Roxfort RPG

Népszerű és igen kedvelt üzlet, melyben ritka, különleges, jobbára fekete mágiával átitatott ereklyéket, csecsebecséket kapni. A tulaj igen nyájas, már-már féregszerű, persze csak azokkal, akikkel tudja, megéri annak lenni. Nem látják itt szívesen az új arcokat, leginkább bejáratott vevőkört szolgálnak ki.

A Zsebpiszok-közt járóak jótékony tulajdonságaihoz tartozott, hogy nem akartak mindenáron beszélgetést kezdeményezni. A legtöbben csak arcukat takarva siettek kínos ügyleteik minél gyorsabb végzésére. A köztudatba valamiért úgy ivódott be ez a hely, mint a 'szégyen fellegvára'. Aki nem gyakori vendég erre - de még néha azok is, akik csak a kényszer miatt ismerik a sikátorokkal szabdalt utcarészt -, szabályosan undorodik a züllöttségtől, kosztól. Persze, mindegyik arra fogja, hogy veszélyes környék és nagyon könnyen baja eshet a járókelőnek, de pusztán csak azért utálják, mert mindenki ezt teszi.
Smokenak - vagy ahogy itt ismerték Doubles - sose voltak ilyen gondolatai, sőt ő azoktól undorodott akiknek ehhez hasonló meneten alapult az észjárásuk. Egy éves bujkálása alatt megfordult az európai varázsvilág fontosabb színterein, és meri állítani, hogy ennél otthonosabb helyet csak egyszer látott Finnország lapp területein, ami egy kicsit azért hajazott az akkor még általa feltérképezetlen közhöz. Magabiztosan lépkedett a koszos macskaköveken. Fekete talárja tiszta és szakadásmentes volt, ami feltehetően csak annak köszönhető, hogy nemrég érkezett otthonából hoppanálással az útszakasz végére. Már messziről látta célját azt a koszos kis faépületet nagy üvegablakokkal, amire úgy rátelepedtek az idő során a beazonosíthatatlan származású anyagok, hogy igen nehézkes lett be-, illetve kikukucskálás. Mindig is megakarta venni ezt a kis helyiséget. Többször felajánlotta, hogy a közelben található nagyobb lakását és egy másik zsebpiszok-közi szabad üzlethelyiséget vesz helyette, de az a makacs Borgin mindig ellenállt.
~Piszok jól csinálja az öreg... Jobban, mint én...~ Habár ő nem volt annyira kapzsi és gyámoltalan alak, könnyen lehetnének akár testvérek is, hisz másokat tartanak sakkban tudásukkal, mégsem meri senki megkockáztatni a halálukat. Nagy felelősséggel tartoznak és nem egyszer életveszélybe kerülnek munkáik során, de ezeknek meg is van az ára, ami nem csak a pénz, hanem valami leírhatatlan is. Például hősünk kapásból hat olyan családot tudna felsorolni a hajdani Scrimegour kormányból, akiket a miniszter úr páros lábbal rúgott volna ki, ha fülébe jutottak volna bizonyos információk. Pedig közük sem volt Voldemorthoz.
Ezek a gondolatok, azonban hamar tovaszállnak, ahogy kinyitja az ajtót, mire az eddig háttal ügyködő eladó sunyi képpel fordul felé.
- Már megmondtam, hogy soha a büdös életben nem fogom eladni neked! - fürkésző tekintete nem akar megnyugodni egyhamar, de a végén csak megáll.
- Neked is jó napot Borgin. - közli teljes higgadtsággal, le sem reagálva annak előző szavait. Mire az - még mindig nem tudva, hogy mi az érkezés valódi célja - bátortalan fejbólintással viszonozta a gesztust. A kézfogás itt nem volt divat, valószínűleg ki is röhögnék, ha egyszer megpróbálkozna vele.
- Mit akarsz? - szemei összeszűkültek egészen parányira és még lélegzetét is visszatartotta, egészen addig, mígnem egy fényképet húzott elő a ruhadarab ujjának egy rejtett zsebéből. Az erősen szájszagú sóhaj már nem mozgatta meg a borostás férfi arcizmait úgy, mint az első alkalommal, inkább csak átadta a papírdarabot, ami egy egyszerű mugli fénykép volt, mire meg is kapta gyanakvó pillantásokat, de a férfi egy erősebb tekintettel közölte csak, hogy mindennek meg van az oka, ahogy ennek is. A hátuljára durva, szögletes betűkkel volt felírva egy név: 'Alec Delon-Moncorgé'
- Á! Igen-igen, ismerem őt... - a sunyi félmosolyból Smoke már tudta, hogy most jön a beszélgetés legnehezebb része, valami értékessel meg kell oldani a nyelvét, és sajnos jobban szereti a ritka csecse-becséket, mint az aranyat...

Smoke

*Otthon, nyálkás otthon. Eső, anglia, köd, este, félhomály, hiányos fényviszonyok, negatív hangulati viszonyok, dementorköd, surranó léptek. Otthon édes otthon a Zsebpiszok közben. Utcára vetülő halvány fénysugár, nyitódó ajtó, talár, csukódó ajtó. Kereskedelmi egységek általános használati szabálya az, hogy az ember nem veszi igénybe, amikor más is ott van. Alec ennek ellenére meglehetősen komoran pillant be az átláthatatlan ablakon, tekintélyes magasságában, finom vonásaiban és mélységesen kék szemeiben is határozottan materializálódik a rosszallás, amit a vékonynak látszó férfi feltűnése váltott ki belőle. Türelmetlenül az ajtó elé lép, aztán mégis elfordul, hosszú fekete kabátja a térde felett lebben, a kezeit a zsebébe süllyesztve merevedik várakozási álláspontra. Az idő múlik, az élet telik, a percekből, amiket odabent kedélyes csevegéssel töltenek némely elemek idekint semmi más nem érződik, mint kellemetlen vonszolás, amit aránylag hamar meg is un a beszerző és az alvilági rosszmodort félretéve a zsúfolt helyiségbe nyit.*
-’estét-*biccent kurtán, határozottan, sötét, hátrasimított haján nyirkosan fénylenek a kicsapódott páracseppek, kifakult bőre miatt inkább tetszik nyúzottnak és fáradtnak, mint a tettre késznek, de aki bedől a látszatnak, annak úgy kell. Mindazonáltal a megjelenésére elnémul a boltos, mint akinek elvágták a torkát, rámereszti nem különösebben esztétikus szemeit, aminek vaskos táskáin is átsüt a rémület, a bosszútól való hirtelen félelem, de Alec, bármily hihetetlen, kivételesen a gyanútlan áldozat szerepébe bújt, és bár szemügyre veszi magának a pult felett szinte bizalmaskodva áthajoló alakot, az időben elrejtett papírka után nem is kutat, tehát a jelenet elmarad. Főúri arroganciával ellép a korábban érkezett vevő mellett, mintha előjoga lenne erre, Borgin szemébe nézve egy szürkés színű, galleon méretű érmét csúsztat át a pulton, mire is a fénytelen szemek mohón felcsillannak.*
-Ez nem az eredeti-*közli nyugodtan, a fejrészt végig eltakarva az avatatlan szempár elől, és Borgin ugyanezt teszi, eltüntetve a pult alatt a holmit, mohó arckifejezése biztos következménye lehet az, hogy erről viszont hallgatni fog, mint a sír.*-Szükségem lenne egy másolatra.
-Meglesz uram-*a nyájas készségesség ugyanúgy dominál az öreg hangjában, ahogy a füstösnek is dalolt, csak éppen most pénzt, komoly pénzt is szimatol a dologban.*
-Holnapra-*nem aprózza el, vet egy, illetékteleneknek kijáró pillantást a másiknak, aztán sarkon fordul, megint biccent és távozóra fogja. Odakint az utcán egy alkalmas falbemélyedésben áll meg, nem láthatatlan, de nem is virít, törékeny szivarszálra gyújt, a szemét az ajtón tartja. Hetedik érzék, varázslóösztön, vagy csak simán a rosszindulat készteti várakozásra, mindazonáltal nem moccan, amíg a kérdezősködő fel nem tűnik a színen.*

//oké, még bele kell jönnöm//

Először teljesen higgadtan nyúlna egyik zsebéhez, hogy a galleonokkal teli bőrerszényéből kezdje leszámolni az információ összegét, de Borgin csak undorítóan mosolyogva megcsóválja a fejét. Egészen lassan, kiélvezve, hogy most ő irányít. Aprót szisszenve veszi tudomásul a jelzést. Tudja, hogy erőszakkal nem próbálkozhat, mert akkor kevesebben látogatnák őt, ami kevesebb munkát és pénzt jelent, a hírnevét pedig nem kockáztathatja, mert hát ki akar a kínos családi ügyletekbe beavatni egy pszichopata barmot, ugyanis biztos abban, hogy ez a ravasz róka, mit róka, patkány valami csalafinta módon adná elő a történetet.
~Habár, még mindig ott az exmemoriam...~ Jut eszébe az ötlet, de aztán rájött, hogy a vele szemben álló rosszabb, mint csótány, valahogy mindent túl él.
Agya szélsebesen kattogni kezdett és végigzongorázta tulajdonait, hogy melyikért hoppanáljon haza. Volt pár nagyon egyszerű holmija, mint például egy kötőhártya rontással ellátott szemüvege, és ehhez hasonló nyalánkságok, de hát az öreget ezek hidegen hagyták. Nagyon értett a szakmájához sajnos és piszok nagy zsidó volt.
- Tudod te mit akarok... - ujjaival egyre gyorsuló tempóban dobolt a pulton, mire Smokenak leesett, hogy címert szeretné, méghozzá nem egyet. Teljesen megértette, biztos vinnék, mint a cukrot, méghozzá nem is olcsón. Ezek a praktikus kis holmik kicsi papírlapok voltak, amiket olyan mágiával láttak el, hogyha egy ember felragasztja egy másikra, akkor a felragasztó pálcája egy pöccintésre kirajzolja az illető tartózkodási helyét. Elég kalandos úton jutott hozzá, még bujkálása alatt, na igen, ott születtek ám történetek. Szóval az ötből jelenleg is volt nála egy, és már-már arra gondolt, hogy tényleg oda kéne adnia, amikor hűvös fuvallat csapta meg, ami az ajtó újbóli kinyitása miatt érkezett.
~Ilyen nincs...~ Nem tudja fékezni arcára kiült meglepetést. Szerencsére Borgin még időben elrakta a képet, még mielőtt az bármi gyanút foghatott volna. ~Vajon hallgatózott?~ Hallott a kocsmában történeteket, hogy eléggé sok az ellensége az üzleti világban, így nem csodálkozott volna, ha a fickó már csak paranoiából is kihallgatta volna.
Nem szól semmit, amikor az udvariatlanul betolakszik elé, sőt még hátra is lép egy nagy polc árnyékába. Onnan figyeli Alec ügyködését. A legkevésbé sem érdekli milyen üzletet folytat, neki csak az a dolga, hogy egy hónapig megtudjon róla mindent. Olyanokat is, hogy vannak-e időhöz kötött szokásai például. Nagyon örült annak, hogy volt annyira bizalmatlan a megbízója, hogy nem hagyta a likvidálást másra. Még akkor is az árnyékban maradt egy darabig, mikor a másik már kiviharzott. Feltűnő lenne, hacsak úgy kiflangálna utána, és ez az ember nem is az a típus akivel beszélgetés útján lehet a legtöbbet kiszedni, na és a paranoiás-elmélete miatt is óvatosságra intette saját magát.
Az ajtó csukódása után elszámolt tizenötig, majd kaján vigyorral a száján előlépett és egészen halkan beszélt csak.
- Megszívtad Borgin. - kacsintott a mérgelődő üzlettulajdonosra, majd egész lassan elindult az ajtó felé. A táv háromnegyedén azonban fennhangon - de nem mesterkélten - még megszólalt.
- Köszönöm a segítséget! Holnapra hozom a tartozásom, és akkor végre enyém lesz az a csecse-becse! - ezután kinyitotta az ajtót, majd a legtermészetesebb módon torpant meg és párszor megdörzsölte, meglehelte kézfejeit, majd becsúsztatta őket egy-egy zsebbe, történetesen pont oda került a jobb keze, ahol a pálcája volt. Nyugodtan sétált tovább, nem nézelődött, habár reflexeit ébrenlétben tartotta, azonban ezekre a praktikákra nem volt szüksége, mivel füst szaga csapta meg az orrát. És nem is kellett túlzottan forgolódnia, ahhoz, hogy meglássa a kavargó felhő eredetét.
- Remélem gyufával gyújtotta meg. - mondta ártatlanul, már amennyire ártatlannak tűnhet egy fekete taláros, reszelős hangú borostás ember, aki épp most jött ki a Borgin & Burkes-ból. Talán a csordaszellem, talán a függősége, nem tudni mi okozta, de ő is egy szál cigarettára gyújtott, méghozzá egy gyönyörű, mugli öngyújtó segítségével...

Smoke ///késztetést érzek arra, hogy azt írjam: "Füsti", de nem akarlak megbántaniXD///

*A Közben tényleg megvolt minden, amire egy magafajtának szüksége lehetett. Árnyék, halál, romlás, füst, émelyítő szagok kavalkádja, és éjszaka. Mintha örökkön örökké csak éjszaka lenne, legalábbis olyan még nem volt, hogy fényes nappal történt volna itt valami. Sőt, talán még olyan sem volt, hogy a nap sütött volna. Világvége hangulat kísért mindenkit, minden sarkon megállt integetni és soha nem mulasztott volna el egyetlen eseményt sem. Nézőpont kérdése az egész, a nagyvilági ficsúrok, akik csak betévedtek egy-egy mérgezett almáért, rontott pakliért, sárkánybőrért vagy unikornisszőrért a kalandot látták, az izgalmat, a homályt, nem pedig azt az életformát, ami lehetővé tette, hogy ők lefölözzék a maguk kicsinyes, pénzért vett hasznukat. Ó igen, a mélyben a felszíni káosz, káráló árusok és foltos üvegű boltok kusza halma alatt nagyon is mechanikus gépezet működtette az egészet, ahol mindenkinek megvolt a maga helye és szerepe. Voltak az árusok, voltak, akik áruval látták el őket, voltak, akik mindebből hasznot hajtottak, saját törvényeik szerint uralva a többieket, és persze voltak, akik ezeket a törvényeket betartatták. Voltak, akik nem fizikális javakkal kereskedtek és még többen voltak, akik mindent eladtak volna, amiért kaphatnak valamit, például a lelküket, ha akadt rá vevő.
A kék szemekben valami mély, állatias zöld izzás ragyogott fel az éjszaka új tüze láttán, a vérteli ajkak mögött hófehér fogak rajzolódtak kis a mosollyal, erőteljes szemfogakkal, hiszen tudvalevő, hogy a mosoly szerepe az, hogy a legegyenesebb kapcsolatot teremtse meg két ember között, felhívva a figyelmet akár a szemfogak szakítóerejére. Mesebeszéd.*
-Remélem ezt nem gondoltad komolyan-*a stílusa közvetlen, a hangja nem visszafogott, szinte csattan a csendben, olyan embert sejtet, aki nem tart attól, hogy az éjszakában portyázó tolvajokat majd a hangjával odavonzza magához. Délies, franciás akcentusa kiérződik az angolságból, de tiszta és helyes a beszéde.* -Varázsolni csak szabad, és egy szikrához pálcát mozgatni akkor is vétek, ha az csak egy „gyufa”-*önmagától idegen módon fogalmaz, noha ez nem érződik, ahogy leszívja a füstöt, lassú élvezettel, a szemét, mintegy kihívásként összehunyorítja, látványosan nem tartja az ismeretlen férfin, noha minden egyéb érzékével figyeli, természetesnek ható mozdulattal veti hátra a fejét és fújja a tetők magasságában kergetődző ködfoszlányok közé a maga füstjét.
Az öngyújtóra pillant, megcsóválja a fejét, de rosszallásának más kifejezést nem ad. Lusta pillantással végigszemléli újra az „ártatlant” kopott cipőjétől még kopottabb arcáig, felvonja a szemöldökét.*
-Akármit is üzleteltél Borgin átvert-*nyugodt jótanács, lenyeli a következő füstkortyot, csak jócska késlekedéssel engedi szabadon mérgezett szervezetéből, a pillantása a másik szemébe villan, hirtelen mozdulattal lép felé, jókora lendülettel, ám csak ellép mellette, ki a szűk utcácska közepére, kivéve, ha védekező magatartásra kényszerítik holmi pálcarántással, átkozódással. *

Zsebében jobb keze lassan ökölbe szorul. Arca nem rezzen, még akkor sem, ahogy érzi, hogy lerágott, tompa élű körmei mennyire erőlködnek, hogy átszakítsák tenyerén a bőrt. Nem siet el semmit, egészen lassan emelkedik ki a keze, és ugyanilyen lassan húzza hátra, egészen addig nem változtat a tempóján míg nem egyértelmű a mozdulat, de a kritikus ponton hirtelen ütemváltásba kezd és az eddig maga mellett lógó balja lendül előre. Torkon ragadja a falnak dőlt férfit, és szinte élvezi, ahogy a kidudorodó gége szorítása miatt a másik egyre torzuló hangokat hallat. A művelet közben teljes erejével ütni kezd, hol az arcát hol a fejét, attól függően, hogy épp mihez van kedve...
Ezek a nagyon is valóságosnak tűnő képsorok játszódtak le fejében a flegma válaszokra való reagálásképp. Pislogott is egy nagyot, hogy biztosan visszarángassa magát a jelenbe és szemlélje az előtte álló férfit.
~Biztos, hogy aranyvérű, és most már azt is tudom, hogy miért utálják ennyien...~ Sóhajtana egy nagyot, de tekintettel a helyzetre inkább magába fojtja.
- Pedig én azt hittem az üzletemberek szeretik az eleganciát... - nem lehet eldönteni, hogy csak a Borginnal való ügyködés miatt fogalmaz így, vagy mert ténylegesen tudja is az előtte állóról, hogy kicsoda, legalábbis a hangsúlyából, vagy gesztusaiból biztosan nem. Lehunyja a szemét, és egy hatalmas nevetést nyel le.
~Átvertek..., hogyne...~ Csak akkor nyitja ki, mikor suhogást hall, ami összetéveszthetetlenül két szövetdarab súrlódásából adódik. A férfi távozni készül, minden jel erre mutat, ő azonban valamiért nem szerette volna ennyiben hagyni az egészet, de különösebb lelkesedést mégsem mutatott, meg sem fordult, de amikor egy vonalba értek váratlanul megszólalt.
- Feltétlenül érdekes lehet úgy élni, hogy a kocsmák a visszatérésekor már egy merényletről suttogtak. Ön valamiért tövis mindenki szemében, habár nem tudom mikor utazott el, de közlöm, hogy habár több a fehér gyalog, királynője már csak a feketéknek van... - nem szeret hangosan beszélni amúgy se, de most még lejjebb csavarta a hangerőt, és így kiváló lett volna egy rémtörténet elmeséléséhez a hangszíne, habár most nem a megfélemlítés volt a célja, pusztán a figyelmeztetés, ugyanis jó vadászhoz illően ő is ad esélyt a prédának...

Smoke

*Törékeny helyett inkább túlzás nélkül láthatná bárki megátalkodottnak azt a mosolyt, aminek teret, lendületet enged a vonásain. Nagy pislantás, elmeredő tekintet, feszülő, roppanó izommozgás a kabát alatt, aminek a következménye az egész testen látszik, kidagadó erek és az övének csikorduló akarat és éntudat hallhatatlan, de kellő tapasztalattal érzékelhető változása a hangulatnak. A kiváltó ok persze ilyenkor miért is lenne elégedetlen, nem állt szándékában körüludvarolni az ismeretlent, kapja amit kap és ő is leszűri a megfelelő tanulságokat az idegei szilárdságával kapcsolatban, hogy egy más időben, helyen és alkalommal élhessen és visszaélhessen a tapasztalataival. Bűnös mechanizmus, szivarfüsttel vázolva és méreggel-kajánsággal körvonalazva.*
-Elegancia…-*a hangsúlyából érezhetően úgy ízlelgeti a szót, mintha valami egzotikus bogár került volna kellő előkészítés után a nyelvére.* -Az elegancia meghalt ott, hogy te ejtetted ki a szádon és rám próbáltad vonatkoztatni-*francia líraiság egy közönséges kijelentésbe, aminek közönségessége tartalmilag akár sértőnek is beállítható. Lépne tovább, a fejét elfordította, mégsem vak és méginkább nem süket a másik mondanivalójára, a mosolyát angolos zárkózottság váltja a képén, csak a pupillája tágul ki, mintha ezáltal a figyelmének fokozódását jelezné. Megáll, fél lépést hátralép, hogy megtartsa a kellő, kényelmes távolságot, türelmesen beleszív a dohányrudacskába, szemét a másikon tartva ismét csak a tetők felé fújja a füstöt. Lép egyet oldalra, aztán még egy felet, lusta kényelemmel úgy áll, hogy az út az övé, a kies sarok felé ”szorítja” a másikat, feltéve, ha az tartja a távolságot és nem óhajtja ütköztetni kellemesen szürke auráikat.*
-Királynője?-*nevetős éllel ismétli a szót, nem egészen tudni, hogy min mulat, de azon nagyon jól mély, komoly pillantása azonban nem komolytalanodik.* -Nem tudsz semmit, állítod, mégis mennyi mindent hallottál véletlenül. És mit akarsz ezzel? Csak nem meg akarsz védeni a saját fajtámtól?-*akár elnézőnek is nevezhető a mosolya. Nem követi halkságban, a suttogás nem is nagyon megvalósítható az ő hangárnyalatával, de azért túlzás lenne állítani, hogy igazán hangos, ne adj isten kiabál. Nem, sőt, tesz egy közeledő lépést, a cipősarka melletti pocsolyába pereg a szivarjáról némi pernye, halk sistergéssel megszűnnek szikrának lenni, csepp melegnek a hűvös-hideg estében.*

Valamilyen szinten elszokott az effajta arroganciától. Az őt felkereső úri népek hangjában mindig nagyobb a félelem, hogy felfedik mocskos kis titkaikat, mint a származásból fakadó éntudat, talán ennek köszönhető kilengései, de most nagyon ügyesen fékezte magát, és inkább egyféle helyeslésnek adott okot. Az egy dolog, hogy mindig a legdrágább mugli öltönyöket illetve dísztalárokat hordja, amik kifogástalanul nevezhetőek elegánsnak. Legalábbis addig biztosan, amíg valaki más feszít bennük, ugyanis a varázs rögtön megszűnik, ha Smoke ölti magára ezeket, pedig a legkevésbé sem hasonlít egy züllött utcalakóhoz, de valahogy a megjelenése sosem sugárzott ehhez hasonló érzéseket.
Örülve annak, hogy kontrollálni tudta testét egészen rövid ideig, de észrevehetően egy gúnyos félmosolyt eresztett meg.
~Szokj hozzá Smoke! Ez a nyápic ne hergeljen fel.~ Figyelmezteti saját magát, hogy a beszélgetésben jól fontolja meg, mit fog mondani és hogyan, a legkevésbé sincs szüksége arra, hogy egy ilyen alak a bolondját járassa vele és úgy irányítsa a társalgás alakulását, ahogy csak a kedve tartja. Lassan kitátja a száját és engedi, hogy a füst kiáramoljon belőle lassan, a saját tempójában. Egy pillanatig azon kezdett el rágódni, hogy vajon felvegye-e egyfajta jelzésértékű gesztusként a másik beszédstílusát, de aztán inkább csinált egy képzeletbeli vállvonást, és ráhagyta, hogyha az jól érzi magát ettől, hát akkor hadd csinálja, legalább élvezze ki azt az egy hónapot.
- Hát, ha tudná, hogy milyen keveset tudok, bizonyára sajnálna ön is. - elöljáróban csak ennyit mondott lemondó hangnemben, ami pont úgy sikerült, hogy egy pillanatra meginoghatott az aki hallotta, hogy ez most irónia volt, vagy valóban önsajnálat? Ő mindenesetre az elsőnek szánta, de közel sem érdekelte, hogy a másik már miképpen érzelmezte.
- A saját fajtája... - ahogy előbb a másik, most ő ismételte meg az előző szavát, habár Smoke inkább csak ízlelgette a szájában ezt az érdekes kifejezést és közben csak úgy csipogtak idegsejtjei, ahogy azt a tömérdek információt tuszkolták be az agy megfelelő részébe, ugyanis szokása volt az első öt perc alapján megítélni az embereket, de szerencsére nem volt annyira merev, hogy ne tudjon változásokat is elkönyvelni - Engem nem érdekel a maga biztonsága, pusztán érdekel, hogy melyik állatból  milyen reakciót vált ki egy figyelmeztető lövés...

Smoke

*Kurta, elismerő biccentés, szórakozott mosoly. Nyugodtan, de figyelmesen pillantását aligha a másik ruházata ragadja meg és az eleganciáját ért kifogás se ruhafoszlányokban mérendő, sokkal inkább a hely, az idő, az alkalom, a puszta létezés. Ezen tényezőkkel számolva erős önkritikai fel és alhangot is kap a mondóka, foszlány, gondolati megtestesülés, mielőtt azonban túlságosan belemélyedne inkább újra megszólal, lassan, tiszta hangon, kevéske franciasággal, angolos tartózkodással.*
-Úri mulatságok hülyeségben fogant változata lehet az ilyen érdeklődés. Esetleg fogadás is van rá? Vagy a rossz hír hozójának életbenmaradási esélyeit kísérik bizonyos mágikus szemek? Ugyan kérlek-*a stílusa visszavált izzóvá, közelivé, veszélyessé, haraggal és méreggel telivé, ami mindenkinek a sajátossága lehet, aki a Közben él, mint a gyűlölet azok iránt, aki elítélik őket, csak azért, mert másként élnek. Még közelebb lép, de a támadó hangulatot nem fokozza pálcaelővétellel, mondhatni a szándékai tiszták és semlegesek.*
-A figyelmeztető lövés még azelőtt eldurrant, amikor te még iskolába jártál a képed elnézve-*lendületesen mondja, de nem monoton ahhoz, hogy ne lehessen léha közbevágással megszakítani, csak éppen nem feltétlenül tanácsos, hiszen folytatja, fenyegetéssel árnyalt hangon, céltalan fenyegetés, nem is konkrét, nem is kézzelfogható, mosolygós fenevad.* -Amit ezzel akartál az vagy egy buta játék vesztes kezdete, egy fogadás része, ti, angolok úgyis annyira odavagytok a fogadásokért, vagy pedig egy piszokul elcseszett próbálkozás valami, általam értelmezhetetlen formában. Ha akarsz valamit, csináld, ha csak suttogsz itt a levegőbe, akkor tedd magas polcra a segged, a Minisztériumoknak tucatjával van szüksége az ilyen pánikkeltő mesemondókra-*a várakozási szivart egy félfordulattal kioltja a falon, aztán a kabátja belső zsebébe rejti egy tokba, az övén a pálcatok üresen függ, vélhetően fegyvert zsebben hord, legyen bármilyen veszélyes is ez egy kétbalekezes halandóra. Kis hatásszünetet tart, amíg az esetleges mondanivalót hallgatja.*
-Ha most elfutsz, attól még megjegyeztelek magamnak. Mindkettőnknek előnyösebb megállapodás lenne, ha önként megsúgnád mit akarsz és nem Borginból kéne kiátkoznom.

Elfojtott kuncogáshoz hasonló hang ütközik a csenddel, hisz most már tényleg élvezi, hogy beszélgető partnere előnyben érzi magát. Mindenesetre gyorsan emlékezteti magát, hogy könnyen kerülhet hasonló helyzetbe, ha ő nézi hülyének Alecet.
- Tudod miért szeretem a füstöt? - apró szünetet tart, mikor kifújja az utolsó gomolyagot, amit ebből a szálból be tudott szívni, majd a falba belenyomja a csikket és engedi, hogy a gravitáció magához húzza. Tehetetlenül, forogva hull alá, mígnem két kiálló macskakő közé esik és ott marad mozdulatlan. - Mert csöndben változtatja az alakját egészen addig, amíg nem találja meg a saját helyét a térben, de ettől még füst marad. Megtalálja a helyét, alkalmazkodik és eltűnik, és az emberek hisznek a szemüknek. Nyugodt szívvel belélegzik a tisztának hitt levegőt, észre se véve a tömérdek mérget, amik talán a haláluk okai is lehetnek. - nem foglalkozott tovább hosszú hasonlatával, nem kereste a másik tekintetét fürkészve abban, hogy vajon megértette-e mire céloz, mivel teljesen tisztában volt azzal, hogy ez a férfi tudja, hogy hátrányban van, mivel Smoke tudja ki ő, de ő nem tudja ki Smoke, még ha nem is vesz erről tudomást. Megfeszített arcizmáról a földre hullanak az újabb sértés darabkái, és szótlanul várja a további szavakat, és egészen addig csöndben vár, míg egy hosszabb szótlan időtartam nem tanúskodik arról, hogy ő következik a dialógban. Azonban nem sieti el, lassan kezd bele, és ugyanilyen kimérten is folytatja.
- A Minisztérium fele a lábam csókolgatná, ha arra kérném őket. Nagyon kevés az, akinek én tartozok, és elég sok szerencsétlen van aki nekem tartozik. Nincs szükségem azokra. - apró szünetet tart, de most sem nézelődik - Nem hiszem, hogy sikerülne. - jegyzi meg higgadtan és szándékosan nem folytatja még egy darabig, hadd érezze az a mondatnak súlyát és fogja fel a jelentését. - Mondja mit akar hallani? Azt hittem egy ilyen magabiztos ember tisztában van az ellenségeivel is...

Smoke

-Nem érdekel, hogy miért szereted a füstöt-*szögezi le rögtön és határozottan, karizmatikus véleménye ellenére se vág a szavába amikor mégis kifejti azt a kézzelfoghatatlan ábrándnak látszó szóképet, virágot, hangulati leírást, ami betudható életfilozófiának is. Nem lesz ő semmi jónak az elrontója, legalábbis ezt sugallja a másikéba kapaszkodó pillantása, semleges arcát leutánozza, csak éppen a szemöldökét egy leheletnyit felvonja, mintha csak egy állandó kérdés bujkálna a tudatában, a nyelvén, aminek inkább nem ad hangot.
Nem, és ezt meg is bánja, amikor a másik megfogalmazza a maga kérdését, talán először látszik értetlenség az arcán, futó vendég csupán, aztán átrendezi a vonásait, újra csak a semlegesség kapja a legtöbb hangsúlyt.*
-A Minisztérium jól fizet és még jobban rejteget. Kitart és megörvendeztet némi zsebpénzzel-*kurta, felületes összegzés, amivel lehülyéz mindenkit, akinek lehetősége lenne élni ezekkel a lehetőségekkel és mégsem teszi.*
-Ó, az ellenségek száma folyamatosan növekszik az egyik oldalról, másik feléről pedig folyamatosan csökken-*mosolyodik el finom vérszomjjal, a szemei felfényleneke.* -Egyet akarok hallani, hőn áhítom: mit akarsz tőlem sötét képű idegen ellenségem?-*szinte nevetve mondja az utolsó szót, de a derű megint csak a hangjában hallható, a szeme nem nevet, a gondolatai sötétek maradnak, akárcsak a hangulata. Zsebre ejti a kezeit, végigsimít ujjbeggyel a pálcája sima hosszán, nem látványos apró, kedvtelő mozdulat.* -Bogozd ki, miről beszéltél, miben játszol, mi a tétje, ennek az egész, feleslegbe szakadt jelenetnek. Ugye nem nagy kérés és még nem zavartad össze magad eléggé ahhoz, hogy erre ne tudj megfelelni?-*a mosolya nyugodt , éppen csak kicsit álságos, de a hangja komoly, feszült figyelemről tanúskodik minden porcikája. De már unja a helyzet körbejárását, akármit is kerülgetnek, ő nem az a macska, amelyik odamegy megégetni a mancsát, inkább az a fajta, amelyik másik préda után jár, mint most is. Tesz egy fél lépést hátra. Keveset tud, igen. De az a kevés rövid idő alatt többre gyarapodhat, ha a tolvajok szerencséje is úgy akarja, és ha most elmulasztja a konszolidált tisztázását a helyzetnek, akkor legközelebb már nem fog kérdezni, ismerve magát, inkább újfent nyomatékosít.*
-Tegyük fel, hogy ellőtted a figyelmeztető lövést. Mire vársz?

A legkevésbé sem zavarta meg a másik beleszólása és nyugodtan folytatta tovább gondolatainak kifejtését. Kezei eközben újra menedéket találtak a csípős hideg ellen egy-egy mély zsebben, aminek másik funkciója az volt, hogy jobb kezének ujjai finoman ráfonódtak a göcsörtös magyal vesszőjére. Figyelt arra, hogy a fogás ne legyen annyira erős, hogy izmai megfeszülése elárulják tettét, habár sejtette, hogy Alecnek is hasonló közelségben van fegyvere. Ő mindenesetre nem akart párbajozni, főleg itt a bolt előtt, valahogy biztos volt benne, hogy nem lenne túl gyors menet, és még a helyiségben is kárt tenne, ami alvilági kapcsolataira nézve eléggé rossz hírnek számítana. De ugye az óvatosság mindennél előbbre való.
- ahh... - valamilyen meghatározhatatlan hang jött ki a száján, ami ugyanúgy lehetett egy gúnyos nevetés elfojtása, mint ahogy egy hangosabb ásítás megrekesztése. Ha a környezetet nézzük, akkor az első lenne logikusabb, mivel a másik férfi ellenségeivel kapcsolatos megjegyzést követte.
- Micsoda vérmesség - különös hangsúllyal ejtette az utolsó szót már-már parodizálva.
~Vajon csak a szája nagy vagy tényleg ilyen veszedelmes? Az első mindenképp igaz.... A második? Félig... talán...~ Ebben nem volt biztos, de már megtanulta, hogy a legrosszabbra kell felkészülni ahhoz, hogy kellemesen csalódjunk. Jelen esetben nem követte teljesen az elvet, mivel egyfajta lenézés is motoszkált benne amit a másik arroganciája váltott ki. Épp válaszolt is volna az első kérdésre, ha nem vette volna észre a másik hátra felé sasszézását.
~Ez nem menekülés...~ Könyveli el magában, és egy jelentőségteljes tekintettel kereste a kereskedő szemeit, ha megtalálta, akkor egy szúrós, határozott nézésre ösztökélte arcizmait, ami leginkább figyelmeztető jel szeretett volna lenni, óvva intve az aranyvérűt mindenféle hülyeségtől. ~Először dehoppanálni fogsz, az gyorsabb, mint a Protego~ Utasította saját magát egy esetleges támadás reagálásának módjára, de azért nem szerette volna elkapkodni, ugyanis legjobban a békének örülne, mivel úgy könnyebb dolga lenne a további kémkedésben.
- Ugyan már! Én nem a golyó vagyok, de még a puska sem. - halovány mosollyal nyugtázta mondatát, majd tovább folytatta, ám nem mozdulatlanul. Teljesen nyilvánvaló szándékkal csalni kezdte a távot szavai közben, amíg ugyanakkora nem lett a hézag a két ember között, mint volt. Ez előnytelen mindkettejüknek, ezzel teljesen tisztában volt, de hát miért könnyítse meg pusztán azért a másik dolgát, mert úgy neki is jobb? - Vadásznak sem nevezném magam. Sokkal inkább vagyok ellenszél a nyúlnak, vagy egy kikerülendő fa. Szóval akármi, ami távolabbá teszi a biztonságos üreg közelségét. - újabb szünetet tartott, majd egy röpke pillanatra lehunyta a szemét is, de nem engedett meg magának túl sokat, talán még egy másodperc sem volt a vakságban töltött intervallum. - Én pusztán arra várok, hogy a golyó lesz-e pontosabb, vagy maga gyorsabb...

Smoke

*Hosszú éjszakának néznek elébe, ha így folytatják, lusta gondolatokkal keringenek valami körül, ami az egyiknek húsosfazék, a másiknak méregüst, de valamiért felrúgni egyikőjük sem akarja, különben is, micsoda barbárság játszani az ilyesmivel. Megáll. Határozott tartással kihúzva magát, jócskán lepillantva a férfire, nem csak fizikális, de lelki értelemben is, ez már csak származásfüggő, ha valakivel összefutsz a sötét éjben az számodra csak egy sunyi talpnyaló lehet, hiszen a szőke hercegek, dicső királyfiak nappal osztják az áldomást, fényben, dalban, mindenki aki ilyenkor merészkedik elő valahol rosszat akar a többinek és ezt nem is nagyon titkolják.*
-Se golyó, se puska, csak az eldobott olajtörlőrongy-*hűvös rátartisága nem acsarog a hangjába, sokkal inkább simulékonyan, tisztán cseng.* -Nem tartasz attól, hogyha ilyen fegyvereket, eszközöket emlegetsz szép hazánkban, akkor esetleg muglibarátainkat kevésbé toleráló irányítóink előbb-utóbb a híredre kapnak? Lehet, hogy te semmitől sem félsz, de az csak a tudatlanok és a világra teljesen vakok erénye, ne keseríts el, hogy maximálisan parttalan beszélgetést folytatok-*nem hátrál tovább, hiába lenne számára a nagyobb mozgástér kényelmesebb, sőt, egyáltalán nem moccan semelyik irányba, szemerkélő párafelhőt áraszt a levegőbe is és belégzéskor, ahogy hűl az idő és az a maradék kis meleg is inkább kicsapódik, elszitál a világból. Összehúzza a szemeit, jelzi, figyel ő, továbbra is, de közel sincs lenyűgözve a másik szövegétől, valahogy nem érzi benne azt az erőt, fenyegetettséget, amire utalgat. Felvonja a szemöldökét, felpillant az ég homálya felé, aztán viszonozza a szúrós tekintetet, árnyalatnyi bosszúsággal megspékelve.*
-Csodás. Vagy kezeltesd a nagyzási hóbortodat, vagy tanulj meg beszélni, kifejezni magad-*türelmetlenül toppan a lépte, ahogy elfordul félig, aztán mégis visszanéz, ahogy végigméri Smoke-ot avatatlan szemlélő talán úgy vélhetné, azt latolgatja, hol tudná elkapni úgy, hogy annak esélye se legyen menekülni, pálcát feleslegesen nem vonná elő, egy gyors, véletlen nyaktöréssel megoldhatná az egész, feszültséget feleslegesen gerjesztő képletet. Egy hosszú pillanat alatt azonban sok minden átsuhanhat a tekintetén, például annak a részvéttelen szánalomnak az árnyéka is, ami sokkal inkább kifejezi a valódi gondolatait. Bár nem gondolkodik. Nem fontolgat. Nem mérlegel és nem is lepődik meg ezen a furcsává fajuló beszélgetésen.*
-Ez a várakozás valami fogadással generált? Kérdezem újra, és igennel vagy nemmel válaszolj-*hűvösre vált a hangja, lényegre törőre és sürgetőre. Menne már a saját dolgára és mások idegeire, túl sokat vesztegetett ifjúságából egy olyan figurára, aki talál maga sem tudja, hogy mit akar, legalábbis a vonásaira kiülő unottság ezt sugallja.*

Talán valóban elhamarkodottan választotta meg a hasonlatának fajtáját, sőt, biztos, hogy máskor nem vállalt volna ilyen kockázatot, és igazából azt sem értette, hogy most miért tette, de ezzel majd ráér otthon foglalkozni, most van fontosabb dolga.
~Nagyzási hóbort...~ Visszhangzik fejében a szó, de aztán úgy döntött, hogy erre is fölösleges reagálni. A majd megunja egyszer elv mindig működik, csak van úgy, hogy a türelem hamarabb kifogy, mint a másik próbálkozásai. Hogy itt mi lesz? Majd elválik. A legnagyobb kedve, most egy Ogden-féle whiskyhez lett volna, és egy irdatlan nevetéshez. Nagyon szereti ugyanis amikor félreismerik. Ő nem fél senkitől. Tízből kilenc ember erre rábólintana a legkevesebb kétely nélkül, mert, hogy vakmerően belemegy mindenbe és nem érdeklik a következmények. Kezdjük az utóbbi kifejtésével. Ezt ő megengedheti, mivel csak saját magának tartozik felelősséggel, senki más nem kérdőjelezheti meg tetteit, ha a halálfalókkal gyűlne meg a baja játszva elmenekülne Skandináviába, ahol néhány régi ismerőse biztosan szívesen fogadná. Az első oka már egy kicsit komplikáltabb, az életfelfogásából vezethető le legjobban. Egészen addig utálta a jósokat, amíg nem találkozott Antyriaval, a szép finn lánnyal, aki kicsit újra értelmezte a tudományt, és más megvilágításba helyezte a dolgokat az akkor még eléggé éretlen férfi elé.  A mindannyian egy helyre kerülünk elv eléggé megtetszett neki, ezért úgy gondolja ebben a pillanatban is, hogy a tetteink minősége ezt nem befolyásolja.
Ebbe azonban a legkevésbé sem akart bele menni, és valamiért úgy érezte, hogy nem is hagyná neki Alec. Elrévedő tekintete teljesen kimozdította eddigi éber pozíciójából és valami benne is elfordult, valahogy más lett a kedve. Most nem a beszélgetés kimenetelétől való félelem volt az uralkodó érzés sokkal inkább az a megfoghatatlan valami, ami azokon az estéken jut eszébe, amikor nem az alkohollal segíti magát álomba, hogy magára számíthat csak. Egyfajta keserű beletörődés.
- Nem. - válaszolt spontán, olyan váratlanul, hogy még maga is meglepődött és ez segítette vissza őt gondolatainak tavából. Lemerült és lemosták róla a koszt, feljött és sokkal nehezebbnek érzi magát a ruhájába szívott víz miatt, de így valahogy mégis kényelmesebb. - Meg fognak ölni. - közli nemes egyszerűséggel, az okát maga sem tudja miért, de nem ütközik meg úgy rajta. Hangját nem árnyalta semmiféle hangsúllyal, csak egyszerűen beszélt, ahogy azok szoktak akik az első szavaikat gyakorolják: őszintén, ártatlanul...

Smoke

-Végre valami, amit ki lehet jelenteni-*ironizál a határozott nemre, ezzel remekül leplezve, hogy valójában mennyire is örül annak, hogy végre valamit tényszerűen megtudott, még akkor is, hogyha ez újabb és újabb kérdéseket vetett fel benne. Mély levegőt vesz, élvezi a kabát melegét, nyugodt pillantást vet a másikra. Halál. Milyen távoli, megfoghatatlan rémképzet. Mindenki halhatatlan, amíg meg nem ölik, de a pusztítás kétélű fegyverét mégis sokan veszik a magukénak és használják olyan bőszen, mintha csak előnyei lennének, árnyoldalai nem is, és aztán meglepődnek, amikor ellenül fordul. Testvér, barát, üzletfél, a fekete-kereskedelem színterén nincsenek hosszan élő, aktív szövetségek, minden tartozást be kell hajtani, amilyen gyorsan csak lehet, mert az elévülési idők túl rövidek ahhoz, hogy hosszan tartó védelmet biztosítsanak, és egy olyan kihagyás, mint amilyenre a francia kényszerült, jobbára nem megengedhető. Mégis, ha bízni nem is, hinni valahol hitt abban, hogy majd minden úgy alakul majd, ahogy teszi a dolgát és nem torzulnak el az értékek, amik az emlékeiben élnek, a szokások , a jók, a rosszak, a csúfak.*
-Mindenki meghal egyszer-*távoli, idegen a hangja, amíg helyre nem rázza magában, akárha meztelenül ácsorognak, végigborzong rajta a hideg, felfénylik kéklő szemeiben, elmosolyodik.* -Ezzel azt akarod kifejezni, hogy te fogsz megölni, vagy azok, akiket a nyomomra vezetsz. Az ilyen figyelmeztetéseket nem osztogatják ingyen, de te ellenszolgáltatás nélkül távozol és még mindig nem tudom, hogy ezt miért mondod nekem-*tisztán, könnyedén beszél, némiképpen közvetlenebb, barátságosabb hangsúllyal, mintha egy fokkal közelebb lépett volna elméletben a másikhoz, az ellenséges idegen helyett immár a furcsa idegen kétes érdemű címét viselheti, a következő előre vagy éppen visszalépésig.*
-Mindenkinek vannak ellenségei, de botorság lenne olyan valakire, vadászni, mint én. Felesleges erő, energia és pénzpocsékolás, amikor megegyezni sokkal könnyebb-*szuggesztív hangra vált, hogy a szavai biztosan célba érjenek, jól megjegyezhetőek legyenek és tudatosuljanak a férfiben úgy, ahogy szánja őket, esetleges bérlők, megbízók kedvéért, vagy ha magánszemély partizánakciójáról van, úgy a könnyebb eladhatóság végett fogalmaz érthetően.* -Mielőtt elsietnél azonban ejthetnél pár szót arról, hogy ez neked mégis miért jó. Még soha nem láttam a képed, ha kegyesek hozzád az égiek, akkor nem is fogom többet-*lassan megindul, kényelmes, középhosszú léptekkel úgy járja körbe, mint egy lányt a bárban, csak egészen másfajta pillantással méregeti, mint a karcsú szőkéket, bár tény és való, ugyanúgy az adottságok felmérése folyik, csak itt gerinc és nem fenékvizsgálat, a tartás kérdése nem elhanyagolható, hajlékonyság helyett pedig a fizikai erősségek érdeklik. Három lépés után szólal meg újra.*
-Fel nem foghatom miért figyelmeztetsz a nyilvánvaló közeledtére-*és tényleg nem, valódi értetlenség árnyalja a hangját, ez nem teszi barátságosabbá, aranyosabbá, vagy sokkal emberibbé, inkább csak a magabiztosságán levő rést mutatja, amitől más, mint a hozzá hasonlók, ő nem hisz a sebezhetetlenségben, jobb szeret mások kárán tanulni, ezért kérdései és nem átkai vannak.*

Utolsó mondatát feltehetőleg elhamarkodott, fölösleges és hülye kijelentésként bélyegeznék. Fölösleges kockázatvállalásnak. Ő azonban ezt teljesen máshogy látta. Ezek a váratlan, és egyszerű mondatok igen hasznosak tudnak lenni. És most is úgy érezte, hogy ez a rágós hús, ami eddig úgy megizzasztotta izmait valahogy puhulni kezdett. Igaz nem annyira, hogy már vége is legyen az egész küzdelemnek, de valahogy könnyebbnek érezte. Habár jól tudta, hogy a mérleg nyelve könnyen átbillenhet, ha nem használja ki okosan az előnyét. A hasonlattal élve akkor, ha elbízza magát és hamar próbálja meg lenyelni. Nem mindig olyan széles a nyelőcsövünk, mint azt gondoljuk.
Újra csak hallgat, hagyja, hogy a férfi beszéljen, és amíg úgy ítéli meg, hogy van mondandója, akkor a hosszabb szünetekben is meredten maga elé tekint. Nem a másik szemeit keresi, hanem valahol arcának középső vonalában állapodott meg, ahonnan az ember legfontosabb testrészének - a fejének - egészét kiválóan beláthatja: észreveheti a szem csillogásában lakozó érzelmeket, az arcizmok apró, de igen nagy jelzésértékkel bíró rándulásait, és a szájat is, ami a hangok formázásakor sem csak azt árulják el, amit ki is mondanak. Habár egy ilyen akcentusos alaknál Smoke ezt akár figyelmen kívül is hagyhatta volna, mivel nem volt olyan profi a nonverbális jelek elemzésében, mint szerette volna.
- Félre ne értse, nem vagyok jószívű, és annyira azért beképzelt sem, hogy ilyen tetemes előnyt adjak. - az indokot nem akarta továbbfejtegetni, de elhatározta, hogy úgy fog fogalmazni, hogy ez a mondat körüllengje az egész beszélgetés hátralevő részét, hogy ha a eszébe jut ez a kis találka, akkor feltétlen a halálgondolattal azonosítsa. Igen hasznos fegyver a pszichológiai, habár nem nézi olyan kis törékeny mimózavirágnak Alecet, hogy ennyi összetörné, ahhoz minden bizonnyal több kell. -Ugyanúgy fogok távozni, innen, ahogy jöttem... Mellesleg elég hiteltelen elfutással bélyegezni valakit, miközben mi magunk hátrálunk... - szemöldökét kérdően felvonja, és amíg ez tartott, egy eléggé utálatos, flegma kifejezés ült arcára, amit még a borosták se tudtak eltakarni.
- Ugyan már Monsieur Moncorgé! - szándékosan szólította családnevén az illetőt és egy furcsa élt is adott neki - Hagyjuk ezt fellengzős alakoskodást. Magát is ugyan olyan könnyen öli meg agy Avada Kedavra, mint engem, fölösleges kérkedni saját nagyságunkkal, én tisztában vagyok az önével, az enyém pedig igazán elhanyagolható. - nyájas szavai miatt legszívesebben megborzongott volna, egyszerűen utálta magát ezért a két mondatért, de nem tett semmi ilyet, csak sunyin vigyorgott, ugyanolyan visszataszítóan, ahogy Borgin szokott.
~Hát tényleg hasonlítunk...~ Egy pillanatra elkapta a vágy, hogy a feltehetően hallgatózó tulajdonost fürkéssze az ablakokon keresztül, de kontrollálta magát azzal az érvvel, hogy úgyse látna át a koszon.
- Azt hiszem maga már eleget kérdezett ahhoz, hogy egy apróság nekem is kijárjon: miért a Zsebpiszok közben gyakorolja aranyvérében hordozott büszkeségét? Azt hiszem pont egy üzletembernek kéne tudnia, hogy az együttműködés - csúnya szóval korrupció - gyakran célravezetőbb. Netán maga feddhetetlen becsületességet esküdött? - utolsó mondata ismét tele volt a gúny és irónia ragacsos keverékével, amihez egy az előbbihez hasonlatos mosoly is társult...

Smoke

-Se a jó szíved, se a beképzeltséged nem vezetne ilyen közvetítő szerepre. Derék. Akkor mégis micsoda?-*megint ez a kérdés, makacsul kitart mellette, az okokat kedves ismeretlen, az okokat akarja tudni, mélyen vágyja, kívánja, sóvárogja és a vonásait is ez a sóvárgás rajzolja, a szemében vadul csillan fel a tudni vágyás, ahogy végre beszélni hallja a füstízű hangot, hosszabban és tartalmasabban, mint eddig bármikor. A szemében izzik a figyelem, lassú léptekkel járja körbe, így az arca fürkészhető, de nem megragadható, hogy az árnyékok mindig más és más szöget és karaktert adnak az arcának, egyszer felvillan a szemében a gyenge fény, aztán elhal a pupilláján a sugár, az arcélén mintha megrándulna egy izom, hogy aztán újra homályba borul, hogy mire megint a fényre érjen már egészen másféle mosolyt ragyogtasson kétes karátokkal, értékkel, fénnyel. Ez bizony nem egy kincstári mosoly, elevensége szinte tapintható, márha valakinek becsvágya a másik száját érinteni, miközben a keze lefagy a, legalábbis francia vérmérséklet szerint igencsak hűvös estében.*
-Meghátrálni taktikai lépés, elfutni pillanatnyi igény-*tisztázza a fogalmakat mindenféle fennhéjázás nélkül ezúttal, de azért rámutatva a különbségre. Ő nem menekül. Dehogy. De nem tölt több időt a szükségesnél valamivel, amivel úgyse juthatnak dűlőre a józan ész szabta korlátok között, de most, hogy a beszélgetés kezd érdekessé válni a számára is, a mozgása már korántsem távolodó. Kis kört tett meg a partner körül, visszahúzódva az egyik árnyékba állapodott meg végül, szembeállítva Smoke-ot az egyetlen fényforrással, egy közeli bolt felett magányosan lobogó lámpás furcsa, homályos, kékes tüzű világával, persze, csak akkor kell arra fordulnia, ha nem akar hátat fordítani, az amúgy kétes hírű beszerzőnek, de akitől nem fél, tehát nincs is oka forgolódni. Ez esetben azonban azt se látná, ahogy összerezzen a neve hallatán, fájdalmas fintorral adózik a kiejtésnek, amivel a francia áll a férfi száján, mély levegőt vesz, aztán ereszti ki anélkül egy sóhajjal, hogy bármit kommentálna. Most éppen franciázni álljon le vele? Nincs elég baja anélkül is, hogy még pátyolgatná a nyelvismeretét, Merlinre, hiszen a sárkányszem árfolyam nem ingadozik olyan hevesen hála a kínai hamisítványoknak, mint a hangulata ebben a röpke pár percben. Egymás után kapja a hideget és a meleget a saját tudatától és veszélyjelző ösztöneitől, ám amellett, hogy megtudta milyen érzés lehet a klimax még nem sok mindenre jutott. Nem hát. Ahhoz másféle nyelven és kevésbé békésen kéne folynia ennek a társalgásnak, nyersen, erőszakosan, indulatosan. Hangtalanul felnevet, mint a macskák, csak a szája vonala mutatja a nevetést, a fogai fehérje, a rekedt köhintés, amivel bevezeti a magszólalását.*
-Már megbocsáss, sokat kérdeztem és kevés választ kaptam. Úgy jössz és mész, ahogy akarsz, nem is állt szándékomban utad állni, hiszen te keresztezted az enyém-*tompa fénnyel izzanak a tekintete, ha látná a homályban, de ahogy néz, annak szinte súlya van, érezni a tekintetét a másik bőrén.* -Büszkeség… becsületesség. Fogalmam sincs mit akarsz olyan szavakkal, amiknek a jelentéséről nekünk csak elképzelésünk lehet, de kézzelfogható tapasztalatunk már rég nem. Nem esküdtem semmire. Egyetlen dolog, ami érdekel, az én vagyok és feltétlenül ragaszkodom az életemhez, bárminek is gondold azt, nem nagyon érdekel-*mosolyog, könnyű, hideg mosollyal.* -Gondoskodom arról, hogy kár legyen belém vágni a halálos átkot és teszek arról, hogy a vétkeim miatt mások bűnhődjenek. A Köz nekem éppen olyan természetes az aranyló véremmel, mint a legutolsó sárvérűnek, akinek csak ez jutott. Ez lélek és nem vér kérdése. Minden kérdésed megválaszoltam? Akkor most megtehetnéd, hogy hálás leszel, én kis Hercegem és megsúgod nekem, mégis mire jó neked ez az egész. Közölted a nyilvánvalót. Engem valaki mindig meg akar ölni. Vigyázok a bőrömre, de még soha nem kaptam figyelmeztetést erről, a mi köreinkben nem dívik. Mire véljem hát ezt?-*számonkérés helyett csak az érdeklődést engedi kicsendülni a hangjából, a tekintete a másikéba kapaszkodik, ha az feléfordult.*

~Nem hülye...~ Szomorúan könyveli el azt amit eddig is tudott, hogy itt a mellébeszélés nem lesz a megoldókulcsok egyike sem, habár annak kifejezetten örült, hogy változás állt be a francia arcán, egy pillanatra olyan volt, mint egy tükör amit hirtelen elfordítanak, először hirtelen megcsillan, majd csak végig futnak rajta az apró fénycsíkok. Apró, de igen jelentékeny változás, főleg, ha azt is megfigyeljük, hogy most már más képet mutat a tárgy, ami új irányt jelent kettejük között is. Ezek a finom, apró rezgések azonban lehet csak képzelgés volt, bár ő nagyon valóságosnak látta, legalábbis annak akarta, így agya figyelmen kívül hagyja a hibalehetőséget és úgy dolgozik tovább.
~Csak puhul a hús...~ Folytatja előbbi gondolatmenetét, de csak szemei rövid fürkészése árulják el gondolatait.
- Ki szabja meg azt a határt, amikor a meghátrálás elfutássá minősül? - észrevette, hogy a nüansznyi különbséget próbálja pár szóban összefoglalni a kereskedő, de ez nem jelenti azt, hogy neki feltétlen egyet kell vele értenie. Aztán bekövetkezett a váratlan, a férfi hirtelen megmozdult, mire Smoke gyors idegreakciója rögtön kész volt reagálni, és a második parancs már túl későn futott be. Jobb keze észrevehetően rándult egy kicsit, de tovább nem mozdult, még csak vissza sem tette egy darabig eredeti helyzetébe, hanem megállította ott, ahol volt. Mindössze pár perccel később engedte vissza óvatosan, amikor már nem volt olyan élénk az emlék.
Egy darabig nem követte fejével a férfi mozgását, csak nézte a kipárolgása miatt már-már követhető nyomát, úgy tűnt neki, hogy egy pillanatra látta Alec körvonalait ott, ahol huzamosabb ideig állt. Eléggé kísérteties volt ez a halvány félhomályban, mégis hidegen hagyta őt a jelenség. A paranoia kerítette hatalmában és túl erős volt ahhoz, hogy legyűrje és méltóságteljesen, idegesítve a másikat meg ne forduljon. Nem siette el a mozdulatot: lassan, komótosan kereste meg testével az új tartózkodási helyét, ahol alattomos támadás érte. A rossz fényviszonyok közt kitágult pupillája hirtelen összeszűkült, de a fotonok gyorsabbak voltak, és szivárványhártyája olyannyira megijedt, hogy mindet átengedte, ami túl sok volt már, így nem is csoda, hogy axonjai, mint fájdalom továbbították az ingert.
~Cseles...~ Az igazat megvallva tetszett neki a férfi rejtélyessége az, hogy olyan szorosan köti az ebet a karóhoz méghozzá teljesen jogosan. Mindig is utálta a könnyű munkákat, és emiatt azok is őt. Nagyon ritkán tudott jól teljesíteni olyankor, bezzeg, ha valami nehéz, fondorlatos megbízást kapott akkor csak úgy dolgozott benne minden, és addig nem tudott mással törődni, mint a feladattal.
Nem hagyta magát ilyen kiszolgáltatott helyzetben, inkább lépett egyet rézsútosan hátra. Innen már valamivel jobb kilátás nyílt, bár le kellett mondania az olyan ínyencségekről, mint az arc legapróbb rezdülései, ami fokozott óvatosságra intette.
- Igazán sajnálom. - hangja most is azon a kétes határon táncol, ami az irónia és komolyság között húzódik, de nem szándékozik gesztusokkal nyomatékosítani se egyiket, se másikat. - Valóban ennyire érdekel... - kérdés vagy kijelentés? újabb találgatás következhet, de fölöslegesen, mert igazából ő maga sem tudta, hogy melyiknek szánja. Meglepte némileg, hogy ilyen hamar, ilyen lényegre törő feleletet kapott, bár olyan túl hatalmasat nem kért.
- Vélje suttogásnak, egy apró hangnak ami már a kimondása előtt ott fészkelt dobhártyáján belül és csöndben visszhangzik. - ahogy egyre jobban belegondolt talán csak azért mondta ki, mert nem szerette volna, hogy véget érjen a dialóg, ő igenis vágyik az igényes társalgásokra, és miért nem lehetne egyszer önző? Csak úgy özönlöttek fejében a kontrák erre, de nem engedett teret egyiknek sem, nem csak többségben rejtőzhet erő. - Gondolom szívesen venne meg még pár őszinte információt...

Smoke

*A szemöldökét felvonja, arcát elsötétíti a kérdésfeltevés, az arckifejezése lágyan módosul az „ezt a kérdést mire véljem” tónussá, ám ahelyett, hogy megakadna rajta, hamar készen áll a felelettel, ami olyan természetes neki, mint a lélegzés, a varázslás, hippogriffnek a tiszteletadás.*
-Nincs ilyen határ. A meghátrálás és az elfutás között nincs semmilyen kapcsolat, elvégre az egyik taktika, a másik egy pillanatnyi érzés. Megfutamodásból sohse lesz taktika-*voltaképpen szigorúan szögezi le. Ez nem vélemény, ez egy tény, egy dogma, ami nélkül az ember önmagával se lehet tisztába, hiszen miféle túlélő az, sőt, hogy élhet túl bárki, egy veszedelmes közegben, ha mindig a megfutamodást fontolgatja taktikai visszalépések helyett.* -De, hogyha feltétlenül különbséget akarsz tenni, határt szabni, anélkül, hogy itt egyáltalán kapcsoalt lenne akkor a legnyilvánvalóbb tudnivaló, megfutamodás közben a hátadat mutatod a másiknak, gyengeségeid lobogtatva iszkolsz el, míg meghátrálva véded és takarod magad-*védeni a védhetetlent, és tartani a pajzsot maga elé, mögé köré képtelenség tartósan, hosszan, nem lehet fenntartani mindig az erősség látszatát, de mindenki törekszik erre, és otthon veti le a pajzsát.
Alec leplezetlen kajánsággal nevet fel, a moccanat láttán, tényleg nem lehet mozdulatnak nevezni, hiszen csak egy röpke villanás volt, ami egyszerre tanúskodott a férfi éberségéről, odafigyelő aggodalmáról és önuralmáról, amiből ugyan nem vizsgázott jelesre, de nem az tesz jobb emberré, ha meghalsz bátran és merészen, hanem életben maradsz, a megfelelő intézkedéseknek hála. Mindazonáltal a beszerzőnek eszében sincs tovább ingerelni, sőt, inkább hagyja elcsitulnia pillanat feszültségét úgy, hogy nem moccan, a fénytől meglepett, annyira kihasználhatónak és védtelennek látszó, valójában továbbra is pálcával és mágiával bíró férfi felé egy lépést sem tesz, amivel éreztethetné dominanciáját, kihasználhatná előnyös helyzetét. Nem zárja rövidre a dolgokat, még csak a pálcáját sem érinti. Kegyes? Aligha. Óvatlan? Meglehet. Előrelátó? Talán. Kíváncsi? Egészen biztos, hogy az.
Tartózkodó biccentéssel hagyja jóvá, miszerint ő is igazán sajnálja, hogy a hely és a helyzet úgy alakult, ahogy, de abból kell dolgozni, ami van, figyelmes szemlélődés helyett újra megszólal és bár ő hallatja a hangját többet, francia, nem rendelkezik olyan tartózkodó angolsággal, aminek kétes dicsőségének örvendhet a másik.*
-A suttogásnak megvan a maga helye és az elkötelezettség is fűti. Téged aligha ez motivál, tehát ne hasonlítgasd magad, mindenfélével. Lehetsz a rajtlövés, lehet a suttogás, ezzel még mindig nem válaszoltad meg azt, hogy mi végre teszed ezt. Haszon nélkül nincsenek figyelmeztető jelek-*ez is egy újabb tény, leszögezés, biztos, kibillenthetetlen állítás. Megfeszül a tartása egy pillanatra a tekintete elsötétedik, valami olyasmi suhanhat át a gondolatain, ami inkább kellemetlen, mint hasznos, de, hála a távolságnak, amit csak kicsikart magának óvatos taktikázással, és ami az ő termetével és stílusával tökéletes előny, ennél sokkal feltűnőbb újabb nevetése, kacaja.*
-Megvenni? Hát persze-*alkudozás nélküli tiszta érdeklődés a hangjában, a tartását ellazítja.* -Őszinteséget józan ember nem vesz, hiszen az értéke rohamosan csökken, én inkább az információ hitelességét díjazom, ha már egyszer venni kell. Elvégre a hallomásokhoz bárki hozzájuthat-*utalva a kezdetekre, rosszindulat különösebb jele nélkül.*

Váratlanul érte a nevetés, erre a reakcióra tényleg nem számított, de nem válaszolt rá semmilyen megnyilvánulási formával, csak állt és várt, ahogy arról se próbált már vitába bocsátkozni, hogy meghátrálás és megfutamodás. Az pedig igazán rosszul gondolja, aki szerint feladta, vagy, mert a másik olyan tökéletes érvet talált, ami ellen rájött, hogy kár versenyezni. Pusztán nem érdekelte ez olyannyira, hogy érdemlegesnek tartsa a további firtatásra.
~Legyen neked igazad, ha ettől boldog vagy~ Kicsit, de észrevehetően megvonta a vállát és unottan félrefordította kicsit a fejét, de mint eddig minden érzelemkifejezés, ez is jött és ment, megállásra egyiknek sem volt ideje, pusztán mozgás közben figyelhették meg egymás rezdüléseit, ami már messze nem olyan, mintha egy kicsit kimerevíthették volna. Így elmosódtak a halvány gyűrődések, amik néha a legfontosabbak. Csak a téma stagnált. A kereskedő egy jó üzletember módjához híven állta a sarat és alkudott az áruért. Eldöntötte, hogy mi a fölső határ, amit még kiad a portékáért, de azt egy cseppel sem haladja meg. Szívóssága valóban becsületre méltó volt.
Habár, pont kapóra jött neki az a kőkemény önfejűség, ha elfogadható, de nem konkrét választ ad, akkor azt is eléri majd, hogy folyamatosan ezen járjon Alec agya, ne csak néha, az ilyen nyugtalanító gondolatok pedig szeretik befészkelni magukat a tudatalattiba, és lépten-nyomon elő fognak bújni a cselekedetekben, hiába higgyük az ellenkezőjét.
-Maga kitűnő disputa partner lenne, és azt hiszem egy másik korban szívesen feláldoznám a munkám, pusztán azért, hogy kiélvezzem a társalgás minden percét. - apró elszólás, munkám, mindazon által meg se rezzent, nem mutatott semmi magabizonytalanságot, aminek első számú oka inkább lehetett az, hogy csak utólag tűnt fel neki, mint a nagy mértékű önkontroll. Belülről kicsit más volt a helyzet. Szilánkosra törtek saját magát mintázó szobrai, amiket pusztán azért állított, hogy a francia ne tudja eldönteni kihez beszél, melyik a valós Smoke, csak abban reménykedett, hogy azért maradt még pár.
És valóban, hiba-hiba után Az őszinteség irtózatosan rossz szó, főleg ilyen kontextusban, csak egy halovány fejbólintással adja jelét, hogy egyet ért a javítással.
- Nem akartam eladni semmit. - sejtelmes mosoly gyulladt ki újra fehér arcán: azért csak történik valami jó is - Legalábbis nem úgy, ahogy maga gondolja... - van elég pénze ahhoz, hogy ne kelljen ilyen féreg módon betevőhöz jutnia, habár a többi bevétele sem éppen a legtisztességesebb forrásokból származik.
Őszintén szólva két eshetőség között vívódik. Igazán szimpatikussá vált a férfi unszimpatikus (micsoda gyönyörű paradoxon), arrogáns jelleme, ami valami megfoghatatlant takart, aminek a mibenlétét sem tudta volna megmagyarázni. Aura? Közel sem. Valahogy kár lenne azért, ha ez az ember meghalna, főleg ő miatta. Az is lehetséges, hogy a lelkiismerete dolgozik, amit már oly rég óta sikerült elnyomva tartania, fogalma sem volt. Szóval vagy véletlenül úgy intézi, hogy még se halljon meg a beszédpartnere, vagy cselekszik szavak és kifogások nélkül, ahogy eddig tette. Most jött rá, hogy az eddigi rébuszokkal is csak a döntést halogatta.
- Azért mondtam el, hogy számítson rá. - még valamit szeretett volna mondani utána, de nem volt benne biztos, hogy lenne a leghatásosabb ezért rövid szünetet tartott -A pajzsot viselő ember lassabban mozog, mint a pajzs nélküli...

Smoke

*A fény és az árnyék sem kerülgeti egymást olyan sűrűn, közelről, távolról, jobbról, balról, mindenféle lehetséges irányból és módon, ahogy ő szeretne közelebb férkőzni ahhoz a „maghoz”, csírához, amiből sarjad a férfi minden szava, félre vagy éppen túl jól értelmezett mozdulata, az arcán átsuhanó, gyors, megfigyelésre érdemes, de arra teljesen alkalmatlan érzelmek. Ó igen, heves a vágy, hogy tudja, értse, amit a másik tisztán lát, éppen ezért megtehető, hogy nem fedi fel a homályt előtte amibe burkolódzik, és ennek hála Alec lesz a fény, amelyik nem képes betörni  az igazán fontos és lényeges dolgokhoz, amik ha el nem is vesztek az árnyékban, számára nem jelent előrelépést a jelenlétük bizonyossága, de megismerhetetlensége. Bosszúsága az arcára is kiül, kurta nevetései velejárói a stílusának, a mosolyai, fintorai mit sem érnek, ha a szemében sötét indulatként marad meg az elégedetlenség.*
-Szomorú világban élünk, ha a munkád miatt az élvezeteket veszted el-*halkan mondja, egészen, a hangját puhára árnyalja a remekül begyakorolt együttérzés kifejezése, finom sajnálat, csak a tekintete marad részvéttelen. Részvéttelen és könyörtelen. Szorosan összesimuló ajkai között megfeszül a kimondatlan ítélet, a döntés, amit a másik csak halogatott, ha lehet hinni a tétovás jelbeszédének, de amiben Alec nem fogja követni a példáját. Hiszen az egyetlen, akinek talán az egész környéken vesztenivalója van, az éppen ő, és az ilyesmit nem nézik jó szemmel.*
-Nincs portéka, csak ár, jóslat, homály-*az egész jelenet jól felállt rendjét, ezt a békés, illúzórikusan kellemesnek ható beszélgetés összes fonalát elvágja azzal a mozdulattal, ahogy félrelép, a mozdulat feszült, a tartásából tökéletesen látszik, hogy közel sem egy laza séta mozgatja meg a végtagjait. Ez az ő figyelmeztető lövése, gálánsan úgy is értelmezhető, hogy hála azért, amiért ő is megkapta a magát. A keze pálca fölött, fogás nélküli tartás, de a kígyó fogai is csak a marás előtti pillanatban akadnak ki az állkapocsból és telítődnek méreggel. Határozottan közeledik, nem lép nagyot, inkább kettő rövidek, makulátlan homály borul széles vállaira, lecsorog a kabátján, elmélyíti a hangját.*
-Ha ez volt minden szándékod-*szándékod, megvetően, utálattal elköpött szó, keserű, tompa düh zsarátnokától izzó felismerés*-kár is tovább vesztegetni a drága idődet, és bár az idő pénz, a felesleges időpocsékolás már áldozat-*nem, messze nem tér vissza a korábbi stílusához, ez valami más, másfajta feszültség, közel sem az motiválja, mennyire lenézi a másikat, és messze nem a félelem. Akit sarokba szorítottak az persze okvetlenül fél, de a hangjában inkább a bosszúvágy, a hülyére vettek dalos bosszúja muzsikál, követelve az azonnali megtorlást, a pálcákat, a fényeket, az összecsapó ártó mágiákat, hiszen a magabiztosság és az egó mindig biztosítja a feleket a győzelemről, az agresszió pótolja az elszántságot, a hit a fájdalomtűrést, a reménytelenség az akaratot.*
-Úgy vélem ideje, hogy angolosan távozz-*a felszólítást akár egy herceg is intézhette volna a vadászához*-Mindent elkövettél azért, hogy legközelebb, ha megtalállak, akkor figyelmeztető lövés nélkül darabokra szedjelek. Ha a munkád gyümölcsét akarod élvezni, akkor ne az én társaságomra alapozz, mert a kettő mindenképpen összeegyeztethetetlen-*felvonja a szemöldökét, hosszú pillantást vet a másik sötét szemébe, valami ború ködösíti a tekintetét, ám az érzelmi elborultság messzemenőleg nem jár együtt a reflexei, ösztönei lassúbbhodásával.* -Bár ki volna olyan hülye, hogy lemondjon a legjobb mulatságról, ami itt a Közben kínálkozik, a mások kárán mulatásról-*hátralép, elővonja a pálcáját, nem nagyvonalú, inkább rövid, tiszta mozdulattal, a sötét fán végigpattog a feszültség, ami az ujjairól áramlik a rég halott sárkány szívizmához, újraélesztve annak régi elszántságát, vadságát, tüzét és dühét.*
-Védd, amit fontosnak tartasz, vagy hátrálj meg, hogy büszke lehess a munkádra.

//A kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében kérem, hogyha valamit elírtam, nem tiszta, hülyeség, vagy úgy egyáltalán hülyén van fogalmazva írj rám^^//

Az élet történései is követik a klasszikus sémát, ami minden mű felépítése. Kivétel nincsen, hiába próbáljuk belemagyarázni. A bevezetés, ami jelen esetben az óvatos beszéd stílus, a határok kitapogatózásáról szólt, a konfliktus rögtön, szinte szünet nélkül követte ezt, talán még az első pontot is megelőzte. Mit akar az egyik a másiktól? Leginkább a francia nem értette a másik szavait, ami természetesen nem az ő hibája, tett róla a nyomozó, hogy a legsűrűbb ködbe burkolózzon. A kibontakozással szépen araszoltak a lejtőn felfelé, megrakodva a szavak terhével, amiket késleltető epizódok formájában raktak le az útszélre, és ím az erőltetett menet elérte tetőpontját a szakállas utolsó mondatával.
Nem tudta eldönteni, hogy most örömöt érez magában, amiért ennyire zseniálisan csinálta, vagy pedig bosszút, hogy nem tudta tovább húzni társalgást, és ez jobban aggasztotta, mint a másik ideges mozdulatai, amik inkább meglepetések voltak számára, mintsem óvatosságra intő jelek, de ez már az ő hibája. Az eddig csodált önkontroll most pöccintésre bomlott össze, habár inkább csak beindította az eddig felhelyezett bombák detonációját. Szelíd omlasztásnak tervezte, ahol az épület magába süllyed és nem veszélyezteti a környező területeket, erre meg mi történt? Egyenesen felé dől, ami határozottan nem jó. Most már nem érvényes az, hogy fapofával tűrjük az utolsó pillanatig ezeket, nem, azon már rég túl haladtak. Most meg kell egy kicsit hátrálni - ahogy a másik fogalmazott -, védekezni kell és menteni az életet. Fusson el? Nem akart, egyrészt nem tartotta magát olyan rossz mágusnak, aki könnyedén kikapna egy párbajban, habár nem volt tisztában az előtte álló képességeivel.
Nem leplezte szándékát sem alakoskodó mozdulatokkal alig század másodperces késéssel rántotta elő ő is fegyverét. Tartásában ott rejtőzött jellemének egésze. Mutatóujja egyenesen feszült a göcsörtös bot tetején, egész karja meg volt feszítve, de csuklója már-már pimaszul ernyedt volt. Jobb lábbal kicsit előre lépett, de nem támaszkodott túlságosan rá, próbálta egyenlően elosztani súlyát. Ha meghosszabbítanánk a magyalvesszőt, akkor az egyenes, valahol a mellkas alatt metszené a kereskedőt, talán ennek is célja van? Ki tudja.
- Félig skandináv vagyok, róluk pedig úgy hírlik, hogy kedvelik ez effajta mulatságot. - neki is megváltozott a hangszíne, szinte szórakozottan hatott, arcán is szüntelen ott bujkált egy halovány mosoly, amit ha próbálta volna, se tudta volna eltüntetni. Ennyire harcmániás lett volna? Biztosan annak tűnt, hisz a szavai is ezt tükrözték, pedig a valóság merőben más volt:
~Hát még sincs vége a beszélgetésnek...~

Smoke

*Csalódott lett volna, ha kiszolgáltatottan, pálca nélkül marad vele szemben. Csalódott, mert akkor nem lett volna semmi, ami visszafogta volna fellángoló vérszomját. Csalódott, mert akkor az a bizonyos fájdalmas, esetleg gyors átkozás máris megesett volna, hiszen a pálca a kezébe, a tenyeréig befogott vastagabb markolati rész biztosan simul az élet, szív és egyéb vonalak közé, míg hosszú, egyenes, sötét vonala hidegen és mereven mered elő az ujjai közül. Nincs feszültség abban, ahogy tartja, hosszú mutatóujja hajlítva támasztja és oldalról, a célzást így oldja meg, az átkokat is úgy szereti szórni csak, ahogy bohócok bájolnak lufikat és konfettit, könnyedén.
Mégsem elégedett, hogy a másik pálcát rántott és megállt. Ha hopponál… ó igen, szinte kívánja, hogy hopponáljon el, messzire, ahol már nem hallhatja az árulkodó pukkanást, a megjelenésre figyelmeztető jelet, ahol már nem érheti el a bűbája. De nem. Állnak egymással szemben, és várnak a másik lélegzetére, amivel kimondja az átkot, vagy a szemének villanására, ha látszólag figyelmeztetés nélkül indítja a varázsát.*
-A pálca két végén harcoló felek és nem mulatozók állnak-*a hirtelen mozdulathoz nyugodt, kimélyült hang tartozik, kék tekintete kitisztul, most már minden érzékszerve, érzéke és gondolata „dolgozik”, számára nem játék és szórakozás a maga harca. Persze, mások vesztén ő is jót mulat, ha alkalom adand, most azonban a helyzet nem így áll és szükségesnek érzi, hogy erre felhívja a másik figyelmét is. Skandináv, angol, francia, akármilyen nemzetiség és gondolkodás is lehet, azt tudnia kell, nem mulathat akkor, amikor az élete, halála, létének milyensége a tét. „Ne játsz vele” –sugallja ez a gondolat, se vele, se a helyzettel, mert könnyen visszaüthet egy kemény szigorral megfogalmazott rontással.*
-És a félig skandinávok mit szeretnek jobban-*újabb vágás a gondolatok között, ahogy a másodpercnyi megtorpanás után elszánja magát a visszafordíthatatlan harcra, agresszióval tüzeli a vérét el elzárja azokat a gondolatait, amik a dolog értelmetlenségét hajtogatják, kizárja őket, jelen esetben ki a vonásaira, pillantásának fókuszálatlanságára, most a hangja a fontos, az a finoman cukkoló hangsúly, amit talán elsőként elsajátít a gyerek, ha testvére van és legkésőbb akkor, amikor emberek közé kerül*-támadni vagy védekezni?-*és hogy ne legyen kétséges, hogy ők, franciák mit szeretnek jobban, apró körrel mozdítja a csuklóját, egy régi emlék, egy iskolapad ízű mozdulattal, védelmező bűbájjal vértezi magát, a kezét, ujjait, hogy biztos legyen a fogása, az  átoktörő iskola első fogása, amit megtanítanak, a kéz, az ujjak, a pálcát markoló személy lényege, amivel elsőként fog szembesülni az ősi varázslatokkal. És lám, annyi idő és év után, párbajban is az első, amit védelmez önmagán, az a keze, mintha a másik úgy támadna… mielőtt megmosolyogtatná az emlék hátralép, feljebb pöccinti a pálcáját, kemény, hideg mozdulat, veszélyt jelző ösztöneinek lehet hálás azért, hogy nem támadott azonnal, előre, ahogy tervezte, sárgávöröses, narancsos lobbanás érkezik oda, ahol az előbb még ő nyelte az árnyékot, az éjszaka megelevenedik az ismeretlen helyről és személytől érkezett varázstól. A kék szemek a tűzfolton túlra rebbennek, ahol a szakállasnak kell lennie, aztán a Borgin kivágódó ajtajára, ahol a kelleténél több pálca izzik fel mágikus fénnyel, eleven haraggal, vakító villanással, amitől neki, személy szerint hunyorognia kell, a retináján végigégő fájdalom sokszorosa annak, amivel korábban bosszantotta a skandináv vendéggyilkost, így érthető okokból némi fáziskéséssel reagál az első, meglepő módon nem a megölésére, csak az ártalmatlanná tételére irányuló átkokra.*

//Oké, elkent befejezés, de átadom a lehetőséget XD//

Mulatozás vagy harcolás. Sosem tudták megrendíteni az olyan dolgok, mint a saját élete. Halálával kapcsolatban is csak egy kívánsága volt a sorstól, hogy élvezze a szenvedés előtti perceket. Ahogy ezek az esti elmélkedések lassan manifesztálódtak és értelmet nyertek agyában, rövid időre valami félelem fogta el.
~Most lenne vége?~ Örült a társaságnak, tehát a boldog időtöltést ki lehet pipálni. Nem volt benne ellenkezés az esetleges jövő felé. Mája stresszhormon termelése viszont látványosan begyorsult és teste minden sejtjébe eljutott a kémia nyelvén az a gondolat, amit nem rég olyan szépen fogalmazott meg a francia.
~Meg kell tenni mindent azért, hogy kár legyen a bekövetkező halálom. Harcolnod kell Smoke! Úgy, ahogy még soha!~ Ez a gondolatsor szép lassan külsejére is rátelepszik, és az eddig oly közömbösnek mutatkozó arc úgy kel életre, mint amikor a függönyt húzzák fel a színházi előadások kezdetén. Arcizmai megfeszülnek, és enyhén előreugró pofacsontja erős éllel töri meg az arcán nyugvó koszos élt. Szeme apró, a sötét miatt észrevétlen mozgásokkal keresi a rést a kereskedő tartásán. Gondosan fürkész, de sose megy olyan messzire, hogy spektrumából kiessen a rászegezett pálca, az végzetes és gyermeteg hiba lenne.
Már válaszolna is a kérdésre, mikor rájött, hogy ez csak a mondat fele volt, úgyhogy inkább csöndben maradt és türelmesen várta a befejezését. Hamar meg is érkezett ugyanabban a gúnyos hangnemben. Az ilyen infantilis szócsatáknak - valójában csak a felszínen azok - nagyon nagy pszichológiai erejük van, el kell felejteni az ilyeneket. Nem kell válaszolni rájuk, hogy ne fészkelődjenek be a tudatalattiba. Ki kell zárni a külsőségeket. Smoke jól tudta ezt, mégsem hallgatott tanácsaira, pedig saját maga volt az egyetlen ember akiben bízik.
- Nyerni. - magabiztosan mosolygott az egyszerű felelet közben, holott az igazi válasz sokkal inkább az lett volna, hogy kontrára épülő taktikákat részesíti előnyben, de csak nem fog a párbaj előtt részletes elemzést tartani önön harcmodoráról az ellenfélnek. - Csak nem egy kolléga? - csillan fel a szeme az ismerős mozdulat láttán. A jellegzetes apró körív aminek jelentőségét nagyon gyakran lebecsülik - Úgy látom mindketten eltértünk kicsit az átoktöréstől... - ő olyannyira, hogy befejezni sem tudta a tanulmányait, csak az alapokat sikerült elsajátítania, így ezt is.
A hosszú mozdulatlanság után elképesztően gyorsnak tűntek a következő események, így saját mozgásán is meglepődött. Alec hátrált egy lépést. Keze ösztönösen rótta a Protego mozdulatait, de a felénél megállt. Átok csapódott be a közeli falba sűrű porfelhőt kavarva maga után. Mindketten ösztönösen abba az irányba fordultak.
~Ebből baj lesz...~ Nem kellett túl nagy zsenialitás ahhoz, hogy a villogó pálcák fényében felismerje azt a fura sebhelyt az egyik arcon. Ilyennel nem rendelkezett más a közben, csak a megbízója, akit nyilván a másik is ismert.
Újabb kézlendülés, és meg sem várva annak végét újra pajzsbűbájt alkalmaz. Az meglepően jól sikerült, olyannyira, hogy előbbi ellenfelét is megvédte. A narancssárga fénynyaláb lepattant a merev falról.
A csata hevében senki sem láthatta, hogy nem egyedül kúszik ki bal keze a zsebéből. Valami apró, címerhez hasonló dolgot szorít.
Nem törődve a következményekkel megerősíti előző varázslatát, majd egy ugrással ott terem a francia mellett és megragadja kabátját, hogy együtt elhoppanáljanak. Eközben pár milligrammal nehezebb lesz a magas férfi öltözéke. A szövetbe ugyanis láthatatlan beleolvad háta közepén egy apró vörös címer, pukkanás hallatszik, majd egy fullasztó örvénybe rántja mindkettejüket a mágia, és még Smokenak sincs fogalma, hogy hova érkeztek...

//szólj nyugodtan, ha valamit javítsak >.<//

Smoke

//Környezeti kockázatértékelés a reag végén.//

*Átoktörés. Távolság. Nem. Tiltakozás. Soha nem távolodott el a gyökereitől, ami neki igazán ösztönös, az csak a megtörés lehet. Hatástalanítás, semlegesítés, likvidálás. Ezt kellett volna tennie. Hallgatni az ösztönökre, amik azt suttogták már nagyon korán, de nagyon halkan, hogy öljön, pusztítson és elsősorban ne álljon szóba idegenekkel. Most már cseszheti, cseszi is, összeszorított fogakkal, szóreakcióra képtelenül, a pálcájára feszülő tudattal, káprázó szemekkel és szikrázó aggyal. Észleli az elé húzódó védvarázslatot, igen, ez is szakma, míg az aurorok kettős fedezékből harcolnak, nekik, átoktörőknek megvan az az ösztönök, hogy a lebbenő varázsfalak, láthatatlan átkok, baljós aurák olyképpen mozdulnak a tudatuk peremén, akárha látvánnyal bírnának, így nem kell vesztegetnie az idejét, hogy védnökség alá rendelje magukat, bonyolult csuklórajzolatának mintáját követve sötéten izzó átokzivatar kényszeríti fedezékbe szintén nem túl elveszett hóhérait. Hogy hogyan bízhat egy olyan védvarázsban, amit egy olyan fazon épített, aki az imént még az ellenfele volt? Miért kéne mindent tudnia, és érteni, elég, ha látja, hogy a két legyet egy csapásra elv még most is működik és elég bölcs ahhoz, hogy ne vívjon két frontos harcot, amíg rá nem kényszerítik. Elvégre nem párbajozónak született, annak ellenére, hogy potenciálisan megvan benne az esély arra is, hogy az életét pálcával védje.
Gyors, kemény, feszes tempót diktál az élet, a védővarázslat fájdalmas villódzása a rázúdított csapások alatt azt sugallja, hogy azért a cigarettás fazon varázshatalma sem végtelen, a mozdulat, amivel sötét árnyként vetődik felé összezavarja, fél fordulattal felkészül a védekezésre, akárha valami szerkezet lenne, emeli a pálcáját, hogy mégis megkezdje azt a belső frontot, de hála a korábbi szemkáprázásnak, felkészületlensége egy átkot is a páncélzata mögé engedett volna, megbillen, a karjába kapó kéztől elfele rántaná magát, ettől aztán az egyensúlya maximálisan a semmivé foszlik, a hopponálás furcsa, gyomorszorító rántása éreztén szorosan lehunyja a szemeit, a lélegzetét visszatartja, a karjában felvillanó idegen, hasító fájdalmat egyelőre nem veszi magára, így amikor a lába a biztonságosnak hitt földnek koccan, borul, ahogy a súlypontja megkívánja, visszafog a másikra és rántja magával, hogy aztán megváljon tőle, félregurulva és feltérdelve szegezze a torkának hevesen felszikrázó pálcáját. A szikrák ugyan szinte nevetséges kis csipkedéssel irritálhatják legfeljebb a másikat, ha egyáltalán sikerült lerántania, de a kurta éger mindenképpen a másikra szegeződik.  A pálcája azonban semmi ahhoz a szikrázáshoz képest, ami a szemeiben zajlik, kék lélektükrein másodpercek nanorészei alatt villannak fel a különböző hangulatok, ott korcsolyázik a pusztítani vágyó dühön kívül a hopponálástól összezavart, zaklatott elme mindenféle szüleménye és természetesen a fájdalom is megvillan a gyér fényben, a nyirkos, undorító pocsolyában térdelve, szerencsés kimenetelű amputoportálásának oka mi más is lehetne, mint a viszolygása a hopponálás iránt, továbbá az ellenkező irányba vágyakozás, mint ahova a kis köpenyforgató is tartott, nyomai pedig a foszlányosra szakadt jobbik kabát és ingvállon, valamint az alatta vöröslő, sós-édes nedves eregető felszakadt nem is olyan régi seben láthatóak, illetve az arcán, hirtelen támadt horzsolások formájában. Érdekes fintorra rándul a szája, mintha szólni akarna, az ujjai megrándulnak a pálcáján, veszettebbnél rondább rontások fogalmazódnak a lelkében, talán képes lenne itt és most anélkül cselekedni, hogy egyáltalán felmérné, hogy hova is került, ki van a nyomukban… de a józan ész diadala lám, ismét szavakba fogalmazza a szándékot.*
-Na és ezt mire véljem?-*felemelkedik közelebb lép, a pupillája kitágul, zavarodott haraggal falja fel a sötétség a kékséget. Manuálisan löki félre az esetleg újra rászegeződő pálcát, ha a másik nem volt elég gyors ahhoz, hogy métereknyire növelje a távolságot kettőjük között, ha korábban lerántotta, akkor fölé támaszkodva adja elő mindezt, jobbjának erős, hideg ujjai a torok puha oldalára simulnak, markában kicsinyeket rándulhat a gégeporc törni való kupolája, az erek kimered szalagja.* -Miféle bestia ejti csapdába a vadat, aztán szabadítja ki ilyen könnyelműen? Félsz a tieidtől? Elmenekítesz előlük, hasztalan hősiességgel köteleznél hálára: KÉRDEM ÉN, MIÉRT?!-*a hangja úgy keményedik, ahogy a feszültség kipattan az izmaiból, a fogása nem mondható lazának.* -Fogalmad sincs mibe ártottad magad-*mosolyodik el, hirtelen elcsendesedve, a hirtelen mozdulattól a karján folyik vége drága, sűrű vére, szinte simogatva húzza vissza a kezét a másik torkáról (feltéve, hogy még ott van).* -Nem baj, majd megbánod.

//Azt hiszem elnézést kérek, ha nem lett túl sokat átadó. A sok feltételes mód arra vár, hogy megerősítsd vagy megcáfold, Alec viszonylag gyors, de ezt nem jelent semmit.^ ^ Mindenképpen válaszolni akartam *-* Esetleg valami London kívüli füves helyszín? Vagy a Zsebpiszok köz egy neked szimpatikus utcája?//

Ackley Mull


-   Feltételezem, tisztában van vele kis hölgy, hogy csak egyszer használhatja fel a tükröt…
A kérdés régóta az első igazi hang, mely megrepeszti a zsúfolt helyiség törékeny csönd-burkát. A porszemek lustán táncolnak az alkonyi fényben, mely csupán pár szívdobbanásig leheli még be erőtlen sugarait a mocskos üveggel zárt zugba. Aztán búcsúzóul végigsimít az antik vagy éppen csak annak tűnő tárgyak halmán s visszahúzódik, hogy helyet adjon Zsebpiszok igaz urának, a sötétségnek.
A pult előtt álló, törékeny teremtés szeme sarkából figyeli csak, ahogy lassan visszahúzza fénycsápjait az alacsonyan járó nap, búcsúzóul puha csókot lehelve a világos csizmába bújtatott, vékony lábakra.
Gyertyák gyúlnak távoztával, hogy lángjukkal derengő félhomályba vonják a boltot.
Fehér kesztyűbe bújtatott ujjak lágy simítása töri meg a látszólagos mozdulatlanságot, ahogy alig hozzáérve a kezében tartott ereklyéhez, végigcirógat azon. Hónapok óta kutatja, s most, hogy végre eljutott ide s magánál tudhatja, az érzés különös bizsergést szít mellkasában. A rúnák haloványan bújnak meg a tükör hátlapjába vésve, s bármit is fest az avatatlan szemlélő elé a kép, a hószín szövetkabátban, jelenésnek tetsző leány igenis tisztában van azzal, miért jött.
-   Csalódtam magában, Mr. Borgin… az ember azt hinné, Ön pedig, mint üzletember, tisztában van azzal, hogy a tisztelet hiánya rontja az áru értékét… - hangja színtelen, higanyszín tekintete továbbra is a tükör hátlapján vándorol. Csak fagyott, sápadt ajkainak mozgása árulója annak, hogy a szavak valóban megszülettek s nem holmi delej csupán, mely az elme érzékeny hálójának húrjait pengeti…
-   Tudja… a nagyanyám szárított nyelvének porát egy szelencében őrzöm. Vajon a maga mocskos nyelve… - rebbennek a seszínű pillák s vág semmitmondóan a férfibe a higanyszín tekintet - … mit mesélne, ha kivágatnám? – siklik pillantása szenvtelen a féregszerű férfi száraz, pergamenszínű ajkaira.
Nem sokan mondhatják el magukról, hogy képesek a testet vagy az attól elválasztott testrészeket „beszédre” ösztönözni. Pletykák persze keringnek ilyen képességekkel rendelkező varázslókról és boszorkányokról, Britanniában azonban csak egy-két mágiahasználó képes erre a cseppet sem tolerált rítusra. Az ilyen pletykák szerint, Zavier Aureole az egyik… Sokan még ma is kételkednek benne, de a hiedelmekkel ellentétben nem csupán a tárgyak s a „lélek“ rendelkeznek múlttal…
A pult mögött álló férfi – bármit mutasson is megjelenése – csöppet sincs híján a híreknek és hiedelmek ismeretében sem szűkölködik. Ráadásul elég otthonosan mozog az „alvilágban” ahhoz, hogy összekösse a szálakat és rájöjjön, a vele szemben álló, törékenynek tetsző, hószín jelenés – még ha ilyen fakó is - bizony nem az a vér…mely megtűr egy ilyen sértést.
-   Ha meg kívánja venni a… tükröt, Miss Aureole, kérem, fogadja el új ajánlatomat.
A penna idegesen rángatózik síkos kezében, a pergamen serceg, ahogy a férfi felvési rá az új árat, s a derengés felé fordítja. Angelle lustán pillant rá, s ahogy fejét kissé félredönti, néhány hattyúfehér tincs átbukik a vállán. Az engedmény tökéletesen megfelel az elvárásainak. Az más kérdés s ki nem mondott – mellyel mindketten tisztában vannak – hogy e nélkül is magával vitte volna a „tükröt”. Hosszútávon azonban mind a ketten jobban járnak egy ilyen… bizalmas kapcsolattal, mely úgy tűnik, most hozza első – de reményeik szerint nem az utolsó – hajtását.
-   Remélem, számíthatok a diszkréciójára, Mr. Borgin…
Galleonokkal mindent meg lehet venni. De a jó helyen, jókor elhintett szavakkal talán még ennél is többet…

Ackley Mull


-   Természetesen, Miss Aureole…
Szavak. Varázslatosak. Gyilkosak. Megkóstolnak. Emésztenek. Mérget csöpögtetnek beléd…
…ha engeded.
A mosoly - mintha csak a benti fények csalóka játéka lenne –, tova is rebben a fakó ajkakról. A törékeny teremtés a kezében tartott tükröt a pultra helyezi, s kabátjának belső zsebébe nyúlva egy kerekded, jól táplált erszényt vesz elő. Két ujja közé csippentve, elnyújtott mozdulattal teszi a vigyorgó férfi elé. Akinek van elég belőle tudja, mennyire értéktelen… De mit lehet tenni? Ez a fajta, itt, előtte, csupán az érmék csilingeléséből ért. Ő pedig beszél e nyelven...
Lassú, de egyértelmű mozdulattal tolja hozzá közelebb, s ahogy elhúzza ujjait, az erszény szája… hm, kinyílik, felfedve bájait.
Talán a férfi mondana valamit, szemeiben lázas csillogás vet lobot. Mint egy kéjenc, ki előtt egy szűz vetkezik…
A hószín lányt azonban, immár nem érdekli. Épp visszacsomagolná a féltve vágyott tárgyat az őt illető vörös bársonycsomagolásba, mikor diszkrét csilingelés jelzi; új vásárló érkezett. Vagy csak egy másik…
Nem fordul felé, hiszen nem érdekli, ki az, ahhoz pedig, hogy mit kíván, végképp nincs köze. Vagy mégis…?
Finom, leheletnyi főhajtással viszonozza az üdvözlést, ajkai azonban nem nyílnak szóra. Különös, higanyszín tekintete is csak akkor vándorol a férfire, amikor a kérdését – ami nem hozzá szól - meghallja. Mr. Borgin szavai hidegen hagyják holmi kölcsönös megegyezésről, kifejezéstelen tekintete szenvtelen ráérőséggel pihen a szép metszésű férfiarc tulaján s csak mellkasának a kelleténél kissé finomabb emelkedés majd süllyedés jelzi azt a halk sóhajt, ahogy összeilleszti a darabokat. Ha most a bátyja lenne itt, Mr. Borgin valószínűleg már a nyelve után kapálózna. Ha nem egyéb… khm, nemes testrészét hiányolná a földön fetrengve. De Angelle más… olyannyira más, hogy úgy tűnik, mintha fehér lényéről minden környezeti inger leolvadna, mintha az a láthatatlan páncél, mely nem más, mint álomittas türelme, semmit sem engedne érzékeltetni a való világban.  
-   Nem hinném, hogy tévedésről lenne szó… - pillant az eladóra, csupán seszínű pilláinak lusta rebbenése árulója, észlelte az eseményeket mozgató fogaskerekeket, ahogyan egymásba harapnak. Finoman… érzékien…
Tisztességtelen, egyszersmind gyümölcsöző üzletet köthet a tükrön, ha egyazon időben, vagy kissé elcsúsztatva hívja meg a potenciális ügyfeleket. Kihasználva a meglepetés és zavar ősi, ám épp ezért könnyelmű varázsát. Kockázatos dolog alábecsülni bárkit is, csak mert éveinek száma elenyésző az övéhez képest…
-   Hadd találjam ki… - intézi halk szavait a mellette álló varázslóhoz. – Ön szintén ajánlatot kapott a tükörre. Vagy ennél többet is…?
Siklik fel a bal szemöldök finom ívben. A fizetség már ott pihen Mr. Borgin előtt, az erszény szája nyitva, benne aranyosan fénylik a galleonok csinos kis halma. Az idegennek igencsak a zsebébe kell nyúlnia, ha túl akar tenni rajta. Angelle nem szűkmarkú a családi vagyont illetően, ha valami olyasmiről van szó, ami kell neki. S nem átall más módszerekhez folyamodni, ha a szükség úgy kívánja.
Most még csak… Puhatolózik. Óvatosan… a megszokott ütemben kutakodik az okokat mozgató szálak után, nem ront ajtóstul a házba. Az méltatlan lenne hozzá. Márpedig ő volt itt előbb… úgyhogy a férfi vagy igazodik az ő „szabályaihoz”, vagy…
A tejfehér ujjak finoman - a kicsitől a mutatóig - zongoráznak végig a bársonyba csomagolt tárgyon, mintegy jelezve, egyelőre ez itt… az övé.
Egyelőre. Mr. Borgin ugyanis nem nyúlt a galleonokért. S amíg ez meg nem történik… az üzlet sem jön létre. A féregszerű férfi hátrébb húzódik, hogy teret adjon az akarom és a nem engedem megszokott, ám ez esetben talán kissé pikáns párharcának.
A várakozás csalóka életet lehet az angyali vonásokba, ahogy finoman félredönti szép fejét. Nos… idegen? Mennyit ér Neked ez a tükör?