek majdhogynem nyájasan, és szinte perverz, ám diszkrét mosollyal figyelem, ahogy Miss Delacour belekotor az utazóládájába. Nagy meglepetésemre egy kínosnak vélt ruhadarab máris előbukkan, ám amint elolvasom a feliratot és a képet, nagyvonalúan intek:
- Ezt nyugodtan megtarthatja.
Igazából tetszik ez a póló, hisz bármi, ami annak a kis köpetnek kellemetlen perceket szerez, az nálam nyerő.
Nem kell sokáig várnom, hogy a diákom megtalálja azt, amit keresett. Úgy nézem, igyekszik dugdosni, ám én keselyűként csapok le a várva várt holmira. Igazából kedves tőle, hogy előre kiválogatta, mi is az, amiről beszélgetni érdemes.
- Vagy kidobja, vagy a kezembe adja. Igazából ha beletenné a szemétkosárba, akkor úgyis kikerülne onnan előbb-utóbb. Szóval?
Kinyújtom a kezem, mintegy felkérve rá, hogy adja csak szépen a kezembe azt, amit rejteget. Ha nem tenné, egy invitoval akkor is megoldanám a problémát, tehát alku nincs.
Az pálcám végére akasztva emelem fel a bilincset a szemem elé, és amögül nézek egy pillanatra a delikvensre amolyan "ez most komoly?"-fejjel.
- Felteszem, a humoros osztálytársaitól kapta vicces ajándékként - adom elő az első és legkézenfekvőbb magyarázatot arra, hogy mégis MI EZ, és főként hogy kerül ide. - Inkább az a kérdés, hogy önt kötözték-e ki, vagy maga kötözött ki valakit vele. Lebilincselő este lehetett.
Leeresztem a pálcát, vele együtt a bilincset a tanári asztal közepére, és megvizsgálom a másik tárgyat, ami egy rózsaszín nyúl, ami teljesen ártatlanul vigyorog a képembe. Ebben mi a pláne?
- És ez mi? - érdeklődöm, hiszen egyelőre kb annyi funkciót tudok tulajdonítani a nyuszikának, mint egy átlagos gumikacsának, attól eltekintve, hogy ez súlyánál fogva nyilván képtelen lenne úszni a vízen.
Ahogy forgatom a kezemben, nyilván reakciót váltok ki belőle, hiszen egyszer csak elkezd rezegni, ráadásul igen erőteljesen. Szorosabban fogom meg, mielőtt még kiesne a kezemből, és ismét megforgatom, hogy valami értelmeset kihámozzak a dologból, de be kell vallanom, hogy nem értem, mi a nyuszi titka. Így hát kénytelen vagyok kérdőn nézni Yolandára, remélve, hogy beavat.

- Na de Professzor! – tetetett felháborodással a hangomban reagálok az utasítására, és kerekítem el kissé a szemeim. Tudom én, hogy csak a tetoválásról van szó, nem pedig arról, hogy hirtelen megvilágosodott. Rájött, mennyire is akar engem, és bizony most magához ragad, és nem ereszt el, amíg a nap újra fel nem bukkan a horizonton! Hmm.. túl sokat képzelődöm, és valószínű az a sok ponyva sem tesz túl jót nekem, és az irreális romantikus és enyhén túlfűtött álmaimnak. Jobommal megfogom a pólóm, s feljebb emelem a pólóm, a farmeromba akasztva hüvelykujjam húzom le kissé a nadrág derekát, így megmutatva a fekete kis tündérmintát. A kérdésnél árulkodóan remegnek meg az ajkaim. Nem, nem nevethetek. Egyszerűen nem szabad, nem röhöghetek a képébe szemtől szembe és ennyire nyilvánvalóan, de hát.. annyira édes, ahogy ezt a kérdést felteszi, és annyira..! Egyszerűen csak kirobban belőlem a nevetés, és hangom no meg a jó kedvem betölti az egész helységet. De ez persze hamar alább hagy, amikor elkezd papolni nekem, én pedig összefonom magam előtt a karjaim, és forgatom meg a szemeim. – Jesszusom, úgy csinál, mintha maga nem lett volna tinédzser soha, mintha most is.. valami vén trottyos, begyöpösödött öregember lenne! Forró pengével? Ne mondjon nekem ilyeneket kérem. Ne akarja az Ön iránt táplált végtelen rajongásomat gyökerestül kitépni a szívemből! -
Véleményem szerint ez roppant édesre sikeredett. Legalábbis a vége, főleg, hogy olyan drámaian a mellkasomra tapasztottam a kis kacsóim is, és meresztettem rá nagy-nagy.. naaagy szemeket. Elvégre az egész szituációt sikerült elbagatellizálnom, holott elvileg arra menne ki ez a játék, hogy megregulázzon. Hogy a tekintélyét az én szememben még inkább megnövelje. Lehet, hogy Piton helyére pályázik ezzel a viselkedéssel? Jó úton halad, bár nálam nem igazán. Piton a viselkedése mellé nem volt szívdöglesztő, nem úgy mint Ő.

- De ha már kérdezett a tetoválásaim számáról, akkor bizony be kell valljam Önnek Professzor, hogy nagyon rossz kislány voltam, és a nyáron szereztem még ... egyet. – mintha újdonság lenne az, hogy én rossz vagyok. Most biztosan azt várja, hogy bűnbánóan, az orrom alatt motyogva regélem el, hol is van az a minta, mit is ábrázol. Ugyan kinek kellenek a szavak? Az egyik pillanatban még csak sejtelmesen mosolygok, a másikban már meg is fogom a pólómat, és egyszerűen csak leveszem, majd a ládára dobom egy laza mozdulattal. Ha eddig nem lett volna ez az egész szituáció félreérthető, most, hogy itt állok előtte egy fekete csipkés melltartóban.. igen. Nagyon is félreérthető, de mégis egyértelmű. Nem vagyok szégyenlős, és kevés olyan dolog van, amivel engem zavarba lehet hozni, ez pedig a másik fél számára is nyílván valóvá válhatott ezekben a másodpercekben. Ráérősen fordulok meg, neki háttal. Összefogom a hajam, s félrehúzom, hogy a hátam láthatóvá váljon. Nem látszik az égvilágon semmi, de mi okom lenne a hátam mutogatni, ha tényleg nincs ott semmi? Van amikor a szem nem lát semmit, még is sokkal több minden rejtőzik a felszín alatt. Nem akarom az idegeit húzni a szexi tanerőnek, így a farzsebembe nyúlva húzom elő a pálcám, és érintem a jobb lapockámhoz a hegyét. A megérintett ponttól kezd kirajzolódni a mintha, mintha folyamatosan folyna szét a színes festékek sokasága. Abból az egy kis pontból az összes égtáj felé haladnak a színes indák, keresztezve egymás útját. Egy egész nagy területet foglal ez el a testemen, s mintha csak a semmiből teremne ott a színes ágak tengerében egy kolibri, melynél csak a valóságban látott színes példány szebb csupán. Az egész minta él, mozog, s így maga a kis madár is. – Eksü ez a kettő van csak, illetve még van egy kis apróság.. -
Azt nem tudom, hogy ezzel csak tetézem a bajt, vagy sikerül végre kibillentenem a közömbös és fagyos, már-már melegnek tűnő férfi képéből, de ahogy a vállam fölött rá pillantok, végig nyalom a felső ajkam, mindezt úgy, hogy a nyelvemben lévő aprócska fém is jó láthatóvá váljon.
- A testékszerekről mi a véleménye Professzor? Savba kell mártani? – szemtelenkedek, s szembefordulok vele, majd várakozóan rápillantok. Na erre varrjon gombot, kedves Tristram!

- Hogy miről beszélek? Arról, hogy az én személyemhez fűződő jogok biztosítják a háborítatlanságot és beavatkozás mentességet, amelyek a társadalmi rendeltetésekhez és a társadalmi szerepek betöltéséhez szükségesek. Véd a szükségtelen, illetéktelen beavatkozásoktól, mint például ez itt. Kétségkívül élvezi a helyzetet, nem? – az a kacaj mindent elárult. Én pedig csak azért sem veszem vissza a felsőm, kivéve ha erre külön felszólít, de akkor nagyon is elgondolkodtató az, hogy talán egy homival van dolgom. Nem mintha bajom lenne a melegekkel, sőt. Egyszerűen csak kár lenne ezért a félistenért! Elvégre jó kis alakom van, hála a sok éves sportnak, az izmaim is mind a helyükön vannak, és maga a fehérnemű is tetszetős, akkor meg minek könnyítsem meg a dolgát azzal, hogy a bájaim elfedem?

Hatalmas sóhaj kíséretében ejtem az elrejtett tárgyakat a kezébe, s húzom el dacosan a szám, mint egy jelezve, meg vagyok sértve. Nézegeti a bilincset, én pedig pléh pofával állom a tekintetét.
- A feltevése helytelen. – óh, kezdem megint visszanyerni az eredeti hangulatom, mert ezt már mosolyogva közöltem vele. – Én vettem magamnak. Tudja, szeretem az extrém dolgokat, az újdonságokat, azt pedig még inkább, ha valaki képes arra, hogy.. megszelídítsen. Ezzel pedig úgy gondolom, megválaszoltam a költői kérdését, ki is volt az, akit kibilincseltek az ágyhoz. -
Nos, ami viszont a következő apróságot illeti.. korábban, mintha említettem volna, hogy engem nagyon nehéz zavarba hozni. Elérkezett a pillanat, amikor ez megtörténik, s arcom szabályosan lángba borul, ahogyan a rózsaszín kis süti és a Prof között kapkodom a tekintetem.
- Hát ez egy..ööö.. nyuszi alakú.. mmm.. – keresem a megfelelő szavakat, egy kamu tárgynak a nevét. Gyerünk Yo, gondolkodj. Gondolkodj, könyörgöm, találj ki gyorsan valamit. Vajon mennyire érthet az ilyen muglis erotikus dolgokhoz? Remélem semennyit, bár az eddigi viselkedésem után nem tudom, miért is érzem magam kellemetlenül. Feszengésem pedig csak tetőzni látszik, amikor süti elkezd rezegni a kezében. – ..öö.. ujjbegymasszírozó! Igen! Ez egy ujjbegymasszírozó! -
Ennél nagyobb sületlenséget nem is találhattam volna ki. Ráadásul csak úgy elkezd belőlem ömleni a szó, szinte megállíthatatlanul.
- Iszonyat kényelmetlen a pennákkal írni, főleg olyan sokat! Én a golyóstollakhoz szoktam, azok a legkényelmesebb íróeszközök. S tudja, nem akarom, hogy bármiféle bőrkeményedésem legyen a sok körmöléstől. – apró kis lépésekkel settenkedek oda hozzá. Nem bírom tovább nézni ezt a jelenetet. Kinyújtom a kezem, bár kétlem, hogy elég gyors legyek, hogy gyors ki tudjam kapni a kezéből. – Ez a tárgy annyira nem érdekes, csak nekem egy kedves kis.. emlék. Van még más a ládámban, amit érdeklődve tanulmányozhat, úgy hogy.. visszakaphatnám sütit? -

Szinte biztos vagyok benne, hogy marhára nem fogja visszaadni.

SAY ALRIGHT
SAY OK

Ez a csengő kis kacaj akár el is bűvölhetne, hisz hirtelen tömény lesz a levegő a vélavarázstól, kicsit olyan, mintha édes csillámport lélegeznék be ilyenkor, a cukoríz pedig szétárad az egész számban. Kellemes varázslat, meg kell hagyni, de nem vagyok egy olyan ostoba fajankó, aki ellenállás nélkül sétálna bele egy nő csapdájába.
Különben is, a szavai egyáltalán nem hízelgőek! Pontosabban igen, de nem úgy, ahogy én akarom. Sokkal jobban beindulnék egy "igen, tanár úr"-tól, azt hiszem, szemérmes pillarebegtetéssel kísérve. Bár, ha belegondolok, az engedelmesség unalmassá válhat nagyon hamar - ellenben egy vad gyermek megszelídítése kihívás.
Szeretem a kihívásokat.
Noha úgy éreztem, Gwennie-nek köszönhetően mindenre fel vagyok készülve, ami a kamaszlányokat illeti, Miss Delacour percek alatt rácáfolt erre, mikor vetkőzni kezd. Hiába is kezdenék el tiltakozni, már késő, hisz én mondtam neki, hogy vegye le a pólóját, igaz, nem egészen így gondoltam. Fél szemöldököm felszalad, és egy érdeklődő mosoly kúszik ajkamra, miközben vetek egy pillantást a fekete csipkecsodába kényszerített melleire. Szaténban kínált desszert a mai vacsora helyett. Enyhén kinyílik a szám, miközben végigmérem, és azt hiszem, most már nem igazán kell beszélnünk tanár-diák szerepről. A pálca nyomán elém táruló látvány viszont lélegzetelállító, és egy pillanatra el is vonja a figyelmem a hibátlan derékról és a finom ívű hátról. A megjelenő kolibri rögtön cikázni kezd a virágok közt, hol elbújik, hol előbukkan. Igazából megigéző látvány, de Yolanda hamar megfordul (amit igazából annyira nem bánok). Majdnem elmulasztom a nyelvpiercinget, annyira elkalandozik a figyelmem, csak a "professzor" megszólításra kapom fel a fejem.
- Nem is rossz ötlet - mondom félig komolyan, félig komolytalanul a saját sötét humorommal fűszerezve, melynek köszönhetően nem lehet tudni, hogy vajon csak viccből mondom-e, vagy tényleg élvezném a sav ízét a szánkban.

Ahhoz képest, milyen szép és milyen cserfes, meglepően okos is, bár fogalmam sincs, honnan veszi ezt az emberi jogi blablát. Ezer ponton bele tudnék kötni, de ehelyett csak egy cinkos-gúnyos mosoly játszik az ajkaimon ismét.
- Kétség kívül.
Ha már itt az a láda, kutassuk át, aztán foglalkozhatunk érdekesebb dolgokkal is.
A bilincses rész kifejtése kellően kesze-kuszára sikeredett, akár egy gyengébb kimagyarázkodásnak is tűnhetne, ha nem tudnám, hogy épp felvág a kalandjaival. Látom, ez annyira nem hozta kínos helyzetbe, így az íróasztalon landolhat, megkímélem.
A kis szerkezet viszont, amelyet a kezembe kaptam, felettébb érdekes. Most jó lenne, ha itt lenne a húgom és megkérdezhetném, bár nem biztos, hogy ő a valódi funkcióját közölné velem, mellyel kapcsolatban egyre több sejtésem kezd lenni, főleg az elpirulást és a zavart látva. Á, szóval ilyen egy véla, ha lódít.
- Ujjbegymasszírozó - ismétlem, hangomba nem csekély cinizmust préselve. Továbbra is szemmagasságban tartom, és egy másodpercig Yolanda égszínkék szemeibe nézve kutatom a valódi választ, ám aztán résen kell lennem, hiszen megkísérli visszaszerezni a kis játékszert. Felemelem a levegőbe, és mivel magasabb vagyok a lánynál, esélytelen, hogy elérje. Ellenben ha sokat kapálózik utána, még a végén magamhoz találom rántani.
A kérdése olyan naiv, hogy csaknem felnevetek.
- Visszakapni? Kizárt - incselkedem vele, ahogy lenézek rá, és még közelebb húzom magamhoz, ha esetleg eddig nem szabadította volna ki magát a kezeim közül. - Esetleg... - folytatom elgondolkodást tettetve, és kicsit lejjebb eresztem Yolanda sütijét. Kicsit habozok, mielőtt hozzáérinteném a vállához: a pántot enyhén lejjebb tolva húzom végig a nyulacskát a melltartó kontúrján, figyelve, vajon igaznak bizonyul-e a feltevésem, mely szerint masszírozni egy ilyen apró csodaszerrel nemcsak ujjacskákat lehet.
- ...megdolgozhat érte - fejezem be a gondolatot, és ha már úgyis ilyen közel kerültünk egymáshoz, nem sokat teketóriázva hajolok le, hogy végre belekóstoljak azokba a rózsaszín, cukorízű szájfénytől illatozó ajkakba.

A fiatal Miss Delacour végül talán mégsem volt akkora lotyó, mint amilyennek láttatni akarta magát. A csók először viszonzásra talált, majd hirtelen abbamaradt, a véla pedig kikapta a kezemből a nyulacskát, és elszaladt vele. Khm... Majd máskor...

rögtönzött minden gondolat

*Düh.
Hideg, mint a kín, amivel a szél csap az arcomba egy téli éjszaka odahaza a sziklaszirten állva a tengert bámulva engesztelhetetlenül a sors igazságtalanságáért, amiért elvette tőlem Sabethet, ahogy én becéztem őt.
Teljesen kivetkőztem önmagamból. Két szerencsétlen, feltűnési viszketeg Hollóhátas miatt.
A szégyen gondolatától elborít a forróság. Igen, ez ismerősebb. Éget, mint a fájdalom, a kín, ami végigsugárzik a karomból, vagy Malfoy pálcájából. Nem, nem hibáztatom őt az átkok miatt, hiszen egyedül a Sötét Nagyúr lehetne minden kínom okozója, ha éppen hibáztatni akarnék valakit, de nem akarok. Seraphin lásd be, értsd meg, ez teljesen értelmetlen. Méltatlan. Hozzád, magadhoz. Méltatlan hozzánk. Nevetsz? Kigúnyolsz? Kacagnál, ha itt lennél, de nem vagy itt, lerázlak téged is a tudatomról, ahogy magammal is tettem, a józanságommal, a higgadtságommal. Mit akarsz így Lamartin? Az arany középút nem fog téged megkeresni, magadnak kell rátalálnod, de ha ilyen indulatokkal vágsz neki a felfelé vezető hágcsónak a fény felé, akkor mélyebbre és a mélyebbre esel majd vissza.
Rohanok a folyosón, sietek, a lépteim halkan, de keményen kopognak végig a lépcsőn, a csigalépcső falaihoz súrlódik a vacsorához felvett lobogó talár, a kezemben még ott szorítom a pálcát. Még ott sistereg benne a kábító átok, még rándul a hegye a varrásra. Semmi drasztikus. Semmi brutális. Semmi érdekes. Egyszarvúszőr és tiszafa. Hiába minden békesség és harmónia, darabokra akarok átkozni valamit, csak a vízszintes folyosóra kanyarodva, az összesúgó, megbotránkozó festmények előtt végighaladva lassítok.
Wolfon és Neehillen bosszankodni annyi, mint Crakkel és Monstróval szellemi párbajt vívni. Fegyvertelenek. Egyiknek sincs egy csepp józan esze sem. Döbbenetes. Vajon Wolfnak és Neehillnek is megvan a maga Malfoya, akit odaadó nyálcsorgatással követnek mindenfelé? Talán éppen Potter volna az? Mostanában valóban nem olyan hasznosak a fiúk sem Draconak, milyen érdekes egyedfejlődés, Potter is póráz nélkül sétál valahol a nagyvilágban, miközben az ölebei itt acsarognak és kapnak az első elsuhanó zöld köpenyszegély után, amit csak meglátnak.
Holott nem én vagyok az ellenségük. Pontosabban nem én voltam. Az állapot, amit képviselek, nem tűri az ellenségkeresését, de nem tiltja, hogy védekezzem ellenük, ha megtámadnak.
Miért gondolta Wolf, hogy leállok vele beszélgetni, amikor fenyegetően közeledik, holott egyértelműen indulni akartam? Vajon miért nem fél a pálcától? Miért gondolta Neehill, hogy ilyeneket kell mondania a fenyegetésre? Azért, mert megjött Wolf? Mi értelme volt az egész jelenetnek?
A fenyegetés, erődemonstráció, összezavarás, pálcavillogtatás tánclépéseit én is ismerem. Ezek nem azok voltak. De Crasso talán érti ezeknek a logikáját, én nem fogom tudni megmagyarázni, csak a tényeket tehetem elé, mert elé kell tennem őket, hiszen mire az eszemhez eljut, már koppan is a kezem a Hollóhát házvezetőjének az irodaajtaján. A forró és a hideg dühtől lüktet a fejem még, de eléggé lehiggadtam már ahhoz, hogy kivárjam, míg bebocsátó jelet kapok, nem rontok be rögtön, mint ahogy azt kedvem volna megtenni. Hátrasimítom a hajam és le a talárom, megigazítom a nyakát, a pálcát a zsebembe dugom, hogy kéznél legyen, ha esetleg vissza kívánja majd tekinteti az elkövetett varázslatokat. Futólag megérint a helyzet komikussága, ahogy Mardekárosként egy másik ház vezetőjén érzem úgy, hogy elszámolással tartozom. Ennél borzasztóbb, ennél mélyebb tényleg már csak az lenne, ha Minticznek vallanám meg, hogy Smithről lehántoltam azt a metamorf bőrt.*
-Tiszteletem professzor úr!
*Ügyelek a hangomra. Halk, de erős, az érzelmeket kiszorítom belőle, hasonló aljassággal, mint ahogy azok kiszorították az imént az értelmem. Nem elemem a káosz. Letagadom, de azért egy kicsit mégis.*

A DÜH FELSZABADÍT

Megragad a figyelmemben a név. Sabeth. Ki ő? Mi ez az engesztelhetetlen harag? Nincs okom nevetni jogos felháborodásodon. Dühöd pár pillanatra megvadult sárkányával egyszer szembesültem mindössze, és az nem volt vicces.
Inkább felszabadító.

Elképesztő ez a káosz, amit képesek bolydítani ezzel az esztelenséggel. Mardekárosok szétszórva a kastélyban! Édes Grindewald! Azt hittem, jó ötlet lesz. Támogattam, hiszen a hozzájuk hasonlóknak az egységükben van az erejük. Ha felrobbantod a kígyófészket, nem sziszegnek olyan hangosan. Igen, erre alapoztam, de az intézkedés csak feszültséget szült. Igaz, az egymásnak eső griffendéles csitrik ügye nem az én dolgom. Az se különösebben zaklat fel, hogy a hugrabugosokat rettegésben tartják az odaköltöző mardekárosok. De ez a néma acsargás, ez az egymásnak feszülés a saját Házamban kicsit aggasztó, mintha puskaporos hordón üldögélnénk. Igyekeztem extra munkával terhelni a diákjaimat. A büntetések szigorúbbak és megerőltetőbbek, mint korábban. A fáradt kamaszok nem fognak lázongani. Így gondoltam, aztán rájöttem, hogy mégis. Lázongásra mindig van erő és energia. Ezt nem vettem számításba. Szóval most, üres óráimban, illetve inkább ebben a fél órában így vacsora előtt, amit talán ki is hagyok, ha nem végzek a beadványhalom legalább egy részével, melyek egyre nagyobb kupacban tornyosulnak az asztalomon (meg a kanapén, meg a polcon, meg a ládában, rengeteg helyet foglalnak, komolyan, ki a fene találta ki, hogy tekercs formátumban adják be itt a diákok a dolgozataikat?!).
Nemrég-helyrerakott törött karom enyhe sajgással emelem és készítem elő a tintát és a pennát a javításhoz, mikor koppan az ajtón egy erőszakos ujj.
- Tessék! - szólok ki semleges hangon, és megigazítom az asztalra tett pálcám, hogy az ajtó felé mutasson, mint valami okos iránytű.
Érdeklődve tekintek az ajtó felé, nem sejtve, ki fog rám rontani, bár nagyon szívbajos nem vagyok senkitől. Az, hogy kopog, rossz jel nem lehet.
Nolám. Lamartin. Noha az órámra nem jár, ismerem. Ismerek minden diákot, akit a Nagyúr a körébe rendelt vagy invitált. Azon túl ő az egyik befogadott kígyó a Hollóhátban, a hetedéves fiúk hálótermében. Bishop, Whitman, Neehill, Wolf és Barret közt. Szelíd és engedelmes fiúnak ismerem, bár egy rövid ideje mintha kicsivel összeszedetlenebb lenne. Amennyire látom, most is kissé zaklatott, noha igyekszik fegyelmezett lenni, villámló türkizkék szemei túlontúl beszédesek. Talán nem is tudja, mennyire.
- Üdvözlet Lamartin - válaszolok a köszönésére. - Mi járatban? Feldúltnak tűnik - érdeklődöm lényegre törően. Nem nagyon, csak finoman éreztetem vele, hogy remélem, fontos ügyben jött, nem valami unalmas tárgycsere vagy RAVASZ-kérdésben, mint amivel némely hetedéves fruska szokott rám törni ürügyként.

rögtönzött minden gondolat

*Mérhetetlenül megnyugtat a hallgatólagos egyetértés a tudatom hátsó zugában, a lelkem elfalazott mélyén, ahol őrzöm a gondolatait és a hangját, és ahonnan igyekszem nem előengedni, de azért még így is kiemelt páholyból lát és hall mindent, ha kell, ha nem. Most kellett, igen, határozottan kellett, hogy itt legyen ez a gondolat, a feloldozás, de ennyi.
Új helyszín, új kihívások. Engedélyt kaptam a belépésre, hát lenyomtam a kilincset, nem túl lassan, nem túl gyorsan, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Akárhogy is találom meg a megfelelő szavakat arra, hogy kifejezzem a professzornak a helyzetet, amit összehoztunk odafent, az csak rá és rám tartozik. Még Wolfnak és Neehillnek sincs semmi köze hozzá. Beljebb lépek két lépést a gondolataimat rendezve, óhatatlanul körülpillantok, mert itt még nem jártam korábban, aztán megállapodik a pillantásom a felém mutató pálca helyén. Végigkövetem a tekintetemmel a fa karcsú, egyenes, erős vonalát, mint egy nyíl, ami rám és rá egyaránt irányítja a figyelmet, de átkot és rontást csak egy irányba lenne hajlandó közvetíteni. Felém.
Csak azért gondolom ezt, mert halálfaló. Nem félek, ezek csak tények. Azonban kelletlenül lehajtom a fejem, ahogy a feldúltságom említi. Malfoy azt mondta, gyengeséget mutatni ebben a körben egyenlő azzal, mint bárhol máshol, megalázás és lenézés jár érte, csakhogy itt a feketemágia felbélyegzett fészkében fájdalmat érlel minden gyengeség, elpusztít és kizsigerel a saját gondjaimon túl a közösség is, ami nem tűri a kimutatott gyengeséget, csakis a belső férgesedést viseli el, sőt, szinte megköveteli.
Nem gondolhatok ilyesmire, moderálom az elmém mielőtt felpillantanék a professzorra. Nem lehetek elég gyanakvó, nem védhetem eléggé a saját elmém. Nem, hiszem ki tudná nálam jobban, hogy mennyire kettős is lehet az elme belseje. Nem csak magamra kell vigyáznom. Vigyáznom kell rád is.
Neehill felhasított szájára gondolok és Wolf boruló testére. Hét éve ismert alakjuk, arcuk, a létezésükhöz kapcsolt megannyi információ átpereg a tudatomon és a figyelmemen, porhóként fedik el az elmém mélyét.*
-Elnézést kérek, megpróbáltam lehiggadni még odakint, de nem lett volna szerencsés tovább várnom.
*Nem lépek közelebb és nem ülök le. Nem invitál. Nem beszélgetni jöttem. Tagadom ennek a pillanatnak a létét ezer és egy mondattal, mégsem szabadulhatok meg tőle, el kell végeznem, amiért jöttem, bármily kellemetlen kötelesség is legyen. Hagynom kéne, hogy órák múlva találjanak csak rájuk. Egy Exmemoriammal elfelejtetni velük az egészet, így az egész iskola azt hihetné, hogy a két pojáca egymásnak esett, összeverekedtek valami ostoba ügy miatt, legyen mondjuk nőügy, és ezt mindketten bánhatják.*
-Sajnálom, hogy ilyen alkalmatlan időpontban zavarok-*pillantok a felhalmozott dolgozatokra, miközben lefutom a második kötelező udvariassági kört*-de éppen az imént két Hollóhátas háztársammal konfliktusba kerültem. Neehill megpróbálta feltörni a ládám, ami miatt a záró átok aktivizálódott, így folyamatosan romló bénultság hatása alá került, amit sajnos nem állt módomban feloldani, mert mielőtt megtehettem volna, megérkezett Wolf, akinek jelenléte gyalázkodásra biztatta Neehillt. Mivel nem akartam párbajba bonyolódni, úgy tudom a jelenleg hatályos szabályok szerint továbbra sem lehetséges a gyengélkedőre indultam, hogy szóljak a gyógyítóasszonynak az esetről, de Wolf megkísérelt megakadályozni, így kénytelen voltam elkábítani-*gyorsan, tempósan adom elő a jövetelem tárgyát. Tudjon róla, és én nem is zavarom tovább, amint lehetőséget kapok a távozásra, sajnos azonban attól tartok, nem sikerül igazságtalan retorzió nélkül megszabadulnom az ostobaságuktól.*

ERDŐ ERDŐ VAN IDEBENT

Milyen szemfüles! Egyből kiszúrja a pálcát, azt, amit mások oly soká vesznek észre, többnyire már rég közelebb vannak, mikor a tekintetük ráesik a varázsvesszőre. Fürgén és okosan pillant körbe az idegen helyen.
A legtöbben azt gondolják, a gondolatolvasás, a legilimencia nem szól egyébről, mint az elme titkaiba való mohó és zsíros beleturkálásról. Tévedés. Sokkal inkább szól a megfigyelésről, olvasásról a gesztusokból, a pillantásból. A mozgásból. Arról, hogy kihalld a legapróbb remegést is a hangban, a legfinomabb élt is a célzásban, a legdurvább üvöltés hangereje mögött is meghalld a mondanivalót.
- Foglaljon helyet - ajánlom szinte hanyagul, miegymásként, ahogy elég közel ér a karosszékhez az asztallal szemben. Ezzel intem el a bocsánatkérését, szükségtelen. Nem érdekel. Nem vagyok aranyvérű, illetve papíron igen, és a családomat csak egy generáció választja el a vértisztaságtól, de engem nem így neveltek. Az udvariassági körök nem érdekelnek, hacsak nem épp pontosan azon keresztül vezet az út egyes szívekhez, emlékekhez, titkokhoz.
A fiú azonban jól óvja az elméjét. A dühét látom. Ha titkol is valamit, jól csinálja. A gondosan elfojtott felháborodáson, a nevetséges igazságtalanság megélésén kívül egyebet nem látok, nem is keresek. Kevesen tudják, hogy a jó okklumenciának ez a titka: a gondolatok álcázása. A keresett emlékek, képek és gondolatok felszínre tolásával a legilimentornak a szándéka is megtörik, hogy mélyebbre ásson, hiszen nincs meg benne az a gyanú, ami ehhez kell. Noha én gyanakszom, és ezt a trükköt is jól ismerem, nincs okom mélyebbre ásni, amíg Lamartin mindent előad, amit elő kell adnia.
Szóval élénkülő figyelemmel hajolok előre, először nem tudva eldönteni, hogy a fiú pozőrködni jött-e ide, vagy csak ennyire szabálytisztelő. Amennyire ismerem vékonyka aktáját, az utóbbi rémlik. Mindig tisztelettudó. Sosem késik. Pontos, precíz munka. Mintadiák. Büszke, ám alázatos. Ilyen és ehhez hasonló semmitmondó jellemzések állnak a feljegyzésekben.
- Értem - nyugtázom az elhangzottakat, azért némi kétellyel. Nem azért, mert a mardekárosok mind hazudnak, hanem azért, mert magamból indulok ki. Én egy ehhez hasonló incidenst finoman manipulálva adnék elő, hogy én tűnjek fel áldozatként. Átkonvertálom a hallottakat, modellálom a fejemben, mi is történhetett valójában, miközben átható sötétbarna szemeimet rajta tartom Lamartin vibráló türkizein. Elnyelem a sötétségemmel ezt a tündöklő szikrázást, vallomásra kényszerítem.
- Ez most történt? - kérdezem, majd minekután bólint, az asztalra könyökölök, összekulcsolt ujjaimat egyetlen ököllé fonva az államhoz emelem kezeim, emögül nézek Lamartinra.
- Nézze. Wolf attitűdje hagy kivetnivalót maga után. Neehill csupán egy félvér. Az önbíráskodást a Roxfort szabályzata valóban nem támogatja - bólintok megerősítésként. Azt nem mondom, hogy helyesen tette, hogy nem bonyolódott párbajba, de az ilyen hideg aranyvérűek, mint ő, nem ezt tartják a legelegánsabb módszernek. Legtöbbször én sem. Az ármány sokkal kifizetődőbb, ha jól keveri az ember. Bájos, milyen őszinte angyalarccal teszi mindezt.
- Jól tette, hogy hozzám fordult. Legjobb az ilyesmit az illetékesre bízni.
Valóban van ebben némi kis él, vagy csak én akarom, hogy beleérezze? Ezzel csak a jóindulatomról akarom biztosítani, hogy megnyugodjon. És többet mondjon el.
- Miért is ment volna a gyengélkedőre, ha felteszem helyben és gond nélkül fel tudja oldani a rontást, mellyel Neehilt sújtotta a ládája? Wolf erőszakosan lépett fel? Megsérült valaki?- intézem hozzá tényfeltáró kérdéseimet.

saját hazugságom, hogy élek, és hallgatok

*Átgondolom újra és újra, amit mondtam. Összefoglaltam mindent, semmi lényeges pontot nem hagytam ki, mármint, olyat, ami igazán számít. Neehill összevarrt szája, és Wolf csúnyán bevert homloka nem tartozik az igazán számító dolgok közé, úgy gondolom, még de Crassonak sem, hiába ő a házvezető. Vér nem folyt néhány cseppen kívül, az is csak Neehill félvére, azért igazán nem kár. Minden megvolt. Megnyugodhatnék, de az ilyesmi lassú, hiszen a felháborodás és a fertőző, felcsattanó, hideg düh, ami elszabadult néhány óvatlan másodperc alatt, nemigen akar visszatérni a passzív, józan béke állapotában, ahol a legkomolyabb inger a velem társalgót ingerelheti, miközben felcsattan és kikéri magának a hangnemem.
Leülök a felkínált helyre, a talárom sovány, fekete lepelként simul a térdemre, szorosan összesimítom a bokám, magam alá húzom kissé a lábam, hogy könnyű legyen megindulni, előrehajolok, hátra se dőlök a vendégszerető szék háttámlájához. Állom a pillantását, aki nem néz a másik ember szemébe, annak rejtegetnivalója van, és fél, hogy azt nem tudja elrejteni. Talán élvezem? Ezt? Mégiscsak egy halálfaló! Feketemágus. Akármennyire fiatalnak látszik, nem feszegethetem a határaimat, apám éppen ettől intett óva. Soknak érzem és soknak tudom magam másokhoz képest, várom, hogy eljöjjön a pillanat, hogy ezt ők is megtudják, de ennek még nincs itt az ideje, ezt tudnom kell jól. Olyan nehéz feladni. Olyan átkozottul nehéz visszavonulni, meghúzódni, lepelbe burkolni a lényem, a büszkeség kobra-mód ágaskodó fejét visszaszorítani a porba és lassú kígyózással odébbállni. Tudom, hogy képtelen lennél rá, nem is vagy igazán kígyó. Inkább sárkány.
Lehajtom a fejem kissé, a kihívó szembenézést megszelídítve végigtapogatom az arcát, homlokát, sötét haját, világos bőrét, kerek arcát a pillantásommal, funkcionálissá teszem a jelenlétem és létezésem.
Igent bólintok a kérdésre. Most. Éppen az imént. Mondhatnám, hogy átöltöztem, miközben Cassius körül jártam a vacsorához készülve, elkerülgetve a saját butaságába dőlt fiatal varázslótársam, de azt hiszem ezek a részletek nem tartoznak azok közé, amiket feltétlenül el kell árulni azonnal. Nem vetnének rám jó fényt, holott nyilvánvalóan a puszta kegyetlenkedés vezérelt. Megtehettem volna, hogy bemegyek leveszem az átkot és elzavarom, ha nem akartam volna olyan elszántan szembesíteni a saját irtóztató ostobaságával.*
- Köszönöm, igyekeztem-*az illetékes. Frissen kinevezett házvezető, el kell tűnődnöm azon, hogy Vulkanov professzor vajon mennyire hatékonyan tudnám képviselni az én érdekeimet, ha úgy hozná a helyzet. Azt hiszem egyáltalán nem, talán meg se tudná mondani ki vagyok én a házából, ez azért egy elég rossz végkövetkeztetést, így elengedem a gondolatot. Nekem csak jó, ha Crasso se érzi szent hivatalának, hogy mindenen keresztül képviselje a házának két hetedéves szégyenét.*
- Gond nélkül le tudtam volna venni, de Neehill nem veszítette el a pálcáját, így bizonyos varázslatokkal próbált kiszabadulni, nem tudom mifélékkel, amik azonban nem voltak elég erősek ahhoz, hogy megtörjék az én átkomat, ami viszont úgy van felépítve, hogy a nálánál gyengébb varázslatokkal önmagában erősödjön-*rúnamágusként egészen biztos vagyok abban, hogy így hirtelen közel kétszáz olyan varázslatot fel tudna sorolni, ami ugyanezen az elven működik és tárgyakat lehet megátkozni vele. Ezt csak a Roxfortosoknak jelenthet gondot azonosítani, mert a rúnamágia és a tárgyak megátkozása viszonylag elhanyagolt része a tananyagnak, viszont bármely aranyvérű, legalábbis bármely hagyományos aranyvérű család birtokán tucatjával találni megbűvölt tárgyakat, így persze nálunk is. Gyerekkorunk legnagyobb traumái, igaz?*-Nem vagyok biztos abban, hogy merrefelé fejlődött, ezért miután feloldottam volna a megfelelő formulával a gyengélkedőre küldtem volna, hogy a biztonság kedvéért megvizsgálják, bár nem egy különösebben drasztikus átok, bénító jellege van. A Hollóhátasok mellett nem éreztem biztonságban a holmik-*igaz, már a Mardekárban is rajta volt az átok a ládán, de ott senki nem volt olyan gyarló, hogy megpróbálkozzon felnyitni. Egy Grosiean mellett nem lehet elég óvatos az ember, főleg amilyen nőket hord a szobába. Igen, veled együtt.
Meglep, hogy megnyugodtam, de képes vagyok felidézni a történteket immár anélkül, hogy rangomhoz méltatlanul acsarognék minden pillanat miatt.*
- Nem sérült meg senki, mert eljöttem-*elmenekültem, igen.*-Neehill alighanem megzavarodott attól, hogy megérkezett Wolfé a maga ékes modorában reagált a helyzetre. Nem volt nála pálca, így nem tekintettem kihívásnak, de Neehill sértegetni kezdett, és valami bizarr bocsánatkérést követelt tőlem, ezért elhallgattattam, de maradandó kárt nem tettem benne, de meglehetősen felzaklatott, ezért kifele indultam. Wolf elindult felém, ezért azonnal elkábítottam. A hálóterem elég szűkös, más módom nem volt arra, hogy kikerüljem, így is elég zavaró vele egy hálón osztozni-*panasz a helyzet miatt, nem ragozom túl, gondolom, tucatjával kapja őket. Crak és Monstro méretei valahogy soha nem zavartak, igaz, velük lehetett akármit csinálni, a Mardekáros fiúhálóból még olyan nem volt, hogy ezen az évfolyamon bármi hír lábra kapott volna. Kivéve persze Malfoy és Grosiean kalandjait.*-Most ott vannak fenn mindketten. Neehilltől elvettem a pálcáját, mielőtt még több kárt tesz magában-*előveszem és az övé mellé teszem az asztalra, udvariasan, markolattal felé, heggyel azonban kicsit oldalra.*-Wolfét nem kerestem meg.

A NÉMÁN ELTŰNŐ, FÉLIG RENDHAGYÓ MAKACSSÁG LESZ MAJD TÁMASZUL

Azok a ragyogó szemek. Van bennük valami elhallgatott alamusziság. A pillantása lapos, akár egy kígyóé, valóban, nem hiába ez az állatszimbolika ezekben a házakban. Alapvetően tiltakozik az elmém minden általánosítás ellen, de ez már nem az első eset. Látom villanni a kegyetlenséget egy éles, jól azonosítható pillanatra, látom a szándékot, vagy a kegyetlenkedés emlékét a szemében.
Valamit elhallgat.

Mind kígyók vagyunk. De légy óvatos. Ez nem kígyó, hanem egy féreg.

Ismerem a varázslatokat, amelyekről beszél, ha kétszázat nem is, tucatnyit fel tudok sorolni, a többi csak ezeknek mindenféle változatain alapul. Nem lep meg, hogy ilyesmivel őrzi a holmiját, noha biztos vagyok benne, hogy ebben az iskolában, különösen a saját házában, senki nem lop. Persze jobb, ha minden alkalommal inkább feltételezed másokról a hitványságot. Én sem vagyok naiv.
Megkísérlek mélyebbre látni, megtudni, hogy mi az, amit rejteget vagy eltitkol, de falakba ütközöm. Jégfalakba. Ismerős a hidegségük, a felületük, a masszívságuk. Ezt a fajta okklumenciát nem én használom.

Bocsáss meg, de jobb, ha elrejtelek előle. A végén még felfedez.

Szemem villanása jelzi, hogy észlelem a védekezést.
- Szóval - összegzem a dolgot -, az elmondása alapján a hetedéveseim hálójában két eszméletlen diákom hever, az egyikük ráadásul megbénítva, míg maga szemmel láthatóan sértetlen, testileg és mentálisan is - hangsúlyozom ki a második attribútumot, csak hogy érezze a célzatosságot.
Letekintek a zsákmányolt varázspálcára, de nem érek hozzá.
- Szégyen a Hollóhátra nézve, hogy ketten is alul maradtak a vendégünkkel szemben. A nevükben is elnézést kérek a kellemetlenségért, ám ha jól gondolom, már vezekelnek. Viszont fogadjon el egy jótanácsot, Lamartin. Amíg vendégszeretetet élvez, jobb a házigazdát nem ingerelni. Ugyan a billog a karján sok mindentől megvédi, éppúgy, ahogy a fal is az elméjében, de ezzel csak felesleges figyelmet von magára. Hiába mintadiák, odakint ez senkit nem fog érdekelni. Hálás lennék, ha igyekezne megőrizni a békét a kastélyban, különösképp a házamban. A kastélyon kívül azt csinál, amit akar. Az csak a saját felelőssége. Ha úgy véli, ez nem megy, amit egyébiránt megértek, kereshetünk az elszállásolására egy alternatív megoldást.

Nem lepne meg, ha egyszer minden ránkomolna

*Annyira néz rám. Tudom mire képes, hallottam már róla, hát persze, de előbb cselekszel, minthogy kiderülne, megtalál-e vagy sem. A szemem se rebben, tovább nézek, udvariasan el mellette, ritkán pillantva nyíltan a szemébe. Csak semmi kihívás, semmi agresszió. Kígyók vagyunk és nem dúvadak, nem rontunk egymásnak, ha dühödtek vagyunk, csendesen mérgezzük meg a világot magunk körül. És nem érdekel különösebben, hogy jól van-e ez így.
Bár azt tanulom, hogyan legyek jobb önmagamnál, nem hiszem, hogy ez az elsődlegesen kipurgálandó rossz tulajdonságaimhoz tartozna. Az igazság, és a harag egyensúlya törékeny, én pedig jó úton vagyok. Elfogadom ezt a helyzetet, kivárom, hogy mit akar kihozni belőle a professzor, figyelmesen rápillantva hallgatom végig. Nem vagyok az a fajta, aki minden második szónál a tanár szavai közé veti a sajátjait, hátha kikel belőlük valami értelmes a jó táptalajon.*
- Mentségükre legyen mondva-*és az enyémre is*-nem volt harc, párbaj, amiben alulmaradhattak volna.
*Egyebek mellett pedig igaza van. Szégyen nekik, ami történt, na nem annyira az, hogy a varázsképességek használatában én voltam a gyorsabb és alaposabb, hiszen mindketten Hollóhátasok, nem igazán várható el tőlük, hogy az elméleten túl a gyakorlatot is elsőrangúan kivitelezzék, inkább az a szégyen, hogy nekem pálcát kellett fognom ellenük. Nem véletlenül mernek ennyire egyszerűen belém kötni, én nem játszom pattogó labdásat az elsőévesekkel, nem lógatom ki kötélen a harmadéveseket és nem gyújtom fel az ötödéveseket pusztán heccből. Nem megyek neki a folyosón senkinek, nem fárasztom a hangom azzal, hogy ostobaságokat vegyek a nyelvemre, amivel aztán semmit nem érek el, csak hőbőrgést és dühöngést.
Mindazonáltal rezzenéstelenül hallgatom Crassot. Ez vajon jótanács? Újmutató? Kelletlenül megfeszülök a billog említésére. Megsért azzal, hogy feltételezi, hogy bármiféle kiváltságot jelent nekem, vagy bármire is feljogosít a saját értékrendem szerint. Volna mit mondanom arra is, hogy vendégszeretet élvezek, de ez különböztet meg engem másoktól. Én nem mondom. Tudom, mikor kell mondani és hallgatni. A pajzs az elmémben is az én dolgom, nem tagadhatom a létét.*
- Mindenképpen szeretném, ha megoldható lenne, hogy máshol aludjak, amíg a hálóhelyiségünk víz alatt van-*mondom végül, a hangsúlyból nyilvánvaló, hogy erre mihamarabb szükség lenne, a várható megtorlás miatt, holott én a magam részéről ártatlan vagyok ebben az ügyben, de védeni az ártatlanságot annyi, mint elismerni a bűnösséget.*

VOLTAKÉPP INNEN IS LÁTSZIK A TÁJ
HIÁBA SZÁLLÍTOTT ARRÉBB

Hosszan nézek rá, már nem támadom, már nem vallatom, hiszen már nincs mit kérdeznem és nincs mire választ kapnom. Az eset nyilvánvaló (legalábbis, mivel még nem láttam a csatateret, számomra annak tűnik), és Lamartint az aranyszín vére mindentől megóvja. Nekem nem is érdekem más, csak az, hogy a Házam rendben legyen, a diákok magatartására ne legyen panasz, eredményeik ne csökkenjenek az elmúlt évhez képest. Ha ehhez az kell, hogy lapátra ültessem a kis kígyót, és kihajítsam a madárfészekből, megteszem, mielőtt még szétfröcsögné a mérgét. Wolffal, Bishoppal, Barrettel amúgy is épp elég a gondom, hát még Neehillel. Az ember azt hinné, hogy a Hollóhátban értelmes fiatal felnőttek vannak, főleg hetedéven, de valami nagyon el van cseszve ezekkel az angolokkal.
Na meg velem is, hogy repedne ketté az a nyomorult jégpáncél a homlokán.
- Nos, Miss Swann hálószobája rendelkezésre áll. Nem feltételezem, hogy tudja, hol van, hisz semmi szüksége nem volt arra, hogy odamenjen... Kérdezze meg bármelyik sárvérűt, az oda fogja vezetni. A szállás természetesen ideiglenes - veszem le róla a szemem.
Kihúzom az egyik fiókot, pergament veszek elő, tintába mártom pennám, és felfirkantok egy inspektori utasítást rá, arra vonatkozóan, hogy Lamartint súlyos kihágás miatt elkülönítem Házam többi tagjától, és visszavonásig arra ítélem, hogy néhai inspektortársam szállásán háljon. Ellátom nagyméretű kézjegyemmel és lepecsételem az inspektori vörös pecséttel. Pálcakoppintással szárítom meg a tintát, összetekerem a pergament és átnyújtom aztán neki, vegye, vigye.
- Szedje össze a holmiját, és még a mai este foglalja el a szobát. Nem kívánok több kellemetlenséget ebből az ügyből kifolyólag.
Kitolom a széket is és felkelek az asztal mögül, mert támad egy jobb ötletem.
- Felkísérem.

Nincs, nincs, nincs, nincs
nincs élettér, amit adnak ilyen életért

*Némiképpen megrökönyödve figyelem a professzort, ahogy a sárvérűeket ajánlja a figyelmembe, mint az útbaigazítás lehetséges forrását, ez nyilvánvalóan csak valami fura, idegen-ízű humor, amit én nem érthetek az amúgy is fejletlen humorérzékemmel. Nyilvánvalóan egy tanártól kérdezném meg, például magától Crassótól, vagy akár egy házimanótól is előbb, mint egy sehonnai sárvérűtől, de azért igyekszem, hogy a döbbenet, a hitetlenkedés és az undor csak visszafogottan tükröződjön a vonásaimon. Ez csak valami ízetlen tréfa.
Végülis, minden kiválósága ellenére, mégiscsak egy halálfalóról van szó, aki a távoli, mondhatni barbárabb Európa vidékeiről érkezett ide. Jobb, ha ezt nem felejtem el egy töredékpillanatig sem.
Kissé lehajtom a fejem. Ideiglenes szállás, természetesen, amíg vissza nem térhetek a magam hálójába, nekem se éppen kitüntetés, hogy egy árulónak bélyegzett őrült nőszemély elhagyott szobájában várhatom a szükségállapot végét.
És megölöm Malfoyt, ha ezt mulatságosnak találja, elvégre az ő humorérzékének, ami az enyémhez oly hasonló, köszönhető az egész.
Elveszem az írást, biccentek.*
- Köszönöm professzor-*hajtom meg magam, és indulnék, hogy összepakoljak, igazán szét se pakoltam, így biztosan rövid le. Wolf még bizonyára nem tért magához, Neehillnek pedig esélye sem volt kiszabadulni, főleg, hogy a pálcája itt van a professzornál, így nem félek különösebben visszamenni a toronyba, ennek ellenére a kíséretét elfogadom egy hang nélkül, kissé megfeszülve. Aligha fog megdicsérni azért, amit ott lát, Mirol idegeskedő bugrissága után nem hiányozna, hogy még pontot veszítsen a Mardekár az én számlámra, de más hibájából.*

Köszönöm a játékot!

A játéktér SZABAD!

Tanár Úr, kérem!

Mély lélegzet, majd még egy és még egy. Nem, hiába szuszogok itt egész este, attól nem fogok túlesni ezen. Nem ugorhatnék előre pár órát? Holnap estére? Miért szerdán? Holnap egész nap halálosan álmos leszek. Remélem hamar túlesünk rajta, de kit akarok átejteni? Soha nincs hamar végük ezeknek a munkáknak. Megpróbálok kopogni az ajtó előtt állva, már egyedül, csak ritkán egy-egy a hálókörletbe tartó hollóhátas diák által megzavarva. De jó is lenne utánuk menni Sachehez, segítségét kérni…de úgysem tudnám megfejteni a rejtvényt, túl buta vagyok ahhoz. Leeresztem a kezemet, és még egy nagy levegőt veszek.
Nem is ettem vacsorát, ebédelni is alig bírtam, sőt, még édességhez sem volt kedvem, helyette egész nap mániákusan rágcsáltam mindent, amit csak értem. Istenem, miért utál Crasso? Miért akar mindenképpen megalázni? Azon túl, hogy korlátolt szemét állat? És még így is erősebb és okosabb tőlem. Hatalma van felettem, és ezt nem felejthetem el. Ha csak csendben engedelmeskedek, akkor túlélem. Ismét kopogni próbálok. Nem megy.
Lehet ez lesz az este, amikor végre beteljesül a sorsom, és példaként halok meg, legalább egy kis értelmet nyerve, egy rezsim elenyésző kis porszemének hulladékaként. Talán nem emlékszik arra, ahogy fellázadtam, és kapálóztam, ellenkeztem a múltkor. Nem, kizárt, hogy elfelejtse. Csak tudnám miért várt ennyi ideig a megtorlásra. Azt akarta hogy féljek, és rettegjek? A végemet várva kis pondróként? Ezt elérte. Elő akart készíteni valami különlegesen gonosz és kegyetlen kínzást? Áh, egy pálca és az elméje, minden, amire szüksége van, én pedig csak a hétköznap esti szórakoztatása vagyok, amit csak mostanra tudott betáblázni. Ismét megáll a kezem pár milliméterrel az ajtó előtt, pedig már mindjárt nyolc óra van, és tényleg be kéne menjek, és túlesni rajta, de úgy félek, és egyre gyorsabban gondolkodok, és érzem, hogy megint rosszul leszek… amikor meghallom valakinek a lépteit a folyosón, és elszégyellve magamat, amiért az ajtó előtt őrködök végre, VÉGRE bekopogok, halkan és gyengén.
Bentről rögtön meghallom Crasso hangját, hát nagyot nyelve belépek. A szoba hétköznapinak fest, de a tekintetem rögtön őt keresi, és meg is találja a könyvespolcnál, a kezében egy papírkötettel. A kilincset fogva bizonytalanul álldogálok az ajtóban, se nem bent, se nem kint.
„Ööööö jó estét…” Mondom végül, mielőtt még nagyon sokáig nyúlna a csend, és becsukom az ajtót, megpecsételem vele a sorsomat.

MIRE KÉR
MAYFIELD?

Mi is olyan fontos ebben a mai estében? Mi...
Könyvvel a kezemben állok a polc előtt, és az asztalon levő öröknaptárat bámulom, ami épp most kezdett el kattogni, hogy emlékeztessen: nyolcra diákot várok büntetőmunkára. De miért, és kit? Komolyan időt kellene szánnom arra, hogy pontosabb bejegyzéseket rögzítek ebben a kalapáló kütyüben (ha már egyszer ilyen hasznos ajándékot kaptam karácsonyra...).
Az asztalhoz lépdelek, hogy elfordítsam a kart és ezzel megszüntessem a klimpírozását. Ekkor nézek ki az ablakon, és ekkor pillantom meg kint ragyogni a teliholdat.
Ekkor eszembe jut, és farkasvigyor terül el az arcomon. Őszintén kíváncsi vagyok rá, fogom-e látni a fiút, eljön-e, mert ha a gyanúm beigazolódik és valóban farkaskór emészti, akkor bizony nem fog ma este mutatkozni sehol, nemhogy a tanára irodájában, akitől retteg. Mert tudom, hogy retteg tőlem, hogy émelyeg tőlem és gyűlöl. Ismerem a gondolatait rólam, jártam már a fejében. Ez nem is zavar, hisz ezeknek a benyomásoknak a forrása én vagyok és a viselkedésem.
Kell hogy legyen némi önfegyelme és kellő önkritikája annak, akinek rendelkezésére áll a legilimencia hatalma. Amennyi undorító, mocsok dolgot láttam már magamról mások fejében, attól még a legszigorúbb jótét lélek is eret vágna és meleg vizes kádba ülne, hogy kicsorgassa piros vérét bánatában. Azt hiszem, az ilyesmi épp az ilyen sötét lelkeknek való, mint én is volnék. Nekem úgyse tudnak újat mondani arról, micsoda férges szemétláda vagyok, és így legalább emlékeztetnek rá.
Az ajtó belső felén rögzített fordított kopogtatón már azelőtt megjelenik annak a neve, aki az ajtóm előtt áll, hogy az illető ténylegesen bekopogna. Kuncogok. Meddig ácsorogsz még ott, Mayfield? Mennyi idő alatt szánod el magad? Már csaknem ott tartok, hogy egy olcsó és hatásvadász gesztussal kitárom az ajtót előtte anélkül, hogy jöttét bármi módon jelezhette volna, ám akkor két feszes koppanással illeti a szobám ajtaját.
Lapozok a könyvben.
- Tessék!
És bejön.
Egyenesen rászegezem a pillantásom. Semmi szőr, semmi agyar, semmi lompos farok. Kissé csalódott vagyok... Bár persze, a Holdat épp eltakarja egy vaskos felhőfoszlány odakint.
Hangos puffanással csukom be a könyvet, miután kivettem belőle a párlapos jegyzetkötetet, és Mayfield felé fordulok.
- Jó estét.
Újra végigmérem, majd kipillantok a Holdra.
- Meglep, hogy eljött. Hogy érzi magát? - kérdem, és teszek felé néhány lépést. Le se veszem róla a szemem. Milyen reszketeg, törékeny, finom kis csemege a félelme, a viszolygása!

Tudja maga azt…

Szokatlanul sokáig mér végig. Valami baj van a megjelenésemmel? Nem foltos a ruhám…azt hiszem. A kezeimre ugranak a szemeim, és vissza, de nem, direkt sokáig mostam őket, csak a bal gyűrűs ujjamon látható egy rózsálló folt a vörös tinta maradékaként. A jobb kezem éléről viszont minden pacát leszedtem. A vágások… valóban, nagyon megrágtam a jobb mutatóujjam és a hüvelykujjamnál a körömágy bőrét. Ám ez semmi szokatlan ahhoz képest, ahogy amúgy is megjelenek az órákon. Mégis, a tény, hogy szemtanúk nélkül kettesben vagyunk, zárt ajtók mögött elbizonytalanít, és bele is remegnek a térdeim. Őz vagyok a reflektorfényben, de fele annyira sem fürge, vagy ügyes, még csak az agancsok reménye sem rejlik meg bennem, se rejtő foltok, vagy elegancia. Csak egy reszketeg csonthalmaz.
Egyszer azt hallottam, hogy gondolatolvasó, hallottam a többieket éjjel susogni róla. Soha nem tudtam, hogy mennyire bízzak benne, ám most hirtelen csak erre tudok gondolni, és ettől csak még idegesebb leszek. De nem gondolhatok rá, mert akkor tudni, fogja, hogy tudom, de arra sem gondolhatok, hogy félek tőle, de akkor semmi rosszra sem, de nem tudom, nem lehet… el fogok ájulni, olyan gyorsan cikáznak az értelmetlen gondolat foszlányok a fejemben. Fél perc, és máris szédülni kezdek szaporán pihegve. Elfordult tőlem, hála égnek.
„Jóstét…” Bököm ki hirtelen, ahogy visszafordul. Mondtam már? Azt hiszem mondtam már. De mi van, ha nem? Mit néz rajtam? És mit néz az égen annyira? Nem fogom ezt végigbírni, végem lesz, kész, képtelenség. Miért nem kaptam a múltkori után nyugtatót? Túl gyenge vagyok én ehhez, akkor legalább nyomnának tele drogokkal, és akkor másokat sem zavarnék annyira. Áh, milyen gondolat ez!? Ennyire mélyre én sem süllyedhetek, akkor még ezt a kevés örömöt is elveszíteném, amit érezni szoktam.
„Jól.” Felelem kurtán, és legalább annyira meggyőzően, mint amekkora a mondat igazságtartalma, talán annál is kevésbé, nem tudom a pontos arányokat, sose voltam jó matekból. De miért kérdezné ezt? Biztos csak udvari… EZ FELÉM JÖN!
Kezdetben lefagyok, ám egy lépés után leutánozom a mozdulatait, és az ajtónak hátrálok. Ekkor ülepedik csak le bennem, hogy mire is vállalkoztam, és hogy mi vár ma este. „Miért ne jöttem volna? Meg…mármint…ezt…” Elvesznek a szavaim az ostoba kis időhúzásom során, és csődbe mennek a terveim, az a kevés és ostoba is, ami volt.

ÜLT AZ OLASZ GRÓF A HALÁLRA VÁRVA,
S MÖGÖTTE A FŰBEN SZÉKHEZ HURKOLT ÁRNYA,
SZEMÉN NEM VOLT KÖTÉS, SE FEHÉR, SE SÁRGA

Vajon mindig ilyen nyeszletten, szerencsétlenül néz ki? Sose figyeltem még meg, hisz olyasfajta tündérfiúnak tűnik, aki a szúrósabb pillantás alatt is képes összeroppanni. Láttam ezt már magam is. Foltos, szétrágott kéz, mintha patkányok közé lógatná a kezét szabadidejében, remeg a térde, mint egy reumás bólintérnek.
Felmerül benne a gondolat, amit pedig jobb, ha észben tart, ha valóban tud arról, hogy legilimentor vagyok, és ez mosolyra késztet. A mosolyomban nincs semmi meleg vagy kedves. Hallom belülről saját szívének dobogását, saját lélegzetének gyorsulását, és máris felbosszantom ezen magam.
Kissé összeráncolom a szemöldökömet. Mi az, hogy nem kapott nyugtatót? Miért nem? Ledobom a jegyzetfüzetet a kezemből (zajosan puffan az asztalomon, kissé szét is csúsznak a gyengén összefűzött lapok), és az üveges vitrin felé fordulok. Kézzel nyitom ki, és kiveszek az alsó polcon levő faragatlan fadobozból egy port a sok közül, úgy sorjáznak benne, mint nagyanyám teafüvei hajdanán abban a pokolian takaros és provinciális házban. Azután a saját kezemmel töltök Mayfieldnek egy kristálypohárba az olcsóbbik vodkámból, beleszórva a port, elkeverve egy kiskanállal, és felé indulok.
- Miért hátrál? - kérdem megtorpanva, amint remegő vállai a vaskos faajtónak simulnak. Ám nem várok valóban választ. Hagyok neki némi időt, de aztán ha már úgy is sarokba szorította magát, megteszem ezt a két lépést, ami elválaszt minket, kezemben a pohárral.
- Azért ma estére rendeltem ide, hogy megbizonyosodjak arról, nem vérfarkas-e - avatom be az elméletembe, hisz már úgyis mindegy. Ha el akarna menekülni előlem, az ajtóra támaszkodom a válla felett. Másik oldalról a szekrény és a fal zárja csapdába. - Bár még mindig átváltozhat. Úgy tartják, az átváltozás csak akkor megy végbe, ha a farkasember megpillantja a Holdat, ma pedig felhős éjszakánk van. Mi a tapasztalata erről?
A hangom majdhogynem barátságosan bársonyos felette, körbetáncolja a jóindulatom és átöleli a vállát, mint egy kasmírsál. Egy hosszú pillanatig a gondolatai segélyordításait hallgatom, majd felé nyújtom a poharat.
- Igya meg. Nyugtatót tettem bele - fűzöm hozzá a magyarázatot. Mivel a vodkát a szeme láttára töltöttem ki, nem hiszem, hogy kételkedik majd abban, méreg-e. Bár persze, kételkedni bármiben lehet, Mayfield pedig képes is erre.

Bársonypók

Mosolyog. Ez soha nem jelent jót a ragadozóknál, hiszen ilyenkor a fogaikat meresztik csak, az ártatlan nyulat körül véve, körözve-körözve, amíg az árnyaikba fojtják és elnyelik a halálba szédülő dögöt. Bár lennék egy nyúl, akkor túl buta lennék, hogy bármit is felfogjak, és csak hagynám, hogy ostoba, copfos lányocskák simogassanak, amíg át nem szelik a nyakamat, mielőtt egyáltalán eszembe jutna, hogy miért rotyog a fazék. De nem. Soha, soha nem az van, amit szeretnék, és amire szükségem van. Minden, csak az nem. Elkomorodik. Rosszul csináltam valamit? Feldühítettem? A nyavalygásom bosszantja? Még csak nem is gondolhatok arra, amire akarok körülötte!
Összerezzenek, és levegő után kapok ijedten, ahogy lecsapja a papírjait. Most megcsináltad Jules, most aztán meg. Vajon apám melyik egzotikus hegytetőről szórja le majd romantikusan a hamvaimat, a saját világjáró egóját simogatva? Áh, ahhoz ki kéne jutniuk innét. Abban sem kételkednék, ha megenné őket mind, raguba főzve, jó nagy répákkal. Bár úgy sem talál magánál nagyobb gyökeret… NEM ÚGY ÉRTETTEM TANÁR ÚR!!! Könyörgök, ne hallja meg ezt a gondolatomat! Jobb híján dalszövegeket pörgetek a fejemben újra és újra, amiről idővel rájövök, hogy a Sandman. Igaz, ma azt akartam olvasni. Mármint a képregényt, nem a dalt. Mennyivel jobb szórakozás lenne. Annyira belerévedek az álmok világába, amely úgy vonz most, hogy észre sem veszem, ahogy Crasso italt tölt nekem. Csak akkor ébredek fel lelkileg, amikor megszólít.
„Nem há…” Inkább be sem fejezem ezt az ostoba mondatot, hiszen a hátam már az ajtónak támaszkodik. Inkább az ajkaimra harapok. Nincs válaszom, azon kívül, hogy félek. Inni akar? Furcsa átlátszó ital. Víz? Akkor minek kevergetné? Ám az, hogy ilyen közel lép hozzám még aggasztóbb. Lassan, a kezeimet a falnak préselve elkezdek oldalra lopózni. Hát…Sache ki tudott ugrani az ablakon, és átszökni hozzám, nem? Talán nekem is menne. Mindenesetre gyorsabb halálnem, mintsem Crasso pszichózisa.
„MIVAN?!” Hirtelen elfelejtem az összes menekülési kísérletemet, és lényem minden rostjával olyan bambán nézek rá, amennyire csak bírok. Még attól sem sokkolódok jobban, hogy tulajdonképpen a csajozós és a fenyegető póz keverékével zárt be a sarokba. Ez…most komoly? Nem, kész, egyszerűen nem tudok ennél idegesebb lenni, ám a puszta ledöbbenéstől rohamot sem tudok kapni. Csak pislantok egyet hosszan a kérdésére lágyan elnyílt szájjal.
Ez a legnagyobb baromság, amit valaha hallottam. Tátogok párat, de nem találom a szavakat, és ötletem sincsen mit kéne erre mondanom. Innét olyan fiatal, és alig magasabb tőlem. És igaz, hogy közel van, túl közel, és a hangjában ott van az a tipikus alattomos sompolygás, mintha árnyróka fűzne át magát minden szaván… ám egészen más most, mint a pulpituson távol, és vészjóslóan állva. Emberi.
„Ha ránézek a holdra…és nem történik semmi…szóval akkor elmehetek?” Kérdezem végre, mivel nem akarom megsérteni. Jóval erősebb tőlem, minden téren, és ezt ő is tudja. Nem tudnám kicselezni. De maga a feltevés, hogy vérnyúlon kívül bármi is lehetnék nevetséges, és legfeljebb Sache fejében ötölhet ki. Pánikbeteg vérfarkas… erről írhatnék egy mesét neki.
Lenézek a pohárra, amiben az ismeretlen „nyugtató” locsog békésen, és bár a szaga undorító, már úgy is mindegy. Elveszem, és egyből nyelni kezdem, ám az első két slukk után az ízét is megérzem, ami poshadt benzinére emlékeztet, amit a sztyepben gumicsőből szívtam fel réges-régen. Nagyon megszólna, ha az arcába köpném? Már lendül is a testem oldalra…de még utolsó pillanatban le tudom nyelni. Undorba facsarodik az arcom. És még a harmada megvan…
„Még kiskorú vagyok…nem ihatok alkoholt…” Próbálom kimenteni magamat.

S TE OTT MARADSZ MEGINT ÜRESEN KIFOSZTVA
DE FELKELSZ MOSOLYOGSZ S HOLTAN VÁRSZ A JOBBRA

Az egóm kérlelhetetlenül hördül fel és rögvest választ ad neki. Gyökeret? Tudod, te kis senkiházi, mennyire egyáltalán nem bölcs dolog gúnyolódni azokon, akik nagyobbak és erősebbek nálad?
- Legalább némi életösztön szorulhatott volna magába Mayfield - mordulok rá. Most már hiába dalolászik. Felpillantok rá, de a sarokba szorítás jó móka. Mindig élvezem, mikor ennyire halálra vannak rémülve tőlem. Szinte remeg. Vagy remeg is. - Nem ugrik sehová - figyelmeztetem, és ezzel a két mondattal már el is árultam teljesen, hogy igen, belelátok a fejébe. És bele is akarok.
Résnyire nyitott szájára siklik sötét tekintetem. Nyitva hagyta, hogy bármikor birtokba vehessem. Erre kalandozik a figyelmem és közben észre sem veszem, hogy nem lát hirtelen szörnyetegnek, hanem épp ellenkezőleg, nagyon is embernek. Az vagyok ugyan, de így már nem olyan mókás a játék. Vajon mit szólna, ha tudná, hogy valóban csak egy vagy két évvel vagyok idősebb nála?
- Nem - felelem reszketeg kérdésére határozottan és kegyetlenül. - Még nem telt le a büntetése - teszem hozzá a magyarázatot is, bár ez eleve egyértelmű kellett volna hogy legyen számára. Mit is hitt...
Átadom a kezébe a poharat, bár őszintén szólva kissé aggódom, hogy elejti majd, vagy hogy ezzel próbál trükközni, de úgy nézem, megbirkózik a problémával. Mulatva figyelem, ahogy belekóstol és elfintorodik. Nem örülnék, ha lehányna, tényleg.
- Tizenhét elmúlt - ellenkezem. - Nagyon is ihat alkoholt. A többit is - biccentek a pohár felé. - Mind. Gyerünk - erőltetem. Ha önszántából nem tenné, én magam fogom megitatni, mégpedig úgy, hogy elveszem tőle a poharat, megfogom az állát, hátradöntöm a fejét, és kifeszített állkapcsa felett a torkába öntöm a puhár maradék tartalmát, nemigen törődve vele, hogy félrecsorog-e vagy sem.

Roxfort RPG

Múlt => Keleti szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2010. 07. 18. - 13:54:41