Roxfort RPG

Valahol a második emeleten található ez a folyosó, innen nyílik egy pár használaton kívüli terem és ez a legrövidebb út, amelyen meg lehet közelíteni a hátsó, rejtett kijáratát a kastélynak, melyet diákok elvileg nem használhatnak.
A falak tele vannak régi ócskavasakkal és fegyverekkel, ugyanis a folyosóra nyíló ajtót csak mágiával lehet nyitni, és ide Frics barátunk keze sajnos nem ér el.

Este van, este van, ki-ki nyugalomba... ja, ez nem az - vélekedett a fiú. Hiszen most senki nincs nyugalomban, legalábbis a DS tagjai közül biztosan. Náluk nem az ágyban, párnák közti meghalás a divat, annál inkább a harcban, halálfalók általi. Guy nem akart az ostromra gondolni, ami az előző tanévet lezárta. Akkor még nem volt tagja Dumbledore Seregének.
Csakis az a fontos, hogy most tagja az iskola ezen illegális társulatának. Bejutott, érdemesnek találták rá! Egy szép napon Neville elcsípte a gallérját a parkban, mikor éppen egyedül ődöngött unalmában és egy érmét adott a kezébe. Guy először fel nem foghatta miről van szó, csaknem leharapta Nev fejét, hogy ő nem koldus, ne adakozzon neki holmi galleonokat, satöbbi. Mire griffendéles évfolyamtársa sebtében elmagyarázta neki az érme működési módját és létének célját.
És ma végre felizzott a galleon a zsebében! Végtelen hosszúságúnak tűnt az a néhány nap, amíg látszólag céltalanul volt nála a pénzdarab, amíg nem jeleztek vele Neville-ék.
Lámpalázasan készülődött az estére, hiszen sosem volt még DS gyűlésen, nem tudhatta milyen lesz, hogyan fogják fogadni, mint újoncot, dacára fergeteges párbajozói tudásának. Még a Szükség Szobájába sem járt soha. Nev ugyan elmondta hogyan lehet bejutni, Guy mégis képtelen volt elhinni, hogy ilyen valóban létezik a Roxfort falain belül. Egy valódi titkos helyiség.
Jóval korábban indult a kelleténél, ami hasznára is vált. Épp az ötödik emeletre ért, mikor az egyik lovagi páncélból Hóborc bukkant elő és papírfecnikkel dobált mindent és mindenkit, aki csak az útjába akadt. Guy sietve menekült be a prefektusi fürdőbe, nehogy észrevegye a szellem és lebuktassa. Prefektusként simán kint lehet a folyosón, de ebben a tanévben minden annyira más... ki tudja hogyan reagálnának rá újdonat tanárai, ha véletlenül összebotlana velük élete első DS edzésére menet. Némelyik talán előbb átkozna, aztán kérdezne.
A fiú hatalmas elhatározásra jutott: használni fogja a kiábrándító bűbájt önmagán. Így senki nem veheti majd észre, csak ha ő önként véget vet a varázslatnak - mivel más nem fog tudni kiábrándulásáról. Óriási sóhajjal készülődött neki a műveletnek, hiszen nem éppen egy könnyű varázslatról van szó. Egy áldozati bárány tekintetével nézett farkasszemet pálcájával, bátorságot gyűjtött, majd magában határozottan kimondta a varázsigét, s közben behunyta szemeit. Erősen szorította szemhéját, nem mert felnézni, mindössze remélni merte a varázslat sikerét. Fél perc múlva, amikor végre felnézett, leesett az álla. Különös látvány volt önmagát viszontlátni félig a prefektusi medence és csapok másaként, félig pedig a falakat borító csempeként. Tüdejéből döbbenten szakadt ki az addig benntartott levegő, hiába koncentrált olyan erősen, nem hitte, hogy elsőre ilyen tűrhetően fog sikerülni. Azért itt-ott foghíjas lett a dolog, de a célnak megfelel: a sötétben valószínűleg bárkit megtévesztene álcája.
Most pedig indulás a gyűlésre! Guy zsebébe csúsztatta varázspálcáját és a lehető legnagyobb csendben lépett ki a folyosóra. Röpke sétára indult, egyelőre a lentebbi emeleteket célozva, mivel nem akart túl korán érkezni a DS találkájára. Amikor lépéseket hallott bal felől, már-már bemenekült az egyik közeli üres tanterembe, ám végül egy gyors pillantással ellenőrizte álcáját, azután maradt. Előbb-utóbb úgyis ki kell próbálni, hát akkor miért ne most? Kevés híján hangosan felnevetett, amikor a félhomályból a griffendéles Sam alakja bontakozott ki előtte. Most bizony meg lesz tréfálva a srác, ha már a folyosón kószál ilyenkor éjszaka.
Guy Sam háta mögé lopakodott, hogy ott zajosan közeledő lépteket imitáljon. Álcáját kihasználva el sem kellett bújnia, hiszen ebben a remek megvilágításban Sam nem láthatta ki szórakozik vele. Kétszer megismételte még a kis tréfát, s mikor már a szívbaj kerülgethette haverját, Guy kacagva bokszolta vállon.
- Ne kapj oda, légy férfi! - röhögte a medvepuszival azonos pillanatban. - Te marha, hát azt hitted bárki tudta nélkül kint császkálhatsz manapság a Roxfort folyosóin? Öregem, ekkora naiv fazont!
A fiúnak eszébe sem jut, hogy még mindig nem szüntette meg a kiábrándító bűbájt, így barátja legfeljebb jellegzetesen mély, ám annál hajlékonyabb hangjáról ismerhet rá. Ha ráismer egyáltalán.

*A kastély már félálomban volt. Azért mondom, hogy fél, mert a többi, rendes roxforti diákkal ellentétben, egy DS névre keresztelt banda, nem aludhatott. Titkos gyűlést szerveztek az éjszaka közepére.
Samuel csupán azért tudott a dologról, mert egyik barátja, név szerint Guy Perkins elmondta neki, mondhatni meghívta őt a szervezetbe. Tavalyelőtt már tagja volt a Potter-vezette Dumbledore Seregének, mikor is az a szent cél lebegett szemük előtt, hogy elűzzék Umbridge „professzort”. Sajnos azóta nem kapott efféle meghívást a bandába, bár nehéz is lett volna, ugyanis hamis érméje időközben eltűnt ládája süllyesztőjében.
Szóval az ifjú Goldhawk a megbeszélt folyosón tartózkodott. Egyelőre a folyosókon egy lélek sem ólálkodott, beleértve a szellemeket is. Sam a maga részéről leginkább Hóborctól tartott, nem is Fricstől. Az öreg kviblit legalább át lehet verni, még akkor is, ha jobban ismeri a kastély zegzugait, mint a saját tenyerét. Aztán meg nem is hiányzott volna neki, ha a kopogószellem felveri az egyik halálfalót.
Hugrabugos pajtásával ellentétben, ő nem szór magára kiábrándító bűbájt. Sajnálatos módon nem sikerült még megtanulnia az idők folyamán, és ezt… abban a sötét órában, igen nagy hiányosságnak tartotta.
Minden apróbb neszre bevetette magát egy falikárpit, vagy lovagi páncél mögé, így hát amikor hangos léptek zaja ütötte meg a fülét, mondhatni majdnem összecsinálta gatyáját félelmében. Griffendélest megszégyenítő módon vetette be magát az első szobor mögé, amit megpillantott és várt. Semmi…
Sikerült lecsillapítania szívverését, mert az vadul kalimpálva, majdhogynem átlyukasztotta mellkasát. Rápillantott az órájára. Percek múlva ott kellett volna lennie a megbeszélt folyosón, különben Guy nélküle megy majd a DS találkára, és akkor bizony hoppon marad, mehet vissza a hálókörletbe, ráadásul egyedül. Az lenne ám a szégyen…
Tovább lopódzott a sűrű sötétségben. Kétszer is érezte, hogy rálép cipőfűzőjére, de sajnos ahhoz is sötét volt, hogy rendesen meg tudja kötni. A Lumost most túl nagy, árulkodó jelnek vélte, így hát nem is használta, maradt a tapogatózásnál.
A kelleténél lassabban haladt, de ez nem a kikötött cipőfűzők hibája volt. Furcsa érzés fogta el, mintha figyelné őt valaki… Olykor-olykor halkabb cipőcsattogást is hallani vélt, de aztán meggyőzte magát, csak a képzelete játszik vele.
Már éppen elérte a folyosó végét, amikor ismét felhangzott a sűrű lábdobogás, ráadásul egyből a háta mögül. Most nem bújt be semmi mögé, hiszen csak csupasz kőfal volt mindenfelé, a folyosó végi sarok pedig még messze volt. Reflexszerűen kirántotta hát varázspálcáját és egy lumost elsuttogva fényt gyújtott. Kicsiny lángocskával a varázspálca végén szegezte a semmibe a fegyvert, illetve a semmire… Nem is, ott mintha lenne valami…
Jobban megnézve egy szemöldök lebegett a semmiben, és hozzá immár halk kacaj is társult, majd egy sértő, de annál is inkább megnyugtató kis piszkálódás.*
- Ne kapj oda, légy férfi! Te marha, hát azt hitted bárki tudta nélkül kint császkálhatsz manapság a Roxfort folyosóin? Öregem, ekkora naiv fazont!
*Nem lehetett összekeverni a hangot máséval, egyértelműen Guy Perkinsé volt a lebegő szemöldök. És Sam már sejtette is, hogy mi a titok nyitja…*
- Bolond, a frászt hoztad rám. Te voltál az az előbb is?
*Káromkodások áradata szakadt ki torkán.*
- Kiábrándító bűbáj, he!? Azt amúgy tudtad, hogy a szemöldöködet látni lehet?
*Leereszti a pálcáját, de meghagyja a kis lángocskát, csupán pár másodperces késéssel oltja el. Talán nem látta senki fia…*

Túl későre nyúlt a mai könyvtárlátogatás. Meg volt rá az okuk, hogy eddig húzzák, mert bármennyire meglepő, a két mardekáros egymást segítve dolgozott egy munkán. Kutatás, nem nehéz kitalálni. Mi másért töltenék együtt a drága idejüket? Ezalatt az öt év alatt, amit Zane a kastélyban töltött, nem sokat beszélgetett hetedéves háztársával. Az a bizonyos jég, kényszerből tört meg, mikor egymásra lettek utalva. Kell a pont na és két ész többre megy, mint egy. A múltkori és a mai teljesítményük alapján, nem bánta meg, hogy összerakták őket.
Munkájuk alatt, amennyi információt nem tartottak feleslegesnek, azt megosztották egymással. Igen, saját magukról.  Kiderült egy s más családjaikról és az egymáshoz kötődő rokoni szálaikról, ezért a viszony talán barátibb lett, mint azt elsőre gondolták volna. Nem felhőtlen csevejt és idétlen vihogást kell elképzelni, szimplán normális beszélgetést azokban a szünetekben, amit könyvek keresésével töltöttek. Jó néhány oldalt megírtak ma is.
Sajnos munkájuknak a könyvtáros vetett véget zárórakor és kíméletlenül kiparancsolta őket a helyiségből. Mindent ott hagytak, eltették az előre kinézett rejtekhelyre, hogy ne kelljen folyamatosan magukkal hurcolniuk, mindezt csiga lassúsággal, mert mi az, hogy őket kiteszik? Dolguk van, ennyi plusz idő járna nekik. Miután kellően felidegesítették a nőt, elhagyják a könyvtárat és megindulnak az egyik folyosón. Zanenek semmi kedve visszavonulni szobájába és miért ne sétálhatnának a kastélyban, ha másokkal ellentétben Ők megtehetik?
- Mit képzel magáról? Így kitenni... be sem tudtam fejezni azt az oldalt. - Mérgelődik még mindig. - Miért nem alszik tanítási időben?  - Igazít egyet nyakkendőjén, kisimítja nyakánál az amúgy is sima talárját és tekintetével a további lehetőségek után kutat. Merre menjenek?  Néhány méter rövidebb szakasz és forduló után megpillantja az északi - déli szárnyat összekötő folyosót. Természetesen hezitálás nélkül indul meg arrafelé.
- Amondó vagyok ne menjünk még vissza. Semmi kedvem az alsóbb évesek fecsegését hallgatni. - A folyosókon kellemes az idő, néhány ablak tárva nyitva, kong az épület az ürességtől, egyikőjük sem gondol arra, hogy valahol valakik készülnek valamire. Milyen pechük van, hogy a két mardekáros pont arra veszi az irányt. Igen sajnálatos... kérdés, kiknek?
A folyosószakasz köztudottan hosszú és sötétebb a kelleténél , legfőképpen éjjel, ezért Zane pálcát vesz elő és Lumos bűbájjal segít a bajukon. Milyen remek idő a beszélgetésre, legalább elütik azt az időt, amit a hosszú szakaszon töltenek. A csend néha unalmas.
Pálcáját olykor a fal felé irányítja, majd vissza előre. Ahogy egyre közelebb érnek a kivezető szakaszhoz, hangokat hall... egyre hangosabban és hangosabban. Valaki jár kint. A két folyosó találkozásánál megáll és háztársára néz. Imái meghallgattattak?  Nem fognak unatkozni, ha jól sejti. Pálcáját eloltja és kiles "rejtekhelyükről".
- Lám lám lám... kit látnak szemeim. Ezt meg kell nézned. - Hangja enyhén gunyoros, mosolya pedig kárörvendő, ahogy így elnézi a kint tartózkodót.
- Hát szabad ilyenkor kint mászkálni... Neki?  - Fordul ismét társához. - Nem akarok beleavatkozni... - Húzza vigyorra száját - ... de elmagyarázhatnánk neki, hogy ilyenkor már az ágyban a helye, ha nem akar magának bajt. És akkor még rendesek is lennénk. - Kap mellkasához, mintha ő lenne a megtestesült jóság. Most mondja valaki azt, hogy nem egy angyal.
Felegyenesedik és ismét igazítva egyet öltözékén kilép a fordulóból. Egyelőre nem szólal meg, nehogy ő kezdeményezze a bájcsevejt, csak elindul arra, amerre  Samuel tartózkodik. Léptei könnyedek, arckifejezése enyhe arroganciáról árulkodik. Csak a szokásos. Jó kedve van, mert, miért ne lenne az. Jó fogásnak ígérkezik. Persze, hagyjuk meg a látszatot, Ők jó szándékkal közelítenek felé. A másikat egyelőre nem veszi észre, okkal.
Hátha idővel megérkezik közéjük a másik diák is és ami mennyei lenne, kiböknél izgalmukban, hogy miért tartózkodnak a folyosón ilyen későn. De kár, hogy nincs nála kamu jelvény. Őszintén, ki gondolta volna, hogy egyesek kimerészkednek ilyenkor, természetesen rajtuk kívül.
Nem tudja megállapítani - egyelőre és ilyen távolságból -, hogy melyik házba jár, de biztos, hogy nem mardekáros. Őket látásból ismeri, sokukat személyesen is.

*Az idő múlik, az évek telnek, a nyár már elhagyta puha, meleg fényével az embereket, varázslókat és muglikat, kicsit talán időnek előtte, hiszen a sötétnek bélyegzett varázslók nem rajonganak különösebben a ragyogó időért, inkább kedvelik az esőt, a szelet, a havat, a viharokat, így aztán ennek  megfelelően a hideg mindenhova belopta magát, még a könyvtárba is. Madam Cvikker nem fázik, amíg könyvet lát, fűti a szenvedély, de az ifjabb Lamartin már közel sem volt annyira elragadtatva a körülményektől, fázósan húzta magán össze a talárját, nyakára hosszú, sötétzöld sálat tekert, nem mintha a talár szegélye nem kérkedett volna eléggé zölden a mivoltáról. Felnézett, bosszúsan hunyorgott a keselyűre, amely már egy ideje éhesen körözött körülöttük, de csak az utolsó pillanatban szólította távozásra a könyveivel az őket megillető tisztelettel bánó fiúkat. Sóhajtott, megrázta a fejét, aztán engedett az unszolásnak, udvariasan hidegen köszönt el, türkizkék szemében bosszúság keveredett némi zavartsággal, aminek forrása csakis a legutóbb olvasott sorok lehettek, ezüstveretes naplójának hátsó oldalára firkált valamit, körbe rajzolt vonalak közé ágyazott érdekes jeleket skiccelt, aztán a belső zsebébe ejtette és a folyosóra lépkedett.*
-Nem aludni fog-*mondta halkan, higgadtan, míg a hátuk mögött zajjal csapódott be az erős varázslatokkal átitatott ajtó.* -De ha szigorúnak látszik elmegy az emberek kedve attól, hogy kihasználják a lehetőségeit. Ha pedig velünk kivételt tesz, akkor másokkal is kivételt kell tennie, akkor pedig a felsőbb vezetés rosszallását is kivívhatja-*megcsóválta a fejét, a zsebébe süllyesztette fehérre fázott kezeit, mindenféle megtorpanás nélkül indult a folyosó felé vele, bár a tiszta levegő nem vonzotta különösebben, ő sem érzett kedvet ahhoz, hogy a zsúfoltabb járatokon haladjanak a hálókörletük felé. Egy kis kerülő nem árthat, annyira későn még úgy sincs, de ahhoz már elég, hogy ne akadjanak alkalmatlankodó iskolatársakba, akik mindenféle zajjal fecsegnék tele az estét.*
-Egy kis séta nem árthat-*bólint rá az ötletre, de a fényre rosszallóan hunyorog egészen addig, amíg hangokat nem hall, nem a belső sötétségből, hanem a folyosó sarka mögöttiből. Sóhajt, kipillant az egyik ablakon, aztán lustán Zane mellé lépked.*
-Egy ártatlan, elveszett gyermek a folyosó homályában. Rendkívüli, hogy ezek semmiből sem tanulnak. Nem ismerem-*sima, könnyű lépteinél csak a hangja simább és lágyabb, meg sem kísérli lehalkítani a szavait, hogy tapintatosan kímélje a csak látásból ismert magas fiú lelkét.* -…de valóban nem sok keresnivalója lehet itt-*mégis a hangok elgondolkodtatják, megtorpan.* -Kellemes estét-*a köszönése nyugodt, a mosolya szinte barátságos.* -Azt kell hinnem, hogy azért mászkálsz egyedül a folyosón, mert minket keresel, más józan magyarázat nem létezik, szóval áruld el mi az üzenet  essünk túl rajta.

---

Sorrend: Perkins->Goldhawk->Zane->Seraphin

Akaratlanul kap szemöldöke felé, amikor Sam megemlíti annak láthatóságát. Hát igen, sejthető volt, hogy nem lesz tökéletes az eredmény. Így utólag belegondolva, amikor a varázsige kimondása után ott állt csukott szemmel a prefektusi fürdőben, mintha nem mindenütt érezte volna az a hideg folyadékot vagy mit végigfolyni önmagán. Hiszen ha a varázslatot akkurátusan hajtotta volna végre, akkor a feje búbjától indulva, a teljes testén végig kellett volna csorognia, a szemöldöke mégis kimaradt... és még egy-két apróság, amelyekből világosban bárki kikövetkeztetheti, hogy más is jelen van rajta kívül, ám a folyosókon uralkodó félhomály eddig kedvezett Guy szerencséjének.
- Naná, hogy én voltam - neveti el magát. - Mit hittél, kicsoda? Talán McGalagony settenkedik a nyomodban?
Talán kissé nagyobb zajt csap a kelleténél, mivel hirtelen kimegy a fejéből miért vannak itt és hol állnak Sammel együtt. Valószínűleg óvatlanságuk, zajongásuk csalogatja oda a két mardekárost. Guy villámgyorsan elhallgat, barátja árnyékába húzódik csendesen, hogy véletlenül se vehessék észre jelenlétét amazok. A kellő pillanatban majd előlép, de egyelőre jobb ha azt hiszik, csak és kizárólag kettesben vannak prédájukkal, a hatodéves griffendéles sráccal.
Hadd érezzék magukat biztonságban! Annál jobban meglepődnek majd, ha a döntő pillanatban egy helyett két varázspálca szegeződik a torkuknak. Mert azt Guy biztosan érezte, hogy a két mardekáros balhét akar. Mi másért lennének ilyenkor idekint a folyosón? Oké, nekik legálisan ki szabad jönni az új rendszer szerint, de azért a legtöbben nem élnek ezzel a lehetőséggel közülük. Veszélyes hely lett az iskola, nem biztonságos többé.
Guy igyekszik felmérni ellenfelei testalkatát, veszélyességét, ám még nem tudja melyikükkel bocsátkozna párbajba szívesebben. Nem szereti, ha túl könnyű dolga van, ám a felesleges vereségnek sem lenne értelme. Egyelőre úgy fest, a fekete szemű, társánál hajszálnyival talán magasabb fickót választaná, azonban ez a kérdés korántsem dőlt még el. Meglehet mégis a néhány centivel alacsonyabb, ám jól érzékelhetően durvább kisugárzású srácot választja.
Egyelőre csendben, óvatosan fészkelődik Samuel háta mögött. Finoman megmarkolja barátja talárját annak a hátán, de ügyel rá, hogy mozdulata hatására lehetőleg ne gyűrődjön meg elől az anyag Samuelen. Ezzel mindössze azt szándékozik közölni, hogy jelen van, nem hagyta itt a pácban a haverját és egyelőre még ne mozduljon. Guy nem tudja sikerül-e ezen a módon megértetnie a másikkal az üzenetét, azonban jelen pillanatban nem tehet mást észrevétlenül.
Vagy mégis? Igen, a fülébe suttoghatna, ámde ezzel kockáztatná a lelepleződést, ha valakinek véletlenül eszébe jutna fényt csiholni. Még nem jött el a lelepleződés ideje, az majd csak később lesz itt - ha egyáltalán szükség lesz rá. Az biztos, hogy ha meglátják Samet és Guyt együtt ilyenkor éjszaka együtt császkálni a folyosón, abból messzemenő következtetéseket lehetne levonni. Pláne akkor, ha véletlenül rábukkannak a Guy zsebében lapuló hamis galleonra. Nem kockáztathatja a DS lebukását, nagyon kell vigyáznia.
Seraphin provokatív szövege lepereg a fiúról, s csak remélni tudja, hogy barátja sem lép fel tettleg a kelleténél előbb.

*Vállat von. McGalagonyról éppenséggel nem tudja elképzelni, vagy legalább is elég viccesen nézne ki, ha a házvezető tanára lábujjhegyen osonva járna utána. Akaratlanul is mosoly suhan át ifjú arca vonulatain.*
- Éppenséggel az egyik halált nyamnyogóra gondoltam, vagy arra az idióta kopogószellemre.
*Megtörli a verejtéket a homlokáról szabad karja ingujjával.*
- Akkor hát, indulhatunk?
*Nincs válasz,és mintha az a gazdátlan szemöldök is eltűnt volna.*
- Hé haver…
*Valami nincs rendjén. Hová tűnhetett Guy, és miért lépett le egy szó nélkül? Félelem suhant át Sam lelkén. Talán valami ostoba játékot űzött vele?
Szorosabbra fűzi szorítását a magyalpálcán. Valaki mintha mozogna a folyosó végén, de biztos nem egy kósza szemöldök volt…
És az árny közeledik. Többen is vannak, te jó ég… Körbevették volna őt… őket? Pálcáját magasabbra emeli, hegyét az árnyakra szegezi. Nyelvén van már az átok, csupán egy árulkodó mozdulat kell, hogy felvillanjon a vörös fény.
- Kellemes estét!
*Zendült egy ismeretlen hang. Sam szívverése felgyorsult. *
- Azt kell hinnem, hogy azért mászkálsz egyedül a folyosón, mert minket keresel, más józan magyarázat nem létezik, szóval áruld el mi az üzenet  essünk túl rajta.
*Hát tényleg ilyen egyszerű lenne? Egy jó hazugsággal kivághatja magát ebből a szorult helyzetből? De hol van Guy? Azért menekült volna el,mert meglátta a két árnyat? Ha így van, ez elég gerinctelen, gyáva dolog volt tőle…
De elég egy futó érintés, egy szorítás a vállon, és tudja, hogy nem hagyták magára, ha kell, ketten szállnak szembe a két idegennel.
Már csak egy jó hazugság kell. Vajon melyik tanár lenne a legelnézőbb egy griffendélessel, aki éjnek éjjelén DS edzésremenet belefut két idegenbe? Hosszú mérlegelés után végül i arra jut, hogy a büntetést nem úszhatja már meg semmiképp sem… Viszont ha halálfalók kezére jutna, talán nem úszná meg élve, pláne akkor, ha a folyosó ezen részén kapják el.*
- McGalagony keres titeket az irodájában…
*Ránéz a két srácra. A magasabbikat nem ismeri, viszont az alacsonyabbról úgy tudja, hogy fölötte jár egy évvel, ráadásul hova máshova, a Mardekárba.*
-  …mert nem adtátok le a házit.
*Nem mer büntetőmunkával fenyegetőzni. A végén még tényleg bajt hozna McGalagony fejére, például ha az egyik srác faterja bevett szokása koponyás maszkban, meg csuklyában rohangászni.*
- Most, hogy ezen túl vagyunk… Engedelmetekkel visszamennék a hálókörletembe.
*Persze a terv az, hogy félúton irányt változtat, és a DS gyűlés felé folytatja útját. De előtte még a két srácnak el kellene hinnie a meséjét…*

Nem nyugtatja meg amit hall, nem aludni megy? Sovány vigasz, ettől még ki lettek téve, mint két csomag. Felháborító. - És akkor mi van? Másnak nem kell tudnia róla. - Legyint. Legyen meg a nő akarata, ilyen késői órában. Nincs humora ezen lovagolni, inkább a friss levegő miatt nyitja ajkait, tüdeje szinte ordít utána, talárja alá is beszökik egy-egy fuvallat. Kellemes és nyugtató, már ezért megérte sétára indulni.
Lassan kijárási tilalom, nem sok idejük van a kint kóborlásra. Szabályt szegni nem direkt fognak, egyszerű véletlen ami bárkivel előfordulhat. Most épp velük.
Az rejtély, hogy a másik kettő miért van kint, a hangjukat minden esetre hallják. De, csak egyet látnak mikor kilépnek a fordulóból. Hogy mik vannak? Persze nincs min meglepődni, ezt ahogy egyre közelebb sétál, rögtön leszűri. Tehát Griffendéles, márpedig ők előszeretettel játsszák el a meggágyultat. Emlékszik, volt olyan év, amikor tele volt velük a gyengélkedő. Nem baj, a zöldek minden esetre jól szórakoztak a híreken.
Lehet, hogy ők is gyanúsak, de valljuk be, sokkal kevésbé azok, mint Samuel, akinek normális keretek között annyi keresnivalója sincs a folyosókon, mint nekik.
- Ártatlan lélek mi? - Ismétli meg társa mondatát, kérdés formájában. Lassúnak nevezhető léptekkel közelednek és a fiúhoz érve biccent egyet köszönésképpen. Látja a pálcáját, aminek vége éppen feléjük mutat. Kissé heves reakció. Ejnye már, hát szabad így fogadni Őket?  Kénytelen megszólalni.
- Tedd azt szépen le, nehogy megártson. - Hangja nyugodt, bár ezek után joggal emelhetne rajta, arckifejezése arrogáns. Nem fél attól, hogy megtámadja őket, nincs ahhoz mersze, ezért is merne belevigyorogni az arcába. Lehet meg fogja tenni.
- Hm...hm... bájos ez a hősködés, olyan jellemző rátok. Bökd ki szépen miért keresel minket. - Ha már egyszer meg lett kérdezve. Seraphin olyan aktív ma, tisztára mintha prefektus lenne. Figyelmesen hallgatja Samuel verzióját... egy ideig. Aztán kezd el belül röhögni. Akkor tisztázzuk, a Mardekárosok nem hülyék. Ők ketten meg pláne, éppen ezért tartja fejben, hogy találkozásul előtt két hangot hallottak. Este van, ilyenkor minden hangot, zajt hangosabban hall az ember. Természetesen csak hangfoszlányokat hallottak, de ez is elég a megállapításhoz. Nem egyedül van...kérdés, hol a másik? Később biztosan kiderül. Ők türelmesek.  
A mese végén aggodalmas arcot vág. Ez mind nagyon szép, de ordít róla, hogy most találta ki. Nem baj, akkor játsszuk ezt. Zane előrébb lép egyet Samuel felé.
- McGalagony hívat minket az irodájába, mert nem készítettük el a házinkat. - Húzza fel szemöldökeit, állán pedig apró redők jelennek meg grimaszától. Beszéd közben háztársa felé fordul. - Hát ez valóban nagy gond. - Visszafordul a Griffendéleshez, fejével alig észrevehetően bólogatni kezd. - Most komolyan elszégyelltem magam. Remélem Te is, ... - Egyértelmű, hogy háztársához beszél - ... nem lenne illendő kimaradnod. - Eléggé gyengécske próbálkozás ez, ami azt illeti, de egynek jó volt. Miért ne játszadozhatna el vele.
- Nos, ha valóban ez a helyzet, feeeltétlen megkeressük a professzort holnap. Bűnös lelkünknek bűnhődnie kell. Nézz csak rá, ... - Seraphin felé int. - ... nem élne túl ilyen súlyos terhet. - Aggodalmasan csóválja fejét, ám egy pillanat múlva tekintete sötétebbé válik. Hová akar ez menni?
-Ácsi... csak így elmész? És akkor ha már itt tartunk, Te... mit keresel kint? Nem gondolod, hogy bevesszük a meséd miszerint testi épséged kockáztatva kommandóztál ki, hogy figyelmeztess minket. Veszélyes a kastélyban mászkálni ilyen későn, neked főleg. - Szavait nyomatékosítsa, tekintete a griffendéles címerre téved. - Mi hasznod lenne belőle? Csak nem jutalmat kapnál McGalagonytól?  - Lassan gügyögni fog neki, mint a kisgyerekeknek. - Annyira megindító ez a jóság. Mi miért nem vagyunk ilyenek? - Sóhajtva fordul ismét háztársa felé.

*Az esélyét annak, hogy az este csendes lesz és nyugodt, a Griffendéles srác pálcája durrantja ki, mint egy rózsaszín szappanbuborékot, amiben senki nem hitt igazán sohasem. Seraphin tűnődő mosollyal emeli felé a kezét és simít végig sápadt száján, ahogy a mozdulat véget ér, Zane pálcájának a fényében a mosolya is megváltozik, hideg, keskeny száját megfeszíti az indulat, a világoskék szemében türkizkék szikrák pattognak, és bár pálcát nem markol, kihúzza magát, két lépést előrelép, mintha valóban prefektust játszana, ami ugyan testhezálló szerep lenne neki, de aki a Malfoy-fiúval jár egy évfolyamra számítson rá, hogy másodhegedűs marad. Mindazonáltal most nincs itt senki, aki kellőképpen kordában tudná tartani az indulatokat, felelős gondolkodásúnak pedig egyedül magát és társát nevezhetné, megvetve a lábát ezen a szilajul nevetséges szituációban.*
-Csak a magad nevében szégyenkezz Zane-*halkan kacag, a hangja azonban éppen ettől nem lesz barátságosabb, a nevetése hideg, a jókedve gúnyos, némiképpen elégedetlen.* -McGalagony a legutóbbi házifeladatomra éppen ma adta meg a K minősítést, hadonászó barátom és aligha örülne, ha egy diákját látná fapálcikával lófrálva a nevével takarózni. Szívesen beszámolnék neki a benyomásaimról, de fájdalom, nem tehetem, mert egy ifjú pálcaforgatót kell hazakísérnem. Nem hagyhatom, hogy egyedül kóborolj-
*Zane-re pillant, mosolyra rajzolódnak újra az ajkai, göndör tincseit hátrarázva pillant újra Samuelre, mindenféle rosszindulat nélkül, ami pedig annyira jellemző a Mardekárosokra, ehelyett inkább lekicsinylő mulatással. Mulattatva érzi magát és ezért, mint mindig most is hálás, pálcájáért nem nyúl, hiszen a diplomatikus megoldások híve, ő szívesen fűzi is a szót, csak a másiknak legyen elég önuralma a ténylegesen diplomatikus válaszhoz.*
-Hazugságból egy erős T-re értékellek, lopakodásból szintén T, a kis barátod rejtőzködésből kaphat egy H-t, akivel az imént beszélgettél, de ha nem kerül elő nagyon gyorsan, akkor alighanem kénytelen leszek nagyon mélyre lefokozni józan belátásból és helyzetfelismerésből. Feltéve, hogy még itt van és nem rohant el hét határra, bár azt hallottuk volna, túl sok a kacat itt, aminek nekimehet és a magadfajtának sohasincs későn egy kis ügyetlenkedéshez-*szigorú, szuggesztív tempóban beszél, ahhoz éppen elég gyorsan, hogy senki ne akarja megszakítani, de ahhoz elég lassan, hogy jól felfoghassák a szavait, mindegyiket külön-külön, míg össze nem áll a takaros jelentés. Ő a maga részéről nem keresi a bajt, de vére ellen való lenne, ha itthagyná a jókora kérdőjelet, ami a magas fiúban megtestesült, és nem járna a végére annak a talánynak, hogy mi a fenét keres ő és jelöletlen társa ezen a félreeső helyen. Puszta benyomásokkal még kár lenne tanárhoz szaladni, bár biztosra veszi, hogy volna vevő a történetre, és az is bizonyos, hogy be fog számolni érdekes találkozásáról annak, akit érdekel, de most és itt nem érett meg az idő a visszavonulásra.*
-Nem is tudom Zane-*pillant rá, elvégre a felvetett talány feleletet kíván.* -Ritkán sem jellemző ránk az elvakult ostobaság, ez az ára annak, hogy mi nem lehetünk jók. Jól figyelj hát kis barátunk szavaira, sokat tanulhatunk még tőle-*fogvillantós mosolyában több a fenyegetés, álmosságát mintha elűzték volna, a kastélyt átitató rosszindulat a nyelvével szól, ő csak a szavakat válogatja hozzá.*

---

Sorrend: Perkins->Goldhawk->Zane->Seraphin

Az elöl álló mardekáros mintha bevenné Sam kamuzását... de nem, nyilván csak trükk az egész. Biztos valami szivatás van a dolog mögött, hogy aztán szerencsétlen Sam még nagyobbat koppanjon.
Tényleg, ha már ennyire firtatják az alibit, akkor ők mit keresnek kint? Oké, hogy a zöldek házába tartoznak, de attól még nem lesz rögtön szabad a séta boldog-boldogtalannak az éjszaka közepén a folyosókon. Márpedig igenis kint vannak és leálltak élcelődni két, illetve perpillanat tudtukkal egy csellengővel. Egy griffendélessel. Tehát, ha idekint vannak ilyenkor, akkor vagy prefektusok vagy aranyvérűek, esetleg valami nagykutyának a kölykei. Akármelyik esetet nézi Guy, egyik sem jobb a másiknál. Sürgősen el kéne tűnni innen.
Ha a hátul álló krapek tényleg haza szándékozik kísérni Samet, akkor baj van, mivel utána tuti nem tudna megint kilógni a srác a klubhelyiségből, így lemaradna a DS-edzésről. Ezt pedig Guy nem hagyhatja, lévén évek óta barátok és immár fegyvertársak is a DS kötelékén belül. Egyelőre azonban mégsem szándékozik felfedni magát, mivel jelenléte nem valószínű, hogy javítana a lehetőségeken, még csak előnyhöz sem juttatná őket.
Guy agya fergeteges fordulatszámon pörög, ahogy a srác igyekszik valami - lehetőleg békés - menekülési útvonalat kieszelni. Ha összetűzésbe keverednének, akkor biztosan azonnal itt teremne valamelyik halálfaló és azt a találkozást nem úsznák meg apróbb sérülésekkel. Köztudott ugyanis, hogy Tudjukki hívei előbb átkoznak, aztán kérdeznek, már ha egyáltalán felmerül bennük az érdeklődés csírája a frissiben keletkezett hulla iránt.
A fiú végül arra jut, hogy egyelőre nem rezdül, kivár, hátha adódik valami jobb szituáció, amikor Sam fülébe rikolthatja, hogy "Nyúlcipő!" és ellóghatnak. Mert a mardisoktól az is kitelik, hogy maguk keressenek fel egy az ő oldalukon álló tanárt, bemártva ezzel az éjszakai kóborlókat. Perkins igyekszik lehalkítani légzését, nehogy a sötétben valami módon mégis megneszeljék ottlétét a szemben állók, ám egyik kezét továbbra is Sam vállán tartja, hogy barátja érezze jelenlétét, s tudja, nem fog elszaladni egy-két átok, szópárbaj vagy éppen pofon elől.
Csakhogy késő bánat, egyikük máris megneszelte ottlétét, pontosabban kilogikázta a fiúk iménti röpke csevelye hallatán. A helyzeti előny azonban (remélhtőleg) még mindig Guy kezében van, mivel a mardekárosok elvileg nem látták meg eddig, ám a fiú tudja, egy világítóvarázs könnyedén véget vethet álcájának.
Felőlem oda fokozol, ahová csak akarsz, öregem. Fel is út, le is út; de azt ne várd, hogy önként ugorjak szeretve ölelő karjaitokba. Túl fullasztó nekem az az ölelés - véli magában a hugrabugos, s továbbra sem hajlandó megszólalni.

*Kezdett kétségbe esni. Valóban, így utólag nagyon gyenge próbálkozásnak tűnt neki is. Sebaj, legalább próbálkozott. Mondjuk ebben a helyzetben ez nem sokat dob a dolgokon.
Szinte már hallhatják a mardekárosok is, ahogy Sam fejében forognak a fogaskerekek. Mindhiába, értelmeset ugyanis nem tud kamuzni. Vajon mit lehet mondani ilyen helyzetben, amit el is hinnének? Hollóhátas legyen a talpán, aki erre választ ad…
Igaz ami igaz, Sam sosem tartozott azok közé az emberek közé, akiknek a türelem volt a fő erényük. Sőt mi több, ha lehet csúnyán fogalmazni, pontosan olyan típusú srác volt, akinek percek alatt ellepte a szar az agyát. Részkérdés, hogy ebben a szorult helyzetben, nem ártott volna megőrizni higgadtságát. Csakhogy… A zöld-ezüstök nem érték be annyival, hogy jót röhögtek a szánalmas próbálkozásán, még direkt az orra alá is dörgölték azt, tovább provokálva a hatodéves „kviddics-csillagot”.
A dolgot csak tetézi, hogy sikerült elszégyellnie magát McGalagony miatt. Tényleg nem volt szép a tanárnővel takarózni. Még akkor sem, ha tudja róla,hogy bármikor kiáll egy diákja mellett… És ez a mardosó bűntudat olyan lángot szított benne, hogy viszketni kezdett a tenyere, és már-már vágyakozott rá, hogy jól képen törölje mondjuk a fiatalabbik mardekáros srácot.
Talán lesz még lehetősége az este folyamán erre az akcióra. Viszont akkor már ne ő kezdeményezzen. Nem tudni mekkora esély van rá, hogy esetleg az egyik zöldnek hamarabb durran el az agya, mint neki. De azért megpróbálja…*
- Jól van srácok. Lebuktam… Akkor most mi lesz? Visztek a barátaitokhoz? Apucinak biztos jó barátai, elvégre egy tetováló szalonba járnak, nem? Jut is eszembe… Ti is varrattok magatoknak olyan aranyos,  kis tetkót? Vagy még kicsik vagytok hozzá mi… Á, sebaj, biztos lehet kapni lemoshatóban is, vagy maximum rajzoltok egymásnak filctollal…
*Ki is száradt a torka a folyamatos szövegelésben. *
- Na akkor lesz valami? Mert kezdek unatkozni. Kicsit unalmas egymás anyját szidni már… Mi lenne, ha hazamennék, aztán majd lerendeznék kviddicsmeccsen? Vagy az nem kóser? Igaz is… a főbenjáró átkok alkalmazása szabálytalanságnak minősül.
*Guy esetleg megszoríthatná a vállát, ha netán túlságosan is messzire menne. Annyi hülyeség van a fejében, olykor le kell csapolni, és most ez a két mardekáros srác pont jók is erre.
Na de nem hagyja a gondolat, hogy neki DS edzésre kellene ám mennie iziben...*

Tekintetem a falon függő eszközök sokaságán pihen, ahogy a folyosó végén álló kis lépcsősor tövében kényelmesen  elhelyezkedve felütöm a könyvemet, és olvasni kezdek. Micsoda szerencse, hogy régi jó barátunk, Argus Friccs még nem ért el ebbe a számára minden bizonnyal földi paradicsomba, ahol többé nem számítana az igazgató rendelete, de még a humánus megnyilvánulás sem. Nem létezne többé lehetetlen, s szinte látom, hogyan fordulna öreg, ványadt szeme vérbe a mérhetetlen izgalomtól egy-egy ujjánál fellógatott delikvens rendbontó diák láttán…. Én pedig… fúj! Ez elképesztően gusztustalan. Oda sem merek nézni.
Beletelik néhány másodpercbe, míg szabadulni tudok a gusztustalan fantáziaképtől, ami egy ideig egész testemen átborzongva ragad belém, tapad oda, ahol született – aztán olyan hirtelen szakad el, mint anyától a gyermeke vetélés idején. Pillantásom ugyanis a tankönyvem jobb sarkába firkantott kis jelre ugrik, amit egy unalmas órán cikornyáztam, rajzoltam, színeztem… életem legtermékenyebb mágiatörténete volt, nem mondom. Egyébként halálra untam volna magam, de így… ujjam ábrándos nosztalgiával fut végig a két betűn, ami az utóbbi időben az egész életemet, minden lehetséges idegszálamat, és elkötelezettségemet jelenti.
DS.

Számomra mindent jelent ez a két kis betű. A reményt, az esélyt, a megváltást – ez az a jel, ami visszahozhatja a legjobb barátnőmet, a bátyámat, Harryt. Ez tartja bennünk a lelket. Luna, Neville és én együttesen felszínen tartjuk a DS hajóját, bármi történjék velünk. Olyan szövetség alakult ki mára  a tagok közt, mely nemesebb, semhogy bárki elszakítsa. Mondjuk egy áruló… mondjuk Mirol.
Ismét árulkodó, düh táplálta borzongás fut végig rajtam a gyűlölt névre, s ezúttal jobbnak látom a bűbájtan leckémben keresni a vigasztalást. Bár a látszattal ellentétben nem tanulni, csupán pihenni jöttem ide. Néha arra is szükség van, nem?
Fél kézzel ügyetlenül tűröm el az egyik kósza vörös tincsemet, majd ismét a papírra szegezem unalomtól izzó szemeimet. Elképesztő, milyen unalmas a legtöbb termikus bűbáj. Az ember lánya azt hinné, jó ha forrósítani tud a hangulaton, de sajnálatos módon ezek csak kis zivatarok, hőhullámok, amiktől megfájdul a fejed, a menopauzát pedig általában ilyenkor szedik elő a gyógyítók is.

Hirtelen felkapom a fejem, mert komótos léptek zaja hatol be a dobhártyámon. Nem is kell sokáig keresnem, hamarosan megpillantom a forrását, és azonnal a könyv felé fordulok ismét. Már csak ő hiányzott.
Malfoy.

Befele tartok a kastélyba, a legrövidebb útvonalon, amelyen be lehet érkezni a hoppanáláson kívüli területről. Át a tavon, állva a csónakban, melyet mágia hajt és az én mágiám gyorsít, majd fel a körfolyosó titkos ajtaján, végig a keskeny lépcsőn a másodikra, aztán át a korrodált korridoron. Igyekszem semmire nem gondolni, tudom, hogy ha nem vigyázok, mindent látsz ilyenkor, és tudom, hogy legalább annyira nem vagy kíváncsi az effajta látványra, mint én.
A Halálfaló-maszkot már rég eltüntettem az arcomról, csak a vércseppes- és verejtékfoltos fekete, földet söprő talár az, ami arról árulkodik, merre jártam és milyen ügyben. Öltözékem alsó szegélyét olvadt, lucskos hó nedvesíti. Felemelem a pálcám, hogy elvégezzem a szükséges varázslatot, mellyel nyílik a folyosó ajtaja, előbb a rács, majd a súlyos zárnyelvek is hátrahúzódnak az ajtóban, lenyomom a kilincset és nyitom. Puha fekete kesztyűm húzogatom le éppen, nem nézve fel.
Így történhet meg az, hogy nem veszem észre a sötétben kuporgó alakot a lépcsőn, aki szemlátomást útban van, csak épp ez nemigen érdekli. A baj az, hogy nem elég, hogy belerúgok, a lendülettől át is esem rajta, magammal sodorva a lépcsőn a testét. Dicstelenül esem orra, fáradt izmaimmal remegve próbálom nem elszaggatni és lehorzsolni mindenemet, ahogy ezen a három lépcsőfokon kecstelenül végignyúlok. Bal tenyerem felsebződik kesztyű híján, a jobb viszont megkapaszkodott a szívós testben.
Már így a gáncsvetőn támaszkodva veszem észre ezt a répavörös kóchalmot, mely senki máshoz nem tartozhat, csak az egyetlen szeplős képű menyéthez, aki a kastélyban maradt.
- Weasley, elment az eszed? Mégis mi vett rá arra, hogy itt ücsörögj éjnek évadján?! - förmedek rá, eleve igazságtalanul, hiszen alig múlt el a vacsoraidő. - Mi van, a koszos odvatokban rászoktattak arra hogy te vagy az ajtótámasz? - szitkozódom továbbra is fantáziadúsan, miközben jó alaposan megnyomva, meglökve és beletérdelve a gerincébe állok fel róla. Kínosan kényesen kezdem el letisztogatni magamat, pedig nyilvánvalóan nem ettől a kis eséstől nézek ki ilyen ziláltan. Megvizsgálom a tenyerem, bosszúsan szisszenek fel, ahogy rádöbbenek, hogy ez bizony felsebződött. Nem mintha a vékony, finom bőröm nem sérülne meg mindentől könnyedén, de azért többnyire sikerül ügyelnem rá. Ráadásul ez az a kezem, amit Vikitria megvágott, így a felszakadó mély seb kétszeresen is fáj. Kétszeresen bosszús vagyok.

Nem állok fel. Nincs Merlinnek az a búbánatos… na jó, nem. Nem káromkodunk. Egyszerűen csak nem állok fel, és kész. Ha Malfoy akar, majd kikerül, bár ahogy őt ismerem nem fog egy szó nélkül elsétálni mellettem, mintha ott sem lennék. Ha pedig belém köt, megkapja a magáét! Az utóbbi időben az idegeim minden értelemben elérték azt az állapotot, amin túl már csak a tömény idegbaj várakozik türelmesen, ezért ne várjon tőlem senki irgalmat, ha épp Draco Malfoy szolgáltat okot előhívni kedvenc denevéreimet! Sosem a türelmemről voltam híres, az ilyen jellemvonás valahogy kiveszett a családunk szinte minden tagjából; Malfoy pedig nagyon régóta alábecsül mindünket. Talán nem kéne…

Lelkiekben már szinte felkészülök a vitanyitó megszólítására, és még a könyvemet is leeresztem kissé, hogy sebesebben tudjam megadni az illő replikát – mikor ez a szőke vakond hatalmas puffanás kíséretében elbukik a lábamban! Ha ez nem lenne elég, magával ránt engem is! Érzem, ahogy megragadja a vállam, hosszú ujjai szinte fájdalmasan szorítanak meg, s miközben orra bukik hallom a drága, márkás talár suhogását. Mert igen, így csak márkás talár bír suhogni – szinte sikítja a fülembe: „Szentséges Szövetek! Hát most csupa kosz lettem!” . Semmi kétség. Ez Malfoy köpenye, Malfoy ujjai, Malfoy tejszínű haja és az ő felhorzsolódott tenyere. Mélyen belül igazán szórakoztatna a szituáció, főleg Malfoy orra bukása… ha nem engem használna támasztéknak!
 – Aú! Szállj le rólam! – hördülök fel panaszosan, majd ellököm a kezét, de már bele is térdel a gerincembe!

Nem  is Draco Malfoy lenne, ha nem hárítaná rám a saját ügyetlenségét. Nem igazán lep meg a reakciója, de az nem jelenti azt, hogy megússza válasz nélkül.
 – Oda kint hagytad az időérzéked? Még vacsora idő is alig múlt. Vagy a kicsi Malfoynak már ilyen korán takarodó van? – kérdem gúnyosan, megigazítva a taláromat, miután a tenyerét vizsgálva feláll, majd a könyvemet a lépcső szélére rúgva felállok leporolni magam. Nem folytatnám. Nem, megelégednék ennyivel, ha Malfoy nem emlegette volna fel a "koszos odvunkat", de… így kénytelen vagyok ismét szóra nyitni a számat.
 – Hívjam az áruló barátnődet, hogy elaltasson? Vagy a házimanók különítményét, hogy kitisztítsák a talárodat? Bár lehet, hogy elég lett volna, ha a változatosság kedvéért ezúttal nem hordod olyan magasan az orrod, hanem alkalmanként lefelé is nézel. -  replikázok gondolkodás nélkül, a hajamat a vállamra vonva, míg rendbe szedem magam. Ahol Malfoy belém térdelt holnapra biztosan csupa kék-zöld folt leszek!


 

Csak azt tudnám, hogy mégis, ha látott, mi a szentséges pokolért nem húzódott odébb, vagy legalább köhögött egyet, vagy röfögött, vagy tudom is én, mit szokott. Tudom, hogy sokan vonzónak találják őt, volt, hogy még a Mardekárban is azt hallottam, hogy ez vagy az hú de megrakná, de én nem látok benne semmi vonzót. Koszos véráruló senkiházi, pont arra való, amire most használom, lábtörlőnek. A felvinnyogása felbosszant, hogyhogy még neki áll feljebb! Ha ennyi esze van?!
Feszült vagyok és keserű, és Weasley, nos, éppen kapóra jön, hogy a feszültségem továbbadjam. Így van ez, ha a nagyok megbsznak, neked aztán meg kell bsznod valakit, hogy jobban érezd magad. Na nem szó szerint. Merlin ments.
- Vacsoraidő? - kérdezek vissza gúnyosan, és zsebre teszem a kesztyűmet, a taláromról a koszt és nagy, sötétlő foltokat nem tudom eltüntetni, de talán el tudom terelni róluk a figyelmét. - Már megbocsáss, de nem én vagyok, aki ilyen piti időrendhez alkalmazkodik, mint egy nagyra nőtt hájas csecsemő! Még szerencse, hogy ilyen párnás vagy, különben komolyabb bajom is eshetett volna - nyápickodom egy kissé, ilyesmit vár, gondolom. végigmérem, de hiába nézem az arcát, a mellét vagy a derekát, nem és nem vonz. Mondjuk ez talán nem az ő hibája, nem feltétlenül. Nem mintha attól barátságosabb lennék. Bottal se piszkálnám meg.
"Az áruló barátnőm." Fogalmad sincs, Weasley, hogy mennyire elevenembe találtál, csak épp nem úgy, ahogy gondolod. Egy pillanatra ledermedek, keserűen csikordulnak el a fogaim egymáson. Legszívesebben ököllel verném most ezt a menyétképű fruskát halántékon, főleg, ahogy a taláromra is kitér, melyet ezek szerint észrevett.
- Lehet, hogy elég lett volna, ha a változatosság kedvéért nem bujkálsz koszos sarkokban, mint megszoktad! Különben is, mit keresel itt? Kit vártál? - ébred fel bennem a gyanú, síkos ujjaim a pálcámra feszülnek a talár redői közt. Én nem packáznék magammal, különösen akkor nem, ha látja rajtam, mennyire ki vagyok bukva igazából. (Mondjuk remélem, nem látja.)

Malfoy keserűsége kilométerekre innen is süt, ezt rögtön van szerencsém levonni, viszont előbb megyek hozzá Hagrid kutyájához, Agyarhoz minthogy ezt szóvá tegyem valamilyen együttérzést mímelve. Nem, fortyogjon csak magában, amíg nekem nem árt vele viseljék csak a világi nagy, hullaevő barátai, mint például Mirol is. Egy pillanatig sem bánom meg, hogy az „áruló barátnője”- ként hivatkozom a szőkeségre, hiszen lássuk be, Mirol nem vívta ki túlságosan Dumbledore Seregének vendégszeretetét, mikor évekkel ezelőtt elárult minket Umbridge-nek. Az a seb, az árulás tépte heg azóta sem gyógyult be, sőt! Mikor Mirol a csapat élére, Harry helyére került ismét felszakadt, és azóta is lüktet, mardos, éget belül a mellkasomban. Borzasztó érzés. Olyan, mintha valami rágna belülről, és ez valószínűleg egészen addig így is marad, míg nem átkozom meg Mirolt olyannyira, hogy a gyengélkedőn tér magához napokkal később. Bár egy ilyen akcióért valószínűleg jó alaposan megkínoznának, hiszen Vikitria mostanában már nem a Weasley-ék unokatestvére, hanem egy  Tudjukki hívei közül, és még meg sem próbálja tagadni! Jól összeillik Malfoyjal, akinek a stílusa legalább annyira bicska – vagy esetenként szamurájkard nyitogató. Ami a kardot illeti, Apa szerint sok mugli őriz olyat a házában, díszként, sokszor üvegládában tartva. De nem értem, hiszen ki akarna ellopni egy üvegládát?
A hajamat eligazítva Malfoyra siklik a  tekintetem, és még épp sikerül elkapnom mustráló pillantását. Szívesen rákérdeznék, mit bámul rajtam ennyire, de egyelőre csak csendben, összefont karokkal várom, mikor érünk a szemrevételezés végére.
 – Mindent láttál, amit akartál? – kérdem gúnyosan, miközben fél lábammal berúgom a könyvemet a legalsó lépcsőfok alá. Hiába hallgatok el, a külsőmre tett megjegyzését – természetesen – nem hagyhatom szó nélkül.  – Még egyáltalán nem biztos, hogy nem fog komolyabb bajod esni.
Ezt veheti akár fenyegetésnek is, bár még mindig nem kapok a pálcámhoz. Megígértem magamnak év elején, hogy valamivel higgadtabb leszek, nem kapom fel a vizet mindenen. Meddig fogom tartani magam? A tekintetem végigsiklik Malfoy gyűrött, foltos talárján és gúnyosan elmosolyodom. Majd meglátjuk, meddig sikerül.
Malfoy nagyon ért hozzá, hogyan idegesítsen fel, és erről készségesen ismét tanúbizonyságot tesz utolsó szavaival. A kérdésén érzem a fellángoló gyanú ízét, a mosoly pedig leolvad az arcomról.
 – Meglepne Téged, ha azt mondanám, ha magára a mágiaügyi miniszterre várnék itt ahhoz sem lenne semmi közöd? Bár rá nem igen várok, mióta a minisztérium is elfoglalta a maga álláspontját a hozzád hasonló futóférgek mellett – tisztázom hideg hangon a dolgot, miközben fél kezemet a farzsebembe süllyesztve kitapintom a pálcám. Ha a futóféreg szóra nem ugrik Malfoy, akkor őszintén meg fogok lepődni.


 

Nos, fogalmam sem lehet arról, min fortyog így, nekem az is jó, ha rajtam, miattam, sőt, az a legjobb. Ki hinné, hogy még mindig Vikitria árulásán sopánkodik? Könyörgöm. Az ember tegye túl magát az árulásokon, nemde? Annyiszor megtörténik.
- Ohó, túl sokat is! - szólok színpadiasan. Nahát, még van energiám viccelni?
Tekintetem a könyvre ugrik, melyet olyannyira el akar rejteni előlem. Magamhoz intem, bár megfogni ódzkodom kissé, hisz koszos, ráadásulWeasley összefogta a szurtos kezével, de attól még, ha ennyire rejtegetné, talán van benne valami érdekes.
- Hát hogyne. Ez a legkomolyabb fenyegetés, ami tőled telik? - intem le a kis pattogó menyétlányt.
Fejjel lefele fordítom a könyvét, és kicsit megrázom, hátha kiesik belőle egy jegyzet, egy könyvjelző, bármi, átpörgetem a lapokat, annak rendje s módja szerint megvizsgálóm. Fintorogva, természetesen.
Felpillantok aztán a könyvről. Látom, hogy a taláromat méregeti. A kosz és a ráncok bizonyára ismerősek neki, hisz mindig kopott, rongyos ruhákban jár, most is csak rá kell nézni, mindenesetre nem csodálkozom, hogy nem von le messzemenő következtetéseket a látottakból, vagy ha igen, akkor talán csak arra tud gondolni, hogy valamilyen okból kifolyólag olyan körülmények közé kerültem az elmúlt órákban, mint amilyenek közt ő tulajdonképpen él, vagy létezik, nyomorog, leginkább. Mondjuk nem értem, mit gúnyoskodik, még így is elegánsabban festek, mint ő.
- Hm - csillan fel szinte a szemem. Máris itt van az, amibe beleköthetek. Csak a lehetőségre vártam, és Weasley meg is adta nekem. - Meglepne, tudod, miért? Mert iskolaelső vagyok, Weasley. Nekem mindenhez közöm van, ami a kastélyban történik. Elszámolással tartozol nekem.
Leeresztem a könyvet, bár az ujjam benne tartom egy helyen, így jobban esik rajta a fogás. Teszek felé egy fenyegető lépést.
- Vigyázz a szádra, véráruló!
Megfeszül az ujjam a könyvben és a pálcán egyaránt, ahogy hátranyúl a saját pálcájáért, én is előveszem az enyém, különben is kéznél volt.
- Én ezt meggondolnám - figyelmeztetem. - Ha pálcát fogsz rám, már nemcsak pontlevonással fog járni a szájalásod - fenyegetem kvázi meg.

Az ajkamba harapok, követem a pillantását, így a szavai annyira nem érnek váratlanul. Túl sokat is? Más esetekben jót nevetnék ezen a megállapításon; de más esetben biztosan nem Malfoy szájából hangzana el. Miért érzem úgy, hogy mulattatja a helyzet? Nem is tudom – az arcára van írva, épp mint Monstrora vagy Crackra az aktuális étlap.
 – Akkor talán ideje menned – vetem fel minden kedvességet mellőzve, bár nem mondhatnám, hogy eddig túlságosan a szívembe zártam a Mardekár ház pattogó görényét. És abban is biztos vagyok, ez az érzés ennyi év után biztosan kölcsönös. Nézzük csak meg az idősebbik Malfoyt, aki nem átallott fegyvernek használni egy ártatlan gyereket – igen, történetesen engem -, hogy Tudjukki visszanyerje a hatalmát. Alamuszi, mocskos húzás volt, és máig azt gondolom, egyáltalán nem tükrözött valódi szándékot. Malfoyék, amilyen gyávák talán még az uruktól is félnek, és ha ez igaz, akkor Mr Malfoy talán nem is volt tisztában vele, mi lakik a naplóban. Csak azt tudta, milyen következményei lehetnek, ha elszabadul, s ezért kihasználta az első adandó alkalmat. Bár ez nem több feltevésnél, hiszen sosem volt alkalmam – hála Merlinnek! – tesztelni az elméletemet.
A gunyoros kérdésre csak lezseren vállat vonok. Mondhatnám, nem akarom túlfeszíteni a húrt, de… nem igaz. Vagyis nem tudom, igaz-e. Annyi biztos, ha tovább provokálom Malfoyt, aki jelenleg mindenhol kényelmesebb pozícióban áll, mint én, akkor annak rövid úton kínzás lehet a vége, vagy sokkal rosszabb. Nem akarom, hogy egy egyszerű kis perpatvar miatt rászálljanak a családomra, márpedig halálfaló barátaink már megmutatták, milyen kiszámítható, ám annál hatásosabb zsarolási módszerekkel élnek. Neville nemrég mutatta meg a levelet, amit a nagyanyjától kapott; Mrs Longbottomot is megpróbálták fizikai erőszaknak alávetni, de – Nev vigyorára örökké emlékezni fogok – a nagyival nagy fába vágták a fejszéjüket. A levél szerint az idős boszorkány páratlanul jó kondinak örvend, ráadásul miután lenyomta a csuklyásokat, elmenekült. Most épp szökésben van.
Persze, Ő egyedül el bírt szökni. De nekem hat bátyám van, közülük egy éppen Merlin háta mögött kóborol egy rendkívül fontos ügyben, a többi pedig általam is ismert helyen forog halálos veszélyben, nem is beszélve a szüleimről. Na, ezért kell visszafognom magam Draco Malfoyjal szemben!
 – Hogy veszed a… – hirtelen önt el a pulykaméreg, mikor Malfoy magához inti a könyvemet! Legszívesebben rátaposnék, viszont jól tudom, a lábam alól is ki tudná húzni, ha akarná. Így inkább sebesen az ajkamba harapok, és figyelmeztetem magam: „Ginny, nyugodj le, nem éri meg, a könyvben nem talál semmit! Csak szamárfüles lapokat, lapszéli firkálmányokat és… jaj ne!” Villámként hasít belém a legutolsó mágiatöri óra emléke, amikor is két igen jól látható betűt gravíroztam unalmamban az egyik lap tetejére. DS. Hülye vagy, Ginny! Annyi eszed sincs, mint egy állapotos hintalónak!
A tekintetem a könyvre szegeződik, Malfoy ujjai közt szugerálom a borítóját. Nem jelent semmit, ha meglátja. Az csak két betű. Nem jelent semmit, ha meglátja…
Aztán Malfoy hirtelen megszólal, én pedig elszakítom tengerként háborgó pillantásomat a nyomdaterméktől.
 – Nem tartozom neked semmivel! – vágom rá, tekintetem másodpercenként ugrik vissza  a könyvre. Nem, vissza fogja adni. Nem fog találni benne semmit. Az csak két betű.
A gyomrom öklömnyire szűkül a visszafojtott rettegéstől, viszont ez nem akadályoz meg abban, hogy amint vérárulónak titulál, előkapjam a pálcám! Csak egy villanás lenne az egész. Megátkozhatnám – senki nem tudja, kivédené-e! Lehet, hogy itt most Malfoy az atyaúristen, én viszont becslésem szerint többször bizonyítottam már párbajhelyzetben, mint ő. Ráadásul a DS edzéseknek köszönhetően folyamatosan edzésben vagyok.
Ujjaim a hűvös fára kulcsolódnak. Várok. És…
Nem teszek semmit. Igaza van. Ha pálcát fogok rá, én kerülök hátrányos helyzetbe. Megátkozhatom, de hiábavaló lenne, hiszen míg denevérek csípik és marják az arcát, a családomra talán rátámad valaki odahaza, mert én itt engedetlen voltam. Lenyelem a keserű pirulát. Le kell nyelnem.
Lazítok a szorításomon.
 – Add vissza  a könyvemet, Malfoy! – mondom végül, nem olyan nyugodtan, mint kellene. És ez nem javaslat, nem kérés és nem ötlet. Ez egy éles, határozott felszólítás.

 

Talán úgy tűnik, jól szórakozom, pedig te tudod, másra sem vágyom, csak arra, hogy eltűnjek innen. Miért maradok mégis? Miért késleltetem, hogy visszaérjek a szobába hozzád?
- Ezt nem te döntöd el - morranok rá Weasleyre. Ő se kedves, én se vagyok az, nagy történet. Soha egy kedves szavunk nem volt még egymáshoz, és alighanem kizárt, hogy valaha is legyen. Hiszen gyűlöl. Mondjuk jogosan. Én meg megvetem őt. Ezen nincs mit szépíteni. Akármit csinál, felőlem fejre is állhat, vagy idézhet egy intéssel millió denevért (ez is nagy dolog - idézne sárkányokat lángból, talán megemelném a süvegem), akkor se fogom többre tartani annál, ami. Egy koszos, nincstelen, hajléktalan, mugliimádó, hősködő, ostoba griffendéles vérárulónál. Hiszen az, az én szememben.
Megvillan a szemem, ahogy vonogatni kezd azt a suta, kecstelen vállát. Komolyan nincsen benne semmi nőies? Még boszorkánynak is utolsó. Látom, hogy habozik, hogy nehezére esik visszafognia magát. Nagyon helyes, lassan-lassan kiugrasztom a nyulat a bokorból. És már meg is feszül, látom, milyen dühödtté válik attól, hogy csak így elveszem azt, ami az övé.
- Miért vagy ilyen ingerült? - kérdezem aljasan. - Tiéd ez egyáltalán? Vagy csak valami kölcsön példány? Netán loptad, mert már könyvtárdíjra sem telik? - feszítem tovább és tovább a húrt. Csoda, hogy ez a saláta nem esik szét a kezemben, ahogy meglóbálom és átlapozom.
- Ugyan, ne légy ilyen nagyvonalú, Weasley. Igenis tartozol nekem, ha nem is azért, mert iskolaelső vagyok, akkor azért, mert a bugris apád összesen ötször kutatta át a házunkat az elmúlt évek során. Ötször, Weasley. Az OTTHONOMAT. Bár arról, hogy ez mekkora szégyent hozott a házamra és a családomra, bizonyára vajmi fogalmad sem lehet. Elképzelésed sincs arról, mi a becsület.
A szemébe meredek egy hosszú pillanatig. Vérfagyasztó tekintettel (ezt is tőled tanultam). Bár kétlem, hogy erre bármi értelmeset tudna majd felelni. Kizárt dolognak tartom. Fogalma sem lehet arról, mit jelent ez. El se tudja képzelni. Nem lát mást, csak azt, hogy mi úgyis megérdemeljük. Hiszen fekete mágusok vagyunk, az Ő szolgái. Ugye csak ennyit látsz, Ginevra?
Visszapillantok a könyvre inkább. Majdnem elszalasztottam azt a fontos nyomot. Majdnem. Átpörgetve a lapokat azonban feltűnik az a firka, a másodperc töredékéig láttam, de visszalapozok. És ott áll. Feketén-fehéren, az a két betű.
- Ej-ej-ej - szólalok meg. A biztonság kedvéért előrelapozok, de kétség sem fér hozzá, ez bizony hatodikos tankönyv. Idei. A bejegyzés tehát mindenképpen aktuális.
Ahogy visszanézek rá, egyértelművé válik, hogy pontosan tudja, milyen titkot adott most a kezembe.
Lerohanhatnám. Megfenyegethetném. Kicsikarhatnám belőle az összes információt, és aztán loholhatnék vele a Nagyúrhoz, azonban... nem teszem. Okosabban kell felhasználnom ezt a tudást. Te is így gondolnád.
- Mindjárt - szólalok meg nyugodtan. Beígérem a békés megoldás eshetőségét, már csak az a kérdés, hogy ezt a Weasley-lány felismeri-e.
Tartom a könyvet. Végül is kikaphatja a kezemből, ha akarja (bizonyára elrántanám a kezem, de ő is fogó, és nem is olyan gyenge, de ezt sose ismerném el). Úgy tartom, hogy világosan látsszon a két kis betűje, az a végzetes firka.
- Szóval újraalakult a kis önképző körötök - szólalok meg. A hangomban nincsen gúny. Más vette át a helyét, és ez alighanem szörnyen furcsa lesz a kis szeplős vakaréknak. - Most is ugyanott gyakorolgattok? Ezért nem tudom használni a szobát?

Persze, nem én döntöm el. Úgy általában semmit nem az én tisztem elhatározni ebben a háborúban, de azért egy pillanatra jól esik tudatni Malfoyjal – ha még nem jött volna rá – mennyire nem kívánt társaság a korridoron. Addig biztosan nem, míg én is itt vagyok. Miért nem megy akkor végre el, miért húzza még tovább az idegeimet, mikro nyilvánvalóan őt sem tölti el örömmel ez a kényszerű találkozás. Rákérdezhetnék, miért néz ki úgy, mintha a talárjával együtt egy kutya szájából rángatták volna elő, viszont tudom, úgysem válaszolna rá. Nem is  a válasza a lényeg, pusztán a látvány, amely bizonyos fokú elégedettséggel és egyben kíváncsisággal tölt el. Vajon hol járt Malfoy vacsoraidőben? Talán az Abszol úton keresgélt használt bútorok után, vagy az antikváriumban nézelődött? Kötve hiszem.
 – Ha éppen tudni akarod, tőled loptam múltévben. Gondoltam, úgysincs szükséged rá, mivel láthatóan olvasni sosem tanultál meg – replikázok gondolkodás nélkül, finoman célozva  a könyvtári pecsétre, amely a tankönyv első oldalát díszíti. Meg kell mondanom, hiába igyekszem tagadni, nagyon fájnak Malfoy szavai. Pontosan tudja azt, amiért kislány koromban elvörösödve, behúzott nyakkal járkáltam a kastélyban használt, másodkézből kapott taláromban és a bátyáimtól örökölt könyveimmel. Azóta viszont megtanultam túltenni magam az ilyen dolgokon, ráadásul ma már tudom, mi ér mindennél többet és mi elenyésző az életben. És erre – bármilyen furcsán is hangzik – Tom Denem vezetett rá, a Titkok Kamrájában. Mikor Harry, Ron és Lockhart professzor felhoztak onnan megtanultam, nem számít, kitől örökölöm a ruháimat. A szüleim megkönnyebbült könnyei minden addigi szégyenkezésemet az ingósságaink miatt egyszeriben elhomályosították. Ezt Malfoy sosem értheti meg… ezért vagyok sokkal gazdagabb, mint ő valaha is lesz.
Ezek a békés gondolatok viszont nem akadályozzák meg, hogy hevesen felháborodjak, mikor a becsületről kezd beszélni.
 – Hah, a becsület! – ragadom magamhoz a szót azonnal, mikor elhallgat, és a hangom mérhetetlen gúnyról árulkodik.  – Elfelejted, hogy apámnak mindvégig igaza volt veletek kapcsolatban, mikro razziát tartott a házatokban! Az apád egy gonosz, kegyetlen féreg, akárcsak Te és a becsületet hírből sem ismeri! – vágom oda parázsló pillantással, és fel sem tűnik, milyen magas tartományba kúszik a hangom.
 – Vagy apádat mostantól a becsület oszlopának tekintjük, olyan érdemeiért, mint a Denem-napló rásózása egy ártatlan gyerekre? Vagy muglik megkínzása a Világkupa döntőn? Amikor a minisztériumban minket üldözött valószínűleg már kissé berozsdásodott az acélos becsülete, nem?! – kérdem élesen, a szavak vízfüggöny módjára sorjáznak belőlem, s miközben beszélek felelőtlenül ugyan, de elfelejtkezem mindenről. Még Malfoy privilégiumairól is, amelyekkel megnehezítheti az életemet. Nem érdekel, ki ő itt jelen pillanatban; a családomat senkinek nincs joga szidni!
Le sem nyugszom, nincs remény se rá, hogy  a pulzusom az eredeti állapotába álljon vissza, ráadásul a sértések, amelyeket az imént vágtam Malfoy fejéhez egész biztosan nyomot hagynak. Nem engedem el a pálcámat. Ha támadni fog, én megvédem magam, és senki nem mondhatja, hogy nem önvédelem volt! A szívem még akkor is hevesen dobog a mellkasomban, mikor megpillantom a könyvet, jól láthatóan a két betűnél kinyitva… hülye vagy Ginny! Teljesen hülye! Ebből hogy vágom ki magam?! Erőnek erejével némi nyugalmat erőltetek magamra, a pálcámat viszont még mindig nem teszem el. Fogalmam sincs, mi lesz Malfoy következő lépése, bár a hangjából elpárolgó gúny meglep.
Hirtelen ötlettől vezérelve ugrom elé, mikor az önképző kör megállapítás elhangzik, és egy kézzel megragadom a könyv gerincét, mégsem kezdem el magam felé húzni. Nem megyek hozzá közelebb a szükségesnél – pfúj! – viszont ebből a távolságból még a suttogásomat is jól hallhatja.
 – Arra még nem gondoltál, hogy azért nem tudod használni a Szobát, mert az nem szeretné? – kérdem felvont szemöldökkel, igyekezvén a normális ütemre szelídíteni a szívverésemet.  – A Szobának lelke van, Malfoy. Megtanultuk, mikor utoljára használtuk Umbridge idejében, bár elhiszem, hogy számodra a „lélek” fogalom ismeretlen.


 

- Mi az, Weasley, vicces füvet gyomláltál? - rándul feljebb a szemöldököm épp csak egy leheletnyit. - Tartogasd ezt a harmadosztályú humort a harmadosztályú barátaidnak- torkollom le, és remélem, itt ezzel el is intéztük ezt a kérdést egyszer s mindenkorra.
Nem tudhatom, miféle gondolatok sarjadoznak kicsiny vörös fejében, de ha hallanám, sem fakadnék könnyekre. Szegény Weasleyék, nincs egy lyukas garasuk se, ej, hát minek szültek annyi gyereket? Senki nem fogott pálcát a fejükhöz, hogy szaporodjanak, mint a kertitörpék, most meg persze annyian vannak, mint a szemét.
Rávillan a szemem, elég ellenségesen, az állam dölyfösen megemelkedik kissé, noha így is épp elég magas vagyok ahhoz, hogy lenézhessek rá halványszőke szempilláim alól.
- Igaza volt?... - kérdezek vissza metsző felháborodással. - Szerinted mi igaza volt abban, hogy megbűvölt ereklyéket keresett nálunk? Nem gondolod, hogy kissé álszent ezzel vádaskodni, miközben egy egész lakrész volt tele az úgynevezett házatokban apád megbűvölt szemetével?! Az, amit a családom ellen éveken át elkövetett, nem volt más, mint személyes vendetta az apám ellen! De minek is magyarázom... - húzom el a szám. - Ezt te fel sem éred ésszel. Egész más a te becsületed, mint az enyém.
Nos, azzal, hogy apám egy féreg, egyet kell értenem, noha ezt nem hagynám senkinek, hogy csak úgy kinyilvánítsa, ha nem lenne más célom ezzel a beszélgetéssel, ezért diszkrét vagyok. Nem hagyom ellenben, hogy kihozzon a sodromból, mindez csak egy agymosott, buta kislány fecsegése. Ennek a kislánynak a bugyijában azonban maga a Kiválasztott matat, úgyhogy más terveim vannak vele. Különben is, a sivítozása mulattató, az arca kipirult, a mellkasa pedig szaporán emelkedik és süllyed.
- Jaj ugyan már - csettintek bosszúsan a nyelvemmel, ahogy felhozza azt a régi-régi esetet a Denem-naplóval. - Tíz pont a Griffendéltől, amiért sértegeted a családom és tíz pont, amiért ilyen súlyos vádakkal dobálózol. Tégy már lakatot a szádra! - gorombítom le. Nem jutok szóhoz, ha egész este így pöröl velem, te jó ég! Nem csoda, hogy az apjának nincs egy szál haja sem, ha az a tehén neje is olyan, mint ez a kis csíbor itt, biztos állandóan leordítja a fejét, és persze hiszek a mondásnak, hogy nézd meg az anyját, vedd el a lányát.
Ahogy a könyvért nyúl, felemelem azt, nem éri el, és az útjából is kitérek egy sima mozdulattal, mielőtt nekem simulna a lendülettől. Nem, Weasley, a könyvet még nem adom. Mi más biztosítaná, hogy meghallgatsz, ha nem ez?
- Mondom: mindjárt - ismétlem el magam, újfent magamhoz ragadva a szót.
Kicsit eltöprengek.
- Nem, nem hiszem, hogy ezért. Egy ilyen bonyolult és erős mágia nem operál érzelmekkel, Weasley. - Udvarias, hűvös mosolyra húzom a szám. - Gondolod, ismeretlen? Minek nézel te engem? Dementornak? Áh nem, hagyjuk ezt, vedd úgy, hogy fel sem tettem a kérdést. Hisz a válaszodat borítékolom - mondom, eltűnik az arcomról a mosoly, a gúny, csak némi szomorúság marad, mely halványan izzik a szürke szemekben, mint a keserűség.
Fejem kissé félrebillentve nézek rá.
- Tudod, irigyellek, amiért neked megvolt a választásod.

 - Félreértesz. A képességeidet illető megjegyzést nem viccnek szántam - javítom ki szinte a szavába vágva. Nem érdekel, mit tart a humorérzékemről, hiszen nem hiszem, hogy valaha alkalma nyílik minden előítélettől mentesen megismerni, és ez így is van rendjén. Malfoyék közmegvetés tárgyai a családunkban, nem véletlenül. Az álszent erkölcseik, amelyek szerint megengedett az ártatlan muglik vagy varázslóivadékok halomra ölése, felháborítóak. Felfordul a gyomrom, ha csak arra gondolok, milyen erények felé fordították az előttem álló görény arcát már egészen gyerekkorában. Persze vannak sarkalatos kérdések is, például: mit nevezünk erénynek úgy általában? Megengedett-e a mások életével való önkényes rendelkezés, miközben az érzelmektől elzárkózó jó modor elveit sugallják neked? Számomra a jó modor, az illem nem jelent egyet a Malfoy család életmódjával, hogy egyébről ne is beszéljek. A vakságuk egyenesen nevetséges a szememben, amiért egy ilyen eszmét mindenek fölé helyeznek, feláldoznak mindent a "nagyobb jóért", amikor már annak az általuk elfogadott létezésében sem lehetnek egészen biztosak. Nem gondolom, hogy nálunk, Weasleyéknél kolbászból lenne a kerítés, viszont azt minden józan ítélőképességű embernek be kell látnia, hogy az elnyomás nem vezet célra. Tudjukki bőszen írtja mindazokat, akik a vér kritériumait nem támasztják alá, s mindaközben az egész varázslónépességet megfogyatkoztatja. Alig van már mágikus erővel megáldott gyerek Angliában, aki ne lenne félvér vagy mugliszületésű. Miért vezetne célra éppen a terror eszköze, amikor  a nép mindig lázadni fog az elnyomója ellen? Nincs varázslat, ami minden elégedetlenkedő száját felpeckeli. Nincs olyan mély verem, amelyben minden szégyenletes korrupt megmozdulást el lehet ásni. Nincs generáció, amelyből ne válna ki néhány bátor, nemes lélek, akik valóban, igazán harcolnak a Gonosz ellen. Ha Malfoyéknak lenne bármi a fejében a megrögzött dogmák fűrészporos egyvelegét leszámítva, könnyen beláthatnák ezt...
Számomra azonban ez nem a mélyenszántó gondolatok ideje, mivel Malfoy kezében tartja a DS ellen szóló bizonyítékot, amit tudtomon kívül én szolgáltattam ki neki. Az apámat illető szavai végképp meggyőznek arról, hogy a türelmemet ma képtelen vagyok megőrizni. Miért is próbálkozom a lehetetlennel?
Mégsem jutok szóhoz egy darabig a felháborodástól, amikor a fekete mágia szándékosan megbűvölt, gusztustalan eszközeit, amelyeket bizonyítottan a házukban leltek, az édesapám jámbor, ártalmatlan kísérletezéséhez hasonlítja! Egészen a fülemig elvörösödöm, s Malfoynak nem kell tudnia arról, mennyi ebből a zavar pírja...
 - Az apám egy becsületes, jó ember, aki csak kísérletezett, míg a Te családod mérgek és ártalmas tárgyak tömkelegét tartotta a házatokban! - rontok rá idegesen, amint megtalálom a hangomat.  - Ne merd ezt a kettőt egymáshoz mérni!
Persze, pontosan tudom, mennyire elkéstem ezzel. Ne merd? Malfoynak itt most mindent szabad. Adu van a kezében, nekem pedig csak a nagy szám van, amivel visszaverhetem a lapjait. Magamban már percek óta a DS megmentésén fáradozom, mégsem jutok előbbre. Malfoy játszik velem, húzza az időt, és ez nagyon nem tetszik. Bár nekem jelenleg csak egyhez van jogom, és az nem a tetszésnyilvánítás.
 - Az, hogy a múlt évben a Szobába jártál barkácsolni  még nem azt jelenti, hogy fel is... - kezdem, aztán elhallgatok. A szavaim mögé számos sértő befejezést tudnék elképzelni, azonban ezek közül egy sem szolgálná a DS javát, sem a családomét. Annál nagyobb a megdöbbenésem az "irigyellek" szó elhangzásának pillanatában. Néhány percnyi szótlanságot engedélyezek magamnak, mielőtt ismét utat engednék az érzelmeimnek. Erre nem számítottam.
 - Mindenkinek van választása. - Ezt magabiztosan jelentem ki, mivel az igazam felől nincs kétségem. Neki is megvolt annak idején a  két út, ebben teljesen biztos vagyok. Csak ő nem tartott ki egy szikrányi elhatározás aprócska lángja mellett a viharban. Könnyebb volt megfelelni számára, mint saját értékrendet kialakítani. Ez nyilvánvaló, és legalább annyira megmásíthatatlan.
 - Végső soron mit akarsz Malfoy? Ne köntörfalazz tovább - szólítom fel egy unott pillantással. Több szárad a családja lelkén irányomban, az én szeretteim irányában, minthogy egy mondattal részvétet keltsen bennem. 


 

Türelmetlen morranással adom tudtára, hogy unom a humortémát, lapozzunk már végre, hagyom, hogy övé legyen az utolsó szó (jól fog jönni később), csak térjünk már a tárgyra. Ő persze nem tudja, miért vagyok olyan türelmetlen. Jobb is. Azt se tudja, mi a tárgy, de rögvest a lényegre térek. Nem kell már soká fecsegnünk, vagdalkoznunk és hülyeségeket hajigálni egymás fejéhez egymás apáiról.
- Mit gondolsz, ha beszáll egy mugli a repülő kocsitokba, mennyire lett volna ártalmas rá nézve? - teszem föl a kérdést, csak a vita kedvéért, melyet azonban nem szítok. Weasley arca szederjessé vált a barna szeplők alatt (komolyan, legszívesebben addig sikálnám, míg azok a ronda ragyák le nem kopnak a kerek arcáról), ez pedig nekem nem célom, mégsem tudom türtőztetni magam. De muszáj. Muszáj. Nincs több vita. Mostantól áldozat vagy, Malfoy. Játszd a szereped.
Felvont szemöldökkel várom a folytatást, még kicsit előre is hajolok, bátorítón, a mimikám legalábbis ezt súgja: folytasd bátran. Ám nincs folytatás. Belészakadt a szó. Nagyon helyes,
- Úgy gondolod? - kérdezek vissza, majdhogynem szórakozottan.
Aztán elfordítom kicsit a fejem, eltűnődve. Tényleg lett volna két utam? Valaha? Bármikor? - Nem, ebben nem hiszek - mondom végül. El is fogom neki mondani, miért nem.
- Meg akarom értetni veled - mondom aztán lassan -, hogy az elveid hibás feltételezéseken alapulnak. Mert ez egy háború, Weasley, és jobb szeretem, ha azok, akik az ellenségeimnek tartják magukat legalább egy hangyányit értik, mi miért történik. Te viszont nem érted, és ez elcsüggeszt. Egészen demotivál. Pedig nem tartalak olyan ostobának, mint többnyire állítom.
LEGSZÍVESEBBEN LEBOROTVÁLNÁM A NYELVEM, hogy megtisztítsam a szám ezektől a szavaktól.
- Apád, aki olyan becsületes és jó ember szerinted - sétálok el tőle pár lépést, és a kezemmel gesztikulálok, et cetera, et cetera kézlengetéssel - ugye bármit megtenne a családjáért? Teérted, például? Vagy bármely fivéredért? Anyádért?- kérdezem. Persze, gondolom, igennel fog felelni, de a válaszát azért meg kell várnom.
- Mit gondolsz, te is megtennél a családodért bármit? Bármit? - kérdezem, különös, sugalmazó hangsúlyt adva a szónak. Hiszen különös és baljóslatú szó... ez lett az én végzetem is. - Jól gondold meg, mit felelsz.

Egy mugli a repülő kocsinkba? Erősen vissza kell fognom magam, nehogy Malfoy arcába vágjak valamit a hirtelen fellobbanó aggodalmáról a koszos muglik iránt, akiket valószínűleg már most is halomra irtana kedve szerint, csakhogy ebben a játékban nem ő hozza a szabályokat. Legalább ez az, ami közös bennünk, és ebben az egész helyzetben. Ez nem a mi háborúnk, mi csak katonák vagyunk, keze és arca az általunk képviselt oldalnak. Mind küzdünk valamiért, ami fontos nekünk, ami sereget kovácsol belőlünk, ami egy akaratban összeolvasztja a Jó és a Rossz oldal hadsorait. Ez viszont koránt sem egyenértékű azzal, ha csupán pótolható billentyűk lennénk. Én mindenképp szerencsének érzem magam, amiért valaki észrevesz az ügyünk alkotta tömegben, amiért jelentek, amiért számítok... másra nincs is szükségem. Lehetek arctalan közlegény ebben a vérfagyasztó ütközetben, lehetek bábú itt, ha odahaza a családom vár, akik sosem tudnának pótolni. Akikért itt állom a sarat, akik a Reményt táplálják bennem. Mindenkinek szüksége van társra az életben - és véletlenül pontosan tudom, Malfoynak is megvan a maga társasága, a családja, akiknek fontos szerepet tölt be az életében. Na, persze. Véletlenül? Igazából az egész iskola emészti már egy ideje a közte és Mirol közt lángra lobbant szerelmet, nekem pedig máig felfordul tőlük a gyomrom, és ezzel nyilván nem vagyok egyedül...
Félreértés ne essék, nem szánom Malfoyt. Attól, hogy családja és szerettei vannak ő még ugyanakkora tapló, épp csak nem értem, miért lovagol az enyémen ilyen mániákusan. Ront is eleget piszkálta, míg ő idejárt... az ikrekkel, természetesen, Malfoy sem mert ujjat húzni, de hát ez alkati dolog, azt hiszem. Fred és George köztiszteletben álltak, Malfoy a mardekáros csürhéjén kívül senkiből nem váltott volna ki elismerést, ha ellenük is felemeli a hangját. És igen, újabb ékes példája annak, milyen bátornak mutatkoznak egyesek - csupán azért, mert ha van közönségük, félnek megfutamodni.

Malfoy komolynak ígérkező eszmefuttatása aztán kellően visszaráz gondolataim planétájáról. Ez egy háború, Weasley. Nocsak, mit nem mond? Magamtól sose jöttem volna rá. Karba font kezekkel, megfelelően unott arccal figyelem a kis monológját, s közben igyekszem lecsendesíteni háborgó kedélyemet. Elegem van, komolyan, kezdem azt hinni, hogy Malfoy csak unalmában szórakozik velem, ami egyre türelmetlenebbé tesz. Ami, az alapvető temperamentumomat elnézve nem túl rózsás helyzet. Mégsem szabad kiakadnom többet vele szemben, ma már biztosan nem, mivel az valószínűleg komolyabb retorziókat vonna maga után. Ez itt és most nem a megfelelő alkalom a pattogásra, be kell látnom, bármennyire is nehezemre esik.
 - Malfoy, komolyan ennyire szereted hallgatni a saját hangod, vagy úgy gondolod, tudsz bármi újat mondani nekem? - vonom fel a szemöldököm, s egy pillanatra megvillantom azt a tudálékos grimaszt is, amit Hermionétől lestem el, mikor néha hajlandó volt a társaságomban tanulni. Annak idején, mikor a McLaggen vs. Von-Von helyzet terítéken volt, rendszeresen szembesültem ezzel az arckifejezéssel, és minden ízét kiismertem. Bár az én vonásaimon közel sem hat olyan természetesnek a Granger-grimasz...
Megrázom a fejem, hogy egy kissé kitisztuljon. Nem akarok sem a bátyámra, sem Hermionéra gondolni, az csak elterelné a figyelmem Malfoyról, ami - lássuk be - egy kevésbé tapasztalt görénnyel szemben sem túl szerencsés.
Figyelem a kézmozdulatait, ahogyan lazán magyaráz. Nem értem, hová akar kilyukadni. Apa természetesen mindent megtenne értünk, akár veszélyben forgunk, akár nem. Viszont mivel úgy érzem, hamarosan kifutunk a nyílt vízre, aminek eddig csupán a kikötőjében araszoltunk, feszülten figyelem Malfoy minden mozdulatát, szavát...
Összeráncolt szemöldökkel nézek a szőke mardekáros arcára.
 - Bármit? Úgy érted, ölnék-e értük? Megölnélek-e Téged, ha a testvéreimet vagy a szüleimet kínoznád? Nem, amíg van más választásom. Nem muszáj gyilkolni ahhoz, hogy komoly revansot vegyél valakin, vagy ártalmatlanná tedd. Megöllek-e, ha tovább kerülgeted a forró kását? Ezt nyitva hagyom - biggyesztem a mondat végére felvont szemöldökkel azt a néhány szót, bár szívem szerint rávágnám: igen. Nem komolyan. Egy ilyen butaság miatt nem gyilkolnám meg. Egyébként sem öltem még embert soha, de Malfoy barkochbázása kezd az agyamra menni. És, hogy nem tart olyan ostobának? Oda ne repüljek! Mintha a véleménye egy fikarcnyit is számítana.


 

- Nyilvánvalóan tudok újat mondani neked - torkollom le unott és türelmetlen szavait. A nyelvemen van, hogy jobban tenné, ha befogná a nagy, lepcses boszorkányszáját, de ezt sikerül elharapnom, a tanácsomat azonban nem.
- Ha folyamatosan csak beszélsz, de nem hallgatsz, ostoba maradsz életed végéig.
Amint kimondom, kezd az az érzésem lenni, hogy pelyvát hintek a falra csupán a szavaimmal, és ez elkeserítő. Pedig tényleg hittem benne, hogy lesz foganatja. Nem baj. Elmondom, amit akarok, ha már elkezdtem. Egyszer majd megérti, mit akartam mondani. Mert egyre kevésbé akarom manipulálni. Egyre inkább rájövök, milyen kétségbeesetten akarom megértetni magamat valakivel, bárkivel, akárkivel... ha épp a nőstény Weasleyvel, akkor is.
Elfojtok egy sóhajt. Egy mérges sóhajt. Ez a grimasz Grangeré és ez a grimasz nem tetszik. Grangerben annyi empátia sincs, mint egy hintalóban, de remélem Weasleybe szorult valamennyi.
Majd elválik. Csak a gondolatot kell elültetnem benne. Csak azt.
Várakozón hallgatom bizonytalan válaszát. Észreveszem, hogy már a válasza befejezte előtt felemelem a kezem, hogy elhallgattassam a félig-tudatos gesztikulációval.
- Tedd félre végre a humorod, Weasley, nagyon nehéz megküzdenem a gúnyolódásoddal - hunyom le a szemem egy pillanatra. Végighallgatom.
- És mi van, ha nincs választásod? Ha egyszerűen nincs - ismétlem meg, a nyomaték kedvéért. A szavak gyorsan siklanak ki sima számon, gondolkodás és fondorlás nélkül. Csak jönnek maguktól.
- Én valóban bármit megtennék értük. Bármit.
Furcsa a szó, ismétlődve szinte értelmetlenné válik, mégse tudom elégszer elismételni ahhoz, hogy eléggé megértessem vele. A szemeibe nézek, talán először életemben.
Szentimentális szerencsétlen vagy, Malfoy, ez a véráruló korcs csak gúnyolódni fog rajtad.
- Könnyű úgy ítélkezni az undorító magamfajtáról, hogy közben nem gondolsz bele: ugyanazért csináljuk, te meg én.

Malfoy nagyon elemében érzi magát, még akkor is, ha most kevésbé gúnyosnak, inkább megfáradtnak tetszik a szememben, s erre csupán egyféleképp reagálhatok.
Csöndben maradok, ezúttal nem is megy nehezen ez a hallgatás. Figyelem Malfoy arcát, a gesztusait, megpróbálom elraktározni magamban a szavait, értelmezni minden apró hangsúlyt, kitüntető figyelemmel. Amennyire nincs kedvem vele társalogni, épp annyira igyekszem most megtenni, amit akar. Figyelek, a fenébe is, figyelek, ha ez kell ahhoz, hogy eltűnjön innen!
Még a humoromat becsmérlő szavakra sem reagálok, mert ez nem szolgál kiútként ebből a szituációból, amit Merlin ilyen bájosan ide görgetett kettőnk közé, nehogy még a végén megmozdulhassak a sziklájától. Még értékelném is az öreg iróniáját, ha ugyan biztos lehetnék abban, hamarosan szabadon enged. Erre azonban még mindig nincs kilátásom, pedig mióta is „beszélgetünk” már itt?  Hiába minden, mindketten végtelenül makacsok vagyunk, foggal-körömmel megragadtunk saját igazunk grabancát és nem is eresztjük, míg le nem nyomhatjuk a másik torkán…
Az pedig, hogy az visszaöklendezi-e, csak őrajta és a gyomrán múlik.  Na, és mi van, ha egyszerűen nincs választásunk? Ha ma mindketten kénytelenek vagyunk nyelni, és tűrni? Én biztosan, hiszen nekem nincs jogom csak úgy kikerülni, majd eltűnni a folyosón. Az számomra már sokkal érdekesebb, Malfoy miért fecsérli az idejét egy ilyen kis „szánalmas vérárulóra”, mint amilyen én vagyok.
És mi van, ha nincs választásod? Ha egyszerűen nincs.

Egy pillanatra az ajkamba harapok. Mondhatnám, hogy Malfoy elgondolkodtatott, de ez erős túlzás lenne, és nem azért, mert még mindig semmibe veszem. Nem. Sőt. Valójában még én magam is meglepődöm azon, milyen komolyan megérint az, hogy ezt az én nyakamba zúdítja. Nem vagyok hálás neki, ez viszont egy merőben új tapasztalat, és egyre kíváncsibb vagyok. Nem úgy, mint holmi keselyű, Malfoy balsorsában nem sok örömet lelek, de akkor is…
 – Tudod, itt egy sarkalatos különbség a Te családod és az enyém közt. Sem a szüleim, sem a testvéreim nem kényszerítenének, nem kérnének, nem várnának soha, semmi olyat,  ami károsíthatja a lelkemet. Ami megvisel. Sosem kívánnák tőlem ezt.  Még akkor sem, ha az megmentené őket. Más kérdés, hogy én viszont habozás nélkül megtenném, amit tudok. De nem kérnék, hogy öljek értük.
Nem tudom, érti-e, miről beszélek, mégis állom a tekintetét. Talán most először nézünk komolyan egymás szemébe. Nézem a szürke, untig ismert íriszeket, amelyek tulajdonosa sosem jelentett számomra semmit. Ez túlnyomó részt valószínűleg nem is fog megváltozni. Viszont van itt még valami. Most érzem életemben először, hogy látom, kicsoda Draco Malfoy. Olvasok a szavai mögött. Látom azt a megtört lelket, aki nem volt olyan szerencsés, mint mi. És tudom, nem akarja a sajnálatom. Nem, mert büszke és gőgös. Csupán el akarta mondani valakinek, anélkül, hogy egyenesen beszélne. Mert egy Malfoy számára beismerni egy ilyet biztosan rémes, gyomorforgató érzés.
 – Ugyanazért? Én nem azért teszem, amit, mert a családom akarja így – közlöm elhalkulva, a hangom mégsem gúnyosan, talán inkább némi megértéssel cseng. Erről a pillanatról soha nem fogok beszélni senkinek, és gyanítom, ő sem. Talán csak elaltatja a gyanakvásom, talán csak átver… és most nem gyanakszom. Könnyű préda lennék. De ha ezt kihasználja, az csak a prefektus úrról állít ki szegénységi bizonyítványt, rólam nem.

 

Kezdi érteni, miről beszélek? Kezd rájönni, mit akarok tőle? Azt mondjuk elárulhatná, mert nekem egyre kevésbé van fogalmam róla. De, egyvalamit biztosan akarok: felnyitni a szemét. De azon túl? Hogy ez nekem miért jó? Miért? Hiszen ismerem a magam igazát és a saját szempontomból igazam van. Tisztában vagyok ezzel. A világ, a világ azonban nem ismeri ezt el és ez fáj, ezzel megküzdenem még minden napi küzdelem mellett már sok, már elég. Unom azt magyarázni, hogy mit miért teszek, unom, mert mások lesajnáló pillantásának súlya alatt én is megkérdőjelezem magamat, én is, pedig ez tesz gyengévé, tudom, hogy ez. Te is elítéled a kételyt.
Meglepődök, hogy akad válasza a kérdésemre, legalább annyira, mint amennyire örültem annak, hogy végre elhallgatott, mert nincs. Ellenségesen nézem továbbra is, mert nem az a válasz születik, amelyet hallani akarok, de hát ezen nem lehet segíteni. Leggyakrabban az ember nem tudja meghatározni, milyen hatást fog kiváltani az emberekből. Erre jó a manipuláció képessége melynek úgy látszik, nem vagyok teljesen a birtokában.
- Tőlem sem azt kérték - felelem, miután megforgatom magamban a szavait. Összességében annyira nem mond mást, mint amit meg akartam értetni vele. Alig van már messze a kompromisszum. Köztem és a nőstény Weasley között. Döbbenet...
- Ó dehogyisnem - veszem félvállról a különbségtételét. Bár talán nem kellene... Talán én sem azért csinálom, mert a családom akarja így...? - Mit akarsz mondani ezzel? - kérdezek inkább vissza. - Mi a különbség aközött, hogy értük, vagy hogy miattuk teszed azt, amit? - próbálom körbefogalmazni, mit is nem értek, de végül is... mindegy. Rádöbbenek, nem tehetek fel ilyen kérdést egy Weasleynek. Úgyhogy inkább el is terelem a válaszról a figyelmét azzal, hogy a kezébe nyomom a könyvét.
- Tessék.
A kezét nézem, ahogy átveszi, meg a sajátomat, melyen ott van még nemcsak a horzsolás szutyka, hanem a kézfejemen a vékony karcolások is, melyeket az este során szereztem. Ráhúzom a talár ujját sietve, bár, úgysem beszélgetünk épp másról, minthogy tudja, hogy hol voltam és valószínűleg mit csináltam. E tekintetben teljesen mindegy, látja-e, vagy csak feltételezi.
Felnézek szeplős arcára, és megfontolom, közöljem-e vele, hogy ez a beszélgetés maradjon köztünk, de őszintén szólva nem érdekel. Nem árultam el magamról nagy titkokat. (És talán vágyom is a feloldozást?)