Oldal nyomtatása - Keskeny közlekedő

natasha.

- Végre.. itt nincsen senki... - élvezettel hallgatja végig, ahogy halk szavai visszhang formájában visszajutnak a fülébe, és ez az egyetlen válasz. Nincsen élőlény aki megzavarná. Selymet, a gyöngybaglyot is otthon hagyta, nem szereti ha ilyen szűk téren repked. Ennek az oka kivételesen az empátia. Tudja, hogy egyfajta kínzás neki itt vergődni. Majd délután, estefelé úgyis be szeretett volna iktatni egy sétát a birtokon, akkor foglalkozik majd a madárra is. A furcsa szerzet Errol volt, természetesen sapkában. Egy csoki fele lógott ki a szájából, és egyre csak tűnt el, ahogy szívta befelé. Ezt azonban egy esetleges vele szembejövő nem igen vehette észre, sőt az ábrázatát sem. Az egyetlen rá utaló jel, az egy bojt a feje búbján. Hiszen ki az az elmebeteg - rajta kívül - aki épületben, ilyen időben fejfedőt hordana? Na de ott tartottunk, hogy nem látni a fejét. Nem is ő lenne, ha nem egy mugli könyvet tartana maga előtt. Ha közel mész hozzá (valószínűleg nem fog észrevenni, mert ilyenkor egyfajta transzban van) akkor még a tartalmát is hallhatod, mivel duruzsolva hangosan is kimondja a betűket. Nagyon kell figyelned, mert ilyenkor még jobban hadar, mint mikor magyaráz. És ez elég nagy szó. Ha nem tudnád, hogy levegőt KELL vennie, akkor észre se vennéd, hogy vesz. Csak a szavak monoton váltakozása. Elveszik benne az értelem külső szemlélőnek. Bezzeg a fiú agyába összeáll minden és néha hümmög egyet hangosan, de a szeme tovább jár a sorok között. Olyan is megesett már, hogy ironikusan fölnevetett. Tetszett neki ez a Nietzsche stílusa, és külön örült annak, hogy több könyvet is hozott magával ettől a szerzőtől. Arra is gondolt, hogy feltehetően nagyban meg fog változni a varázsló könyvboltok választéka, és tematikája az új rendszernek 'köszönhetően'. Ennek van negativitása és pozitivitása is. Kezdjük az utóbbival. Jó pár darabot eddig nem tudott beszerezni házi gyűjteményébe, igazi kincseket, amik talán a könyvtár tiltott részlegében is előfordulnak. De sajnos akadni fognak olyanok is, amik MÁR nem lehetnek az övé. De hát számolni kell mindennel.
A csoki elfogyott. Az oldalról is a betűk, ezért lapozott egyet. A szűk folyosóból viszont volt még hátra pár lépés...

Errol

Francba,francba,francba! Megint ideges voltam ezek a dühkitörések egyre rosszabbak lesznek, hiába vájtam a körmeimet a tenyerembe és hiába rágtam szét a számat.Mondhatom jól nézhettem ki, rohantam mint az őrült a szám vérzett a tenyeremből egy két vércsepp a padlóra csöppent. Gyorsan előszedtem valami könyvet a táskámból, nem is tudom mit olvasni kezdtem. A Keskeny közlekedőhöz értem de továbbra is siettem valamint őrült gyorsasággal olvastam. A szavak felét nem is értettem míg nem bele nem ütköztem valakibe, és a sebességem miatt szépen hátsómra esve landoltam a földön. Körülnéztem a könyvem körülbelül két esetleg három méterre csúszott tőlem. Nem szóltam semmit csak rágtam a számat. Aztán megnéztem kinek keresztezem épp az útját. Aha, a srác sapkás srác a nevét nem tudom azt nem jegyeztem meg de a sapkáját úgy is mindenki megjegyezi.
-Izé...sajnálom! Mondom a földről furcsa de ettől az ütközéstől mintha egy kicsit lenyugodtam volna és ez jelenlegi helyzetemben nem nagy baj.

natasha.

Épp egy megvető nevetéshez hasonlítható hangfoszlány csúszott ki a száján. Egy kicsit be is csukta a szemét, így még jobban növelve az előreláthatatlan baleset bekövetkezési esélyét. Némiképp 'mosolygósabb' szemekkel tért vissza félbehagyott olvasmányához. Talán léptei sem diktálták már azt gyors tempót, de még a lassú embert is érhetik balesetek, ha nem figyel. Így történt ez most is: Apró puffanás és nagy meglepődés. Errol tényleg meg volt döbbenve először, mivel, pár lépést ő is hátrafelé tett meg, és mikor kikukucskált, hogy mégis mi történhetett? Egy falnak ütközött volna neki? Nem vette észre a fordulót? Neem, ez nem volt annyira kemény felület. Akkor mégis mi lehetett? Ez számára sem derült ki, mert nem a földet kémlelte, hanem szemsíkjában valamit/valakit? Pár másodperc múlva lelték csak meg kutakodó szemgolyói a tápászkodó lányt. Először a véres ajkán tágult ki szeme, utána pedig a szintén a vörös testnedvben úszkáló ujjain. A könyvet is észrevette, ami újra Natasha arcának átfutására kényszerítette, mert abból gondolta, hogy nagy az esélye annak, hogy ők ketten háztársak. Derengett is neki, hogy már látta a klubhelyiség körül, és hogy az alsóbb évfolyamok egyik képviselője, a jövevény nevét, ő sem tudta. Ahogy azt sem vette észre, hogy reflexszerűen behúzta egy kicsit a nyakát, és a rajta lévő ruha gallérját, pedig jó magasra megnyújtotta, reménykedve, hogy megáll előtte, minél jobban eltakarva arcát. Ez nem történt meg. Varázslóvilág ide, varázslóvilág oda, a fizikának néhány törvénye azért még valós. Az utóbbi pár napban elég rekedtes a hangja. Talán nem kellett volna egy nagy doboz jégkrémet megennie rögtön szeptember elsején a roxfort expressen. Eső után köpönyegnek értelme nincsen. Szóval ezen a fura hangszínen, ami még a saját fülét is bántotta néha szólalt meg.
- Óvatosabban kislány... - nézett annak szemébe, majd rögtön a könyvre vándorolt tekintete. - Míg elmész a mosdóig, hogy lemosd a véred, addig elmesélheted, hogy mit olvasol. - Hiába az antiszocialitása, és magánykedvelése, nem tudta megállni, hogy meg tudja minek a betűit falta ez a fura Hollóhátas. Már ha nem tévedett, de ennek a valószínűségét kicsinek tartja. A nevekre nem kíváncsi, megvan azok nélkül is bőven, és már el is raktározta az arcot a 'furcsa véresszájú lány' fejléc alá. A furcsa, különc, nem normális és ezekhez hasonló jelzők, nála nem negatív színben tüntetik fel az egyedeket, sőt nagyon is örül annak, ha hozzá hasonló, átlagtól eltérő, joggal különcnek nevezhető emberekkel találkozik, de ennek jelet nem szeret adni, ahogy azt most se tette.

(http://img857.imageshack.us/img857/609/rico.png)

Késő volt. Talán éjfél is elmúlt. Az éjszaka fekete palástjával borította be az eget. Azt hiszem Angievel elégi megfeledkeztünk az időről. De jó volt vele beszélgetni, ahogy mindig. Nem tudom mitől, de nagyon fel voltam dobva. A sötét folyosókon járok, és egyáltalán nem érdekel, hogy akár észrevehetnek a prefektusok. Na jó! Azért egyszer-kétszer körbenézek. Nincs kedvem bajba keveredni...
- Kinek akarok hazudni? - suttogva kérdezem magamtól. Halkan felkuncogok, majd széttárt karokkal megpördülök. Megállok és hátranézek. Remélem, hogy nem voltam hangos. Végül is nem lenne jó, ha bajt hoznék a házamra. Pontlevonás, lecseszés, harag... Bár engem úgysem érdekelnek azok, akik utálnak. Úgy is nagy az ellenségeim tábora. Egy vagy kettővel több vagy kevesebb? Semmi jelentősége. Ez inkább örömöt okoz. Számomra csak az irigy személyek száma növekszik.
Tovább haladok. A hold teljesen bevilágítja a folyosót. Egy pillanatra újra megállok. Az egyik pillér mellé lépek, és a fényes égitestet figyelem. Becsukok a szemem és a fehér ragyogásban fürdök. A folyosó közepére pörgök, majd megint elnevetem magam.
- Merlinre! Az hinnék rólam, hogy be vagyok csicsenve. Pff... Még magamban is beszélek. - röhögőgörcs kap el. Azon csodálkozom, hogy mitől vagyok ilyen jó kedvemben. A sok pörgésről meg bolondságról nem is beszélve...
- És egyáltalán mit keresek ezen a folyosón? Nem is erre kell jönnöm...
Mind a két tenyeremet a szám elé kapom. Lépésekre leszek figyelmes. A folyosó mind a két végébe nézek, hogy bemérjem melyik oldalról érkezik a zaj. Az ellentétes irányba kezdek el futni. A talárom csak úgy repül utánam. A cipőm folyamatos kopogással a padlón kísér. A göndör fürtjeim, amik eddig rendezett állapotban a hátamon pihentek, a levegőben szállnak. Éreztem, hogy az illető közel jár. Bebújok az egyik pillér mögé. Felszökik bennem az adrenalin.
- Végem van – suttogom zihálva.
- Hát nem izgalomra vágytál, Pierce? - szólal meg a belső hangom.. - Most viseld a következményeket...

Elena Pierce
„Elfuthatsz, de el nem menekülhetsz”

Talán kívülről nézve ismét csak egy szokásos péntek esti járőrözésnek tűnik a dolog, azonban ez nem teljesen így van. Most ugyanis tudatosan járkálok a kastély kihalt, s hideg folyosóin. Fülest kaptam ugyanis, hogy néhány mardekáros az elmúlt pár éjszaka kiszökött, s meglátogatta a konyhát, illetve egy eldugott, használaton kívüli tanteremben dorbézolt is egy jót. Ki nem mondott, de eltervezett célom elkapni ezeket a kis éjszakai baglyokat, s a tanári kar színe elé állítva pár pontot szerezni házamnak, mely már így is teljesen le van maradva a házak pontversenyében, köszönhetően egy-két diáknak, s tanárnak akik sokkal inkább saját házaikat favorizálják, ahelyett, hogy igazságosan osztogatnák szét a pontokat azok között, akik megérdemlik. Persze teljesen furcsa lehet, hogy én a nagy „nőcsábász” aki eddig nem törődött a háza jóhírével, s a saját maga érdekei jóval fontosabbak voltak bármi másnál, így megváltozott, s ilyen komoly feladat elé állítja saját magát. Nos ami azt illeti, mindössze egy apró tévedés van a dologban… Jelen helyzetben is saját, önös érdekeim vezérelnek, s hajtanak, űznek, míg meg nem csinálom amit kell. Hiszen hatodéves vagyok, másfél év múlva elhagyom ezt az iskolát, s még annyi mindent nem csináltam meg. Rendben, soha nem leszek iskolaelső, s nem fogok letenni hét ravaszt egyhuzamban(Bár azt sem gondoltam volna, hogy prefektus lesz belőlem) , nem nyert a Hugrabug kviddicskupát, ahogy az várható volt, hiszen a Mardekárnak, s a Griffendélnek is jobb csapata van. Önzetlenül az Iskoláért díjat maximum azért kaphatnék, mert én rendelkezem a legtöbb skalppal az iskola történelmében. Mondjuk ezért szerintem megérdemelnék egyet, vagy legalább azt, hogy bekerüljek a „100 Titkos dolog amit mindig is tudni akartál a Roxfortról” című könyvbe, esetleg a „Lehetetlenbe és Tovább Rekordok a Varázslók Világábólba”. Mivel ezek a díjak kifújtak, így marad a Házak kupája melyben segíthetek a győzelemért, s még azt is megteszem, hogy plusz műszakot vállalva mászkálok a huzatos folyosókon, miközben teljesen átfagyok, s a végén még szörnyű megfázás fog gyötörni. Most is éppen azt teszem, a Déli szárnyban járok ahol a Mardekár háza található, a mai estén a másik járőr maga a „nagy” Draco Malfoy jelen pillanatban éppen a Griffendél klubbhelyiségénél tartózkodik, hogy minél több ponttól megszabadíthassa őket. Az órák óta tartó eredménytelen keresés azonban teljesen megőrjít, s a hiú ábrándok helyett másra sem vágyok, mint egy forró fürdőre, s a kényelmes kis ágyacskámra ahol kipihenhetem a nap fáradalmait, mielőtt kezdődne minden előröl. Néptelen folyosókon haladok át hálókörletem felé, mikor egy halk koppanásra leszek figyelmes. Mivel más nem jár erre , a kisértetek pedig nem tudnak így kopogni, kivétel a kopogószellemek, viszont a Roxfortban maximum csörgő kisértetek vannak, de ők sem túl hangosak(lsd a Véres Báró). Ráadásul a zaj cipőkopogásra emlékeztet, ezért mint egy szagot fogott kopó úgy indulok el a nyom után.
- Most végre megvan amiért ennyit güriztem, ha vége lesz, megünneplem egy üveg vajsörrel amiből kifelejtik majd a vajat – suttogom magam elé, miközben pálcám előhúzva nézek körbe alaposabban. Nincsen teljesen sötétség, ám ahhoz sincs elég fény, hogy egyből észrevehessem áldozatom. Persze én sem látszódok, ezért nem használhatok olyan varázslatot, ami miatt akár bajba is keveredhetnék, hiszen veszélyes környék ez ilyenkor. De már nem érdekel, elkapott a vadászat heve, hajt a vérem előre..
- Tudom, hogy itt vagy – kiáltom – Gyere elő önmagadtól, jobban jársz mintha én keresnélek meg. Szóval ne nehezítsd meg mégjobban a dolgod, innen már úgysem menekülsz. – Várok egy kicsit, s közben erősen fülelek, nehogy véletlenül meglephessenek.

(http://img857.imageshack.us/img857/609/rico.png)

A pillérnek támasztom a hátamat, és fülelek. Még mindig nem tudom, hogy honnan jött a zaj. Igazából nem is érdekel. Perpillanat sokkal fontosabb számomra, hogy észrevétlenül elsurranjak. „Áj, miért kellett szabályt szegnem? Ha nem sikerül észrevétlenül eltűnnöm, az a valaki, aki éppenséggel rám vadászik, nagy valószínűséggel pontokat fog levonni a Mardekár háztól. Amúgy is le vagyunk maradva. Már csak ez kellett.” Hosszú monológot vezetek le magamban. Közben azon töprengek, hogy mit tehetek, hogy ne vegyen észre a „vadász”.
Végre meghallom a hangját. Arra próbál rávenni, hogy bújjak elő. „Hát persze! Hogyne! Jobb ötletem nincs is.” folytatom magamban a gondolatmenetemet. A hangjából megítélve nem Professzor. Az első, amire gondolok, hogy talán Malfoy őrködik, de a sajnos csalódnom kell, hisz az ő hangja teljesen más. „Remek! Egy kotnyeles prefektus, aki azt hiszi, hogy csak úgy feladom, és megmutatom magam. Hát arra várhat. Mégis minek néz? Elmeháborodottnak?”
Viccesnek meg talán egy picit bájosnak találom, hogy milyen naiv az illető. Azt kérdezem magamtól, hogy vajon mióta lehet prefektus. És hogy egyáltalán sikerült-e valaha is szabályszegőket elkapnia? Mert egyáltalán nem úgy tűnik.
A következő mondata megnevettet. Igazából nem is az egész mondat, hanem csak a vége. Azt mondta, hogy dolgod. Ha tudná, hogy a dolgom épp az hogy elhúzzak, akkor nem így gondolná. Azzal, hogy nem bújok elő, csak az ő feladatát nehezítem meg.
Még mielőtt elröhögném magam a szám elé kapom a kezem. Az a baj, hogy eléggé pörgök és mindennek könnyedén megtalálom a vicces oldalát.
Sajnos nem vagyok elég gyors, így egy kis szisszenést adok ki. Legszívesebben ezen is röhögnék, de rögtön az jut eszembe, hogy talán meghallotta, és már tudja is hogy hol vagyok. Nagyon halkan röhögcsélve előveszem a pálcámat. Már tudom is, hogy mit csinálok, hogy ne halljon, amikor lépkedek.
- Disaudio! - szórom az egész folyosóra a bűbájt. Körbenézek, és mivel senkit sem látok elfutok a következő, majd a mellette lévő pillérig. Szerencsémre a bűbáj hatott, és a duruzsoláson kívül mást nem lehet hallani. Kíváncsi vagyok, hogy a folyosó melyik részében járkál éppen a nyomoronc, akinek pont ma jutott eszébe erre járőrözni. Az oszlophoz oldalazok majd leguggolok. Azon jár az agyam, hogy hogy nézzem meg. Nem merek kipillantani a folyosóra, mert nem szeretnék kockáztatni. Végig simítok a hajamon arra gondolva, hogy a jó kinézet teljes munkaidős állás. Ekkor támad egy ötletem. Végigtapogatok a taláromon és imádkozom, hogy legyen nálam. Belenyúlok a zsebembe, és egy szikla esik le a szívemről. Szerencsémre nálam van a tükröm.
Leülök a földre, és a folyosóra irányítom az eszközt. Egy alak tűnik fel. Rögtön feltűnik, hogy nem egy lányé. Közelebb jön és végre felismerem.
- Te jóságos Merlin! Ez fenyeget? - fintorodom el.
A tükröm nem mutat mást, mint az egyik Ashmore ikret. Rico Ashmore-t. „Hatodéves, hugrabugos mugli, hogy csúnyábbat ne mondjak.”
Mugli vagy sem akkor is prefektus. Ugyan olyan jogokkal rendelkezik, mint a többiek. Csalódottan elmosolyodom majd újra előveszem a pálcám és a segédeszközömön lévő testre szegezem.
- Ezt már úgysem úszom meg szárazon. Ha büntetni akarsz, akkor legalább adok rá okot. Avis Oppugno! - küldök rá egy ártatlan ártást. A pálcám végéből madarak röppennek ki, és egyenesen Rico felé veszik az irányt. Izgatottam várom hogy mit lép erre a kis hugrás.

Elena – A vad Angyal

Felszólításomat az előjövtelre csak egy néma csend fogadja. Persze nem csodálkozom rajta, nem arról van szó, hogy tőlem fél az illető, szimplán csak szeretne megúszni egy adag pontlevonást, és esetleges jelentést az illetékes tanerőnél. Hogy kényelmesebbé tegyem a dolgom, pálcám egyik apró intésére nonverbális varázslással elvégzek egy disaudiot(hiszen nem tudhatom, hogy kedves ellenségem is éppen ezt az egyszerű kis varázsigét alkalmazta) s ezzel biztosíthatom, hogy kívülálló ne csöppenhessen ide ha durvábbra fordulnának a dolgok. Nem szeretnék tanároknak magyarázkodni, főleg ha éppen egy olyan tanár járkál erre. Meg azért titokban reménykedek, hogy akárki bújt el lesz olyan értelmes és előjön, akkor ússza meg a legkevesebbel. Azonban a következő pillanat alaposan rácáfol erre. A hangtompító miatt mindössze egy nagyon halk pukkanást hallok, s fény villan fel, majd a következő másodpercben apró madarak raja kezdi meg a támadását, melynek célpontja én vagyok. Reflexből, első mozdulattal huppanok le a földre, s az ütközést nemesebbik felemmel tompítom. Kívülről nézve viccesnek tűnik, s az elkövető talán röhög is rajtam, ha látja, azonban ennek ellenére nagyon hasznos, hiszen kikerülöm őket, s míg megfordulnak, hogy megismételjék a bombázást van időm felemelni a pálcám, s egy „protego” keretében pajzsot vonni magam elé. A madarak pedig szépen a földre pottyannak a kemény ütközést követően. - Nos rendben van, ha így akarsz játszani drága Mardekáros ellenfelem akkor megkapod. Nem fogom én sem beérni a szép szóval. – Húzom mosolyra a szám, s szinte suttogom magamnak. Az, hogy mardekáros abból találtam ki, hogy rám támadt, egy Griffendél – Hollóhátasnak több esze lett volna, egy Hugrabugos pedig elő is bújt volna a rejtekhelyről, és megbeszéltük volna normálisan.Így azonban nincs más hátra, mint hogy én is ráküldjek pár rontást a rejtőzködőre. Azért előtte még egyszer meg kell próbálni vele beszélni, hátha hajlandó előbújni rejtekhelyéről. Gyorsan pattanok fel, mielőtt egy újabb átokkal ajándékozhatna meg, s egy pálcamozdulattal a legtöbb gyertya kialszik, ezáltal sikerül félhomályt borítanom a teremre. – Gyere elő ha van merszed. Gyere elő és vívjunk meg szemtől szemben egy párbajban. – Kiáltom folyton változtatva a helyem(hiszen nem tudom, hogy az ő kezében egy tükör lapul) s közben azokon a varázsigéken gondolkozok amik jelen pillanatban szóba jöhetnének. A „homeum relivio” kifújt, mert az csak azt mutatná amit így is tudok, hogy van valaki rajtam kívül itt. De a tartózkodási helyéről mélyen hallgatna. Ráküldhetnék egy „ Obstructot” a szobrokra, de valószínüleg el vannak varázsolva. Így az egyik legegyszerűbb és legkiszámíthatóbb dologhoz fordulok. Felemelem a pálcám, s halkan elsuttogom a „Stupor” szócskát, melynek hatására egy piros fénysugár indul meg a szobrok mögé, ám hogy talál-e vagy mellémegy arról fogalmam sincs.

(http://img857.imageshack.us/img857/609/rico.png)

Nem nevezném magam gonosznak. Legalábbis nem úgy gondolom, hogy „hűha, de súlyos” átkot küldtem rá. Azért viccesnek találom, ahogy a padlóra kerül, de nem nevetek. Talán csak magamban. Mindössze egy elégedett mosoly ül ki az arcomon. Minden egyes mozdulatát figyelem. Egy nagyot sóhajtok, amikor varázspajzsával kioltja a drága kis madaraim életét. A vigyor eltűnik, a szemöldököm pedig felszökken, jó magasra. Elfintorodom.
- Protego, huh! Vicces vagy, de nagyon.
Hallom, hogy hozzám szól. Honnan a francból tudhatja, hogy mardekáros vagyok? Mi ő? Egy látó? Röntgen szemei vannak? Kiszimatolja a mardekárosokat? Bárhogyan is legyen, jól tippelt. Tök véletlenül, de beletrafált. És milyen cuki? Ellenfélnek tart. Nagyon helyes! De vajon mit akar mondani azzal, hogy nem éri be szép szóval? Nevetnem kell. Csak nem fenyegetni akar? Ettől minden még viccesebbnek tűnik. Úgy döntök, hogy itt az ideje a következő rontásra, amikor félhomály fedi be a folyosót.
- Mekkora egy ünneprontó ez? - mondom magamban, majd elrakom a tükröm. Sajnos már semmi haszna. Pedig jó szórakozás volt. Játék? Elég gonosz, de szerintem az egész az. Lehet, hogy csak én mulatok, de ez miért lenne rossz? Nekem nem az, tehát nincs gondom. Hogy Ashmore-nak tetszik vagy sem már nem az én dolgom. Nem tehetek róla, ha az emberek pesszimisták és nem látják a dolgok vicces oldalát. Hülye leszek egy mugli gondjaival foglalkozni. Mintha nekem nem lenne elég problémám. Lehet, hogy hiszékeny vagyok, de féleszű nem.
Hallom, hogy mozog, és mivel nem látok semmit, így én is elindulok. Még mindig a pillérek mögé bujkálok. Attól, hogy félhomály uralkodik a helyiségen, nem azt jelenti, hogy nem láthat meg.
Már megint hozzám beszél. Vívni akar? Jaj, Merlinem. Hogy ezek a muglik milyen szórakoztatóak. És még azt hittem magamról, hogy naiv vagyok. Biztos vagyok magamban, és tudom, hogy győztesként kerülnék ki a csatából, ha előbújnék. Nem szoktam hozzá, hogy én legyek a második, bár akadt pár alkalmam a gyakorlásra. Hiába. Engem nem vesztesnek neveltek.
Miközben óvatosan lépkedek, azon gondolkozom, hogy vajon Ashmore akkor is olyan bátor és harcra kész lesz, ha megtudja, hogy ki az ellensége? Vagy csak a szája jár, és pusztán azt szeretné, hogy semmi küzdelem nélkül beadjam a derekam? Nem csodálkoznék el, ha így lenne. Késő este van. Egy hosszú nap áll mögöttünk, legalábbis mögöttem. Én is mennék, de ha le kell buktatnom magamat ezért, akkor inkább keresek egy másik kiutat.
Fogalmam sincs, hogy merre járhat, és igazából nem is érdekel. Most éppenséggel más célom van, mégpedig kijutni innen, természetesen anélkül, hogy észrevegyen ez a félkegyelmű.
Körbenézek, majd gyorsan az egyik szobor mögé bújok. Háttal állok neki, és egy pillanatig így maradok, majd miután bebizonyosodtam róla, hogy még mindig nem buktam le megfordulok. Leguggolok és azt próbálom kitalálni, hogy merre lehet az üldözőm. Nem látok senkit. Talán feladta és elment? Felállok és higgadt vérrel elindulok a rejtekhelyet nyújtó szobor melletti műalkotás felé.
Egy piros fénycsóva... Valamilyen furcsa érzés járja át a testemet. Elgyengülök és érzem, hogy a lábaim nem bírják el a rájuk nehezedő súlyt. Minden másodpercek alatt történik. Az arcom a hideg padlóhoz ér, majd minden elfeketedik. A sötétség mindent beborít...

Egy Álmos Kislánynak!

Örjítő lassúsággal peregnek a másodpercek, szinte óráknak tűnik, míg átkom beér a szobrok közé, s elveszik a félhomályban. A vakító vörös fény kihúnyása néhány másodperces sötétséget bocsájt rám, azonban látásom visszatérte után újra ébren figyelek. Hiszen nem tudom, hogy célba találtam-e, esetleg mellé lőttem, talpon van-e még ellenfelem, vagy az átok hatására feldobta a bocskorát, mint részeg juhász egy pofon után a kocsmában. Éber figyelésem azonban semmiféle eredménybe nem torkollik. Nem röppen fel semmiféle átok ellenfelem pálcájából, s nem is repít a falnak egy újabb adag madárraj. Ez azonban nem jelenti azt, hogy győztem, lehet, hogy kedves ismerősöm csak arra vár, hogy lankadjon a figyelmem, s elbízzam magam. Majd jöhet az átok, és én már csak reggel ébredek fel, rajtam nevető diáktársaim körében. Utána pedig jöhet az átnevelő szoba, és egyéb szankciók, hogy kedves barátaink bebizonyíthassák a sárvérűek bénák mindenben, s tényleg a varázsvilág pórnépe akiket egy magasabbrendű könnyűszerrel legyőz. Ezt pedig nem szabad megengedni, úgyhogy kénytelen vagyok itt győzni, s bár akkor senki sem fog tudni semmiről, s csak a folyosó képei őrzik meg az itt történteket, s természetesen egy normálisabb tanár és prefektusok. Azonban a nagy semmi arra enged következtetni, hogy valami olyasmi történt amire nem számítottam. Ki tudja, talán meglógtak az orrom előtt míg így magamban elmélkedtem, s ezáltal teljesen felesleges volt az egész gondolatmenet. Lassan lopakodva indulok el a szobrok mögött rejtőző sötétség felé, pálcámat magam előtt tartva, minden eshetőségre készen állva. A centiméterenként fogyó távolsággal együtt csökken az érzésem, hogy ostoba módon egy támadás fog érni, s belemászok valami hülye csapdába, azonban a szervezetembe bekerült adrenalinnak köszönhetően érzékszerveim tökéletesen működnek. Talán ezért is pillantom meg rögtön a földön fekvő alakot, aki nem lehet más mint a kedves kis úriember barátom aki megviccelt a madarakkal. Azonban következő pillantásra olyan helyzet áll elő, ami teljesen megváltoztatja a dolgok menetét. Az úriember ugyanis egy hölgy, s jelen pillanatban békés ájulásban fekszik a folyosó hideg padlóján, köszönhetően annak, hogy átkom telibe találta. Így azonban már teljesen más a helyzet, s a dologról senki sem tudhat, hiszen mit szólnának hozzá, hogy sikerült legyőznöm egy lányt. Viszont ha egyszer én okoztam ezt az állapotot, akkor kénytelen vagyok rajta segíteni, még akkor is ha mardekáros. S ha felébresztem akkor ráadásul bármi megtörténhet, ilyen állapotban akár reflexszerűen is az arcomba kaphat,s akkor esélyem sincs védekezni. Éppen ezért pálcám egy intésére apró kötél fonja össze csuklóit, persze nem túl szorosra, hogy még véletlenül se sebesítsem meg a kis kacsókat. Pulóverem lekapom, s összehajtogatva, fejét óvatosan felemelve alá teszem, hogy ne a hideg földön kelljen feküdnie. Talán ha egy ismerősöm látna elcsodálkozna rajta, hogy ilyen kedves vagyok egy mardekárossal, de nézeteim szerint a nőkkel mindig finoman kell bánni, függetlenül attól, hogy hova tartoznak, melyik oldalon állnak. Mikor mindent befejezek, felkapom a földre ejtett pálcám, s a lány mellkasának szegezve mondom ki a varázsszót – Stimula- A varázslat ha minden jól megy magához téríti az áldozatot, azonban az első pillanatokban még enyhe szédülést fog érezni. Mivel minden el van rendezve, hátradőlök, hátamat, s fejemet a falnak támasztva. A pálcám a kezem ügyében, a másik pedig úgyis el van gurulva valahova. S várom, hogy az előttem fekvő szépség visszatérjen az öntudat kínzó, s fájdalmas síkjára.

(http://img857.imageshack.us/img857/609/rico.png)

A szemhéjam felpattan. Fáj a fejem, és a karom. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Körülöttem sok-sok ember mászkál. Mindenki kikerül, szinte olyan, mintha nem is lennék ott. Feltápászkodom és körbenézek. Nem ismerős a hely és azt sem tudom, hogy hogy kerültem ide. Elindulok, és nem érdekel, hogy hova megyek. Igazából arra vagyok kíváncsi, hogy miért és hogy jutott el erre a helyre. Velem szemben ismeretlen emberek tömege jön. Mögöttem is ismeretlenek. Egyetlen egy ismerős arcot sem látok. Fürkészem az emberáradatot. Olyan ijesztő, ahogy együtt közlekednek, mint egy rosszul rendezett sereg. Ki akarok jutni innen. Nem kapok levegőt, olyan, mintha össze akarnának nyomni. Egyszer csak egy óriási robbaj hallatszik. Az emberek elkezdenek sikoltozni, menekülni. Én meg csak állok és figyelem az egészet. Nagyjából, mintha ott sem lennék.
Egy út jelenik meg előttem. Végignézek rajta, de nem látom a végét. Kíváncsiságom hajt, így hát elindulok. Körülöttem zűrzavar van, de engem nem érint. Mindenki búvó helyet keres. Sikoltozások, gyereksírás, szenvedés tanúja vagyok. Ne teszek semmit, még a pálcámat sem veszem elő. Csak megyek az úton, arra várva, hogy a végére érjek.
A hosszú gyaloglás után az elérem a célomat. Hitetlenkedve nézek. Öröm fog el. Előttem a nagyapám áll.
-   Nagyapa! – szólítom meg. Elindulok felé, szinte rohanok. Egyszer csak egy színes fénycsóva éri. Megdermedek. Nézem, ahogy a teste kővé mered, majd lassan a földre rogy. Könnyek öntik el a szememet. Összeszorul a gyomrom. Elő akarom rántani a pálcámat, de nem találom. Nincs nálam. Keresem a tettes, de már elment. Nincs sehol.
A nagyapámhoz rohanok, majd letérdelek mellette. A kezemmel alátámasztom a fejét a másikkal pedig megfogom a tenyerét. Két óriási könnycseppem a talárjára landol. Nagyapám csak mosolyog. Biztos vagyok benne, hogy tudja, mit érzek. Neki az is elég volt, ha a szemembe néz. Mindig azt mondogatta, mindig onnan tudja, hogy baj van, hogy a szemeim elveszítik a csillogásukat.
Érezem, hogy az ujjai a tenyeremet szorítják, és én is azt csinálom. Erősen kapaszkodom a kezében. Nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy elmenjen és magamra hagyjon.
A sikoltozások, a sírás, a robbajok és a zaj kezd elmosolyodni. Egyre halkabbak és halkabbak lesznek, míg végül teljesen el ne tűnnek. Csak nagyapám van velem. A menekülő emberek eltűnnek, és már csak ketten vagyunk. Nem sokáig. Nagyapám arca kezd elmosolyodni, elhalványodni. Egyre gyengébbnek érzem a markolását.
-   Ne! Kérlek, ne menj el! Ne hagy magamra! – kérlelem, de nem válaszol, csupán biztatóan mosolyog. Mintha azt mondaná, hogy nincs rá szükségem, egyedül is menni fog. De ez nem így van. Igen is szükségem van rá! A tanácsaira, a jelenlétére.
Nézem, ahogy alakja egyre fakóbb lesz, míg végül teljesen átláthatatlanná nem változik és eltűnik. Óriási könnyek szállingóznak az arcomon. Csak ülök a sötétségben és nem mozdulok.
A fejem elkezd sajogni és fázom. Nem látok semmit. Valami hidegen fekszem. A tenyeremmel megérintem, és rájövök, hogy alattam kőpadló van. Hallom a saját nyöszörgésemet. Képtelen vagyok felállni, a testem nem engedelmeskedik a parancsaimnak. A bal kezemet a fejemhez emelem. Érezem a könnyel nyomait. Nem tudom kinyitni a szemem. Próbálom, de olyan, mintha tonnák nehezednének a szemhéjaimon.
Pár kísérlet után végre sikerül résnyire nyitnom a szememet. Nem látok túl jól, mi több! Minden enyhén homályos.
-   Hol vagyok? – kérdezem meg halk hangon. A kérdés inkább úgy hangzik, mint valami nyöszörgés, és nem úgy, mint egy mondat. Vajon egyedül vagyok?

Elena

Talán senki nem nevezné a legkedvesebb esti foglalkozásának, hogy egy ájult hölgyre vigyázzon egy nappal is eléggé kihalt folyosórészen. Ha mindehhez hozzávesszük, azt hogy az illető hölgy Mardekáros, aki meg vigyáz rá az a zöldek szemében teljesen szánalmas Hugrabug ház nemes tagja, s a helyszín közel van a kígyók hálókörletéhez, nos egy esetleges másik őrjárattal való találkozás nagyon lincshangulatot idézne elő. Az pedig akár az iskolából való eltanácsolásomhoz is vezetne, ha nem valami sokkal rosszabbhoz. Mégis kénytelen vagyok maradni, hiszen nem lenne tisztességes embertársammal szemben, ha csak úgy itthagynám a hidegen feküdni. Ha pedig emlékszik kivel találkozott, mielőtt kiütötték, akkor is eljutnának hozzám, és nem lenne sokkal rózsásabb a helyzetem. Prefektusi mivoltom ide vagy oda. Így tehát kénytelen vagyok itt maradni, s megvárni, míg varázslatom hatására, vagy anélkül magához tér, és fel tudom kísérni a gyengélkedőre, ha esetleg komolyabb baja lenne.
Pedig nem így terveztem az estémet. Az őrjárat végeztével szépen visszatértem volna a klubhelyiségbe, s egy kiadós alvás után készülhettem volna a kviddicscsapat edzésére. Manapság minden lehetséges időpontban edzést tart az új csapatkapitányunk, a következő meccsen ki akarja köszörülni a Hollóhát ellen elszenvedett vereséget, és végülis igaza van, ugyanis ha nyernénk, akkor még lenne esélyünk a kupa behúzására. A kényelmes, puha ágyikó helyett azonban most itt ülök, s a lassan ébredező lányt figyelem. Kezd magához térni,azonban látszik rajta, hogy nagy fájdalmai lehetnek. Még magam is meglepődöm, mikor már szinte szeretettel simítok végig az arcán. Egy másik szituációban sosem csinálnék ilyet egy Mardekárossal, azonban jelen helyzetben nem más, csak egy lány, akinek az én hibámból vannak fájdalmai. Bár ebben a helyzetben nem igazán nevezhetném magam hibásnak, hiszen egy láthatatlan ellenféllel párbajoztam, s csak teljesen véletlenül találta el a rászórt átkom. Apró mozdulatok, nyöszörgés, és egy csak félig hallható kérdés.
- Biztonságban – ez az első szó, ami kicsúszik a számon nem teljesen megfelelő. Megpróbálna felülni,azonban szelíden visszanyomom - Várj még egy kicsit. Eltalált egy kábító átok, és még nem tenne jót, ha nagyon mozogni próbálnál. Pihenj még, s a szédülés is el fog múlni. Bizz bennem. – Egyelőre a vállainál tartom a kezem, hogy ha kérésem ellenére mégis megpróbálna felülni akkor visszanyomhassam. – Ha egy kicsit jobban leszel, akkor felkísérlek a gyengélkedőre, az a legbiztosabb az egészben. Nem venném a szívemre, ha valami komolyabb bajod származna. - Egyik kezem a feje alá csúsztatom és gyengéden megemelem, miközben a másikkal a pálcám a szájához tartom. – Innod kell egy kicsit, és mivel nincsen nálam semmiféle pohár, ezért kénytelen vagyok ilyen módszerhez folyamodni. – Ha hallgat rám, és kinyitja a száját, akkor egy „Aquamentivel” egy kis vizet varázsolok elő. Lassan kezdek megnyugodni, egy kis remegés fog el, ahogy a szervezetem abbahagyja az adrenalin termelését. Innen már az én szerepem a gyengélkedőig fog tartani, s szerencsémre senki nem járt még erre.

(http://img857.imageshack.us/img857/609/rico.png)

A szörnyű rémálomnak vége, kezdek magamhoz térni. Úgy érzem, mintha a földdel egyenlítettek ki volna. Még mindig fázom, és a testem még mindig nem engedelmeskedik az agyam parancsainak. Fekszem, magatehetetlenül. Érzem, ahogy valaki megérinti az arcom, ami egy kicsit megnyugtat, hisz tudom, hogy nem vagyok egyedül, de egyben aggaszt is. Fogalmam sincs, hogy ki van mellettem, és hogy mit akar tőlem. Elfordítom a fejem, csak hogy ne érezzem az ujjakat.
Bár sikerült kinyitnom a szeme, csukva tartom őket. Még a legkisebb fényre is érzékenyek az íriszeim. Pislogok, hátha attól jobban leszek, vagy esetleg rendben is jövök. Nem igazán válik be, amitől egy kicsit bepánikolok, de a riadalom nem tart sokáig, hisz az előttem lévő kép egyre tisztább, míg végül meglátok egy hugrabugost.
Össze vagyok zavarodva.
Választ kapok a kérdésemre. Próbálok visszaemlékezni, rájönni, hogy mi történt, de a nagyapámról szóló rémálom és az előzmények összemosódnak. Fel akarok állni, de Rico visszanyom, miközben egy hosszú monológot nyom le. Felháborító, amit mond. Az élet megtanított, hogy senkiben sem bízhatok, csak magamban. Ne is várja el, hogy azt csináljam, amit akar, vagy hogy bízzak benne.
Egy lendületes mozdulattal eltávolítom a kezét a vállamról, talán egy kicsit túl lendületesre sikerül, mert, ahogy a karom az övéhez ér, enyhén elkezd fájni.
-   Ne nyúlj hozzám! – szólok felháborodottan, majd ismét megpróbálok feltápászkodni. Rájövök, hogy a hugrabugosnak igaza van, így hát csak felülök, hisz tényleg szédülök. A z arcomra rakom a tenyereimet, és ott tartom őket, remélve, hogy a szédülés elmúlik. Lassan jobban leszek, és megkísérletezem a felállást. Amikor felegyenesedem, az az érzés támad rám, hogy mindjárt ismét a padlóra kerülök, de nem hagyom magam, és a mögöttem lévő oszlopnak dőlök. Ujjaimmal az arcomon a lehajtott fejemet támasztom. Szemem összecsukva, közben különböző képek villannak fel, amiket szorgosan összekötni próbálok, míg végül teljes nem lesz a kép.
-   Megátkoztál – pillantok Ricora. Dühös vagyok, belülről meg úgy fortyogok, mint üstben egy bájital – [color=339900]Most meg segíteni akarsz?[/color] – folytatom a kérdezősködést. Lángolok a haragtól. Érzem az oszlop hidegét a tenyerem alatt, ami pillanatnyilag jól esik.
-   Mit képzelsz magadról? Hogy van merszed megátkozni egy aranyvérűt? – kérdem tovább. Az utolsó mondatból pedig kihagyom azt, hogy mardekáros vagyok, bár hozzátehettem, talán akkor az egész súlyosabban hangzott volna.
-   Nem is tudtam, hogy ki akarod rúgatni magad. Csak szólnod kellett, elintéztem volna neked, ha egy kis szabad időm adódik, de tudod mit? Kezdj pakolni!
Ezzel hátat fordítok neki. Remélem komolyan vette, amit mondtam. Lehet, hogy azt hiszi, beárulom valamelyik Professzornak. Nem baj, hadd féljen. Egyébként meg nem vagyok annyira meggondolatlan, hogy beköpjem valamelyik Professzornak, hisz akkor az illető megkérdezné tőlem, hogy mit kerestem a folyosókon takarodó után. Ezen kívül nem szeretek másokat is belerángatni a saját problémáimba. Kivéve, ha nem arról van szó, hogy keresztbe teszek annaknek.
A hálókörletem felé veszem az irányt. Ajánlom neki, hogy ne induljon el utánam, különben anyám sírjára esküszöm, hogy megátkozom és macskaeledelt csinálok belőle.

Köszönöm a játékot! :)

Morrison

Amint kilépek a klubhelységből, azonnal elkezd kitisztulni a fejem. Egy kis séta jót fog tenni, bár nem árt igyekeznem. Unottan hajtom hátra a fejem, majd vállaimhoz érintve füleimet, félkört írok le vele. Nem lesz gond. Ötven galleon a tét, nem hibázhatok. Ryan valamiért most kivételesen pénzben, nem is kis tételben fogadott velem. Nem mintha a kudarcban az a néhány kis arany elvesztése zavarna. Sokkal inkább az, hogy ezzel valahogy alulmaradnék vele szemben.

"- Mi olyan különleges benne? Hagyj már… Dee csak egy liba. Ismerem pelenkás kora óta. – húzom a szám, majd egyszer csak azt veszem észre, hogy unokabátyám arca megváltozik. Tekintetébe sötétség kúszik, ajkai elvékonyodnak. – Ugyan kérlek, ne kezdd. Nem vagy egy hősszerelmes típus. – csak rántott egyet a vállán, és továbbra is ugyanúgy meredt rám. Ekkor jött a feketeleves. Előadta, hogy nekem nincs jogom az Ő nőjét (mintha Deirdre egyáltalán az lenne…) szidni és fejezzem be. Az agyam megáll komolyan!
- Nevetséges vagy. – sziszegtem a végére már magam is morcosan. Jobban ismerem azt a lányt, mint ő és pontosan tudom, hogy mennyire kétszínű, önző és gyerekes. – Morrison sokkal inkább hozzád való. Miért nem folytatod vele azt a viszonyt? – na, ez volt az a pont ahol megéreztem, hogy jobb ha befogom a szám, ugyanis Wallbrick karja már vészesen emelkedett. Néhány perccel később az én ujjaim is ökölbe szorultak, amikor arra próbált rávilágítani, hogy nekem még nem sikerült beszédíteni az ágyamba Laetitiát. Mert nem is akartam. Eddig. Ugyanis (szokásunkhoz híven) fogadást kötöttünk, hogy nekem sikerül-e Ryan mutatványa, azaz el tudom-e érni, hogy Morrison a közelébe engedjen. Nem kihívás."

Most, hogy a terv kivitelezési fázisához érek, valahogy mégis elönt a bizonytalanság. Hanyagul beletúrok a hajamba, és valamivel gyorsabban elindulok a folyosó felé. Oda, ahol elvileg Morrison már öt perce várja Ryant. Valahogy el kellett csalni egy olyan helyre, ahol nem lesznek túl sokan, és talán tudok vele beszélgetni; így az unokabátyám megbeszélt vele egy találkozót, amire aztán nem megy el. Helyette Miss Morrison belém fog botlani. Kaján vigyorra húzódik a szám, ahogy elképzelem a várakozástól igencsak paprikás hangulatba került lányt. De majd megoldom ezt is. Az, hogy éppen kicsit morcos, nem akkora probléma, mint ha vele lenne valamelyik kis barátnője.
Kényszeredetten levakarom a mosolyomat az arcomról, elvégre én nem tudom, hogy ő ott van. Véletlen lesz a mi kis találkozásunk. Út közben, bármilyen hiúnak is tűnhetek tőle, még utoljára megpróbálom megnézni magam egy visszatükröződő fémfelületen. Nyakkendőm meglazítom, egyik kezem a zsebembe dugom. Elégedetten hümmentek, majd igyekszem a lehető leggyorsabban odaérni a folyosóra, ahol elvileg a lány van. Remélem még nem ment el, mert akkor fölöslegesen kértem szívességet Ryantől. És mint tudjuk, az a legdrágább dolog. Befordulok az utolsó sarkon, ujjaim közt szórakozottan pörgetem a pálcám. Jobb is így, legalább idegességemet palástolhatom valamivel.
Hát ott van.
A torkom összeszorul, elvégre mégiscsak ez lesz életem eddigi legnagyobb csatája. És ha sikerrel járok… legnagyobb diadala is. Ajkamon óvatos, már-már üres mosollyal közelítek felé, de egyáltalán nem vágok meglepett arcot. Minek? Ha azt gondolja így lett a dolog kitervelve, akkor egészen jó a logikája. Amúgy meg miért is lepődnék meg azon, hogy a kastély ezen szárnyában egy háztársammal futok össze? Egyre csak közelítek felé, mégsem szólítom meg. Szemlátomást várt valakit, aki nem én vagyok. Nem messze tőle aztán megállok, és hátam a hideg kőfalnak vetve, hamiskás félmosollyal tekintek le rá.
- Morrison, drágám? Hát te itt, egyedül? – kuncogom el magam a tőlem megszokott, gyakran félreérthető rosszindulatú mellékzöngével. Nem akarom kiakasztani, de azért az is benne van a pakliban.

[ Raleigh ]

− Gebedj meg, Wallbrick!
Ha nem legalább tíz perce várok rá, akkor egy sem. Hogy merészeli, hogy van képe egyáltalán késni? Lehet, hogy Deveraux elnézi neki az ilyen apróságokat, de én nem.
Vicsorogva pillantok az órámra. Ha kerek tíz percen belül nem ér ide, jobban teszi, ha az elkövetkező egy hétben nem jön a közelembe, és lehetőségei szerint úgy próbál elkerülni, ahogy, és amennyire csak tud, különben leátkozom a nyamvadt vigyorgó fejét.
Dühösen toppantottam egyet, majd keresztbe fontam a karjaim, mutatóujjaimmal dobolva a felkaromon.
Ezért esküszöm, megnyúzom!
Lehunytam a szemeim, és megpróbáltam megerőltetni az agyam: valami szépre gondolni, mielőtt a csinos kis arcom szétrobban az idegtől. Nem mutatna jól, ha lerobbanna az agyam. Először közli velem, hogy volt nincs játszótársam, aztán benyögi mekkora hatalmas nagy átalakulás kezdődött el benne, és utána még van képe kijelenteni, hogy Deveraux változtatta meg. Na persze. Hiszem, ha látom.
Nem nagyon tudott meghatni, hogy szájhúzgálva fogadta, amikor kijelentettem: bárcsak tehetném, de ismerve őt, képtelen vagyok maximum egy hónapnál többet jósolni nekik. Nem azért, mert Deirdre csúnya lenne. Egyáltalán nem az, és bármi rosszat is vágtam Wallbrick, vagy az ő fejéhez, az nem féltékenységből volt. Illetve igen, de nem rájuk.
Hanem arra, hogy én még mindig egyedül vagyok, akár a kisujjam, amióta Fitzroy megszűnt létezni. Másoknak miért sikerül minden?!
Lehet, hogy igaza van apámnak, és sokkal jobban járok, ha nem ilyen gyerekes hülyeségekre fecsérlem a drága időm. Nem tudnak nekem itt olyan jó alapanyagot mutatni, akire azonnal rávágnám a holtodiglant-holtomiglant.
Márpedig az baj.
Ahogy a sarok felé néztem, és megpillantom menő-csávó-vagyok Raleigh-t, felfordult a gyomrom. Persze, ennek is pont most kell erre járnia? Ezek a Wallbrickék valami hihetetlenek. Az egyik most épp hősszerelmest játszik, mert elment az esze – ki tudja meddig, a másik meg szimplán nagymenőnek képzeli magát. Egyik jobb, mint a másik. Mondjuk… laza-vagyok Raleigh legalább nem olyan félkorcs, mint az unokabátyja. Ettől azonban hiába képzeli nagyobb halnak magát, a szememben ugyanolyan mint Ryan.
Vigyorog. Különben is mit vigyorog már megint?
Az órámra pillantva konstatálom, hogy a maradék tíz perc is kezd letelni. Ahogy megint Raleigh-re pillantok, szörnyű gyanú kúszik be az agyam egy szabadon maradt zugában, amit aztán rögtön el is hessegetek. Nincs ezeknek annyi eszük, hogy összedolgozzanak. Mondhat nekem Wallbrick bármit arról, milyen jóban vannak a haverjával, engem aztán nem etet meg.
Jut eszembe milyen vicces. Menő-csávó Wallbrickkel, és Deverauxal is rokonságban van. Fúj, mi lenne, ha kiderülne, hogy nem Royalon múlna a galambok turbékolása, hanem a géneken. Merlinre, mekkorát röhögnék.
De előbb még Damereivel kellene kezdeni valamit. Rosszkor van rossz helyen.
Már épp nyitnám a szám, hogy ezt a fajta megjegyzésem majdhogynem szó szerint, amikor megáll, és megszólal.
Felvont szemöldökkel pillantok fel rá. Egész zavaró, hogy majdnem akkora mint egy ajtó, de azért próbálok harciasan meredni rá.
− Nem emlékszem, hogy a drágád lennék Raleigh! – dőlök neki karbafont kézzel a közlekedőnek – Szerintem összekeversz valamelyik libáddal. – tettem hozzá metszőn. – Különben is, mit csinálsz itt? – kérdeztem égnek emelve a tekintetem – Csak nem Wallbrick küldött, hogy bocsássam meg neki, amiért késik?

Morrison

Csak fél szemmel, alig észrevehetően követem minden mozdulatát. Mint azt sejtettem, nem kifejezetten örül az érkezésemnek, sőt már az előtt dühös volt. Mélyet sóhajtva megmozgatom kicsit a vállaim, és kihúzom a kezem a zsebemből, majd a tarkóm alá helyezem, ahogy a falnak dőlök. Oldalra biccentett fejjel nézem, ahogy a lány megtudakolja a csuklójára csatolt kis szerkezettől, hogy mennyi az idő mostanság. Mindig meglepetten tapasztalom, hogy valaki még hord ilyesmit, mert nekem egyáltalán nem szokásom. Az idő múlása úgyis az események minőségétől függ, és nem fogok csak azért félbehagyni egy számomra kellemes tevékenységet, mert két hülye mutató éppen nem úgy áll, ahogyan kellene.
Elégedetten mosolyodok el, amikor igencsak meg kell emelnie az állát ahhoz, hogy a szemembe nézhessen. Bizony, ilyen szép nagyra nőttem. Egészen csinos arca lenne ennek a viperának, ha nem húzkodná folyton a szemöldökét. A helyében aggódnék amiatt, hogy egyszer még úgy marad. Amilyen kis harcias, eszemben sincs elpakolni a pálcám, de az övét is nála hagyom. Még. Csak azért, hogy érezze a törődést, és hogy egyáltalán nem félek tőle. Megvan mindkettőnknek a maga híre, és nem vagyok benne biztos, hogy el lehet dönteni, melyikünké a rosszabb. Ahogy a közelébe kerülök, alig másfél-két méternyire, megérzem a parfümének illatát. Markáns, parancsoló, csaknem tolakodó ez az aura, ami körüllengi a lányt, mégis hozzá tökéletesen illik.
- Morrison, nekem mindenki a drágám. Nincsenek libáim, de ha gondolod, lehetsz te az első! – rövid kacsintás után elvigyorodok önelégülten, majd behunyt szemmel kicsit ellazulok a fal mellett. Mire újra kinyitom a szemeim, már a szemközti falnak dőlt ő is, és onnan pillog felém. Csak amolyan elérhetetlen Morrison módra, ahogy szokott. Nem gondoltam, hogy sétagalopp lesz, de Merlinre, el nem tudtam képzelni, hogy tényleg ekkora sárkány, mint amekkorának Ryan leírta. Egy pillanatra csalódottságom egy kóbor szájhúzás erejéig ki is ül az arcomra.
- Wallbrick? Nem tudok róla, hogy éppen veled találkozna. Ahogy bóklásztam, láttam őket Deveraux-val egy sötét kis sarokban. A helyedben nem várnék rá. – kuncogok fel mélyen, és sokat tudóan. Ha még nem akadt ki teljesen, akkor most tetőzni fog. Illetve remélem, hogy ennél már nem lesz még dühösebb. Elvégre könnyítenem kellene a dolgomon, nem nehezíteni.
Elgondolkodva nézek végig a lányon, ahogy ott áll a falnak dőlve. Ha a világ legkedvesebb, legaranyosabb és érzékenyebb teremtése lenne, akkor sem hinném el róla, hogy az. Vonásai nemesek, már-már arisztokratikusak. Biztos csak bebeszélem magamnak, de az a nagyfokú arrogancia, ami általában sugárzik belőle, szinte vele született. Elvégre Ő aranyvérű, fölötte áll a legtöbb varázslónak és boszorkánynak, már ami a ranglétrát illeti. Unokahúgom egyik legfőbb példaképét tisztelhetem benne, de Merlin látja lelkem, nem értem miért akar ő is ennyire hideg lenni, mint egy jégtömb. Dee sem tökéletes, de én még emlékszem arra a boldog, gyermeki mosolyra, ami gyakran kiült a kis pofijára, valahányszor csak meglátogattuk. Morrison vajon tud egyáltalán mosolyogni? Mármint úgy szívből, hogy azokba a fagyos szemekbe is valahogy belekússzon némi kis meleg fény?
- Amúgy meg, miért is vártad te itt Ryant? Csak nem vissza akarod szerezni a kis játékodat, Letty? – tekintetem üres, semmitmondó. Szám sarka gúnyos mosoly felé görbül, miközben újra elkezdek a pálcámmal foglalatoskodni, és apró köröket írok le vele, melynek nyomán halványkék kis szikrák pattognak ki a hegyéből. Kétlem, hogy támadásnak venne ilyesmit, elvégre nem egyszer láttam már a klubhelységben őt is, ahogy szinte megbűvölve nézte a saját kis szikráit. Nem tetszik, hogy a szemközti falat szúrta ki magának, hogy majd onnan beszélget, de végül is elég keskeny a folyosó, hogy ha úgy tartja kedvem, fél lépés után már meg is érinthessem. Amit persze nem fogok, mert hallottam már olyan balfékekről, akik Laetitia gondoskodásának hála a gyengélkedőn forraszttathatták össze pórul járt ujjaikat. Aki van olyan ostoba, hogy egy (bármennyire is távol áll tőle ez a jelző) hölgy felé az engedélye nélkül nyúl, az megérdemli, hogy megleckéztessék.

[ Raleigh ]

− Ezt sértésnek vettem – pillantok rá hűvösen – Csak nem gondolod, hogy pont egy olyannal kezdenék, mint te? – csóválom a fejem elnézően.
Most komolyan azt hiszi, szeretném, ha lenne közöttünk bármi is? Talán, ha nem lenne Wallbrick rokona, nem nézne ki ilyen átkozottul helyesen, én nem lennék olyan, amilyen, és Fitzroy hiánya nem gyakorolna rám olyan hatást, amit nem kellene, most minden bizonnyal az alsóneműmbe olvadnék. Pont az ilyenek a gyengéim – legalábbis külsőleg.
De ez a fiú pontosan ugyanolyan, mint Wallbrick. Márpedig az nem túl jó ómen. Nem szeretnék egyfolytában a hátam mögé figyelni.
Igazán érdekelne, miért kellett teljesen véletlenül pont erre tévednie, és amikor erre azonnal rá is kérdezek, amint alkalmam adódik rá, majdnem azt a választ kapom, amire onnantól kezdve számítottam, hogy ő megjelent, és Ryan a szokásosnál is többet késett.
Lehunytam a szemeim. Valahogy muszáj összeszednem magam. Nem az a baj, hogy nincs itt, elvégre nem bájcsevegni akartam vele, sokkal inkább tanácsot kérni. De úgy látszik, ezek egy pillanatra nem tudnak egymástól elszakadni Deveraux-val. Komolyan, amikor az embernek tényleg szüksége lenne valakire, akiben megbízhat…
Jellemző.
Beletúrok a hajamba, némiképp összeborzolva a tökéletesen beállított tincseket. Nem tudom mit mondjak az előttem állónak. Legszívesebben visszamennék a hálókörletbe, de valamiért olyan érzésem van, nem véletlenül ácsorog épp ott, ahol most van.
Nem furcsa, hogy nekem a rokonával kellene találkoznom, erre véletlenül Ő jelenik meg? Mi van ha helyette jött? Egyáltalán mit keres errefelé? Oké, a déli szárnyban általában a mifélénkkel lehet a leggyakrabban összefutni, na de kérem szépen. Ha egy kicsit nekiállok kirakózni azonnal kiszúrja a szemem, mennyi véletlen egybeesés történik ezen a szent helyen.
Ellazítom a vonásaim, veszek egy mély levegőt, mielőtt mosolyogva ráznám hátra a hajam, és a testsúlyom egyik lábamról a másikra helyezném.
− Nem is tudtam, hogy ennyi mindent megosztotok egymással – jelentem ki sokat sejtetően. Vajon Deveraux előtt passzolgatták egymásnak a csajokat? Igazán érdekelne, hogy bír egy hálókörletben meglenni egymással ez a két pojáca. Mindketten ki-ha-én-nem szívtiprók, és nem esnek egymásnak… fura.
Egyetlen probléma van csupán. Hogy nem feltétlenül az igazat, vagy épp nem a teljes igazságot fogom hallani tőle. Márpedig ha ilyen tervei vannak, jobb ha felveszi a pléhpofát, mert néhány keresztkérdésből azonnal kiszagolom, honnan fúj a szél.
− Nem túl sok közöd van hozzá… – pillantok bele újra a szemeibe. Azt akarom, hogy lássa – tudja, tényleg igazat mondok. Sokan sokfélét mondanak a hátam mögött, és valljuk be őszintén, a legtöbb pletykának bőven van igazságtartalma. De azt valahogy mindig elfelejtik, hogy egy dolog az, amit mondok, és megint egy dolog az, amit teszek. – De szeretném, ha tisztáznánk valamit egyszer, és mindenkorra. Wallbricktól nem akarok semmit. – mondom lassan és tagoltan, hogy minden egyes szó eljusson a tudatáig. Tény, van bennem egy halvány féltékenység, amiért én nem vagyok neki elég jó. De ugyanakkor nem vagyok annyira görény, mint amilyennek mondanak, és soha eszembe nem jutna keresztbe tenni nekik. – Felőlem azt csinálnak, amit akarnak. – vonok vállat egy lépéssel közelebb menve Raleighez. – Inkább arról énekelj, te mit keresel pont ilyenkor errefelé? Mert tudod, lehetek én paranoiás. Ugyanakkor Merlin tudja miért, de nekem itt valami nagyon gyanús. – öltök rá nyelvet gyerekesen. Aztán gondoljon, amit akar. Ahogy újra nekidőlök a falnak, aprót roppan a nyakam. Mostanában egyre gyakrabban fekszem el. Fintorogva nyúlok jobbommal a fájdalom forrása felé, és csendes szisszenéssel óvatosan masszírozni kezdem.
Ki kell cseréltetnem a párnám...

Morrison

Letty megjegyzését arra vonatkozóan, hogy Ryannel megbeszéljük a dolgainkat, szinte figyelmen kívül is hagyom. Persze, hogy megosztunk egymással dolgokat, elvégre hét éve össze vagyunk zárva egy szobába, másrészt ő az unokabátyám. Ha innen kikerülünk, akkor is fogok vele találkozni még akkor is, ha nem akarok. Szóval ez a nőkre jellemző megjegyzés még egy vállrándításra sem érdemes, így átsiklok fölötte.
Enyhén oldalra biccentett fejjel méregetem Morrisont, a semleges arcom összhatásán mindössze az érdeklődéssel teli szemeim rontanak. Soha nem kedveltem az olyan karakteres nőket, mint ő, most mégis valahogy el kell hitetnem vele, hogy tetszik nekem. Az meg nem megy anélkül, hogy alaposan megnézzem mije is van meg… hát igen. Mije nincs. Az arcát ismerem, sőt még a gyakran metsző, hideg szemeit is. Nem egyszer ültünk a klubhelység két különböző sarkában, és bámultunk egymás szemébe akár percekig anélkül, hogy ez bármit is jelentene. Egyszerű erőpróbák voltak ezek, melyek végén általában egyikünk gúnyosan elmosolyodva fordította félre a fejét. Csak egyszer látnám Laetitia arcán az őszinte mosolyt, egy olyat, amitől még azok a fagyos szemek is olvadozni kezdenek. Haján látszik, hogy tapintása selymes lehet, tincsei makacsságát azonban nem tudja elrejteni ezernyi rafinált konty sem, így (ha jól emlékszem) nem is nagyon szokott ilyesmivel próbálkozni. Okos lány. A kiengedett haj amúgy is sokkal jobban tetszik nekem. Vállára omló tincsei vezetik a szemeim, karja, mellkasa felé, ahol hála az iskolai egyenruhának és a talárnak nem sok látnivaló akad. Kár.
Szép lassan, tetőtől talpig végigmustrálom Morrisont, miközben kedélyesen pörgetem ujjaim közt a pálcám. Bizonyos pontokon megállva néhány pillanatig elgondolkodok, hogy megéri-e egyáltalán a fáradtságot, majd a felfedező út végére megfogalmazódik bennem a válasz is a kérdésre: talán. Egy próbát végül is megér, ha másért nem, hát azért az ötven galleonért, ami a tét.
Unott grimasszal lököm el magam a faltól, ahogy ő is tesz felém egy lépést, és már-már szánakozva tekintek le rá.
- Drágám, szerinted az engem mennyire érdekel, hogy Te vagy akár Ryan kivel és mit csinál? – rövid, gúnyos kuncogás után legyintek egy aprót – Merlinre, valahogy mindenki azt hiszi rólam, hogy érdekelnek más piti kis magánügyei.
Visszatelepedek a fal mellé, és elgondolkodva követem minden mozdulatát. Ő maga sem hiszi el, hogy magasról tesz Wallbrickre, és arra, hogy őt ilyen csúnyán ignorálja mostanában. Miért várja hát el tőlem, hogy bevegyem ezt a gyermeteg mesét, aminek annyi valóság alapja sincs, mint hogy a muglik tudják mi az a hoppanálás. Szinte szánom őt. Egy olyan öntelt, elkényeztetett lánynak, mint Letty hatalmas érvágás lehetett, hogy a nála fiatalabb Deirdre ilyen könnyedén kiverte őt a kissé csapodár Ryan fejéből, és száműzte őt a fiú minden gondolatából. Barátnő, és alkalmi partner nélkül ez a kis vipera bizony néha igencsak magányos lehet.
Mi másért ugrott volna Ryan hívására, és miért jött volna el ide, hogy találkozzon vele? Mérhetetlenül magányos, és módfelett unatkozik, véleményem szerint. Halvány, szinte kedves mosollyal lépek el a fal mellől, és pálcámat egy mozdulattal visszasüllyesztem a zsebembe. Egészen közel állok a lányhoz, és bal kezem nyújtom a válla felé.
- Megengeded? – mosolyom, és a hangsúly is udvarias, szinte távolságtartó. Persze a kérdés nem volt komoly, válaszát meg sem várva finoman ösztökélem arra, hogy forduljon egy kissé oldalra, hogy mögé kerülhessek. Ha nem teszi meg, akkor egyszerűen csak mellé állok, ha viszont hozzáférek sajgó nyakához, elkezdem finoman masszírozni. Az ilyesmiben jó vagyok, ráadásul remélem, hogy érintésemtől valamennyire csillapodik a benne lakó sárkány, és végre felfogja, hogy nem mindenki olyan, mint Wallbrick, aki élvezi, ha napjában háromszor-négyszer elküldik a fenébe, és egyfolytában vitáznak vele. Lassú víz partot mos.
- Miért jöttem ide? – mosolyodok el halványan, és halkan folytatom mondandómat – Mert pontosan tudtam, hogy itt leszel. Hallottam, amikor Ryan idehívott, aztán ma láttam őket az unokahúgommal összebújva. Tudtam, hogy itt fogsz ácsorogni egyedül, és eszemben sem volt hagyni, hogy egy magadfajta hölgy vonásai eltorzuljanak a dühtől, amiért faragatlan unokabátyám felültetett. – kedélyesen felkuncogok – Meg aztán nem volt sok kedvem megvárni míg ordibálva belépsz a klubhelységbe, hidd el, valahogy senkinek nem hiányzik a rikácsolásod.

[ Raleigh ]

Nem tudom eldönteni azonnal, hogy a stílusa megérne e annyit, hogy egyáltalán reagáljak rá. Mindazonáltal nem tudom letörölni a fintort az ajkam szegletéből. Semmi mással nem lehet jobban felbosszantani, mintha ugyanazt a hangnemet kapom vissza, amit otthon. Tudom, hogy nem vagyok egy ma született bárány. Tudom, hogy nekem is vannak bőven hibáim, de ez nem az a pillanat, amikor azt mondom: oké megérdemlem, elvégre én is bunkó voltam.
Mostanában valahogy semmi sem úgy alakul, mint ahogy szeretném, és ez az utóbbi időben egyre jobban idegesít. Nem Ryanre gondolok, egyszerűen nem értem, mivel vagyok kevesebb, hogy azt érdemlem, amit kapok.
És akkor még csodálkoznak, amikor komolyan fontolgatom, hogy legszívesebben átállnék a sötét oldalra. Nem kellene ilyen idióta dolgokkal foglalkoznom, ugyanakkor olyasmikkel sokkal inkább, amelyekre nem vagyok benne biztos, hogy igazán akarom.
− Ha nem érdekel, ne kérdezősködj, és nem fogsz olyan választ kapni, amire igazából nem is voltál kíváncsi – felelem égnek emelt tekintettel.
Komolyan, mit a francért kérdezte meg, miért is várom Wallbricket, ha nem érdekli, hogy keveredtem ide, és milyen szándékaim vannak, vagy épp nincsenek vele.
Fintorogva vettem tudomásul, hogy már megint úgy beszél velem, mint egy ötévessel, aki azt se tudja, merre van az előre. Utálom, amikor valaki így viselkedik.
Persze, nem mondom, bennem is van hiba, nem véletlenül nem találok magamnak senkit – elvégre: valljuk be őszintén, nehezen kezelhető, és elviselhető személyiségem van. Ugyanakkor úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy valaki vagy elfogad olyannak, amilyen vagyok az összes nyomorult hibámmal együtt, vagy sehogy. Márpedig ha nem hajlandó elfogadni feltétel nélkül, akkor nincs miről beszélnünk.
Nagyon kevesen tudják rólam, hogy egészen másmilyen is lehetek, ha akarok. Csak épp soha nem adott rá senki okot, hogy úgy viselkedjek vele, ahogy megérdemli. Egyedül Gary, és Damien volt erre képes, de azóta súlyos napok teltek el, én pedig nem az a fajta vagyok, aki képes várni a végtelenségig.
Pont, mint Wallbricknél. Ha Raleigh nem jött volna, minden bizonnyal már rég nem lennék itt. Levegő kell. Muszáj kiszellőztetnem az agyam.
Mély sóhajjal kezdek neki a nyakam masszírozásának. Mostanában mindig elfekszem, és iszonyú fájdalmaim vannak miatta reggelente. De egyszerűen nem tudok többé úgy aludni, ahogy szoktam: szétvetett lábakkal. Tökéletesen átszoktam az összegömbölyödött babapózba, aminek egyenes következménye, hogy valamelyik oldalt, mindig sikerül elfeküdnöm a nyakam.
Felvonom a szemöldököm, amikor Damerei felajánlja, hogy folytatja. Vonakodva bár, de engedem, hogy mögém kerüljön. Sosem szerettem a hátamat mutatni bárkinek is, de be kell látnom egy férfi kézzel sokkal jobban járok, mint a magaméval.
Ezt bizonyítva újabb sóhaj hagyja el az ajkaim. Teljesen rábízom magam, miközben arra gondolok, hogy mennyivel jobb lenne mindezt fekve, vagy legalább ülve folytatni. Elég nehéz ellazítanom magam, ha közben arra kell koncentrálnom, hogy ne csússzak össze. Ahogy Damerei finoman nyomkodja a nyakam, sikerül eltalálnia egy fájó pontot, amitől összerándulnak az izmaim, és megtántorodok.
Raleigh halkan beszélni kezd, én pedig minden türelmem, és maradék energiám összeszedem, hogy megpróbáljam követni. Az utolsó megjegyzését szánt szándékkal nem óhajtom kommentálni. Szépet nem tudnék rá mondani, csúnyát pedig nem akarok.
− Oh, micsoda Úriember. – mondom elismerően mindenféle gúny, vagy megjegyzés nélkül. Ha nem húzza el magát, ahogy óvatosan hátra fordulok, mélyen a szemébe nézek, és kissé félrefordítva a fejem melegen így szólok – Köszönöm.
Halvány mosoly fut át az arcomon, miközben megpróbálok visszafordulni. De azonnal le is apad, ahogy átvillan a bizalmatlanság első hulláma: mi van akkor, ha ezt azért csinálja, mert valami hátsó szándéka van?
Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy talán a legjobb lenne elslisszolni, de túl jól csinálja a dolgát.
− Mondd csak Raleigh. – próbálkozom hátulról indítva a kérdést – Nagyon jól esik, hogy ennyire megérintett, ugyan milyen rossz is lehet most nekem, de én ezt nem értem. Miért is? – próbálok meg kissé elhúzódni tőle, hogy lássam a szavaim hatását – Komolyan kíváncsivá tetté.
Ugyan már. Nem vagyok én olyan jó nő, sem pedig elérhetetlen, hogy pont velem kezdjen.

Morrison

Ahogy a lány nyakát masszírozom, érzem, hogy néha összerándul a kezeim alatt. Próbálok nem tolakodó lenni, és nem csinálok semmi olyat, ami az egyszerű fájdalomenyhítési misszión túlmutatna. Persze a hüvelykujjam néha indokolatlanul végigsimít a tarkóján, a haja vonalát követve, de talán ennyi még belefér részéről is. Meglepően megnyugtat engem is ez a kis fizikai kontaktus, noha nyilván sokkal kényelmesebb lenne, ha nem egy fal mellett állva nyomkodhatnám Morrison formás kis nyakát. Ha már itt tartunk, más körülmények közt nem csak a nyakát érinteném, hanem kezeim jóval szemtelenebbek lehetnének. Majd eljön ennek is az ideje, csak előbb meg kell szelídíteni. Mosolyra húzódik a szám, ahogy elképzelem ezt a kis vadmacskát izzadtságtól nedves fürtökkel, elpilledve kiterülni a párnák közt. Idő kérdése csupán, és talán lesz alkalmam gyönyörködni a teljesen kiszolgáltatott Laetitia látványában.
Váratlanul véget vet a kis játéknak, és megfordul, kezeimet nem húzom el, sőt jobbommal még végig is simítok a nyakán. Ahogy fordul, ujjaim érintik az állát is, és csak kérdőn meredek le rá. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen kellemesen búgó hangon beszéljen hozzám. Elgondolkodok, és ez látszik is az arcomon, majd sóvárogva meredek a lány párnás kis cseresznye ajkaira.
Raleigh, térj észhez! Ez egy veszedelmes mérges kígyó, nem holmi üresfejű kis libuska!
- Hogy miért? – mosolyodok el halványan, és keze után nyúlok. Megpróbálom megakadályozni, hogy eltávolodjon tőlem, remélem sikerrel járok. Ha nem ellenkezik, finoman a falhoz vezetem, és óvatosan nekidöntöm a hátát. Egy lépést hátrálva tőle hagyok neki némi teret, elvégre ismerem a legendákat, amik harciasságáról szólnak. – Mert imádom, hogy ilyen elérhetetlen vagy. – kacsintok rá, majd elégedett mosollyal megyek vissza a szemközti falhoz. Nekidőlök lazán, még lábaimat is hanyagul keresztberakom.
- A nyakadra még biztos ráférne egy kis gondoskodás. – jegyzem meg halkan, egyáltalán nem incselkedve. Tényleg elég rondán elaludhatta. Megcsóválom a fejem.
Szedd össze magad!
Lassan ellököm magam a faltól, és néhány lépést teszek felé. Tudom jól, hogy ki ez a lány, azt is tudom, hogy gondolkodás nélkül leátkozza a fejem a nyakamról, ha valami nem tetszik neki. Mégis van a szemeiben valami hívogató. Valami, ami nem hagy nyugodni. Minnie nézett ilyen bágyadtan, mikor először törték össze azt a fagyos kis szívét. Természetesen én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy ki tette, és én voltam az is, aki megtorolta a gyalázatot, hogy játszadoztak egyetlen húgommal, mint egy kóbor kismacskával. Igen, akkor megtanultam, hogy még a legkeményebb kősziklák is olykor meghasadhatnak. Igaz, csak belül, ahol senki nem látja, de egy idő után a repedések a felszínre is eljutnak, mint Morrison esetében. Nem tudom, hogy kinek a hiánya viseli meg ennyire, de azt biztosan tudom, hogy nem a féleszű unokabátyám miatt van az egész. Ryan nem ér meg ennyit senkinek sem. Ezt próbáltam már mióta elmondani Dee-nek is, amíg még csak csendesen epedezett a fiú után, de ő sem hallgatott rám. Majd a saját kárán megtanulja, ha Wallbrick eldobja őt, mint egy koszos és elnyűtt talárt. Valószínűleg Letty is a közelébe engedett valakit, aki sokkal jobban uralta az érzéseit, mint ő, és szépen hagyta magát behálózni a fiú által. Csak tudnám, hogy ki lehetett az! Tanácsot kérnék tőle, az biztos!
- Nem csak a nyakad van elhanyagolva, Morrison. Mostanában mintha kerülnének téged a pasik is. Mi van veled, régen a bálokon te voltál a társaság egyik középpontja, most meg gubbasztasz egy sarokban, mint valami hülye pók. Ryan megbántott, te meg mégis eljöttél ide, mert látni akart? Hová lett az a híres önbecsülésed? – nézek rá őszintén és kérdőn. Nem megbántani akarom, hanem valahogy megérteni. Mert abban biztos vagyok, hogy ha elnyerem a bizalmát, akkor könnyedén elnyerhetem Ryan ötven galleonját is. Egy percig sem érdekel a lány lelkivilága, csak a kitűzött cél lebeg a szemeim előtt. Megszerezni, és ha meguntam, eldobni. Elvégre, ez lennék én. Valószínűleg ha egy mumussal találkoznék, magamat látnám puccos gyászhuszárnak öltözve az esküvőmön. Pfujj, még a hideg is kiráz a gondolattól!

[ Raleigh ]

Bambán nézett fel rá, mint aki nem értette pontosan, hogy mit is mondtak neki az imént. Félreértés ne essék, se nem süket, sem pedig hülye, csak egyszerűen meglepődött azon, amit az imént mondtak neki.
Marhára nem ehhez voltam hozzászokva.
Nem tudom, mikor volt az utolsó alkalom, amikor így érezte magam – talán Gary volt? A kellemes meleg áramütés szerűen haladt végig a testemen. Az arcom biztos vagyok benne, hogy kipirult, noha a bóknak nevezhető valaminek semmi köze nem volt hozzá. Nem szoktam elolvadni csak azért, mert valaki pár kedves szót intézett hozzám. Jobb, ha ehhez mindenki hozzászokik. Halvány emlékeim vannak már csak róla, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy kell még nekem az a borzongás, amit vele éltem át. Nem tudom, mert annak is rossz vége lett, és azóta nem találom a helyem az iskola falai között. Már nem vagyok ugyanaz a Morrison, aki azelőtt voltam. Neki pedig egyszerűen se híre, se hamva, mintha a föld nyelte volna el.
Ez meg itt bókol nekem? Hülye…
− Miért? – kérdezte könnyedén, gondolkodás nélkül. – Nem vagyok elérhetetlen. – folytatta őszinte tekintettel mellőzve minden olyan jelzőt, vagy non-verbális kommunikációt, ami arra utalna, hogy nem mond igazat – Csak épp… megválogatom ki az aki megérdemli, hogy egyáltalán szánjak rá időt. – fejezte be a cipője orrát piszkálva.
Összehúzott szemekkel pislogott fel a fiúra. Nem akarta elhinni, hogy nincs semmiféle hátsó szándék a szavai mögött. Raleigh legalább akkora hírnévvel rendelkezik az iskolában, mint Wallbricknek – ha nem nagyobb. Ki tudja, vajon most is, ebben a szent percben nem mesterkedik olyasvalamiben, amiből a lánynak csak kára származhat.
Ahogy eltávolodik a fiú, automatikusan nyúl vissza a nyakához. Mennyivel jobb volt, amikor nem magának kellett nyomkodnia a sajgó pontokat, megtette helyette más erős keze.
Elmélázva meredt rá egyetlen szó nélkül, amikor a másik hirtelen megindult felé. Egyetlen lépést tett hátra, aztán már nem volt hova menekülni. Mögötte a fal, nem véletlenül hívják a helyet keskeny közlekedőnek.
Hűvösen pillantott rá, amikor a fiú újra beszélni kezdett, és olyan szavakat vágott a fejéhez, amelyek mindegyike egy apró bőrdarabot húzott le a tökéletesen összeillesztett maszkból. Sebészi pontossággal vágott be azokon a réseken, amiket Gary hagyott hátra maga után. Nem sikerült tökéletesen újra visszaépíteni mindent, és a jelek szerint elég egyetlen tökéletes szó, hogy elszáradt falevélként hasadjanak le a rétegek.
Na neeee, ezt nem.
− És akkor mi van? – vont vállat közönyösen – Régen volt, elmúlt igaz sem volt, sosem volt – folytatta megfeszítve az állkapcsát. Raleigh pontosan megtalálta azokat a szavakat, ahogy a legkönnyebb sebezni, de esze ágában nincs megadni neki azt az örömöt, hogy a megingás halvány jelét is láthassa rajta. – Itt nem arról van szó, hogy hová lett az önbecsülésem Raleigh! – rázza meg a fejét. A tökéletes hullámok gyengéden követik a mozgását. Szája pengevékonyra húzódik. Látványosan fel van háborodva, bár önnön moderációjának hála még mindig nem üvölt úgy, mint egy megkínzott sárkány.
Pedig tudna, ha akarna.
− Wallbrick találkozójára teljesen más okból mondtam igent. És nem. Tévedsz, nem bántott meg. Nem az a baj, hogy együtt van Deverauxal, teszek én arra magasról – legyint fölényesen – Idióta lett, inkább ez az, ami zavar. – fejezi be egy szusszra. De a monológnak még nincs vége. Ha nem fogják be a száját újabb levegőt vesz – Bármily furcsa is, de teszek arra nagy ívben, ki mit gondol rólam. Valakinek vagy kelljek úgy, és olyannak, amilyen vagyok, vagy sehogy.
Meredten néz maga elé. Ekkora hülyeséget. Legszívesebben azt mondta volna, hogy törődjön mindenki a maga dolgával, de valamiért mégsem tette.
Nem. Nem tette meg. Pont ő, aki messze földön híres arról, hogy mindig megmondja a véleményét, még akkor is, ha az a másik félnek nem tetszik.
Ezen egy pillanatra csodálkozik el. A szája pirinyót elnyílik a meglepettségtől, majd csendesen kuncogni kezd.
Igen, Ő. A kőszikla. Mert ebben a pillanatban rátört a de ja vu. Pont ez volt a múltkor is. És mi lett a vége? Belezúgott Garybe, mint Hagrid csikócsőrbe.
Fantasztikus.

Morrison

Mindent megteszek, hogy ne vágjak szánakozó arcot. Kinek akar ez a lány hazudni? Nekem, vagy magának? Nézem, ahogy beszél és néhány pillanatra leesik róla a pajzs, amivel szinte körülveszi magát. Aztán már nem is figyelek oda a hazug szavakra, amikkel csak önmagát próbálja hitegetni. Arcomra van írva, hogy nem hiszek neki.
Inkább a mozdulatait figyelem, azok sokkal árulkodóbbak, mint bármi más. Az előbb még olyan kívánatos cseresznye ajkai most úgy össze vannak préselődve, hogy teljesen úgy néz ki, mint egy hal. A méltatlanságtól megmerevedett vonásai, fagyos tekintete sem túl biztató, sőt inkább elbizonytalanít.
- Mintha némi védekezést hallanék a hangodban, Morrison. – jegyzem meg olyan halkan, és lágyan, ahogyan a szél fúj. Ez a nő maga az élő tenger, úgy hullámzik a hangulata, mint a víz felszíne a legnagyobb viharok idején. Nem is ez vele a legnagyobb gond, hanem hogy képes lenne még egy olyan stabil, erős hajót is a tenger fenekére küldeni ezekkel a vad hullámokkal, mint amilyen én vagyok. Nem értem, hogy Ryant miért kedvelte Laetitia, azt meg aztán végképp, hogy unokabátyám miért állt vele szóba egyáltalán? Mit remélt, vagy várt egy olyan viszonytól, amilyenben ők ketten voltak? Számtalan más lány van itt a kastélyban, akikkel sokkal könnyebb dolga lett volna, vagy akik kedvesebbek, bájosabbak. És nem mellesleg nem egy olyan is van, aki közénk tartozik, épp úgy mint Morrison. Talán éppen ezek miatt a dolgok miatt mondta azt Ryan, hogy nem tudnék a lány közelébe férkőzni. Eddig még mindig kis cuki bábokkal kezdtem, akik olvadoztak minden szavamtól. Nem azért, mert könnyebb dolgom volt velük, hanem mert társaságnak is kellemesebbek és szórakoztatóbbak.
- Nem érdekel, hogy ki mit gondol rólad? – mosolyodok el – Pedig, ha rólam ilyen lenne a közvélemény, engem zavarna. Még olyan pletykát is hallottam keringeni, hogy méregfogaid vannak, mint egy kígyónak. – próbálom oldani a lány feszültségét és komorságát. Persze tudom, hogy nem fogja érteni a viccet, és fel vagyok rá készülve, hogy majd mindenféle undorító gerinctelen csúszómászónak nevez. Belőle simán kinézek ilyesmit.
Aztán az arcomra fagy a mosoly, amikor elkezd kuncogni. Most vagy teljesen megbolondult, vagy túllőttem a célon, és ez a meglepően kellemes hang azt jelzi, hogy valamim hamarosan fájni fog. Nagyon.
A lány utolsó mondata valahogy nem hagy nyugodni. Ha kell, akkor legyen jó úgy ahogy van. Ezt legutóbb Minnie szájából hallottam. Milyen érdekes, hogy a lányok folyton azon agyalnak, hogy mi meg akarnánk őket változtatni. Pedig ők maguk változnak, csinos, kedves, megértő csajból házisárkánnyá és fúriafűzzé, amint valaki elvette őket végre feleségül. Ez alól nyilván ő sem lesz kivétel. Halványan, elmerengve mosolyodok el, és egy fél lépést teszek hátra.
Nem akarom már gyorsan letudni ezt a hódítást, azt akarom, hogy legyen időm megismerni, csak hogy a közelébe engedjen. A barátjának tartson, hogy aztán mikor megkaptam amit akartam, még nagyobb sebet ejthessek rajta. Már ha akarok.
- Szerintem ha kicsit visszavennél magadból, egész jó nő lehetnél, Laetitia! - jelentem ki incselkedve, és szánt szándékkal végigmérem. Kutató szemeim meg sem próbálom elrejteni, látványosan futtatom végig a tekintetem az egész testén. Tetszik, ahogy és amennyit látni enged a szoknyája azokból a formás lábaiból, ugyanakkor az, hogy egyenruhában van, valahogy elvesz egy kicsit a keménységéből. Ez a szürke kis szoknya olyan, mintha egy nála fiatalabb lány ruhatárába illene bele, nem a határozott és dögös Morrisonéba. Az egész iskolai egyenruha valahogy ugyanezt a hatást fokozza bennem. Olyan, mint egy kaméleon. Tökéletesen álcázza magát, a környezetéhez alkalmazkodva.
- Érdekel, hogy valójában miért jöttem ide? – szakítom meg a kellemes nézelődésemet, és hirtelen a szemébe nézek egy pillanatra. Ujjammal magamhoz intem a lányt, de nem szólalok meg addig, míg legalább egy lépést nem tesz önszántából felém. Másképp működik, mint a legtöbb lány, akit ismerek, és azt hiszem nem a legjobb taktikát választottam a meghódítására. Az a néhány másodperc azonban, amikor láttam őt elgondolkodni, majd a nagy elmélkedés végén, ahogy elkuncogta magát… pontosan erre vártam. Ez a látvány volt az, aminek a létében is kételkedtem, és hirtelen anélkül, hogy bármit is tettem volna érte, egyszer csak megjelent. Az őszinte mosoly, az ahogyan a szemei egy pillanat erejéig megteltek egyfajta meleg fénnyel, ami a lánytól szinte teljesen idegen.
Ez volt az a pont, ahol elbizonytalanodtam, és ami miatt most úgy érzem, hogy csak akkor diadalmaskodhatok felette, ha visszaveszek a tempóból. Merlin kócos szakállára, itt valami nagyon nem jó! Idegesen húzom össze egy pillanatra a szemöldököm, miközben erre gondolok.
A türelem soha nem tartozott az erényeim közé, most akkor miért is lett hirtelen fontos, hogy várjam ki, míg a lány jön hozzám? Nem, magamban nem kételkedek, mégis valamiért elkapott ez a furcsa érzés.
Meg akarom ismerni az igazi Laetitia Morrisont.

[ Raleigh ]

− Akkor jobb, ha megmosod a füled, mert rosszul hallasz – tekint fel szúrós szemekkel – Nem szokásom védekezni. Ha nem tetszik, nem kell hallgatni. – teszi hozzá félrefordítva a fejét. Igen, most pontosan olyan, mint amilyennek mások lefestik. Hűvös, közönyös, alattomos, arrogáns, gőgös, és még ki tudja milyen jelzőket aggatnak rá.
Ha jobban belegondol, ezen már rég túltette magát. Soha nem volt vélemény, vagy épp kommentár nélkül hagyva, bármit is csinált, miért lenne ez most másképp?
Tény. Régen minden másképp volt. De azok az idők elmúltak. Nem csak azért változott meg, mert Gary csúnyán cserbenhagyta, sem pedig azért, mert kényszer alatt alakítja a dolgait. Egyszerűen már semmi sem olyan, mint régen.
Utálom, amikor ezt csinálja valaki. Megpróbálják megmagyarázni, hogy az nem jó, ami most van. Könyörgöm, miért kell mindenkinek beleszólnia abba, amihez Merlin adta világon semmi köze? Nem, nekem sem kényelmes így, de ha nem akarok változtatni rajta, akkor felőlem mondhat bárki bármit, semmi nem fog változni.
Semmi…
− Teszek a közvéleményre magasról – csóválja meg a fejét. Lassan komolyan elgondolkozik azon, mi lenne, ha puszta jóindulatból felhomályosítaná Damerei-t, hogy törődjön a maga dolgával. Ők aranyvérűek csinálhatnak akármit, a pikszisből soha nem fog kiesni. – Tény, megváltoztam – emeli fel a fejét – Nincs kedvem sületlenségekről locsogni, vagy épp bájologni olyasvalakikkel, akik nem érdekelnek. Akkor lesznek méregfogaim, amikor mindenki meg akarja magyarázni mi a jó nekem! Elegem van!
Megdörzsöli a csuklóját, miután egy szusszra elhadarja a mondanivalóját, torkig van azzal, hogy az utóbbi időben mindenki kivétel nélkül megjegyzéseket tesz rá. Nem sárkány, nem kiállhatatlan nőszemély, és még csak nem is tud kígyóként tekeregni. A téli szünetből már egy teljesen úgy Morrison jött vissza, aki sokkal jobban megválogatja kivel áll le beszélgetni, és sokkal ingerlékenyebb, mint korábban, és ez sokaknak nem tetszik.
Pont nem érdekel…
Látja a másikon a meglepettség el nem rejthető jeleit, amikor önmagán mosolyog. Utoljára Gary váltott ki ilyen érzéseket belőle. Meg Wallbrick, de ő egy álszent, szóval inkább nem is emlegeti egy lapon a Fitzroy fiúval. Hozzá képest eleddig még mindenki csak kispályás kvddicses volt. Mégsem tetszik neki, amikor Damerei szintén mosolyogva tesz egy fél lépést hátra. Mire fel ez a menekülés? Nem jött ki tűz az orrából, és egyelőre esze ágában sincs pálcát rántani, noha a legelején még megfordult a fejében, amikor a vele szemben álló látványosan birizgálta a sajátját.
Ugyan már, hetedévesek vagyunk mindketten. Csak nem képzeli, hogy kevesebb átkot, vagy rontást tudnék, mint ő?
A gonosz, öntelt vigyor a pillanat töredéke alatt ül ki az arcára, majd tűnik is el, mintha ott se lett volna. Esze ágában nincs aljasul támadni, bár a fiú megnyilvánulásai nem mindig nyerik el a tetszését. Valami belső erő azonban folyamatosan arra sarkallja, hogy behódoljon, és csak azért se azt csinálja, amit rendes helyzetben már régen megtett volna.
− Szerintem meg semmi közöd hozzá milyen vagyok. Nem emlékszem rá, hogy bármilyen megjegyzést tettem volna rád, pedig mint tudjuk te sem vagy tökéletes. – mondja csendesen. Az utolsó szavaknál egyenesen a fiú arcába néz, miközben csak úgy mellékesen végigfuttatja tekintetét annak teljes ábrázatán, majd vissza a szemeibe.
− Érdekel. De nem fogok neked ugrándozni, amikor csettintesz – fonja össze a karjait maga előtt. Nem vagyok a cselédje, hogy csak úgy integessen nekem – Ha valamit akarsz mondani, gyere közelebb. Nem harapok, és nem eszek férfifejeket. Sőt méregfogaim sincsenek. – teszi hozzá vigyorogva – Sok minden kering rólam Raleigh, de csak az arra méltó "játszópajtik" tudják meg, mi lakozik a felszín alatt – kacsint játékosan.
Egyetlen lépést sem tesz előre. Kihívóan mered a másikra, a szája sarkában elégedett mosoly bújik meg.
Azt akarod, hogy más legyek? Nesze, most megkapod! Csak aztán nincs kérem vissza a régi Morrisont, ha nem tetszik a játék. Biztos vagyok benne, hogy alapos indoka van, miért jött olyan könnyedén az unokabátyja helyett, és az nem az, hogy szegény engem megsajnált. Márpedig ezt csak egy módon deríthetem ki. Ha elkezdek egy játékot. A saját szabályaim szerint.
Tudni akarom, mi folyik itt…

Morrison

Mi a szurcsókért nem működik semmi sem, ha erről a csajról van szó?
Mikor próbálok kedves lenni, nem tetszik neki. Ha viccelődök, azonnal olyan lesz, mint egy kiéheztetett sárkány. Csoda, hogy nem okád tüzet, és nem dől füst abból a magaslati levegőhöz szokott formás kis orrából. Egy rövid, unott és legfőképp halk nyögést megengedek magamnak, a hosszabb szitkozódást meghagyom későbbre, melyben gyakorlatilag már Morrison létjogosultságát is meg fogom kérdőjelezni, ebben biztos vagyok.
Most azonban erőt veszek magamon, és tőlem szokatlan türelmet tanúsítok. Idegesít, ahogy végigmér azokkal a fagyos szemekkel.
- Hibát találtál, Letty drága? – vigyorodok el szélesen. – Az csak optikai csalódás lehet. …de ha jó kislány leszel, talán lesz lehetőséged egyszer a valóságot látni. – kacsintok rá, majd mély hangon felkuncogok. Ha játszadozni akar, engem nem zavar. Pontosan tudom, hogy külső hibát viszonylag keveset fog rajtam találni, ahhoz meg nem ismer eléggé, hogy ismerje jellemem leggyengébb pontjait. Viszonzom az iménti hűvös méricskélést. Mikor az előbb én tartottam terepszemlét, hagytam kiülni az arcomra a véleményemet. Most azonban rezzenéstelen arccal, közönyösen futtatom át a tekintetem Morrisonon. Mintha csak egy unalmas könyvet olvasnék.
- Ha nem jössz közelebb, nem fogok neked elmondani semmit sem. – jelentem ki makacsul, és még a fejem is ingatom hozzá. Azért is kicsikarom belőle, hogy közelebb lépjen. Elvégre nő, és mint ilyen, nyilván kíváncsi is. Ez valami születési rendellenesség lehet náluk, vagy én nem tudom. Gúnyos fintorra húzódik a szám, amikor az arra érdemes játszópajtásokat említi meg. Na ne már, hogy Ryan neki ,,arra érdemes" volt, mert akkor menten leugrok a kastély legmagasabb tornyából, de esés közben igyekszem majd a fűriafüzet is útba ejteni a landolás előtt. Elismerem, Wallbrick valahogy jobban tud bánni minden nővel, neki esznek a tenyeréből, szinte csak egy szavába kerül és hogy úgy mondjam a kapuk kitárulnak előtte. Nekem azonban soha nem tetszettek azok a lányok, akikkel általában kezdeni szokott, nekem ők szinte kivétel nélkül túl vadak vagy hidegek. Mint Laetitia. Egyáltalán nem nevezhető az esetemnek, ha csak az előtte sorakozó volt barátnőket, és ahogy ő fogalmaz játszópajtásokat veszem alapul.
Amitől elgyengültem már egyszer, az csupa olyan tulajdonság volt, amivel ez a lány nem rendelkezik. Törékenység, védtelenség, ártatlanság, vidámság… sorolhatnám.
- Gondolod, hogy ha ilyen vagy velem, érdekelni fog, hogy mit rejtegetsz a felszín alatt? – nekidőlök a hűvös kőfalnak, és kezeimet összefonom a tarkómon, úgy támasztom a fejem is az ódon köveknek. Úgy, ahogy vagyok lassan ingatom a fejem. – Ahogy így elnézlek, nem túl sok minden lapul azalatt a bizonyos felszín alatt. – mosolyodok el újra, majd oldalra biccentett fejjel nézel le a lányra.
Olyan kár, hogy túl hamar abbahagyta azt a teljesen indokolatlan kuncorászást. Egy percre már azt hittem, hogy ő is emberből van. Újra ránézek, az arcát fürkészem, majd megpróbálok kedvesen hozzászólni.
- Nem kell, hogy a nyakamra állj, csak egy picit gyere közelebb. Ha te jössz, te határozod meg a távolságot kettőnk közt, és hidd el, te jársz jobban, ha nem adod a kezembe a döntés jogát. – kacsintok rá sokatmondón. – Én sem vagyok ám egy báb, nem fogok úgy táncolni ahogy te fütyülsz, mint Wallbrick tette. – kellett is a saját eszembe juttatnom azt a szadistát…! Mint mindig, most sem csak pénzben fogadtunk. Valamit meg kell tennem, ha vesztek, és Merlin a tanúm, azt a bizonyos valamit semmiképpen nem szeretném megcsinálni. Ezt bátran kijelenthetem úgy is, hogy még nem tudom mi lesz a vesztes sorsa. Kaptam rá egy hónapot, hogy Laetitia az ágyamba szédüljön valahogy, de kezdem úgy érezni, hogy ehhez évek, sőt évszázadok is kevesek lennének. Tanácsot kell majd kérjek, valahogy nyomoznom kell a lány után. Miket szeret, mi érdekli. A sárkányok biztosan… családfa kutatás céljából.
Ahogy ezen gondolkodok, a segítség meg is érkezik. Négy lábon, kedélyesen tekergőző farokkal, és előre szegezett hegyes fülekkel.
- Thea. – mosolyodok el elégedetten. A legjobbkor. Macskám azonnal elkezd a lábaim körül mászkálni, némi odafigyelést kunyerálva (mint mindig). Thea szemmel láthatóan fél a lánytól, nem véletlenül pihen meg mindig néhány másodpercre a hátam mögött. Ahogy lenézek rá, meglátom a kimerevedett füleit, és a támadásra kész mancsait.
Az én okos macskám…
Remélem legalább az én gondolataimat eltereli, így könnyebb lesz válaszolnom Morrison megjegyzéseire.

[ Raleigh ]

A finom ujjak egy pillanat alatt szorulnak össze, ahogy Raleigh elengedi a füle mellett a megjegyzését, és kuncogva tudatja vele: rajta bizony minden tökéletes, bármi ami mégsem felelne meg a korábbi kijelentéseknek, az csak optikai csalódás.
Persze, mert az idegesítő magabiztossága aztán nem hiba? Ezt azonban nem vagyok akkora gyökérhülye, hogy azonnal az orra alá dörgöljem Mr. Pörfiktnek. Még a végén megsértődik, aztán megnézhetem magam. A drágámozást kezdem megszokni, noha egy cseppet sincs ínyemre. Esküszöm ennél még a Gary által használt ghostlady is sokkal jobb volt. Kár, hogy hiába próbáltam kedves, vagy legalábbis magamhoz képest kedves lenni, mert olyan sötét, mint a Tiltott Rengeteg az éjszaka közepén, hogy nem veszi észre – valami megváltozott a hangulatomon. Teperni márpedig nem fogok, akkor sem, ha mugli kisgyerekek potyognak az égből varázspálcával a kezükben.
− Ugyan már Raleigh, senki sem lehet tökéletes! – kacsint vissza a fejét csóválva, őszinte mosollyal az ajkain. Ne képzelje azt a másik, hogy ő valami félisten az iskola falai között. Vannak még rajta kívül nagyágyúk, noha tény: neki és Wallbricknek Merlin tudja milyen hosszú lista jött össze a hét év alatt. Főleg fogadásokból.
Brrrrr.
Ahogy hűvösen végigmérik, vesz egy mély levegőt, mielőtt megjegyzést tehetne. Aztán még egyet, hogy a mondanivalóját legyen ideje átfogalmazni, és még egyet, hogy végül úgy döntsön: erre a megnyilvánulásra inkább ne reagáljon semmit.
− Azért, mert nem ismersz – jegyzi meg gúnyos vigyorral – Márpedig akik nem ismernek, azoknak nem vagyok kíváncsi a véleményükre. – teszi hozzá feljebb szegve a fejét – Mit vársz, hogy majd miattad változok? – mélázik el hangosan, ellökve magát a faltól. – Másszak előtted térden, és könyörögjek, hogy mondd: mit tegyek? Biztos tetszene, de én nem ilyen vagyok.
Csak azért sem megy előre. Mindig is piszkálta a csőrét, ha valaki utasította. Tulajdonképp kivételesen ennek a kérésnek szívesen eleget is tenne, ha nem félne a másiktól. Tény: kijelentette: biztosan nem esik bántódása, ha ő választja meg a távolságot, és sokkal jobban tudná koordinálni a kettejük kis harcát, de valamiért egyszerűen képtelen megmozdulni.
Van valami delej, ami a fiú bőréből árad felé, ami miatt egyre jobban kezdi elveszíteni a kontrollt. Végül a kíváncsiság győz, és tesz egy tétova lépést előre.
− Így jobb? – nevet fel egy pillanatra lehunyt pillákkal. – Megvolt amit kértél, és nekem is megmaradt a méltóságom – teszi hozzá saját magán szórakozva.
Egyáltalán nem zavarja, ha esetleg hülyén néznek rá, vagy félrebiccentett fejjel, amolyan: ez most megőrült? – arckifejezéssel. Annyit hordta mostanában azt az átkozott álarcot, hogy mindenkit távol tartson magától, hogy lassanként kezdett belefáradni. Mi tagadás: jó érzés volt kiereszteni a gőzt, ami az elmúlt hetekben felgyülemlett benne.
Mélyen a fiú szemébe nézve tett még egy lépést, aztán kihúzta magát, keresztbe fonta maga előtt a karjait, és várakozóan nyalta meg az alsó ajkát.
− Van valami, amit tudnod kell – szólal meg mély dallamos hangján – Utálom, ha a kezembe adják az irányítást – emeli égnek a szemeit, mintha azt mondta volna, hogy a vizsgákat, vagy valamelyik lány háztársát illetné keresetlen jelzőkkel. – Úgyhogy a labda a tiéd. – folytatja végtelen nyugalommal – Kezdj vele belátásod szerint. Ha nem tetszik valami, úgyis jelezni fogom – teszi hozzá angyali mosollyal.
Igen, ez pontosan az, aminek látszik. Felhívás keringőre. Elvégre mi az, hogy egyáltalán nem tetszem neki? Könyörgöm még Wallbrick is elismerte, hogy nem vagyok egy bányarém, és nem is átlagos.
Érdeklődve figyeli, ahogy Raleigh tekintete megváltozik a macskája láttán. Az állat szemmel láthatóan fél tőle, noha soha egyetlen rossz lépést nem tett felé. Biztos érzi rajta, nem épp a legjobb fából faragták, és bármikor képes lenne átállni a sötét oldalra, csak hogy mentse, amit kell.
− Ciccaaaa.
Valami hirtelen ötlettől vezérelve guggol le, ha nem akasztják meg a mozdulatban, és kedveskedve próbálja magához édesgetni némi simizésre a bársonytalpú szőrmókot. Neki is van macskája, Wallbricknek is, egyik sem fél tőle. Talán Thea sem fog, ha érzi rajta az őszinte ismerkedési szándékot. Miközben próbálja hívni a négylábút, szöget üt a fejébe egy gondolat.
Vajon ha idejön a törpecirkáló, és sikerül megdögönyözni egy kicsit, Raleighnek megváltozna a véleménye?

Morrison

- Sokkal jobb. – jegyzem meg halványan mosolyogva. Élvezettel tölt el nézni a lány belső kis harcát, ahogy megküzd önmagával egy olyan apróság kapcsán, mint egyetlen, bizonytalan lépés az irányomba. – Még csak térden csúsznod sem kellett. – kacsintok rá egy hamiskás félmosoly kíséretében. – Azért vagyok itt, mert tudtam, hogy itt leszel, és látni akartalak. Veled akartam lenni, hogy meggyőződjek róla, hogy igaza van-e mindenkinek, és tényleg megközelíthetetlen vagy-e.
Mi lett a fogadással?
Laetitia ezerszer különlegesebb, mint azt gondoltam. Mindig úgy hittem, hogy ő is csak egy a sok közül, hogy pont ugyanolyan, mint a többi aranyvérű kis liba. Akik naphosszat csak szépítkeznek, pletykálkodnak, és szent meggyőződésük, hogy náluk nincs tökéletesebb az egész Merlinadta világon. Azt eddig is tudtam, hogy Minnie és Dee valahogy mintha mások lennének, de eszembe sem jutott, hogy Morrison is olyan, mint ők. Már majdnem… normálisak, már ha egyáltalán lehet ilyesmit mondani rájuk. Tudom én, hogy az unokahúgom egy kissé csökkentett képességű, és a világ második legnagyobb szemét szoknyabolondjával állt össze (az első ugyebár jómagam lennék), de a húgommal még nincsenek ilyen jellegű gondok. Persze amint vége ennek az évnek, és én elballagok innen, Minnea is elkezdheti élni azt az életet, amit akar, bátyuskája nélkül. Pedig, sejtéseim szerint neki nem kicsit lenne szüksége az én terelgetésemre, és arra, hogy odafigyeljek rá.
Ahogy erre gondolok, ajkaim közt kiszökik egy halk sóhaj. Igen, Minnie rendes lány, és talán Letty sem akkora sárkány, mint azt sejtettem. Annyira elmerültem a gondolataimban, és abban, hogy Morrison ártalmatlan énjét kerestem, hogy észre sem vettem, hogy még egy lépéssel közelebb merészkedett.
- Szereted, ha más irányít? Ez nekem új. – kuncogok fel mély, torokhangon. Thea jelenléte valahogy megnyugtat most is, mint mindig. Különös, hogy van olyan nőnemű lény, akiért egy tucatnyi sárkánnyal is megküzdenék. Csendesen, a falnak dőlve figyelem a lányt, ahogy megpróbál barátságot kötni ezzel a kis gyalogszőrössel.
- Karmol. – jegyzem meg halkan, és talán már későn is, mivel a macskám már meg is indult Letty felé. Mosolyt csal az arcomra a látvány, ahogy Thea füleit és szemeit a lány felé fordítva meredten nézi őt, és azon gondolkodik, hogy mi is legyen a következő lépés. Vajon Theám megkedveli Morrisont? És ha igen, akkor ugyanez megtörténhet velem is? Annyira más, mint az a rakoncátlan szőke kis vigyori, máig az egyetlen, aki valahogy közelébe ért annak, hogy érzéseket váltson ki belőlem.
Merlin kócos szakállára, mi a neve?
Nem emlékszem. Bárhogy kutatok a fejemben már hónapok óta, egyszerűen nem emlékszem rá. Idegesen húzom el a szám, és bosszúsan megdörzsölöm a fejem, miközben Thea egyre közelebb merészkedett már a lányhoz. Azt tudom, hogy egy kis szőke volt, búzavirágkék szemekkel, és kellemes mosollyal, de mi volt a neve? Képtelenség, hogy ne emlékezzek rá. A macskának vidáman mozog ide-oda a farka vége, mint valami árboc, úgy emelkedik felfelé az állat háta és feje fölé magasodva. Nyugalomra intem egyetlen mozdulattal, majd lehajolok a lány mellé, és keresem a tekintetét.
Most olyan más. Sokkal kedvesebb, valahogy nem annyira hideg és távoli, mint máskor. Egy kósza, ösztönös mozdulattal végigsimítok a macska hátán, aztán óvatosan közelebb tolom Morrisonhoz. Tétován nyalom meg a szám szélét, miközben a következő lépésen gondolkodom. Szeretném megérinteni, de már annyi pletykát hallottam róla, hogy bevallom komoly kétségeim vannak afelől, hogy képes lenne-e elviselni az érintésem anélkül, hogy ne kelljen a gyengélkedőre rohannom csonttöréssel. Többszörös csonttöréssel, ha már itt tartunk.
- Most szép vagy. – csúszik ki valahogy a számon ez a rettenetesen suta bók.
Most szép vagy?
Raleigh, ennél jobbat is tudsz! Ugyanakkor, talán éppen azért sikerült ennyire esetlenre ez a kurta dicséret, mert őszinte volt. Előre nyúlok, és ha a lány nem hajol el előle, akkor előbb csak arca körvonalainál, bőrét nem is érintve végighúzom a kezem mellette, mintha az auráját simogatnám meg, majd a füle mögé tűrök egy kóbor tincset. Igen, most tényleg szépnek látom. Halványan elmosolyodok, és csak váron, hogy vajon közelebb merészkedik-e, vagy időt kell adnom neki még.

[ Raleigh ]

Megközelíthetetlen…
Fogalma sincs, mikor hallotta ezt a kifejezést magára utoljára. Talán még akkor, amikor minden más volt. Amikor egymásnak adták a táncparketten, amikor hangosan kuncogott valakin, amikor felsőbbrendűen viselkedett, amikor senki nem merte a fejére olvasni a hibáit. Amikor azt csinált, amit akart, azzal akivel akart.
− Ilyen szörny volnék? – csúszik ki a száján. mielőtt még végiggondolhatná mit mondott. Elvörösödik, lehajtja a fejét, és mély sóhajjal rendezi át vonásait, amikor újra a másik szemébe néz. – Ugyan már Raleigh, csak azt ne mondd, hogy komolyan érdekel milyen is vagyok, ha épp nem harapok – nyújtja a ki a nyelvét gyerekes hitetlenséggel.
Meggondolatlanságot csinált, és ezzel nyilván pontosan tisztában van a vele szemben álló is. Óvatosabbnak kellene lennie. Az egy dolog, hogy Wallbrickben valamilyen idióta elvből megbízott, de annyira hülye nem lehet, hogy ugyanazokat a hibákat elkövesse Raleighvel is. Nem bízhat meg benne. Nem lehet hozzá teljesen őszinte, amíg nem tudja pontosan, hogy kivel is áll szemben. Ugyan hat éve egy házba tartoznak, de mégsem mondhatja azt számtalan bál után sem, hogy ismeri. Márpedig az ismeretlentől nem árt óvakodni.
Nem fél tőle, elvégre van egy olyan bosszantó tulajdonsága, hogy nem fél Raleightől, sem senki mástól. Talán azért, mert még nem kapott elég nagy pofont az élettől, hogy megtanulja fékezni a nyelvét. Talán azért, mert soha nem mondták neki, hogy ne legyen véleménye, és azt ne mondja ki azonnal, mindegy ki áll vele szemben.
Talán…
A figyelmét valami teljesen más köti le. Ahogy megjelenik Damerei macskája, egyszeriben minden más kimegy a fejéből. Pontosabban csak egy gondolat jut az eszébe. Valami mágnesként vonzza a törpecirkáló felé, miközben a fülébe súgja: talán ez lesz az út, ha ki akarja szedni a fiúból, mit keres itt tulajdonképp. Mert amit hallott korábban, egyszerűen képtelen megemészteni.
Meg sem hallja az intést, félrebiccentett fejjel, őszinte mosollyal az ajkain túr bele a négylábú puha, selymes szőrébe. Mélyet sóhajt, tekintete teljesen ellágyul. Bezzeg az ő macskája mostanában úgy viselkedik, mint valami fúria. Karmol, harap, menekül, és méltatlankodva fordít neki hátat, valahányszor egy kicsit szeretgetni kezdené.
Az emlék hatására összerezzen, visszatér a jelenbe, és pont akkor húzza el a kezét, amikor Raleigh szintén végigsimít a macska hátán, és közelebb tolja felé.
Hirtelen ötlettől vezérelve óvatosan a pocija alá nyúl, és ha nem kezd el azonnal kapálózni, finoman az ölébe emeli, és onnan simogatja tovább. Amennyiben látná, hogy szeretne menni, azonnal elengedi. Pontosan tudja, hogy ha valami nem megy, akkor azt a legjobb nem erőltetni. Pláne egy olyan állatfajnál, amiről mindenki tisztában van, mennyire öntörvényű.
Aztán majdnem leesett az álla.
− Mi-mit mondtál? – kapja fel a fejét döbbenten pislogva. Egy percre megint úgy érzi magát, mint Garyvel, amikor először csókolta meg. Végigfut a kellemes érzés a bőre alatt, az arca kipirul, és szemeiben valami új csillogás jelenik meg. – Köszönöm – biccent melegen.
Amikor Damerei felé nyúl, ösztönösen hőköl hátra, de épp annyira, hogy még bőven el lehessen érni. Beleborzong, ahogy a füle mögé tűrik egy elkóborolt tincsét. Lassan jobban hasonlít egy érintetlen szűzlányra, mint önmagára.
Kinyitja a száját, hogy megkérdezze, ez most mi volt, de legnagyobb megrökönyödésére egyetlen hang sem jön ki rajta. Teljesen összezavarodott, és ami még bosszantóbb: hogy nyilván ez az arcára is van írva.
Ha Raleigh nem akadályozza meg, hirtelen felpattan, elszakítja tőle a tekintetét, és megint a fal felé araszolva keres magának kétlépésnyi biztonságos távot.
Nem bízik meg benne. Mi van akkor, ha ez az egész csak egy játék? Egy játék, amiben ő csak veszíthet?

Morrison

- Különös kapcsolat van Thea és köztem. – szólalok meg halkan, ahogy a lány felemeli a macskám.
,,Merlin szerelmére, Thea csak most az egyszer ne karmolj!"
Meglepetten tapasztalom, hogy ez a kis szőrmók jó szövetséges módjára elégedetten dorombol Laetitia kezei közt. Pedig nem szokott ilyesmit csinálni. Hogy úgy mondjam jellemidegen tőle, ha hagyja magát dögönyözni. Megdöbbentő látvány ugyanakkor a lányt így látni. Kedvesnek bárkivel vagy bármivel szemben, amihez nem fűzi érdek. Elvégre semmi előnye nem származik abból, ha most megcirógatja a macskám.
De vajon tényleg nem? Félrebiccentett fejjel nézem őt, ahogy elpirul az iménti esetlen bók hallatán. Csak biccentek mikor megköszöni, elvégre nem kellett volna. Kifejezetten kellemes látvány. Elgondolkodva futtatom végig a tekintetem Letty-n. Semmi kivetni valót nem találok az egész lányon, de ez eddig sem volt másképp. Ahogy elnézem őt, és a doromboló macskát, eljátszadozom a gondolattal hogy miért is ne lehetne két nőnemű lény, akikhez képes lennék kötődni. Ez a kis gyalogszőrös már rég elnyerte a bizalmam, hisz most is hűséges segítő társam, ahogy békésen tűri Morrison becéző kezeinek érintését. Miért ne válthatna ki belőlem érzelmeket a lány is? Elvégre Ryan is azt állítja, hogy szereti az unokahúgom. Velem miért ne történhetne ilyesmi?
Damerei Raleigh! Térj észre, ez a gyalázat veled nem történhet meg soha!
Elgondolkodva nyalom meg a szám sarkát, szinte észrevétlenül, és éppen készülök visszasüppedni a gondolataimba, amikor Laetitia egyszer csak felpattan, és eltávolodik tőlem. Pokolba ezzel a lánnyal, valamiért nem adja magát egykönnyen! Kénytelen vagyok csalódottan elhúzni a szám, majd felállok én is.
- Kérem vissza a macskám. – jut eszembe a mentő ötlet, hiszen Theám még mindig a karjai közt dürrög és berreg. Láthatóan és hallhatóan élvezi a társaságát, és eszében sincs velem visszatérni a hálóterembe. Ám legyen, ezúttal még csak Thea fog velem jönni, de legközelebb már nem őt tartom a karjaimban az úton, hanem Morrisont!
Elszántan lépek közel hozzá, olyannyira, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy tettlegesen fogja védeni a saját terét egy idő után, de ez most nem érdekel. Alig több, mint egy arasznyi helyet hagyok kettőnk közt, épp csak annyit, hogy ha akarja, átadja nekem a macskát. Ahhoz azonban nem elég, hogy elegánsan távozzon a közelemből, ha el akar távolodni, akkor egyértelműen menekülnie kell. Jobb kezem alig észrevehetően, puhán a csípőjére teszem, és keresem a tekintetét.
- Mit forgatsz abban az agyafúrt, csinos kis koponyádban? – dörmögöm egészen közel hajolva hozzá. Az túl bizalmas lenne ha ennél jobban hozzáérnék, és most információkra van szükségem tőle. –Miért nem hiszed el, hogy miattad vagyok itt? Le akarlak győzni, és azt akarom, hogy megadd magad nekem, és meg is fogod tenni előbb vagy utóbb. – súgom a fülébe. Várom a reakcióját, más lányok ilyenkor már réges rég nem bírnak magukkal, és a karjaimba vetik magukat, de tudom, hogy ő nem ezt fogja tenni. Hűvös és távolságtartó marad majd, ahogy mindig.
Ezt megelőzendő kissé visszahúzódom, hagyok Lettynek némi levegőt.
- Szóval add szépen vissza a dögömet. – mosolyodok el kedélyesen, és elengedem a lányt.

A szeme sarkából lesi, hogy a fiúnak még véletlenül se tűnjön fel: figyeli minden mozdulatát, az arca minden rezdülését, miközben gyermeki mosollyal az arcán játszik a négylábú törpecirkálóval.
A macskák öntörvényű lények – jut eszébe hirtelen, és már várja a pillanatot, amikor érzi: most már futni kellene hagyni, mert ha nem, nos annak könnyen szerzett csúnya karmolás lehet a vége.
Az idő azonban egyre késik, mintha a macseknak esze ágában sem lenne lelépni a lány karjai közül. Hát létezik ilyen jószág, amikor neki ennek az állatnak a tökéletes ellentéte jutott? Karmol, harap, fúj, mint valami megveszekedett vadállat, pedig ő csak szeretgetni akarja… Na majd ha megérzi rajta az idegen szagot. Vagy engedelmeskedik végre, vagy még jobban besértődik, aztán otthon magyarázhatja a bizonyítványt: hogy sikerült a kastélyban landoltatni a macskáját?
Még csak az kellene.
Finoman túr a puha szőrbe, halványan elmosolyodik, miközben arra gondol: talán most ad neki az élet néhány percet, amikor nem kell gondolkoznia, azt tehet, amit csak akar, és senki nem fogja kérdőre vonni.
De a szép remény a pillanat töredéke alatt hullik szét, amikor Raleigh egyenesen nekiszegezi a kérdést.
Méltatlankodva mordul fel, mint akit sikeresen vérig sértettek már magával a feltételezéssel is. Felszegi szép fejét, miközben végig a másik szemébe néz. Válasza azonban egyre késik, mert nem tudja eldönteni: keresetlen szavakkal illesse a fiút, vagy inkább elevenbe talált szavakkal.
Végül a könnyebbik utat választja. Mint mindig, ha szorult helyzetbe szeretnék hozni.
− Miért gondolod, hogy hátsó szándékaim lennének csak azért, mert a macskád valami különleges okból nem harapta le azonnal a kezem, amint hozzá mertem érni? – kérdez vissza ártatlanul. – Ne magadból indulj ki Raleigh. – cöccög fejet csóválva.
Tény, megfordult a fejében, talán a cica lehet az út egy könnyed beszélgetéshez, esetleg talán egy kicsivel többhöz is, de valahol – már nem is emlékszik merre – ez a gondolat el is halt csírájában. Állattal nem lehet kihasználni a másikat, arról nem is beszélve: miért lenne neki érdeke megmutatni másnak az emberibb arcát?
Pont a lány fejezte ki, mennyire nem érdekli, ki mit gondol róla. És ha a másiknak eddig ez nem is tűnt fel, ebben az elhatározásban egy percre sem ingott meg.
− Azért nem tudom elhinni – kezdi a magyarázkodást egészen óvatosan, tekintve hogy a másik egyenesen rajta áll az auráján, mit sem zavartatva magát. − …mert legutóbbi információim szerint nem az a szerzet vagy, aki egy lánynak azért keresi a társaságát, mert annyira érdekli, milyen is valójában. Azt hiszed nem tud róla mindenki, miféle fogadásokat köttök Wallbrickkel? – hadarja egy szuszra. – Talán ha nem kürtölnétek szét az egész Roxfortban mit kell mindig csinálnia a vesztesnek, kevésbé lennék gyanakodó. Nem gondolod?
Észérvek. Pontosan. Erre nem mondhatja azt, hogy csak azért mondja ezt, hogy bosszantsa, vagy, hogy megmutassa milyen hülyén viselkednek a fiúk egymás között. Puszta tények. Ha nem azzal lenne tele a kastély, hogy most épp miért is baktatnak vigyorogva a gyengélkedő felé, biztos, hogy sokkal több lányt tudnának megszédíteni.
Pontosabban Raleigh, mivel Wallbrick újabban ki se száll Deveraux szájából, maximum annyi időre, hogy levegőt vegyen. De nem baj. Egyszer kelljen csak neki szívesség, majd ő is véletlenül elfelejt elmenni a találkozóra, és természetesen esze ágában sem lesz előre lemondani.
− Mi lesz, ha nem adom vissza? Megbüntetsz, Raleigh? – kérdezi színpadiasan a szívéhez kapva. – Hűűűha, kezdek reszketni, mint a kocsonya. – teszi hozzá epésen a macsek fülét vakargatva.
Aztán rájön, hogy már megint nem gondolkozott, mielőtt beszélt. Ezaz Letty, öngól…

Morrison

Szinte megbabonázva nézem a lányt, ahogy kezeivel a macska szőrébe túr. Ebben a pillanatban szeretném Theát egyszerűen a földre hajítani, és elkapni a puha kacsókat, hogy tenyerembe szoríthassam őket. Vajon tényleg olyan selymesek, mint amilyennek tűnnek?
- Nem hoz lázba, hogy miért vagy rákattanva a macskámra, te is tudod, nem erre céloztam. – keresem a tekintetét, igyekszem a szemébe nézni minél tovább. – Cseppet sem érdekel, hogy ez a hibbant kis szőrcsomó éppen kinek a kezei közt fetreng. Jól van idomítva, szereti, ha a csajok kényeztetik, egész jól szokta viselni. – kacsintok rá sokatmondóan, és a fülei mellett két oldalt a falnak támasztom kezeim. Veszélyesen közel van a lányhoz, tudom, de most valahogy nem törődhetek az aprócska részletekkel is.
Nem vagyok elragadtatva egyáltalán, mikor szóba hozza a fogadás dolgot, de nem is esek pánikba. Remélem kiolvassa a szememből, hogy most is pontosan erről van szó, és hogy Ő a fogadás tárgya. Csak még izgalmasabb lesz tőle minden. Persze tisztában vagyok vele, hogy megveszett baziliszkuszként fog majd rám törni, és a lehető leggyorsabban leátkozni a fejem a nyakamról, de ezt még talán túlélem. Egy aranyvérű liba hisztériája nekem nem újdonság, van ilyen elég a rokonságban. Majd kapok egy litániát arról, hogy miféle aljas dolog lányok becsületének kárára fogadásokat kötni.
- Gyanakszol, Laetitia? – dörmögöm játékosan, és mély levegőt veszek. Továbbra is van valami a lány parfümében, ami egyszerre vonz és taszít is. Erőteljes, nőies illat, köze sincs azokhoz a nyári szellőt idéző aurákhoz, amiket a lányok többsége használ az ő korában. Tömény, mind mennyiségében, mind pedig összetételében. Ugyanakkor éreztem már hasonlót, és pontosan tudom, hogy ezeknek a parfümök olyankor a legjobbak, amikor keverednek az ember saját, természetes illatával. De nem ez az egyetlen, ami most mágnesként vonz. Nincs most időm azon merengeni, hogy ez eddig miért nem tűnt fel nekem, de meg kell állapítanom, hogy ezek a piros kis párnácskák, Laetitia szemmel láthatóan bársonyos ajkai megdöbbentően csábítóak. Már nem bánom, hogy belementem a fogdásba, mert a kényszerű helyzetnek hála közel kerülhetek a Roxfort egyik talán legvonzóbb lányához. Nincs is rá jobb jelző,mint a vonzó, mert most valamiért úgy érzem, hogy ezek a cseresznye kis ajkak mágnesként húznak magukhoz.
Épp amikor már vágyakozva megnyalnám szám szélét, megüti a fülem a gyalogszőrös halk nyervákolása. Gondolom, nem szeret két ember közé szorulni, és hamarosan magától is kereket old ebből a kutya, illetve macskaszorítóból.
- Ha nem adod vissza? – suttogom, és a lány szemébe nézek. – Akarod tudni, hogy milyen büntetést kapsz majd? Olyat, amilyen az ilyen nagyon-nagyon rossz kislányoknak jár. – jobb kezemmel elengedem a falat, és finoman megérintem a szőrmók fejét jelezve, hogy menjen el. Thea persze ismer már jól, így rögtön engedelmeskedik is, és a földre huppan a lány kezeiből. Szemem sarkából még rápillantok, de már látom is, ahogy a klubhelység felé vette az irányt. Tudom, hogy mire visszaérek oda, egy csendes zugban fog várni rám, hogy elismerésem jeléül megdögönyözzem, mint valami hűséges szövetségest.
Nem támasztom vissza jobbomat a falhoz, helyette inkább cseppet sem titkolt szándékkal a lány felé nyúlok. Ha nem húzódik félre a kezem elől, akkor finoman a tenyerembe fogom azt a kecses, törékeny nyakát. Lenyűgözően fehér és selymes bőre van, az egyik legfinomabb, amit eddig volt szerencsém érinteni. Hüvelykujjam a nyaka oldalán lévő artériára illesztem, és érzem, ahogy a vére eszeveszett tempóban száguldozik a feje és a szíve közt minden egyes dobbanást követően. Nem különösebben zavar, hogy vagy egy fejjel a lány fölé magasodok, sőt inkább élvezem a helyzetet. Az alacsony lányok valahogy mindig vonzottak. Túl jól viselkedtünk mostanáig, ezt pedig sürgősen korrigálnom kell.
- Mennyire sietsz innen elmenni? – suttogom a lány hajába, miközben engedem, hogy az illata teljesen maga alá gyűrjön. Egyre inkább nem tudom, hogy ki kit fog legyőzni ebben a fogadásban. Én Morrisont, vagy esetleg a lány engem? Na és ott van még a harmadik lehetőség is: Wallbrick mindkettőnket.

− Úgy, mint a gazdája? – teszem hozzá a monológjához, milyen tökéletesen idomította a vernyákoló szőrcsomót gúnyos mosollyal a szám sarkában. Ha azt hiszi, most jöttem le a falvédőről, és nem látok tovább a kisded játékainál, kegyetlenül ki kell ábrándítanom. Sokkal ügyesebbnek kell lennie ahhoz, hogy kibillentsen az egyensúlyomból.
Hazudnék, ha azt mondanám nincs épp elég nagy hatással rám, azonban fogalma sincs arról, kivel kezdett. Vagy ha mégis, ami kezd egyre tisztábban kirajzolódni előttem, nos… eszem ágában sincs megkönnyíteni a dolgát.
Sőt…
Igazából majd megveszek a kíváncsiságtól, vajon mennyit engedhetek meg magamnak, amíg rá nem jövök, hogy túllőttem a célon. Mert ha én vagyok a fogadás tárgya, amely felől egyre inkább szemernyi kétségem nincs, azt hiszem komolyan alábecsült.
Megtanulhatta volna, hogy egy Morrison soha nem említhető egy lapon a roxforti libák bármelyikével. Ahhoz túl nagy az egóm, hogy hagyjam magam.
Az egész szép kis tervben volt azonban egy helyes, ám annál bosszantóbb bökkenő, amivel nem számoltam az maga Raleigh. Ha nem ismerném, azt mondanám: pont olyan idióta, mint Wallbrick, de az évek alatt rá kellett jönnöm: ő a nagy fehér cápa.
Márpedig az baj. Méghozzá egészen nagy baj, hogy úgy mondjam.
Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha legalább egy kicsit kiesne a játékból, és hagyná, hogy érvényesüljek, de az a kisugárzás, az az erő, ami körüllengi… be kell valljam, nekem is megremegteti a térdeim.
Akármennyire hadakozok is ellene.
− A gyanakodáson már rég túl vagyok Raleigh. – szívom mélyre a levegőt egyenesen a szemébe nézve. Nem hátrálhatok meg a pillantás súlya alól, vagy azon nyomban veszítettem. Én nem olyan játékszer vagyok, aki könnyen kapható. Ha igazán akar, dolgozzon meg érte. Majd meglátjuk megéri-e neki. – Csak hogy emlékeztesselek: én sem most jöttem le a falvédőről.
Aztán arra leszek figyelmes, hogy csóri macska sikeresen kettőnk közé szorult, és kétségbeesett nyivákolással szeretné a tudtunkra hozni, hogy ő bizony nem adott engedélyt arra, hogy palacsintává lapítsuk a kis szórakozásunk közepette, köszöni szépen a lehetőséget, de ha egy mód van rá, egyelőre az élők sorát szeretné erősíteni.
Hagyom, hogy puhán menekülőre fogja, majd kényszeredetten ismét a fiúra szegezem a tekintetem. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha egész egyszerűen szájon csókolnám? Talán nem lenne ellenére, ugyanakkor abban a szent pillanatban felmerülne a kérdés: ebben a helyzetben tulajdonképp ki is nyerne? Ha fogadás, és én kezdeményezek, veheti úgy, hogy legyőzött, ha viszont egy kicsit is ismer, ami felől aztán nincs kétségem… gondolhat arra is, hogy éppen ellenkezőleg sült el a dolog: én nyertem, elvégre én irányítom a történet további folyamatát…
Ilyenkor úgy tudom utálni, hogy női logikám van. Csak egy pillanatra láthatnék bele a fiúk csavaros agyába, és rögtön tudnám: mit kellene tennem…
Megmerevedve nyugtatom meg a légzésem, amikor ahelyett, hogy szépen visszatenné a mancsát a fejem mellé felém nyúl. Kikerekednek a szemeim, apró kacaj csúszik ki a fogaim közül.
No mi van, a hős hódító belesett a saját csapdájába?
Nem, nem szabad ennyire egoistának lennem. Erőszakkal emlékeztetem magam, hogy igen nagy sansszal én vagyok a szerencsés nyertes, akit a fiúk újabb fogadás tárgyának neveztek ki. Már csak az a kérdés, ebben a helyes kis játékban vajon melyikünk fog nyerni? Raleigh, Wallbrick, vagy szerény, ám annál gonoszabb kis lényem?
Félrebiccentett fejjel pislogok rá félárbocra eresztett pillákkal. Sosem volt különösebb megerőltetés, hogy úgy viselkedjek, mint egy ájtatos apáca, vagy épp egy olcsó kéjhölgy. Elvettem, amit akartam, majd mosolyogva álltam tovább. Ebben a menetben azonban nagyon úgy fest, hogy emberemre akadtam.
− Elmenni? Innen? Hova? – értetlenkedek tettetve a síkhülyét. – Ejnye Raleigh, még a végén azt találom gondolni, hogy egy elhagyatott zugban nekem esel, és csúnya dolgokat fogsz művelni velem. – nyalom meg a szám sarkát, az orrom már majdnem egy vonalban van az övével. – Na nem mintha ellenemre lenne, de előbb szeretnék kipróbálni valamit. – hajolok előre, és ha nem ellenkezik se szó, se beszéd átkarolom a nyakát, és magcsókolom…

Morrison

Mennyi indulat, mennyi gyűlölet járja át ezt a lányt! Ujjaim lazán futtatom végig kecses nyakán, keresve azt a pontot, amit ha megérintenék, úgy remegne mint a karácsonyi sütőtökös puding, lábai pedig felmondanák a szolgálatot, és kártyavárként zuhanna a karjaimba. Mélyet sóhajtva hagyom ott ezeket a gondolatokat, és tekintetem Laetitia fagyos szemeibe fúrom.
Miért nem kedvel? Hiszen sok közös vonásunk van. Jó, persze, elég sok olyan dolog is van, amiben totálisan ellentétesek vagyunk, de azért a főbb jellemzőink megegyeznek. Önzőek vagyunk, kegyetlenek, és nem utolsó sorban intelligens ellenfelek. Merlin irgalmazzon annak, akit ez a vipera ki akar csinálni, mert nagy eséllyel sikerrel fog járni.

Valahol elveszthettem a fonalat, mert idő közben a lány bugyuta arccal néz fel rám, épp csak a szempilláit nem rebegteti az összhatás kedvéért. Mi ütött ebbe már megint? Döbbenetemen valamiért nem tudok úrrá lenni, így arcom összes vonására kiül az értetlenség. Fel kell ezt dolgoznom agyilag, mert valami nagyon nem kerek nekem.
- Csúnya dolgokat? – mosolyodok el halványan, és valamelyest határozottabban tartom a nyakát, ugyanakkor még mindig nem szorongatom. Épp csak jobban érzi, hisz annyira azért nem vagyok agyalágyult, hogy közelebb merészkedjek hozzá, mint amennyire azt ő megszabja. Szinte érzem, hogy mire megy ki a játék, és azzal egyszerre, hogy átkarolja a nyakam, bal kezem a derekára csúsztatom. Ő akar irányítani? Hát jó, de majd a végén rájön, hogy jobban teszi, ha inkább rám bízza magát. Azt azért nem gondoltam volna, hogy még a végén ő csókol meg engem, de érhetik még meglepetések az embert. Ha ki akarta próbálni, hát ki vagyok én, hogy megakadályozzam benne, ráadásul így kap egy kis előleget mindabból, amit majd átélhet velem.

Nem tervezem, hogy hosszúra nyújtsam a csókot, azt azonban el kell ismernem, hogy a Letty pontosan tudja, hogy mit csinál. Ha egy kicsit is kevésbé lennék tapasztalt, egy ilyen megmozdulása után a folyosó padlójára teperném, hogy aztán… na igen. Éppen ezért kell átvennem az irányítást az események fölött, különben kapitális botrányba kavarodunk. Eleinte lágyan, finoman kóstolgatom ajkait, egyáltalán nem sietve, vagy szenvedéllyel. Ha hagyja magát, akkor finoman a falnak döntöm, és még közelebb lépek hozzá, hogy szinte belepréseljem az évezredes kőfalba. Szándékosan éreztetni akarom vele a fizikai fölényemet, ezért jobbommal a hajába túrok, másik kezemmel a kezét keresem. Amint megtaláltam a talár ráncai közt, és Letty is hagyja, hogy én diktáljak, megfogom, és átfűzöm ujjai közt az enyémeket, majd a feje mellé emelem a puha kis kacsóját.

Ez az a pont, ahol egy pillanatra lelassítok, hogy elgondolkodjak. Várom, hogy elértem-e a hatást, amit a kis libák produkálnak ennyitől, vagyis a remegő térdeket, az össze-össze csúszó szemeket. Remélem nem kell csalódnom, és Morrison ezeknek semmi jelét nem mutatja. Ebben az esetben ritmust válthatok, és továbbra sem elszakadva tőle összekaparom minden tudásom és tapasztalatom (ami be kell látnom nem csekély). Szenvedélyesen, keselyűként csókolom tovább, igaz ezúttal csak rövid ideig. Váratlanul húzódok el tőle, és rögtön el is engedem, fél lépést hátrálok tőle.
Komoly tekintettel fürkészem az arcát, keresek bármi jelet, ami megmondhatná nekem, hogy mit is érzett fél perccel korábban.
- Most, hogy kipróbálhattad, akár én is kérhetek tőled valamit, nem gondolod? – a kérdés nem kicsit provokatív, és pofátlan egyszerre. Nem lepődök meg, ha a folytatás után pofonnal jutalmaz meg a lány, de kockáztatni kell. Anélkül nincs győzelem. Ha az érdeklődés legkisebb jelét mutatja, akkor ismét megszólalok. – Te megcsókolhattál engem, most én akarlak téged.
Most vagy tomboló sárkányként tör rám, vagy megadja magát. Mivel Laetitia Morrisonról van szó, ezért inkább az elsőre tippelek, bár az utóbbi percekben teljesen kifordult eddigi önmagából. Egyetlen pillanatra fog csak el a bizonytalanság, szemeim rögtön elárulnak. Csak rimánkodhatok, hogy Letty ne szúrja ki, de amilyen jó megfigyelő, erre szinte semmi esélyem. Mentenem kell a menthetőt, ezért anélkül, hogy gondolnék a következményekre egyszerűen lehajolok, és hirtelen mozdulattal két kezembe fogom a lány arcát.
Bizonytalanságnak már nyoma sincs, pontosan tudom, hogy mit akarok, és meg is fogom szerezni. Egy szempillantásnyi időre a szemébe nézek, és ha csak nem látok benne mérhetetlen haragot vagy düh nyomát, egészen közel húzom a fejét az enyémhez. Előbb orcáira lehelek apró csókokat, majd fokozatosan visszatalálok bársonyos ajkaihoz, hogy aztán lágyan megcsókolhassam.

Cöhh.
Mintha nem ismerném épp eléggé, milyen nagy hódító hírében áll, vagy nem tudnám pontosan, miféle játékokat eszelnek ki puszta unaloműzés gyanánt Wallbrickkal. Legalább engem ne próbáljon meg hülyének nézni – lehet, hogy más lány könnyedén elhinné neki a csillagokat is az égről, de én nem most jöttem le a falvédőről.
Egyszer egyébkén úgy megérdemelnék, hogy valaki csak egy kicsit is móresre tanítsa őket. Azt hiszem, egy időre biztos elmenne a kedvük az ilyesfajta szórakozásoktól.
Nem állítom azt, hogy bármivel is jobb lennék náluk, elvégre engem sem kell a szomszédba küldeni egy kis aljasságért, de akármennyire is zöld színű a vérem, vannak olyan húzásaik, amelyek már nekem sem tetszenek igazán.
Pontosan tisztában vagyok vele, kivel is állok szemben egy olyan csatában, amelybe talán még nekem is beletörhet a bicskám. Mégis pontosan ez az, ami vonz…
Gary régen elment. Nekem pedig itt az ideje visszavennem a régi hírnevem. Azok vagyunk, akiknek születtünk, nem pedig azok, akiknek megmondják mit, és hogyan kell tenni.
− Azt bizony. – kacsintok rá féloldalas mosollyal a szám sarkában. – Úgy, ahogy mondod.
Nehogy azt higgye már, hogy egy kis agresszivitástól majd szépen beadom a derekam, és úgy fogok tangózni, ahogy Ő diktálja az iramot.
Meg a túrót!
Meglepődök, ahogy azonnal reagál minden mozdulatomra. Épp csak közelebb merészkedek az alvó oroszlánhoz, és a fiú – mintha az összes gondolatom az arcomra lett volna írva, ugyanabban a pillanatban karolja át a derekam.
Szóval így állunk. Szeretem az olyan helyzeteket, ahol nem hagyják, hogy irányítsak. Utoljára Gary volt velem ilyen „kedves”, és annak is mi lett az eredménye? Inkább visszapasszoltam a labdát. Sokkal izgalmasabb, ha nem adnak lehetőséget sem arra, hogy kiszámíthassam a következő lépéseket. Amikor ott- abban a pillanatban kell dönteni tétek felett.
És én most a legnagyobb téttel játszok...
Leplezetlen mosollyal húzódtam közelebb hozzá, akár egy kéjsóvár kiscica, aki pontosan azt kapja, amit akart. Már csak a dorombolás hiányzott az egész játékból, azt azonban kellemesebb pillanatokra tartogattam. Bármi is az ára, Raleigh záros határidőn belül az enyém lesz, méghozzá akkor, és úgy, ahogy én akarom.
Amikor a falnak dönt, és érezteti milyen fizikai előnye van velem szemben, mély sóhaj hagyja el az ajkaim. Bal lábam magától emelkedik, és tekeredik finoman, ám annál erősebben a fiú lábához. Remélem, nem hiszi majd, hogy remegő térdekkel, elcsukló hangon, és fátyolos szemekkel fogok felnézni rá. Ennyire csak nem ismerhetett félre.
Pontosan tudnia kellett az első perctől kezdve, ahogy magamhoz rántottam: nem az a fajta nő vagyok, aki ennyitől kikészül, és vinnyogva omlik a pasi karjaiba. Nem. Én a lökjük magasabbra a hintát kategória vagyok, ahogy azt Gary is nagyon szépen felmérte az első percekben. Igaz, estem már ki párszor, mert túlléptem a határaimat, de könyörgöm. Unalmas lenne az élet, ha mindig az lenne, amit én akarok.
Körbenyalom az ajkaim, ahogy hirtelen eltol magától. Nem tudok elszakadni tőle, olyan, mintha valami mágnes vonzana, már nem vagyok finom, nem félek harapni sem. hadd tudja meg még mielőtt komolyabb dolgokon törné a fejét, kivel is sikerült tüzet gyújtani saját magunk alatt. Mert ebben a játékban, ha tetszik, ha nem ugyanúgy lehetünk mindketten vesztesek, ahogy egyenként győztesek is.
− Mit akarsz Raleigh? – kuncogok fel fölényes mosollyal. Tudom, hogy azt akarja, a zsigereimben érzem, hogy semmi más szándéka nem lehet. Csakhogy a csók, és a test nem egyenértékű. Ennél sokkal többet kell adnia, ha ágybacipelési tervei vannak velem.
Olcsón ugyanis csak az arra méltók adják magukat. Márpedig én nem egy vagyok a sok közül, akit bármikor kénye-kedve szerint megkaphat.
Elhúzom a fejem, ahogy megpróbál megint megcsókolni. Combommal szorítok rajta egy kicsit, de csak annyira, hogy érezze, még mindig ott van a lábam, ha tetszik, ha nem.
− Szóval erre ment ki a fogadás. Ágyba tudsz e cipelni. – konstatálom egyenesen a szemébe nézve. − Hát ez kínos. Roppant kínos… − csóválom a fejem, miközben ujjaim a hajába túrnak, és a tarkójánál megállapodva kiszemelve egy tincset, és lágyan birizgálni kezdik. − Tekintve, hogy ez már nekem is megfordult a fejemben, amióta elvesztettem a kedvenc háziállatom, mert épp szerelmes idiótát játszik Deveraux-val. – folytatom egy szusszal. – De… gondolom azzal fogadást szegnél? – pislogok fel rá, akár egy szende kis bárányka. A másik kezem finoman kiszabadítom a fogságból, és egyenesen a hátát célzom meg vele. Óvatosan csúsztatom őket a lapockájára, miközben végig a szemébe nézve lesem a fiú reakcióját.
− Mennyire akarsz Raleigh? Én ugyanis nem vagyok egyenértékű egy csókkal, ami miatt ráadásul még csak nem is ellenkeztél– kacsintok rá játékosan, majd ha nem húzza el a fejét, előre hajolok, és finoman megcsócsálom az alsó ajkát…

Morrison

- Ejnye, Letty drága! – kuncogok fel mélyen, miközben élvezettel simulok bele combja szorításába. Azt hiszi ennyitől eldobom az agyam? Ennyire ő sem lehet ostoba. – Nekem, kedvesem, nem kell senkit sem ágyba cipelni. Jössz te magadtól is, ha eljön az ideje. – hagyom, hogy ujjaival a hajamban játsszon, de nem mutatok különösebb érdeklődést a dolog iránt. Természetesen a puha kis ujjai érintésétől teljesen el tudnám veszteni a fejem, ez azonban nem az a pillanat, amikor megengedhetek magamnak ilyen könnyelműséget. Fejem enyhén oldalra billentve hallgatom, ahogy azzal a csinos kis cseresznye szájával beszél hozzám, miközben próbálok érdeklődő arcot vágni, meglátásom szerint kevés sikerrel.
Ehhh!
Wallbrick, már megint Wallbrick! Őszintén megdöbbent még mindig, hogy milyen sok lány szédült már be az ágyába, mennyire nevetségesen kevés erőfeszítése árán. Az már konkrétan a Rejtélyügyi Főosztály asztalára tartozik, hogy egy olyan csaj, mint Morrison miként dőlt be a süket dumájának. Nem is az én dolgom, elvégre hála égnek nagy kárt nem tett legújabb választottamban.
- Nem leszek sem pótlék, sem pedig a legújabb játékszered. Sikoltozni fogsz már csak azért is, hogy egy percre megérinthess. – dörmögöm lágyan a fülébe. Valószínűleg majd önelégülten elneveti vagy kuncogja magát, de nem is baj, éppen ez a célom. Ahogy lábával még közelebb von magához, nem állok ellen, és egészen hozzá simulok, belépve a két lába közé. Kezei a hátamon matatnak, próbálom nem észrevenni, de lehetetlen ez a vállalkozás. Megtalálta az erogén zónáim egyikét, így kénytelen vagyok nagyjából öt másodpercre behunyni a szemem, hogy visszaszerezzem a kontrollt immár nem csak az arcom, hanem egész testem felett.
Elvégre úriembernek neveltek, nem ronthatok rá egy hölgyre; lett légyen az bármilyen rámenős is. Christopher mindig arra tanított, hogy az igazi hódító hagy időt arra, hogy kiszemeltje maga közeledjen, eszét vesztve a vágytól. Mindent megérne Laetitia Morrisont esdeklő tekintettel látni, de sajnos arra még nagyon sokat kell várnom.
Mély sóhaj után végre kinyitom a szemem, ami ez idő alatt néhány árnyalatnyit besötétedett. Nyilvánvaló jele ez annak, hogy a kontrollt kezdem elveszteni, és hogy mennyire tetszik nekem a lány. Itt helyben magam alá gyűrném, és egyenruhája minden darabját egyenként tépkedném le róla, de mégsem teszem.
Hogy mennyire akarom?
Bár magam is vágyom a csókjára, mégsem engedek neki első szóra. Félrehúzom a fejem előle, majd aztán játékosan, mintegy visszatámadva hajolok fölé. Egészen közel, mégis a döntő pillanatban, mikor már szinte finoman nyitná a száját, visszavonulót fújok. Elégedett mosollyal az ajkamon stabilizálom magam, és egyben lehajolok hozzá azáltal, hogy vállszélesnél valamivel nagyobb terpeszben állok meg előtte. Jobbommal finoman megérintem a lány lábát, és följebb tessékelem, hogy combja a csípőmön állapodjon meg. Ujjaim hegyével végigsimítok rajta.
Milyen puha!
Igen. Bársonyos, puha bőre van, mely szinte incselkedik velem, újabb érintéseket követelve. Megkeresem a lány tekintetét, és megvárom azt a pillanatot, amikor a szemembe néz. Ekkor kezem újabb felfedező útra indul a lábán, ezúttal határozottabban, és türelmetlenebbül. Ahogy ujjaim elérik a szoknyája vonalát, nem tétovázok. A könnyű kis anyagot félresöpörve folytatom keserédes utamat felfelé a lány combján, míg el nem jutok arra a pontra, ahonnan még éppen vissza tudom szerezni az önkontrollomat. Egyetlen centivel továbbhaladva már veszve lenne minden. Sietve húzom vissza a kezem, szinte a térdhajlatánál állapodva meg.
Légzésem változatlan. Lassú, egyenletes. Nem engedhetem meg magamnak, hogy az izgalom bármi jelét is felfedezze rajtam.
- Akarlak, Morrison! És meg is foglak kapni, erre akár mérget is vehetsz. – ha nem húzódik el, akkor ujjaimmal puha húsába marok, és egészen közel rántom magamhoz olyan hirtelen, hogy szüksége legyen egy kapaszkodóra, jelen esetben rám. Egyáltalán nem finomkodva közeledek felé, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megcsókoljam. Ha hagyja magát, akkor megcsókolom, hevesen és szenvedélyesen. Bal kezemmel a hajába túrok, a tincsek közül néhányat az ujjaim köré tekerek. Innen nincs menekvés. Ezt a játékot márpedig az én szabályaim szerint játsszuk!
Ügyelve arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat egyszerre húzódok el, és húzom hátra finoman az ő fejét is.
- Nem érdekel már a fogadás. – suttogom, és elengedem a haját, majd végigsimítok az arcán. – TE érdekelsz, mindenki más elmehet felőlem a hippogriffek karámját takarítani.

Roxfort RPG

Múlt => Déli szárny => A témát indította: Mrs. Norris - 2010. 07. 24. - 20:23:29