Roxfort RPG

Keskeny, párás, bűzös kis utcácska a szorosan egymás tövébe épített üzletek között. Általában szeméttárolásra használják, illetve ide öntik ki a félresikerült, gusztustalan bájitalok maradékait. Több helyen kanálisok rácsa feketéllik.

---

*A párás délután ködöt lehelt. Hiába jött a november, még nem volt elég hideg ahhoz, hogy elnyomja az emberek kedvét attól, hogy mozogjanak, járjanak-keljenek, zajongjanak, az utcán üvöltözzenek, óbégassanak, vagy éppen razziázzanak, valami ki tudja honnan jött felsőbb parancsnak engedelmeskedve. Különösen így, a Samhain-skóciai események után volt bolydult London és az Abszol út, még a falak is arról suttogtak és ordítottak, hogy mi történt ott és akkor. Mi történt? Megijesztettek egy sereg embert. Nagy ügy. Elmúlt. Vége van. Biztos tanultak belőle. Biztos nem. A gyávák legfeljebb, de manapság már nincsenek gyávák, mindenki hős és lázadó, mártír, áldozat, szent, persze, mert anélkül mit sem ér, senki nem akar arctalan halott lenni, ha mégis az lesz, az nem a saját abszolút unalmasságának köszönhető, hanem a világ igazságtalanságának.
A Zsebpiszok köz ellenben annyira más volt. Mérget és kacajt lehetlek a falak, dögvészt, árulást, rontást. Nem volt bátorság, nem volt rettegés. Akik járták a girbegurba utcákat azok célt tudtak és tudták az érdekeiket is, amik vezérlik őket. Nem tapogatóztak tétován a világban, így aztán nem is nyúlhattak mellé, finom, enyves ujjaikkal kerülték a darázsfészkeket, de nem átallottak eltörni a hamvas gégéket sem, hogyha valami olyasmi került az útjukba. Zajlott az élet, mintha mi se történt volna, a bűn akkor is bűn marad, ha feketébe öltözik a varázserő, legfeljebb a megrendelő lesz több, de ez csak kiélezi a csatákat, egyre több konkurenciát, egyre több vért jelent a sikátorlabirintusba, ahonnan aztán rendre érkeznek az olyan holmik a közvarázslók sanyargatott világába, amik gyermekek kezébe kerülve kifejezetten ártalmasak is lehetnek.
Mint mondjuk egy doboz. Nem különösebben nagy, karcos felületű fadoboz nyugodott az egyik épület koszos, ferde tetejének árnyékában vágott két homályos üvegű ablak mögötti szobájának padlóján. Nyitva volt, jellegtelen külseje jellegtelen belsőt fogott közre, amire a beszerzők gyöngye izzófehér, egyszarvúszőr ecsetkével kent némi szeszt, a szag egészen fullasztóan legült a kicsiny térben, keveredett a látnokzsálya csendesen agresszív illatával, ami a sarokból füstölgött, a gyéren berendezett lakhely egyetlen, a padlóból fél méter magasan kiálló bútordarabján, egy talpas, dúsan faragott, késsel különleges formákkal telekarcolt füstölőtartón. Ezen kívül a matrac hevert még az egyik sarokban, széles, a rádobott takaró sötéten hevert, már rég elillant belőle a test melege, és nagyjából itt ki is merült a bútor kategória. Ezenkívül még egy zsák, egy kisebb doboz és elszórt, letakart holmik hevertek a félsötétben, ahova nem az alkony hozta a világosságot, hanem egy gömb, ami szolgálatkészen, bár vitathatatlanul gúnyolódó hajlamokkal megáldva végteleneket rajzolt a levegőbe pontosan a férfi feje felett, hol önárnyékba, hol fénybe borítva a munkahelyszínt. A szesz sisteregve a fába ivódott, fehér foltok maradtak utána, jelecskék, ákombákomok, minták, olyasmik, amikkel Alec az otthonát is védte. Védte, szerte a negyedben, az aurorok orra előtt égtek a kőbe, fába rajzolt jelek, az átkok szövegeinek darabkái, amik a mágikus erővonalak mentén úgy szövődtek össze a különböző épületek között, hogy az a kis padlódarab, az a lemeszelt ajtajú, utolsó szoba, aminek bejárata a falba olvadt és megszűnt létezni a romfogadó vendégei számára teljesen védett legyen. Nem véletlenül verte fel ott a tanyáját, ahol és bár így a környék a számtalan elszórt varázsfelirata miatt bűzlött a mágiájától, már egyetlen jel megrontása is veszedelmes következményekkel járhatott. A mágikus jelek pillanatról pillanatra összefutottak nála, megrezzentek a tudatában ahogy új, pálcával rendelkező idegenek hatoltak a területére, tiszta, erős mágiájuk veszélyt sugárzott, anélkül, hogy tudták volna, míg azon a baljós környéken haladtak. Alec fülelt, elcsendesedett, a kezében megállt az ecset, már úgyis kész volt a jelek előhívásával, a fejét félrehajtva figyelt. Semmi nem tört az átkai ellen. Nem őt keresték, érzékelőit nem próbálták tompítani. Vagy mégis? Az aurorok nem vakok, de nem is ostobák. Tudják, hogy egy jel megszakítása nem omlasztja össze a hálózatot, a figyelemnek a gócpontját kell megtalálniuk, és sok az összezavaró nyom, ami félrevezetheti a járatlanokat, a semmibe vezető szál, mindenesetre van egy gyenge pontja a rendszernek. A személyes energia. Bélyeg, ami rajta ül a hálózaton, a varázserő nyoma. Ha ismerősbe botlana és az is őbelé, akkor már a stílusát is felismerné és képes lenne követni, de ugyan ki ismerhetné? A veszélyforrások, égő pontok füsttől egyszerre kába és túlérzékeny tudatának peremén és egyre távolodnak, elszélednek. Jól van. Elvakolt ajtaja mögé csak az erőszak vetheti be a jámborakat, az ablak olyannak látszik, mint bármely másik, homályos, ürességet sejtető vak ablakok, ő maga a csapóajtón keresztül közlekedik, és tetőkön át utcákkal távolabb teszi a földre a lábait. Nem fél. Nincs mitől. Előrehajol, egy méltatlanul a földön heverő hatalmas kódexbe pillant, az elsötétedő és fénybe boruló lapokon különös árnyékokat, mélységet és magasságokat kapnak a szimbólumok és értelmezésük, mégis, így nyernek igazán értelmet, a megfelelő oldalakra egészen magától lapoz, a tudatát hívogatják a jelek a lapokról. Penna, tintanélkül író újítás a kezénél, papírra veti, gyorsan, egymás után a jeleket, amik a kicsi doboz belsejéből sugároznak erőt és mindenféle okosságokat, jelentésüket címszavakkal veti ki, amíg a szesz el nem párolog, és láthatóak, kár lenne kockáztatni. Védelem -- őrzi a tárgyat, Zár -- csak a megfelelő formulára nyit, kanyargósságában ott van a megfejtés is, mint minden problémában is. Mély levegőt vesz, letörli a homlokára kiülő nyirkot, meztelen vállán friss, fehér kötés pompázik, a pálcája mellett álló színig töltött kupába kortyol, hideg, édes fehérbor, álmodozáshoz való. Újabb rajzolatot másol, rejtőző halál, veszély, bezárt. Zár a zárban, lakat a lakaton. Ráncolja a homlokát, kék szeme elsötétül, megrángatja egy tétova veszélyérzet, mint kölyökmacska a kandúr bajszát. Tárgy -- erő, vágy, pusztítás, befolyásolás, érinthetetlenség... átsatírozza és csak egy szót ír oda: szelence. Leteszi a tollat, csak az idejét vesztegeti. A hordozódobozt már megtörték, neki nincs vele dolga, de hogy a kincs belőle hova lett? Egy gyűjtemény alkotója lenne... energiák forrása. Megcsóválja a fejét, hátradől, megtámaszkodik, fájós karral, de a bort mégsem akarja kockáztatni. Szívdobbanásokat számlál. Összedobban a szíve a kintlévővel, maga előtt látja a mozdulatot, a pálcát emelő kecses kéz könnyű mozdulatát, sóhajt, felemeli a pálcáját, az ajtó felé int. A mágia úgy száll el a fából, mint a füst, így aztán a támadás a vakolattal együtt szabályosan berobbantja a fél falat, de hát hogy várna kíméletet egy olyan nőtől, aki az akadékoskodó fogadóst a puszta tekintetével megnémította. Hangtalan, mozdulattalan varázs. Egy régi barátot idéz. Nincs is szebb nosztalgia, mint a régi barátok húgainak hajhullámai közé szőni a gondolatokat. A borba kortyol, megrázza magát, sötét hajából kihullik egy szürkés porcsomó, a karján kaján vércsepp jelzi az egyik faszilánk szerencsés támadását, de ezen kívül sértetlen, ahogy a védett sarokban izzó füstölő is. Nem is bosszantja fel magát, a belépőre pillant, hosszan, méregetőn.*
-Hogy megnőttél?!

Bármekkora is legyen a káosz a világban, mindig marad egy biztos pont. A bűn.
Az ország tele van menekülő korcsokkal, fejvadászokkal, kétségbeesett lakosokkal, de a Zsebpiszok- köz a nyugalom paradicsoma maradt. Ugyanolyan romlott, veszélyes és hívogató volt, mint mindig. Nem volt rettegés, de győztes lenézés sem.
Most mégis félelem szaga szállt az alkonyi miazmát lehelő kőfalak között. Éber tekintetek szegeződtek rám minden ablakból, ahogy két társammal keresztülvágtam az Édes Mérgek előtti tömegen. Tudták, kik vagyunk, túl sokszor fordultunk már meg mindhárman a varázsvilág eme mély, fullasztóan sötét bugyrában, ahol egy galleonért kéjt, hamis látomásokat kaphatsz, de akár kést is a hátadba.
Mind azt hitték, értük jövünk. Mint patkányok a süllyedő hajóról, menekültek a férgek. Undorító, piti gengszterek. Soha nem fognak nagyban játszani, mint én.
Egy szutykos, macskaköves téren aztán szétválunk, Beckett jobbra, Wickham balra indul, hogy a ládikáról érdeklődjön. Én egyenesen tovább indulok, tapogatózó mágiából font indákkal magam előtt. Nekem kell megtalálnom a ládát, ez volt a Nagyúr kívánsága és akarata. A szűk utca tocsogott a lenyomatoktól: kihunyó életek, titokban kötött alkuk emlékei között válogatok, mikor hirtelen valami émelyítően ismerősbe ütközöm. A jel teljesen átlagos is lehetne, ha nem őrizné egy régi barát ízét.
- Az nem lehet...- suttogom halkan a félhomályba. Tüzetesebben megvizsgálom a hátrahagyott nyomot: gyenge, épp csak érezhető szál köti a szomszédos házhoz. Megragadom és követem.
Telt ajkaim magabiztos mosolyra húzódnak, mikor megtalálom a második Őrzőt is. Most már biztos vagyok az elhelyező kilétében, de nem értem, hogyan, miért bukkant fel éppen most, éppen itt. Hat éve nem hallottam felőle...
A mágikus riasztó pókhálóként terül szét a környéken, és minden szála ugyanoda fut be: egy jellegtelen, eldugott kis becsületsüllyesztő tetőterébe.
Szapora léptekkel indulok a hely felé, közben egymást kergető gondolataimat próbálom közös mederben tartani.

Visszatért volna? Mikor? Én miért nem tudok róla? Alaster miért nem tud róla? Vagy talán tudja, csak nem mondta el... nem, elvégre Alec nem csak üzlettársa, hanem a család barátja is...
A lelkem mélyén élveteg nyújtózással ébredezett a Démon.

A búfelejtő ajtaja lógott a zsanérokon, szinte csodálkoztam, hogy a kilincs nem maradt a kezemben, mikor határozott mozdulattal betettem magam mögött a funkcióját vesztett nyílászárót. Odabent mindenki elhallgatott. Olyan volt, mintha egy halálos beteg mellett virrasztó rokonságot látnám. Előbb felismerés, majd félelem csillant a zsugori, tompa tekintetek mélyén. Körülnéztem, kimért léptekkel a tulajhoz sétáltam.
- Hol van? -a hangomban bizonyosság csengett.
- Hölgyem, nemt'om mirő beszél... -a koros, bűzlő férfi elejtette a kezében levő korsót, ami hangos csattanással robbant szilánkokra a kövön.
- A kezed mást mond, barátom -jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. A ház ura már nyitotta a száját, de egy pillantás elég volt neki, hogy jobb belátásra térjen. Marionett-bábut idéző mozdulattal csukta be a száját, majd remegő kézzel a lépcső felé intett.
Azonnal arra vettem az irányt. Az emeleten egy folyosó várt, mindkét oldalon hat-hat ajtóval, bár a szememmel csak tizenegyet láthattam. Az utolsót a mágikus pókháló vastag vezérszála mutatta meg. A többire ügyet se vetettem; akit én keresek, nyilván ott vár rám. Igen, vár rám, elég jól ismerem hozzá, hogy tudjam, már a második jelnél megérezte a jöttömet.
Talán túl jól is ismerem.

Villanás.
Sötét, bársonyos félhomály, csak a tükör előtt álló gyertya selymes fénye ad némi világosságot. Felkönyökölök az ágyon, és a hűtött boroskancsóért nyúlok. Tüzes, mediterrán tájon érlelt nedűvel töltök meg két poharat, majd miután kiürítem a sajátomat,  a másikat a mellettem nyújtózkodó ifjúnak nyújtom buja mosollyal. Az lusta, incselkedő  tekintettel nyúl a pohárért. Elveszi, de nem enged el azután sem, hogy megszabadított az édes tehertől; apró csókokkal halmoz el, az ujjaim hegyétől a vállamig. Ott megáll, belekortyol az italba, majd ott folytatja, ahol abbahagyta.
Elégedett sóhajjal nyugtázom a dolgot; a jóleső bizsergést nyilván ő is érzi a bőrömön.
- Celes...- élvezettel mondom ki a nevét, tudom, hogy imádja, ha így hívom -ha Alaster látná mit művelsz...- a hangom sötét, élveteg kacajba fullad, ahogy alkalmi szeretőn rakoncátlan tincsei a kulcscsontomat csiklandozzák. Visszadőlök az ágyra és beletúrok a puha, sötét rengetegbe.
Celes felemeli kissé a fejét, épp csak annyira, hogy a szemei az enyémbe nevethessenek egy önelégült vigyorral együtt.
- Akkor bizonyára büszke lenne rám -hallatszik a felelet a hajfüggöny alól.
Nem bírtam tovább; a kacagás olyan erővel robbant ki belőlem, amit csak az íves ajkak pecsétje tudott elfojtani.
Villanás.

A távoli emlék jólesőn melengetett át a gyorsan hűlő novemberi alkonyatban. Lehunytam a szemem; az ajtó ott volt előttem, mind határozottabban bontakozott ki, ahogy a szoba lakójára gondoltam. Nem vagyok átoktörő, így a körülményesebb, de biztosabb módszerhez folyamodtam.
Deprimo! -adok formát a kavargó energiáknak, hogy egy íves legyintés és egy döfő mozdulat nyomán az ajtó alkotóira essen szét. A porfelhő eloszlása nyomán pedig láthatóvá lesz a szoba lakója is.
A padlón ül, előtte pergamen, penna, egy vaskos kódex. Körülpillantok: egyedül van a szobában, erről a pásztázóvarázs is megerősít. Celesen kívül csak egy matrac, zsák, takaró és egy markáns, agresszív illatot árasztó füstölőtartó rontja a szoba ürességét. Meg a keresett ládika.
Miért is nem lepődöm meg? -fut át az agyamon a gondolat, vásott vigyort vésve az ajkaimra.
Ő, mintha csak az emlékre akarna utalni, belekortyol a kezében tartott borospohárba, majd kirázza hajából a beleült port, aztán rám néz azokkal a lélekdermesztően kék karbunkulusokkal. Egy vércsepp gördül alá a karjáról,  a gravitáció néma hívásának engedelmeskedve hullik alá a padlóra.
Semmi köszönés, semmi meglepettség, puszta ténymegállapítás. Nem is ő lenne, ha nem ezzel kezdte volna.
- Ha hat éve nem néztél felém, bizonyára úgy tűnik -hangomban játékos rosszallás bujkál.
-Hová tűntél? Kénytelen voltam új játékszert keresni helyetted, és Alasternek is új beszerzőt kellett felfogadnia.
Eközben végigmustrálom. Mennyit változott, mióta nem láttam! Milyen sovány és sápadt lett, az arca nyúzott, a szeme alatt sötét karikák pihennek. A rá jellemző dél-francia kisugárzásnak csak erőtlen kísértete lengi körbe. A karján meg...
- Mi történt a karoddal? -erőt vesz rajtam az aggodalom ahogy meglátom a flastrom alól pimaszul, baljósan előtörő sötét foltot. Egy intéssel helyreteszem a leomlott falat, védővarázzsal látom el, majd Celeshez térdelek és értő módon kezdem vizsgálgatni a sérülést. A dobozkára majd később visszatérek.
Óvatosan fejtem le a kötést, mikor megcsap a füstölő illata. A hatás rémisztő; a Démon visítva menekül a felszín alá, és hirtelen elfog a fejfájás, mintha satuba fogták volna a fejemet.
Ujjaim félbehagyják a munkát, hogy a homlokomhoz kapjak velük. Morcosan összehúzott szemekkel pillantok a megtért beszerzőre.
- Mi ez a füst? Oltsd el... -hangomban fájdalom, kellemetlenség és gyengülő magabiztosság keveredik.

Mese a smaragdbálvány szemű lánynak

---

*Mezítelen az ember, amikor megtér a semmiből, és csakis a varázserejébe burkózhat a fürkész tekintetek elől. Oda se sokáig, hiszen a varázserő már csak olyan, hogy árulóvá válik. Megtörik, kopott, foszlányos, fénytelen, nehezen izzik már azon a lángon, amin egykor, amikor még mindig olyan könnyű volt, energikus, fényes, vad és szabad, amikor a szabályokat még tényleg Ő diktálta, ő, aki aztán használta is őket. Évek teltek, és mások szabályai szerint játszott, mások játszottak vele idegen szabályok szerint, és ha az ember ebbe belenevelkedik, ez szinte természetes. Alkalmazkodni szinte mindenki tud. A beszerző nem. Ő szabad volt. Megtörni tud. Megtörni és újra összeállni, de már nem ugyanaz. Más. Máshogy szép, máshogy eleven.*
-Hat éve? Micsoda pazarlás volt, nem vall rám-*fanyar a mosolya az erős magabiztosság mellett, kedvtelve csillan a kékség a tekintetében, ahogy végigjár a pillantása a karcsú alakon. Jól fest a nő, vitathatatlan, tetszést anélkül nyilvánít, hogy felemelkedne a padlóról, moccanna, vagy egyáltalán szóban dicsérne, maga a mustra, ami olyan alapos és olyan kiterjedt, a tekintet, ami simogat, becéz praktikus öltözet alatt, felett, ellenére, mellett, vagy az öltözékválasztás jó, vagy Lizzyre nem lehet olyasmit húzni, amiben ne nézne ki a végzet asszonyának.
Apropó asszony.
Hat és a huszonéves lányból, pályakezdő, örökmozgó, dühöngő fiatalból harmincéves nőt érlelt. Feltöltötte a bőre alatt formákkal, izmokat feszített rajta, erősített, ahol arra volt szükség, formált, átszabta a korábban annyira ismerős csípő, mell, váll formát, tapasztalt szemnek ez is sokat elárul. Kímélte a kor, haja, szeme nem fakult, a bőre érintést sóvárgó elevennek hatott, Alec fogadni mert volna rá, hogy még mindig az egyéjszakás kalandoknál tart, neki is azok tették a legjobbat, mióta kijött a cellájából.
Cella. Vitathatatlan nyomok a hosszú arcon, a bőre még sápadt, energikus fiatalból harminc feletti férfi lett. Sötét haját megkurtította valami hóbort, a tekintetébe beköltözött valami feszültség, amit azonban az erősen kifejezett érzelmek gyakran elnyomtak. Az arca beesett valamelyest, az álla is szélesedett talán, feszült vonala élessé vált, nyakán, vállán lassan-lassan felszáradó hegek várták a gyógyulást, friss ütésnyomokat is hurcolt mellkason, egy átok az oldalán égette meg éppen csak annyira, hogy piros legyen a bőre. De ezek csak játéksérülések lehettek, hiszen mivel edzene a férfi, ha nem azzal, hogy fizikai terrorban tartja a söpredéket, akik talán éppen elevenen boncolják a lány társait.*

-Megfordult velem a föld és az ég, utolért a balsors és elvesztem olyképpen, ahogy arra egy igazán rossz pénz soha nem lenne képes-*felé fordul, ahogy az térdel, ő két lába közé veszi, a csizmás bokák mellett támaszkodnak meg mezítelen talpai, a boroskupát kettőjük közé helyezi, annyi hely még van, tehát ez a közelség még messze nem számít szorosnak. Az ő esetükben legalábbis nem.* -És? Alaster legalább elégedett volt a beszerzővel? Abban biztos vagyok, hogy te kielégíthetetlen voltál a pótszeremmel, aki ráadásul beszerzőnek se volt alkalmas-*iszonyú arrogancia sugárzik ezekből a szavakból, vagy inkább gyámolítani való kérelem, hogy hízelegjenek a pótolhatatlanságának, amit persze egy ember se mondana ki így. Nem, nem lenne az a hatalom, ami erre kényszeríthetné, nem is kell. Mosolyog, előrenyújtja a kezét, megcirógatja a lány vállát, felfutnak az ujjai a nyakáig, a füle alá, miközben annak az ujjai a másik karját érintik, engedékenyen megemeli a sérült tagot.*
-Nem vacsora előttre való látvány-*sebismertetésből ennyi elég, legalábbis neki egyelőre elég lenne, ő az arcát fürkészi, szegletről, ívről, szegletre és ívre, igaz örömmel, a világot felfedező tisztelgő csodálatával a szemében. Szusszan, megrázza a fejét, halkan felnevet.*
-Nem szereted az orvosságom? Nem szép dolog tőled-*kifordul, felmarkolja a sötét égerfa pálcát a háta mögül, aminek az oldalán iszonyú karcolás éktelenkedik, mégis, mutatja a varázstárgy hűségét, a mágia akadálytalanul és hibátlanul áramlik benne. Intés és szisszenés, a sarokban önmagába fullad a füst, még egy kurta pálcamozdulat és az ablakok is kinyílnak, rajtuk keresztül nyomakodik a szobába a november, gomolyogva tolakszik, aztán szétfröccsen frissítő léglöketekre. Leteszi a pálcát, mégiscsak fegyver, bármennyire is az ember legjobb társa legyen, és befejezi, amit a lány elkezdett, letekeri a maradék kötést. Felkarján a vállizomba kapva félig iszonyú állkapocs harapásának maradványa látszik, bár a húst valakik gondosan kiégették, ostomba foltokat hagyva a sötétlilás méregszennyeződésre utaló területen, a látvány nem lesz kellemesebb, noha tiszta benyomását kelti. Igen, azért egy francia ficsúr nem hagyná elevenen elrohadni egyik végtagját sem.*
-Ez egy izgalmas tanmese csattanószámba menő tanulsága arra, hogy miért ne úszkálj soha a kínai tengerben, továbbá miért ne menj egyáltalán oda. Egyszer majd elmesélem, de miután így rámtörtél, mint holmi bűnözőre valahogy nem látszik alkalmasnak az időpont-*neheztelés nincs a hangjában, esetleg némi gyöngéd korholás az eszközök finomságának nem kielégítő foka miatt.*

-Lizzy megvallom, mielőtt magad deríted ki és egy életen keresztül ellenem használod majd, hogy a büszkeségembe tiporj vele, bebuktam-*jobb, sérült karját felemeli, megcirógatja a lány állát, ahogy tisztul a szoba levegője, úgy válik távolivá az elmúlt pillanatok bódultsága, valósággá a jelen, ténnyé a jelenlét, hízik az öröm, lopakodik a fájdalom a megfeszülő izmokban.* -Meglepetésnek szántam, elfogtak és beszorítottak Kínában, ahol a férfiak kicsik, a nők agresszívak, a varázserő pedig undorítóan rátapad az emberre és a földre szorítja, mint egy lidércnyomás-*vallomásnak sem utolsó, komorságát a cirógatás enyhíti, amivel megsimítja a lány arcát, ha hagyja. Közelebb hajol, mintha szimatolná, sűrű pillákkal szegett szemeivel alig-alig pislant, fürkészi, érintgeti, lélegzetét figyeli, a mágia lüktetését, a megrebbenő izmokat az arcán, a szája színét, ahogy változik.*
 -Vártál?-*gátlástalan félmosoly a szájsarkában.* -Visszajöttem-*véglegesen, ezt akár meg is ígérheti, esze ágában sincs még egy ilyen eltűnéses mókát megcsinálni, a karjáról meg is feledkezik, alighanem még a füst okozta kábulat uralja leginkább a gondolatait, márpedig ilyen parlagias dolgok azokhoz most nem férhetnek. Sérülések... nem nagyon érdeklik, amikor van jobb gyógyír mindenféle sebekre, még ha nem is az örök szerelem borul az emberre rózsálló árnyával, a barátságot, biztonságot, az olyan biztonságot, ami izgalmas lehetőségek tárházát rejti ő megtanulta értékelni amíg mást sem érzett, mint veszélyt, veszélyt és veszélyt, fáradt lelkének felüdülés, a tekintetében felszikrázik a gyermekinek bélyegezhető öröm, de kár lenne meginteni ezért.*
-Szép vagy, pedig azt hittem huszonöt felett a nők menthetetlenek. Szép és veszélyes. Mi várna, ha kilépnék? Taktikai szétszéledés, vagy a barátaid másfele tartanak?-*ingerlő, pimaszkodó mosoly, nem kell komolyan venni, látszik rajta, igyekszik elütni a korábbi megvallás súlyát és nehezét, a figyelmet a jelenre irányítani. Visszavonja a kezét, a kupáért nyúl, a hirtelen térsík változtatás megdermeszti egy benyilallással, végül kezet cserél, a baljával kínálja a bort a füstöt fájlaló lánynak a díszítetlen kupából. Ő nem felejtett. Erre inni kell. Bocsánatot nem kér, nem követett el semmit, bár a testbeszédéről ordít a megbánás, pontosabban a megfizetés, csúful ráfaragott egyetlen hibára abban az életben, ami korábban annyi jóval elkényeztette, megomlott, de megmenekült, saját lábon, saját erőből szélmalomharcot vívni nem csak két ellenséges erő és érdek között lehet, de a puszta sorsszeszélyekkel is lehet kemény harcokat vívni.*

A pimaszul incselkedő, szikrázóan kék tekintet puhán omlik a tagjaimra. Az ismerős szemek finoman cirógatnak végig, még olyan helyekre is eljutnak, amilyenekről csak a szerencsés kevesek álmodhatnak borongós őszi éjszakákon. Nyilván én is változtam a rengeteg idő alatt, ami elröppent. Szívósabb lettem, idősebb, komolyabb. Meghasonlottabb. Egyesek azt mondanák, megöregedtem; én jobban szeretem az érett kifejezést(hiszen mi más is lennék végső soron, ha nem hiú nőstényördög!). Hosszabb, sötétebb lett a hajam, noha ezüstös szálak még nem oldják a jellegzetes étcsokoládészínt. Arcom karakteresebb, felnőttebb lett a hat év alatt, szememben több lett az őrült szikra, a téboly, a kapzsiság. Celes az idő vasfogának minden harapását megfigyelte, mérlegelte, magába itta, míg én a szaggató fájdalommal voltam elfoglalva.
- Bizony az, nem is tudod, mennyi mindenről lemaradtál -adok hangot az egyetértésemnek hosszú, íves pilláim alól rásandítva. Mosolyog, de ez nem a sajátja; megkeseredett, kiábrándult árnyéka az egykor oly ragyogó gesztusnak.
Most hogy közelebb vagyok hozzá, feltűnnek az apróbb jelek, amiket a romba döntött bejáratnál még nem vettem észre. Rajta is otthagyta a nyomát az a bizonyos pergő homokóra; az egykor egészségesen telt arc most sovány volt, beteges, bőre egykori tökéletességére most múló hegek öltöttek nyelvet diadalmasan. Sötét zúzódások és egy célt tévesztett ártás nyoma koronázta meg a művet. A szeme is más lett, sokkal több feszültség vibrált benne, mikor érzelmei nem követelték éppen maguknak az égszín íriszeket.
- Rossz pénz? Találó hasonlat egy olyan orgazdától, mint te -válaszolok az ellenséges nép fiának, akinek mégis sikerült belopnia magát a szívembe. Persze korántsem a szó hagyományos értelmében; sosem voltunk szerelmesek egymásba, ehhez a botorsághoz mindketten túl tapasztaltak vagyunk. De barát volt. Társ volt. Groteszk módon biztos pontot jelentett az életemben, egészen hat évvel ezelőttig, mikor egyik napról a másikra egyszerűen nyoma veszett. Nem tudtam mire vélni a dolgot -ahhoz túlságosan öntelt voltam, hogy azt feltételezzem, rám unt- és bizony kerestem is egy darabig, aztán jobbnak láttam nem ragaszkodni hozzá tovább, és feladtam a járt utat a járatlanért cserébe.
Hosszú lábai közé fog, ahogy Alaster is szokta. A kérdés és a kijelentés azonnali megtorlással járna, ha bárki más szájából hangzana el. Francia arrogancia ül meg benne, és valami más is, mélyen a felszín alatt.
- Arcátlan vagy -válaszolom kínzóan kedves mosollyal. Nem fogom az amúgy is hatalmas öntudatát tovább hizlalni, bármekkora bajba is keveredett ott, ahol volt.
Ujjai finomak, ahogy végigfutnak a vállamon, fel a nyak oldalán, hogy végül a fülem mögött találjanak megnyugvást. Tenyerébe hajtom az arcom, és őszintén viszonzom a meleg mosolyt, ahogy az érintés megannyi másikat idéz fel bennem, kapkodva elsuttogott szavakkal, ígéretekkel, sóhajokkal együtt.
- Olyan dolgokkal találkoztam amíg te kámfort játszottál, hogy már semmi sem riaszthat meg igazán -hárítom el a figyelmeztetést, kihívással átitatott hangon. Megköszönöm az ablaknyitást, és immár tisztuló tudattal pillantok a félbehagyott munkára. Ahogy Celes végez a pólya lefejtésével, mások számára talán gyomorforgató látvány tárul elém. Bennem azonban valami egészen más moccan meg az égett , gyógyulásért könyörgő hús láttán. A Démon leskelődik most a smaragd-tekinteten keresztül, ő az, aki kedvtelve szemléli egy ismeretlen bestia kézjegyét az egykor oly tökéletes felkaron.

Villanás.
Lehajolok. Előbb csak forró, párás leheletemmel simogatom végig az iszonyú sebet, majd remegő ajkaimmal is megismétlem. Lázban égő, megkínzott élő hús feszül a vázcsonton, a hegek olyan puhák, hogy akár be is szakíthatnám őket, mint a tojás héját vagy a pudvás almát. Nyelvem elővillan és élvezettel ízleli meg a sós-véres sebet, majd hirtelen vágytól hajtva belemélyesztem apró fogaimat a friss hegbe, hogy a szövetek megadó sikolya alól az folyékony Élet bugyogjon elő. Celes pedig csak üvölt...
Villanás.

Ugye nem látta a mohóságot a Démon szemében? Az én szememben?
Tőlem merőben szokatlan módon elpirulok, és zavartan kapom oldalra a fejem a fürkésző szemek elől. Nem tudhatja, mennyire élvezném, ha az előbbi látomás valóra válna...nem, most még nem. De hamarosan. Inkább gyorsan elterelem a szót.
- Szóval Kínában jártál... -azt nem teszem hozzá, hogy azért igazán szólhatott volna, mielőtt kiruccant a világ másik felére. Elég lesz egy rosszalló, de huncut pillantás is. A magyarázat második felét viszont nem tudom megállni nevetés nélkül:
- Holmi bűnözőre?! Igazán ne fáradj az önáltatással, legalábbis egy olyan auror előtt, aki ennyire...khm, mélyen megismert, semmiképpen se. Pontosan tudjuk mindketten, hogy az vagy, ami -simítom meg most én a kellemes profilt- de az időpont valóban nem a legalkalmasabb.
A következő kijelentés tőle szokatlan őszinteséggel cseng, nem is kijelentés ez, hanem vallomás.
- Nocsak -kapom fel a fejem kaján vigyorral- valaki képes volt kijátszani Alec Delon- Moncorgét? Vannak még meglepetések a világon -a gúny maró lehetett volna, ha Celes nem lágyítja meg az apró érintéssel és az örömmel a szemében. Így csak annyira mart, amennyire az irónia képes rá. Közel hajol, szinte már túl közel, onnan issza magába egy heves, mégis megfontolt spanyol arcívének rezdüléseit. Balommal átfogom sérült karjának keze fejét, az ölembe húzom, babusgatom, cirógatom hosszú ujjaimmal.
A kérdés elhangzására nem nézek fel; anélkül is érzem az önelégült, gátlástalan kis vigyort a szája sarkán. Mondhatni, ez az ő védjegye, persze a kifogástalan és pontos munka mellett.
- Ne hízelegj magadnak -vetek kegyetlenül büszke szikrákat a másikra- nem sirattalak sokáig, de az eltűnésed nem várt kellemetlenségeket okozott. A szikrákba némi megbánás vegyül, mikor felpillantván meglátom a boldogság újra felszított tüzét a kék tükrök mélyén. A nyomok alapján szörnyű dolgokat élhetett át, én meg elrontom az örömét, amit bizonyára rosszul tűr.

Eléggé jól ismer minket hozzá, hogy ne számítson másfajta válaszra -reagál a szégyenre azonnal örök társam és lelkiismeretem.
Kivételesen egyet kell értenem vele, jólneveltségem azonban makacsul tiltakozik, vesztére.

A kétes értékű bók az ő szájából igazi dicséret. Ugyanúgy tereli a témát, mint korábban én magam. Azt hiszem, ezt nem rovom fel neki.
- Miért kérded? Egy olyan tisztes üzletembernek, mint te, nyilván nincs semmi félnivalója a magamfajtáktól -anyáskodó mozdulattal simítok ki egy darabka ajtót a hajából- mindenesetre jobban teszed, ha azonnal más hajlék után nézel.
Előbb fájós jobbjával, végül ballal nyúl az egyszerű kupáért. Egész tartása bűnbánatot sugall, talán a sok kellemességért, amiktől az elmúlt idő megrabolta. Elfogadom a felkínált italt, közben futólag végigsimítok a finom művű, aprólékos munkához szokott kézen.
- Az idő sürget; nem maradhatok el sokáig, még gyanússá válnék. Látogass meg ma este. Szerzek neked valami gyógyírt, te pedig szépen elmesélhetsz mindent, amíg ellátom a harapást. Ha jól viseled magad, még az is megeshet, hogy tartósabb maradásra is berendezkedhetsz.
Hangom mély, tónusa édes kínokat ígér, ahogy a szemeim is. Visszaadom a kiürült kupát, felemelkedem és leporolom magam- egy úrinő mégiscsak adjon a megjelenésére. Ha Celes is feláll, végigfuttatom alakján még utoljára a tekintetem, majd hozzásimulok, és apró csókkal pecsételem le zárt ajkait, hacsak ő nem forgat valami mást a fejében. Majd elhátrálok, egy kézmozdulattal feloldom a bűbájokat és kihátrálok az ajtón, miközben hangtalan varázslataimmal már a folyosót pásztázom.
- Addig is vigyázz magadra, Celes! És ne felejtsd el magaddal hozni a ládikát se. Belépő nélkül sajnos nem engedhetlek be.-búcsúzom, majd megfordulok, alakom beleveszik a szobába szivárgó sötétségbe.

Kurta öröm rövid búcsúval, avagy izzás, forrpont, takarékláng.

---

-Ez nem arcátlanság. Bár... ha az is volna, mit vársz egy hozzám hasonló orgazdától? Lefogadom, hogy roppant kellemetlen lehet velem üzletelni, és valakit mindig megrövidítek-*derű hunyorog a tekintetében, miközben valahol a közelben mély, öblös ordításból metsző sikoly teljesedik ki, látomásszerű valószínűséggel, mégis, akárha egy riadó lenne: leszállt a korai, novemberi este az éjszaka kistestvére, kezdődhet a fosztogatás, gyilkosság, árulás, vér és merény, a tánc, a harc, a viadal, de mindenki jól tudja, a tánc is csak vágyat fejez ki. Vágy. Ezerarcú bestia, ahogy felbukkan a zöldfényű pillantásban, mint valami démon, úgy ott könyököl a sötéten izzó kékségben is, a kesernyés hordalék alatt, a fájdalmon túl, a nehézségekre kapaszkodik fel, hogy vörösen cseppenő leveivel mindent átitasson. Vágy és tűz. Mi más is lehetne a vezérelv? Józanság? Hova vezet a hidegség, ha nem csak egy hatalmas törésbe?*
-Ezekről okvetlenül tájékozódnom kell... mármint, hogy újra tudjam, mivel ijeszthetlek meg holdvilágos éjszakán, ha már egy seb se használ. Ezek a mai fiatalok-*megcsóválja a fejét, a szavaiban élcelődik a múlt, a jelen még óvatosan meghúzódik, várja, hogy mit lépjen, merre tendálódjon, merre forduljon érdeklődve, miközben már a jövő is nehezen és súlyosan száguld feléjük, feltartóztathatatlanul, bizonyosságául annak, hogy hat év nem kell, hogy végzetes legyen, nem kell, hogy elmarja a boszorkányt a varázslótól és viszont. Bizonyosságául, hogy vannak még húrok az ujjai alatt, amik rezonálnak az érintésére, vannak még hangok, amik visszaszólnak az ő szavaira a lányból, van még tekintet, amelyik ugyanúgy ég és forr, mint az övé. Nem fél a szemébe nézni, nem fél belemosolyogni, belenevetni, bár nem látja, amit a lány lát, nem érzi azt a destruktív vágyat magán, afelől cseppnyi kétsége sem lehet, hogy nem egészen emberi, nem egészen jó, nem egészen elfogadható dolgok munkálkodnak ott bent, és mégis, mosolyog. Belesimított a dús hajba, tenyerén Lizzy arca, kedvtelve méregetett szép vonásai, a szemében pedig az „idegenség” amit elfogad odatartozónak, akármit is képzeljen róla és ebbe az akármibe tényleg minden beletartozik. Hiszen amíg kámfort játszott olyan dolgokkal találkozott, amik még őt is megrémítették, megriaszthatták, így az ilyen ismert „rosszak” már alighanem a jó kategóriába esnek, bármi, amit tehetnek vele közel sem volna olyan kellemetlen, mint talán a műfaj indokolná.

A lehúzott kezét cirógató kedveskedéstől egészen ellágyul, de aztán a szavak visszarángatják a valóságba. Kicsit megrázza a fejét, mintegy tiltakozásképpen, aztán nyíltan a lány szemébe néz, kitágul, sötét szembogara felfalja szemének a kékjét és ledöfi a zöldellő gonoszkodást.*
-Bármennyire is nem tekint annak a törvényed, én is ember vagyok-*halkan mondja, minél halkabb a szó, annál nehezebb, annál súlyosabb, annál többet ér, és annál többet fizettet meg mindenkivel, aki hallja. Érzékeny, mint a seb, amelyiket újra meg újra letépik, és belülről kénytelen kemény burkot növeszteni, mert a külvilág nem hagy neki nyugtot.* -... és mint ilyen, elfogható, kijátszható, megjelölhető, bezárható. Kína veszélyes, sárga sárkány, széttépi az óvatlanokat, és tele van olyan meglepetésekkel, amiket nem érdemes megtapasztalni-*a cirógató ujjakat a tenyerébe zárja, a kezét ily módon rabulejtve a szájához húzza, puhán megérinti a törékenynek tetsző kézfejet, meleget lehel rá, kedvességet, minden nyersebb szó és mondat engesztelő mézét. Felpillant abból az előrehajol tartásból a szikrázó szemekbe*-Kénytelen vagyok magamnak hízelegni, ha te nem teszed. Azért elsiratni még nem kellett volna-*gyengébb mosoly, erőtlenebb, talán mégis a lelkiismeretnek van igaza, rosszul tűr, örömre, vígaszra, melegre szorul, túlsúlyos pillangó, ami csapongva verdes most a spanyol kezek között, hogy felhívja magára a figyelmét, de persze az ilyesmi óhatatlanul a ragadozókat is vonzza, amik apróra hordanák el szivárványszín rajongásának, szárnyának foszlányait, míg az érzéketlen, sötét test, lecsupaszodva a pompától már senkit nem érdekelne.
Előrehajtja a fejét, ahogy a hajába simulnak az ujjak, tiszta és friss, mint jobbára, kényes, magára talán túlontúl nagy gondot fordító ember hiúságát tükrözi, szép, még akkor is, ha százszorta szebben ragyoghatna.*

-Hajléknak jobbat nem is kívánhatnék. Egy csepp agressziót kellett volna csak érzékelnem, és lángba, átokba borult volna a környék, tetszett volna neked. Nyers, erőszakos, hirtelen, és semmit, de semmit nem rombolt volna le, amit a te szemed értéknek lát, hanem új, lángoló értékeket hozott volna létre. Mint az a nagy tűz Skóciában-*ott volt, látta, amit látott, nem borzadt, mint sokan mások, neki nem vért és halált tartogatott az az éjszaka. Együtt mozdul vele, ahogy leteszi a bort, ragadozós éberség költözik vissza a tekintetébe, de a mozgása is ezt idézi, ahogy rugalmasan emelkedik, mindannak ellenére, hogy a jobb karja mellette lóg, nem mozdítja, nem emeli. Nincs rá szüksége, bár az izmokban forr, feszül a vágy, hogy a karcsú derék után nyúljon, a balját éri ez a megtiszteltetés, magához szorítja a közel simuló Lizzyt, noha ez a név jobban illene egy kölyöklányhoz, a beszerzőt nagyon is kölyöklányoknak nem való gondolatok mozgatják, mohón nyílnak csókra az ajkai, az apró, tartózkodó csókot elmossa hevesen, a derekáról felkap, a lapockájára simul egy pillanatra a tenyere, magához húzva, aztán még feljebb, a hajába kap a keze, értőn fogja a sötét hullámokat, nem kócolja és nem is engedi, forró bőre az övéhez simul, nem láz ez, vagy legalábbis egészen másféle, mint ami a karjától szokta kínozni, pihenőidőben, nappal. Apró csók franciás válasza, nehéz parancsolni egy ilyen vérnek és örökségnek. A kezét előrecsúsztatja, végigsimít megint a makacs állon, lecsúsztatja a kezét a nyakára, szenvedélyes búcsúmotívumához illetlen komolysággal keresi a tekintetét.*
-Ellátás alatt bizonyára ápolászást értesz-*mosolyog megnyerően, az egójának azért minden gyötrelmesség ellenére nem ártana némi ápolászás*-Előrebocsátom, hogy eddig a piacon semmi nem használt. Gyógyítóhoz persze nem mehetek ilyen bűnlistával, de ahány ellenmérget már ráborítottam, lehet egy életre konzerváltam. Vigyázok-*a ládikára pillant, elengedi őhölgyességét, felvonja a szemöldökét, miféle rejtély vezette őket együvé, éppen egy ilyen tárgy? Pont ez? Jobb, mint a semmi.*
-...és Alasternek ne szólj rólam-*nyúl a karja után, mielőtt kiengedné az ajtó félrom maradékain.* -Megkapod a ládád. Más kívánság?-*és somolyog, mint a dzsinn, akinek hatalmában állna teljesíteni ennél még százszorta cifrább kívánságokat is.* -Ott leszek. Vigyázzatok két sarokkal odébb, inferusbábok garázdálkodnak-*jókívánság a sötétbe.*

Folytatása ITT (http://www.roxfort.frpg.hu/index.php?topic=5983.msg41200;topicseen#msg41200)

---

       *Gyors volt, de nem elég gyors, éber, de nem csak ő volt éber és ébren. A kicsinyek a mágusvilág más részein már Bogart bárd meséit hallgatták, és az ágyukban üldögéltek, várva, hogy az álommanó elhozza nekik a port, a csengőt és a megnyíló, színes, tarka világot, míg ő, Alec a maga kicsinyéhez sietett keresztül a sikátorok szövevényes rengetegén. Millió dolga volt már kora este, hiszen ahogy a délután hanyatlani kezd, úgy moccan meg az élet a sötétségben. A bűnöző már csak olyan, mint a vámpír, kényelmetlenül érzi magát, ha a minden igazságot felderítő napfény beragyogja az életét, így inkább akkor mozog, ha már dementor-köpenyként terül szét a homály, és csontujjak maszatolják el az árnyalatokat. Akkor, amikor a vér szaga megerősödik, akár ontották frissen, akár csak a falak öklendik elő magukból a nyálkás ködhöz csapva, édes nosztalgiaként azokra az időkre, amikor az aurorság nem volt elég éber. S lám, mintha csak megidézték volna, most sem olyan éber. Friss rügyet hajt a romlás rózsája, ahogy a finomkodó francia mondaná lágyan, és mégis oly baljós buján, amire a hideg angol aligha képes.
       Hovatovább sebesen járt, fürgén lépkedett keresztül a tócsákon, nem tudni esett-e napközben valami a mosott-szín felhőkből, vagy az utcákon terjengő köd csalódott le a föld egyenetlenségeire, összességében nem is számított különösebben. Igyekezett kerülni a zajt és a feltűnést a Francia, bár a puszta termete vetette árnyékban riadtan iszkoltak szét a patkányok és miegymások, egy vörös, girhes macska fújt rá a hátát púpozva az egyik kuka tetejéről, figyelmeztetetve a nevezett hullatárolóban időző gazdáját arra, hogy valaki közeledik, de az ügyet sem vetett rá, és Alec is továbbhaladt, mielőtt incidenssé fajult volna a találkozás.
       Manapság minden találkozás incidenssé fajult körülette, no persze, hiszen még csak február volt. Nem járt egy éve se Angolhon földjén, mégis, máris több ellenségre tett szert, mint mások kétennyi idő alatt. Nem volt ő bűnöző, legalábbis a szó hagyományos értelmében nem tartotta magát annak, noha, voltak olyan kedves ifjak, kicsinyek, akik mindegyre felhívták a figyelmét a fájdalmas igazságra,  ő maga a szabad kereskedelmet preferálta a szabadság teljes, őrjítő formájában értelmezve. Furcsa módon, ebben a szakmában olyan nagy a konkurenciaharc, hogy nem különösebben látta szívesen a föld, amit elhagyott botor módon, de visszatért, mindazonáltal nem várta szülőföldi hévvel, hogy a keblére ölelje, igaz, nem is volt a szülőföldje, de ha akarta volna, biztos megtalálta volna a módját, hogy megvegye magának a jogot, ha egyáltalán lett volna ilyen jog.
       Nem volt, nem is számított igazán. A kabátujja rejtekében fogta a pálcát a vége felé, a hegye szinte az ujjai között volt, elvégre egyesek megtehetik megfelelő védőkesztyűben, szikrázva a sikátor falához érintette, bosszúsan húzta el a száját, ahogy a korábban bevésett jelből vörös, és nem fehér szikrák hullottak válaszul. Jellemző, semmi nem megy olyan simán, mint szerette volna, a figyelmeztető varázslat, amit a találkozópont köré helyezett veszélyt jelzett, mi több, haragosokat. Ellene forrongó indulatot.
       Nem különösebben zavarta az, hogy mást is veszélybe sodor magán kívül, és hogy várnak rá, sokkal érdekesebb volt a számára, hogy ő maga ép bőrrel megússza a mutatványt, és a kis csomagot is biztonságban elszerezze a fiútól, hiszen számára sokkal fontosabb volt az alkimisták kedvtelése és jóléte. Tett hát egy tiszteletkört, noha feleslegesnek látszott, többet nem tudott meg, mielőtt befordult volna Tenebris sikátorába, kényelmesen, tempósan lépkedve, mint mindig, a fal mellett haladt, noha a járásából akár arra is következtethetett az avatott szemlélő, hogy az övé az utca eleje, közepe és a vége mindenestül. Szélesen elmosolyodott a köszöntésre, bűvészmutatványos stílusban meghajolt, kivette a fiú ujjai közül a cigarettát, mélyet szívott a füstből, mosolyogó szájával éppen csak érintve, miközben hátrapillantott a szeme sarkából arra, amerről jött. Ezzel jelezte máris kedvenc beosztottjának, hogy bizony-bizony, meglehet közel sem lesz a találkozójuk olyan békés, mint azt jóhiszeműen eltervezték.*
       - Vannak ilyen napok, drága barátom-*szélesen elmosolyodott, miközben visszanyújtotta a tüdőtágítót, a jobbjában tartva ugyan megremegett a karja egy pillanatra a sebhelybe nyilalló fájdalomtól, de ez csak egy apró rezzenés, a pálca amúgy is a baljában van.* - Még közbe jöhet-*elpillant a lényre, ami ott halódik a fiú mellett, egy bocsánatkérő vigyorral jelzi, hogy amikor helyszínt választott, még nem volt ott.* - Sétáljunk, és közben meséld el, mid van. Ne vedd elő-*inti meg óvatosan.* - Lehet futni fogunk.
       *Valahogy összesűrűsödik körülöttük az este, jobb, ha mozgásban maradnak.*

---

       *A morgást a maga módján betudja egy bájos „szervusz Alecnek”, vagy egy „jó téged újra látninak”, esetleg egy „üdv, te anyaszomorító gazembernek”, vagy bármilyen más, hasonlóan szubkulturális köszöntésnek, hovatovább ez már neki csak a kora miatt is kijárna, igaz, ő maga, mágusmércével mérve, főleg a családjának hosszú élettartamát figyelembe véve szinte már kölyöknek számított a maga harmincas éveivel. Vidáman szikrázó szemmel adta vissza a blázt, mintha a viszontlátás öröme olyan normális és megszokott lehetne.
       Ő maga nem veszteget több figyelmet a karjának, lazán a teste mellé ejti, elsüllyeszti a zsebében, miközben könnyedén, ruganyosan megindul, a lábának kutya baja, magasságából kifajzólag igen-igen sebesen lépked, persze, Tenebris mellől egy tapodtat sem tágít. Két árnyék a labirintusban, külön-külön járt útjukat most összeolvasztották, mely hatalom vetemedne arra, hogy megpróbálja szétválasztani ezt az összetartozást? Milyen botor, bolond, együgyű természet volna az?*
       - Majd megkedveled-*somolyog, újra visszapillantva arra a vergődő ivadékra, már elhaladtak ugyan mellette, de még visszavonzza a tekintetét egy pillanatra, a pálcáját ráemelve keresztbefordítja maguk mögött az úton, rövid igézést vet rá, halk szavakat mormol a szája, a legjellegzetesebben az tűnik ki az összetett bűbájból, ahogy robbanóanyaggá változtatja a nedveit, amiknek már csak egy inger kell, végül a kiábrándító bűbájjal elfedi a lényt. Csapda mögöttük, sajátos vicc, biztos számukra is előkészítettek már ezt-azt, aminek örülhetnek majd.*- Az ilyen napokon érezheted igazán, hogy élsz-*fejezi be aztán a mondatot békítőleg, újra irányba fordul, el a csikk mellett érzéketlenül továbbhaladva.
       A falak úgy magasodnak köréjük, zártan, komoran, mint akik még a legvadabb álmukban se mertek ablakot látni magukra, zárkózott ridegségük egészen nyomasztó, félnek ők is, félnek felfedni azokat, akik a belsejükben leltek menedékre, hogy a bosszújuktól, vagy a külső ellenségektől tartanak-e ennyire, nehéz lenne megmondani.
Néhány bólintással jelzi, hogy végig figyelte amit a fiút mondott, nagyon is éberen, annak ellenére, hogy látszólag arra ügyelt, hogy a vérrel és főzetekkel elkevert gyanús színű pocsolyákat kerülje ki a lábuk előtt, kényelmes, puha csizmája lassan a felismerhetetlenségig elveszíti az állagát, noha befelé nem enged a mocskos lőréből, szívfájdító még csak ránézni is.
       Ő maga is elpillant a mozgás felé, az egyik beugróban jól megszokott zöld lámpás jelzi, hogy a méregkeverő első kuncsaftjai megérkeztek, de hogy mit keres ott a cilinderes macska, azt majd egy másik alkalommal derítik ki, a fiú szeme is kiszúrhatja a sarokba vésett újabb jelet, ami Alec hűséges éger-pálcájának közelségétől halvány vörösen felizzik, akárha csak egy éjjeli bogár lenne, oly jellemző ebben az elfajzott, mákonyos közegben. Számukra persze más jelentést hordoz, továbbra is valami léha veszély kísérti őket, rendületlen elszántsággal. Ám legyen, a Francia továbbindul, jobbra kanyarodva egy macskaköves útra lépnek, apró koponyák jelzik az út szélén, hogy a nekromancia szeglete a Zsebpiszok köznek közeledik, bár még legalább egy fél, egész kilométer, mire a lassan föld alá süllyedő pincéket elérik. A nekromanták köztudottan nem tűrik a háborgatást, és az orrukat sem szívesen dugják ki dohos, csontos fészkükből, mindennél többre becsülik az olyan elfajzott alakokat, akik a kedvükért helybe hozzák a kedvenc koponyáikat, összegyűjtik nekik az ősállatok csontjait, legyen akármilyen hátborzongató hely is, a beszerző vitathatatlanul szívesebb fogadtatásra talál ott, mint az üldözőik.*
       - A vevőkkel ne foglalkozz, én foglak kifizetni téged-*szólal meg végül újra, határozottan, nyilvánvalóvá téve, hogy ő pontosan tudja, kinek adja majd azt a valamit, amit hurcolnak magukkal, mint a háború véres kardját, és meglehet, ajándékba szánja.* - Esetleg készítünk belőle másolatokat, ha jó a leírás, amit elhoztál. Okos ötlet volt-*mosolyog mégis, miközben a hátuk mögött egy durranás hallatszik abból az irányból, ahol a megigézett tetemet hagyták. Csak egy pillantást vet hátra.*
       - Nem lenne szerencsés, kívül vagyunk a biztonságos területen-*bizony-bizony, vannak olyan elátkozott utcák, ahonnan jobb nem a hopponálás kavargó semmijébe vetni magukat, mert a felajzott mágiáról szinte visszapattannának, ahogy az a zölden sistergő átok is, amit jó érzékkel hárít el a fiú feje felett.*
       - Futás. Előre-*adja ki az utasítást, mit sem zavartatva attól a ténytől, hogy előttük falként magasodik az éjszakai sötétség, teljesen elhagyva az eddig csak gyéren pislákoló utcalámpák füzérét, és ijesztő szemek villognak csak feléjük onnan. Csak ötven méter, de a tetőkön megjelenő taláros idegenek hatásos vesszőfutást ígérnek szikrázó pálcáikkal. Három, négy, öt, hat varázsló, és még azok, akik mögöttük vannak, így fair ez.*

---

       - Pedig a spontenitás gyönyörködtet-*nevet mély, telt nevetéssel, amivel tökéletesen érzékelteti, hogy miféle gyönyörködtetéseket tud még elképzelni, ha alkalom adódik, de egy a sok közül is megérdemli a felsorolást, akárhogy vélekedjen is róla szárnysegédje, szépség és szörnyeteg szökött szörnyszülöttje.
       És nevet még a korát említve is, a szeme se rebben attól, hogy levénezték, holmi verbális kardvillogtatásnál sokkal mélyebb, hatékonyabb, alaposabb eszközei vannak arra, hogy az ifjúság fejéből kiverje a vénséges gondolatokat. Nevet, holott menekülnek, nevet, holott derűre aligha van okuk, nem zavartatja magát a külső tényezők által, tényleg olybá fest, ő azt csinál, amit csak akar, a saját területén, saját birtokán jár, annak van félnivalója, aki ezeken az ezerszer elátkozott és megbájolt macskaköveken a nyomába szegődik, még akkor is, ha ez a kísérő maga a pálcák végén szikrázó Halál, Fájdalom, Birtoklási Vágy. Meg persze a többi kistestvérük, amiket kurtán nevezhetnek csak Alantas Emberi Vágyaknak.
       Nem okítja egy hanggal sem a fiút, ritkán tette, a mozdulatai elég átláthatóak és letisztultak ahhoz, hogy ha Tenebris eléggé nézi őket, akkor érthet és tanulhat belőle, mert már tudhatja, aki lemarad, kimarad, egy jobb buliba, jobb körülmények közé talán nem őt viszi magával, hanem valakit, akinek a pálcájában megbízhat, a gazdag jutalomért dolgozni kell, förtelem, még a bűnözőnek is dolgoznia kell, keményebben, de jobb bérért, mint egy hétköznapi aktatologatónak. Minden varázsló aktatologató, aki nem érezte még a sikátorok bűzhödt szelét, nem törték fel átkok a sarkában a leragadt mocskot, véres cafatokkal nem robbant még a lábszárára egy rossz irányba szaladó patkány átoktalálta lényege, élénken tekergő beleivel illusztrálva, milyen sorsot is szántak számára kedves varázslótársai, tisztelt kollégái és mind az összegyűlt násznép.*
        - Minden vevő különleges, vagy legalábbis ezt kell elhitetni vele- *közli még kurtán, bár azért elmosolyodik, biccent a megfigyelésre, tényleg nem először fordul elő, hogy megtartja magának a szorgos munkával beszereztett holmit, de legalább fizet, onnantól pedig kit érdekel, hogy mit csinál vele. Mondjuk Tenebrist.* - Egy szeretőt nem kell lekenyerezni. Egy szeretőt vajazni kell-*a félválasz kifejtését azonban már kénytelenek elnapolni, az események némiképpen felgyorsultak. Fürgén fordult, termetét meghazudtoló kecsességgel Tenebris védtelenebb oldala felé, pajzsbűbájai erősek, a ruházatába rajzolt, varrott, karcolt jelekből kapják a védelmező energiákat, rúnák és jelek, felizzanak körülöttük a levegőben, mintha az átoktörő puszta egója tartaná vissza az ártékony varázslatokat, körbeszikráznak rajtuk, vakító fényük új életet, új teret ad az utcácskának, dimenziós mélységet nyit, táncolni látszanak a falak körülöttük ebben a sziporkában, és ahogy futásnak erednek az egész jelenség mozgásba kezd. Összehangolt pajzsok rendszere ez, erős védelemé, azonban minél több a támadó átok, annál gyorsabban fogják lebontani róluk a hagymarétegként összeboruló varázsvédművet, ami a testüktől néhány méternyire oltalmazza külön szinteken őket.
       A fiú átkait kiengedik, és azok célt-célt találva, vagy éppen lepattanva az ellenséges pajzsokról osztják az ő igazságukat az éjszakában, amihez a körmük szakadtáig ragaszkodnak, a megfeszített mágikus erőfelhasználás kiköveteli a testből azokat az erőket és energiákat, amiket a muglik a küzdősportok gyakorlásánál használnak fel, lassan de biztosan a harc kizsigereli a testet, az átkok elszívják az erőt, a rontások belül is gyökeret vernek, fárad a fiú, de fárad az ellen is, Alec egy-egy átkot használ, egy-egy pajzsukat feláldozva, de azok mindig célba találnak, mert úgy időzíti őket. Végső, letális csapásnak, olyan csapásnak, amit a fiú megbotlása jelenthetne a számukra, miután szökkenni kénytelen a lassan felszakadozó pajzsuk résén betörő agresszív fénycsóva elől. Sötétbe lépett és sötétben botlott, sántítva lépett tovább, végzetes ritmushiba, amihez a Franciának gyorsan kell korrigálnia a saját lépéseit, és ezt nagyvonalúan oldja meg. A tetőkön tartózkodó ellenség helyett a földet célozza a pálcájával Tenebris előtt, egyetlen robbantással szakítja át a katakombák nem túl vastag mennyezetét, és a föld alá omlanak teketória nélkül, a bűbáj pedig, amit a nekromanták szórtak az ingatag födémre szinte nyomban visszazárja utánuk a lyukat. Az iszonyú moraj elhal, odafent a sötét utca kiürül, az átkozódók nem buknak utánuk, ahhoz nincs merszük, a fiú és a férfi pedig a sötét pincében nyalogathatják a sebeiket egy percig, amíg zihálva visszanyerik az önuralmukat, és leküzdik a teljes sötétségtől való legelemibb pánikot.*
        - Ne gyújts pálcát-*suttogja Alec, kitapogatja a fiút, ha még nem tápászkodott fel akkor a földön, ha már igen, úgy csak megérinti bátorítón.* - Egyezmény a helyiekkel, csak fáklyát gyújthatunk, ha találunk, de azt hiszem, nem akarsz körülnézni-*a bomlás édes, a doh nedves, párolgó gázok dögletes aromája veszi őket körül, megül a nyelveken, a szájpadláson, kitölti az orrüreget, és feltölti a gyomrot.* - Megvagy?-*fűzi aztán hozzá a kérdést, mielőtt vezetni kezdené valamerre a sötétben.*

---

       *Tudott volna mit mosolyogni azon a tudáson, hogy mivel gyönyörködtesse, de legalább az átokzivatar közepén is teljesen tudatában lehet annak, hogy mire tartogassa magát, elvégre az ifjúság nem kedveli, ha megvárakoztatják, és úgy fest, Tenebrisre nagyon is ráférne valami gyönyörködtetés. Ha már emlegeti. Pedig nem is francia. Bár ezeknél az árváknál soha nem lehet tudni.*
       - A vaj nagyon egészséges-*harapja még oda az ismeretterjesztő kisokost, sajnos a tejben fürdetés előnyeit a vérben fürdetéssel szemben már nincs alkalma ecsetelni, de egy másik alkalommal erre is okvetlenül ki fognak térni. Hogy lesz-e másik alkalom? A Francia szerint nyilván, hogy ezt hányan és hányféleképpen próbálják majd megakadályozni, az szinte tökéletesen mindegy, per pillanat ő a döntésképes rangidős. Ahogy a fiú nevet, úgy az ő kedve se sötét, minden helyzet és bonyolultság ellenére, az átkok és rontások permete mondhatni elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy a megfelelő módon növekedjen és fejlődjön ifjú védence.
       A zuhanás, a testetlenség mámora minden más helyzetben nagyon kellemes lenne, de maga részéről örül, hogy végre szilárd talaj kerül a lába alá, és erősen gyanítja, hogy ezzel Tenebris is így lehet, legalábbis a moraj elülte után a lélegzetének ütemváltásából erre következtet, és abból a rögtön feltette praktikus kérdésből.*
       - Miért, máris mennél?-*somolyog, megsimítja a fiú hátát, nem annyira ellenőrzésképpen, mint inkább a megnyugtatás végett, hiszen elhiszi neki, hogy jól van, semmi oka nincs kételkedni abban, amit mond. A kezét a lapockái között hagyja néhány lépésnyit, aztán a vállára teszi, hogy maga mellett terelhesse, irigylésre méltó magabiztossággal, mintha tökéletesen látna ebben a sötétben, mindenesetre semmibe nem kell belerúgniuk ahhoz, hogy a lépteiknek teret nyerjenek.* - Élvezd ki a hely atmoszféráját, élő ember ritkán jár erre, de válogasd meg, hogy mit mondasz, mert már figyelnek minket. Nem kell köszönni-*somolyog csendesen, miközben a sötétben előttük felizzik egy közeli falon egy sötétsárga jegy, ahogy a férfi pálcája megérinti. Felismerni a rajzolatot és a jelet, Alec használja ezeket, fura, maja szimbólumok torzult kis változatai. Kicsit oldalra húzza a fiút, lépnek kettőt, aztán fordulnak 90 fokot, lépnek még hármat, aztán fordulnak valamennyit, nem egész saroknyit, végül lassú, hosszabb sétába fognak.*
       - Mit meséltem volna? Ez egy útvesztő, még réges-régen építették, a halottmágusok megörökölték és berendezték kísérleti katakombáknak, tárolóhelyeknek, menekülési útvonalaknak. Állítólag a Csodák Udvara és a Piac felé is vannak leágazásai, de ennek én nem akarnék utánajárni, egyik se örülne, ha bolygatnánk. Egyszer hagyták, hogy végigmenjek rajta, ezt kértem fizettségül valamiért… méééég nagyon régen. Fiatalabb voltam, mint te-*könnyedén veszi a korát, nem izgatja magát azon, hogy éppen most vénségezte le magát, a piti sértődésnél jobban leköti, hogy a megfelelő helyen fordítsa be a fiút. A levegő lassan tisztulni kezd körülöttük.*
       - Amíg nincsenek necro barátaid, ne csatangolj erre egyedül, a kegy nem öröklődik. Persze, hogy ők, ki mások lennének, nem érzed a… parfümüket?-*affektálja egy kissé úri fiúsan, ahogyan csak egy vérbeli francia ficsúr finnyálhatja a katakombák nyers, szinte harapható valóságosságát.*
       - Sohse kérdeztem meg őket, hogy miért nem lehet, ez is azoknak a szabályoknak az egyike, amiket elfogad az ember, és nem kérdezi az értelmüket… most megyünk ki a felségterületükről-*halkítja le a hangját, a fiú kezére csúszik forró tenyere, jól sejtette, hogy a pálca ott mered a karcsú ujjak között, ráborítva a saját kezét a föld felé irányítja a harcias kis varázseszközt, bár nyilván nem ez lenne a vesszők igazi sorsa.*
       - Amit néhány lépésen belül érezni fogsz a combod két oldalán, az két őrinferus állat. Annyira keskeny az átjáró, hogy nem tudsz közöttük elmenni anélkül, hogy hozzájuk ne érnél. Ne törődj semmivel, csak lépj el közöttük-*maga elé behozza a fiút, olyan 190 cm magasságban felizzik egy újabb jel, ezúttal egy háromszöghöz hasonló, de semmi fénye nincs, hogy esetleg az őröket látni is lehessen, elég őket csak érezni, hiszen tényleg ott vannak, ahol a varázsló mondta. Ormótlan, szőrös testük a fiúnak derékmagasságig ér, az élet semmilyen formában nem árad belőlük, még csak szaguk sincs némi szúrós vegyszerszagon kívül, üres, hideg testük enyhén megrezonál, hogy az emberi combokon keresztül érzékelik az idegen életet.
       Ahogy átlép közöttük a fiú egyszeriben kivilágosodik minden, és hangok jelennek meg, rázkódni kezd a föld, ahogy közvetlenül alattuk keresztben elrobog egy metró, és a varázslat már nem fogja vissza a mugli találmány emberi hatását. A régen használt csatorna lepattogzó mennyezetét szabályos helyközönként szakítják meg a csatornafeljárók rozsdás nyílásai, unottan lecsorgó esővízzel hígítva fel az iménti fullasztó élményt. Mögöttük a csatorna sima falán természetesen nem látszik a kijáratnak még csak halvány nyoma sem, Alec magas alakja mintha egyenesen a még századfordulót falból bontakozna elő, némi zuhanási portörmelékkel a hajában.

---

        - Magadat bárhol lefoglalhatod, nem kell ahhoz menedék-*csóválja meg a fejét, önző-önző kis Tenebris, hát így gondoljon arra a Francia, hogy milyen jól lefoglalhatnák egymást, ha már így áll a helyzet, de, sokat kell még tanulnia a fiatalságnak. Elvégre neki is megvoltak a maga tanulóévei és azokban a saját kára, amiből oly eszményi módon megtanulhatta, hogy ideje van az önzőségnek, és ideje van a közösségnek, mert a szuverenitás ugyan az ember legjellemzőbb tulajdonsága, de azért csak jó a másik humán lény testi közelsége. Lelkiségre már nem vágynak a hozzájuk hasonlók, elvégre az ilyesmit kiégették magukból akkor, amikor eldöntötték, hogy az életük csak és kizárólag róluk fog szólni.
       Az érintés őt is megnyugtatja, noha kevésbé kavarog benne az aggodalom és a félsz füstje, de nagy felelősséget vállalt azzal, hogy erre az útra terelte magukat, Tenebris viselkedése vizsga, amiről nem is tud a fiú, rossz mozdulatok és szavak buktathatnák meg őket, így aztán úgy tereli el a veszélyes vizekről, ahogy csak tudja, könnyedén és látszólag érdektelenül, de a kezét rajta tartja óvó szeme helyett.
       A sötétségben elveszíti a jelentőségét a szem, a test, az alak, a forma, a hangok maradnak, a szagok, az érintések, és azok a túlvilági érzékek, amiket mindig mágiahasználó magával hordoz, de csak kevesen fáradnak a tökéletesítésükkel, mert a más, természetesen domináló érzékszervek kielégítenek minden átlagos igényt. Nem így az átoktörőét. A lépései magabiztosak, nem kell semmit látnia ahhoz, hogy a tudatában a tér minden dimenziójára kiterjedő kép épüljön ki a falakról, a folyosókról, az akadályokról, mindarról, ami körülveszi őket. A tudata olyképpen látja maga előtt a járatokat, ahogy azt az elméjébe visszaverődő és befogott mágikus kisugárzások kirajzolják. A sötét mágia szinte kidomborodik a hordozójából, erre az átoktörőknek nagyon is túlérzékenynek lenniük, és a sokéves tapasztalat, a józan belátás, a képesség tréningezése még egy ilyen hétköznapi esetben is a tudás magabiztosságával ruházza fel Alecet, amihez kevés dolog fogható.
       Az egyik ilyen fogható dolog persze az ifjonti hév. Ami minden, minden körülmények között eltölti a tulajdonosát azzal az emberfeletti lobogással, magabiztossággal és lazasággal, amit eszközként használva lám, Tenebris sem mutat félelmet vagy zavart, engedelmessége nem rettenő, hanem józan, belátó, de harcra kész. Vajh mely frissen végzett Roxfortos tenné ugyanezt hasonló körülmények között?
       Mély, telt hangon felnevet, szabadon hagyva, hogy a torkába gyöngyözzön az émelyítő bűz, nem hétköznapi gyomorról téve tanúbizonyságot. Valóban nem élt még a fiú, de hát ez egy vissza-visszatérő döbbenet tézis, amivel szembe évek múltán, ha még élnek, ugyanúgy szembe kell nézniük, mint most.*
        - Majd egyszer elmesélem milyen kölyök voltam, és belesápadsz az irigységbe. Nem félek, féltelek, legyen a helyén az eszed-*bár jelesre vizsgázik a kölyök, hiszen élve kijutottak. Átmentek a futó teszten, méghozzá mindketten, Alec már rutinból, míg Tenebris friss, szinte ropogós tudását és tapasztalatait mérlegre helyezve. Mit sem sejt a vérmes gondolatokból, amik letörölnék a képéről a vigyort, de ha ismerné oket, alighanem akkor is ugyanúgy vigyorognak, kölykösen, pimaszul, érett korához méltatlan vagánysággal, amit ez a röpke föld alatti kirándulás sem koptatott el az arcáról, holott az avatatlan betévedők számára jó esetben is a kazamatákból való kijutás ára fakóra őszült hajtincsek sokaság és (semmiképpen sem vagy) megzavarodott elme torz rémképekkel telítve.*
        - Mindig örülök, ha gyönyörűnek találsz-*a nevetése nedvesen visszhangzik végig a csatorna falai között, ahogy kihúzza magát kellemetlenül közel kerül a mennyezethez a feje, lehunyorog Tenebrisre, kéklő szemei a semmibe fókuszálnak, ahogy szokják a fényt, ami hasonlóképpen elvakította őt is a kilépés pillanatában. Látványosan megrogyasztja a térdét, lehajtja a fejét, kissé megrázza, segítve a fiú szorgoskodását, amivel megpróbálja túlnőtt tincseit konszolidálni.*
        - Levágom a fenébe-*mormogja a fenyegetést a sötét tincseknek, amik olynagyon ragaszkodnak ahhoz az absztrakt művészeti alkotáshoz, ami a fejére tapadt.* - Ó, én hős lovagom-*sóhajt végül gunyorosan, amikor a fürge ujjacskák a nedve padlóra ejtik a gonosz leleményt, mély lélegzetet vesz, aztán hirtelen a fiú nyakába fúrja az arcán, ha már így lehajolt, a futástól és ijedtségtől megnyirkosodott bőrre szorítja a száját, mohón felhörpölve onnan az élet ízét, miközben a fenekét megragadva magához húzza és kissé meg is emeli a könnyű kategóriás agressziógócot.*
        - Kárpótlás, meg a nagy frászt-*dörmögi, borostától érdes állával végigkarcolja a fiú nyakát, beleharap.* - Ha ilyen ütemben lépegetsz félre, mint ma, nincs az a stabilan kikövezett út, ami jó irányba vezet, na indulás-*könnyedén elforgatja magától a fiút, teljes fizikai fölényét kihasználva az alacsony, de férfias vonalú testet balerinás kecsességgel pördítve, elégedetlen megütögetve a fenekét kissé, miközben a legközelebbi csatornalétra fémfokaihoz irányítja.*
        - Megyünk és megfürdünk, mert olyan szagunk van, mint egy felbontott temetőnek pestis idején. Aztán majd meglátjuk, behajtom-e a kárpótlásom-*kis vigyor.* -Pálcát el, mugli terület. Aztán beszélnünk kell még az érzékeid továbbfejlesztéséről is-*mert mire való a tanítvány, ha nem arra, hogy olyasmivel pesztrálja, amit értékesnek tart magában? Mármint, az erkölcsi szemérmet nem sértő dolgok közül mi másra nem való.*

---

      - Úgy értsd, ahogy mondod -*dúdolja szinte, lágyan, dallamosan, érzéketlenül a körülményekre.* - Vagy bevezették a Roxfortba a szépirodalmi órát, attól vagy ilyen kiművelt? Légy tekintettel, én még a régi rendszerben tanultam-*önirónia cseng a hangjában, meg persze az a fajta visszafogott oltás, amivel éppen csak kordában tartja a fiút. Felpörgeti, hogy hadd nyelveskedje ki magát, hiszen abban a korban van, még nagyon ráférne a szülői felügyelet, a parázs viták, haragvó szenvedélyének langy családi közegben illene kidübörögnie magát, de az utcán, a közben, itt, a varázslóvilág szeméttel szórt alján csak ő, Alec van, aki hajlandó babázni az ilyen játékos visszavágásokkal, értékelni azokat a maga attitűdjében. Ha nem lenne, mostanra Tenebris is hozzákeseredhetett volna a számtalan összeszorított fogú angol és bevándorló bűnveteránhoz, a szemében kihunytak volna a fények és a rend számára is az isten volna, mert rákényszerülne, hogy tisztelje azt. De így, hogy van kivel játszania megőrzi a gyerekségét, és ezt a Francia nem bánja. Nem mintha vissza akarná juttatni a társadalmilag elfogadott közegbe, nincs ilyen mentő szándéka, önzőn megtartja magának vibráló életerejét, kamaszgonoszságát.*
       - A cinizmus egérpolitika, nincs dolgok a rágcsálókkal. Három? Nagylelkű vagy-*hátraborzolja a haját, sötét szálai rendben, kicsit nedvesen engednek az ujjainak, lágyan hátrahullámoznak, a füle mellett néhány visszapöndörödik, mintha csak igazolni akarnák a fiú gondolatmenetét, stílust és eleganciát hozva a csatorna anarchikus világába. A könyöke beleütközik a mennyezetbe, undorodva megszemléli a kabátja ujján képződött foltot, és eltartja azt maguktól, miközben magához ragadozza a sokat méltatott, de ettől függetlenül méltatlan kis rohadék Tenebrist. Testiséggel nem viccel, komoly az ölelése, komoly a szája, nyíló fogai, gyengéd harapása, a fogása. Belebódul a kellemes vágyódásba, hirtelen hangulati ritmusváltás, bár egyáltalán nem disszonáns, hiszen az élet lüktetéséhez, a szívdobbanásokhoz közelít a kéjelgő hangulatok dallama, rendszerint.*
       - Melyikünk is az egoistább? -*kuncog.* - Elmaradtál a heti szépirodalomban, minden út Rómába vezet, ezt még én is tudom -*gunyorog, belefeszíti a fejét a fogásba, kissé oldalról tekintve a fiúra, kék szeme kihívón villan, persze, pontosan tudva, hogy nem itt van az ideje, hogy a birtokmániáját kiteljesítse az ifjú türannosznak megadja, ami jár, de incselegni attól még incseleg vele.
Szinte egyszerre teszik el a pálcát, kicsit búsan, hiszen a pálca a varázsló egyik legfontosabb eszköze, nélküle máris olyan, mintha letagadnák önnön mivoltukat, ami a jelenlegi politikai helyzetben éppen olyan veszélyes, mintha felvállalnák, csak éppen egészen máshogy. A nyálkás fémfokokon szinte rögtön a fiú után kapaszkodik, alig-alig maradva le tőle, miközben a betonra tornássza magát, ő is a napvilágra kúszik, ami napvilág éppen nehezen értelmezhető, felhős és árnyékos, a lélegzetük párája mintha csak tovább hizlalná az égen tenyésző szürkeséget.
       Ó kedves, délfrancia partok! Napsütés és tenger. Mély lélegzetet vesz a sikátor áporodott levegőjéből, nyújtózik egyet, aztán lehajol, visszaemeli a nehéz vasat, hogy lezárja maguk mögött a lenti világot. Újra megszemléli magukat, hogy a külsejük elég konszolidált-e ahhoz, hogy belépjenek a pezsgő, londoni életbe, majd kedvesen megnoszogatva a fiút felszívódnak a sikátorból.*